– Író, költő, műfordító, szerkesztő, férj és apa – ezekkel a megnevezésekkel vagy körülírható. A négy fal között, a tükörrel szemben hogyan határozod meg magad? 
– Az attól is függ, hogy egyedül vagyok-e itthon, és a laptop mellől mentem oda egy pillanatra a fürdőszobai tükörhöz, vagy hogy éppen ott ülnek a nappaliban egy óriási legócsatatér mellett a lányaim (nevet). Komolyra fordítva a szót, erős bennem a szándék, hogy igyekezzem a külső körülményektől függetleníteni magamat, vagyis próbálom a lehetőségekhez képest derűsen megélni a hétköznapokat. A családdal töltött órákat különösen. 

– A Goethe születési évéről elnevezett 1749.hu világirodalmi oldal főszerkesztőjeként rálátásod van az idegen nyelvű irodalomra. Ahhoz, hogy a világ az otthonunk legyen, ismernünk kell a nemzetek irodalmát? 
– A kérdésre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert hogy mely kultúrák mely irodalmi művei képezik részét a világirodalomnak nevezett közös halmaznak, abban sose volt demokrácia, és számos komoly erőfeszítés ellenére nem is lesz soha, amíg piac a piac. A rálátásom vagy talán inkább érdeklődésem a más nyelveken írott és idegen nyelvekből fordított szövegek iránt természetesen korábban is megvolt, de tény, hogy mióta az 1749.hu létezik, sok-sok olyan remek szöveg és reflexió is eljut hozzám, amik korábban esetleg elkerülték volna a figyelmemet. 

– Legújabb, Sarjerdő című könyved temetők, befejezett életek, az emlékezés megannyi helyszíne között mozog. Hogyan érkeztél meg ehhez a kötethez? 
– A temetőjárás régi „mániám”, és három évvel ezelőtt elérkezettnek láttam az időt, hogy erről egy könyvben is számot adjak.

A Kárpát-medencei temetőket célzatosan járva, mintha a történelemnek egy kísértetiesen eleven – és ugyanakkor zavarba ejtően ismeretlen – topográfiája jelent volna meg előttem.

Az utazás a temetőkapukig a földrajzi térben történt, az egyes temetői séták szintén, de ahogy a mozaikdarabkák összeálltak, visszanézve úgy látom, mintha egy szellemvilágban bolyonghattam volna. 

– Nem ejt kétségbe a temető? Megnyugtat? 
– Dehogy ejt kétségbe, megnyugtat, maximálisan.

Mivel a temetők minden esetben kertek is – ha másként nem, legalább szimbolikusan –, így igen szép és jól átélhető metszetét adják halottnak és élőnek, az élő ember által odahordott holt anyagnak és az eleven növényvilágnak, amely a föld alatt gyökerezik.

A képzelt túlvilágnak és evilágnak. Minden temetőben van valami erős bizonyosságérzés, ez engem nemcsak maximálisan érdekel, de meg is nyugtat. 

– „Megmaradt bennem a gyöngéd univerzália, hogy milyen volt szőrös mellkasodra fektetni szőke fejemet, hogy sűrű és erős volt rajta a szőr, mint a kakukkfű a temető kiégett gyepében, apám” – írod a kötetben. Milyen apaképet őrzöl magadban, mérsékelhető-e ez a típusú veszteség?  
– Nem, hiányt régóta nem érzek a huszonhat éve halott apámmal kapcsolatban. Többször arrébb tolódtak, sőt volt, hogy föl is számolódtak az elmúlt két évtizedben az otthonaim kulisszái, a szüleimmel közös otthonoké és a sajátjaimé is, és ez jó. Anyámról már nagyon régóta nem jut eszembe az apám. A két élő személy, aki még emlékeztet rá, a nagynéném és a kilencvennégy éves nagymamám, de ezek most már mindig kellemes emlékek, finom benyomások.  

– Nem ragaszkodsz a tárgyakhoz? 
– Nem igazán. Nem nagyon hiszek a tárgyi világban. Örülök, hogy a lakásomban szép tárgyak vesznek körül, de ragaszkodni egyikhez se ragaszkodom különösebben. De oké, el kell ismernem, hogy van egy hülye maszkulin szenvedélyem, imádom a szép kézműves tőröket és bicskákat, különös tekintettel a szénacél pengékre, és így nagyon sajnálom, hogy puszta hanyagságból nem maradt rám az anyai nagyapám tűhegyesre fent böllérkése, amit gyerekként annyiszor láttam a kezében.  

– Két lány édesapja vagy. Mi az az értékrend, amit átadhatsz a gyermekeidnek, egyedül tőled sajátíthatják el, útmutatásként, és az életükben szerzett tudás, tapasztalat nem pótolhatja? 
– Valamiféle mátrix; törekvés az egyszerűségre, letisztultságra, a taktilitás fontossága, az analóg eszközök becsülete, az érzelmek nevesítése, humor.

Szívesen mutatok meg nekik albumban vagy múzeumokban képzőművészeti alkotásokat. Szeretek velük bemenni az erdőbe. Gombát szedni, amiből aztán csak a kisebbik hajlandó enni, a nagyobbik csak szedni szereti. Fákat fölismerni. Lámpával látni a kinti sötétben. 

Kép

Kép: MTI/Czimbal Gyula

– Szülőként van benned aggodalom, mi lesz a gyerekeiddel tíz-húsz-harminc év múlva? Hogyan érdemes bánnunk ezzel a féltéssel, hogy ettől ne szenvedjen a gyerek kárt? 
– Szerintem ezt kár latolgatni. A kérdésedről Kertész Imre jutott eszembe, és a Kaddis a meg nem született gyermekért; de míg ő utána volt a maga szörnyűséges tapasztalatának, én gyerekes szülőként előtte vagyok egy beláthatatlan valaminek, ami számos jel szerint szörnyű lesz, de hogy részleteiben miként, az beláthatatlan. Nem vagyok optimista, ugyanakkor nem vagyok pesszimista sem, mert a lányaimnak egyelőre számos tekintetben sokkal jobb gyerekkora van, mint nekem volt. Nem tömik magukat szirszar édességekkel; ha főzünk, akkor biozöldségekből és -húsból, és az se mindegy, hogy mostanra – és ez az elmúlt két év hozadéka – tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy egy csomó olyan dolognak vége van, amivel kapcsolatban nemrég még hitegethettük magunkat, hogy nincs vége. Tiszta fej, józanság – ez alapvetően jó. 

– Tavaly töltötted be a negyvenet. Hozott valamilyen változást az életedbe a kerek szám: összegzést, a veszteségek elengedését, megbékélést? 
– Nem vagyok születésnap- és évforduló-fetisiszta, távolról sem. Tanulságos élményként maradt meg bennem a tizennyolcadik születésnapom, amire annak idején rettenetesen készültem, ám az előző napon véresen összevesztünk az akkori szerelmemmel. Bepezsgőzve, egyedül mentem el a szombathelyi művészmoziba megnézni valami film noirt, aminek már nem emlékszem a címére se. 
Aztán kibékültünk a lánnyal még egy időre, de ott és akkor valami örökre megszakadt bennem az évfordulók szimbolikájával kapcsolatban. 

– Szövegeidben – a kortárs magyar irodalom ritka jelenségeként – gyakori vendég egy-egy keresztény motívum, utalás, gondolok például a Vissza Londonba című, jó pár éve megjelent verseskötetedre. A privát életedben hol van Isten, ki ő neked? 
– Jó ideje inkább csak kultúrkeresztény volnék, amiről csak részben tehet a magyarországi katolikusság majd’ egészének elnéző közönye a bigott kispolgári demagógiával szemben. Istenről nyilatkozni nekem nagyon nehéz; mostanra jutottam el odáig, hogy egy versfolyam részeként megpróbálkozzam vele. A korábbi munkáimban valóban inkább motívumokként jelent meg a szentség és a katolicizmus, mindenféle halott közvetítők segítő támogatásával. Mostanra mintha elengedhettem volna a kezüket. 

– A maximumra csavart bizonytalanság – említhetnénk a járványt, az egyre fenyegetőbb klímaváltozást – a mindennapok szerves tartozéka. Ebben a térben és időben hogyan éled meg a jelent? 
– Próbálom tiszta fejjel, amint már mondtam. 2020 márciusától a tavalyi év szeptemberéig a járványhullámok nekem és a családomnak egy nagy-nagy elvonulást is jelentettek, és így a létező belső és külső viszonyaink újragondolását.

Ehhez az öntisztuláshoz természetes segítség volt, hogy a korábbi életünk színterére vonulhattunk vissza, abba a Balaton-felvidéki zsákfaluba, ahol a lányaim születését követő időszakban hat évig éltünk.

A Covid-hónapjaink szimbolikus eredményének tartom, hogy immár mind a ketten be tudnak fűteni fával. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Hogyan készültetek Kinga fogadására, mikor derült fény a rendellenességre?

Dia: A születésekor tudtuk meg, hogy Down-szindrómás. Többen is kérdezték, hogy mit mulasztottam el, vagy miért nem vették észre. Az orvostudomány sem mindenható, ugyanis minden kötelező vizsgálatra eljártam, még a 4D-s ultrahangon sem derült ki. Utólag nem is bánom, mert ha korábban szembesülök ezzel az információval, különösen a hozzá társuló „jó tanácsokkal”, akkor sokkal nehezebb élethelyzetet feltételeztem volna, mint ami egyébként előállt. A 39. heti kötelező NST-vizsgálaton jelezték, hogy valószínűleg szívproblémái vannak a magzatnak, és beindították a szülést. Kinga a negyedik gyermekünk, ezért a rutinomnak a szülés alatt és a gyerekágyas időszakban is nagy hasznát vettem. Később tudtam meg azt is, hogy a Down-szindrómás újszülöttek nem tudnak szopizni, viszont Kingával semmilyen probléma nem volt, két és fél éves koráig szoptattam. Szinte zsigerből jöttek a kisbaba körüli tevékenységek, ezért kevésbé érintett az idegenkedés, hogy beteg a gyermekem, most mit kezdjek magammal. Persze sokat sírtam, két hónapig nem lehetett megállítani a könnyeimet, de ez a gyógyulási folyamat része volt.

Kingát viszont ugyanúgy érintettem, szerettem, gondoztam, mint a testvéreit, és azóta is olyan számomra, mint a többi gyerek.

