A négy számoló nő

Az Obszervatóriumban dolgozók feladata az volt, hogy a teljes éjszakai égbolt csillagspektrumát lefényképezzék, és számítások elvégzésével katalógust készítsenek a csillagokról. Ezt a munkát Henry Draper asztronómus kezdte, de korai halála megakadályozta, hogy a végére érjen. A tudós özvegye nagyobb összeget adományozott az Obszervatóriumnak, hogy fejezzék be férje munkáját. Az új csapatot Edward Charles Pickering állította össze, aki 1887-től lett az intézmény igazgatója. Ő vett fel a feladat elvégzésére négy nőt – sőt, később még többet is.

„A Pickering Hárem” – emlegették őket a hátuk mögött, mert ez akkoriban különlegesnek számított.

Pickering számára szimpatikus volt kora feministáinak törekvése, és meg volt győződve arról, hogy a nők precízebben dolgoznak, mint a férfiak. De hogyan választotta ki a négy hölgyet? Nos, nem újsághirdetés útján. A négy új munkatárs négy különböző úton érkezett a csillagvizsgálóba. Ismerjük meg ezeket az utakat egyenként!

Házvezetőnőből csillagász: Williamina Paton Stevens Fleming (1857–1911)

Williamina Paton Stevens Fleming Skóciában született, kézműves családban. Állami iskolákba járt, s 14 évesen mint korrepetáló „diáktanár” kezdett dolgozni, ami megélhetést adott neki egészen 19 éves koráig. Ekkor férjhez ment, majd 1878-ban a férjével Bostonba költöztek, ám a férfi elhagyta, amikor állapotos volt. Munka után kellett néznie, s a legegyszerűbbnek az látszott, ha valahol bentlakásos női munkát vállal mint házvezetőnő. És hol kapott házvezetőnői állást? Nem máshol, mint Pickeringnél.

Az amerikai tudós hamar fölismerte Williaminában az okos nőt. Azt is megtudta, hogy jól számol, ezért ajánlott neki egy félállást az Obszervatóriumban, amit ő el is fogadott.

Megszülte gyermekét, és 1881-től az Obszervatórium személyzetének teljes állású tagja lett: 24 éves korától haláláig ott dolgozott (halála 54 évesen következett be, az oka tüdőgyulladás volt). Még életében számos, csillagászoknak járó kitüntetéssel ismerték el munkásságát, felfedezéseit.

Kép

Williamina Paton Stevens Fleming (jobb oldalt) munka közben – archív fotó

A vörös csillagok megfigyelője: Antonia Maury (1866–1952)

Antonia Caetana Maury családi kapcsolata révén került a „csapatba”: nagybátyja volt Henry Draper, s nyilvánvaló, hogy Draper özvegye ajánlotta be őt Pickeringnek. A „protekció” azonban nem volt érdemtelen, hiszen Maury kitüntetéssel végezte felsőfokú iskoláit, és később is bizonyította, hogy az állás betöltésére méltó. 1888-tól Antoniának kellett – mások által meghatározott módon – osztályozni a megfigyelt csillagokat. Követte az utasításokat, de

saját osztályozási formákat is bevezetett, mert mérései és megfigyelései alapján bizonyos csillagok olyan eltéréseket mutattak a többiektől, hogy az számukra külön kategóriát igényelt.

Az egyik ilyen csillagváltozatot C-karakternek nevezte el. Pickering nem értékelte a felfedezését, de sok más csillagász igen. 1905-ben a híres dán csillagász, Ejnar Hertzsprung publikálta is a megállapítását, hogy a vörös csillagok kétfélének tűnnek: közeli csillagok vagy törpék, valamint távoli csillagok vagy óriások. A „vörös óriások” ugyanazok a csillagok voltak, amelyeket Maury a „C-karakterisztikával” katalogizált. Hertzsprung ezt mondta Maury eredményéről: „Véleményem szerint Antonia C. Maury részéről a C- és az AC-csillagok megkülönböztetése a legfontosabb előrelépés a csillagok osztályozásában Vogel és Secchi kísérletei óta.”

Maury 1935-ben hivatalosan nyugdíjba vonult, de haláláig, azaz 86 éves koráig végzett csillagmegfigyeléseket. A szakma ma is elismeri nagy leleményességét és kitartását.

Kép

Antonia Maury – archív fotó

„Lady Fényesség”: Henrietta Swan Leavitt (1868–1921)

Henrietta Swan Leavitt 1868-ban született Lancasterben, Massachusetts államban. A magasan képzett, de hallását elvesztett nőt 1895-ben, 27 éves korában vette fel Pickering az Obszervatóriumba. Leavitt elméleti munkára vágyott, de Pickeringtől azt nem kapott, így a fényképészeti fotometriai osztályt vezette. A csillagkatalógus elkészülte után azonban lehetősége nyílt komoly kutatások elvégzésére is: a csillagok fényességének mérésére szabványt vezetett be.

1908-ban tette közzé méréseit, megfigyeléseit, amelyeknek köszönhetően meg lehetett határozni a csillagok távolságát.

Leawitt felfedezését használta a már említett Ejnar Hertzsprung is a csillagok távolságának feltérképezésére; Harlow Shapley csillagász pedig a Tejútrendszer méretét mérte vele. Edwin Hubble, a Hubble-űrteleszkóp megalkotója is Leavitt munkája segítségével állapította meg az univerzum korát.

Leawitt 1921-ben, 53 évesen, rákban halt meg.

Kép

Henrietta Swan Leavitt – archív fotó

Az „égi számítógép”: Annie Jump Cannon (1863–1941)

Annie Jump Cannon származott a leggazdagabb családból a „Pickering Hárem” tagjai közül. A hölgyek közül ő az egyetlen, akinek nem számított, hogy mennyit keres: édesapja hajógyár-tulajdonos és szenátor volt, ő pedig az egyetlen, aki már diákként is tanult csillagászatot. Annie egy felnőttkori skarlátfertőzés következtében megsüketült, ám a Radcliffe College-ben speciális diákstátuszt kapott, amelynek megszerzéséhez Edward Pickering is hozzájárult. Ő Annie-t már az előtt is ismerte, hogy a hölgy 1896-ban, 33 évesen csatlakozott a Harvard College Obszervatóriumának számolóihoz. Feladatai közé tartozott a változócsillagok katalogizálása és a déli féltekén lévő csillagok spektrumának osztályozása. Valószínűleg siketsége miatt tudott hihetetlenül koncentráltan dolgozni, a haláláig 350 ezer csillagot osztályozott, óránként akár 300-at is. Emellett komoly tudományos karriert futott be:

munkásságáért hat tiszteletbeli diplomát kapott, az egyiket az Oxfordi Egyetemen, nőként először a történelemben, és ő volt az az első nő, aki megkapta a Draper-aranyérmet.

Az egyik díjából a Nők Tudományos Kutatásait Segítő Egyesületet alapozta meg, az Ellen Richards Kutatási Díjához kapott pénzből pedig megalapította a saját nevével fémjelzett Cannon-díjat, a nők csillagászathoz való hozzájárulásának elismerésére.

Kép

Annie Jump Cannon – archív fotó

Tényleg ennyire haladó gondolkodású volt Pickering?

A „Keresd a nőt!” ismert jó tanács történelmi események mozgatórugóinak megtalálásához. De ebben a történetben a négy híres nő mögött egy férfit kell keresnünk, és meg is találjuk: Edward Charles Pickering az. Ám ne gondoljuk, hogy ő pusztán azért alkalmazta a jól számoló, okos nőket, mert meg akart felelni a kor haladó szellemének! A számolásban precízebb, monotonitást jobban tűrő nem képviselői ugyanis – akik közül ketten ráadásul hallássérültek voltak, egyikük pedig a kisgyerekével kényszerhelyzetbe került – éppen 50 százalékkal alacsonyabb fizetést kaptak óránként, mint amennyit a férfi kollégáknak kellett volna fizetni ugyanebben a pozícióban. Meglepő?

Fel tudna idézni egy olyan helyzetet a szakmai, vagy akár a magánéletéből, amikor szorongás vagy félelem kerítette hatalmába?

Szerintem a pályája elején minden előadóművész életében van egy természetes drukk, egyfajta izgalom, de nálam a pánikszerű „félek kimenni a színpadra” érzés sokkal inkább akkor jött elő, amikor már túl voltam olyan közönségfilmeken, mint a Meseautó vagy a Valami Amerika. Ezek a filmek népszerűséget és elismerést hoztak nekem, és pont emiatt folyton azt éreztem, hogy be kell bizonyítanom, a szakmai sikereim nem véletlenül jöttek.

Nem ronthatom el, mert tehetségtelennek fognak tartani – ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben.

Új, Nem szólok című klipjük főszereplője végül hatástalanítja a frusztráló gondolatokat. Önnek hogyan sikerült ez annak idején?

Ahogy telt az idő, és egyre rutinosabbá váltam, rájöttem, hogy még a legprofibb színészek is hibáznak néha. Ez segített abban, hogy elengedjem a félelmeimet. Ha elvállalok egy munkát, ma már azon vagyok, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból, de irreális elvárásokat nem támasztok saját magam felé, mert abból a legtöbbször csak görcsösség és pánikroham generálódik.

Anyaként mi az egyik legnagyobb félelme?

Amikor a fiam még kicsi volt, a klasszikus dolgok miatt aggódtam: nehogy kiessen valahonnan, nehogy megüsse magát és így tovább. Most, hogy kamasz, leginkább azon izgulok, mi lesz vele egy buliban, nem történik-e baja.

Fóbiája van?

Már nincs. Volt egy időszak, amikor féltem a magasban, de az Aglaja című film jó terápiának bizonyult.

Egy cirkuszi akrobatát alakítottam, vagyis a magasban függeszkedve kellett gyakorlatokat végeznem.

A Katona József Színház Ithaka előadásában is kötélen ereszkedik alá.

Igen, úgy látszik, a rendezőim szeretnek engem akasztani (nevet).

A pandémia időszakában, vagy a mostani háborús helyzetben sokan tapasztalnak szorongást a jövővel kapcsolatban. Ön hogyan éli meg mindezt?

Az eszem azt mondja, hogy itt bizony nagyon nagy baj van, csakhogy sajnos nem tudok B tervet. A Covid után bekövetkező háború mellett ott a klímakatasztrófa is, amely szintén aggodalommal tölt el.

Akkor járnék jól, ha lenne egy kis földem vidéken, amit megművelhetnék, és egy kis házunk, de mindez nincs, és a városi embernek nincs nagyon hova menekülnie.

