Nincs két nő, akik gyermekük megszületését követően ugyanúgy éreznének a szüléssel kapcsolatban, és ez így is van rendjén. Mások vagyunk, másképp éljük meg a világ nagy dolgait, és semmi szégyellnivaló nincs abban, ha olykor szakemberhez fordulunk, mert nem tudunk lelkileg helyre tenni magunkban bennünket ért eseményeket.

A szülés során számos hatás ér egy nőt, és rengeteg – fájdalommal tarkított – testi folyamat zajlik le, amíg egy gyermek a világra jön.

Napjainkban több lehetőség közül lehet választani, már ami a szülés módját és viszonyait illeti, s ezek segíthetik az édesanyát abban, hogy a legmegfelelőbb körülmények között hozza világra gyermekét, és a szülésre később pozitívan tudjon visszagondolni.

A szülés megélése – saját szemszögből

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis mindkét gyermekem születésekor zömmel pozitív élményeim voltak. Megfelelő kórházi szakorvosi ellátást kaptam, mindkét babánál természetes koponyavégű szülésem volt, és semmilyen komplikáció nem lépett fel. Természetesen, mint majdnem mindenki, én is elmondhatom magamról, hogy voltak a szüléseimnek olyan pillanatai, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza, de úgy gondolom, ez csak a kiszolgáltatottságomnak és az aktuális fájdalomnak volt köszönhető. A szülésznő, a szakorvos és a férjem maximálisan helytálltak az egész folyamat alatt, minden szakmai és családi segítséget megkaptam, amit ilyenkor meg lehet. Azt mondhatom, hogy a két gyermekem születését teljesen feldolgoztam, bár nem tagadom, a szülést követően voltak olyan napjaim, amelyeken végigpörgettem a kórházi eseményeket magamban. Egy kicsit belemélyedve, visszaemlékezve érzelmileg és testileg is helyre tettem magamban az elmúlt hetek történéseit. A szüléseimről nyíltan tudok beszélni.

Vannak azonban édesanyák, akiknek nem úgy alakul gyermekük világra hozatala, ahogy elgondolták, esetleg rossz élményekkel, negatív benyomásokkal távoznak a szülést követően. Ők másképp dolgozzák fel a szülésélményt, és előfordul, hogy szaksegítségre van szükségük.

Szita Bernadett klinikai szakpszichológus szerint egy nő számos okból traumának élheti meg gyermeke megszületését, például mert hirtelen beavatkozásra van szükség, esetleg sürgősségi császármetszést kell végrehajtani. A pszichoterapeuta szerint nemcsak testi, hanem lelki tényezők miatt is negatívba fordulhat át egy szülésélmény.

„Előfordulhat, hogy semmilyen extra beavatkozásra nincs szükség, de a szülés máshogy zajlik le, mint amire a kismama készült; tehát vagy azt éli meg, hogy »nem teljesített elég jól«, nem tudott a saját elvárásainak megfelelni, vagy a szülés körülményei nem feleltek meg annak az elképzelésnek, ami az ő fejében volt” – mondja Bernadett.

Fejér Noémi családterápiában képzett anya–magzat kapcsolatanalitikus szerint a nők nagy számban kérik szülésélményük feldolgozásához szakember segítségét, ugyanis nem tudják a traumatikus szülésüket egyedül feldolgozni, és úgy érzik, ez kihat a mindennapjaikra, a gyermeknevelésre, a párkapcsolatukra vagy esetleg egy újabb várandósságukra.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mi számít negatív szülésélménynek?

Számos olyan tényező lehet, amely negatívan hathat a kismamákra, természetesen minden megítélés kérdése. Vannak, akik a méltatlan bánásmódot sorolják a negativitások közé, de sok édesanya a kórházi szülést mint tényt is negatívnak véli, kiváltképp akkor, amikor szülését eredetileg otthon tervezte.

Bár manapság a legtöbb kórház már a baba azonnali mellre tételét és a folyamatos baba–mama testi kontaktust preferálja, előfordul, hogy a kismama nem kapja meg egyből a gyermeket, vagy bizonyos időre le kell adnia a csecsemőosztályon, így a kontaktus elvesztése is sokaknál rossz érzést eredményez. Egy hazai kutatásból kiderül, hogy a szülésélményt a tárgyi feltételek, a szakemberek hozzáértése és maga a szülés sikeressége befolyásolhatja.

A nem tervezett császármetszés egyértelműen negatív szülésélménynek számít.

Akkor is gyakori a rossz értékelés, ha az édesanyát veszélyeztetett kategóriába sorolták a terhessége során. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért vizsgálatából kiderül, hogy ahogyan romlik egy család anyagi helyzete, azzal arányban nő az anya szülésének negatív megítélése.

Szita Bernadett tapasztalatai szerint nem feltétlen a kézzel fogható objektív dolgok vagy körülmények számítanak negatív szülésélménynek. „Mindig a kismama megélése határozza meg, hogy mi tekinthető traumatikus szülésélménynek. Soha nem tesszük azonos mérlegre két ember nehézségeit, traumáját. Pszichológusként ugyanúgy foglalkozhatunk azzal, ha valaki például a saját elvárásainak nem felelt meg, és ezért élte meg kudarcnak a szülését, mint azzal, ha valakinél valamilyen kritikus életesemény történt. A hangsúly a szubjektív megélésen van.”

Szülésélmény-feldolgozás – szakemberektől

Ha egy rossz esemény, élmény történik az ember életében, amely traumatizáló hatással van, az ember kibillen az egyensúlyából, a harmónia és a balansz megszűnik egy időre az életében.

Egy szülésélmény-feldolgozó beszélgetésen a korábbi pozitív, jó viszonyrendszert állítják vissza a szakemberek a terápiás alkalmak során.

A szakember realizálja az édesanyában, hogy ami történt, megtörtént, a traumatikus élmény már a múlté.

Fejér Noémi tanácsadó szakpszichológus, EMDR-terapeuta-jelölt segítségével betekintést nyerhetünk egy foglalkozásba. „A terapeuta és a páciens röviden felidézi, újra intenzívvé teszi az emléket. Utóbbi minél részletesebben kifejti, mit gondolt akkor önmagáról, milyen érzelmei voltak, mi az a kép, amely megjeleníti számára az emléket. Utána kérjük a pácienst, hogy kezdjen el erre az emlékre gondolni, majd ezzel egyidőben szemmozgásokat kiváltó, elterelő ingereket kap. Ezek lehetnek kétoldali vizuális ingerek, vagy felváltva mindkét fülbe adott auditív ingerek, illetve kézre, lábra vagy más testrészre adott érintéses stimulációk. A hatásukra jobbra-balra végzett gyors szemmozgások az EMDR-terápia specifikus hatótényezői, segíteni tudnak az agynak abban, hogy az emlék konszolidálódjon. Egy ilyen emlékfeldolgozás során a jelen egyre inkább elválik a múlttól, azaz világossá válik, hogy annak a múltbeli történésnek vége van.”

A feldolgozó beszélgetések egyik pszichoterapeutánál, szakembernél sem ugyanolyanok, bár az alapok nyilvánvalóan hasonlók, a módszerek és a beszélgetéssel töltött idő páciensenként és szaktanácsadóként változó. Szita Bernadett hozzáteszi, hogy mivel minden embernek egyedi az élményvilága, a kezelések tekintetében nem lehet általánosságokat megfogalmazni. A szülésélmény feldolgozása hosszabb folyamat, nem egy egyalkalmas beszélgetés alatt történik meg.

Az édesanya saját tempójában haladva zajlik a terápia, ahol átbeszélik a szakemberrel a számára meghatározó élményeket, amelyekre támogató, megerősítő, megértést segítő visszajelzést kap.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Isaac Hermar

A negatív szülésélmény a későbbiekre is rányomhatja bélyegét

Az élet további mindennapjaira egy negatív szülésélmény súlyos hatással lehet – ebben a szakemberek egyetértenek. Fejér Noémi, aki többek között a Kalandok Szárnyán Meseterápiás Műhely alapítója is, és Szita Bernadett szakpszichológus is úgy véli, ha egy édesanya negatívan éli meg a szülést, az hatással van a kapcsolataira és a jövőjére egyaránt. A szorongó, problematikus mindennapokban kulcsfontosságú, hogy mindenki felismerje, szükség van szakmai segítségre, és a családon belüli kommunikáció is felértékelődik ebben az időszakban.

„Praxisomban sűrűn keresnek fel a családok korai regulációs zavarokkal (extrém sírás, nehéz alvás, evési nehézségek, érzelemszabályozási problémák: düh-, indulatkezelés), és az anamnézis feltárása során az édesanyák gyakran számolnak be negatívan megélt szülésélményekről. Ha sikerül a szülésélményt feldolgozni, az anya könnyebben tud azonosulni (mentalizálni) gyermeke belső állapotával, szenzitívebben, időben, adekvát módon reagál a baba jelzéseire a kritikus és a további időszakban. Ez segíthet csökkenteni a regulációs nehézségeket, és kialakítani a partnerrel egy új intim viszonyt” – teszi hozzá Fejér Noémi.

A Visszidensek című könyvben olvasható interjúdból kiderül, hogy a családod története sem hétköznapi. A fiatal éveidben sok helyen éltél: Amerikában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon.

Valóban, a nagyszüleim a második világháború vége előtt hagyták el Magyarországot, én pedig 1959-ben születtem Washingtonban. Az anyai nagyapám technikus volt, ő megtalálta a helyét az Egyesült Államokban, a NASA-nál dolgozott. Az apai nagyapám és apám viszont nem érezte otthon magát Amerikában, visszatértek Európába.

Ebből fakadóan én négy országban jártam iskolába.

Mikor tetszett meg neked a repülés?

Ötéves koromban repültem át először az óceánt egy utasszállítógépen, ami nagy benyomást tett rám. Pilóta szerettem volna lenni, ezért 16 éves koromban elhatároztam, hogy felvételizni fogok a haditengerészeti akadémiára. Nem a katonaság vonzott, hanem úgy gondoltam, ezen az úton közelebb kerülhetek a célomhoz.

Miért éppen a haditengerészetet választottad?

Egyrészt, mert az akadémia közel volt a szülői házhoz, másrészt mérnöki beállítottságom miatt nagyon tetszett az intézmény elképesztő technológiai színvonala, felszereltsége. Az akadémia már akkoriban is saját mini kobalt atomreaktorral, vitorlásflottával és egy olyan 20 méteres medencével rendelkezett, amelyen a tenger bármilyen állapota szimulálható hullámokkal, széllel. A négy évfolyamra összesen 4200 diák járt, az oktatás nagyon interaktív volt. Néhány éve az országos kibervédelmi központot is odatelepítették.

Hogyan sikerült bejutnod az USA 50 legjobb egyeteme között számontartott akadémiára?

A gimnázium elvégzése után közkatonaként léptem be a haditengerészethez, ahol alap- és tüzérségi kiképzésen is részt vettem. Az akadémiára egy egyéves előkészítő iskola után kerültem be, és úgy gondolom, a felvételemben a nyelvtudásom mellett az is szerepet játszhatott, hogy Washingtonban én szerveztem meg a magyar cserkészetet. 1983-ban avattak tisztté.