Ákos: Bent voltam a szülésnél, és nagyon megrémültem, mert ismertem orvosi műhibapereket, és olyan volt az egész, mintha abban lennék. Éreztem, hogy gond van, és elsősorban Diáért aggódtam, nem akartam elveszíteni. Számomra az első hír, hogy csak a Down-szindrómáról van szó, akkor megnyugvás volt. Mindenki más tragédiaként fogta fel. A gyermekek születésére kilenc hónapon át lehet készülni, Kingához viszont évek kellettek, és most is változik, folyamatosan készülünk az ő világára és szeretetére. Az biztos, hogy a küzdelmek fokozottak vele. Nem könnyebb egy hétköznap, mint egy más fejlődésű gyermekkel, de ezek nem leküzdhetetlen nehézségek.

Szerintem a Jóisten szoktatott minket erre a helyzetre, mert olyan családból származom, ahol négyen vagyunk testvérek, és a legfiatalabb öcsém hétévesen leukémiás lett.

Szinte a kórházban nőtt fel, 14 éves koráig folyamatosan vissza kellett járnia, ugyanakkor tudtuk, hogy ott is vannak örömök. Ugyanezt próbáltuk megélni, amikor Kinga hosszabb ideig kórházba került a szívműtétje miatt. Öröm volt a közös séta vagy a teázás, amikor egy kicsit együtt lehettünk. Korábban azt hittük, hogy mindent meg tudunk oldani. Egy idő után ezt el kellett engedni, és azt mondani, hogy van, amikor nem elég a mi ügyességünk, és a Jóisten jobban megoldja, mint mi. 

Említettétek, hogy Kinga szívproblémákkal küzdött. Hogy éltétek meg ezt az időszakot?

Dia: A kórházi közeg nekem személy szerint idegen volt, a hírek kétségbeejtőek, de láttam a fényt az alagút végén, hogy innen egyszer kijövünk. A kórházi műtéthez meg kellett várnunk azt az időpontot, amikor Kinga már elég rosszul van, de még elfogadható állapotban.

Féléves korában zajlott a nyitott szívműtét. Ebbe még belegondolni is borzasztó. Szétnyitják a mellkasát, kiveszik a szívét, megállítják, miközben a vérkeringését egy motor tartja életben, a műtét után pedig újraindítják a szívét.

Az ember ilyenkor egy sci-fiben érzi magát. „Nem sikerült megvalósítani azt, amit terveztünk” – mondta az osztályvezető főorvos a műtét után. Négy hét lélegeztetőgép következett mélyaltatásban. Valahányszor megpróbálták levenni a gépről, bevérzett a tüdeje. Szükség volt egy reoperációra is. Azt javasolták, hogy ne menjek haza, mert valószínűleg végső búcsút kell vennem a gyermekemtől. Ezt nem tudtam értelmezni, mert nem lehetett felfogni. Úgy éreztem, mintha víz alatt lennék, és csak a hullámokon keresztül látnám a valóságot. Akkor azt mondtam, hogy nem, most hazamegyek a gyerekeimhez.

Ákos: Én is megerősítettem, hogy most erre van szükségünk. Vennünk kell egy nagy levegőt, aztán megint lehet úszni a víz alatt, de mindig nem maradhatunk ott. Hazamentünk, egy estét otthon töltöttünk, másnap hajnalban visszamentünk, és Kinga alakult.

Mindenféle újabb beavatkozás nélkül?

Dia: Igen. Igazából az orvosok sem értették.

Ákos: Azt tudtuk a második sebészről, hogy ért a Down-szindrómásokhoz, és képes kisebb csodákat produkálni.

Dia: Említette, hogy kifejezetten szeret downosokat műteni, és kedveli a családjaikat. Ez szívmelengető volt.

Látta rajtam, hogy tudok küzdeni, és megerősített abban, hogy ez is életben tartja a gyerekemet.

Ákos: Ő javasolta, hogy járjunk be Kingához rendszeresen, beszéljünk hozzá, énekeljünk neki. Ez látszólag értelmetlennek tűnhet, mint az ima – ki hallgatja meg? – pedig van ereje.

Dia: Érdekes, hogy emlékszik a dalokra. Belemásztak a fülébe.

Ez tényleg egy hihetetlennek tűnő csoda. Mindeközben mi történt otthon?

Ákos: Én ugyanúgy végeztem a munkámat, mellette ott voltak a gyerekek, és amikor tudtam, elmentem a kórházba. Nehéz helyzet volt, mint amikor fut az ember. Csak azt tudja, hogy lépni kell, és levegőt venni. Amikor hazajöttünk, és visszaállt a családi élet, rajtam akkor jött ki a fáradtság. Utána szép lassan fel lehetett építeni mindent. Kinga abból a szempontból is különleges, hogy igényli a személyes foglalkozást, és ezzel folyamatosan feladatot ad. Ebben a feladatban nincs helye annak, hogy az ember elkeseredjen, elfáradjon.

Ez egy folyamatos odafigyelés, miközben apró szeretetmorzsákat kapunk. Egyébként mindenkinek osztja, az utcán a járókelőknek is.

Kép

A Hegedűs testvérek, bal oldalon Kinga – Fotó: Hegedűs Ákos

A testvérei hogyan fogadták?

Ákos: Nagyon várták, és a következő testvért is várták. Nem okozott bennük törést. Észrevették, hogy Kinga egy ajándék.

Dia: Most a legkisebb is betöltötte a harmadik életévét, és kérdezgetik: nem úgy szokott lenni, hogy háromévente van egy újabb tesónk?

Azóta hogy fejlődik Kinga?

Dia: Lehet, hogy struccpolitika részemről, de nem fogadtam el a sztereotípiákat. Úgy voltam vele, hogy lássuk, mit tud a család mellétenni, és mit változtatnak a fejlesztések. Kinga most hatéves. El tud számolni tízig, képes összeadni, kivonni, ragozni, mondatokban beszélni, de beszédhibás. Nem egyszerű, viszont most már látom, hová tud ez kifutni.

Ákos: Amikor elvittem Kingát egy általános iskolába, a gyerekek ajándékokat adtak neki. Utána megállított egy apuka az utcán, és elmesélte, milyen nagy élmény volt a fia számára a találkozás. Tényleg van bennük valami csoda. 

Azt hallani, hogy nagyon barátságosak, és tele vannak szeretettel.

Ákos: Vannak bevett szlogenek, amiket szeretek, többek között ezt: „Isten hat nap alatt teremtette a világot. A hetediken megpihent, körülnézett, majd a nyolcadikon megteremtette a downosokat, hogy több szeretet jusson a földre”. A másik szlogen, amit gyakran hallunk: „Úgy tűnik, mintha Down-szindrómás lenne, de ha jobban megnézed, kiderül, hogy gyerek.”

Ugyanazt tudja, mint a testvérei; akaratos, elszökik, hisztizik, megsértődik, képes turpisságokra, bármire.

Dia: Otthon felveszi az iskolatáskát, és mindenáron iskolába akar menni. Érzi, hogy hatéves, ráadásul egyedül akar menni.

Kép

A Hegedűs család – Fotó: Hegedűs Ákos

Mire tanított titeket Kinga jelenléte a családban?

Ákos: Az elfogadásra mindenképp. Azt a fajta gondolatot, hogy csak a tökéleteset lehet elfogadni, teljesen más nézőpontba helyezte. Sokkal több szépséget lehet meglátni Kingán keresztül, sokkal jobban kinyílik a világ. Mondhatnám azt is, hogy egyfajta vakságból szabadított ki.

Dia:

Az elfogadáson kívül azt tanultam, hogy mennyi minden nem rajtunk múlik.

Szeretem megcsinálni azt, amit a fejembe veszek, de az idő előrehaladtával kiderül, hogy ez nem sikerül mindig, ráadásul nem is igazán fontos.

Ákos: Nagy tévedés azt hinni, hogy amit a saját erőnkből el tudunk érni, az hozza a boldogságot.

Dia: Igen, az elfogadás mellé az alázatot tenném oda. Sokszor nehezen megy le a torkomon, hogy hiába teszem és akarom, azaz viszem el, fizetem ki, hozom le a csillagot, akkor is van egy határ, amit elérhet. De egy idő után az ember belátja, hogy attól ő még boldog, Kinga egész. Sőt, én is lehetek boldog. Azt is beszélik, hogy a downosok képtelenek az önállóságra. De ha látom a mai elkényeztetett gyerekeket, elgondolkodom azon, hogy ők képesek lesznek-e önálló életvitelre. Kinga dolgozni akar, és párt találni magának. És ha így akarja, Isten segítségével miért ne lehetne?

Hol találkozott Bartók Adyval?

Miközben két művész is magának tulajdonítja a bemutató szavakat, amelyek révén Ady Endre, az ünnepelt költőóriás és Bartók Béla, az ismert zeneszerző megismerkedtek egymással, abban biztosak lehetünk, hogy ez a legjelentősebb avantgárd művészcsoport, a Nyolcak egyik tárlatán történt. A zeneszerző és a költő hosszan tartó kézfogása közben Ady ezt mondta: „Nagyobbnak gondoltam önt”. Bartók azt hitte, hogy Ady a művészi kvalitását értékeli kevesebbre, mint azt a kezdetekkor képzelte, ezért megsértődött, pedig Ady csak a termetére utalt. Később tisztázták a félreértést, de a zeneszerzőben maradt egy kis tüske.

Hála Istennek, ez nem állta útját annak, hogy közös műveik is létrejöjjenek, a zeneszerző ugyanis öt Ady-verset is megzenésített.

Ki bukkan rád, ha szomorkodni mész egy párizsi kávéházba?

Bartók következő nagy találkozásának hosszú előtörténete és utótörténete van. Nem azért, mert a két híres zeneszerző, akik a francia fővárosban egy zenei verseny után megismerkedtek, később annyi időt töltöttek volna együtt, hanem azért, mert meg kell magyaráznunk, milyen csalódást akart föloldani Bartók Béla a csészényi feketekávéval.

Kodály Zoltán és Bartók Béla barátsága 1905-ben még nagyon friss volt, és utazni szerettek volna, hogy együtt gyűjtsenek népzenét. A zenei expedícióhoz azonban sok pénzre volt szükségük. Bartók azt találta ki, hogy elindul a párizsi Rubinstein zeneszerző- és zongoraversenyen, megnyeri, és a díjból fedezik majd a kutatómunkával járó kiadásokat. Nem így történt. Bartók műve ugyan sikert aratott a hallgatóság körében, de nem ő lett az első.