Sötéten látom a jövőt, de próbálok túllendülni és nem folyton a problémákon rágódni. Teszem a dolgom, összpontosítok a munkámra, a családomra, és törekszem arra, hogy minden napból egy kicsivel jobbat hozzak ki, mint a tegnapból.

Ami a klímakatasztrófát illeti: mindent megteszek annak érdekében, hogy ne rontsam a bolygónk állapotát, noha tudom, hogy nálam nagyobb „halakra”, a fő döntéshozókra van szükség ahhoz, hogy jobbra forduljon a helyzet. Sajnálom, hogy itt ez a bolygó, ami eltart és gyönyörködtet minket, mi pedig egyre csak pusztítjuk, folyamatosan beleavatkozunk a működésébe, s olyan anyagokat gyártunk (például műanyagot), amely nem illik bele az évmilliós körforgásba. Azzal vigasztalom magam, hogy azoknak is vannak gyermekeik, akik most ezerrel pufogtatják a levegőbe a szén-dioxidot, és bízom abban, hogy előbb-utóbb ráeszmélnek: nem ronthatják el a következő generáció jövőjét és élőhelyét.

Az Ónodi Eszter & The Open Pub első nagylemeze, az Amikor összegyűrtük az eget tavaly ősszel jelent meg. Kirschner Péter volt a dalszerző-producer és zenei vezető, Karafiáth Orsolya mellett pedig Szabó Balázs, Egressy Zoltán és Vető János írta a dalszövegeket. A Nem szólok című dal kissé befelé fordulósra sikeredett. 

„A résekből a rossz előkerült, s akár a gáz, szivárog most felém…” „Napok szakadtak el a kész fonálon, megoldás nincs, tudom, hiába várom” – ilyen sorok vannak benne az elején, vagyis valóban befelé fordulós, de biztató végkicsengéssel. A videoklip Kirschner Péter dalszerzőnk ötlete volt, a Dömörkapu Rengetegre mint helyszínre pedig azért esett a választásunk, mert izgalmas és vadregényes a beltere, az udvar és a környékbeli erdők. Remekül passzolnak az általam játszott, az első jelenetben a tükörbe bámuló, szorongó, némileg csapzott, leopárdmintás blézert viselő főszereplőhöz, aki aztán nekivág az erdőnek, bolyong a fák között, míg végül célba ér… A négyperces filmben a nyolcvanas évek alterpopja és a modern hangzás egyesül.

A Nem szólok című dal videóklipje itt tekinthető meg:

Ha meghallom a mediterrán szót, mindig valamilyen csodálatos napsütötte táj jelenik meg előttem, ahol az emberek jönnek-mennek, hangosan beszélnek, jókat esznek és isznak, állandóan mosolyognak, élvezik az éghajlat adta kiváltságokat. Valószínűleg sok amerikai filmet láttam az ilyen országokról, és bizonyos szinten talán sztereotípiákkal is telítődtem, de szerencsére saját tapasztalataim is vannak a témában. Évente több alkalommal utazom Spanyolországba, mivel a húgom ott él, és akármilyen évszakban töltök is ott időt, mindig felvillanyoz a gasztronómia sokszínűsége. Ha télen megyek, külön izgalom számomra, hogy a katalán nép ugyanolyan változatosan nyúl a szezonális zöldségekhez, mint a melegebb hónapokban – ez sajnos a hazai konyháról nem feltétlenül mondható el.

Fenntartható diéta és életvitel

Noha itthon is lehetőségünk van változatosan étkezni, az idényzöldségeket és gyümölcsöket évszaktól függetlenül az étrendünk részévé tenni, gyakran inkább a jól megszokott és már bevált fogásokat készítjük el hétről hétre. Némi nyitottsággal és rugalmassággal azonban változtathatunk, (persze csak, ha igényünk van rá), és áttérhetünk egy olyan étrendre, sőt életmódra, amellyel hosszú távon gondoskodhatunk egészségünkről, jóllétünkről, és egy általánosan jó közérzetről.

A mediterrán diéta – ellentétben a nevével – nem is időszakos fogyókúrát jelent, sokkal inkább egy olyan életvitelt, amit könnyen megirigyelhetünk az olaszoktól, görögöktől vagy éppen a spanyoloktól.

Örökség, tradíció, élmény

A mediterrán diéta évek óta a világ vezető táplálkozási irányzatai között szerepel, Amerikában például idén ötödik alkalommal kapott rangos címet. Emellett érdemes azt is tudni, hogy az étrendet 2010-ben a UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségének, vagyis világörökségnek kiáltotta ki. De vajon miért ennyire értékes, népszerű és követendő a mediterrán étkezési szokás? Valószínűleg azért, mert ez az egész nemcsak az evésről, hanem egy komplett életfelfogásról szól. Mivel a földközi-tengeri tradicionális táplálkozás a déli tájegységek hagyományaira, életmódjára és tudására alapoz, az elfogyasztott ételeken kívül nagy szerepet kapnak a közös, élményszámba menő étkezések, az ízek maximális és lassú élvezete, a mennyiség helyett a minőség elve, a baráti és családi kapcsolatok, valamint az együtt megélt gasztronómiai élmények és azok pozitív hatásai is. Biztosan mindenki ismeri az Ízek, imák, szerelmek című, 2010-es Julia Roberts-klasszikust, ahol a képkockákon keresztül nézőként is megtapasztalhattuk a mediterrán életérzést, és annak különlegességeit. Elnézve a hol egyedül, hol társasággal elköltött ebédeket és vacsorákat, azok hangulatát, az ételek sokszínűségét és a falatok élvezetét, azonnal megérthetjük, miről is szól ez az egész.

Miből áll a mediterrán étrend?

Az első és legfontosabb dolog, amire a mediterrán konyha alapoz, az a jó minőségű extra szűz olívaolaj. E hozzávaló nemcsak antioxidáns hatású és gyulladáscsökkentő, de könnyebb a gyomornak és az emésztésnek, óvja a szív- és érrendszert, jócskán tartalmaz E-vitamint, ami a jót tesz a hajnak és a bőrnek, és a D-vitamin tartalma sem elhanyagolható.

A következő fontos pont, vagyis az étrend szíve-lelke a szezonális zöldség és gyümölcs. A mediterrán népek mindig abból főznek, ami éppen elérhető, ebben a tekintetben számunkra is nagy példaképek lehetnének.

Az Európai Élelmiszer-információs Tanács (EUFIC) által létrehozott térképes keresőben bármikor könnyedén utánanézhetünk annak, hogy hazánkban (vagy a világ egyéb országaiban) adott évszakban és hónapban milyen zöldségnek és gyümölcsnek van éppen szezonja. Az internetes felület segítségünkre lehet akár a személyes mediterrán étrendünk megtervezésében és felépítésében, de egy környezetkímélőbb, a bolygónk szempontjából is jövedelmezőbb életmód kialakításában is.

A növényi alapú, de húst is tartalmazó irányzat fontos részei ezen kívül a magas fehérjetartalmú hüvelyesek (a csicseriborsó például kiváló választás, ráadásul a téli hónapokban is könnyedén beszerezhetjük), a halfélék, a teljes kiőrlésű gabonák és a magvak. Ezek mind értékes tápanyagokat, rostokat, fehérjét, omega-3 zsírsavat tartalmaznak, amelyek jót tesznek az anyagcsere-folyamatoknak, megfelelő ásványi anyagokkal, vitaminokkal látnak el, ráadásul az energiaszintünkről is gondoskodnak. Hús tekintetében a mediterrán diéta a szárnyasok mellett teszi le a voksát, tejtermékek esetén pedig a zsírszegény, sovány verziók jöhetnek szóba. Tojást csak mértékkel, cukros desszert helyett gyümölcsöt, és napi minimum 2 liter folyadékot, lehetőleg vizet ajánl. A lényeg a friss alapanyagokon van, ezért szinte elengedhetetlen a piacok és termelői áruk előnyben részesítése, aki viszont olyan szerencsés, akár a saját kertjéből is válogathat. A „tiltólistás” dolgok között a feldolgozott élelmiszerek, a fehér cukor és a finomított gabonák állnak, de például a vörös hús is elhagyható a mediterrán típusú főzés során.

Azokról, akik a mediterrán életmódot követik, elmondható, hogy jobb az egészségi állapotuk, kevésbé jellemző rájuk az elhízás, a magas vérnyomás, a diabétesz, és a krónikus betegségek kialakulásának kockázata is alacsony.

Azaz, ha valakinek az egészségjavítás a célja, akkor ez az étrend kifejezetten ajánlott.

Nincsenek szabályok

Nagyvonalakban meg lehet tehát határozni a mediterrán étrend alapjait, de ezen túl mindenkinek a saját ízlésére, kreativitására van bízva, hogy abból mit hoz ki. Étkezés tekintetében nincs két egyforma ember, és valójában sem a mediterrán, sem más irányzatnak nem célja szigorú korlátok közé szorítani a szokásainkat. A hangsúly inkább az egyéni adottságokon, a testünkre és önmagukra való odafigyelésen (mi esik jól, mi nem), továbbá a fenntarthatóságon van. Ennek fényében, kísérletező kedvünk és kíváncsiságunk teljében, és persze a változtatni vágyás reményében érdemes belevágnunk egy ilyesfajta életmódba.

Egyszerű mediterrán menütippek a mindennapokra

Reggeli: görög joghurt gyümölccsel és chia maggal
Ebéd: teljes kiőrlésű kenyérből készült szendvics humusszal és zöldségekkel
Vacsora: tonhalsaláta zöldségekkel, olívabogyóval, desszertnek gyümölcs
***
Reggeli: omlett gombával, paradicsommal és hagymával
Ebéd: cukkini tészta mozzarellával, paradicsommal, olívaolajjal és balzsamecettel
Vacsora: grillezett csirke zöldségekkel, édesburgonyával és friss gyümölcsökkel

Az vagyok, amit megeszem, vagy azt eszem meg, ami vagyok?

Mindegyik kérdésen el lehet, és el is érdemes gondolkozni. Az étrendünk nemcsak aktuális egészségügyi állapotunkat, de hátralévő életünk minőségét, sőt az életéveinket is befolyásolja. Olyannyira, hogy

a statisztikák szerint a mediterrán életmódot folytatók tovább is élnek: az olasz férfiak például 78 évnél, a nők 84 évnél is tovább.