A pilótaképzés kezdetén azonban kiderült, hogy a szemem nem tökéletes, ezért más irányt kellett választanom.

Gondolom, ez nagy csalódás lehetett számodra.

Igen, az volt, de úgy érzem, jól választottam, amikor a telekommunikációs hírszerzés mellett döntöttem. Kitűnő képzést kaptam, mindent megtanultam a telekommunikációs technológiáról. Tetszett, hogy a hírszerzésben már az első naptól kezdve élesben dolgozhattam.

Telekommunikációs felderítőként a világ számos távoli pontjára eljutottál. Melyek voltak a legemlékezetesebb küldetéseid?

Mivel egy esetleges támadástól tartva az USA minden télen megnöveli a katonai jelenlétét Észak- és Dél-Korea között, kétszer is eltöltöttem három-négy hónapot a demilitarizált övezet közvetlen közelében, mínusz 25 fokban. Elég kemény volt, sátorban éltünk, lavórban mosakodtunk, és hetente egyszer mehettünk le a tíz kilométerre lévő faluba. Ott már a helybeli nyilvános fürdőben tisztálkodhattunk.

Ilyenkor értékeltük, hogy milyen kényelem vesz körül bennünket otthon.

1985-ben fél évig egy japán légierőbázison dolgoztam, ahol a kínai és az orosz katonai kommunikációt figyeltük.

Miből lehet észrevenni, hogy a megfigyelt fél készül valamire?

A rádiós kommunikáció felélénkülése az első jele annak, ha valami történik. Egy rakétakilövés előtt például besűrűsödnek a meteorológiai jelentések. A műholdak nem látnak mindent, ezért nagyon fontos a telekommunikáció figyelése.

Kép

Papp Keve a US Naval Academy-n 1983-ban és Dél-Koreában 1988-ban. – Fotók: Papp Keve

Állandó bázisként egy kellemesebb helyet jelöltek ki számodra.

Igen, hét évet éltem Honolulun, amely a csendes-óceáni hadszíntér elektronikus hadviselési központja.  Hawaii gyönyörű, de én jobban örültem volna, ha a NATO-val dolgozhatok, úgy többet profitálhattam volna az angol, francia és német nyelvtudásomból.

Szerinted miért választja egy amerikai fiatal a katonai pályát?

Egyrészt hazaszeretetből, mert sokan úgy gondolják, hogy amit kaptak az országuktól, azt szeretnék a legjobb képességeik szerint viszonozni. Másrészt a katonaság lehetőséget jelent a tanulásra, fejlődésre, vagy éppen a kilépésre a mélyszegénységből. Azt tapasztaltam, hogy a társaim a katonaságot a hivatásuknak tekintik, és igyekeznek a legjobbat nyújtani a munkájuk során.

Meggyőződésem, hogy egyáltalán nem a háborúzás vagy az ölés vágya miatt jelentkeznek az emberek a seregbe.

De nyilván tudatában vannak annak, hogy egy háború esetén bevethetik őket, és akkor harcolniuk kell, megsérülhetnek, meghalhatnak. Te hogyan élted ezt meg?

A gyakorlatok során ébredtem rá, hogy milyen könnyű meghalni egy csatában. Egyszer öt-hat hajóval szálltunk partra éjszaka a San Diego és Los Angeles közötti hatalmas gyakorlóterületen. A csapataim egy részének az volt a feladata, hogy a dombtetőkön lehallgassa az „ellenséget” – amit egy másik század játszott –, nekünk pedig teherautóval el kellett volna jutnunk a főhadiszállásra. Egy őrnagy átvette a parancsnokságot, eltévedt, és bevitt minket a csatatérre. Az ellenség megtámadott bennünket, és éles helyzetben mindannyian meghaltunk volna. Egy másik esetben tereptaktikákat, portyázást gyakoroltunk, és egy kereszteződésnél belefutottunk egy géppuskaállásba. Tüzet nyitottak ránk, és én voltam elöl…. Az ilyen élmények átformálták a szemléletem. A romantikus elképzeléseket elengedtem, és arra jutottam, hogy mindaddig, amíg az emberiség nem mond le a nézetkülönbségek agresszív megoldásáról, addig szükség van katonaságra, ugyanakkor mindenáron el kellene kerülni a fegyveres konfliktusokat. Úgy gondolom, ha azok, akik a bevetésekkel kapcsolatos döntéseket hozzák, akár csak egy gyakorlat során megtapasztalnák, milyen egy ütközetben részt venni, racionálisabb döntéseket hoznának.

A leszerelés után számos lehetőség állt előtted. Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországon fogsz élni és karriert építeni?

Két évet töltöttem még Hawaiin, elvégeztem az MBA-t, de miután felmértem a lehetőségeimet, úgy döntöttem, inkább Washingtonban keresek állást. Amerikában nagyra becsülik a katonákat, az állásinterjún és a közbeszerzéseknél előnyt jelent, ha valaki szolgált.

Ám ekkor az öcsém felvetette, hogy az átalakuló Magyarországon sok területen hasznosíthatnám a nemzetközi tapasztalataimat, és segíthetnék a nyugati piaci szemlélet meghonosításában.

Így két éven át újságíróként dolgoztam az Economist csoportnál, később tanácsadó céget vezettem, majd telekommunikációs területen helyezkedtem el, a seregben szerzett tudásomat kamatoztatva.

Megházasodtál, született két gyermeked, akik most már nagykorúak. Hogyan fogadtad, amikor a fiad belépett az amerikai seregbe?

Levente az érettségi után úgy döntött, Amerikában akar szerencsét próbálni. Kettős állampolgárként ez a lehetőség nyitott volt számára, bár még nem voltak konkrét karrierelképzelései. A katonaságot én ajánlottam neki, örültünk volna, ha a légierőhöz tud kerülni, ám a Covid miatt abban az időben csak a hiányszakmákban indult kiképzés. Így közkatonaként lépett be a földi erőkhöz, és három évet írt alá. Jelenleg helikopterdeszantos, emellett egy új szakmát tanul, a digitális képek elemzését, ami a civil életben is hasznosítható.

Az álmainkat sokszor nem akkor és nem abban a formában valósítjuk meg, ahogy eredetileg elképzeltük. Végül a te vágyad is teljesült, pilóta lettél.

Igen, magánúton, a szabadidőmben tanultam meg repülőgépet vezetni, több lépésben. Cesnára van jogosítványom, 200–250 órát repültem eddig.

– Nem tudom, melyik megoldás a jobb, az-e, hogy visszajöttél a shelterbe?
– Hogy visszajöttem!
– Miért?
– Mert Balázs itt biztonságban van.

Toszeczky Renáta szociális munkás, a védett ház vezetője arról faggatja Szabinát, hogy miért költözött vissza saját házából, független életéből a menedékre. A beszélgetésből kiderül, hogy a lány nem tudta volna fizetni télen a gázszámlát, ezért fennállt a veszély, hogy a gyámhatóság elveszi tőle kisfiát, Balázst. Az élet igencsak meggyötörte: apja börtönben van, hat éve nem látta, de a lány szerint jobb is így, mert „amikor részeg, akkor igazán csúnya tud lenni”.

„Nem ugyanaz a lány vagy, mint régebben. Nekem úgy tűnik meg tudod magad védeni” – bíztatja Renáta Szabinát.

A Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni koordinátora nem csupán lelkileg támogatja az egykori prostituáltakat, hanem a háztartásvezetés, a tanulás, a munkakeresés útvesztőiben is segít nekik eligazodni. A bent lakó anyák ugyanis – kegyetlen sorssal a hátuk mögött – sok esetben inkább kislányok még.

„Ki érzi azt, hogy arra született, prostituált legyen?”

A filmben bemutatott három túlélő közül Marcsi életútját ismerjük meg mélyebben, ő az, aki leginkább ragaszkodik Renátához, ezáltal közel kerül hozzánk, nézőkhöz is. „Azt érzem, hogy ő a harmadik gyermekem” – mondja róla Renáta.

A film egyik legszívszorítóbb jelenete, amikor Renáta és Marcsi visszalátogat abba a javítóintézetbe, ahol egykor Marcsi is élt, a lány pedig mesélni kezd a bentlakóknak, akikről hamar kiderül, hogy sorstársai.

Marcsi cigánytelepen nőtt fel. „Fürödtem, amikor az eső elvert, ettem, amikor a kezembe adtak éltelt” – meséli. Tizenegy évesen megerőszakolták, intézetbe került, már tizenkét éves kiskamaszként megjárta a prostitúció legmélyebb bugyrait. A javítóba visszalátogatva a prevenció leghatásosabb eszközéhez nyúl: a saját példáján keresztül szemlélteti a fiataloknak, hogy mi is az igazi szeretet, törődés, mi nem az, és hogyan ne váljanak áldozattá.
„Mindig kérdeztem, hogyha szeret, akkor miért engedi, hogy dolgozzak? Mindig azt mondta, hogy »szerelmem, csak egy darabig kell, amíg nem veszünk ki egy albérletet«. Amikor nem csináltam pénzt, akkor szétvert meg ilyenek” – beszél saját életéről az egyik lány.
„A volt barátom azt mondta mindig, amikor megvert, hogy engem így szeret a legjobban!” – meséli a másikuk.
„Ki érzi azt, hogy arra született, hogy prostituált legyen? Vadidegen férfiak gusztustalan, mocskos, perverz vágyait elégítse ki?” – veti fel Marcsi. Majd érkezik a válasz: senki.

Kép

Kép: Bántó Csaba

„Látom bennük azt, amit ők nem látnak saját magukban”

Elsőre úgy tűnhet, mintha a dokumentumfilm a három lány sorsára helyezné a hangsúlyt, pedig középpontjában valójában a segítő szociális munkás, Renáta és az ő személyisége áll. Kiderül róla, hogy neki sem volt könnyű élete, az apja nélkül nőtt fel, most pedig ő is egyedül neveli két gyermekét. Ezer százalékon végzi munkáját: egyik pillanatban segít fürdőszobacsempét választani Szabina új lakásába, máskor szobát fest Marcsinál. A szociális munkás, a lányokért harcoló hős személye teszi igazán hitelessé a dokumentumfilmet, aki afféle anyaszerepet tölt be a lányok életében. Erre szükségük is van, hiszen az ő gyerekkorukat elvették.

„Nyilván sohasem találkoztatok még olyan 11–12 éves kislánnyal, aki azt mondta, ha nagy leszek, prostituált szeretnék lenni” – mondja egy orvostanhallgatóknak tartott előadáson Renáta.

Szavaiból kiderül, Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint nem létezik az emberkereskedelem, az azonosított áldozatok száma 2017-ben nulla volt, ennek ellenére tele vannak a menedékházak.

Renátánál nem válik el élesen a munka és a magánélet, még egy esti baráti összejövetelen is a shelter, a lányokért végzett munkája a téma. Ezt a hivatást pedig nem is lehetne másképp csinálni. „Engem érdekeltek mindig a prostituáltak, hogy hogyan élik a hétköznapi női szerepeiket. Ez egy gátlástalan világ, érdekelt a másik oldala, hogyan maradnak nők. Tele vannak értékekkel, ha van, aki hisz bennük… Én szeretem ezeket a csajokat, látom bennük azt, amik őt nem látnak saját magukban” – hangzik el a filmben.