Az eredményhirdetés után a szomorú magyar zseni egy kávézóban tudta meg a zsűri magyar tagjától, hogy ha ő lett volna is a győztes, akkor sem kapott volna egy fillért sem, mert a zsűri néhány tagja ellopta a pénzt.

Miközben erről beszélgettek, belépett a kávéházba egy nagy kalapot és széles sálat viselő férfi, és a következőt kérdezte: „Melyikük Bartók Béla? Ön a 20. század legnagyobb művésze! Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Maurice Ravel vagyok.” Vajon ez a furcsa, dicsérettel egybekötött bemutatkozás milyen benyomást tehetett Bartókra? Annyit tudunk, hogy Ravel is vigasztalta Bartókot a verseny eredménytelensége miatt, többek közt azzal, hogy elmondta, őt pedig a zsűri tagjai közé nem választották be. Később, amikor Bartók Béla elmesélte a történetét Kodály Zoltánnak, és azzal zárta, hogy nem sikerült pénzt szereznie, Kodály csak annyit válaszolt, hogy neki viszont igen…

A vetélkedés nélküli barátság

Miért kellett magyar zenei zseniket egymásnak bemutatni? Nem voltak képesek maguktól levelet írni, amiben találkozót kérnek? Vagy ha közös volt a kiadójuk, a professzoruk, miért nem kérték meg, hogy mutassa be őket egymásnak? Választ kapunk, ha Kodály Zoltán első felesége fejével gondolkozunk. Schlesinger Emma, akinek a szalonjában sok értelmiségi megfordult, úgy tapasztalta, hogy Kodály és Bartók is annyira zárkózott, visszahúzódó természetű, hogy bár az Ég egymás barátainak rendelte őket, sosem fogják egymással maguktól felvenni a kapcsolatot. Ezért Emma asszony, aki előbb Bartóknak, majd Kodálynak volt a magántanítványa, 1905. március 18-án saját otthonában mutatta be a két ifjú komponistát egymásnak. A megismertetés sikerességét bizonyítja, hogy olyan barátságot kötöttek egymással, ami a művészek között ritka: sosem vetélkedtek.

Kettejük szövetsége, amelyet a népdalkutatás alapozott meg, a kölcsönös tiszteleten alapuló, versengésmentes művészbarátság mintájává vált.

A háború átírja még a normális szülő-gyerek viszonyt is

Normális esetben az ember nem lepődik meg azon, ha találkozik a saját fiával. Ha háború van, akkor viszont egy katonakorú gyermek és édesapja találkozása emlékezetes marad, különösen, ha a „véletlennek” is szerep jut benne. Ilyen eset volt, amikor Bartók Péter, Bartók Béla fiatalabbik fia a háború végén New York-ban „belebotlott” édesapjába. De hogyan kerültek mindketten New Yorkba?

Az közismert, hogy Bartók Béla a feleségével 1940-ben Amerikába települt. Fiukat, az akkor 16 éves Bartók Pétert Magyarországon hagyták, gyámot rendeltek mellé. A fiatal Bartók addig biztonságban volt, amíg katonaköteles korba nem lépett, 1942-ben azonban ő is a szülei után menekült. Kalandos úton jutott az USA-ba, ahol viszont már nem kerülhette el a katonaságot, besorozták. Nem vitték harcolni, Floridába helyezték, ott volt az alakulata a világégés alatt. Amikor vége lett a háborúnak, 21 évesen hadi nyugdíjassá vált.

Hajóval visszautazhatott New York közelébe, de Bartókék nem tudhatták meg, hogy melyik hajóval érkezik, mert a táviratból, amit küldött, az amerikai háborús cenzúra biztonsági okokból kitörölte a hajóra vonatkozó adatokat.

Bartók Péter a kikötőből vonattal ment New York-ba. Éppen elindult volna szülei lakásához a metróval, amikor ki jött vele szemben a megállónál? Igen, Bartók Béla, az édesapja.
Vajon művésznek kell lenni ehhez?

Miért szeretjük a zsenik hétköznapi történeteit?

Mert hozzáadnak a műveikhez? Vagy mert ők is emberek, s jólesik rádöbbenni arra, hogy ami velük előfordul, az gyakran megesik velünk is? Vagy azért, mert jó látni, hogy bár ők nagyobbak, híresebbek, mint mi, de lám, bonyolultabb lelkek és sérülékenyebbek? Nem hiszem. A művészek találkozásai engem azért érdekelnek, mert ha siker származik belőlük, ha megzenésített versek és megmentett népdalok köszönhetők e találkozásokból kialakuló kapcsolatoknak, akkor érdekesek a létrejöttük körülményei is. Akit maga a művész érdekel, azt a sorsa is érdekli. A sorsa? A „véletleneik”, amik lehet, hogy nem is véletlenek.

Források:

• https://hu.wikipedia.org/wiki/Bart%C3%B3k_P%C3%A9ter
• https://www.erdon.ro/erdon-helyi-hirek/2018/02/sertodessel-zarult-ady-es-bartok-talalkozasa
• http://missziohaz.hu/BartokBelaEgyhazkozseg/?p=827
• http://www.bacstudastar.hu/kz-bartok
• https://epa.oszk.hu/00000/00022/00286/08645.htm

A lapban interjút találunk Rakovszky Zsuzsa írónővel és Bolyki Balázzsal is, Rókusfalvy Lili és férje pedig a Kettő az egyben sorozatban a házasságról beszél. A magazinban olvashatunk többek között a kommunizmus alatti nyaralásokról, az elég jó szülőről, a megbocsájtásról, a gyászfeldolgozásról és a segítő kutyákról is.

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

John Preston Kellogg buzgón dolgozó seprűgyáros és mélyen hívő ember volt az amerikai Michigan államban. Számos kisebb egyházban megfordult, például a baptistáknál, a kongregacionistáknál és a hetednapi adventista közösségben. Két feleségétől összesen tizenhét gyereke volt, akiket szigorú vallási elvek alapján neveltek. Szilárd meggyőződéssel hitték, hogy Krisztus második eljövetele most már bármelyik pillanatban bekövetkezthet, így a gyerekek taníttatását egyáltalán nem érezték szükségesnek.

A szerencsésebbek két osztályt végeztek el a helyi elemi iskolában, aztán jobbára seprűket szortíroztak az apjuk gyárában.

A Kellogg család sok fia közül kettő, John és öccse, Will egész gyerekkorukban furcsa kapcsolatban voltak, az idősebbik volt a főnök, aki nagy örömmel uralkodott a kisebbik fölött. Parancsolgatott neki, megalázta, gyakran meg is verte. 

Rendíthetetlen küldetéstudattal 

John Harvey Kellogg magabiztos küldetéstudata abban is megnyilvánult, hogy hivatalos iskoláztatás híján válogatás nélkül falta a könyveket, és már tizenhat évesen tanítani kezdett a helyi közösség kerületi iskolájában. Nem sokkal később világjobbító szándékkal orvosi egyetemre ment, és le is diplomázott. Huszonnégy éves korában, 1876-ban kinevezték az adventista egyház által működtetett Nyugati Egészségreform Intézet nevű kórház igazgatójává. A következő évben megnősült, de a feleségével külön hálószobájuk volt, és tartózkodtak mindenféle testi kapcsolattól. Mivel a szüzességi fogadalmat komolyan gondolták, hivatalosan örökbe fogadtak nyolc gyereket, negyvenkét másikat pedig nevelőszülőként patronáltak. 
Kellogg nagy lelkesedéssel látott neki, hogy a saját képére formálja az intézetet. Átnevezte Battle Creek Orvosi Sebészeti Szanatóriumnak, és az egykori szerény, egyházi kórházból drága, elit intézményt csinált. Az egyre divatosabb egészségügyi trend alapján meghirdette a bio életmódot.

Az adventista egyház erkölcsi és vallási alapjait ügyesen ötvözte a korabeli modern orvostudomány és a természetes gyógymódok utáni vágyakozás igényeivel.

A gazdagodó Amerikában a fizetőképes kereslet megvolt az ilyesmire, így hamar híre ment a jótékony hatásúnak tartott kezeléseknek. Később csodálói közé tartozott Thomas Alva Edison, Amelia Earhart és Henry Ford is.

Több amerikai elnök is járt itt, az intézmény egy gyógyfürdő, egy kórház és egy luxusszálloda optimális keverékévé vált. 

Az újdonságokra éhes közönség szeme előtt egy mai szemmel nézve is zseniálisan felépített, holisztikus kezelést nyújtó wellnessközpontot alakított ki. Amikor az eredeti épület 1902-ben leégett, és a biztosítás a károk felét sem fedezte, Kellogg tizenkilencre lapot húzott. Újjáépíttette a szanatóriumot, méghozzá hatemeletesre, és az új, kényelmes, tágas környezetben a korábbinál jóval imponálóbb körülmények között fogadhatta a vendégeit. 
Emellett mindig fordított pénzt arra is, hogy a hozzá forduló szegényeket ingyen kezelje. 

A Kellogg-féle gyógymód 

A kezeléseket Kellogg meglehetősen önkényesen fejlesztette ki és állította össze. Csodamódszernek tartotta például a beöntést, de nem elégedett meg a hagyományos eljárással. Azon az állásponton volt, hogy az emberi test belsejének is maradéktalanul tisztának kell lennie, ezért a beöntésből soha nem lehet elég. Külön erre a célra kifejlesztett szerkezet segítségével folyamatosan adagolta a vizet a páciens beleibe, percenként akár tizenöt litert is. Akkoriban még újdonságnak számított a baktériumok szerteágazó szerepének vizsgálata, ő pedig a korát megelőzve már a joghurt jótékony hatásairól beszélt. Azonban szokatlan módon nemcsak szájon át, hanem beöntés formájában is alkalmazta a szanatórium vendégei számára. 

A bélrendszer stimulálására találta föl a vibráló széket, pácienseit fából készült, kemény székbe ültette, amelyek másodpercenként hatvan rezgésükkel a lelket is kirázták belőlük. 