Ha ezt nézzük, és számításba vesszük, hogy egészséges étrenddel fittebb, energikusabb, boldogabb és teljesebb életet élhetünk, ráadásul példát mutatva a családunkkal, gyerekeinkkel, unokáinkkal is több és minőségibb időt tölthetünk, akkor nem kérdés, hogy érdemes változtatnunk.

Felhasznált források: olivamuhely.hu, healthline.com, everydayhealth.com

Borászati 

– Nézd fiam, elfogyott a boruk! 
Mondja Mária Jézusnak az esküvőn. 
Mire Jézus: 
– Ácsmester vagyok, harminc évig 
a saját mesterségemet űztem, soha semmi 
rendkívülit nem tettem. Anyám, 
nem vetted te túl komolyan az angyal 
meg a pásztorok furcsa beszédét? 
Ja, nem. Hanem? 
Jézus így szól: 
– Nem vagyok specialista! 
Vannak nekik szommöliéik és borkereskedőik, 
akik sejtelmesen mesélnek dűlőízről, csersavakról, 
zsongó illatárnyalatokról és alkonyi füstaromáról, 
azokra hallgassanak! 
Ja, nem. Hanem? 
Jézus így szól: 
– Most nem azért, de itt mindenki fetreng. 
Értem én, hogy kell a hangulat, jó a mulatós, 
de szerinted Isten akarata tényleg 
a filmszakadás lenne? 
Ja, nem. Hanem? 
Jézus így szól: 
– Szólhatnék a szolgáknak, hogy hordják tele 
a kútról vagy a ciszternából hatszáz liter 
vízzel a három nagy kőkorsót, 
egy órán belül végezni fognak, 
remegő tagokkal, csurom izzadtan. 
Meg ott a rizikó, hogy agyonverik őket, 
ha ebből visznek a násznagynak, és víz marad. 
Tuti bevállalják, nem? 
A két szép szememért… 
Ja, nem. Hanem? 
Jézus így szól: 
– Szép dolog, hogy két élet összeköttetik, 
hogy meghívják a lagzira Tolnát-Baranyát, 
egy vagyon csak a sok székszoknya 
meg virágdísz meg szalagcsokor, 
de most azért izmozzak, hogy évekig 
mesélhesse mindenki, na, a Ruben meg a Méráb 
esküvőjén olyan saturészeg volt, 
mint még soha életében, fergeteges buli! 
Ja, nem. Hanem? 
Ezt mondta valójában: 
– Asszony, mi dolgom ezzel? Nem jött el az én időm… 
Utána pedig szépen csodát tett, hogy lássuk, 
nem az számít, mennyire észszerű a dolog, 
nem az számít, ő-e az illetékes, 
nem az számít, mi jár, mi nem jár, 
nem az számít, mit szólnak a többiek, 
kérjem tőle nyugodtan a hihetetlent! 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A háborús helyzet magánemberként milyen traumát és fókuszváltást jelentett az életedben?
– Itt, Kárpátalján 2022. február 24-ét életünkben nem felejtjük el. Az egyik kollégám hat óra előtt pár perccel telefonon ébresztett, és csak annyit mondott: elkezdődött. Az a nap egy örökkévalóságnak tűnt. Mi a helyes cselekedet? Mit kell most tenni? Ez járt az agyamban. Ismerősök, barátok, kollégák indultak át a határon. A bátyámék is felkerekedtek a kisgyermekükkel, és nálunk is az volt a legfőbb kérdés: menni vagy maradni? Ha azt látod, hogy mindenki megijed és szalad, akkor a legnehezebb annak az ellenkezőjét tenni, miközben a legfontosabb a családod biztonsága. Végül arra jutottam, hogy a feleségemnek és a hatéves kisfiamnak elrendezem, hogy Magyarországon biztonságos helyen legyenek. Barátok, rokonok, nagyon sok ismerős és ismeretlen ember ajánlott fel lakhatást, ez azokban a nehéz percekben különösen meghatott. Én úgy döntöttem, hogy nekem maradni kell.

A Kárpáti Igaz Szó lapvezetőjeként sem tehettem meg, hogy lelépek, a küldetéstudat, a felelősség, hivatástudat nem engedi, hogy az ember kapitányként elsőként távozzon a hajóról.

A feleségem viszont azt mondta, hogy nélkülem nem indulnak sehova, lesz, ami lesz. Az első egy-két éjszakát nem kívánom az ellenségemnek sem, egész éjjel forgolódtam, aludni természetesen nem tudtam, az járt a fejemben, hogy jó döntést hoztam-e, nem túl nagy-e a kockázat, hiszen az első napokban nem tudtuk, hogy Kárpátaljára nem csapódnak-e majd be rakéták. Azonban hála az Égnek, viszonylag a béke szigete maradt.

Persze nagyon nyomasztóak a mindennapok, mert mindenfele csak háborúval kapcsolatos dolgokkal, hírekkel találkozik az ember, de nem szakadt szét a családunk, ahogy sajnos, sokaknál megtörtént. Sok esetben nem a nők és a gyerekek, hanem a férfiak utaztak ki, mert tudták, hogy egy idő után a katonakötelesek már nem mehetnek. Fontos kérdés, hogy mi lesz, ha esetleg kinyílnak a határok. Félő, hogy nagyon sok család nem Kárpátalján, hanem a határ túloldalán fog újra egyesülni. Szeptemberhez közeledünk, és nagy dilemma, hogy a gyerekek hol kezdjék el az iskolát. Ha Magyarországon vagy más nyugati országban, akkor annak az esélye, hogy hazatérjenek, szinte a nullához fog közelíteni.

A munkatársaim közül azok, akik kimentek, az első hetek után, miután megnyugodtak, visszatértek, és én mindenkit arra bíztatok, hogy itt, a szülőföldjén van rá szükség. Apáink, nagyapáink is megéltek kegyetlenül nehéz időszakokat a szovjet rezsim idején, a második világháború alatt. 1920 óta Kárpátalja ide-oda csapódik a történelem tengerén; attól függően, mikor milyen államalakulathoz tartozik, minden nemzedékének megvan a saját keresztje.

Ez most a korábbinál szörnyűbb, de ezzel együtt is úgy gondolom, aki teheti, Kárpátalján folytassa.

Miközben megértem, hogy külföldön nyugodtabb, kiszámíthatóbb és biztonságosabb az élet, mint Ukrajna bármelyik szegletében. Megértem, hogy az emberek belefáradtak a szélmalomharcba, ami gazdaságilag, társadalmilag Kárpátaljára jellemző Ukrajna részeként, hiszen hol színes forradalmak borítják itt az életünket, hol gazdasági nehézségek.  A háború legnagyobb gazdasági nehézségeit elsősorban Ukrajnában szenvedik meg majd az emberek, de a gazdasági problémák túllépnek a határokon, Magyarországon, Bécsben sem lesz könnyű.

Kép

Dunda György feleségével és kisfiával – Fotó: Dunda György

– Már az újságíró is beszél belőled. Láttuk az elmúlt hónapokban, hogy a háborúnak a média nemcsak tükre, hanem sokszor alakítója is. Ugyanakkor nagyon nehéz átlátni a háttérben zajló diplomáciai vagy akár gazdasági érdekeket. Emlékszem, hogy a Facebook-oldaladon a háború előtti napokban épp egy megnyugtató posztot írtál, aztán napok alatt megváltozott a helyzet, és mégis kitört a háború. A lapotok neve Kárpáti Igaz Szó. Mennyire érzed azt újságíróként, hogy a birtokában vagy az igaz információnak? Hogy lehet ilyen helyzetben az igazságot megtalálni?

– Az igazságnak most nemcsak itt Ukrajnában, de világszerte is nehéz a birtokában lenni, hiszen, ha Kijevből szemléljük a dolgokat, akkor egyfajta álláspontot látunk, ha Moszkvából szemléljük, akkor egy másikat, ha Washingtonból, Londonból, és folytathatnánk a fővárosok sorát, akkor egy harmadikat, negyediket, és akkor még Budapestre, az anyaországra nem is tértem ki. A diplomáciai, gazdasági kulisszák mögött zajlanak olyan események, amelyekről nekünk csak sejtéseink vagy találgatásaink lehetnek. A háború kitörése előtt az ukrajnai politika vezetés próbált megnyugtatni, hogy az egész csak hisztériakeltés. Arra számítottunk, hogy a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaság területét az oroszok el akarják foglalni, de ott volt egy befagyott konfliktus, hiszen ne felejtsük el, ott 2014 óta háború zajlik, egy pillanatig nem hallgattak el a fegyverek, csak már annyira megszoktuk a halálos áldozatokról szóló híreket, hogy csak pár soros mínuszos hírként kerültek be a lapokba. Ám február 24-én Kijev bombázásával totális háború indult. A legfontosabb kérdés, hogy mikor és hogyan érhet véget ez a háború, és az a legszomorúbb, hogy nem látom azt a forgatókönyvet, ami valamilyen pozitív megoldást hordozna. Rossz és még rosszabb forgatókönyveket olvasok ki abból a hatalmas információhalmazból, amiben újságíróként benne vagyok. Pedig nagyon pozitív beállítottságú ember vagyok, nálam a fél pohár az mindig majdnem tele van, és véletlenül sem majdnem üres.

Ukrajnában eléggé egyoldalú a tájékoztatás. Hadiállapot van érvényben, ilyenkor szigorú törvények vonatkoznak a médiára, a hírtartásra, például kizárólag ukrán hivatalos forrásokból dolgozhatunk, oroszországi forrásokat egyáltalán nem használhatunk. Az internet az IP-címek alapján blokkolva van, tehát hozzá sem lehet jutni. Nemrég egy-két napot Magyarországon töltöttem, ott tudtam nézni orosz csatornát, hihetetlen, hogy ugyanarról a háborúról van szó, mégis mintha két különböző történésről beszélnének.

Nagyon oda kell figyelni az Ukrajnában dolgozó újságírónak arra, hogy véletlenül se a moszkvai álláspontot tükrözze, mert az egyenesen büntetendő.

Még a Facebook-tartalmainknál is kénytelenek voltunk a hozzászólások lehetőségét korlátozni, mert vannak, akik nem értenek egyet az ukrán politikával, sőt megkérdőjelezik Ukrajna területi integritását, viszont a felelősség minden esetben az adott médiumé, ha egy huszárkodó kommentelő okoskodik, a balhét a lap vezetőjének kell elvinni.