Kép

Toszecky Renáta az egyik kislánnyal a filmben – Kép: Bántó Csaba

Szociális munkások, a hétköznapi hősök

Renáta folyamatosan próbálja megóvni a lányokat a rossz választásoktól, döntésektől, de örökké nem foghatja a kezüket. A shelter lakóinak sorsa nem mindig sikertörténet, ahogy a szociális munkás hivatás sem az, a dokumentumfilm azt is megmutatja, milyen hihetetlenül nehéz ma az országban a karitatív szakmában dolgozók helyzete.

Schwechtje Mihály filmrendező munkáiban rendszerint társadalmunk problémáival foglalkozik, karakterei a modern társadalmi berendezkedés áldozatai. Több kisjátékfilmet is rendezett, első nagyjátékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) 2018-ban jelent meg: az alkotás egy online zaklatásba forduló szerelem, az internetes zaklatás és iskolai bántalmazás témájával foglalkozik. A „Védelem alatt” már 2020-ban elnyerte a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon a Legjobb magyar film díját, a művészmozikban szeptembertől vetítik. A „Védelem alatt” mélyre megy, nehezen feledhető, hibátlan filmélmény.

– Az édesanyád, prof. dr. Bagdy Emőke, akit a szakmában is követtél, mindig a példaképed volt? 
– Igen, részben igen, de az, hogy ő „dr. Bagdy Emőke” is, nem pedig „csak a mama”, nem azonnal tudatosult. Ő sajátos módon a szakmában is „a mama” maradt, mert amikor már nagyobbacska voltam, és a nyarakat a Lipóton (az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben – a szerk.) töltöttem, ott is mamának hívtam, így ez az elnevezés „ráragadt”. Ha Magyarországon a pszichológiában valaki a „mamát” említi, Bagdy Emőkére gondol. 
 
– Mit csináltál ott gyerekként? 
– Bementem a gyerekosztályra, és a gyerekekkel játszottam, ott voltam a laboratóriumában, ezt úgy hívták, hogy Klinikai Pszichológiai Laboratórium, ahol tanulgattam, teszteket csináltam, játszottam, rajzoltam.

Annak idején a nyári szünetekre nem mindig tudták hova passzolni a gyerekeket. Úszótáborban voltunk az ikertestvéremmel mondjuk 6-8 hetet, de maradt még a vakációból, és akkor inkább a mama mellett szerettem lenni. A Lipót különleges hely volt, hatalmas, csodálatos parkkal, nagyszerű élményekkel. 

– Az ikertestvéred is ott volt veled? 
– Nem. Zsolti szívesebben ment a fiúkkal játszótérre, ide-oda, biciklivel, rollerrel, jobban szerette a sporttáborokat. 

– Nem érezte édesanyád, hogy egy gyerek számára szokatlan, esetleg veszélyes közeg a pszichiátria, egy zárt intézet? 
– Nem. A Lipót jó hely volt. A szakma fellegvára. Inkább az utca veszélyes, ahol vizsgálatlanul bármiféle emberek sétálnak. Bent sose féltem. Mama terhesen is dolgozott, és akkor is a pszichiátrián volt, amikor elfolyt a magzatvize. A pszichotikus betegek nagy szeretettel vették őt körül a terhesség alatt is, én már az anyaméhben is pszichiátriai betegek hangját hallottam, talán éreztem, hogy hozzáérnek a hasához is, mert nagyon nagy szeretet van az ilyen betegekben, például a skizofrénekben. Nagyon tudnak óvni, mélyen átérzik, hogy egy nő babát vár. Ezzel kapcsolatban csak jó tapasztalatom volt. Ott rehabilitációs munkafoglalkozások is voltak, tehát a liftestől a büfésen át mindenki gyógyulóban lévő beteg volt. Fehér köpenyben nyomkodta a liftgombot, de előfordult, hogy pizsamában is láttam őt korábban valamelyik osztályon. Az a hely egy csodálatos létesítmény volt. A szakmai oldala is, az emberi oldala is. A konferenciákon is ott voltam mama mellett, ha lehetett. Én nem akartam pszichológus lenni, csak vele akartam lenni. Most, hogy vele dolgozom, nem sok napot tudnék felsorolni az életemből, amikor nem voltunk együtt. Jogász akartam lenni egész életemben, pontosabban bíró. Otthon sok könyvvel voltunk körülvéve, csak a pszichológiai könyvtárunk 6-8 ezer kötetes volt, de mindenhez hozzáfértem otthon, jogi könyvekhez is. Talán bíró is lettem volna, ha nem indulok az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen pszichológiából. Az édesapám belgyógyász-reumatológus főorvos volt, a hazai pszichoszomatikus orvoslás megalapítója, szóval az anyatejjel szívtam magamba a pszichológiát és az egészségügyet. Első lettem az OKTV-n, és ezzel be is jutottam az egyetemre. 

– Nem nyomasztott a szüleid sikere és esetleges kimondatlan elvárása? Lázadtál ez ellen? 
– Abba nőttem bele, hogy elismert szakemberek, jönnek hozzánk a betegek, a tanítványok. Akkoriban nem volt annyira legális és intézményes a pszichológia, egymást tanították, pszichoterápiás hétvégéket tartottak lakásokban. Valaki elment egy konferenciára, aztán összehívta a barátait, a kollégáit, és elmesélte, mit tanult. Sose kellett velem tanulni, mindig kitűnő voltam, ez nem okozott gondot. Persze, ha az édesapád a híres Einstein, akkor azért nyilván ciki, ha nem tanulsz. De a tanulás, a munka ellen sosem lázadtam. 
 
– Akkor mi ellen? 
– Elsősorban talán az ellen az életforma ellen, hogy ennyire sokat áldoztak a szüleim a betegekre, a tanítványokra, az ügyekre, és kevés idejük maradt ránk és a szabadidőre.

Kislány koromban tetszett, ha egy anyuka háziasszony, süt-főz, otthon van, nem megy dolgozni, hanem olyan, mint a viceházmester, aki a nagy kötényével rotyogtatja a lecsót, mert milyen jó lehet a gyerekének, hogy minden nap otthon van az anyukája. 

– Szóval megtartottál minden elvárást, amit „a mama” mintaként átadott: a komoly tudományos munkát, a betegekkel való lelkiismeretes foglalkozást, az állandó tanulást, mindezt a családdal – te már ötgyerekesként –, és ehhez jött még a viceházmester? 
– Valójában nem is a viceházmester. Nagyon sokat köszönhetek egy gondozó néninknek, Emmi néninek, aki már akkor is hetven plusz volt, amikor hozzánk jött. Akkor 2-3 évesek voltunk az ikertestvéremmel, és egész a serdülőkorunkig velünk volt. Azért teszem többes számba, mert iker vagyok, nekem nincs életkorom, hanem életkorunk van, nincs születésnapom, hanem születésnapunk van. Már fogantatásom óta, sejtként sem voltam egyedül. Én nem is tudom, mi az, hogy egyedül. Szóval Emmi néni igazi, klasszikus polgárleány volt, tünemény nő, végtelen precizitással. Ő volt a nagymama, mert az anyai nagyszüleink messze laktak, kitelepítették őket a második világháborúban mint református lelkész családot, édesapám szülei meg nem éltek. Emmi néni nagyon jól beosztotta az idejét, mindennap főzött, járt kozmetikába, pedikűröshöz, a haja mindig rendben volt, elegánsan öltözött, de otthon átvette a kis kötényt, mert nem koszoljuk össze a szép ruhánkat. Mama pedig a mindig hihetetlenül fiatal, lendületes, okos, híres anyukám, aki megmutatta, hogy szerepeljünk, tanuljunk, nyelvvizsgázzunk, habilitáljunk. Nekem ebből a két emberből van a női identitásom összepakolva. 

– Annak ellenére, hogy úgy érzed, több együttlétet igényeltetek volna, mégis nagyon közel vagytok ma is egymáshoz. Mi ennek a titka? 
– Hát az édesanyám személyisége. Szerintem ő a titok. Anyukám, aki nagyon várt, nem tudta, hogy ikrei lesznek, imádkozott, hogy lánya legyen, tudta a nevemet, és az élete álma teljesült azzal, hogy megszülettem.

Rajongó szeretettel szeretett. Nem az idő mennyisége volt a fontos, amit velem töltött, hanem a minőségi idő, hogy amit adott, azt a maga módján maximálisan tette. 

– Nagyon fontos, hogy felnőttként meg tudod fogalmazni a kritikát, de empatikusan meg is tudod érteni mindazt, amit átkeretezel. Sokan akadunk el valahol ebben a folyamatban. 
– Én sok ezer órát jártam önismeretre. Aki pszichoterapeuta akar lenni, alsó hangon 250 óra terápiát kell elvégezzen, de én ennél jóval többet foglalkoztam a családommal, az őseimmel, az anyukámmal való kapcsolattal. Vele közösen is, tandem módszerrel, ezért is tudunk jól együtt dolgozni, mert külön tudjuk választani az érzelmi és a szakmai kapcsolatunkat. Én a szervező, adminisztratív dolgokban vagyok jó, ő meg nagyon jól tud reprezentálni, a személyiségével elvarázsolja az embereket, olyan, mint egy királynő. Én vagyok a hátország. Fél szavakból megértjük egymást, ugyanúgy gondolkodunk bizonyos értelemben. Nyilván kellett azon dolgozni, hogy ne ugyanolyan sorsot vigyek, mint az övé. 

Kép

Kép: Emmer László

 
– Írtál egy könyvet Babavágyó címmel, abban alaposan végigveszed a reprodukciós képesség testi-lelki okait, a különböző segítő módszereket. Mit gondolsz, mennyire és miért fontos egy leendő anyának megértenie, és ha kell, rendeznie az édesanyjával való kapcsolatát? 
– Amikor gyermek születik, család születik. Már a terhesség alatt megjelenik az anyával kapcsolatos érzelmi kérdés feldolgozatlansága, ahogy a férjjel, a férfiakkal, az apával kapcsolatos problémák is, akkor is, ha az illető nem akarja. Egy ideig meg lehet tenni, hogy nem foglalkozunk a lelkünkkel, a gyerekkorunkkal, de a terhesség ezeket a témákat elő fogja hozni. Olyan, mint a serdülőkor, nagyon kiélezi a konfliktusokat, részben neurohormonális okokból. Ha legalább és legkésőbb a babavárás alatt dolgozunk ezeken a kérdéseken, akkor nem a saját sérelmeinket delegáljuk a gyermekeinkbe. Az önismereti felkészülés a baba fogadására ugyanolyan fontos, mint a babavédő vitamin szedése. Őt mi akarjuk, teszünk érte, hogy legyen, megérdemli azt a tiszteletet, amit egy vendég, hogy felkészülök a fogadására. És ez nem a bútorvásárlásban, nem a materiális feltételek kialakításában merül ki, a belső érzelmi feltételek kialakítása a fontos. 