Kifejezetten modern elvek is belefértek egységcsomagjába. Az ép testben ép lélek alapelv rendíthetetlen híveként rendszeres testedzésre ösztönözte az ügyfeleit, miközben messze földön híres konyhájában igyekezett tápláló, könnyű és természetesen vegetáriánus ételeket készíttetni vendégeinek. 
Az új biomozgalom Kellogg-féle alapelvei szerint a tudatos és erkölcsös embernek meg kell tartóztatnia magát nemcsak az alkoholtól, a kávétól és a húsevéstől, de a nemi élet veszélyeitől is. A legradikálisabban az önkielégítés ellen prédikált, összekötötte emésztési zavarokkal, memóriavesztéssel, látásproblémákkal, epilepsziával és elmebetegséggel, miközben számos módszert is ajánlott ahhoz, hogy az ideális társadalom tagjai ellenálljanak a kísértésnek. Ilyen volt például, hogy a kamasz fiúknak be kell kötni a kezét és a bűnös szervét, vagy akár erényességre nevelő kalitkát keríteni köré. Azoknak, akiken ez nem segített, apró, de annál fájdalmasabb műtéteket javasolt – nevelő célzattal – érzéstelenítés nélkül. Mivel képzett és ügyes sebész volt, a beavatkozásokat maga is avatott kézzel hajtotta végre. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

John és az árnyéka 

Kellogg a jóságos, tiszta erkölcsű csodadoktor hírében állt, valódi gurut csinált magából. Újságcikkeket írt, előadásokat tartott, könyveket publikált, híres, befolyásos emberek is igénybe vették a szolgáltatásait. A show-műsort teljes egészében ő dolgozta ki, azonban volt mellette valaki, aki szolgaian végrehajtotta az utasításokat, és a mindennapokban kivitelezte a széles spektrumú elgondolásokat. Ez az ember az öccse, Will volt, akit John gyerekkoruk óta egy pillanatra sem eresztett el.

Felnőttkorukban éppen úgy megkövetelte szolgálatait, mint évtizedekkel korábban, ugyanúgy megalázta mások jelenlétében, és mindezért cserébe alamizsnaszerű fizetést adott neki.

A szanatórium lakói számára mindennapos látvány volt, ahogy a hófehérbe öltözött John Kellogg, vállán egy szelídített kakaduval, öles léptekkel sétál a parkban, biciklizik vagy intézi a dolgait az épületben, miközben Will füzettel a kezében talpal utána, és szorgalmasan jegyzeteli a mester gondolatait. Gyakran a vécén ülve is diktált. 
John Harvey Kellogg hosszú életet élt. 1943-ban, kilencvenegy éves korában halt meg. Hívei, tisztelői ebben megdönthetetlen bizonyítékát látták annak, hogy a módszere bevált. Ellenfelei azonban inkább annak tudták be, hogy a legbizarrabb gyógymódokat soha nem alkalmazta saját magán. 

A kisebb testvér 

Öccse, Will vezetésével hosszas kísérletek folytak annak érdekében, hogy kifejlesszenek egy egyszerű, gyorsan feltálalható, univerzális fogást. Először zab és búza, később kukorica felhasználásával készítettek tésztát, majd ezt sütőben megpirítva tették könnyebben emészthetővé.

Az áttörést a véletlen hozta meg. Valaki kint felejtett a konyhaasztalon egy kisebb adag tésztát, majd amikor az másnap reggelre magától megkelt, elvégezték rajta a szokásos procedúrát.

Meglepve és örömmel tapasztalták, hogy a tészta pikkelyes pelyhekre törve sokkal hatékonyabban sül át, és könnyebben tálalható. Bevezették ezt a fogást a szanatórium lakói számára, és azonnal zajos sikert aratott. Olyannyira, hogy sokan az intézetből való távozás után postán rendeltek belőle nagyobb mennyiségeket. 
Will tovább kísérletezett, és hosszas munkával kialakította azt az eljárást, amit a mai kukoricapehely készítésekor is alkalmaznak. Meggyőződésévé vált, hogy ezzel a termékkel ki kell lépni a szabad piacra, mert óriási lenne a népszerűsége, és nagy összegeket lehetne rajta keresni. A bátyját azonban nem érdekelte az ilyesmi: ő csak szanatóriumi egyeduralmát tartotta fontosnak. Ez volt az a pillanat, amikor az elnyomott fiatalabb testvér megelégelte az évtizedes megaláztatásokat, és fellázadt. Alaposan összeveszett a bátyjával, és 1906-ban megalapította a Battle Creek Pirított Kukoricapehely Társaságot. 
Ettől kezdve az új vállalkozás nagy tételben gyártotta a kukoricapelyhet, és az üzlet döbbenetes sebességgel indult be. Mialatt hosszasan pereskedtek egymással, emberek tömegei döbbentek rá, hogy ezzel az étellel radikálisan leegyszerűsíthetik a reggelit. Nem volt szükség arra, hogy begyújtsák a fatüzelésű konyhai tűzhelyet, előkeressék az előző esti maradékokat, nem kellett feltétlenül tojást és szalonnát pirítani, kenyeret szeletelni.

A sors igazságtételeként Will végül megnyerte a pert John ellen, és 1922-től kezdve ő használhatta a Kellogg’s márkanevet is. 

A kényelmesek reggelije 

A cég a harmincas évek elejére annyira kinőtte magát, hogy bevezette a harmincórás munkahetet, és további alkalmazottakat vett föl a gazdasági válság enyhítésére. A vállalkozás nemsokára multinacionális vállalat lett, és ma már évi milliárd dolláros nagyságrendben kereskedik. Mialatt a hirtelen felszabadult kistestvér hatalmas üzleteket ütött nyélbe, az idősebb Kellogg tovább élte a saját életét a maga világában.

Meghonosította azt a mai napig elterjedt tévhitet, hogy minden falatot negyvenszer kell megrágni,

villanylámpákkal fényfürdőt adott a pácienseinek, elektromos árammal és napokig tartó gyógyfürdőkkel próbálta őket kezelni, miközben korát messze megelőző módon iktatta be a mindennapi életükbe a modern orvostudomány egyes elemeit is. 
Ahogy teltek az évek, az idő lassan elhaladt John feje fölött. A szanatórium lassacskán elvesztette a vonzerejét. Egyre kevesebben jöttek, az idősödő igazgató pedig mindinkább az általa kidolgozott életvezetési alapelvek propagálása felé fordult. Tiszteletre méltó szakember hírében állt, a világ legnépszerűbb orvosa volt. Újságját milliók olvasták, könyveit óriási példányszámokban adták el világszerte. Sokan természetesnek találták azt az általa is buzgón hirdetett, világszerte elterjedt eugenikai alapelvet, amely szerint az emberi fajt kontrollált szaporodással, nemesítéssel, külső beavatkozással kell megszabadítani a genetikailag kellemetlen jelenségektől. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A siklósi erdőben rendezett szeánszra senki nem szórakozásból látogatott el. A résztvevők – így az egykori reality-műsor szereplője is – egyfajta spirituális utazásra vállalkoztak, mert megoldandó problémái voltak.

Mi az ayahuasca, és hogyan hat?

Az ayahuasca az Amazonas vidékén őshonos kétkomponensű, pszichoaktív főzet, amelynek hatóanyagai β-karbolin- és triptaminszármazékok. Forrásvidékén a főzet a mai napig számos gyógyító és rituális törzsi szertartás központi eleme. Sámánok használják szertartásos keretek között, gyógyítószerként. A szer az elmúlt évtizedek során laikus és tudományos körökben egyaránt ismertté vált, mára Európa-szerte is terjed a használata.

„Agyszkenneléssel is kimutatták, hogy e főzet megnyitja az agy olyan területeit, amelyek a gyermekkori emlékeket és a felnőttkoriakat is tárolják.

Ha ayahuasca-főzetet iszol, lehetnek közben látomásaid. Egyes embereknek nehéz lehet egy-egy ilyen éjszaka, mert félelem vagy rettegés lehet úrrá rajtuk, hányhatnak vagy épp szédülhetnek.

Ráadásul egy ilyen szeánsz nem mindenkinek való, Magyarországon tiltott is, az ayahuasca-használat pedig illegális. Bizonyos gyógyszerekkel például összeférhetetlen” – nyilatkozta egy külföldi interjúban dr. Máté Gábor, Kanadában élő orvos.

Természet, avagy gyógyszer és mérgek tárháza

Már az ókori filozófus, Platón is felhívta a figyelmet a gyógyhatású készítmények kétarcúságára. Phaidrosz című művében a farmakon (pharmakon = gyógyanyag, gyógyszer) olyan csábításként vezetődik fel, mint ami megtöri a megszokottság rendjét. Mint, ami kizökkent. A kimozdulás varázsszere, amely más/új irányt nyit. A szer lehet gyógyszer, orvosság, de varázsszer, okkult szer, ugyanakkor méreg is a maga többértelműségével.
Az ayahuasca amellett, hogy egyesek szerint egy hozzáértő által vezetett szeánszon hozzásegíthet ahhoz, hogy az ember harmóniába kerüljön önmagával, valójában olyan méreganyagokat tartalmaz, amelyek pupillatágulást, szapora szívverést és más, kábítószer-használatkor tapasztalható tüneteket is okozhatnak, ezért óva intenek a használatától. Hallucinogénről lévén szó, a fogyasztóknál a túladagolás veszélye a psziché túlzott terhelésével, ebből fakadó elmezavarral kapcsolódik össze.

Kép

Az ayahuasca előkészítése – Kép: Wikipedia

Ezek a növényi drogok biztosan padlóra küldenek

Magyarországon több száz olyan mérgezés fordul elő évente, amit növények idéznek elő.

Mivel a legtöbben nem növényhatározóval a kezünkben indulunk el kirándulni, fontos felhívni a figyelmet néhány mérgező fajra. Ilyenek például – a teljesség igénye nélkül – az aranyeső, a bürök, a leander, a flamingóvirág, a nadragulya, a kék hajnalka és az angyaltrombita.

„Az angyaltrombita csengőre emlékeztető virágai csodás díszítői lehetnek bármelyik kertnek, sokan ültetik is emiatt. Csakhogy ez a növény is mérgező, olyannyira, hogy elfogyasztása akár halálos is lehet, emberekre és állatokra nézve egyaránt. Bármely részének lenyelése bénulást, hallucinációkat, memóriavesztést, hasi görcsöket, a legsúlyosabb esetben pedig halált okozhat. Fő hatóanyagai az alkaloidok csoportjába tartozó atropin és szkopolamin – ezek felelősek a hallucinációkért. A benne található szkopolaminból készül az ördög leheletének is nevezett szer, ami a világ egyik legveszélyesebb drogjának számít” – írja dr. Farkas Ágnes, a PTE ÁOK Farmakognóziai Tanszékének egyetemi docense egy 2017-es cikkében a PTE oldalán.