Kép

A Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége, Ungvár - Kép: KISZO

– Az ukrajnai szabályok a Hír Tv és a Magyar Nemzet tudósítójaként mennyire vonatkoznak rád?

– Ott egy picit más a helyzet, az ember igyekszik egy objektívebb, teljesebb képet adni, de nagyon résen kell lenni, hogy mi az a határ, amíg az ember az objektivitásban marad. Ne felejtsük el, hogy a tudósítók Ukrajna területén élnek. Néha olyan kritikákat is kapunk, hogy a kárpátaljai magyar közösség miért nem lázad fel, miért nem utasít el dolgokat például a behívás kapcsán, a háború kapcsán. Nekünk holnap is itt kell élnünk, maradnunk, ebben az indulatos, háborús közegben; a háborús agresszió a hétköznapokban, a gondolkodásban is agressziót szül. Aki ma magyarként Kárpátalján van, kétszer meg kell gondolnia, mielőtt kinyitja a száját.

– Mi az újságíró feladata egy ilyen helyzetben?

– Én úgy gondolom, hogy elsősorban biztos pontot adni az embereknek. Egy pillanatig sem függesztettük föl a lapnyomtatást, a lapmegjelenést, és az online tartalmaink számát gyakorlatilag megdupláztuk, mert az információra egy ilyen helyzetben különösen szükség van. A legfontosabbnak a nyugalom megőrzését tartom, azzal, hogy a kárpátaljai magyar sajtó, a mi lapunk vagy a többi lap, rádió, televízió megjelenik és műsort sugároz, hogy továbbra is van magyar szó, továbbra is van magyarság, közösség.

Becsléseink szerint 20–30 százalékra tehető a magyarok elvándorlása a háború miatt, és már a háború előtt sem álltunk jól, az elvándorlás folyamatos volt. Vajon vannak-e még százezren Kárpátalján? Ezt a kérdést sokan fölteszik, és ezzel kapcsolatban van egy nagy dilemmánk: ha esetleg nem is vagyunk már annyian, érdemes-e ezt hangsúlyozni, mert a százezer olyan lélektani határ, hogy az ember azt mondja: hát, akkor megyek én is a többiek után az anyaországba, és megpróbálunk új életet kezdeni. Hiszen a gazdaság mellett a nyelvtörvények, az oktatási törvények a háború előtt is megkeserítették az életünket, és ezek semmit sem változtak. A másik oldalról meg úgy gondolom, hogy nem folytathatunk struccpolitikát: ahhoz, hogy újra lehessen építkezni, leltárt kell készíteni.

Én azt mondom, hogy muszáj kitartani, igenis lesz jövője, mert a sok minden túlélt kárpátaljai magyarság ezt a sokkhatást is ki fogja heverni.

– Te is a Külhoni Média a Családért-díj zsűritagja vagy, ahol évek óta az a szilárd meggyőződésünk, hogy nemcsak kenyérre van szüksége az embereknek, hanem lelki, szellemi táplálékra is, például olyan médiára, amely tudja támogatni őket a mindennapokban. A Kárpáti Igaz Szó segítséget kért szolidaritási előfizetések formájában. Hogyan tudunk még segíteni?

– A sajtót is elképesztően hátrányosan érinti ez a helyzet, hogy csak egy példát mondjak: amint kirobbant a háború, az első hónap alatt 30–40 százalékkal ugrottak meg a nyomtatási költségeink, mert az ukrajnai sajtó, a nyomdák Belarussziából szállították a papírt, ami egyik napról a másikra megszűnt, és Nyugat-Európából sokkal drágább áron érkezik, az egyéb inflációs hatásokról nem is beszélve. Az elvándorlással 20–30 ezer kárpátaljai magyar ember és potenciális előfizető kiesett, ők már újságvásárlásra, -előfizetésre szintén nem költenek pénzt. Ezért hirdettünk egy úgynevezett szolidaritási előfizetést, amit az Erdélyi Újságíró Egyesülettel találtunk ki közösen. Erdélyből, Vajdaságból, Felvidékről is érkezett már segítség, a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Nemzet is támogat. Magánszemélyeknek 20 ezer forintba, jogi személyeknek 30 ezerbe kerül a szolidaritási előfizetés, ezért küldjük a hetilap elektronikus változatát, de aki igényli, annak havonta postán is tudjuk küldeni. Emellett podcastjainkat és heti friss videós tartalmainkat is megküldjük.

Szerkesztőségek, cégek, alapítványok ás magánszemélyek támogatását is várjuk, hogy meg tudjuk őrizni Kárpátalján a magyar nyelvű tájékoztatást, hogy ebben a megnehezedett gazdasági, szociális, háborús helyzetben a munkatársaink megélhetését biztosítani tudjuk, és ne kelljen Magyarországra költözniük új életet kezdeni, új munkát keresni. Hogy megőrizzük az alkotóközösségünket.

A lemenő nap sugarai már nem tudnak beférkőzni a nyolcadik kerület szürke házfalai közé, hogy megvilágítsák a belvárosi edzőterem lejáratát, de ahhoz még elegendő fényt adnak, hogy láthatók legyenek az ajtóra kiragasztott plakátok. „Önvédelem oktatás” olvasom a feliratot, és miközben várakozom, a képeket nézegetem, amelyeken idősek és fiatalok, férfiak és nők láthatók edzés közben. 
Kovács Ildikó feketébe öltözve, mezítláb fogad, és kedvesen invitál a terembe. Lerúgom a nehéz bakancsokat, majd törökülésben a tatamira telepszünk. Korán van, a gyerekek még úton vannak az óvodákból az edzésre. 
Ildikó már tíz éve oktat önvédelmet kifejezetten azokra a szituációkra kifejlesztve, amelyek a hétköznapi életünkben előfordulhatnak.

Ki ne gondolkodott volna már el azon, amikor sötétedés után gyanús alakok léptei kopogtak mögötte az utcán, hogy mit kell tenni, ha helyzet van? 

Néha már a megfelelő testtartás is elég 

A gyermekönvédelem gondolata abból fakadt, hogy az Ildikóhoz járó édesanyák egy idő után kérdezgetni kezdték, hogyan tudnák továbbadni az edzőteremben megszerzett tudást a gyerekeiknek. Egyre több kérdés gyűlt össze, végül az oktató úgy döntött, hogy elindítja a kifejezetten gyerekeknek szóló képzését is. Az edzésre 2-5, 6-8, valamint 9-11 évesek járnak csoportokban, a 12 év felettiek pedig már a felnőttekkel együtt tanulhatnak önvédelmet.  
„Más problémákkal néznek szembe a különböző korú gyerekek, és eltérően is reagálnak a konfliktushelyzetekben. A szituációk mélysége is más, mert ha már egyedül közlekedő iskolásról beszélünk, náluk nagyobb az esély arra, hogy erősebb, idősebb, akár felnőtt emberek támadják meg őket. Azért edzenek a felnőtt csoportban, hogy felkészítsük őket erre. Az óvodások esetében általában saját korosztályon belül alakulnak ki konfliktushelyzetek. Persze ott is vannak magasság- és súlykülönbségek, de nekik sokszor már az is elég, ha felvesznek egy olyan testhelyzetet, amivel azt üzenik, hogy nekem ez nem oké, velem ezt nem lehet megtenni. Nem kell bonyolult technikákat alkalmazni, hogy leszerelje az ovistársát. Ha határozott, magabiztos a gyerek, és képben van azzal, hogy neki mi az, ami már nincs rendben, azt tudja jelezni. Ugyanez a helyzet kisiskolás korban is” – hangsúlyozza a szakember. 
Az interjút a csengő hangja és hótaposó csizmácskák nyikorgása szakítja félbe. Az oktató mosolyogva elnézést kér, odasiet tanítványához és szüleihez, így a tatamin terpeszkedve van lehetőségem fellapozni a Kalandos hétköznapok – önvédelem gyerekeknek című mesekönyvet, amelyet Ildikó Kassai Eszterrel közösen írt. A kötet hétköznapi konfliktushelyzetekben mutat utat, olyan történeteken keresztül tanít gyereket és szülőt arra, hogyan kell viselkedni ezekben a szituációkban, amelyekkel szinte minden kicsi találkozott már. „Szeretettel ajánlom ezt a könyvet kislányomnak, Boginak, az önvédelmi edzésemre járó gyermekeknek és mindenkinek, aki hisz abban, hogy egy közösségbe tartozni, bár néha konfliktusokkal jár, egymástól tanulva, közösen fejlődve többé, jobbá, értékesebbé válhatunk” – olvasom az előszóban. 

„Az edzésen azt tanítom, hogy fontos megmutatni a határainkat úgy, hogy közben nem kezdeményezünk, nem bántjuk a másikat”

– ül vissza a szőnyegre Ildikó, miután megmutatta a kisfiúnak, hova teheti az overállját, majd folytatja. „Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy olyan ez, mint a beszédtanítás. Mindig korrigálunk. Ha nagyon visszahúzódó a gyerek, akkor bátorítjuk, hogy vegye vissza a kisautót, ha ő játszott vele. Ha pedig olyan, hogy elveszi mástól a játékot, amikor nem kellene, akkor azt tanítom meg, hogy ezt ne tegye” – teszi hozzá az oktató. 
Nem tarthatom már fel sokáig, egyre többen battyognak le a lépcsőn, a terem egyik pillanatról a másikra gyerekkacajtól és apró, mezítelen talpak cuppogásától lesz hangos. 

Ovisok, akik meg tudják védeni magukat 

A szülők oldalt foglalnak helyet, a gyerekek pedig bemelegítéssel kezdik az edzést. A foglalkozás első, bemelegítő szakaszában a hagyományos testnevelés órákról ismert gyakorlatokat végeznek, utána viszont izgalmas kellékek is előkerülnek, például a harcművészek által is használt színes övek. 

A gyerekeknek köröket kell készíteniük az övekből, bele kell állniuk a közepébe, és olyan testtartást kell felvenniük, hogy a társaik ne tudják kibillenteni őket az egyensúlyukból. „Ez nagyon hasznos gyakorlat, hiszen az ő korosztályukban az egyik leggyakrabban előforduló konfliktus a lökdösés” – magyarázza Ildikó.