– Amikor először készültél az anyaságra, mi volt számodra a legfontosabb dolog, amit jól akartál csinálni? 
– Az egyik, hogy legyen köztünk kapcsolat, tehát hogy jól kommunikáljak a gyermekemmel már akkor, amikor a szívem alatt van: doboltam, és ő visszarugdosott ritmusban, jó ritmusérzéke volt. A mi időnkben már lehetett tudni a gyerek nemét a tizenhatodik héten, akkor már tudtam a nevén szólítani. A másik, hogy úgy készültem, hogy fájdalommentes, hipnózisos szülés lesz, megtanultam a gyakorlatokat, amelyek által befelé tudok fordulni, és a vajúdás időszakában tompítani tudom a fájdalom észlelését, viszont az összehúzódásokat, a kontrakciókat érzem. 

– Ez sikerült? 
– Igen. Egy vajúdás sose könnyű, de sokat segített például, hogy az egyik terhességemnél szüléskor, hipnózisban láttam, hogy gond van a babával, rögtön szóltam az orvosnak, hogy azt gondolom, hogy cselekedni kell, és ezt a CTG akkor még nem jelezte. Igazam volt, a gyerek lila volt, elakadt a torka a köldökzsinórban. A belső imaginatív képek előhívása hipnózisban lehetséges, ha felkészülsz rá. 

– Manapság sajnos a szülők 50-60 százaléka elvált, sok az egyedülálló anya, második-harmadik családok jönnek létre. Mit javasolsz a számukra? 
– Nagyon nem mindegy, hogy felkészülünk-e arra, hogy mozaikcsaládban leszünk mostohák, édesanyák, nevelőanyák. Minden elvárástól mentesen a tolerancia maximumával kell viszonyulni azokhoz a gyermekekhez, akiket a másik hoz magával. Különösen, ha egy fedél alá kerülünk, ráadásul van esetleg „a te gyereked, az én gyerekem és a mi gyerekünk” helyzet. A család lényege a szeretet. Ha azzal a szeretettel tudunk odafordulni a párunkhoz, a hozott gyermekekhez és a sajátunkhoz, ami a tőlünk kitelő maximum, nagy bajt nem csinálhatunk, de azért ehhez végtelen emelkedettség, finomság, intelligencia és felkészültség kell. Minta lehet Mária és József családja. Hiszen József kapott egy fiúgyermeket, akit nem ő nemzett, és nem üldözte el Máriát. Jó, megfordult a fejében, de aztán éjjel megjelent neki a Szentlélek, és rendeződtek a gondolatai. Pedig a serdülő Krisztus emlékeztette is őt, amikor a templomban találták meg a rabbik között: „Nekem Atyám dolgaival kell foglalkoznom” – értsd ez alatt ezt is: „aki pedig nem te vagy, József”. 2022 évvel ezelőtt József fantasztikus szívvel tudott viszonyulni ehhez a gyermekhez, aki nem segítette az ő ácsmunkáját, a családját, „otthagyta őket”, tette azt, ami a sorsa volt. Ő az Isten fia volt. Szóval a mintaértékű mozaikcsalád Isten fiának a családja.

Megtehette volna a Teremtő, aki ezt a történetet alkotta, hogy azt írja a történetben, hogy „és megszületik a fiam egy földi apától és anyától”, vagy bármi mást is kitalálhatott volna, de nem. Azt mondja, hogy „szeresd a felebarátodat úgy, mint önmagadat”. Szeresd a feleséged gyermekét, úgy, mint a sajátodat, ugyanúgy, mint önmagadat.

Akik mozaikcsaládban élnek, könnyebb dolguk van, ha úgy látják, hogy ez nem átok, hanem ajándék, amivel lehet úgy élni, mint József tette, és lehet vele nagyon csúnyán vissza is élni, mert nem könnyű helyzet. 

– A mi korosztályunk szülei jó esetben még élnek, és a gyerekek is elkezdték a saját családjukat építeni. Amikor jönnek az unokák, ismét nagyobb szükség lesz ránk, ugyanakkor mi a felmenőinket is szeretnénk segíteni, mindezt még aktív munka mellett. Mi ebben a jó arány? 
– Az ötvenesek klubja az a szendvics generáció, aki még a szüleiért is nagyon sokat kell hogy tegyen, akár anyagilag is, és még a gyermekeinkről is ugyanilyen módon kell gondoskodnunk, mert nélkülünk nem tudnak továbbtanulni, lakáshoz jutni stb. Az érzelmi oldalon ugyanígy kétfelé kell teljesítenünk. Ha olyan szülő-gyerek kapcsolatról beszélünk, ahol a szülő elvárta az extra törődést, a generációsan fölfelé irányuló gondoskodást, akkor ez idővel csak nehezebb lesz. Holott ez nem egészséges, mert lefelé, a kisebbek, a fiatalabbak felé tartozunk kötelességgel, azaz a gyermekünk felé van főként kötelezettségünk, és nem a szüleink felé.

Ha szinte gyermekké válik a szülő, és azt várja, hogy lecserélje a lánya, fia a saját gyermekét őrá, az nagy probléma, de ez már egy évtizedeken át végigvitt kapcsolati zavar, amit már csak tovább lehet fokozni azzal, hogy a szülő idős és beteg.

Tehát, amikor még a szüleink annyira fiatalok, hogy ez lehetséges, érdemes a kapcsolatot velük rendezni. Nem használ az anya-fiú kapcsolatnak, ha a fiúnak olyan ápolási feladatai vannak, amelyek tabusértőek, vagy ha csak az a jó, ha például a lánya takarít ki egy anyának. Baj, ha egy szülő ezt engedi, elvárja, és nem azt mondja, hogy az ápoló, vagy ha van rá mód, egy takarító majd ezt megteszi, mert a gyermekével való kapcsolat fontosabb számára. Jó, ha egy szülő megpróbál minél inkább autonóm maradni és tisztelettel lenni a gyermeke iránt, mert érte van dolga, gondja, felelőssége, akkor is, ha 100 éves. De ez egy élet munkája, hogy ilyen kapcsolatban legyünk a szüleinkkel, és ez nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk őket. Nekem szerencsém van, mert édesanyám fiatal, nem a biológiai korát tekintve, hanem az aktivitását nézve, és alapvetően független. 
Azáltal, hogy megnőtt az emberi életkor, sokszor 50-60 éves embereknek 80-90 éves szüleik vannak, szóval az élethossz megnyúlásával új problémák jelentek meg. Például a nagyon idős korúaknak is ugyanolyan intellektuális igényeik vannak, sőt akár szeretnének pár órában dolgozni is. Japánban ez már valós, komplex probléma, mert ott az átlagéletkor is magas. 

– Mennyire fontos beilleszkedni a felmenőink láncolatába ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket, a női szerepünket? 
– A dédmama, a nagymama, az anya, a leánya, annak a gyermeke, az unokája, dédunokája erőteljes érzelmi, spirituális kapcsolatban, ha úgy tetszik, a mitokondriális DNS-en keresztül is genetikai kapcsolatban áll. Ez a női klán. Ezt ki is fejezték a régi szertartások, a keresztség is, kifejezte a névadás, amikor már nem élő felmenők nevét adták második névnek. Amikor egy leány eléri a felnőttséget, megjön a havi ciklusa, jó, ha ezt megünnepli a család, és ennek ad egy értéket. Például az apa egy kis ékszerrel megajándékozza a lányát, és kifejezi, hogy mostantól én már nem úgy ölelgetlek téged, mint eddig, de azért ugyanúgy szeretlek. Jó visszahozni a beavatási szertartásokat az életünkbe, kifejezve, hogy a gyermekből, a kicsi lányból nagylány lett, felnőtt, aztán asszony, feleség, vagyis rásegítjük a gyermekeinket a nőiség fonalára, és ugyanez a fiúkkal is fontos, akár a közös horgászás, vadászás, futballozás, fiús kártyázás, a nagypapával való beszélgetések, amikor a fiús dolgokat meghányják-vetik, vagy apa megtanítja autót vezetni a fiát. Ezek által a férfi klán tud erősödni. Sok kultúrában a nevet is úgy adják, hogy benne van, az illető kinek a fia. 
 
– Anyaként és a lányaim anyává válását figyelve sokszor éreztem azt, hogy az igazi önazonosságot akkor találjuk meg, amikor nemcsak a felmenőink szálán „lengedezünk”, hanem kapcsolódunk a gyermekünkhöz is. Mintha ez a két szál rögzítene igazán. 
– Valahogy így van azoknál a nőknél, akik felkészültek a női identitás fejlődésének azon szakaszára, amikor a felelősségvállalás, a munkaképesség és szeretetképesség lesz a meghatározó. Jó esetben ez megtörténik 25 éves korig, ezek a felnőttség kritériumai. Ekkor a nők és a férfiak igénylik, hogy felelősséget vállalhassanak valakiért, akihez tudnak kötődni, akiért munkát is tudnak végezni. Ekkor a gyermek megkoronázza a párjukkal való kapcsolatot. Ha ez biológiailag nem sikerül, akkor vannak más utak, de az utódlás mindig is fontos kérdés volt, nem csak a királyoknak, a bibliai történetek is mind erről szólnak. A magtalanság probléma, az anyává válás pedig maga a megdicsőülés.

A katolikus vallás is központi helyre tette az anyát, és az édesanya valóban mindannyiunk számára a szeretet alapját jelenti, az egész világról alkotott kép lényegét, a biztonsághoz való viszonyt, és egy életre meghatározza a kötődést és a kapcsolati mintákat.

Tehát ha valakinek ez sérül, akkor a világ maga sérül. Ezért a legfontosabb, hogy az anya-gyerek kapcsolat jó legyen, javított legyen, korrigált legyen és főként: legyen. 

– És a jó anyákból jó nagymamák lesznek? 
– Jobb nagymamák lesznek, merthogy még a legvaskalaposabb személyiségkutatások is – amelyek csak kérdőíveket használnak, és számokban látják az embert – megállapították, hogy a személyiség az életkorral javul: egyre szelídebbek, egyre kedvesebbek, egyre szociálisabbak és türelmesebbek vagyunk, ahogy öregszünk. Ezért mindig sokkal jobb egy nő nagymamának, mint anyának. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Amikor Ricsit megismertem, csak alkalmakkor ivott. Három éve éltünk jól működő házasságban, amikor észrevettem, hogy egyre többször állít haza sörrel és borral. Kérdeztem, hogy mi oka az ivászatnak, de kimagyarázta magát: rossz napja volt, jó napja volt, sok volt a munkája, a kollégák felbosszantották, szorong, túlórázott.

Csakhogy egy idő után az iszogatás mindennapossá vált, és volt, hogy heti egyszer olyannyira túltolta, hogy egyáltalán nem értettem, amit beszél. Csak sorolta egymás után a szavakat, de összefüggés nem volt közöttük. Én ilyenkor jól leteremtettem, és hisztizve, káromkodva áthurcolkodtam a vendégszobába. Számtalan este telt el úgy, hogy magányosan néztem a tévét, miközben Ricsi a másik szobában összevissza beszélt magában. Amikor álomba merült, átmentem, betakargattam, a zsebébe csempésztem egy cetlit »Mindennek ellenére nagyon szeretlek« üzenettel, és én is elaludtam. Másnap este minden kezdődött elölről. Volt, hogy csak feküdt aléltan az ágyon, utcai ruhában, én meg másnap mentegethettem a cégénél, hogy aznap miért nem tud bemenni.

