A 19. és 20. század fordulója a magyar történelem kevés nyugodalmas időszakainak egyike. Nem véletlen, hogy ekkorra tehető a hazai ipar meghatározó vállalatainak megalakulása, illetve a már korábban létezők nagyipari méretűvé válása. Wolf Emil, akit apja azért taníttatott, hogy a család Nagymező utcai festékboltját felvirágoztassa, 1907-ben tért haza Münchenből, ahol vegyészmérnöki tanulmányait folytatta. Mire azonban hazaért, apja kénytelen volt a családi boltot bezárni. Az ifjú vegyészmérnök így két évet dolgozott Richter Gedeon gyárában, majd fél évet egy osztrák vegyészeti gyárban, azonban kiteljesedni nem tudott. Szerencsére merész elképzeléséhez partnerre talált volt évfolyamtársa, Kereszty György személyében.

A két, akkor még csak 25 esztendős fiatalember német mintára olyan üzemet akart létrehozni, amelyben a gyártás alapját a Richter-gyártól eltérően nem a növényi és állati eredetű anyagok feldolgozása, hanem a kémiai szintézis képezi.

A két vegyészmérnök az otthonról hozott 10–10 ezer koronával neki is indult a vállalkozásnak. Habár ez az összeg akkor egy főispáni fizetés volt, a gyáralapításhoz igencsak soványnak bizonyult. Ekkor sietett segítségükre a Kereszty család barátja, Háry Ágost földbirtokos, aki 50 ezer koronát fektetett a vállalkozásba. 1910. augusztus 13-án Wolf és Kereszty bérbe vette az említett Petneházy utcai épületet, 1910. október 7-én pedig a kereskedelmi cégek jegyzékébe bejegyezték az ,,Alka Vegyészeti gyár; dr. Kereszty, dr. Wolf vegyészmérnökök és társa” betéti társaságot.

Az angyalföldi fészertől az újpesti Tó utcáig, a Chinoin gyárig

A csendestárs Háry hite a vállalkozás sikerében azonban hamar megfogyatkozott, tőkéjét alig egy évvel később, 1911-ben kivonta. Úgy tűnt, a két fiatal vállalkozása gyors véget érhet, ekkor azonban Krausz Simon magánbankár személyében új patrónus érkezett. A sorsdöntő találkozást közös ifjúkori vegytanáruknak, dr. Reichenhaller Kálmánnak köszönhették. Miután Reichenhaller ismertette Wolf és Kereszty nagyratörő terveit – valamint a legkiválóbb tanítványainak nevezte őket –, Krausz Simon 250 ezer koronát bocsájtott a két vegyészmérnök rendelkezésére. 1912 januárjában aztán egy részvénytársaság létrehozása mellett döntöttek, az 500 ezer koronás alaptőkével rendelkező „dr. Kereszty, dr. Wolf és társa Vegyészeti gyár Részvénytársaság"-ot 1912 februárjában be is jegyezték.

Kép

Wolf Emil és Kereszty György

Források: mek.oszk.hu; Gyógyszerészet A Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság lapja LIV. Évfolyam. 2010. szeptember, „100 éves a Chinoin”

A frissen alapított vállalat ugyanekkor megvásárolta Újpesten a Tó u. 1-3. szám alatt lévő 9 ezer négyzetméteres telket gróf Károlyi Lászlótól. A gyorsan megkezdett építési munkálatoknak hála az új kombinát már ennek az évnek a végén termelőképes volt. A vállalat első védjegyzett saját terméke azonban még a Petneházy utcában született. Ez volt a „Yohimbin Kincsem” elnevezésű készítmény, amelyet „szexuális neuraszténia” ellen használtak. Ugyanebben az évben (1911) hozták forgalomba idült ekcémák kezelésére a borókafa-kátrány desztillációs tisztításával nyert Cadogel kenőcsöt, amelyet több mint fél évszázadon keresztül alkalmaztak.

A legkiválóbb vegyészek a Chinoin alkalmazásában

Wolf és Kereszty a sikeres innovációban újra és újra visszaigazolva látták, hogy a gyógyszergyártás élmezőnyébe csak a saját kutatások juttathatják őket.

Éppen ezért a két alapító már korán igyekezett a legjobb szakembereket a vállalathoz kötni. Az egyik ilyen tekintély a magyar farmakológiai kutatás atyja, Issekutz Béla, a másik pedig a hazai szerves kémia megalapozója, Zemplén Géza volt. Issekutz 1913-tól volt külső munkatársa a Chinoinnak, szakadatlanul vizsgálva a gyárban előállított vegyületek hatásait, és segítve a klinikai teszteket.

Zemplén Géza, Wolf Emil barátja annak idején szintén Münchenben tanult, hazatérve pedig megalapította a budapesti Királyi József Műegyetemen a Szerves Kémiai Tanszéket. Ez a barátság gyümölcsöző kapcsolatot eredményezett a gyár és az oktatási intézmény között. Utóbbiból rengetegen építettek karriert a vállalaton belül, köztük a magyar gyógyszerkutatás egyik legnagyobb alakja, Földi Zoltán is. Mind a szakemberek tudása, mind a munkájukhoz megteremtett közeg hozzájárult ahhoz, hogy a Chinoin innovációs tevékenysége a század első évtizedeiben lenyűgöző eredményekhez vezetett. A gyár egyik első eredeti szintetikus vegyületének, a Novatropinnak a hatóanyaga önmagában vagy kombinációban ma is szerepel gyógyszerként az egész világon.

A vállalat 1913-ban vette fel a „Chinoin Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára, dr. Kereszty és dr. Wolf” nevet. Az elnevezést eredetileg egy chinin-tartalmú gyógyszer nevének szánták, de jó hangzása és könnyű megjegyezhetősége miatt végül a vállalat elnevezése is ez lett.

Kép

A Chinoin volt az a vállalat, amely a Novatropin mellett a cukorbetegség kezelésére használt inzulin termelést is az elsők között üzemi méretekre emelte.

Forrás: : Gyógyszerészet A Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság lapja LIV. Évfolyam. 2010. szeptember, „100 éves a Chinoin”

Egy magyar világvállalat: Kína, Mexikó, Philadelphia…

Az I. világháború idején fellépő járványok igen nagy keresletet biztosítottak a gyógyszer- és vegyipar számára.

A Chinoin ezekben az években a gyógyszereken és fertőtlenítő készítményeken túl a hadügyminisztérium harcigáz-komponenseit is gyártotta. Ez utóbbi tetemes profitot termelt.

1924-ben a két alapító erre úgy emlékezett vissza, mint amikor a vállalat „eredeti irányától eltérítve, a viszonyok ellenálhatatlan nyomásánál fogva »alkalmi ipart« űzött.” A hadiipar által felpumpált gyártási kapacitás ezen a ponton azonban már messze meghaladta a belföldi szükségleteket. Ekkor készült el a cég Distol nevű készítménye is, amely a világon az első hatékony gyógyszere volt a kérődző állatok májmétely-kórjának. A húszas-harmincas évek folyamán a Distol terjesztése és a kihasználatlan üzemi kapacitások miatt a Chinoin leányvállalatokat és fiókvállalatokat hozott létre, gyártási megállapodások egész sorát kötötte szerte a világon. Megalakult többek között a Sanabo Kft. Bécsben, kereskedelmi kirendeltség létesült Shanghaiban, az Egyesült Államokban megvásárolták az Atropin és a Novatropin gyártási jogát, létrejött a Productos Pharmazeuticos nevű részvénytársaság Mexikóban. Az eredmény: a Distol-forgalom 1925 első felében elérte a 27 milliárd koronát.

A Chinoin néhány híres innovációs terméke:
A Chinoin világhírét a páfrány tőkéjéből kinyert filicin hatóanyagú, féregűző hatású Distol alapozta meg, amely a négylábúak májmételyét sikerrel gyógyította.
1913–1916 között fejlesztették ki a Novatropint, amely a görcsoldó atropin szintetikus és jobb hatású megfelelője. Gyomor-bélbántalmaknál, asztmában, a szemészetben, sőt még Parkinson-kórnál is előnyös gyógyászati eredményeket mutatott.
1928-ban elkezdték az első hazai gyártású inzulin forgalmazását.
1930-ra megvalósították a görcsoldó és értágító hatású papaverin (természetes ópium-alkaloid) szintetikus változatának, a Perparinnak a nagyipari előállítását, amely hatásosabb és a kábító hatástól mentes volt. (Később ennek egyik továbbfejlesztése lett a No-Spa.)
A mérgező mellékhatású vízhajtókat váltotta fel a gyár fejlesztése, a Novurit, amelyet az 1950-es évekig használtak világszerte.
A tbc műtét utáni kezelését segítette a Rubrophen.
Kidolgozták a B-vitamin új, gazdaságos totálszintézisét (1939–1942), a gyógyszer a hatvanas évek végéig a Chinoin legnagyobb mennyiségben gyártott és exportált cikkei közé tartozott.
1939-től hatalmas karriert futott be az antibakteriális hatású Ultraseptyl, amelyet a világháborúban minden harctéri kórházban használtak a (seb)fertőzések megelőzésére és kezelésére, nemcsak Németországban és a vele szövetséges államokban, hanem a semleges Törökországon keresztül az „ellenséges” angol hadsereghez, az USA-ba, sőt a Szovjetunióba is eljutott.
Penicillintartalmú antibiotikum nagyüzemi előállítását valósították meg 1948–1951 között.