Amíg a gyerekek belevetik magukat a feladatokba, a szülőket arról kérdezem, miért hozták el csemetéjüket önvédelmi oktatásra. A legtöbben egyszerűen csak jó mozgásformának tartják az edzést, ahol ráadásul nő a gyerekek önbizalma és biztonságérzete is. De sajnos vannak olyanok is, akik nemcsak a kreatív és hasznos délutáni foglalkozást és a jó közösséget látják az önvédelmi oktatásban, hanem konkrét bántalmazás miatt akartak megoldást találni. Az egyik gyerek anyukája arról mesél, hogy a kicsi csoportjába nála sokkal idősebbek és erősebbek is járnak, akik közül az egyik kipécézte magának a gyermekét, és terrorizálja. A pedagógusoktól nem kaptak segítséget, így saját kézbe szerették volna venni a dolgot. Eleinte harcművészetekkel próbálkoztak, de a fiatal kora miatt sehol nem találtak lehetőséget, ide viszont el tudták hozni a fiút, és abban bíznak, hogy ezáltal olyan képességekre tesz majd szert, amelyek segítségével bármilyen közösségbe is kerül a gyerek, nem fogja sem szóbeli, sem fizikai bántalmazás érni.  

Kép

Kép: Páczai Tamás

Bár gyermekpszichológusok szerint a vegyes életkorú óvodás csoportoknak rengeteg előnye van, sajnos olykor bele lehet futni abba, hogy az erősebb gyerek kihasználja a fizikai fölényét a kisebbekkel szemben, akik így testi és lelki traumákat szenvedhetnek el.

Ezeket a gondokat az óvodapedagógusoknak kellene kezelniük, de vannak, akik egyszerűen csak elfordítják a fejüket, vagy nincsenek szakmailag felkészülve arra, hogy hatékonyan kezeljék a csoportjukban felmerülő problémákat.

Ildikó vallja, hogy az önvédelem egyik legfontosabb eszköze az elkerülés, tehát ha a gyerek tudja, hogy a másik agresszív viselkedésű, és látja, hogy ráadásul még rossz napja is van, a leghatékonyabb önvédelem az, ha figyel arra, hogy távol tartsa magát tőle. Persze ez nem mindig sikerül, ezekben a helyzetekben tudnak jó szolgálatot tenni a képzésen elsajátított technikák. 
Mindig a szülő az, aki elsőként találkozik a közösségben felmerülő problémákkal. Például a gyerek hazamegy, és elpanaszolja az édesanyjának, hogy bántották, odaszorították a falhoz, ilyenkor pedig fontos, hogy a szülő jó válaszokat adjon. De mit tanácsoljon? Lökje vissza? Az nem jó, mert akkor verekedős lesz. Szóljon az óvó néninek? Sokszor hiába teszi. Ildikó szerint a szülőknek úgy kell reagálniuk ezekben a helyzetekben, hogy a gyerek ne érezze azt, hogy ezzel a problémával egyedül van. „A gyerekönvédelmi órákon az óvodások mellett a szülők is megtanulhatják, hogy milyen gyakorlatokkal jelölhetik ki az énhatáraikat, vagy háríthatják el a nekik nem tetsző viselkedést. Ha a szülő látja, hogy mit csinálunk itt a foglalkozásokon, legközelebb emlékeztetheti az itt tanultakra a gyermekét, és tanácsolhatja neki például, hogy a következő konfliktushelyzetben úgy lökje el magától a másikat, mint ahogy edzésen a párnát” – fűzi hozzá az önvédelmi oktató. 

„Ez egy titkos tudás” 

Az óvodások után a kisiskolás csoport érkezik. A gyerekek többek között azt gyakorolják, hogyan kell elhajolni a párna elől, ami később, ha valaki az öklét vagy bármilyen tárgyat lendít feléjük, szintén hasznos lehet. Ildikó azt is megmutatja nekik, hogyan kell jól esni, kifordulni a másik szorításából, vagy abból a helyzetből, amikor valaki a falhoz nyom. Ilyen szituációkkal mindannyian találkoztunk már így vagy úgy az iskolában.  
A legidősebb kislány édesapja éppen azt figyeli, ahogy ártalmatlan, mégis határozott földharcban gyúrják egymást nevetve a lányai, az arcáról sugárzik a büszkeség, és ahogy elnézem a lányokat, engem is elönt a nyugalom, mert arra gondolok, hogy ők tudni fogják, mit tegyenek, ha szembetalálkoznak egy rossz szándékú emberrel. „Nem szokták az itt szerzett tudást arra használni, hogy az otthoni testvéri viszályokat rendezzék?” – teszem fel a kérdést. „Eleinte megfordult a fejemben, hogy vajon nem válnak-e ettől verekedőssé, de gyorsan rájöttem, hogy nincs miért aggódnom.

A lányaim nem azt tanulják meg, hogyan verekedjenek, hanem azt, ha valaki beléjük köt, hogyan hárítsák el a bajt. Ez egy titkos tudás, amit csak akkor vesznek elő, amikor kell” – magyarázza az apa. 

Ildikó figyeli a gyerekek viselkedését edzés közben. Az egyik például piszkálni kezdi a másik pólóját, és többszöri felszólításra sem hagy fel vele. „Azt mondta, nem akarja, hogy hozzányúlj a pólójához, halld meg, amit mond!” – szól oda határozottan az oktató, a fiú pedig bocsánatot kér, és továbbmegy.  
A szakértő szerint fontos, hogy ezeket a szituációkat mindenki a helyén tudja kezelni, mert konfliktusok mindig voltak és lesznek, de egyáltalán nem mindegy, hogyan éljük meg őket. „Ha ezt már kicsi korban úgy éli meg a gyerek, hogy van eszköze, tudja, mit kell tennie, akkor könnyebben fog egy ilyen helyzetet felnőttként is megoldani” – hangsúlyozza Ildikó.  
Az edzés végén a gyerekek hozzám egészen közel birkóznak, beljebb is kell húznom a jegyzetfüzetemet, hogy ne feküdjenek rá. Amikor már nagyon kimerültek, a hátukra fekszenek és nevetnek. Az egyik halkan megkérdezi „Leszünk barátok?” „Végülis, lehetünk” – feleli a másik, aztán felpattannak, és a terem végébe szaladnak. Egy fiú kíváncsi szemekkel közelít felém, és megkérdezi, hogy szeretnék-e eltanulni tőle néhány fogást. „Naná” – válaszolom nevetve, aztán hagyom, hogy megmutassa, hogyan tegyem ki a kezemet, ha valaki rám támad, és hárítanom kell.  

Nézem a tucatnyi gyereket, akikből magabiztos, magukat megvédeni képes fiatalok lehetnek, a közösséget, amelyben olyan elveket adnak át, amelyek jó eséllyel majd azt is meggátolják, hogy ezekből a gyerekekből bántalmazó legyen. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy szépen rendben tartott és gondozott kert amellett, hogy szemet gyönyörködtető látvány, amely sokféle kikapcsolódási lehetőséget rejt magában, rengeteg munkával és felelősséggel jár. Nem kell, hogy sok hektáros zöld területünk legyen vagy több méter mély medencénk az udvaron, ha valaki egyszer arra adja a fejét, hogy büszke tulajdonosa lesz egy kertes ingatlannak, biztosan mindig talál majd magának foglalatosságot a házfalakon kívül is. Gondoljunk csak például egy olyan egyszerűnek vélt szombati délutáni programra, mint a kerti grillezés a barátokkal. Elég csak fölidézni magunkban az ilyenkor szokásos illatokat, máris elkezd motoszkálni bennünk a kérdés, hogy mi és legfőképp milyen sütési technikával kerüljön a tányérra?!

Fontos, hogy ilyenkor se feledkezzünk meg a környezettudatos és ökobarát megoldásokról, például, ha van konyhakertünk, akkor az ott megtermett zöldségeket használjuk alapanyagként, a vacsora végeztével pedig ne felejtsük el a sütéskor visszamaradt hamut a földbe keverni.

Praktikus megoldás lehet még a grillgyújtó kémény használata is, ami egyenletes izzást biztosít és redukálni képes a levegőbe kerülő füst mennyiségét.

Akár zöldségeket, akár húst készítünk, a legfontosabb szabály az, hogy egyiket se égessük oda, hiszen a magas hőmérsékleten kialakuló különböző vegyületek rendkívül egészségtelenek és veszélyesek! Akármilyen jó hangulatú is egy összejövetel, fontos, hogy mindig törekedjünk a füst- és égésmentességre. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy például egy olyan rossz szokás, mint a dohányzás során is ugyanezek okozzák a legnagyobb problémát.

Akár odaégetjük az ételt, akár dohányzunk, káros füst keletkezik

A Földön jelenleg több mint 1 milliárdan, hazánkban pedig több mint 2 millióan dohányoznak, ezért ez nemcsak egyéni, de társadalmi jelentőségű kérdéskör is, amely mindenkit érint, dohányzókat és nem dohányzókat egyaránt. A dohányzás minden formája káros az egészségre, és ma már egyértelmű, hogy a dohányzás számos betegség kialakulásáért felel.

A tudomány jelenlegi állása szerint nem elsősorban a nikotin, hanem az égés során keletkező füst és kátrány felelős a dohányzással kapcsolatos megbetegedések kialakulásáért.

A cigaretta égése során keletkező füstben több ezer vegyi anyag van, amelyek közül az Amerikai Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerengedélyeztetési Hivatala (FDA) 93-ról megállapította, hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre. A cigarettafüst ráadásul nemcsak a dohányosokra, hanem közvetlen környezetükre is káros, tehát szinte mindenki ki van téve a cigarettafüst okozta ártalmaknak. Épp ezért a legjobb, ha eleve el sem kezdjük a dohányzást, így tudjuk a legjobban megvédeni saját magunk és szeretteink egészségét. Ha már dohányzunk, akkor törekedni kell arra, hogy mihamarabb abbahagyjuk ezt a káros szokást, hiszen hosszú távon csak a nikotin- és dohánytartalmú termékek végleges elhagyásával szüntethetőek meg 100 százalékban a dohányzás ártalmai. Ezért aki a leszokás mellett döntött, azt minden lehetséges módon támogatni kell.

Ugyanakkor vannak olyan felnőtt dohányosok, akik az egészségügyi kockázatok ismeretében sem szoknak le. Nekik érdemes tájékozódniuk az ártalomcsökkentés lehetőségeiről. Már léteznek a cigarettánál akár 70-95 százalékkal alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó égés és füst nélkül működő úgynevezett füstmentes alternatívák a le nem szokó felnőtt dohányzók számára. A károsanyag-kibocsátás csökkenésének mértéke és az egészségkárosító hatás mértéke közötti összefüggésre vonatkozóan azonban jelenleg még nem állnak rendelkezésre pontos információk, hiszen az, hogy a károsanyag kitettség csökkenése egyben a dohányzás okozta betegségek kockázatát is csökkenti-e, illetve ha igen, milyen mértékben, csak hosszútávú kutatások alapján válaszolható meg. A hasonló elven működő technológiákon belül is nagy működésbeli különbségek lehetnek, így fontos a hiteles forrásból történő tájékozódás.