És ez volt a jobbik eset, mert voltak esték, amikor azt képzelte, hogy halálos beteg, küzdött a bűntudatával, panaszkodott az életére, és zokogott, akár egy kisgyerek.

Ilyenkor nem tudtam mást csinálni, mint átölelni őt. Eleinte fenyegetőztem, kiabáltam, de rájöttem, hogy az csak olaj a tűzre.

Betegség, nem pedig akarat- vagy jellemgyengeség!

Egy évvel később már mindkettőnk számára teljesen világos lett, hogy segítség nélkül képtelen kiszállni ebből az ördögi körből. Bár a piát több ízben eltüntettem a lakásból, ő mindig szerzett valahonnan magának. Mindegy volt, milyen messze kell elmenni érte, s hogy mennyi pénz megy el rá. Pontosan tudtam, hogy az alkoholizmus betegség, nem pedig akarat- vagy jellemgyengeség, éppen ezért rengetegszer leültem vele beszélni – már, amikor józan volt, és együtt próbáltunk a dolgok mélyére ásni. Ilyenkor még részletesebben beszélt a gyerekkoráról, mint korábban bármikor, s kiderült, hogy vannak olyan események a múltjában, amiket a mai napig nem tudott feldolgozni. Ilyen volt az édesapjával való viszonya, a nagymamája halála, a folyamatos tökéletességre törekvése.

Beszélt arról, milyen nehéznek és kimerítőnek érzi, hogy helyt kell állnia a munkahelyén, hogy milyen nehéz volt neki annak idején otthagyni szeretett kisvárosát, s felköltözni Pestre, valamint, hogy az állandó, munkában és magánéletben való megfelelési kényszer gyakorlatilag összeroppantja. Azt mondta, valahol legbelül egyfajta űrt érez, amit képtelen betölteni mással, mint alkohollal.

Mivel abban biztosak voltunk, hogy keresve sem találnánk jobb párt magunk mellé, és igenis nagyon szerettük egymást, az egész függőséget elkezdtük kihívásnak, egy megoldandó problémának tekinteni.

Ricsi többször próbált leszokni, sikertelenül. Ilyenkor egy kicsit mindig megtört a hitem. Reménytelennek láttam a jövőnket, s a helyzetet az sem könnyítette, hogy az összes, korábban közös teendő áthárult rám. Dolgoztam, takarítottam, ha valami elfogyott, beszereztem, törődtem a kutyánkkal, Ricsi helyett is ápoltam az emberi és üzleti kapcsolatainkat…  Elegem lett abból, hogy végignézzem a férjem vergődését, és egyre több külön programot szerveztem magamnak: kurzusokra és workshopokra jártam, valamint újra elkezdtem futni. Fájt a magány, hiszen a párommal korábban mindent együtt csináltunk.

Annyira beteg volt, hogy én is beteg lettem mellette

Ricsi alkoholizmusa rám is megbetegítően hatott. Romlott a koncentrálóképességem, gyakran voltam rosszkedvű, csupán 3-4 órákat tudtam aludni, napközben pedig vedeltem a kávét. Nagyon kínzó volt így magamban szenvedni, miközben az is fájt, hogy nem tudok segíteni a páromnak. Sokszor voltam dühös, és sokat sírtam esténként. Nem akartam senkinek elmondani azt, ami nálunk zajlik. Nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Egyedül a kozmetikusomnak mertem megnyílni. »Ugyanarról a Ricsiről beszélünk, te, Ancsa?« – kérdezte ő ledöbbenve. Nem csodáltam, hogy kétkedve fogadta a hallottakat, hiszen ő is, mint mindenki, Ricsit kedves, illedelmes, optimista embernek ismerte.

Ilyen is volt, még a kapcsolatunk elején, de a sötétebbik, vergődő, őrlődő, kiabáló piás oldalát csak én láttam, amikor kettesben maradtunk este.

Egyszer előfordult, hogy egy társasági összejövetelen is kikelt magából: kötözködni kezdett, hajigálta a tárgyakat, egyszóval vállalhatatlanul viselkedett, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Mivel napközben elvonási tünetekkel küzdött – izzadt, görcsölt a hasa, hányt –, kerestem neki orvosokat, de vagy nem ment el hozzájuk valamilyen mondvacsinált indokkal, vagy egész egyszerűen közölte az orvossal, hogy hülyeségeket beszél.

»A függők ilyenek, ne vádolja magát!« – mondták nekem az orvosok, sajnálattal vegyített együttérzéssel a hangjukban. Szinte biztos voltam benne, hogy magukban azt gondolják: »Szerencsétlen nő, jól kifogta!«.

Végül már olyannyira elkeseredtem, hogy elkezdtem járni egy budapesti önsegítő csoportba, ahol konkrét tanácsokat ugyan nem kaptam, hiszen ott nem is ez a cél, de más megvilágításba helyezték a függőséget. Beletelt pár hónapba, amíg rájöttem, hogy én is hibás vagyok abban, hogy a helyzet idáig fajult. A csoportvezető kíméletlenül az arcomba vágta, hogy igenis vádoljam magam, mert a szerhasználatot akaratlanul is támogattam azzal, hogy szinte mindent – bevásárlást, takarítást, a programok megszervezését, a kávé elkészítését – a férjem alá tettem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az áttörés

Egy alkalommal Ricsinek elkezdtem beszélni erről az önsegítő csoportról. Mondtam, hogy van egy függőkkel foglalkozó részlegük is, csoportos foglalkozásokat tartanak, és csupa kreatív dolgot csinálnak – festenek, rajzolnak, sportolnak.

»Lehet, hogy ez jó lenne nekem. Mert én nem akarok kórházba befeküdni« – mondta halkan.

Én pedig már másnap beszéltem az intézet vezetőjével, aki fel is vette Ricsit. Eleinte merő cinizmus volt a férjem, utálta az egészet, de mégis összepakolt, hogy négy hónapot eltöltsön az intézetben. Persze fizetni kellett, de mégsem több milliót.

A harmadik hónapra szemmel láthatóan kezdett jobban lenni. Azt mondta, a csoport jót tesz neki. Megtanult a társaira figyelni, és kezdi elfogadni, hogy nem gyengeség az, ha nem egyedül próbál úrrá lenni a gondjain. Megjárta az elvonás minden lépcsőfokát fizikailag, de amikor hazajött, újra az az ember ölelt át, akit megismertem évekkel ezelőtt. Jobban kimutatta az érzelmeit, sőt, szeretett is velem beszélni róluk.

Azóta is együtt vagyunk. Újra visszatértek életünkbe a közös programok, és bár vannak még nehéz időszakok, sóvárgós órák, de Ricsi öt éve nem ivott egy kortyot sem.

Világossá vált számomra, hogy a környezeten is múlik, felépül-e egy függő.

Ezért is érzem fontosnak, hogy nyíltan beszéljek életem sötétebb időszakáról, arról, milyen az élet egy alkoholfüggővel.

Materialistának vallottam magam, de már azt mondom: hiába hiszi magát az ember mindenhatónak, nagyon gyorsan összetörik a terhek alatt. Éppen ezért jó hinni valamiben vagy valakiben, egy nálunk erősebb akaratú erőben.

És egyvalamit még fontosnak tartok megemlíteni: olaj a tűzre, hogy hazánkban egymást érik a pálinka- és borfesztiválok, s hogy a magyar gyerekek viszonylag korán látnak felnőtteket sörrel a kezükben.

Az a kép alakul ki bennük, hogy az ivás az élet természetes része, s ha problémával találkoznak, akkor arra az ital a megoldás.

Mint az üléseken megtudtam, Magyarországon jelenleg 800 ezer alkoholista él, vagyis rendszerszintű problémáról van szó. Kevés ember engedheti meg magának, hogy addiktológushoz és terápiákra járjon – az ilyesmi drága mulatság (kétmillió forintba is belekerülhet).

Égető szükség van arra, hogy hazánknak legyen végre egy megfelelő alkoholkezelési stratégiája, hiszen az alkohol, ez a legalizált folyadék, amihez bárki bármikor hozzáférhet, pontosabban maga a függés elképesztően nagy károkat képes okozni: felelős a személyiség széteséséért, az izolálódásért, az önbizalomhiány, a depresszió kialakulásáért. És többek között a családok, párkapcsolatok széteséséért is.”

Történészként a Drehereket a királyi családokhoz, dinasztiákhoz tudnám hasonlítani, akik országokat irányítanak. Ők nem országot, hanem egy vállalatbirodalmat irányítottak. Sok iparos és kereskedő az ipari forradalom idején új lehetőséghez jutott, az azonban keveseknek adatott meg, hogy ennyi generáción át folyamatosan vigyenek egy vállalkozást.

A Drehereknél összekapcsolódott a pénz és a vagyon a házasságokkal.

A kereskedőcsaládok kereskedőcsaládokkal házasodtak, a sörgyáros fia a másik sörgyáros lányát vette el, ennél a családnál tehát a nőknek – és hozományuknak – is meghatározó szerepe volt. A család első tagja, akit név szerint ismerünk és dinasztiaalapítónak tartunk, Franz Anton Dreher, aki 1796-ban megvásárolt Schwechatban egy sörfőzdét. Első felesége egy vámszedő lánya volt, a pénz tehát onnan jött, de utód nem született. Időskorában újranősült, egy fiatal és vagyonos lányt vett el, tőle már született gyermeke is. Innentől tudatosan választottak a sörgyárosok olyan feleségeket, akik mindig hoztak valamit a családba: vagyont, tudást, gyárat, értéket.

Mondhatjuk, hogy egyedülálló, ahogy több nemzedéken át mindig történt olyan „vérfrissítés”, ami technológiai megújulással is járt?

Az volt egyedülálló, ahogyan ez a családi vállalkozás fennmaradt és egyre bővült, mert folyamatosan képes volt megújulni, fejlődni. Két-három generáción átívelő, 100–150 évig működő vállalkozásokra találunk más példákat is, de ha a vállalat nem tud alkalmazkodni a változó világhoz, akkor megszűnik a cég. Itt azonban minden utód mást hozott be a cégbe. Az alapító fia volt Dreher Antal, a „sörkirály”, aki óriási tudást és vagyont halmozott fel, Magyarországon is terjeszkedett, megvásárolt egy kőbányai sörfőzdét, amely a magyar Dreher-gyár alapja lett. Nem véletlen, hogy Kőbányán építették fel a gyárat: volt ott egy üresen álló, a középkorban bányaként használatos, kősziklába vájt pince, ahol kiválóan lehetett malátát csíráztatni, mert éppen megfelelő hőmérséklet volt, és az erjesztést is ott végezték a hűvösben. Majd jött az ifjabb Anton Dreher, aki már ebbe a társadalmi, gazdasági elismertségbe született, és nagyléptékű fejlesztésekben gondolkodott. Négy gyárral rendelkezett: Schwechatban, Kőbányán, Triesztben és Michelobban, Csehországban. Az ő idejében a kőbányai lett Magyarország legnagyobb sörgyára, és Antal megvásárolta a martonvásári Brunszvik-kastélyt. A következő generációt Dreher Jenő képviselte, akinél közbeszólt az első világháború, a gazdasági világválság, majd a második világháború. Akkoriban az emberek nem nagyon fogyasztottak sört, 1930 januárjában mindössze 30 üveg sört adtak el, mert akkoriban az luxuscikknek számított.