Az 1930-as évekre a vállalatnál kiépültek azok a dolgozóknak járó jóléti szolgáltatások és intézmények is, amelyek sokszor a nyereség rovására mentek, így mai szemmel talán elképzelhetetlennek tűnnek. Francia és német nyelvlecke a vállalat költségén, napközi, Wolf Emil gyermekotthon és Kereszty György gyermekkórház. A háború nehéz éveiben a vállalat gondoskodott a dolgozók ellátásáról is. A cég élő sertéseket vásárolt fel, amelyeket feldolgoztatott, majd szétosztott, a munkások pedig havi részletekben törleszthették az árát.

Kép

A Tó utcai gyáregység területén belül található, Wolf Emil nevét viselő gyermekotthon 1947-ben – Forrás: Fortepan/Preisich család

„Zsidó vállalat”, amely „jóvátételt” fizetett az oroszoknak

Kereszty György 1921-ben távozott a Chinointól betegsége miatt, Wolf Emil ezután egyedül irányította a vállalatot. Vezérigazgatói posztjáról 1941-ben lemondani kényszerült, miután a német vállalatok és kereskedők bojkottálták a Chinoint, mondván „zsidó vállalat”.

1944-ben deportálták. Egy év után tért haza Dachauból. Visszaérkezve szembesült vele, hogy az oroszok jóvátételképpen haza akarták vinni a gyárát. Ekkor a vállalat Vácott felépíteni szándékozott majdani üzemének gépeit ajánlotta fel. Összesen 26 vagonnyi gépet vittek el 72 ezer dollár értékben.

Visszaemlékezések szerint az alapító a szerelvények előtt lépdelve megkönnyezte a veszteséget. Wolf Emil később a cég talpra állításán dolgozva Brüsszelbe utazott. Itt érte a halál 1947. július 15-én. Az akkori híradások szerint szívszélhűdés végzett vele, ám makacsul tartotta magát az a verzió is, hogy minden út bezáródását érzékelve, önkezével vetett véget életének. Halála után a gyárat államosították.

Magyar sikertörténetből szocialista hanyatlás

A szocialista korszak elején is folytatódtak a Chinoin saját kutatásai, az 1950-es és ’60-as években – nagyrészt a háború előtti kísérletekre is alapozva – több új, saját fejlesztésű gyógyszer került hazai és nemzetközi forgalomba, ám a ’70-es évektől a fejlődés megrekedt a szűkös szocialista ipari és szabadalmi keretek között.

A vállalatot 1989-ben privatizálták, többségi tulajdonosa a francia Sanofi vállalat lett. Ekkor György Miklós személyében – a sors fintoraként – egy olyan vezérigazgató került a vállalat élére, aki az akkor már szintén a Sanofihoz tartozó ausztriai Sanabótól érkezett. Attól a Sanabótól, amelyet 1920-ban épp a hajdani világcég, a Chinoin alapított.

Forrás: Egy mindig megújuló vállalat – a Chinoin története

Abortusz. Mindig összeszorul a torkom, amikor meglátom ezt a szót, amelyhez az agyam mindig hozzárendeli a kórlapomat is, amelyen néhány éve az állt: „missed ab” vagyis abbamaradt vetélés. Ahogy korábban már írtam róla, a második kisbabánknak az utolsó ultrahangvizsgálaton már nem volt szívhangja, a terhességet ezért művi úton kellett befejezni. Bár nem saját döntésből kerültem a műtőbe, a kórházban az egész napot olyan nőkkel töltöttem, akik hasonló beavatkozásra vártak.  

A szobatársaim között volt sorstárs, aki bármit megtett volna, hogy meghallja a kisbabája szívhangját. Volt olyan terhes fiatal lány is, aki 21 évesen már egy alig féléves kicsi édesanyja volt. Őt vitték el elsőnek közülünk, majd amikor kezdett magához térni, azt mondta: „Most jön az a rész, hogy megbánod, de majd elmúlik.” Tudta, hogy miről beszél, ez volt a harmadik abortusz, amin átesett. Annyit hámoztam ki az élettörténetéből a hosszú, feszült, étlen-szomjan várakozás alatt, hogy valamelyik szegregátumból költözött a fővárosba aluliskolázottként, a hasonló háttérrel rendelkező párja pedig alacsony keresetből igyekezett eltartani a családot. „Ha még egyszer meglátom itt, ki fogom venni a méhét!” – fakadt ki az öreg nőgyógyász, aki bejött hozzánk. Az etikátlan, durva kijelentést valószínűleg a tehetetlenség hozhatta elő belőle, ami abból fakadt, hogy a praxisa során nem egyszer találkozott olyan emberrel, aki fogamzásgátló eszközként gondolt a műtétre.

Többségük azért, mert egyáltalán nem volt a környezetükben senki, aki felelős szexuális életre nevelte volna őket.

A nő, aki velem szemben feküdt, 45 és 50 év közötti lehetett. Volt felnőtt gyermeke, és azt hitte, hogy már abban a korban van, amikor elkerüli a gyermekáldás. Nem így történt, de se lelkileg, se fizikailag nem érezte késznek magát arra, hogy végigcsinálja a várandósságot. Ráadásul amellett, hogy a gyászmunkával meg kell birkóznia a műtétet követően, még egy súlyos veszteség érte: a döntése egyet jelentett párkapcsolata végével, élettársa ugyanis képtelen volt feldolgozni, hogy semmit nem tehet azért, hogy vágyott kisfiát vagy kislányát a kezében tarthassa. Nagyon nehéz, de fontos kérdéseket vet fel ez is.

Él-e, akinek ver a szíve?

Bár bármelyikükkel cseréltem volna, hogy sarkon forduljak, és elmenjek az egészséges szívhangú magzattal a méhemben, már akkor megkérdeztem magamtól: vajon van jogom és képességem az én hátteremmel megítélni, hogyan cselekedtem volna az ő helyükben? Szerintem nincs. De élőnek tekintem-e azt, akinek szívverése van, és akarom-e a laza abortuszszabályozás helyett azt támogatni, hogy a krízishelyzetben élő kismamák több segítséget kapjanak, és a szívük alatt hordozott gyermekek megszülethessenek? Kétségkívül!

Sok liberális jogvédő úgy kardoskodik a minél megengedőbb abortuszszabályozás mellett, mintha az egész arról szólna, hogy az ember bemegy a kórházba, él a reprodukciós jogaival, és megoldódik a legfőbb gondja. A valóságban ez egy olyan nőgyógyászati kisműtét, amelynek fizikai és lelki következményei vannak. Ahányféle nő, annyiféle feldolgozási folyamat: van, akit kevésbé, másokat mélyen megérint pszichésen a műtét, a posztabortusz-szindróma létező jelenség. Olaj Anett korábbi cikkében érintettként írt a témáról, írásában pedig a döntésüket hosszú évek után is jónak tartó nők mellett azokról a felmérésekről is szót ejt, amelyek az abortuszra készülő, de végül a gyermeket mégis világra hozó anyák körében készültek. A vizsgált személyek több mint 90 százaléka boldog a döntésével, azaz örül, hogy nem vetette el a gyermekét, és nem döntene a megkérdezés pillanatában sem másként.

Ez azt mutatja, hogy amint kilábalnak az átmeneti krízishelyzetből, az anya–gyermek viszony rendeződhet, és a nő »felfedezheti« a gyermeke iránti ösztönös szeretetét.

 – hívja fel a figyelmet a szerző.

Az abortusz  radikális támogatói a vitákban gyakran érvelnek a szexuális erőszakból, vérfertőző kapcsolatból vagy súlyos rendellenességgel születendő gyermekekkel. Ezek mind extrém nehéz helyzetek, és szerencsére nem mondhatók átlagosnak, nem ez a három körülmény az abortusz fő motivációja. A leggyakrabban előforduló okok között inkább a megfelelő edukáció, a családtervezéssel kapcsolatos ismeretek hiányát említik, az Átlátszó cikke pedig arról ír, hogy az abortuszok magas száma és az élveszülések alacsony aránya a fiatalok körében szociális problémákra utalhatnak. „Egy nő minél alacsonyabban iskolázott, annál nagyobb az esély rá, hogy abortuszon fog átesni. Pár éves adatok szerint a művi vetélések gyakorisága a 8 általánost sem végzett nőknél több mint hétszer akkora, mint azoknál, akiknek felsőfokú végzettsége van. Nemcsak nálunk, hanem az egész kontinensen jellemző, hogy az egyik fő oka az abortuszoknak a szexuális felvilágosítás hiánya. Magyarországon a terhességmegszakítások visszaesése a 40 év fölöttiek körében a leglátványosabb. A 40–49-es korosztálynál az ezer főre jutó művi vetélések száma közel az ötödére esett vissza 1990 óta. A tinédzsereknél a csökkenés mértéke kisebb volt. Annyira, hogy 2020-ban ezer főre vetítve már több tini esett át abortuszon, mint ahány 35–39 éves. Pedig a 2010-es évek elejéig nem ez volt a jellemző” – írja a növekedés.hu idei elemzésében.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Mart Production

Prevenció és az örökbeadás támogatása

A keresztény feministák szerint az abortusz helyett sokkal inkább a prevencióba, az edukációba, a szexuális felvilágosításba és az örökbefogadás támogatásába kellene fektetni az energiát a „takavanaméhünkből” és a „nebaszakodjanőkkel” hashtagek gyártása helyett, amelynek használói egyáltalán nem számolnak sem a krízisterhesnek nyújtott segítség, sem az örökbefogadás lehetőségével.