A füstmentes technológiák közé tartozik többek között az e-cigaretta, a dohányhevítéses technológia, vagy a dohányt nem tartalmazó nikotinpárna. Előbbi dohány helyett nikotintartalmú folyadék felhasználásával állít elő nikotinpárát, míg a dohányhevítéses technológia olyan hőmérsékletre hevíti a dohányt, amely már elég ahhoz, hogy a dohány- és nikotinpára felszabaduljon, de még ne történjen égés, és így füst, valamint hamu se képződjön. Ugyanakkor ezen technológiák sem kockázatmentesek, hiszen

ezek is tartalmaznak például nikotint, ami függőséget okoz, illetve egyéb káros hatása mellett megemeli a szívfrekvenciát, valamint a vérnyomást is.

A füstmentes alternatívák használatának hosszú távú hatásait még vizsgálják, ugyanakkor fontos azt is tudni, hogy ezek nem leszoktató eszközök, mint azt sokan tévesen hiszik. Céljuk, hogy a le nem szokó felnőtt dohányosok számára is biztosítsák az ártalomcsökkentés lehetőségét, ahogy a brit állami egészségügyi hatóság (PHE) is rámutatott egy tavaly márciusi közleményében.

Egy dolog azonban biztos: a dohányzás okozta ártalmakat kizárólag úgy szüntethetjük meg, ha véglegesen felhagyunk a dohány- és nikotintartalmú termékek fogyasztásával, azaz, ha el sem kezdünk dohányozni, vagy ha már rászoktunk, akkor pedig minél hamarabb leszokunk róla, hiszen a dohányzás minden formája káros, így csak a nikotin- és dohány tartalmú termékek végleges elhagyásával csökkenthetőek teljesen a dohányzás ártalmai.

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft. 

Egyértelmű, hogy mindenkiből nem válhat tűzszerész. Tegyük fel, ha én, mint civil, besétálnék, jelentkezhetnék?

Magyarországon civil személyként nem lehetséges tűzszerésszé válni. Ahhoz előbb valamelyik fegyveres testület állományába kell belépni. Ez jelentheti a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezredét, a Készenléti Rendőrség Tűzszerész Szolgálatát és a Terror Elhárítási Központ Tűzszerészeti Főosztályát. Miről van itt szó? Az aknamezők mentesítése és a világháborús bombák a honvédségi tűzszerészek feladatai közé tartoznak. Onnantól, hogy ezeket valaki eltulajdonította, már rendőrség feladatává válik a hatástalanítás. Mi, a készenléti rendőrség biztosítjuk a kiemelt rendezvények helyszíneit és a védett személyeket is.

Tudna létszámadatokkal szolgálni, hogy hány tűzszerész szolgál jelenleg önöknél?

Sajnos ezek az adatok nem nyilvánosak, de azt megerősíthetem, hogy minden felmerülő rendőrségi tűzszerészeti feladatot eredményesen és biztonságosan el tudunk látni.

Akkor máshogy kérdezem: mennyire népszerű a szolgálat a rendőrségi állományon belül, sokan szeretnének a tagjaikká válni?

Aki hozzánk, a szolgálathoz szeretne jelentkezni, annak nagyon komoly felvetéli követelményeknek kell megfelelnie. Az utánpótlás biztosított, egy helyre akár 10-15-szörös túljelentkezés van. Ehhez azt is tudni kell, hogy

csak akkor hirdetünk meg tűzszerészeti állást, ha valamelyik kollégánk nyugdíjba megy, vagy egyéb okból megüresedik egy pozíció.

Kifejtené jobban ezeket a szigorú felvételi feltételeket?

Mint említettem, civileket nem tudunk fogadni, a rendőrség állományából kerülnek ki a jelentkezők. A felvételizők között a parancsnoki ajánlás rangsorol. Szintén előny, ha valaki már minimum öt évet szolgált járőrként, és kiemelkedően teljesített. Eleve a terhelhető embereket keressük, mondanom sem kell, hogy a jelentkező nem lehet szenvedélybeteg. Az a felvételiző, aki a szigorú pszichológiai és orvosi alkalmassági vizsgálaton átmegy, tűzszerészjelölté válik.

Hogyan lesz a jelöltből tűzszerész, milyen képzési folyamaton esik át?

Kezdésként a tűzszerészjelölteknek el kell végezni egy minimum 6 hónapos elméleti tanfolyamot. A képzés során hetente felmérjük a jelöltek felkészültségét, hogy hogyan haladnak a tanagyag elsajátításával. Ez az elméleti képzés sem száraz tananyagból áll, a bombatípusok mellett a jelöltek taktika ismereteket sajátítanak el, mint például hogyan viselkedjenek a kiélezett szituációkban. Ez egy hosszadalmas folyamat, ahol felmérjük a rátermettséget.

Ilyenkor kiderül az is, kinek remeg meg a keze. Ebben fázisban sokan kiesnek, de inkább ekkor legyenek csalódottak, ne később történjen tragédia.

A végső vizsga után kerül egy jelölt úgymond létszámfeletti státuszba valamelyik egységünknél. Ezt követően lehet belőle járőrtárs, aki részt vesz éles bevetéseken, ahol figyeli a képzett tűzszerészeket, miként járnak el. A járőrtárs még nem intézkedhet önállóan, a tanuló időszakot szintén egy vizsga zárja, annak sikeres letételével, ha még mindig motivált az aspiráns, válik teljes jogú taggá. Mire valaki tűzszerésszé válik, azaz egyedül hatástalaníthat egy robbanótestet, az minimum öt év.

Beszéljünk az állomány személyi összetételéről. Milyen előképzettséggel rendelkeznek a szolgálatot teljesítők? Jól tudom, hogy jó pár diplomás is van a tagjaik között?

Valóban, a tagok egyharmada diplomás, de a többiek is rendelkeznek olyan szakmával, például műszerész-gépész vagy vegyész, amit alkalmazni tudnak a feladatok végrehajtásában. Az átlagnak 25 éves szakmai múltja van, vagyis nagyon kipróbált társaságról beszélünk.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ha már szóba került korábban a motiváció, megosztaná, hogy önt mi motiválta, amikor tűzszerésznek jelentkezett?

Amikor az ember jelentkezik a tűzszerész szolgálathoz, és még kívülálló, nincs igazából fogalma, hogy mit vállal. Aztán később egy olyan világ nyílik meg, amelyben azt látja, hogy nagyon nagy felelősség hárul rá. Cserébe nagy a döntési lehetősége is. Szép lassan, három-öt év után döbben rá, mi ez, amit vállalt. Addigra viszont megszereti, mert ez a szakma adhatja az egyik legtöbbet. Nyugodtságot, magabiztosságot, problémamegoldó képességet és sok egyebet hoz ki az emberből.

Tudjuk, hogy amikor kimegyünk egy helyszínre, mi vagyunk az utolsó védvonal, akiknek az adott problémát meg kell oldania. Mi már nem kérhetünk segítséget senkitől, csak saját magunkra, a kollégáinkra, az eszközeinkre támaszkodhatunk, ami hihetetlenül nagy nyugalmat biztosít.

Én azt mondom, ez a világ legszebb szakmája, sőt több is annál: hivatás.

A hivatástudatot úgy értsem, mint egy orvosnál, tűzoltónál, hogy önök is felesküdnek a társadalom védelmére? Ez a fő mozgatórúgója annak, hogy valaki tűzszerésszé váljon?

Igen, ez a típusú szolgálat. Azt szoktam mondani, hogy miután idejön az ember a rendőrséghez, egy idő után rájön, hogy az a szó, hogy szolgálat, nem egy üres frázis. Arról szól, hogy én szolgálom a hazámat, az embereket, akik itt élnek, és az ő biztonságukért teszem, amit teszek.

Az éles szituációk önökből pont az ellenkezőjét váltják ki, mint egy átlagemberből, nem? Más azt érezheti, Úristen, ha én itt hibázok, emberek is meghalhatnak, de önöknél ez pont fordítva van.

Erre van egy elméletem. A tűzszerésznek egy kicsit olyannak kell lenni, mint a szamurájnak. Tehát el kell fogadnia azt a tényt, hogy bármikor meghalhat.

Érdekes elmélet, de hogy tudnak ezzel a tudattal megbékélni?

A szamurájokkal ellentétben nálunk mindent meg kell tenni, hogy a halált elkerüljük.

Nem készülnek a halálra...

Egyáltalán nem, valahol elfogadjuk, de nem gondolkodhatunk rajta állandóan, mert akkor nem tudnánk a szakmánkat csinálni. A tűzszerésznél ez egy nagyon hideg számítás, tehát pontosan tisztában kell lenni azzal, amit én meg tudok tenni, s azzal is, amit egyáltalán meg lehet tenni. Azzal, hogy ez milyen kockázattal jár, és az a kockázat még fölvállalható, vagy nem.

Miként tudják csökkenteni a veszélyt, amely önökre leselkedik? Mit tesznek, ha úgy ítélik meg a helyzetet, hogy az már túl kockázatos?

„Egy tűzszerész nem tűzszerész.” Ez azt jelenti, hogy a tűzszerész sosem megy ki egyedül helyszínre. A tapasztalat az, hogy egy-egy komplexebb feladat végrehajtásához általában három-négy kolléga együttműködése szükséges. Ha nem felvállalható a veszély, akkor azt kell mondani, hogy nem megyek oda, hanem odaküldöm a robotot, felrobbantom. Van jó néhány eszközünk, amikkel biztonságos távolságról meg tudom ezt csinálni. Utána pedig megpróbálom összerakni a szerkezetet, hogy az mi lehetett, hogy nézhetett ki.

Jó, hogy van ilyen lehetőségük. Gyakran bevetik a robotot?

Amikor muszáj, igen.

A tűzszerész szakmája nem az, amit az emberek a filmekből ismernek, hogy odamegy a bombához és elvágja a piros vezetéket, amelyiket összeköti a sárgával, a zöldet meg a feketével, és letörli az izzadságot, miközben a kijelzőn peregnek a másodpercnek.