Dreher Jenő azonban előremenekült, a meglévő alapanyagokat másként használta fel. Azt mondta, ha van szesz, van cukor is, és elkezdett édességet gyártani.

A maradék malátát megetette a tehenekkel, így lett tej, az jó volt a tejcsokihoz, így gyárthatott csokoládét. Más ágazatokban is terjeszkedett, volt például nyugdíjbiztosítója is, és övé volt a Duna-parti szállodasor, a két háború között ugyanis virágzott a turizmus. Érdekeltsége volt még a kőbányai textilgyárban és a Richter gyógyszergyárban is, amelynek laborjában húspótló készítményeket is kikísérleteztek. Egyesítette a gyárait, eladta, ami nem működött, azt fejlesztette, ami működött. Ebből lett az Első Magyar Részvény Serfőzde. A Dreherek nagyon különböző személyiségek voltak, de ugyanaz az innovatív szemlélet jellemezte őket generációkon át. Benne voltak a birodalmi tanácsban, de nagypolitikai szerepet nem vállaltak, ami azért is érdekes, mert akkoriban ez hozzátartozott a társadalmi előrejutáshoz.

Kép

Balról jobbra: Dreher Antal, ifjabb Anton Dreher és Dreher Jenő – Forrás: Wikipedia

Tehát minden Dreher utód azt hozta be a családi vállalkozásba, ami rá jellemző volt, és amit a kora megkívánt. Így ma már több mint 200 év fejlődéstörténetét láthatjuk, ami visszahatott arra a társadalmi-gazdasági miliőre is, amelyben ők léteztek.

Igen, így van. Egyrészt felismerték a saját koruk lehetőségeit: amikor befektetni kellett, befektettek, amikor gyárra volt szükség, gyárat építettek, amikor válság volt, más üzletággal foglalkoztak, másfelől kiépítették a saját társadalmi és családi kapcsolatrendszerüket.

Számos dologban elsők voltak, Magyarországon például az első palackozott sör ifjabb Dreher Antal nevéhez fűződik az 1870-es évekből.

Itt is egy rokoni szál játszott fontos szerepet: Kőbányán volt egy likőrgyár, a tulajdonos felesége pedig Dreher Antal testvére, Klára volt. Ebben az üzemben próbálták ki, hogy lehet-e palackozott sört is gyártani. Ők voltak az elsők, akik Carl von Linde találmányát, az első hűtőgépmodellt is használták.
Nagyon kiterjedt dinasztia volt, és nagyon összetartó. A malátatermelők és a sörgyárosok lehettek volna egymás konkurenciái, de a családi kapcsolódások miatt inkább összedolgoztak. Például amikor Dreher Jenő felesége lett Haggenmacher Berta Lujza, a budafoki meg egy másik kőbányai sörgyár is a család tulajdonába került.
Az államosítással a család kényszerűen kilépett a gyár és Magyarország történelméből, és az ő hagyományaikat folytatva új utakat kellett keresni a sörgyártásban. 1987-től újra használható a Dreher márkanév, és a család leszármazottai örömmel jártak a gyárban. 

Kép

Színes litográfia a Dreher-féle sörgyárról, 1925-ből. A látképen előtérben a ma is létező Dreher-villa látszik, illetve a már nem álló Dreher-kastély a parkban. A gyár néhány épülete, a malátagyár és az alul lévő épületsor ma is áll Kőbányán. Ez volt a Dreher Sörgyárak első alapgyára, amelyet 1854-ben vásárolt meg Dreher Antal, a „Sörkirály".  – Kép: Dreher Sörgyárak Zrt. Söripar Emléktára 

A sört már az ókorban is fogyasztották, de később az alsóbb társadalmi rétegekhez kapcsolták. Lehetséges, hogy a sörkultúrán a Dreherek „emeltek”?

Mindenképpen. Számos forrás utal arra, hogy már honfoglaló őseink is ismerték a komlót, és készítettek sört. A vándorló életmód kizárta a két-három év alatt termőre forduló szőlő termesztését, a rövidebb termőidejű gabonák viszont remek alapanyagul szolgáltak sör készítéséhez.

A sörfőzés védőszentjeinek Szent Dorottyát és Szent Miklóst tekintették, valamint Szent Flóriánt, aki a tűzveszélyes szakmák védőszentje volt.

A sörfőzdéket általában a városok, falvak szélére telepítették elővigyázatosságból is, gondolva a tűzvész lehetőségére. Az egyházi sörfőzés is híres volt, de aztán jött a török kor, és kevésbé ittak sört, vagy nem tudták azt elkészíteni. A 18. században aztán megjelentek a sörmanufaktúrák, amelyek éppen olyanok voltak, mint a mostani kisüzemi sörfőzdék. Majd beköszöntött a 19. században a polgári világ, és az emberek kávéházakba, éttermekbe, sőt sörházakba jártak. Idősebb Dreher Antal azért is lett híres, mert a bécsi társadalmi elit és az éppen kialakuló polgárság számára „serfőző házakat”, magyarul nagy sörkerteket, sörkocsmákat nyitott, ahova hordóban szállította ki saját fejlesztését, a Lagert, amelynek köszönhetően a „sörkirály” nevet is kapta. Ő már nemcsak iparos volt, hanem kereskedő és vendéglátó is. Így alakította ki a polgári sörkultúrát, amely gyorsan elterjedt. Persze Magyarországon a szőlőültetvényeket elpusztító filoxérajárvány is segítette a sör előretörését.

Ide kapcsolódik a sörrel koccintás tilalmának legendája is, amely szerint azért nem illendő a magyaroknak sörrel koccintani, mert az aradi vértanúk kivégzését ünnepelve az osztrák vezetők sörrel koccintottak. Lehet ennek valóságalapja?

Talán egykoron a kocsmárosok tilthatták a koccintást, mert nem akarták, hogy összetörjenek a vékony falú, osztrák üvegpoharak. Az 1849-es vereség és az osztrákok úgy kerülhettek ebbe a tilalomba, hogy sörgyárosaink javarészt cseh, morva, osztrák, német származásúak voltak, ami eleve ellenérzést váltott ki a magyar nemzeti érzelmű emberekből. Ezt aztán a borosgazdák csak erősítették, hiszen amikor terjedt a filoxéra, és elpusztult a szőlőjük, jöttek a sörösök, és elvették előlük a piacot. Így került a sörrel koccintás tilalma a legendák közé.

A borosok és a sörösök sokáig harcoltak egymással a 19. és 20. század fordulójának időszakában, amikor országszerte nyíltak a nagy sörgyárak, és a palackozott sörök bekerültek az üzletekbe.

Első pesti Serfőző Céh - serfőzők felvonulása. Csoportkép sörfőzőmesterekkel, feltehetően sörhöz kapcsolódó (pl. sörszentelés) ünnep alkalmából. A felvételen a sörfőző mesterek eszközei láthatóak a munkások kezében (malátalapát, viricsmerítő, szűrőlapát, malátázó eszközök stb.) Bal oldalon kecskés pajzstartókkal a sörfőzők címere látható a sörfőzés szimbólumaival.  – Kép: Dreher Sörgyárak Zrt. Söripar Emléktára 

Fontos marketingelvárás, hogy a fogyasztó fejében összekapcsolódjon egy adott termékkel egy bizonyos jellegzetesség, egy íz, egy érzés, egy szimbólum. Ezt erősíti a márka logója is, amely a terméket azonnal beazonosíthatóvá teszi. A Dreher esetében ez hogyan alakult?

Egyrészt a korabeli sörös céhes hagyományok átörökítettek bizonyos szimbólumokat, ábrázolásokat. Az egyik ilyen Gambrinus, a sörök védőalakja, aki a legenda szerint egyetlen kocsmában 388 kupa (mások szerint 72 liter) sört ivott meg. Jelképes figurája mögött, ha minden igaz, Jan Primus 13. századi brabanti herceget sejthetjük, de a franciák és a belgák is magukénak tartják. Sok más legenda is kötődik hozzá, állítólag eladta a lelkét az ördögnek, hogy megismerje a sörfőzés tudományát, ezért ábrázolják kecskével. Innen jön a bak sör, amely egy erős, ördögi italra utal. A bak sör Magyarországon már az 1860-as években ismert volt, Pesten, a Király utcában lévő bécsi sörháznak is bak volt a cégérén. A bécsi sörfőzők lapja is Gambrinus nevét viseli.
A Drehernek a háromszög a védjegye, amely ősi szimbólum. A német területeken két egymásra helyezett háromszög jelezte a középkori céhes meg szerzetesi sörfőzés idejében, hogy itt sörfőzde van. Az egyik egy talpára állított kék háromszög, ami a vizet, a másik egy ráhelyezett piros háromszög, ami a tüzet szimbolizálja. Ez a szimbólum maradt meg a Drehereknél is, csak egy kicsit modernizálták. Dreher Jenő idejében a sört a lefelé álló háromszög, a likőrt a felfelé állított háromszög jelképezte.

A Dreher baksör korabeli címkéje

A Dreher Söripari Emléktár nemcsak a dinasztiáról és a sörgyártásról őriz emlékeket, de az elmúlt 300 évből sok érdekes tárgyat is láthatunk itt. Neked mi a kedvenced?

A Dreher Múzeumot 1979-ben alapították, és a kedvenc tárgyaim mindig valamihez köthetők. Például a Kőbányai Sörgyárban jelent meg az első magyarországi dobozos sör, amely 1984-ben került kereskedelmi forgalomba. Vagy ilyen a „sörös csizma”, amely egy csizmaalakú üveg, porcelán, kőedény vagy fa tárgy, s innen eredeztethető a „hogyan kerül a csizma az asztalra?” szólás is.

A céhes hagyomány szerint ugyanis, ha új sörfőzőmestert avattak, akkor ebből a csizma formájú korsóból ivott az összes céhtárs, beavatták az új sörfőzőmestert, legényből mesterré vált.

Így került a csizma az asztalra.

Így erősödtek a tabuk

Az osztálytársaim, közülük is a fiúk képesek voltak rendszeresen megszégyeníteni a lányokat azzal, hogy táskáikból kirángatták a tampont vagy a betétet, és közben azt kiabálták – tanárok és diákok füle hallatára – a folyosón: „Juj, menstruál, már terhes is lehet!”. Szégyen, félelem, kellemetlenség – talán ezekkel a szavakkal tudnám a legjobban leírni az akkori érzést, amelyhez hozzáadódott még a görcsös has- és fejfájás is.

Szép lassan megtanultam, teljesen felesleges elárulnom, hogy fájdalmaim vannak, úgysem érdekel senkit, pláne nem ébreszt senkiben empátiát.

Aztán ott voltak a reklámok, amelyek már a kilencvenes években is azt a hamis képzetet keltették, miszerint pontosan úgy lehet élni menstruációval, mint bármelyik másik napon: nem probléma, ha munkába, iskolába vagy uszodába kell menni, a nők ilyenkor igenis bátran szökdécselhetnek szűk, hófehér nadrágban, derűtől sugárzó arccal.  Vagyis a média – tovább erősítve a menstruációt övező tabukat – azt sugallta és sugallja a mai napig, hogy titkold el, éld az életed úgy, ahogy máskor is szoktad! Az aprócska probléma csupán az, hogy a menstruáció napjaiban egy valamit nem lehet: úgy tenni, mintha nem létezne a menstruáció.