Pedig Magyarországon rengetegen várnak akár évekig is arra, hogy szerető családban nevelhessenek fel egy gyermeket, az egészséges kisbabák elsöprő többsége nem is kerül intézetbe.

Sokan érvelnek amellett is, hogy jobb nem megszületni, mint rossz körülmények között felnőni, de egy krízisterhesség esetében nem jelenthetjük ki előre, hogy egyenes következmény a szörnyű élet, főleg akkor nem, ha az erőforrásainkat a kismamák kríziseinek megoldására fordítjuk kétbites hashtagek terjesztése helyett.  

A szívhang meghallgatásának kötelezővé tétele nem az abortusz korlátozásáról szól, hanem arról, hogy a világot élő és élettelen dolgok halmazaira bontjuk, és tényként kell kezelnünk, hogy ennek a „tehernek” bizony ver a szíve, és ez akkor is így van, ha mi nem akarunk erről tudomást venni.

A változás arra irányul, hogy ezt a valóságos tényt az utolsó pillanatban még tudatosíthassuk magunkban, amikor még megváltoztathatjuk a döntésünket.

Megtartani és felnevelni egy gyermeket Magyarországon ma sem kötelező, viszont tudomásul venni, hogy dobog a szíve, mostantól igen.  

Többek között ide fordulhat egy nő krízisterhesség esetén:
Terhességi Tanácsadó Központ https://terhessegkozpont.hu/ 
Együtt az Életért Egyesület https://egyuttazeletert.org/home-2/elindult-egy-babszemnyi-elet/
Alfa Szövetség https://alfaszovetseg.hu/
Várva Várt Alapítvány https://www.varvavart.hu/
Baptista Szeretetszolgálat https://segely.baptistasegely.hu/orokbefogadas/informaciok-of
Bölcső Alapítvány http://bolcso.hu/
Gólyahír Egyesület https://www.golyahiregyesulet.hu/
A Területi Gyermekvédelmi Szolgálatok is közvetítenek nyílt örökbefogadást.

Már az első pillanattól igényt tart mindenre. A fél hűtőt elfoglalja a kajáival, amikhez te sosem nyúlhatsz, viszont ő bármikor megdézsmálhatja a neked félrerakott édességeket. Az ágya abban a szobában lehet, amelyikben csak akarja, ráadásul nem muszáj ott aludnia, szunyókálhat, ahol csak kedve szottyan rá. Neked viszont csendben kell maradnod akár a nappaliban, vagy az autóban is, nehogy felébreszd véletlenül. A fürdőszobát telepakolja mindenféle testápoló szerrel, a tusfürdődet és a fogkefédet átrakja egy olyan helyre, ahol te biztosan nem éred el. A nappalit átrendezi, mert a szőnyeg nincs a számára megfelelő helyen, és úgy érzi, hogy bizonyos bútorok veszélyesek rá, úgyhogy el kell őket rakni máshova.

De ami még ennél is bosszantóbb, hogy

nem elégszik meg a tárgyakkal. Igényt tart a szeretteidre is. Amikor szomorú vagy, mert nehéz napod volt, és megölelnél valakit, ő mindig ott van, és közétek áll.

Ha arrébb akarjátok tenni egy percre, hogy nélküle beszéljétek meg, mi történt, rögtön vörös fejjel üvölteni kezd, amit nyilván elég nehéz elviselni. A legalapvetőbb emberi kapcsolataidra óriási teher nehezedik, komoly erőfeszítésekbe kerül őket fenntartani úgy, hogy állandóan egy harmadik személy érdekeit kell figyelembe venni. Minden nap komoly harcot kell vívnod azért, ami korábban teljesen természetes volt.

Mégsem tehetsz semmit. Hiába fordulsz a rendőrséghez, hogy betörő van a házban, mert kulcsa van, a bejáraton semmi nyoma az erőszakos behatolásnak, bolondnak néznének. Ügyvédhez sem mehetsz, hogy lakoltassák ki, mert

jogilag teljesen körbebástyázta magát, például a te lakásodra kiállított lakcímkártyája is van meg érvényes, pár napja kiállított személyi igazolványa.

Rendes magyar állampolgár, az országban és a lakásodban is teljesen jogosan tartózkodik.

Még a vezetéknevetek is azonos. Úgyhogy előbb-utóbb bele kell törődnöd: nincs más választásod, mint megbarátkozni vele. Ha szerencséd van, ebben a szüleid is segítenek, és része, nem pedig bitorlója lesz az életednek. Sőt, az egyik ajándéka. Mert ha a szülők már nem lesznek, csak ti ketten maradtok egymásnak. Te és ez az aprócska, illatos, pelenkás idegen. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nemrég született meg a negyedik gyermeked, a családoddal Belgiumban éltek. Neked viszont a munkád miatt többször hetekre is távol kell lenned tőlük. Milyen érzés család nélkül utazni? Volt, hogy elkísértek egy-egy látogatásra?

Szinte kivétel nélkül olyan régiókban járok Afrikában, ahol jelentős kockázata van az erőszakos cselekményeknek, így sajnos a családos utazásról szó sem lehet. A nemzetközi humanitárius szakmán belül a többség – főképp a terepen dolgozók – egyedülálló. Részemről ez egy nehéz, mégis áldott helyzet: feleségem, aki mélyen hívő holland keresztyén családból származik, teljes vállszélességgel a hivatásom mögött áll. Ha különösen hangzik is, utazásaim során néha jó egyedül lenni, a családapa, a férj szerepét és fókuszát kis időre hátrahagyva a humanitárius „percepciós képességeimre” hagyatkozva dolgozni. Viszont amikor fertőzéstől és magas láztól szenvedtem, bizony jobb lett volna a feleségem gondos ellátását élvezni. De ez is a hivatásom velejárója. Ellenben Madagaszkárra, ahol tartós humanitárius szolgálatot szeretnék vállalni, természetesen együtt költözünk majd ki.

Milyen kultúrsokk ért az afrikai útjaidon?

Számomra a leginkább feltűnő a Mzungu-jelenség: ezt minden fehérbőrű megtapasztalja, ha Fekete-Afrika földjére lép. A több afrikai országban is használt bantu szóval „Mzungu”-nak szólítják a helyiek a körükben váratlanul felbukkanó fehér bőrű látogatót – van, hogy baráti üdvözlésként, de előfordul, hogy antipatikus megnyilvánulásként.

Legutóbb Kelet-Etiópiában kocogtam a nyílt utcán, a nyújtás során valaki odajött, és „provokatívan” megérintett. Számtalanszor tettek már megjegyzést csupán a bőröm színe miatt. Ilyen váratlan esetekben természetesen legjobb reakciómentesnek maradni, ez biztonsági előírás is.

A másik a gyarmati múltból származó távolságtartó attitűd, amellyel a helyi partnerekkel folytatott kommunikáció során szembesülünk. Kollégáimmal napról napra minden megnyilvánulásunkkal szeretnénk kifejezni, éppúgy az utcán kéregetőnek, mint a kongói társszervezetünk igazgatójának, hogy „Te és én, mint Isten egyaránt szeretett gyermekei, egyenlők vagyunk. Segíteni érkeztem, és szakmai együttműködésünkben messzemenően egyenrangú félként kezellek”.

Kép

Balra: leprakórház, Addisz Abeba, Etiópia; Jobbra: mozgásban Madagaszkáron – Fotók: Danku Péter

Hogyan viseled az afrikai időjárást?

Ez is alkalmazkodás és rugalmasság kérdése. Az afrikai időjárás nem egyenlő az állandó fülledt forrósággal. Míg például idén júniusban, amikor Etiópia keleti tartományába utaztam, rendre 40 fok felé kúszott a hőmérő higanyszála, igen magas páratartalommal, másnap a fővárosban, az Etióp-magasföldön található Addisz-Abebában már csak 18 fok fogadott. Újabb két nap múlva, átrepülve a déli-féltekére, Madagaszkáron a helyi „télbe” érkeztem meg, 15 fokos nappali átlaghőmérséklettel.