Nálunk elsődleges az emberi élet védelme, ebben benne van nyilván a sajátunké is. Amikor egy jelölttel elbeszélgetek, meg szoktam említeni egy régi tűzszerész mondást: „vannak öreg tűzszerészek, meg vannak bátor tűzszerészek, de bátor, öreg tűzszerészek nincsenek”.

Sosem vállalnak olyan kockázatot, ami nem indokolt?

Fölöslegesen nem. Az tilos. Ha azt látom, hogy az eszköz, amit kézzel próbálok hatástalanítani, fele-fele eséllyel vagy felrobban, vagy nem, akkor ezt már nem vállalom, inkább messziről felrobbantjuk. 33 éve, amikor én kezdtem, még az volt bevett, hogy mindent szedjünk szét, mára ez megváltozott.

A jó tűzszerész nem az, aki mindent szét tud szedni, hanem aki este hazamegy a családjához.

Milyen érdekesebb fogást vagy esetet tudna kiemelni a hosszú pályafutásából?

Nehezet kérdez. A szakmám tényleg annyira érdekes és változatos, hogy nem tudok kiemelni a több ezer bevetés közül egy-egy esetet. Például egyik nap házkutatásra megyünk, másik nap a világ valamelyik vezető politikusának a látogatását kell biztosítanunk. A 33 év szolgálat alatt több ezer bevetésem volt, amikből 3 ezer csak robbantás. Volt sajnos több baleset, amiknek jártam a helyszínén, az egyik ilyen eset volt a törökbálinti pirotechnikai raktáré, amely felrobbant. Amikor az ember az adott robbantásos helyszínt mentesíti, sokszor átszalad a fején a gondolat, hogy mi lett volna, ha mondjuk pont ott tartózkodik.

Jól tudom, hogy napi 1-2 bejelentést kapnak robbanótesteknek látszó tárgyakkal kapcsolatban? 

Nekünk, tűzszerészeknek elég szerteágazó a feladatkörünk, ennek egy része a bombák semlegesítése. Volt olyan év, hogy 12 ezer feladatunk volt, de olyan is, hogy „csak” 4 ezer. Ebbe sok minden beletartozik: az említett biztosítási feladatok, a fenyegetésekre történő reagálás, a bűncselekmények, a büntetőeljárásokban tett intézkedések, a tűzijátékok biztosítása. De része a feladatainknak a házkutatás, is, a különböző megsemmisítési, hatástalanítási akciók.

Egy időben nagyon sok bejelentést kaptunk a házilag valamilyen robbanóeszközt barkácsoló fiatalok miatt. Sokszor már csak az után érkeztünk ki a helyszínre, hogy megtörtént a tragédia, legjobb esetben is valamilyen csonkolásos baleset lett a kísérletezés eredménye. Hála a nyomozó szerveknél lévő kollégák hatásos felderítő munkájának, az utóbbi időszakban ezek a cselekmények visszaesést mutatnak. 

Ennek a szerteágazó feladatkörnek melyik része igényel nagyobb felkészülést?

Az említett kisebb-nagyobb bonyolultságú, legtöbbször barkácsolt bombákkal az a fő nehézség, hogy a reguláris seregek által használt robbanótestekkel ellentétben nem lehet maradéktalanul felkészülni a hatástalanításukra. Összességében kijelenthetem, hogy nekünk az egész életünk folyamatos tanulás, állandó felkészülés. Minket az éltet, hogy sikerüljön elhárítani a tragédiát.

Ahogy más, civil szakmákban is jellemző, nálunk is mindenki akkor elégedett magával, ha jól végzi a munkáját, azaz például megakadályoz egy robbantást. Szerencsére olyan kollégáim vannak, akik így gondolkodnak.

Milyen egyéb kihívásokkal kell szembesülniük az állandó életveszélyen kívül?

Amit nem kívánok senkinek, az az, amikor ki kell mennünk helyszínelni egy robbanás okozta halálos balesethez.

Az ottani látvány, ami fogadni szokott minket, nem kis pszichikai teherrel jár. Gondolok itt a szétrobbant testrészekre, a megégett emberi hús szagára, ami egy életre megmarad.

Sajnos volt olyan eset is, amikor egy pirotechnikus ismerős halt meg, akivel előtte nemrég még együtt dolgoztunk. Erre is van egy mondás köztünk, amely így hangzik: „mindenkinek van egy bombája” – ha szerencsések vagyunk, akkor nem találkozunk.

Érzik a társadalom, a közösség tiszteletét azok, akik ilyen veszélyes hivatást választottak?

Úgy látom, elég magasan jegyzik a tűzszerészeket, legyen az akár katona vagy rendőr, nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk. Állami szervhez képest anyagi szempontból is megbecsülik a munkánkat.

Mit javasol egy laikusnak, ha észlel egy robbanótestnek látszó tárgyat, azon kívül, hogy ne nyúljon hozzá?

Ha úgy gondolja, hogy amit talált, az akár robbanóanyag vagy robbanószerkezet is lehet, akkor az első az, hogy hagyja békén. Amit szintén fontos betartani ilyen melegben, hogy ha valaki kiás egy gyanús tárgyat, akkor ne hagyja tűző napon, ne tegye ki tűznek, se sugárzó hőnek.

Mindenképp jelentse be, hogy mit talált, vagy a rendőrségnek, vagy az önkormányzat jegyzőjének, s a hivatalos szervek eldöntik, hogy ez most a katonáknak a hatáskörébe tartozik, vagy a rendőrökébe.

Huszák András alezredes a Készenléti Rendőrség Tűzszerész Szolgálatának osztályvezetője. 33 éve tevékenykedik a tűzszerészeknél, őrmesterként került a szolgálathoz és mászta meg fokról fokra a ranglétrát. Legfontosabb végzettségei: Rendőrtiszti Főiskola, pirotechnikus és robbantómesteri végzettség, rendőrtiszthelyettes-képző, jogi diploma, ezenfelül rendészeti szakvizsga, vezető- és mestervezető képzések. E temérdek szakképesítés mellett Huszák András rendkívül nyugodt, jó humorú, szerény ember, két felnőtt leány büszke apukája.

1–2. Római paloták, antik kulisszafalak: a Trónok harca városai

Az esti nyaralási sétáknak köszönhetően talán már sokan ismerősen mozognak a jelentősebb adriai óvárosokban, a horvátok nagy büszkeségére azonban nemcsak magyar turisták a visszatérő vendégeik, hanem hollywoodi sztárok is. A 272 díjjal jutalmazott sorozat, a Trónok harca forgatási helyszínéül is adriai városok szolgáltak, ennek köszönhetően virágzásnak indult a filmhez kapcsolódó turistavezetés, magánmúzeum- és szuvenírüzlet. A helyszínek többsége azonban ingyenesen is megtekinthető, és a valóságban is mesébe illő látványt nyújtanak.

Dubrovnik, a Hét Királyság fővárosa

Az Adria gyöngyszeme és a Délszláv Athén cím után Dubrovnik elnyerhette a Hét Királyság fővárosa címet is, miután a Trónok harca több évadán át szolgált a filmsorozat fő forgatási helyszínéül. A minden filmtrükk nélkül 7 Oscarral díjazott város (a helyiek a sajátjuknak tekintik az elismerést) 1979 óta UNESCO-védelem alatt áll. Műemlékeit számba venni, rangsorolni nehéz volna. Egyebek között itt látható a világ egyik első arborétuma (Trsteno, 1492), gyógyszertára (1317, a ferences kolostor múzeumában) és Európa egyik legrégebbi zsinagógája (1408). Korábbi neve Raguza, amely a 15-16. században 40 ezer lakosával Európa legnagyobb városai közé tartozott.

Kép

Dubrovnik – Kép: Pixabay

A város védőszentje és a műemlékek „főszereplője” Szent Balázs, aki hasonló jelentőségű Dubrovnik számára, mint Márk evangélista Velencében (tájékozódásnak semmiképp ne használjuk, mert minden második templom és kávézó az ő nevét viseli).

Nemcsak az óvárosban, hanem közvetlen környékén is rengeteg érdekes látnivaló akad.

A dubrovniki öbölben van például Lokrum szigete, ahol a legenda szerint Oroszlánszívű Richárd angol király is kikötött, miután 1192-ben hajótörést szenvedett.

Amennyiben hűvös, több korosztálynak tartalmas családi programot keresünk, akkor a városfalat záró monumentális Szent János-erődöt érdemes megcélozni. Az épület a város legismertebb látványosságán, a városfalon át közelíthető meg – az odavezető séta is kihagyhatatlan élmény, bár ezt inkább napernyővel tegyük meg. A célpont pedig többszörös főnyeremény: emeleti szintjén a gyerekbarát tengerészeti múzeum, földszintjén pedig a dubrovniki akvárium látható. Erődítmény lévén a természetes, hűvös klíma biztosított.

A spliti Diocletianus-palota föld alatti „grottái”: a hollywoodi sárkánylak

Diocletianus császár visszavonulása után építette meg háromezer négyzetméteres luxus palotáját, hogy élete utolsó éveit méltó pompában tölthesse. A palota a világ egyik legjobb állapotban megőrzött római kori műemléke.

Föld alatti termei (a helyiek grottának nevezik) Diocletianus idejében elsősorban kiszolgáló helyiségekként működtek – egy császárhoz méltó pincerendszert képzeljünk el (kicsiknek klimatizált futóbicikli-pálya). A pinceszint a későbbi évszázadokban a barbár betörések elől menekülő szegények lakhelyévé vált, a tatárjárás idején még magyar nemesek is rejtőztek itt. A középkortól a lakosság szennyvízzel, hulladékkal töltötte fel. Az 1950-es évektől kezdődő ásatásoknak köszönhetően mára újra teljes pompájában ragyog, művészeti fesztiválok, kortárs kiállítások helyszíneként működik.

A neves filmsorozatban sárkányok lakhelyéül szolgált.

Kép

Diocletianus császár palotája – Kép: Wikipédia

3. Pula föld alatti járatai a Monarchia idejéből

Pula két legismertebb látnivalóját, az amfiteátrumot és a fórumot szinte minden turista meglátogatja, aki megfordul Isztrián. De mi van a színfalak alatt?

Pula az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb katonai támaszpontja volt. A város velencei építésű erődje rakatárként, barakként és őrhelyként is működött. Pulában sok magas rangú tengerészkatona élt, ezért az első világháborút megelőzően földalatti építkezésekbe kezdtek, hogy kialakítsák a városi lakosság óvóhelyeit.

A szerteágazó alagúthálózat mintegy 50 ezer ember befogadására alkalmas.