Az angyaltrombita pollenjeit a viktoriánus korban a hölgyek belerakták a teájukba, amelynek így olyan hatása volt, mint ma az LSD-nek. Kolumbiában előszeretettel használják rablások és szexuális bűncselekmények elkövetéséhez.

Kép

Angyaltrombita – Kép: Freepik

Buli közben elviselhetetlen alhasi görcsök, öncsonkítást követően leszíjazás

Egy 18 éves német fiú pár évvel ezelőtt teát főzött a növény virágából. A hatás nem maradt el: pár órával később kivágta a nyelvét, majd egy kerti ollóval a saját péniszét is eltávolította a szülői ház kertjében. A közeli kórház pszichiátriai osztályára szállították, de egyik szervét sem lehetett már visszavarrni. Ebből is látható, hogy roppant nehéz eltalálni azt a dózist, amely csak hallucinációkat okoz, de a vele járó halálfélelem, rettegés és halál nem következik be. Utóbbit főként a hatóanyag kiváltotta súlyos szívritmuszavarok, illetve a hörgő-összehúzódás következtében fellépő asztmás rohamok okozzák. 

Egy kanadai orvos egy 2006-os tanulmányban négy helyi tinédzserről számolt be, akik szintén a növényből fogyasztottak.

Hamar a sürgősségin kötöttek ki, ráadásul olyan agresszívvá váltak, hogy nyugtatókkal kellett ártalmatlanítani, sőt le is szíjazták őket, nehogy kárt tegyenek magukban vagy másokban.

Ami a kék hajnalkát illeti: egy zárt közösségi oldal csoportjában egy magyar lány számolt be a hallucinogénhez fűződő élményeiről: egy házibuliban felvetődött az ötlet, hogy kipróbálják. Elmentek a legközelebbi áruházba, és fejenként 2-4 csomag növénymagot vettek. Vízzel nyelték le, majd vártak. Volt is mire… Egy-két órán belül rettentő alhasi görcs és szédülés kezdődött (és erre még büszke is volt a mellesleg egyetemista lány).

Dr. Zacher Gábor toxikológus nemrég a Facebook-oldalán tartott előadásában így nyilatkozott:

„A kábító hatású növényekkel az a legnagyobb probléma, hogy míg őseink tudták azokat használni, addig a mai kor embere nem tudja. Sem a hatásaikkal, sem a felhasználási módjukkal nem vagyunk tisztában. Érdemes meggondolni, hogy kisgyermekes háztartásban angyaltrombitát (vagy a számtalan másik mérgező dísznövény valamelyikét) akarunk-e tartani.”

Nagyon fontos tehát, hogy mindig tisztában legyünk kerti és szobanövényeink pontos fajtájával, jellemző tulajdonságaival, főleg akkor, ha kisgyermek is előfordul a közelben. Amennyiben nem ismerjük minden növényünket, érdemes rászánni pár órát az egyes példányok beazonosítására, és ha veszélyes fajtára bukkanunk, tegyük meg a szükséges óvintézkedéseket!

Az angyaltrombita a közeljövőben igen felkapott lesz, ugyanis már zajlik Besenyei Kata Angyaltrombiták című sorozatának forgatása, melyet Enyedi Ildikó rendez. A sorozat két nőt követ, akik emberkereskedelem áldozatai lettek, és megszöknek a védett házból, hogy az egyikük húgát megtalálják.

– A Képmás egyik legrégebbi munkatársa vagy, ennyi idő elteltével elválasztható a magazin és a te életed egymástól?

– Azt hiszem, hogy az életem nem választható el a Képmástól, de nem árt, ha a magaziné elválik az enyémtől.

– Miért?

– Mert fontosnak érzem, hogy főszerkesztőként ne telepedjek túlságosan rá az ízlésemmel, az érdeklődésemmel, a véleményemmel. Mivel print kiadványunk csak egy van, nem úgy működünk, mint a legtöbb nagy kiadó, ahol egymást váltó felelős szerkesztők vagy rovatvezetők dolgoznak, nálunk minden, ami a nyomtatott lappal kapcsolatos, az én kezemben fut össze.

– Hogyan formálta a Képmásban eltöltött majdnem két évtized az identitásodat?

– Hívőként, feleségként, anyaként, újságíróként, egyáltalán emberként… mondhatjuk, hogy képmásként. A mi munkánkban pont az a fantasztikus, hogy miközben dolgozunk, magunkról és a világról is többet tudhatunk meg. Az a munkánk, hogy válaszokat keresünk, és azokat másokkal is meg akarjuk osztani…

– Leginkább a nőkkel? Gyakran emlegetik a Képmást női magazinként, főszerkesztőként te is eszerint irányítod a munkát?

– Szerintem ez pont olyan, mint a liberális vagy a konzervatív fogalma a közéletben. Bizonyos jelzők rátapadtak egyes dolgokra, bár már régen nem tartoznak hozzájuk. Én azt gondolom, fontos, hogy megértsük, hogy a magazinolvasókat sem lehet beskatulyázni nemük, koruk, családi állapotuk vagy foglalkozásuk alapján. Az ember sokkal több és rejtélyesebb ennél. De azt egészen biztosan tudjuk, hogy sok férfi olvassa, rendszeresen vissza is jeleznek a tartalomra.

– Rád miben hasonlít a magazin?

– A világról alkotott képem lenyomatát nyilván mutatja valahogy, de fontos, hogy nem vagyok egyedül. Jó, hogy csapatban dolgozunk, mert mindannyiunk arca tükröződik a lapban. Az például

kezdetektől mániám volt, hogy „használjuk” bátran a tudományt és a művészetet a magazinos műfajban, hogy lépjünk szintet, ne csak a kozmetika, az öltözködés meg a trendi fogyókúrák töltsék meg a lapot,

hogy ne horoszkópokkal ismerjük meg önmagunkat, és ne a bulvárral mutassuk meg, hogy milyen a körülöttünk lévő világ.

– Régi munkatársaként tartóoszlopa vagy a szerkesztőségnek. Melyek a te cölöpjeid, amelyekre a munkád közben támaszkodhatsz?

– A szövegalkotás számomra magabiztos talaj, miközben kontroll alatt tartom, alázatra is tanít. De ma már az is erős támasz, hogy kicsit népesebb szerkesztőség lettünk, és ha kell, megkérhetek valakit, hogy olvassa el akár azt is, amit írok, és adjon visszajelzést. A kritika is fontos, mert ha az ember vezető pozícióban van és szakmailag rang­idős, könnyen elszaladhat vele a ló, és ez rossz hatással lehet a jellemére és a munkájára is.

– Hány tagból állt kezdetben a szerkesztőség, hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor csatlakoztál a csapathoz?

– Főállású anyaságin félállásban dolgozó újságíróként telefonáltam be a szerkesztőségébe, hogy írni szeretnék. Korábban pedagógus diplomával fél évet tanítottam, aztán férjhez mentem, megszületett a három gyerekem, közben elvégeztem egy bölcsész szakot, majd az újságíró iskolát, külsőztem sok helyen, napi négy órában szerkesztője lettem egy női magazinnak, aztán rátaláltam a Képmásra. Felhívtam a szerkesztőséget, mondák, hogy küldjek cikket, én meg küldtem, aztán pár cikk után megkérdezték, nem akarok-e szerkesztő lenni. Ez a bizalom nagyon jólesett, eszembe sem jutott nemet mondani. Lehet, hogy ezért van, hogy ha valaki jelentkezik nálunk, hogy írni szeretne, sosem ajánlást vagy papírokat kérek, hanem írásokat.

Kezdetben hárman voltunk, Bugnyár Zoli a felelős szerkesztő, Zalka Kati és én pedig a szerkesztők. Aztán főszerkesztőként évekig egy szerkesztővel dolgoztam, akik jöttek, mentek. Aztán az online, a Képmás-estek, a podcast és az alapítvány is külön termék lett, külön felelős munkatársakat is kapott, így most is mindegyik termékünknél dolgozom, ahogy a többiek is részt vesznek a nyomtatott tartalmakban, de csak a printért vagyok én a felelős.

– Milyen volt a fiatal Képmás atmoszférája?

– Kísérleteztünk, azzal dolgoztunk, amivel lehetett, mindenki több munkakört vitt egyedül. Évekig négy főből állt a teljes csapat, és pár külsősből. Én is írtam, szöveget szerkesztettem, korrektúráztam, fotóztam, képszerkesztettem, hirdetőket kerestem, lobbiztam, beálltam a pult mögé a rendezvényeken… szerencsére ma már mindent az csinál, aki ért is hozzá. Gondolhatod, én voltam ott a legtapasztaltabb a magam pár éves szerzői és egyéves szerkesztői múltjával. És ha az atmoszférát kérdezed: kicsit a pedagógusként ismerős suli életet is éltük, át kellett mennünk a gimnáziumon a szerkesztőségbe menet, fölmenni a negyedikre, ahol a bútoraink iskolai padok voltak, mosdóba is csak akkor mentünk, ha már becsengettek, mert a szünetekben nyüzsögtek a diákok. Ha ballagás volt, vesztegzár alatt voltunk, amíg vége nem lett. Néha ilyen apróságok is hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos pillanatokban elhiszed-e, hogy egy komoly szerkesztőségben dolgozol. Amikor Molnár-Bánffy Kata belépett a Képmás életébe, sok mással ez is megváltozott, és igazi irodába költöztünk.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

– A vezércikkeidben, de interjúidban, riportjaidban, publicisztikáidban is mindig tetten érhető az igény, a szépre való törekvés. Hogyan tudnád szavakba önteni azt a dimenziót, amit az írás jelent számodra?

– Először attól féltem, hogy azt mondod majd, hogy arra törekszem, hogy mindig a szépről írjak, mert sokszor vádként hangzik el, hogy a keresztény értékrendű, pozitív gondolkodású sajtótermékek csak rózsaszínnek látják a világot. Ez egyáltalán nem igaz, de tény, hogy az vezérel, hogy meglássam a jelenségekben az értelmet, a szépséget, az emberit és mindezek mögött az istenit. Az írás nemcsak munka, hanem a világ és a magunk megértésének eszköze is.

Az instán kitaláltam az Írni és élni hagyni hashtaget. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az írással ne rontsak mások életén, hanem azt is, hogy az írás nem veheti el az én életemet sem.