Ha egyszerre több afrikai ország között utazunk, érdemes pontosan ismerni az adott régió mikroklímáját, időjárási anomáliáit.

Vegánként milyen lehetőségek vannak az étkezésre? Volt ebből problémád?

Tavaly Addisz-Abebában egy ünnepi fogadáson nem tudtam ellenállni az ezerszínű, ínycsiklandozó salátástálnak, és mindjárt komoly gyomorproblémákkal néztem szembe. Mivel egy-egy humanitárius út nem hosszabb 7–10 napnál, ilyenkor tudatosan előre bevásárolok konzervált, szárított vagy vákuumcsomagolt készételekből – esetemben húsmentes változatban.

Azt mondják, Afrikában nagyon ritkán lehet találkozni ateistával, ezt megerősíted?

Afrikában a hit megélése nagyon összetett, egyben aggasztó kérdés. Jómagam bűnös emberként nem ítélhetem meg afrikai testvéreink hitének autentikusságát, mégis elkerülhetetlen a szinkretizmus jelenségével szembesülni: azaz a nyugati kereszténység és a helyi ősi hitvilág fúziójával.

Madagaszkáron például a fehér mágia, a boszorkányság, az ősök szellemének tisztelete és a vasárnapi miselátogatás még az urbanizált, művelt társadalmi rétegeknél is megfér egymás mellett.

A szigetország fővárosában, Antananarivóban egy parkban tett séta során éppen véres állatáldozati szertartásnak voltam szemtanúja. A szinkretizmus léte az évszázados afrikai keresztény térítő missziók elé állít görbe tükröt.

A hited segít elviselni a különböző megpróbáltatásokat, és túllendülni rajtuk? Szerinted hívőként könnyebb ellátni egy ilyen típusú hivatást?

Számomra a humanitárius munka a keresztyén hit mindennapi megélésének legnagyobb megpróbáltatást jelentő és leginkább a személyemre szabott területe. Ellenben el kell ismerni, hogy több ezernyi kitűnő ateista, humanitárius szakember és számos, hitelveket nem valló segélyszervezet teszi kiválóan a dolgát. Ugyanakkor a mindennapi kihívások, viszontagságok közepette nemcsak a segélyezési szakember, de még a békefenntartó katona is megtalálhatja Istent. Az egyik legkülönlegesebb tanúbizonyság számomra Roméo Dallaire, az ENSZ ruandai békemisszióját 1993–1994-ben vezető kanadai tábornok visszaemlékezése. Ő az országban akkor pusztító, kegyetlen népírtás szemtanúja volt, és az események hatására tért meg.

A megtérésével kapcsolatban így fogalmazott: „Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik, és ezért tudom, hogy Isten is van.”  

Kép

Látogatás a kongói mozgássérültek érdekképviseleti szervénél – Fotó: Danku Péter

Mesélnél arról, hogyan találtad meg ezt a nemes a hivatást?

Segélyezési ügyekkel elsőként 2012-ben, a Külügyminisztérium humanitárius diplomatájaként találkoztam, később a segélyezés a civil életemmel is összefonódott. Programkoordinátora lettem egy hollandiai keresztyén evangelizációs segélymissziónak, illetve a Kárpátaljára küldött humanitárius szállítmányok és segélyek elosztásában is segédkeztem. Egy ideje már érlelődött bennem, hogy a segélyezési területen szeretném folytatni a külügyes pályafutásom. Sikeresen pályáztam a 2019-ben újranyitott angolai nagykövetségünkre, azonban két hónappal kinevezésemet követően, egy akklimatizációs betegségre itthon felírt antibiotikum következtében nagyon súlyos gyógyszermérgezést kaptam, ami keresztülhúzta a terveimet. Végül állapotom oly mértékben romlott, hogy négy hónap után a Minisztériumban magam kezdeményeztem, hogy véglegesen rendeljenek be az állomáshelyemről.

Merész cselekedett volt otthagyni a biztos munkahelyet, tulajdonképpen a semmibe ugrottál.

A gyógyszermérgezésem ellenére határozottan tudtam, hogy vissza akarok térni Afrikába Krisztus szolgálatában, kizárólag a szegénységcsökkentésnek és a segélyezésnek szentelve a pályafutásom. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy a „humános segítőből” „humanitárius missziológussá” szerettem volna válni. Ennek megfelelően 2021-ben a Nemzetközi Lepraszövetség projektkoordinátorként csatlakoztam a szövetségnek a holland külügyminisztériummal közösen megvalósuló, több mint 40 millió eurós fejlesztési programjához.

A projekt célkitűzése, hogy a fogyatékossággal élő közösségek társadalmi felzárkózását elősegítse a közép-afrikai régióban.

Milyen projektekben dolgoztál még az elmúlt években segélyszervezeti munkatársként?

Etiópiában, Burundiban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, illetve Ruandában is voltam munkalátogatáson. Zimbabwében a Foundations for Farming missziójához csatlakoztam. Ez utóbbi projekt az éhínség csökkentésére alternatív haszonnövény-termesztési technológiákat alkalmaz, lehetőleg a helyi lakosok bevonásával, és támogatni is lehet. Jelenleg Madagaszkáron a zimbabwei mezőgazdasági misszió helyi képviselőjeként tevékenykedem.

Kép

Komposztálás és légi felvétel a farmról – Fotó: Foundations for Farming

A mintafarmok is válaszok lehetnek az élelmezési válságra, azonban egy-egy ilyen jó kezdeményezés is csak csepp a tengerben: az ENSZ Világélelmezési Alapja legújabb jelentésében azt írja, hogy az idei évben soha nem tapasztalt éhezésre számítanak világszinten, 830 millió ember napi betevője kerül veszélybe a világban zajló háborúk és klimatikus folyamatok miatt. Mit gondolsz a klímakatasztrófáról, tehetünk valamit ellene a mi szerény eszközeinkkel?

Örömmel üdvözöltem, hogy az ENSZ 17 fenntartható fejlődéssel kapcsolatos célt fogalmazott meg, ezzel elkötelezte magát amellett, hogy véget vet a szegénységnek, megküzd a klímaváltozással, és harcol az igazságtalanság ellen. Ám jelenleg már e globális kötelezettségvállalás megvalósulási időszakának, a 15 éves periódusnak a feléhez érkeztünk, és a világ humanitárius térképének „vörös foltjai” mégsem igazolják ezek sikerességét.

De azt vallom, hogy „a távirányító még mindig a mi kezünkben van!”.

Én például tizenkét éve csak növényi alapon táplálkozom, családommal immár mindenhova biciklivel vagy tömegközlekedéssel járunk, és igyekszünk a fogyasztói szokásainkat is a minimális szintre korlátozni. Ez a mi – remélhetőleg hatékony – hozzájárulásunk a fenntartható fejlődéshez.

Azt hittem, nem lesz belőle semmi, el sem hiszem, hogy végre kész – fakad ki Timiből egy sóhaj, miközben a nemrég elkészült fürdőszobáját mutatja meg nekünk. A nehéz körülmények között élő kétgyermekes asszonnyal kisszentmártoni házában beszélgetünk, hozzá a Katolikus Karitászon keresztül jutottunk el. A civil szervezet Jelenlét pontjain keresztül támogatja az Ormánság tíz településének hátrányos helyzetű lakóit. 

Timi az ócsárdi kertészetben dolgozik közfoglalkoztatottként. Örömébe szomorúság is vegyül: párjával kezdtek neki a munkálatoknak, de a férfi a közelmúltban elhagyta.

Az anyuka azonban összeszorított fogakkal folytatta a megkezdett munkát, betonozott, csövet fektetett, reméli, hogy idén még egy meszelés is belefér a felújításba.

Errefelé ez nem egyértelmű. 

A kisszentmártoni asszony esete nem egyedi, az Ormánságban nincsen kolbászból a kerítés. Decsi-Bíró Adrienn, a Katolikus Karitász felzárkózási programkoordinátora elmondja: a szervezet az EU által finanszírozott Végtelen lehetőség és Fókuszban a gyermek programjai segítségével igyekszik öt járásban orvosolni a problémákat, csoportos segítségnyújtás, közös programok vezetésével.

Közel kell vinni a segítséget

S hogy mi is tulajdonképpen ez a misszió? Adrienn felidézi: öt szervezet 2017-ben kezdett el közösen gondolkodni arról, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) módszertani vezetése mellett a Katolikus Karitász, az Ökumenikus Segélyszervezet, a Baptista Szeretetszolgálat és a Magyar Református Szeretetszolgálat erőiket egyesítve indítsanak el egy komplex felzárkóztatóprogramot.

A kormányzat részéről erős szándék mutatkozott arra, hogy azokon a településeken, ahol számos hátrány rakódik egymásra, segítsen. Melyek ezek a gondok?

Az iskolai végzettség hiánya, a rossz és/vagy foghíjas közlekedési infrastruktúra, a kevés munkalehetőség, a rossz lakhatási körülmények, a bűnözés magasabb aránya.