Az első biztató jelek

Számos cikk szól arról, hogy a lányok és a felnőtt nők egy részének életminőségét igenis jelentősen befolyásolja a menstruáció, nagy fájdalmat élnek át, görcsöl a hasuk, kellemetlenül érzik magukat. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének 2002-es országos reprezentatív kutatása azt találta, hogy a 18–55 év közötti nők 16,3 százaléka küzd súlyos, a mindennapi tevékenységét korlátozó menstruációs fájdalmakkal. A British Medical Journal egyik tanulmánya szerint a pontos definíciótól függően a menstruációs görcsök akár a nők 45–95 százalékát is érinthetik. Emiatt is merült fel néhány éve a menstruációs szabadság kérdése. Vannak országok, ahol törvénybe iktatták, hogy a nehéz napokat megélő nők fizetett betegszabadságra mehetnek.

Zambiában ez havonta egy napot jelent, Indonéziában kettőt, Tajvanon hármat, és 2022. szeptember 1-je óta végre Magyarországon is fizetett betegszabadság jár a fájdalmas menstruációval küzdő nőknek.

Igaz, még csak a VI. kerületben, de ez is bizakodásra ad okot. Terézváros képviselő-testülete ugyanis elfogadta Soproni Tamás polgármester javaslatát arra vonatkozólag, hogy a VI. kerületi önkormányzat tulajdonában álló cégek havonta egy extra, fizetett szabadnapot, úgynevezett menstruációs szabadságot biztosítsanak a fájdalmas menstruációval küzdő, szaknyelven diszmenorrheás nőknek.

„A fájdalmas menstruáció nem gyengeség. Nem lehet stigmatizálni. Nem lehet elvárni, hogy dobj be két Algoflexet meg No-Spát, szorítsd össze a fogadat, és végezd a munkádat. Nem lehet hatékony munkavégzést várni attól, aki akár a katedra mögött állva, a számítógépnél ülve, vagy a gyártósor mellett fájdalomtól szenved” – írta Facebook-bejegyzésében a polgármester. 

Az egynapos szabadság nem alanyi jogon járna, hanem orvosi igazolás felmutatása után. Az igazolásnak a menstruáció alatt átélt erős fájdalmakat kell alátámasztania. 

Mit él át pontosan, aki diszmenorrheás?

„Dysmenorrheának nevezik azt a pszichére, a szervezetre és a viselkedésre is ható tünetegyüttest, amikor a menstruáció fájdalommal, erős vérzéssel, fáradtsággal, egyeseknél migrénnel, hányingerrel, hányással, hasmenéssel és akár ájulással is jár. És bár a fájdalomküszöb mindenkinél máshol van, valóban vannak nők, akik a menstruációjuk ideje alatt nem képesek ellátni a mindennapi feladataikat, vagyis betegségszintű a dolog” – mondja Dr. Csermely Gyula szülész-nőgyógyász, a Rózsakert Medical Center igazgatója.

Hogyan lehet alátámasztani, hogy nagyon fáj?

„Először is nagyon alaposan ki kell kérdezni a pácienst, hiszen ilyen esetben csak a páciens által közölt információkra tudunk támaszkodni, ez alapján azonosítható be a kórkép. Ha megvizsgálom, nem látok semmi rendelleneset, és a laboreredményei sem adnak okot aggodalomra. A beteg egy 0-tól 10-ig terjedő skálán elég jól meg tudja határozni a fájdalma mértékét.

Ha az elmondottak alapján valóban fájdalommal járó menstruációról vagy menzesz előtti fájdalomról/rosszullétről van szó, javasolni szoktuk az életmódváltást, a stressz csökkentését, a hormonterápiát, feltérképezzük, állhatnak-e pszichés tényezők a háttérben.

A rendszeres testmozgás is képes csökkenteni a fájdalmakat – én azt szoktam mondani, hogy néha jobbat tesz magával az a hölgy, aki ilyenkor elmegy egy kicsit mozogni, mintha a munkahelyén ülne, stresszelve még amiatt is, hogy el képes-e rejteni mások előtt a fájdalmait.”

Annak ellenére, hogy a menstruáció teljesen természetes – és szükséges – biológiai folyamat, sőt a termékenység jele, a világ legtöbb részén máig tisztátalansággal és szégyenérzettel hozzák összefüggésbe, sok esetben egészen komoly társadalmi stigmák kapcsolódnak hozzá.

– Nepálban évszázadok óta száműzik a falvakból a menstruáló nőket, mert a hindu tradíció szerint az ember ekkor tisztátalan és érinthetetlen.
– A muszlimok szerint a menstruációs vér legalább olyan tisztátalan dolognak számít, mint a disznóhús.
– Japánban 1947 óta a vállalatok nem kényszeríthetik munkára azokat, akik a fájdalmas menstruáció miatt szabadnapot kérnek.
– New York-ban két középiskolás lány egy Tampon Run nevű játékot fejlesztett, amelyben a hősnőnek az a legfőbb missziója, hogy megszabadítsa a világot a menstruációs tabuktól.
– Kormos Zsófi divattervező és Pelczer Dóra művészeti menedzser nevéhez fűződik az Alpha Femtech– a két hölgy egy menstruációs fájdalmat csökkentő, szenzorokkal átszőtt ruhadarabot tervezett meg. Az általuk elképzelt ruhadarab textiljébe integrált hőképzésre képes és mikrorezgéseket adó felületet építenek be, amelyhez egy lecsatolható szabályozóeszköz kapcsolódik. Ezen keresztül lehet majd szabályozni a fájdalomcsökkentés mértékét, hosszú távon pedig a ruha akár információkat is gyűjthet a menstruációról, és a későbbiekben – amennyiben adatelemző algoritmussal társítják – különféle nőgyógyászati betegségek diagnosztikáját is segítheti. Idén készül el a végső prototípus.

Az ALPHA FEMTECH ruha terve – Forrás: alphafemtech.com

Annyiból áll az egész, magyarázta a barátom, hogy csinálj meg neki mindent, de ne csak amennyit kér, hanem kétszer, háromszor annyit. Ezek az emberek állandóan harcolnak, így ha valaki nem veszi fel a kesztyűt, hanem szabad akaratából engedelmeskedik nekik a kívánságaikon túl is, az megbénítja őket.

Már nem nagyon volt vesztenivalóm, szóval úgy döntöttem, hogy kipróbálom ezt a módszert. Azzal kezdtem, hogy nemcsak a nappalit takarítottam ki minden nap, hanem a fürdőszobát is, amit elég lett volna csak hetente egyszer. Ez nyilván feltűnt a gazdámnak, de amikor találkoztunk, csak annyit mondott, hogy mossam fel a konyhát is. Fel is mostam, és lepucoltam az ablakokat is, aztán nekiálltam hagymát vágni, pedig aznap valaki másnak a feladata volt a főzés. Estére elértem annyit, hogy a gazdám más szemmel nézett rám, de továbbra se mondott semmit.

Aztán kimentem a kertbe összeszedni a lehullott leveleket, lenyírtam a füvet, majd vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam a lehető legundorítóbb munkának. Ugyanis nem volt csatorna az utcában, és a gazdám túl fukar volt ahhoz, hogy szippantós kocsit hívjon, úgyhogy nekünk, szolgáknak kellett vödrökbe merni és a folyóig cipelni az ürüléket.

A házban gyorsan elterjedt a híre, hogy önként kiganéztam a gödröt, de ez nekem nem volt elég: egy teljes hétig dolgoztam tovább szinte megállás nélkül, mint egy őrült.

A szolgák szép lassan kiközösítettek maguk közül, mert talpnyalónak hittek, ráadásul el is lustultak, mert minden munkát megcsináltam helyettük. A gazdánk ezt már nem nézhette tétlenül, úgyhogy behívatott az irodájába.

Nem hagyhatom, hogy tovább rombold az önkéntes akcióddal a szolgák közti csoportdinamikát, kezdte fölényes mosollyal a fejmosást. Kapsz egy hét szabadságot, csinálhatsz, amit akarsz. Nem megyek, válaszoltam neki, jól érzem itt magam. Erre egészen váratlanul üvölteni kezdett velem, mint valami állatkerti vaddal, aki előtt kinyitották a ketrecet, mégsem hajlandó elfutni. Azt mondta, hogy húzzál innen, tudod mit, itt van a szabadulóleveled, örökre a magad ura lehetsz, soha ne is lássalak. Én meg csak ültem mozdulatlanul, a tajtékzó képébe néztem, és nem válaszoltam semmit.

Öt perc artikulálatlan üvöltözés után elgyengült a hangja, és zokogni kezdett. A testőrei berontottak, mert azt hitték, hogy valami baja esett. Tátott szájjal nézték, ahogy az én nagy, erős gazdámat az egyik semmirekellő rabszolgája csitítgatja, hogy jól van, engedje csak ki, nem kell mindig olyan erősnek lenni, néha sírni is szabad. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kalkuttai Szent Teréz, vagyis polgári nevén Anjezë (Ágnes) Gonxhe Bojaxhiu 1910. augusztus 26-án Üsküb városában, a mai észak-macedóniai Szkopjéban született. A háromgyermekes, albán származású katolikus család legkisebb gyermeke édesanyja lelkületét örökölte, akivel együtt látogatták a rászorulókat, olykor pedig saját asztalukhoz ültették őket. Ágnes kilencévesen elveszítette édesapját. Fiatal lányként nagy hatást gyakoroltak rá a katolikus missziókról szóló elbeszélések, és hamarosan érlelődni kezdett szívében az indiai misszió gondolata, amelyről bátyja próbálta lebeszélni. 18 évesen egy barátnőjével azért indult Írországba, hogy az angolkisasszonyok (más néven Loreto Nővérek) rendjéhez csatlakozzon, akik akkoriban Indiában is szolgálatot teljesítettek. Hat hét alatt sajátította el a rend anyaházában az angol nyelv alapjait, majd Indiába hajózott, ahol a bengáli nyelvet is megtanulta.

1931. május 25-én tett szerzetesi fogadalmat, és a Teréz nevet választotta a néhány évvel korábban szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből.

„Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel” – indokolta döntését. Kalkuttában 17 éven át tanított földrajzot és hittant a Szent Mária Gimnáziumban, amelynek 1944-től igazgatója lett. Ablakából nap mint nap látta az utcán tengődők nyomorúságát, ezért egyre inkább börtönnek érezte a klauzúrát, a kolostori elzártságot, amely segíteni akarása és a szegények közé ékelődött.