Néha muszáj törekednem rá, hogy ne potenciális cikktémaként éljem meg a pillanatot.

– Közel két évtized sok izgalmas történetet tartogat. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?

– Ahogy sok szakmában, a miénkben is nagyon sokat változott például a technika. Amikor elkezdtem dolgozni, kézzel jegyzeteltem, a világháló sem úgy működött, ahogy most, olykor hihetetlen kreativitás kellett ahhoz, hogy az ember információt szerezzen. Ráadásul az anyaszerep és a komoly újságíró néha térben és időben összefolyt. Előfordult, hogy amikor pontos időben vissza kellett hívnom a régóta keresett magas rangú illetékes szakértőmet, a bilin ülő kislányom jó hangosan kikiabált a fürdőszobából, hogy anya, kész vagyok, hozzá is téve, hogy mivel. Újságíró hallgatóknak például azt szoktam elmesélni, hogy amikor Szabó Magdával készítettem interjút, aki sokféle állattal élt, kutyákkal, macskákkal és sok csicsergő madárkával, felvettem a beszélgetést, aztán otthon bekapcsoltam a felvételt: Szabó Magda csicsergő hangja teljesen egybefolyt a csiviteléssel. Visszamenni nem lehetett, ki kellett hoznom a legjobbat a helyzetből.

– Hogyan oldottad meg?

– Beleírtam a találkozás élményét, az olvasmányaimat, a pár érthető mondatfoszlány kiegészítéséhez meg maradt a memória. És próbáltam jelentést adni annak, hogy miért történt, ami történt. Hogy lehet-e ennek üzenete. Végül is plusz lett abból, ami hátránynak indult, és ez bátorságot is adott, hogy nincs megoldhatatlan helyzet.

– Milyen fejlődési utat járt be a magazin külső és belső értelemben? Hogyan állt össze például a hátsó címlap koncepciója?

– Ebben is egy probléma indította az ötletet.

A hátsó borítón mindig hirdetések voltak, és zavart, hogy ha valaki úgy tartja a kezében, hogy az van kívül, akkor egy esetleges reklám a Képmás outfitje. Mi lenne, ha tartalommal töltenénk meg?

Ha itt is egy emberi arc, egy képmás lenne? Akkor már évek óta dilemma volt, hogy a címlapra csak ismert arc kerülhet, mert az adja el a standokon a lapot, és így nem tudjuk betölteni azt a szerepünket, hogy megmutassunk, címlappá tegyünk értékes, de ismeretlen embereket. Eszembe jutott, mi lenne, ha ilyen emberek lennének a hátsó borítón.

– Szerinted mi az, amiben a Képmásnak haladnia kell a korral, és mi az, amit sose szabad hátrahagynia?

– Nem lenne jó feladni a nyelvi igényességet, nem lehetünk életellenesek vagy bulvárosak… Nyilván van egy értékrendünk, amihez tartjuk magunkat. Emellett, mivel az élet is változékony, muszáj rugalmasnak lenni. Ma azt hiszem, ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amire folyamatosan tanít a jelen.

– Hogyan formálta a Képmásban eltöltött idő a hitedet?

– Ebben is sokat köszönhetek a magazinnak. Amikor napi több órán keresztül olyan emberekkel vagy együtt, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, és látod, hogy ez a lelki tartalom hogyan válik megélt hétköznapi tettekké, hogy mit jelent a hit, ha fájdalmad, örömöd, nehézséged van. Egymás példaképei és támaszai vagyunk, azt hiszem. Szeretném, ha a magazin is ilyen társ lenne az olvasónak. Ha azt tükrözné, hogy a problémáink és kérdéseink hasonlóak, de a hitünk egy erős tartószerkezet, miközben élhető valóság is.

– A szerkesztőségben gyakran elhangzik, hogy te vagy a „brand őre”? Mit jelent ez a felelősség?

– A (b)rendőr szerep nem feltétlenül hálás. Azt hiszem, azért szoktak így emlegetni a közösségen belül, mert őskövületként, pedagógusként, tyúkanyóként mindenbe beleütöm az orrom. Hamar kiszúrom, ha a dolgok másként mennek, mint eddig, és riasztok, hogy akkor itt álljunk meg egy percre, beszéljünk, hogy ezt akarjuk-e. És ha igen, akkor rajta, de tudatosan tegyük.

– Miért szeretsz a leginkább a magazinnál dolgozni, mi adja a lapba vetett hitedet?

– Azt meg tudom fogalmazni, hogy miért érdemes nekiállni a napi munkának: mert sok visszajelzést kapok arról, hogy segítünk az embereknek. A hétköznapi problémák megoldásában vagy éppen a gondoktól való eltávolodásban. Abban, hogy magukra és egymásra is egy kicsit másképp nézzenek. Kicsit más szempontból, humorral, empátiával, bizalommal. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el. 

Az idei Ördögkatlan Fesztivál három településen – Nagyharsány, Beremend, Villánykövesd– illetve az azokhoz kapcsolódó Vylyan Terasz, Mokos Színház és Szoborpark területén kínál több mint 600 programot. 

A nagyharsányi Both Miklós Ukrán Udvarban Rokytne faluból érkező idős énekesek és egy hagyományőrző együttes is fellép. A helyi tornateremben búcsúzik az átalakuló  K2 társulat, míg a templomban a Magyar Zene Háza programjai várják az érdeklődőket.

A településen egy Törőcsik Mariról szóló dokumentumfilmmel emlékeznek a színésznőre, aki egyben a fesztivál egyik fővédnöke is. A fesztivál idei díszvendége, a Fortepan egy közös, személyes kiállítással készül, amelyre várják a fesztiválozók saját fotóit. A téma  az „ifjúsági probléma” a hatvanas-hetvenes években.

Beremenden négy Képmás-estet is tartunk, amelyek témái a munkahelyi dilemmák, a gyerekvállalás legideálisabb időpontja, a mindennapi függőségek és a családi nyaralások. A településen Kolonits Klára is fellép, és itt lesz a Jób könyve című oratórium ősbemutatója is, a gyerekeket pedig traktor-és járgányszépségverseny várja. 

Képmás-estek a 15. Ördögkatlan Fesztiválon
Helyszín: Beremend, Szabadság tér
Kezdés: 16 óra

Augusztus 3.
Szórakoztatóan a munkáról
A munkáról igyekszünk beszélgetni, fesztivál lévén azért kellő távolságtartással és humorral – és talán épp ez ad majd új nézőpontot a jól ismert dilemmákhoz is: Milyen munkahelyen lehetek önmagam? Hol az észszerű határ a szükséges alkalmazkodás és a túlzott önfeladás között? Hogyan érdemes és érdemes-e hazavinni a munkahelyi konfliktusokat? Kinek jó a home office?
Színészek: Jankovics Anna és Katona László
A jelenetekről Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget szakértő vendégünkkel, Orsolics Zoltán Zénó család-rendszer terapeutával.

Augusztus 4.
Függőség és függetlenség
De jó lenne, ha a telefontól is tudnánk magunkat függetleníteni, amikor szabadságra megyünk! Sőt, azokat a mindennapi függőségeinket sem ártana elengedni, amelyek kikapcsolnak az itt és most valóságából. De hogyan? Segítenek-e ebben a lazítószerek? Hogyan adják függőségeink a szabadság illúzióját, és hogyan veszik el mégis a szabadságunkat?
Színészek: Jankovics Anna és Kálmánchelyi Zoltán
A jelenetekről Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget szakértő vendégünkkel, Orsolics Zoltán Zénó család-rendszer terapeutával.

Augusztus 5.
Jöhet a baba?
Mi határozza meg a gyerekvállalás ideális időpontját? Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy érettek vagyunk a döntésre, láthatjuk-e egyáltalán tisztán és racionálisan ezt a kérdést? Mi a helyzet, ha a pár két tagja nem ért egyet az időzítést illetően?
Improvizációs estünkön három jelenetet láthatnak a Nézőművészeti Kft. vendégművészeinek közreműködésével.
Színészek: Nagy Dóra és Katona László
A jelenetekről Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget szakértő vendégünkkel, dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológussal.

Augusztus 6.
Vakáción a csapat
Miért vagyunk sokszor csalódottak a nyaralás végeztével? Jelenetek és beszélgetés arról, hogy milyen láthatatlan útravalókat érdemes „becsomagolni” a nyaraláshoz, milyen önismereti és párkapcsolati utat járhatunk be pár nap alatt a kilométereken túl, ha befelé is és kifelé is képesek vagyunk figyelni. És a nagyobb család vagy társaság közös vakációzásáról is esik majd szó.
Színészek: Háda Fruzsina és Katona László
A jelenetekről Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget szakértő vendégünkkel, dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológussal.

Villánykövesden többek között egy spanyol cirkusz és egy mexikói utcaszínház látványos produkcióját valamint a Hagyományok Háza összNépi programjait is láthatjuk. 

A részletes program ide kattintva olvasható.

A 2010-es évek elején egy amerikai író, Tom Reiss megérkezett Villers-Cotterêts-be, egy tízezer lakosú francia kisvárosba. Ez a városka többek közt arról híres, hogy itt halt meg az idősebb Alexandre Dumas, a világ egyik legnagyobb írójának apja. Reiss azért ment oda, hogy felkutassa a Fekete Tábornok életének addig rejtegetett dokumentumait az éppen készülőben lévő életrajzhoz. Csakhogy a szerencse elpártolt tőle: az az idős hölgy, aki évtizedek óta egy önkormányzati széfben rejtegette a dokumentumokat, alig két héttel korábban halt meg, a széf zárjának kombinációját pedig szándékosan magával vitte a sírba.

Nem volt más hátra, az írónak cselhez kellett folyamodnia. Elhívta a város alpolgármesterét egy helyi kocsmába, alaposan becsíptek, majd az újdonsült barátságra hivatkozva közösen megpróbálták kinyitni a széfet. Egy orvosi sztetoszkóp és egy fúrógép segítségével végül feltárult a rejtekhely, és kétszáz éves dokumentumok százai kerültek elő.