Világossá vált, hogy sok településen a hátrányok összessége miatt összetett segítségnyújtásra van szükség.

Vecsei Miklós, az MMSZ alelnöke a roma stratégia koordinálásáért felelős miniszterelnöki biztosként 2019-ben javasolta, hogy a 300 leghátrányosabb helyzetű településen kezdjék meg a segítségnyújtást. Ezek között akad pár száz fős ormánsági falu, ahol a közmunka a domináns, de több ezer lelket számláló borsodi község is, ahol szegregátumokban élnek a segítségre szoruló emberek. A településekben közös, hogy a családok sok kisgyermeket nevelnek, s félő volt, hogy a nehézségeket ők is öröklik.

Egyértelművé vált, hogy minden települést máshogyan kell segíteni, miután helyben diagnosztizálták, mire van szüksége a helyieknek. Ahogy Adrienn fogalmaz, mélyen meg kell ismerni a falvak aktuális állapotát. Milyenek a közösségi dinamikák? Van-e helyben uzsorás? Milyen tanulási nehézségekkel küzdenek? Kiváltható-e a közmunka?

Az MMSZ jelenlétmódszertana jelentette az alapot a többi segélyszervezet számára. Eddig a 300 legelmaradottabb településből 118-ra jutottak el a karitatív civil szervezetek. Nem kizárólag a felsoroltak, sok helyen besegítenek szerzetesrendek, bencések, jezsuiták, valamint az Igazgyöngy vagy a Tutor Alapítvány munkatársai.

Most a sellyei járásba látogattunk el, ahol a Katolikus Karitász 2018 óta dolgozik. Adrienn közli, akkor lehet eredményesen segíteni, ha közel mennek az emberekhez, megértik őket, közösséget vállalnak velük.

„Oda kell vinni hozzájuk a segítő szakembereket, hogy megértést kapjanak. A fogantatástól a foglalkoztatásig nyomon kell követnünk az emberek életét, hogy a magzatok ne kerüljenek már az anyaméhben hátrányba a kortársaikkal szemben”

– mondja.

Timi házától nem messze az utolsó simításokat végzik a Karitász Jelenlét pontjának otthont adó új épületen. Árvay Boglárkától, a szervezet helyi munkatársától megtudom, a településen nem élnek többen 270-nél, de a faluhoz tartozik még Majláthpuszta is. Ide is kilátogatunk, útközben Boglárka felsorolja, hogy a helyiek elektromos kötődoboz, fürdőszoba, ereszcsatorna kialakítása, statikai állapotok javítása, szennyvízelvezetés, derítőakna kialakítása vagy hálózatra kötése, valamint nyílászárók cseréje kapcsán fordulhattak az elmúlt években a Karitászhoz segítségért.

Persze őket is bevonták a feladatokba, vakolatot vertek, véstek, ástak, egyéb segédmunkákkal járultak hozzá a felújításokhoz. Mint például Mesterné Kis Flóra, aki otthonában megmutatja: fürdőszobát, a piciny konyhában mosogatót alakítottak ki, valamint harmonikaajtót és gipszkartonfalat is felszereltek a lakásukban. Az asszonynak és beteg férjének nagy szüksége volt a komfortosításra.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Legyen érték a tanulás, a tudás

Sokszor hangzik el a kérdés, miért nem mennek el ezek az emberek dolgozni, mondja Adrienn. Szerinte nehéz a tudatosságot, a jövőbe tekintést ott elvárni, ahol soha nem láttak pozitív mintákat, ott, ahol az a kérdés, kerül-e falat az asztalra. „Ezek az emberek vészhelyzeti üzemmódban élnek. A legfontosabb számukra, hogy legyen mit enniük, és ne fázzanak” – magyarázza Adrienn.

Hozzáteszi: az sem elhanyagolható körülmény, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy nem látták reggel felkelni és munkába menni a szüleiket.

Nemcsak pénzből van hiány errefelé, hanem tudásból, lehetőségből is, ezért már a legkisebbek mellé oda kell állni, hiszen az életük első ezer napjában velük történtek egy életre meghatározók lesznek. Ezért az egyik legfontosabb cél az, hogy elérjék: a tudás, a tanulás érték legyen. Pályaorientációs foglalkozásokat tartanak, feltérképezik, milyen munkalehetőségek adódnak a környéken, a gyerekeknek „kirándulást” szerveznek, amelynek keretében gyárlátogatást tesznek, de akár traktorra is felültetik őket.

A Jelenlét program keretében híres roma származású embereket invitálnak meg, akik arról beszélnek, hogyan lehet eredményesen helytállni az életben. Járt már náluk orvos Pécsről, egy kis faluból befutott zenész, kick-box világbajnok, de olyan gazda is, aki saját kertjében termel zöldséget, amelyet a piacon értékesít.

Foglalkozni kell a felnőttekkel, vallják a Karitásznál, hogy higgyenek abban, képesek dolgozni, ugyanakkor készüljenek fel egy esetleges kudarcra is, ami a munkaerőpiacon érheti őket.

A déli végeken az embereknek nagyon sok kihívással kell megküzdeni. Ennek egyik oka, hogy beleragadtak a közfoglalkoztatásba, ami alacsony élet- és bérszínvonalat jelent, mondják a kísérőim. További probléma az adósság(csapda): a korábban felhalmozódott tartozásaikat a munkáltatókon keresztül levonják, ezért sokan inkább a feketegazdaságot, a napszámot választják, hogy ne lásson rá bevételeikre az állam.

Ez egy rendszerhiba, a közfoglalkoztatás pedig eltakarja e nehézséget, vélik a szakemberek. A máltaiak adószakértőkkel nyújtanak segítséget az embereknek, hogy az adósok a közüzemi számlák be nem fizetéséből összegyűlt adósság, az áruhitel vagy a személyi kölcsön tartozást le tudják dolgozni. Ez együttműködést, akarást kíván az egyéntől.

Tematikus tervek mentén

József Imre felzárkóztatási programkoordinátorral Tésenybe is átautózunk. Annak is a szélére, a kocsmába. Pontosabban csak az egykori kocsmába, az épület ma már közösségi házként funkcionál. A múltjára csupán onnan lehet következtetni, hogy az egyik helyiségben meghagyták a pultot. Az épület metamorfózisa akár a Jelenlét program szimbóluma is lehetne: ritkán alakul át italbolt közösségi házzá. Ezen a vidéken meg főleg.

Az épületet az igényeknek megfelelően átalakították, most teszik rendbe az udvarát, füvesítik a környezetét. Az egykori kocsma két oldalán kerítés épül, hogy védje a gyermekeket, a kertben paprikát is termesztenek, a későbbiek során terveznek paradicsomot, uborkát, hagymát is ültetni.

Újjászületett a közösségi tér – és alkohol sem kell(ett) hozzá.

Az épületben közösségi programokat szerveznek a gyerekeknek, folyamatosan foglalkoznak velük. Az egyik helyiségben év közben a tanodaprogramot bonyolítják. A gyerekek vállalásokat tettek a tanév során, és aki a féléves bizonyítványához képest javított, „álomajándékot” kérhetett, például rollert vagy tabletet.

Nyáron a pótvizsgákra is felkészítették őket. Bucher Eszter, a Karitász munkatársa (egyébként a PTE szociológusa) elmondja, egész nyáron naponta 15-20 gyerekre vigyáztak, tematikus heteket tartottak nekik, kézműves foglalkozásokat, máskor a tudatos háztartással ismerkedtek, esetleg lekvárt főztek be, vagy úszótáborba jártak.

A nyári felügyelet során 2-3 naponta készítettek valamit a konyhán, amit előtte megterveztek a gyerekekkel, most éppen kakaós csiga sül a sütőben. Máskor spenótos tésztát, palacsintát készítettek, amit jóízűen el is fogyasztottak. Mindennek a lényege, a célja az értékteremtés, hogy a gyerekek lássák, miből mi válhat.

Míg kiérünk az épület elé, Imre elmondja: a Jelenlét program egyik legfontosabb eleme, hogy javítsanak a lakhatási körülményeken, ne legyenek elhanyagolva az ingatlanok, priorizálják a költést.

Minden családnál megvizsgálják, mivel tudnak maguk is hozzájárulni a fejlődéshez, minden esetben elérik, hogy akaratukat, képességeiket ők is tegyék bele egy-egy projektbe.

Tematikus tervek mentén haladnak. A kertprogram részeként adomány vetőmagokból nevelnek növényeket a családok, akik előtte oktatásban részesülnek. Munkájuk nyomán zöldellő kertek születnek, mindez aktivizálja a lakosságot, életre kelnek régi készségek, egyben önfenntartásra is nevel.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A Szép otthonok program keretében eszközöket adnak a családoknak, festéket, hogy kifesthessék vagy kimeszelhessék otthonaikat, illetve egyéb építőanyagokat a különböző munkálatokhoz. A támogatásért cserébe a kedvezményezettől – amint azt Kisszentmártonban is láttuk – önerőt várnak, vagyis az ellátási forma nem passzív. „A passzív ellátás megalázó, míg, ha érték keletkezik, az növeli az egyén önbecsülését. Mindez előhívja az emberekből az értékteremtés szándékát” – szögezi le Imre.