Anjezë (Teréz anya) gyerekként szüleivel és testvérével – archív fotó

Rendi ruha helyett szári

Belső vívódásaira 1946. szeptember 10-én kapott választ a Dardzsilingbe tartó vonaton. Épp lelkigyakorlatra utazott, amikor a harmadosztály zsúfoltságában egy hangot hallott: Jézus kérte, hogy adja át az életét a szegények szolgálatára. 36 éves volt ekkor. Azonnal kezdeményezte, hogy kijárhasson Kalkutta nyomornegyedeibe. Amint megérkezett XII. Piusz pápa engedélye, máris Patua városába utazott, hogy a Szent Család Kórházban egészségügyi kiképzést kapjon. Megtanulta fizikailag és lelkileg is kezelni a fertőzött, gennyes sebeket. A képzést követően a rendi ruhát kék szegélyű szárira cserélte, így járta a legelhanyagoltabb negyedeket, betűvetésre tanította a gyerekeket, megosztotta kenyerét, és ahol szükség volt rá, segített.

„Amikor munkához láttam, álmomban a mennyországban jártam. De Szent Péter azt mondta: menj vissza, a mennyekben nincsenek nyomornegyedek. Dühös lettem rá, és azt válaszoltam: meg fogom tölteni a mennyországot szegényekkel!” – ezzel a küldetéstudattal lépett ki a komfortzónájából.

Hamarosan csatlakoztak hozzá volt gimnáziumi tanítványai, pedig a szülők nem nézték jó szemmel, hogy lányaik a továbbtanulás helyett ilyen „értelmetlenségre” pazarolják idejüket. Teréz anya leginkább attól tartott, hogy egyszer majd nem kap engedélyt rendi elöljáróitól a feladata teljesítésére, mert életformája nem egyezett az angolkisasszonyok szabályaival. Egy önálló rendben látta a folytatás biztosítékát. 1950. október 7-én teljesült az álma: ekkor kapta meg a pápai engedélyt, hogy társaival együtt a Szeretet Misszionáriusaiként szolgáljanak. Esküt tettek, hogy gondoskodni fognak a társadalom kitaszítottjairól, akiket mindenki elkerül, s akik valójában mind Jézus, álruhában.

Kép

Anjezë (Teréz anya) tizenévesen, az 1920-as években (balra) – archív fotó

A pápára sem maradt ideje

A hindu lakosokat nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy a nővérek nem téríteni szeretnének, csupán egy kis emberséget vinni a társadalom peremére szorultak életébe. Amikor a rend megalapította a haldoklók otthonát a kiüresedett Káli-templomban, amely korábban a hindu zarándokok pihenőhelye volt, többen tiltakoztak. Indiában ugyanis a karma mindent meghatároz, és aki a kasztrendszer legalsó rétegébe születik, azt nem veszik emberszámba, és nem érintkeznek vele, nehogy tisztátalanná váljanak. A nővérek azonban személyválogatás nélkül mindenkit ugyanazzal a szeretettel érintettek.

„Amikor bekötözöd a szegények sebeit, ne felejtsd el, hogy ezek Krisztus sebei” – hangoztatta Teréz anya.

Közben újabb missziós feladatok adódtak, és sorra érkeztek hozzá az önkéntes orvosok, ápolók és nővértársak. 1955. november 24-én nyitotta meg kapuit a Nirmala Sishu Bavan központ, ahol az árvák kaptak helyet. Az éhezők számára ingyenkonyhákat létesítettek. Miután Kalkutta leprakórháza 1963-ban megszűnt, Teréz anya elhatározta, hogy Asansolban létrehozza „a béke városát”, ahol a leprásokat ápolják. Amikor VI. Pál pápa 1965-ben Indiában járt, Teréz anyának még arra sem jutott ideje, hogy találkozzon vele. A Szentatya ahelyett, hogy megsértődött volna, felajánlotta neki a limuzinját. Az apáca azonnal árverésre bocsátotta, hogy finanszírozza a megálmodott központ építését. Mindent azonnal, késlekedés nélkül akart megtenni, ezért kora hajnaltól késő estig dolgozott, fáradhatatlanul. „Szomjazom” – ezt a jézusi üzenetet kapta egy pap által, és ez a szó került a rendházak kápolnáinak falára. Teréz anya egész életében Jézus szomját igyekezett csillapítani, őt szolgálta a szegények által. „Senkit se eresszetek útjára úgy, hogy jobbá és boldogabbá ne tennétek!” – tanította követőit.

A nyomornegyedek sötétségét hordozta szívében

Bár Teréz anya minden tettét Isten áldása kísérte, és fényt vitt a nyomornegyedek szürke falai közé, ő maga évtizedeken át szenvedett legbelül, és nem tudta legyőzni a benső ürességet, magányt, sötétséget. „Amikor szólásra nyitom a számat, hogy a nővéreknek vagy az embereknek Istenről beszéljek, az örömöt és erőt ad nekik. De én semmit nem kapok belőle. Bennem egyre nagyobb a sötétség és az az érzés, hogy teljesen el vagyok vágva Istentől” – efféle leveleket írt gyóntatóinak és feljebbvalóinak. Az írásait bizalmas vallomásoknak tekintette, de Brian atya, aki később szentté avatási ügyének posztulátora lett, összegyűjtötte, és Jöjj, légy a világosságom! címmel megjelentette. Vannak, akik emiatt megkérdőjelezik a szent hitelességét, holott lelki vívódása mit sem változtatott elszántságán és tevékeny szeretetén. Teréz anya 1947-ben mély imádságos élményt élt át, amely során benső hangokat hallott és látomásokat látott. Ezt a mély istenélményt hiányolta a későbbiekben. Egyik lelki vezetője, Josef Neuner atya mutatott rá, hogy ő maga is átélte a legszegényebbek lelki nyomorúságát, az elhagyatottságot, és ez erősítette a küldetéstudatát.

Teljesen feláldozta önmagát, szinte eggyé vált mások fájdalmával, és ebben a lelki keresztre feszítettségben átélte a jézusi magányt: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…”.

Teréz anya meghódította a világot

Az egész világ tisztelte az idős, ráncokba szépült nővért, aki több elismerést is kapott, köztük a Nobel-békedíjat 1979. december 10-én. A több mint egymillió dollárt és az elmaradt bankett költségét is a szegények megsegítésére fordította. A díj átvételekor arról is beszélt, hogyan segíthetjük elő a világbékét: „Menjünk haza, és szeressük a családunkat.”

Élete legboldogabb napjának tartotta 1986. február 3-át, amikor meglátogatta Kalkuttában régi csodálója, II. János Pál pápa, és így buzdította: „Változtasd meg az egész világot! Ez az ő kérése és tanítása.” Teréz anya szó szerint vette a buzdítást. Nemzetközi konferenciákon szólalt fel, 123 országba vitt munkatársakat, minden katasztrófahelyzetben igyekezett jelen lenni és segíteni, olykor képes volt megállítani a háborút, közbenjárására beteg rabokat engedtek ki a börtönből. Felemelte szavát az abortusz ellen, mert így vélekedett: „Az abortusz rombolja leginkább a békét. Nem engedhetjük meg, hogy akár egyetlen gyermek is úgy érezze, nem akarták őt.”

Magyarországon kétszer járt: elsőként 1986. május 27-én, 1989-ben pedig öt nővérrel tért vissza, akik le is telepedtek Érd-Parkvárosban, egy üres plébániaépületben. Azóta Budapesten és Miskolcon is tevékenykednek.

„Szívembe zártam Magyarországot. Nagyszerű emberekkel találkoztam e rövid idő alatt, és megtapasztaltam, hogy szeretettel, jó szándékkal és megértéssel vagytok egymás iránt” – mondta.

Kép

Teréz anya átveszi Ronald Reagan amerikai elnöktől a Szabadság Érdemérmet – Forrás: Wikipedia

Betegségek és csodás gyógyulások

80 éves kora körül halmozódtak egészségügyi problémái, ezért római rendtársaihoz költözött. Több szívrohamot is kapott, és kórházba szállítása is a fotósok villanófényei és nagy tömeg kíséretében zajlott. Utolsó éveit pacemakerrel élte, de egy tüdőgyulladás, csonttörés és a malária is legyengítette. 1997. szeptember 5-én halt meg Kalkuttában. India kormánya háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, később pedig nemzeti ünneppé nyilvánították boldoggá avatásának napját. 2003. október 19-én II. János Pál pápa boldoggá, 2016. szeptember 4-én pedig Ferenc pápa szentté avatta.

Csodák is történtek a közbenjárására. Elsőként a bengáli származású Monica Besrának múlt el a hasi daganata, akinek egy Teréz anyát ábrázoló medaliont tettek a hasa beteg területére. Másodikként egy 35 éves brazil mérnök gyógyult meg csodás módon, akinél nyolc agytályogot diagnosztizáltak, és kritikusra fordult az állapota. Technikai okok miatt nem tudták elkezdeni időben a műtétet, és az orvos fél órára magára hagyta a műtőasztalon, kómában. Amikor visszaért, a beteg már az ágyon ült, és ezt kérdezte: „Mit keresek én itt?” A várakozás félórája alatt családtagjai Teréz anya közbenjárásáért fohászkodtak. 

Teréz anya nagy hatást tett mindenkire, akivel találkozott. Raguh Rai fotós így fogalmazta meg személyes élményét: „Azon ritka emberek közé tartozott, aki beléd látott, és azonnal tudta, hogy ki vagy. Az Anya egészen közel hozott saját magamhoz. Csak egy igazi szent tud visszaadni téged saját magadnak.”

Források:

• https://www.magyarkurir.hu/hirek/negyedszazada-legelesettebbekert-terez-anya-noverei-25-eve-szolgalnak-budapesten
• https://www.youtube.com/watch?v=Ety4DWrs02c
• https://www.britannica.com/biography/Mother-Teresa
• https://www.nobelprize.org/prizes/peace/1979/teresa/biographical/
• https://www.catholic.org/saints/saint.php?saint_id=5611
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Kalkuttai_Szent_Ter%C3%A9z
• https://lelek-elmelkedes.blogspot.com/p/tisztelges-terez-anya.html
• https://epa.oszk.hu/02900/02970/00822/pdf/EPA02970_vigilia_2009_02_136-142.pdf
• https://hu.frwiki.wiki/wiki/M%C3%A8re_Teresa
• https://wikihuhu.top/wiki/mother_teresa
• https://www.magyarkurir.hu/hirek/30-eve-jart-az-iskolanovereknel-boldog-kalkuttai-terez-anya
• https://www.karizmatikus.hu/noha/a-mi-mozink-2/video/455-a-levelek-the-letters-2014.htm

Csalódottság, düh, szomorúság, bűntudat – egy gyermekben sokféle érzés kavaroghat, ha kiderül, hogy a szülei külön folytatják életüket. A KSH adatai szerint Magyarországon a válások harmadában 6 éven aluli az érintett gyermek. Létezik-e szép válás? Hogyan hat a gyermek lelkére a tény és a folyamat? Hogyan segíthetjük minél gyorsabb lelki gyógyulását? Erről beszélgetünk a következő Spirituszban, amelynek vendége Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus, a Gyermekpszichológus blog szerzője.

Az adás tartalmából:

• Létezik jó válás? Az ideális válás szabályai;
• Milyen a válás időszakában a gyerek és a szülők kommunikációja, viselkedése?
• Veszekedések, düh, harag;
• Válás közös megegyezéssel, békében;
• Szabályok válás után;
• Kapcsolattartás vs. láthatás;
• Testvéri összetartás.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A A A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.