Thomas Alexandre Dumas eredeti neve Thomas-Alexandre Davy de la Pailleterie volt, ami – a bőrszínére tekintettel – sok mindent elárul a származásáról. Apja francia nemes volt, név szerint az idősebb Alexandre Antoine Davy de la Pailleterie márki, aki Saint-Domingue szigetén – a mai Haitin – élt kávé- és kakóültetvényesként. Anyja, Marie-Cessette afrikai rabszolganő volt, akit Antoine kifejezetten azért vásárolt, hogy az ágyasa legyen. Haitin ezt könnyedén megtehette, mivel a sziget volt a Karib-tenger és a világ leggazdagabb rabszolgatartó közössége. A helyi társadalom összetettségét és a cukornád profitjának fontosságát jól mutatja, hogy a nagy számban itt élő szabad feketék éppen úgy lehettek ültetvényesek, mint a fehérek, a növényeket pedig ők is rabszolgákkal termeltették meg.

Az ütetvények legnagyobb részén a tulajdonosok cukornádat termesztettek, és ezeken a helyeken a rabszolgák élete nem sokat ért. Míg a ház körül és más ültetvényeken dolgozó afrikaiak anyagi értékükre való tekintettel még orvosi ellátást is kaphattak, a cukornádmunkásokat gyakorlatilag halálra dolgoztatták.

Új munkaerőt beszerezni olcsóbbnak bizonyult, mint a pusztító robottól legyengült, beteg munkásokat életben tartani.

Marie-Cessette tehát szerencsésnek mondhatta magát: két vagy három lányt és egy fiút szült Antoine-nak. A félvér gyerekek közül kizárólag az 1762-ben született kisfiú bírt értékkel az apja számára. Thomas Alexandre-nek nevezte el, és gondos nevelésben részesítette. Nemsokára alapvetően megváltozott a „család” helyzete, ugyanis 1775-ben Antoine szülei gyors egymásutánban meghaltak, a férfinak pedig haza kellett utaznia Franciaországba, hogy átvegye az örökségét. Mivel éppen anyagi gondokkal küzdött, a hajóút költségeit nem volt egyszerű előteremtenie. A legegyszerűbb megoldást választotta: leánygyermekeit és az anyjukat gyorsan eladta egy francia bárónak, sőt, még Alexandre-t is áruba bocsátotta egy bizonyos Jacques-Louis Roussel nevű hadnagynak kölcsönbizományba azzal a kikötéssel, hogy amint hazaér, visszaváltja a szabadságát.

Anya és gyermekei soha többé nem látták egymást, a barna bőrű kiskamasz pedig „Alexandre, a rabszolga”-néven érkezett Franciaországba. Az apja azonnal visszavásárolta a fiát, és késedelem nélkül bevezette a francia felső tízezer életébe. Alig egy év múlva Thomas-Alexandre már gróf volt, elegáns bálokon táncolt, vívóleckéket vett, lovagolni tanult, valamint történelem- irodalom- és filozófiaórákra járt. Egészen 24 éves koráig élt az apja szárnyai alatt, aki nem sajnálta a pénzt arra, hogy nagyvilági férfit neveljen belőle.

Csakhogy amint Thomas-Alexandre cseperedett, és mindinkább a saját lábára állt, egyre kevésbé tudta megbocsátani az apjának mindazt, amit a családja ellen tett. Tanúja volt, amint apja rabszolgasorba veti az anyját, és eladja a testvéreit. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Antoine váratlanul feleségül vette a nála majd’ ötven évvel fiatalabb szobalányát. Amint felnőtt, a fiatalember szakított az apjával, és katonának állt.

Mivel teljesen a nulláról a saját erejéből akarta kezdeni az életét, semmiféle kiváltságot nem fogadott el. A korabeli Franciaországban – annak ellenére, hogy anyja rabszolga volt – lehetősége lett volna tiszti rangot vásárolni magának, és ígéretes karriert befutni a nemesi származása miatt.

Ebben a rövid történelmi időszakban valamiféle korai polgári jogi mozgalom volt kibontakozóban, így időlegesen a gyarmatokról érkező feketék is bebocsátást nyerhettek a francia társadalomba.

Voltak köztük magas rangú katonák, sőt, a törvényhozásban is részt vehettek. Alexandre azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyszerű közlegényként kezdje a pályafutását.

Annak ellenére, hogy bőrszíne és származása miatt a legtöbben gyanakodva néztek rá, még az ellenségeinek is e kellett ismerniük, hogy született katona. Száznyolcvanöt centiméter magas, daliás, jóképű férfi volt, aki minden bajtársát zavarba ejtette a bátorságával. Természetesen a nőkre is nagy hatással volt. Kalandjai azonban véget értek, amikor egy fogadóban megszállva megismerte a tulajdonos hófehér bőrű lányát, Marie-Louise-t. A szerelem hirtelen jött, és olyan erővel, hogy a fiatal katona azonnal megkérte a lány kezét. Az apa beleegyezett – azzal a feltétellel, hogy Alexandre eléri az őrmesteri rangot.

A francia forradalom kitörésével háborúban nem volt hiány, így sokszorosan bebizonyíthatta a rátermettségét. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, és már tizedesként kitüntette magát. A fellépése és a magabiztossága szinte példátlan volt: egy alkalommal egymaga foglyul ejtett tizenkét ellenséges katonát, méghozzá egyetlen puskalövés nélkül, máskor meglőve, felhasított fejbőrrel is lóháton üldözte az ellenfeleit, amíg embereivel meg nem nyerte a csatát. Ennek a képességének és a kivételes történelmi helyzetnek köszönhetően olyan hirtelen emelkedett magasra a csillaga, mint szinte senki másnak a történelemben. Mire a francia-osztrák összecsapások során az Alpok fagyos gleccsereire vezényelték, már dandártábornok volt, és tízezer embert – túlnyomó többségükben fehéreket – irányított. A csatáit minden ellenséges túlerő és életveszélyes körülmény ellenére mindig megnyerte. Harcolt Franciaországban, Itáliában és Spanyolországban is, és mindenütt kitüntette magát.

Az esküvőre is hamar sorra került, és a következő években megérkezett az első két gyerek: Marie-Alexandrine és Louise-Alexandrine. Ebben az időben sodorta össze először a sors a szintén viharos sebességgel emelkedő Bonaparte Napóleonnal, akinél ekkor még jóval magasabb rangja volt.

A titkos széfből előkerült levél tanúsága szerint a későbbi császár fegyverekért folyamodott hozzá, ő azonban kissé leereszkedő hangnemben visszautasította.

A forradalom és az azt követő háborúk során aztán eljött Napóleon hatalomátvételének a pillanata. Thomas-Alexandre ekkor már Dumas-nak nevezte magát: a név valószínűleg az édesanyjáé még afrikai életéből. Bonaparte tisztában volt a tehetségével és azzal, hogy az emberei milyen feltétlen bizalommal követik Dumas-t akár a halálba is. Így magával vitte Egyiptomba, méghozzá tábornoki rangban, a hadsereg egész lovasságának a parancsnokaként.

Kép

Thomas-Alexandre Dumas - Olivier Pichat festménye jóval a tábornok halála után készült.

A hivatalos indoklás szerint a hadjáratra azért került sor, hogy a franciák felszabadítsák Egyiptomot az agresszor beduinok uralma alól. Dumas számára, ha el is hitte ezt egy darabig, a kiábrándulás hamar elérkezett. Hiába küzdött hősiesen, hiába nyert csatákat, a forró sivataggal ő sem tudta felvenni a harcot. Mintha a későbbi oroszországi hadjárat korai előképe jelent volna meg, amint a francia hadsereg az elemeknek kitéve, elkeseredetten bukdácsolt előre a halálos viszonyok között. Dumas egy alkalommal dühödten a földhöz vágta és megtaposta a kalapját, majd számos tisztje jelenlétében hangosan felelősségre vonta Napóleont. Mint mondta, egy szó sem igaz a felszabadításból, a hadvezér csak a saját dicsőségét kergeti.

Bonaparte ezt a megaláztatást soha nem felejtette el neki. Később leírta memoárjaiban, amint egy ízben azzal fenyegette Dumas-t, hogy agyonlövi lázadásért. Egyelőre azonban szüksége volt rá.

A mamelukok rettegtek tőle: emberfeletti erejű csodalénynek tartották, aki a lovával szinte összenőve, egyfajta kentaurként magasodott föléjük.

Fekete Ördögnek nevezték, és legendákat meséltek róla. A kis termetű Napóleont viszont sokan észre sem vették a hatalmas fekete harcos mellett.

A sereg végül elfoglalta Alexandriát és Kairót is, de a franciák kegyetlensége a frissen felszabadított egyiptomiaknak sem tetszett. Nemsokára lázadás tört ki ellenük, amelyet szintén Dumas segítségével vertek le. Becsületességéhez semmi kétség nem fért, ezt bizonyította az az eset is, amikor egy kairói ház alatt hatalmas mennyiségű aranyat talált, amit hiánytalanul át is nyújtott Napóleonnak.

A rivalizálás minden felszíni udvariasság ellenére túl erős volt, Alexnek mennie kellett. A saját pénzéből felszerelt egy hajót, és negyven sebesült katonával, lovakkal nekiindult a Földközi-tengernek. Egy vihar azonban tönkretette a hajót, és csak nagy nehezen tudtak elvergődni Málta partjaihoz. Itt balszerencséjükre nem sokkal korábban egy olyan kiskirály került hatalomra, aki gyűlölte a franciákat. Dumas-t egy hideg, nedves várbörtönbe zárták, ahol majdnem két évig raboskodott. Az egészsége megrendült, és amikor a korábbi ismerőse, Murat tábornok legyőzte a máltaiakat, alig ismert egykori bajtársára. Dumas félig megvakult, megsüketült, alig tudott mozogni, és csak az árnyéka volt a korábbi önmagának.

Amikor hazaért Párizsba, egy időre összeszedte magát, és úgy tűnt, meg fog gyógyulni. 1802-ben megszületett kisfiuk, a legifjabb Alexandre Dumas, akiből később a világirodalom egyik leghíresebb írója lett. A javulás sajnos csak átmeneti volt: az egykor daliás tábornok megint egyre gyengébb és megtörtebb lett, családja az életét féltette.

Napóleon ezalatt átvette az uralmat Párizsban, és a forradalmi eszmék hamar a süllyesztőbe kerültek. A megengedő politika helyett visszatért a kivégzett XVI. Lajos faji törvényeihez, így újra betiltotta a vegyesházasságokat, a feketéknek pedig külön engedélyért kellett folyamodniuk, hogy bizonyos kijelölt zónákban szabad állampolgárként élhessenek. A fekete katonatiszteket, nemzetgyűlési képviselőket eltávolították, a kellemetlenkedőket deportálták.

A nagybeteg Dumas és felesége egyik napról a másikra törvénytelenül éltek együtt, a gyerekeik sorsa kérdéses volt.