Kopogós cipő a szimbólum

Nagy a nélkülözés errefelé, hogy valójában mekkora, azzal akkor szemebsülünk, amikor ellátogatunk Mariannhoz, akinek szívbeteg kislánya állandó felügyeletre szorul. Ezért is kérték a Karitász segítségét abban, hogy legalább a fürdőszobájukat helyre tudják állítani. A ház tele van rovarokkal, a család nyomorúságos bútorok között tengődik. Szívszorító a sorsuk, de a Karitász munkatársai folyamatosan figyelemmel követik életüket, ha sürgős segítség kell, Mariannék számíthatnak rájuk.

A forró aszfalton itt mindenki gyalog, esetleg kerékpárral közlekedik. Ha sürgős esetben valakinek szüksége van szállításra, a Karitász munkatársaira és járművére számíthat. Igaz, ez a helyi uzsorásoknak, akik „sofőrszolgáltatással” is foglalkoznak, nem nagyon tetszik. Úgy vélik, a civil szervezet rontja az üzletüket, ahogy a „boltosok” sem örülnek a keresztények jelenlétének.

Ők azzal „foglalkoznak”, hogy a városban alapélelmiszert és tisztítószert szereznek be, amit nagy haszonnal értékesítenek a lakosság körében. Ez a termékuzsora.

A 300 lelket sem számláló faluban ugyanis nincs bolt, ahogy templom (csupán egy imaterem), iskola, óvoda, háziorvos sem. A falu az ittenieknek komfortzónává vált, de börtönné is egyben, szinte lehetetlen kiszakadni. A Karitász munkatársai azért dolgoznak, hogy legalább a jövő generációjának legyen erre elehetősége, ez a munkájuk veleje.

Az 1600-as évek közepéig az ebéd tulajdonképpen a délelőtti étkezést jelentette, ez 9-10 óra körül volt általában. A Szakács Tudományból úgy tudjuk,

az erdélyi fejedelmi udvarban már hajnali ötkor nekikezdtek a sürgés-forgásnak a konyhán, hiszen a lakoma elkészítése hosszú időbe telt.

És komoly feladat volt annak elfogyasztása is. Az erdélyi főúr, Bethlen Miklós arról számol be Önéletírásában (1708–10), hogy vendégeivel legalább két órát eltöltött az asztal mellett ilyenkor. Ha pedig a vendégek belefeledkeztek a borozásba, még hosszabb ideig tartott a lakoma. Őszintén beismeri, ő sokszor unta magát ezeken az alkalmakon, és nem is tudott annyit enni, amennyit ilyenkor szokás volt. Ha a középkori lakomajelenetek filmes kliséjét képzeljük magunk elé, könnyen megérthetjük őt. Mint írja, már az első fogás „vastag étkeivel” úgy jól lakott, hogy a többiből legfeljebb felesége kedvéért csipegetett. És amíg a többiek ettek, ő olykor fél óráig is csak az asztalra könyökölve nézte vendégeit, és kínálgatta őket. De vajon mivel? És milyen volt az az étek, amivel már az elején jóllakott?

Ebédmenü

Sajnos Bethlenéktől nem maradt fent ételsor (csupán néhány böjtös ételét ismerjük), de egy felvidéki főúr segítségünkre siet. Egész pontosan annak sáfára, gazdaságának felügyelője. Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy Thurzó Szaniszló és udvartartása a galgóci várban 1603. január 28-án az alábbi ételsort láthatta maga előtt az asztalon ebédkor: tehénhús tormával, kappan metélt lével, borjúhús tiszta borssal, kappan borsporral, savanyú káposzta tehénhússal, bárányhús ecettel és hagymával, kuchreit, kappan gyümölcsös lével, lúd törött lével, csuka rántva, törött kappan, kocka fánk. A felsorolás inkább hosszú, mint izgalmas. Legalábbis első látásra. Jobban szemügyre véve,

kiderül, hogy milyen változatos húsfélékkel dolgoztak, marha, liba, kakas, bárány, csuka – és ez csak egy étkezés!

A húsok mellett szereplő mártások szintén sokfélék: borsos-boros kenyérmártás, almás-körtés gyümölcsmártás, és a téli évszaknak megfelelő, C-vitaminban gazdag savanyúkáposztás, valamint a vírusölő, gyomorjavító tulajdonságáról ismert tormás lé kísérte az általában szabad tűzön sült, és ettől füstölt aromájú sült húsokat. És akkor még a fűszereket meg sem néztük! Ekkoriban nem hiányozhatott a főúri ételekből a sáfrány, a gyömbér és a bors, az egyes fogások mélységét pedig a bor, az ecet és a nádcukor jól eltalált aránya adta meg.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Profimedia

Ebédlőház

Apor Péter a 17. századi erdélyi szokásokra úgy emlékszik vissza, hogy elsőként a férfiak, majd az asszonyok és a lányok léptek be az étkezés színhelyére. A sort a hopmester vezette, saját magánál is hosszabb, ezüstös nádpálcával a kezében. A bevonulás után mindenki megmosta a kezét –  ez a jelenet általában kimarad a mai filmekből –, a tisztálkodás után pedig asztali áldás következett. Csak ezután ültek le. A berendezést Udvarhelyszék főkapitányának, Szentdemeteri Balasi Ferencnek leltára alapján képzelhetjük magunk elé. Eszerint az 1600-as években nála egy zöld asztal várta az éhes vendégsereget, amelyet fehér-tarka szőnyeg borított. A fal mellett körben nyolc darab, ugyancsak zöld színű pad volt és két karosszék, valamint még két szék. Az ebédlőben állt egy festett pohárszék, mellette egy fehér pad. További tartozéka volt az ebédlőháznak egy borsőrlő (ekkoriban még drága fűszernek számított), egy borsszitáló szita, egy kis réz ételmelegítő, valamint egy pávalegyező. A pohárszék mellett egy fehér kis pad állt. A szobában négy ablak volt, a falon pedig egy óra és egy fogas.

A főúri étkezéseket népes személyzet segítette. Az ételt asztalnokok, étekfogók hordták be a konyháról.

Számuk az udvar nagyságától függött (néhol akár harmincnál is többen dolgoztak, váltott műszakban), a nagyobb helyeken sorfalat állva a lakoma ünnepélyességét és a főúr tekintélyességét reprezentálták. Sőt, különleges alkalmakkor e tisztséget gyakran az előkelő nemesi familiárisok látták el. Az italokkal, valamint az ehhez tartozó ezüsttárgyakkal külön személyzet foglalkozott: a pohárnok és a bortöltő. 

Ebédidő

Visszatérve az időzítéshez, Bethlen Miklóséknál az ebédet 11-kor tálalták. Náluk a vacsorára este 7 órakor került sor, és szintén meleg ételeket kínáltak ilyenkor. A 16–17. században ez volt a két főétkezés. Az általános egyébként a 10 órai ebéd és a 6 órai vacsora volt magyar nyelvterületen, de egy-két órás eltérések lehettek, családtól, udvartól függően. A napi háromszori étkezés, a reggelivel, csak a 18. században terjedt el nálunk. A parasztsághoz jutott el legkésőbb, így sok helyen ők egészen a huszadik század első feléig az első étkezéskor még meleg ételeket fogyasztottak. Igaz, nem olyan sokfélét, mint a fent említett főurak, náluk zsendice, pirítós növényi olajjal kenve, leves, főtt tojás, rántotta, kása vagy éppen korábbról maradt sült hús volt az ebéd ekkor. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Hogyan ismerkedtél meg a pankrációval? Mi vonzott benne?

8–9 éves lehettem, amikor apukámmal néztem a tévét, kapcsolgattam a csatornákat, és rábukkantam egy meccsre. Nyíregyházáról származom, 11 éves voltam, amikor felköltöztünk Budapestre, akkor hagytam abba a versenyszerű úszást és a vízilabdát, de helyettük mindenképp szerettem volna valamit sportolni. 14 évesen jött az ötlet, hogy kipróbálnám a pankrációt. Onnan már csak az volt nehéz, hogy meggyőzzem a szüleimet, hogy engedjék. Nem nagyon örültek neki (nevet), de aztán nagy nehezen meggyőztem őket.

Az első edzés után tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Ha meghallja az ember a pankráció szót, az jut eszébe, hogy 150 kilós férfiak ütik, verik, rúgják, dobálják egymást, és közben üvöltenek. De mit keres egy fiatal nő a ringben?

Régebben valóban a nagydarab férfiak mérkőztek meg egymással. Viszont a 21. században már a teljesen vékony alkatoktól az óriási embereken át a törpenövésűekig nagyon sokféle ember űzi. Női pankrátorok is vannak szép számmal, de Európában sokkal kevesebben. Magyarországon – velem együtt – ketten vagyunk nők, akik profi szinten csináljuk, mi már debütáltunk. A pankráció nem arról szól, mekkora vagy, hanem hogy mit tudsz megmutatni magadból.