A járatok 3-6 méter szélesek, jól szellőzők, az erőd négy oldaláról is megközelíthetők, és a középpontban keresztezik egymást. Kiállításokkal, kulturális eseményekkel és 9-től 9-ig tartó nyitvatartással várják egész nyáron a látogatókat.

A hőmérséklet a legnagyobb kánikulában is 14-18 fok között ingadozik.

Kép

A pulai erőd föld alatti járata – Kép: Isztriai Történeti Múzeum-Zerostrasse Facebook

4. Világszínvonalú múzeumélmény az Adria egyik kis szigetén: Apoxyomenos

Egy belga búvár 1997-ben értesítette a horvát hatóságokat, hogy nem messze Lošinj szigetétől, 45 méter mélyen furcsa maradványokat látott. Horvát szakértők két évvel később emelték ki az aljnövényzettel bőven elfedett, közel kétezer éves, hibátlan állapotú antik atlétafigurát. A 192 centi magas, 308 kilós bronzszobrot hat éven át restaurálták Zágrábban, majd nemzetközi turnéra küldve, többek között a Louvre-ban, a British Museumban és a Getty Museumban is vendégszerepelt. A horvát Apoxyomenos világkörüli útjának végső állomása egy kizárólag neki kialakított múzeum lett, Mali Lošinjban – nem messze attól a helytől, ahonnan kiemelték.

A kalandos életű szobornak életrajzához illő színes, látványos és interaktív múzeumot építettek.

A rengeteg meglepő és izgalmas látványelem egyik fő attrakciója a múzeum legfelső szintjének kaleidoszkóp-kilátója, amely a szokásos panorámaélménynek egy egészen sajátos formáját nyújtja.

5. Keresztút a tenger mélyén

A tengerfelszín alatti múzeumok ma már önálló műfajt alkotnak. Tenger alatti Via Crucis azonban egyetlenegy van a világon. A Trogirtól nem messze megtekinthető magánmúzeum csomagban kínálja az alap-búvártanfolyamot a „múzeumlátogatással”. Vagyis bárki megtekintheti, sőt, mivel a 14 stáció állomásai csak 4-5 méterrel a víz színe alatt helyezkednek el, akár jól merülő úszók is megnézhetik. Egyedülálló, hűsítő árukapcsolás: kultúra és víz alatti strandolás egy csomagban.

Kép

Szobor a Via Crucis múzeumban – Kép: underwatermuseum.com

6. Világjáró helyi hős

Minden adriai vidéknek akad néhány világhíres szülötte, akikre széles szuvenírarzenállal és magánmúzeumokkal emlékeznek. A horvátok szerint például Korčula városában született Marco Polo, a nagy felfedező és világutazó (a velenceiek szerint Velencében). Szülőháza tetejéről árnyas kilátás nyílik az óvárosra, és érdemes meglátogatni belvárosi múzeumát is, amely valójában egy méretes panoptikum, ahol többszereplős viaszbáb-jelenetekben ábrázolják a világutazó fordulatos életét.

Korčula egyébként két magyar író-költőt is megihletett: Hamvas Béla Fák című esszéjében elmélkedik egy korčulai temető egyik fügefájáról, Szabó Lőrinc Beszélgetés a tengerrel című versének pedig még emléktáblát is állítottak az óvárosban.

Kép

Viaszbábuk a Marco Polo Múzeumban – Kép: Marco Polo Múzeum Facebook oldala

7. Tenger alatti világ – akvárium egy monarchiabeli erődítményben

Egészen más perspektívában láthatjuk a tengert, ha meglátogatunk egy akváriumot. Szinte minden nagyobb adriai városban találunk egyet. A legnevesebbnek, a pulai akváriumnak otthont adó épület, a monarchiabeli Verudela erődítménye is rendkívül látványos. A pulai akváriumban 60 különböző medencében láthatunk cápákat, medúzákat, tengeri teknősöket a világ minden tájáról – az intézmény kifejezetten oktatási céllal létesült, gyerekbarát installációkkal.

Kép

Kép: Aquarium Pula Facebook oldala

A hangulatos – és hűvös! – helyi érdekességekkel egyedivé, kalandosabbá, így emlékezetesebbé tehetjük nyaralásunkat. Adriai mediterrán utazásunkat nemcsak térben, hanem időben is kibővíthetjük, más világokat, kultúrákat ismerhetünk meg, a múzeumokban pedig a meditáció új dimenziójával ismerkedhetünk meg.

Valószínűleg sokunkkal előfordult már, hogy megláttunk egy nőt vagy férfit egy kávézóban, moziban, túrázás, netán nyaralás közben egyedül, és elkezdtük sajnálni, olyan gondolatok kíséretében, hogy „szegény, biztosan nagyon magányos”. Pedig lehet, hogy éppen csak kiszakította magát a környezetéből, hogy egy picit társaság nélkül legyen, és egy számára fontos elfoglaltságot végezzen, esetleg megajándékozza a lelkét egy kis saját idővel. Anna is gyakran tesz így, habár életében először egy kényszerhelyzet miatt került közel az énidő fogalmához.

„Néhány évvel ezelőtt úgy alakult, hogy az útitársaim lemondták a közösen tervezett nyaralást. Mivel már kivettem a szabadságom, és bele is éltem magam a tengerpartozásba, úgy döntöttem, hogy egyedül is nekivágok.

Életem egyik legjobb döntése volt, hiszen megtapasztaltam, milyen nagyon felszabadító érzés egy hétig azt tenni, amit én szeretnék. Teljesen a magam ura lehettem, akkor keltem, ettem, strandoltam, kirándultam, amikor szerettem volna, és nem kellett senkihez sem igazodnom.

Tökéletes utazás lett, és bár azóta nem vettem részt ilyen kalandban, szívesen megismételném.”

Mindenkinek szüksége lenne rá

Fontos tisztázni, hogy az, hogy egyedül vagyunk, és egyedül csinálunk programot, nem egyenlő azzal, hogy magányosak lennénk, a két dolgot ugyanis sokan összekeverik. A legalapvetőbb különbség, hogy míg az egyedüllétet mi választjuk, a magányt nem feltétlenül. Az énidő tehát nem valami olyan dolog, ami csak a magányosok „kiváltsága”, hanem olyasmi, amire minden egyes embernek meg kellene teremtenie az időt, még akkor is, ha a rohanó világ próbára teszi az időbeosztási és feladatelvégzési képességeinket.

„A korábbi munkahelyi beosztásom miatt sokszor volt hétköznap szabadnapom, ekkor viszont senki nem ért rá, aki átlag munkarendben dolgozott” – folytatja Anna. „Ezért rászoktam arra, hogy egyedül megyek moziba (napközben szinte senki nem jár, és majdnem üresek a termek, nem kellett sorban állni a kasszánál, sem a büfében), illetve akár színházba is. Ez volt a személyes énidőm, amikor olyan filmeket és színdarabokat is megnézhettem, amikre esetleg más nem kíváncsi.”

Énidőzni persze nem csak hosszú órákig lehet és érdemes. Bármilyen napszakból lecsíphetünk magunknak 10-20 percet, amikor kicsit elvonulva kifejezetten magunkra koncentrálunk.

Lehet ez egy jó főzés, egy forró fürdő, a könyvespolc átrendezése, olvasás, de egy esti séta, félórányi futás, kerékpározás (vagy bármilyen testmozgás), illetve a reggeli kávé meghitt elfogyasztása is.

Ha kevés a szabadidőnk, esetleg feszélyez minket, hogy egyedül mozduljunk ki és szervezzünk programot, akkor ilyen apró tevékenységekkel is megteremthetjük az énidőnket.

A magunkkal töltött idő jót tesz

Számos kutatás bizonyította már az énidő jótékony hatásait, amik akkor is érvényesülnek, ha naponta csupán negyedórát tudunk magunkra szánni. Hogy mik ezek az előnyök? Az első és legfontosabb talán az önismeret. Egyedül képesek lehetünk jobban elcsendesülni, befelé figyelni, és igazán a saját igényeink szerint megválasztani, eltölteni a szabadidőt. Emellett jó érzés lehet egyéni ritmusban létezni, senkihez sem alkalmazkodni, mindent úgy tenni, ahogy nekünk jólesik, és egy kicsit elfelejteni a másoknak való megfelelést.

Amikor egyedül szervezünk programot, tudatosabbak is vagyunk, hiszen mindenről magunknak kell gondoskodnunk. Nem hagyatkozhatunk senkire, a mi kezünkben van az irányítás, és az esetleges problémákat is nekünk kell megoldanunk.

Emellett intenzívebben élhetjük, tapasztalhatjuk meg a jelent, a körülöttünk zajló eseményeket, a világot, valamint benne magunkat. Azzal pedig, hogy az érzéseinkre, érzeteinkre figyelünk, közelebb kerülhetünk a saját bensőnkhöz.

„Az első repülésemet is teljesen egyedül éltem át, amikor egy barátnőmhöz utaztam, aki külföldön él. Nagyon izgalmas volt, úgy éreztem, ez az élmény csak az enyém, főleg, hogy az út során kifejezetten magamra koncentráltam, így minden pillanatot sikerült tudatosan megtapasztalnom” – osztja meg további élményeit a harmincas éveiben járó Anna.

Az énidő célja nem(csak) az elvonulás, hanem a töltekezés, a lelki regenerálódás, az egyensúly megteremtése és fenntartása. Talán önzésnek tűnhet, de valójában ez is egy szükséglet, öngondoskodás, ami csak a javunkra válhat.

Én vagyok a legjobb társaságom

Edith Eva Eger holokauszttúlélő, A döntés és Az ajándék című nagy sikerű könyvek szerzője teszi fel gyakran a kérdést nekünk, olvasóknak: te hozzámennél önmagadhoz? Már a felvetés is elgondolkodtató, és talán konkrét válaszadás nélkül is képes mélyre rántani az embert.

Vajon kedveljük magunkat annyira, hogy állandó társként, társaságként kísérjük végig az életünket?

Vajon szeretjük, elviseljük, ismerjük, bírjuk, kíváncsiak vagyunk annyira magunkra, mint amennyire egy egészséges személyiségnél ez elvárható? Többek között ezekre is megkaphatjuk a választ, ha időt szánunk arra, hogy néha egyedül legyünk, alaposan feltérképezzük magunkat, és barátságot kössünk azzal, akik vagyunk.

Felhasznált források: mindsetpszichologia.hu, megoldaskozpont.com