Marie-Louise hiába írt levelet személyesen Napóleonnak, hiába hivatkozott a férje felbecsülhetetlen szolgálataira, Bonaparte most benyújtotta a számlát, és válaszra sem méltatta. Thomas-Alexandre Dumas 1806-ig élt, negyvennégy évesen belehalt a megpróbáltatásokba és a gyomorrákba.

Marie-Louise elszegődött egy dohányboltba eladónak, és jobb híján sokat mesélt a kisfiuknak az apjáról. Elmondta a kis Alexandre Dumas-nak, milyen híres katona volt az apja, és azt is, hogyan rejtett el a nagyapja csempészárut még ültetvényes korában egy Monte Cristo nevű szigeten. Amikor Dumas később megírta az önéletrajzát, az első kétszáz oldal csak az apjáról szólt.

Az euro-atlanti világ következő fekete dandártábornokát egyébként majdnem kétszáz évvel Dumas után nevezték ki Amerikában Colin Powell személyében.

Felhasznált irodalom:

• Who Was Napoleon's 'Black Devil'? https://www.theroot.com/who-was-napoleons-black-devil-1790898131
• Tom Reiss, author "The Black Count" on France's First Black General Alex Dumas https://www.youtube.com/watch?v=vQmwvvMMsbQ
• Thomas-Alexandre Dumas https://en.wikipedia.org/wiki/Thomas-Alexandre_Dumas
• Slavery in Haiti https://en.wikipedia.org/wiki/Slavery_in_Haiti

Nagyon széles skálán mozognak a tünetek, attól függően, hogy az ekcéma melyik típusáról beszélünk. Enyhe esetben előfordul, hogy valaki csak azt tapasztalja, a téli hónapokban a kezén viszket a bőre, kipirosodik, hámlik. Ez is ekcémás tünet, de hidratálókrém rendszeres használatával lehet kezelni. Súlyos eset a kiterjedt atópiás ekcéma, ami akár a bőrfelszín nagy részét is érintheti, súlyos életminőségbeli problémát okozva, és előfordul, hogy akár kórházi kezelést is igényel ez az állapot. Miután egyik fő provokáló tényezője a hideg, száraz levegő, a másik oldalon viszont a pollenek és a különféle allergének, az egyik télen, a másik nyáron jellemző, ezért a mi mikroklímánkban különösen hajlamosak és kitettek vagyunk az ekcémás betegségeknek.

Könnyen összetéveszthető néhány allergiás tünet az ekcémával. Egyik következik a másikból, vagy csak nagyon sok az átfedés a tünetek között?

A köznyelvben sokszor mást értenek az emberek az allergián is, és az ekcémán is. Az ekcéma bőrtünet.

Az allergia nagyon precízen definiált fogalom, amely specifikusan egy adott allergénre, annak a legkisebb mennyiségére minden alkalommal megjelenő reakciót jelent. Az ekcémás tüneteket több tényező provokálja, az egyik ezek közül az allergia.

Az ekcémás emberek jó része például atópiás ekcémában szenved, ami egy örökletes hajlam alapján kialakuló immunrendszeri eltérés. Tehát nem a bőrük beteg, hanem az immunrendszerük működik másképpen. Ez azt jelenti, hogy a környezet tényezőire túl érzékenyen reagálnak, például allergiával, akár allergiás szemgyulladással, szénanáthával. Az atópiás emberek sokszor asztmásak is, mert ez az érzékenység a tüdő szöveteinek túlérzékenységével is együtt jár.

Bonyolult lehet a kezelés protokollja, eldönteni azt, hogy melyik tünetet vagy betegséget kell először kezelni...

Az első és legfontosabb teendő az, hogy kezeljük, mert ezek a betegségek kezeletlenül egy idő után egyre rosszabbak lesznek. A legegyszerűbb hidratálókrémektől a legerősebb szteroidos készítményekig nagyon széles a terápiás paletta. Mindig azt kell választanunk, amit aktuálisan a beteg bőre igényel, ami azt jelenti, hogy ezeknek a betegeknek rendszeresen kell jönni, akár fellángolnak a tüneteik, akár jobb állapotban vannak.

Az atópiás betegségek esetében, az allergiás megalapozottság miatt, fontos elkezdeni az antihisztamint. Ha hirtelen lángol föl az ekcéma, és súlyos, akkor átmenetileg szájon át is lehet adni szteroidot. Fontos, hogy ezek rövid ideig tartó szteroidkezelések fokozatos leépítéssel, általában pár hét alatt elhagyhatók. Léteznek az ekcémás betegségre úgynevezett immunrendszer-moduláló vagy immungyengítő gyógyszerek, de ezek már laboratóriumi kontrollt, néha akár kórházi körülményeket is igényelnek.

Illetve van egy olyan terápia, amit biológiai válaszmódosító kezelésnek hívunk, amellyel magát az immunrendszer működését befolyásoljuk. Hátránya, hogy ma még csak injekciós és infúziós formában érhető el.

Sokan gondolják, hogy a napfény hatékony a bőrtünetek csillapításában. Ez igaz?

Az UV-fénynek vitathatatlanul van gyulladáscsökkentő hatása. Ezzel együtt a sok napozást nem javasoljuk, mert bőrrákot okozhat. Ha szükséges, lehet UV-fénykezelést kérni, de ez soha nem szolárium, mert az nem a megfelelő hullámhosszúságú fény. A szolárium úgy van beállítva, hogy a pigmentképzést fokozza, nekünk azonban a gyulladáscsökkentés a célunk, amire léteznek külön erre a célra kifejlesztett készülékek. A napfénytől rosszabbodhatnak is a tünetek, mert az atópiás ekcémát az izzadás egyértelműen provokálja. Ráadásul nyáron a pollenek rátapadnak a bőrre, és akinél jelen van a túlérzékenység a pollenekre, ott bizony a bőrön is gyulladást fog okozni, főleg olyan területen, amit nem takar a ruha.

Elképzelhetőnek tartod, hogy táplálékallergia okozza az ekcémát?

Az, hogy valakinek a tünetei összefüggést mutatnak a táplálkozásával, ismert jelenség, de a diagnosztizálása nagy kihívás. Az allergiavizsgálatok segítik a diagnózist, de nagyon fontos a megfigyelés is, hogy a beteg az egyes ételekre milyen szemmel látható reakciókat ad. A tesztek értékelésénél ugyanis csak a klinikai tünetekkel együtt lehet diagnózist mondani. A testben meglapuló bármilyen gyulladás hatására is fellángolhat az ekcéma, és fenn is tarthatja. A gyulladásos gócok ugyanis összezavarják az immunrendszert, állandó provokációt jelentenek, amitől az egyébként sem tökéletesen funkcionáló immunrendszer még reaktívabb lesz.

Tipikusan ilyenek a fogászati gócok és a mandula, amelyek ízületi és más betegségek kialakulásában is fontos szerepet játszhatnak. Szintén ide tartoznak a nőgyógyászati betegségek és a gyulladt bélfal.

Maria Treben, az ismert német természetgyógyász a hetvenes években azt javasolta, az ekcémás beteg ne fogyasszon füstölt árut, különböző húsféléket. Szakmailag ez helytálló?

Abszolút helytálló. Az ekcémás, de a csalánkiütéses embereknél is nagyon fontos a hisztaminmentes diéta, azaz kerülni kell a füstölt élelmiszereket. De egyébként is egy rendkívül szigorú diétáról van szó, amit ha valaki precízen betart, a tünetei várhatóan javulni fognak. Nagyon nehéz út, de látványos javulást lehet vele elérni. A megszorító diétáknál azonban figyelni kell a D-vitamin pótlására, a kalciumpótlásra, a vasbevitelre. A sportnak is számos jótékony hatása van, már csak azért is, mert az ekcémás betegségek rendkívül szoros összefüggést mutatnak a stresszel, a krónikus lelki betegségekkel. A test és a lélek nem választható külön, ez egy mesterséges nyugat-európai találmány.

Az ekcémás betegségeknél olyan erős az összefüggés a lelkiállapottal, hogy a régi bőrgyógyászok az atópiás ekcémát neurodermitisnek hívták, utalva a szoros összefüggésre az idegrendszer állapotával.

Az idegrendszer, a hormonrendszer és az immunrendszer komplex kezelése szükséges. A stresszhormonok túltermelődése is károsítja az immunrendszert, ráadásul az alváshiány tovább gyengíti, így hajlamosabb lesz az egyén a vírusos, gombás fertőzésekre is. Mindig az a kérdés, hogy a beteg hogyan tudja feldolgozni a fennálló stresszt, miként tud vele megküzdeni, szükséges lehet-e pszichológus segítsége is. Az atópiás emberek sokkal szenzitívebbek, mint a környezetük, ezt mi is megfigyeljük a betegeinken.

Valószínűleg nagyon sok leágazása van az ekcémának, de mi az, ami még nagyon jellegzetes?

Nagyon gyakori típusa az ekcémának a szeborreás bőrgyulladással járó betegség. A tünetek általában felnőttkorban kezdődnek, s gyakrabban érintik a férfiakat, mint a nőket, de nőknél is előfordulnak. Különösen a téli hónapokban az arcon, homlokon, a szemöldök fölött, illetve a fejbőrön kipirosodás, hámlás, bőrfeszülés, érzékenység jelentkezik, pattanásszerű gyulladt csomók formájában. Gyógysamponokkal, gyulladáscsökkentő oldatokkal lehet segíteni, de az arcon lévő szeborreás tünetek nagy kihívást jelentenek, mert az arcon nem szívesen alkalmazunk szteroidos készítményeket, ugyanis viszonylag rövid használat után elveszítik a hatásukat, és mellékhatásaik is lehetnek. Gyakran előfordul, hogy például a klóros uszodavíz, a szauna, valakinél a nagyon fűszeres étel vagy az alkohol hozza elő ezeket az arci gyulladásokat, és sajnos idősebb korra a tünetek állandósulni is tudnak. Férfiak számára a bajusz és szakáll alatt jelentkező gyulladásnál nem szteroid tartalmú gyulladáscsökkentőket, hidratálókrémet alkalmazunk. Nőknél elsősorban a szempillaspirálok, szemceruzák, valamint a hajfestékek allergizálhatnak, ami kipirosodó szemhéjödémával, vizenyővel járhat. Szerencsére már sok allergizáló összetevőktől mentes kozmetikum kapható.