Természetesen sokszor megkaptam már, hogy egy nő mégis miért választja ezt. Szerintem erre nagyon egyszerű a válasz. Ha szeretnél valamit csinálni, akkor lényegtelen a nemed. Az igazán fontos az, hogy mennyire vagy elkötelezett, és ehhez mérten mennyi munkát vagy képes belefektetni.

Mit jelent pontosan a debütálás?

Ez az a mérkőzés, amikor legelőször emberek előtt birkózik valaki. Tavaly nyáron egy debreceni fesztiválon mutatkoztam be, aztán novemberben „sztori szerint” debütáltam Budapesten a HCW (Hungarian Championship Wrestling) szervezetében.

A pankráció helyett inkább a birkózás szót használod, miért?

Alapvetően pro wrestling a pankráció neve, a wrestling ugye birkózást jelent. Ebből a sportágból veszünk át elemeket: a rúgásokat, a dobásokat, szorításokat.

Említetted a sztori szót. Mindenkinek van egy saját karaktere, története a ringben? Ki vagy te a ringben?

Az én karakterem, sztorim még alakul. Először interjúztató voltam: a backstage-ben készítettem interjúkat a birkózókkal. A sztori szerint az volt a cél, hogy megmutassam, ennél több vagyok. Magasabb és izmosabb vagyok, mint az átlagos női pankrátorok, ezért erősebb move-okat (mozdulatokat), emeléseket mutatok be, tehát konkrétan egy „erős nő” a karakterem.

Emese (Iva Kolasky), a másik hazai pankrátorlány például alacsonyabb, viszont nagyon atletikus: szaltókat csinál, ugrál a kötélről. Mindenki azt csinálja tehát, amiben jobb.

Kép

Fotó: Fekete István

Sokan azt gondolják, a pankráció nagy része színjáték: az esések, rúgások, az üvöltések. Mennyi benne a színház, és hol kezdődik a sport?

Ez egy sportszínház, így lehet a legjobban megfogalmazni. Amikor megütnek, az fáj, de odafigyelünk a másikra. Az emberek szórakozni jönnek, nekünk szórakoztatni kell őket. A pankráció nézők nélkül nem működik, a közönség mozgatja az egészet. Egy erősebb kiáltással az érzelmek közvetítése a cél, fel kell ezeket nagyítani. Nem mondom, hogy nem fáj, ha megtépik a hajamat, de ezt el is kell adni a közönségnek. A mimikával is játszani kell, hogy a nézők jobban beleéljék magukat.

Az a küldetésünk, hogy a pankrációval érzelmeket adjunk át, a sztoriba bevonjuk a közönséget. Ugyanúgy, mint egy színházban, amikor beül valaki egy darabra, magáénak érzi a történetet, azonosulni tud a színészekkel.

Azért ez külső szemlélőként elég ijesztő és nem veszélytelen. A ’90-es évek végén például egy kanadai pankrátor, Owen Hart halálos balesetet szenvedett.

Nyilván benne van a sérülésveszély, mint minden más küzdősportban. Balesetek előfordulnak. Nekem szerencsére nem tört még el semmim, de egyszer a harmadik, a legfelső kötélről ugrott le egy ember, akit elkaptam. Úgy érkezett, hogy fejbe rúgott, és valószínűleg az agyvizem elkezdett szivárogni az orromból. Utána fájt a fejem, de nagyobb problémát nem okozott.

Őszintén: főleg egy ilyen baleset után, nem félted az egészséged, a testi épséged?

Természetesen féltem. 23 éves vagyok, szeretnék majd gyerekeket, családot. Szeretném, hogy ne olyan anyukájuk legyen, aki egy sérülés miatt nem tud nekik mindent megadni. Pont ezért olyan dolgokat nem csinálok, amelyektől tartok. Alapvetően esni is megtanulunk. Vannak olyan mozdulatok, fejre esések, amiket nem szeretek. Vagy ha magasról kell leugrani, mivel tériszonyom van.

Általában a magasról ugrásokból vannak a balesetek, halálos tragédiák is.

Ezért van egy bírónk, aki nemcsak azért van a ringben, hogy hitelesítse a vállra fektetést és a három leszámolást (ez jelenti a mérkőzés végét – a szerk.), hanem, ha bármi probléma van, ő egy X-szel jelez, és azonnal leáll a meccs.
A sok eséstől az agyunk kisebb mértékben megrázkódik. Ha valaki rengeteget birkózik, rengeteget esik, naponta, éveken át, akkor lyukacsossá válhat az agya, ezáltal szellemileg is károsodhat. Ezt már túlzásnak tartom.

Kép

Fotó: Fekete István

Hogy működik itthon a pankrátorok bajnoksága?

Magyarországon három birkózószervezet van, ebből kettő Budapesten: a HCW alakult meg elsőként, több mint tíz évvel ezelőtt. Ennek vagyok én is a tagja. A másik fővárosi szervezet a Passion Pro, valamint Salgótarjánban működik az XWP. A HCW sztorira orientálódott, ami azt jelenti, hogy a családoknak is sokkal jobban nézhető műsort nyújtunk. Gyerekek is élvezik. Nagyon szeretek kommunikálni a közönséggel, akár csak egy kinézéssel. Sokkal jobban be tudnak így kapcsolódni a mérkőzésbe.

Különböző meccstípusok vannak, és mindegyik különböző szabályokkal jár. Például egy sima egy az egy elleni meccset úgy lehet megnyerni, ha valaki két vállra fekteti a másikat, a bíró pedig hármat számol. Létezik csapatbirkózás: ilyenkor két birkózó tartózkodhat a ringben, a társai pedig a ring szélén vannak, de válthatják egymást. Máskor három ember küzd egymás ellen, ez a triple threat, ahol lehet például fojtogatni is. Háromhavonta van itthon gálánk. Míg Amerikában igen, itthon profiként nem lehet megélni ebből. Én a Semmelweis Egyetemen tanulok népegészségügyi ellenőrnek, és emellett dolgozom is.

A pankráció inkább arról szól, hogy ez az álmod, ezt akarod csinálni. A birkózásnak te tartozol, és nem a birkózás tartozik neked.

Ha itthon rajtad kívül csupán egy női pankrátor van, csak vele tudsz edzeni, küzdeni?

Nem, férfiakkal is együtt dolgozom. Edzésen is férfiakkal edzem, össze vagyunk szokva. Nőként ugyanúgy kell teljesítenem, mint nekik, de odafigyelnek rám, az érzékeny testrészekre nem üthetnek, nem rúghatnak. Járunk ki Németország legnagyobb birkózószervezetéhez, nem egyszer volt már meccsem a német főedzővel, Robert Dreisskerrel, aki nem egy kis darab ember, körülbelül 130 kiló. Legközelebb szeptember második hétvégéjén megyek Ausztriába birkózni.

Heti kétszer edzek 3-3 órát ringben, emellett heti háromszor konditerembe járok, erőemelek is, ami segít, hogy a ringben az embereket tudjam emelgetni, dobálni. A pankrációban arra kell törekedni, hogy minél izmosabb legyél. Ha elmegy valaki melletted az utcán, akkor magában mondja azt, hogy „vele azért nem kötekednék”. Amikor elkezdtem az erőemelést, körülbelül 10 kilót szedtem fel, de ettől nem éreztem rosszul magam a bőrömben. 70 kiló vagyok, és így már nem tűnök el a ringben, a 171 centimmel pedig a női birkózók között magasnak számítok.

Volt már arra példa a mindennapokban, hogy meg kellett védened magad, és kifejezetten jól jött, hogy pankrátor vagy?

Szerencsére ilyesmire még nem került sor, pedig rengeteg embertől hallottam már, hogy „hát, tőled nem szívesen kapnék egy pofont”. Amit őszintén szólva nem is értek, mivel nem vagyok verekedős fajta. Valóban tanultunk földharcolni, és sok más küzdősportba is bevezettek minket, de ezt mind szigorúan csak az edzések keretein belül használjuk.

A sok edzéstől erőnlétet és kiállást kaptam, ami megkönnyíti a mindennapjaimat.

Mik a távlati céljaid?

Magyarországon a 18–19. századtól jelen van a pankráció, de még mindig nem elegen ismerik, ebben kellene fejlődnünk. A célom egy női bajnoki öv. Itthon egyelőre nincs ilyen, de remélem, hamarosan lesz.

A szüleid, a családod mostanra megbékéltek a döntéseddel? Láttak már élőben a ringben?

Az elején, amikor 14–15 évesen elkezdtem, még csak azt látták, hogy kék-zöld foltokkal jövök haza. Amióta láttak élőben, és látják az eredményeket, illetve azt, hogy mennyire élvezem, nagyon büszkék rám. Amikor tavaly debütáltam, eljöttek megnézni. Óriási izgulás van ilyenkor, a meccsekről általában videó is készül, együtt szoktuk visszanézni.

A pankráció története
Kialakulása 1830 köré tehető, Franciaországban történt. A karneválokon léptek fel olyan társulatok, amelyek kötéltáncosokat, állatidomárokat és erős emberek számait mutatták be, akik gyakran a birkózók közül kerültek ki. A küzdelem szórakoztatóbbá tétele érdekében a színpadmesterek különféle beceneveket találtak ki nekik, gyakran a közönséget is bevonták a párharcok kimenetelébe. A műfaj óriási népszerűségre tett szert a térségben. Az 1800-as évek végére az Osztrák-Magyar Monarchiától Olaszországon át Oroszországig „Greco-Roman Wrestling” néven terjedt el. A századfordulóra a bokszhoz hasonlóan már arénákban szervezték a műsorokat. Az első bajnoki cím kiosztása 1901-ben történt, amikor sok különálló társulat közösen létrehozta a National Wrestling Associaton névre hallgató legelső pankrátorszervezetet. A második világháború után a műfaj Amerikában is meghonosodott, ahol a '60-as években megalakult a WWF névre hallgató szervezet, amelyet ma WWE-ként ismerünk.
Forrás: hcw.hu

Úgy tanítani, ahogy a gyermek tanul

A gyermekkori agykutatás területén jelentős eredmények születtek az elmúlt években. Régen azt gondolták, hogy a gyermeki agy már születéskor készen van. Mára már bebizonyították a kutatók, hogy csak később alakulnak ki a működéséhez, a tanuláshoz elengedhetetlen idegpályák. Mivel az agy az első nyolc évben rendkívül komoly aktivitást mutat – ekkor alapozódik meg a gyermek személyisége, a világhoz és az emberekhez fűződő viszonya, tudásrendszere –, nem mindegy, mit adunk neki, és mit nem a korai években.

A tanulásról alkotott kép is folyamatosan változik. A legújabb pedagógiai irányzatok szerint a tanulás folyamatának középpontjában az önmagát megteremtő gyermek áll, mert a tanulás nem más, mint egy állandó konstrukció, a belső világ folyamatos építése.

A pedagógus feladata, hogy optimális feltételeket teremtsen ahhoz, hogy ez az építkezés eredményes legyen. Úgy kell tanítania, ahogy a gyermek tanul, azaz a tanításnak követnie kell az idegrendszer fejlődését.

„Nekünk nincs más dolgunk, mint hogy pedagógiai eszközökkel megtámogassuk a fejlődő gyermeki elmét” – vallja Dr. Varga László, a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kar dékánja. Vezetésével alakult meg néhány évvel ezelőtt a Nemzetközi Kisgyermekkori Neuropedagógiai Kutatócsoport és Laboratórium, amely a neurológiai kutatási eredmények pedagógiai hasznosításának lehetőségeit vizsgálja.

Pedagógiai kultúraváltás előtt

A kutatócsoport a közelmúltban nem reprezentatív empirikus kutatást végzett a pedagógusok körében azzal a céllal, hogy megismerje attitűdjüket, a tanuláshoz fűződő viszonyukat, illetve azt, hogy mennyire vannak tisztában a legfrissebb neuropedagógiai kutatási eredményekkel, beépítik-e azokat a gondolkodásukba, mindennapi tevékenységükbe. 501 magyarországi és határon túli (felvidéki, erdélyi és vajdasági) – főként óvoda- és általános iskolában tanító – pedagógus töltötte ki a kérdőívet.

A válaszadók többsége (92%) nő volt és több mint tíz éves szakmai tapasztalattal rendelkezett (67%). A kutatásból kiderült, hogy a megkérdezettek mindössze 15%-ának pedagógiai tevékenységét határozzák meg az új agykutatási eredmények.

A résztvevők kifejezetten tájékozottnak vallották magukat a neuropedagógia területén, ám amikor konkrét kérdésekre kellett választ adniuk, 67%-uk hiányos tudással rendelkezett.

Bizakodásra ad okot ugyanakkor, hogy 94%-uk személyes és szociális kompetenciája fejlesztésére a mindennapos tevékenysége részeként tekint, és 70%-uk egyetért azzal, hogy újra kell értelmezni a pedagógia elméletét és gyakorlatát a modern neurotudományok tükrében, és pedagógiai kultúraváltásra van szükség.

A belső beszélgetés és gyümölcsei

A felmérés arra is rávilágít, hogy a pedagógusok érdeklődők, nyitottak az új ismeretekre, tisztában vannak azzal, mennyire meghatározó a kora gyermekkori fejlesztés az életút alakulása szempontjából is. Ennek ellenére kevésbé proaktívak, az öntevékeny információszerzés, kutatás helyett kész megoldásokat remélnek a kutatóktól. 80%-uk ért egyet azzal, hogy a neurotudományoknak kellene rávilágítaniuk arra, hogyan tudnak a pedagógusok még hatékonyabbak lenni a szakmájukban.

Dr. Varga László szerint ez az elvárás csak részben jogos, mert az agykutató leírhatja a gyermek idegrendszeri fejlődésének főbb fázisait, ehhez a neuropedagógus, a kutató hozzáteheti a pedagógiai következtetéseket, tankönyvet írhat, innovációt indíthat az óvodában vagy iskolában, képzést szervezhet, de az már a pedagógus felelőssége, hogy kézbe veszi-e a tankönyvet, elvégez-e egy neuropedagógiai képzést, elmegy-e egy előadásra, konferenciára, és aztán alkalmazza-e mindezt a mindennapi munkájában.

„Nem várhatjuk el a tudománytól, hogy a gyerekeknek jobb dolguk legyen az iskolában, mint most van, ugyanis a pedagógus a személyiségén keresztül teremti meg azt a pszichés klímát, amelyben a mag szárba tud szökkeni.

„Rajta múlik, hogy miután belép az osztályba, és becsukja maga mögött az ajtót, a szeretet vagy a krízis uralkodik el, a meg nem értés vagy a közös gondolkodás, a boldogság, az öröm, a jókedv vagy a félelem” – mondja a dékán, aki szerint ehhez elengedhetetlen a folyamatos önreflexió.

A pedagógusnak nap mint nap tükörbe kell néznie, végig kell gondolnia, mi működött ma jól, mi kevésbé, miért lett pedagógus, mivel tudja legjobban szolgálni az oktatás ügyét, mit tehet annak érdekében, hogy a gyerekek jobban érezzék magukat. Véleménye szerint ez a belső beszélgetés olyan fejlődési folyamatot indít el a pedagógusban, amelynek gyümölcseit a gyermekek élvezik, ugyanis mindez arra ösztönzi őt, hogy empatikus legyen, megértse a gyermekeket, a szükségleteiket, képességeiket.

Kép

Dr. Varga László, a a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kar dékánja – Fotó: Németh Tamás/Soproni Egyetem

Az almák sem egyszerre pottyannak le

„Nem mondhatja azt egy pedagógus, hogy én már harminc éve így csinálom, és bevált, hiszen harminc év alatt rengeteget változott a pedagógia, és persze a gyermekek is, másképp gondolkodnak, más lehetőségeik vannak, más feltételek mentén élik az életüket” – mondja dr. Varga László, majd hozzáteszi: „A kromoszóma-állomány az elmúlt évezredekben jelentősen nem változott, de a környezet nagyon más, a gyermekek egymástól nagyon különböznek, és úgy tűnik, ezzel nem tud mit kezdeni az egységes köznevelés.” 

Csíkszentmihályi Mihály fogalmazta meg, hogy nagy gond van az iskolával, ugyanis a gyerekek 30%-a unatkozik, 30%-a szorong, mert nem tud megfelelni az elvárásoknak, és csupán 40%-uk van rendben, mert ők úgy fejlődnek, ahogy nagykönyvben meg van írva.

A dékán szerint a pedagógusoknak jóval elfogadóbbnak kellene lenniük, és alkalmazkodniuk kellene a gyermekek közötti különbségekhez, mert az almák sem egyszerre pottyannak le a fáról.

Nagyobb hangsúlyt kellene fektetniük a gyermekek érzelmeire, motivációira, személyes belső világuk gazdagítására.

A megoldást a teremtő tevékenységben, az élményalapú oktatásban látja. Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy ezt nem mindig könnyű megvalósítaniuk a pedagógusoknak, ha nem kapják meg az erkölcsi és anyagi megbecsülést, és a mindennapi kenyérért küzdenek. Ám „a gyermek nem lehet ennek áldozata, a pedagógusnak le kell tennie lelki terheit, mielőtt belép a csoport vagy az osztályterem ajtaján, mert csak akkor tud érdemben adni, ha azok kívül maradnak” – mondja dr. Varga László, aki rendkívül fontosnak tartja a humort és a nevetést az oktatásban: „Boldogságot, kacagást nem lehet receptre felírni, és nem kaphatók a patikában, de ingyen van, és aranyat ér.”

Az átmenet időigényes folyamat

A kutatás eredménye egyértelmű kihívást jelent, és komoly feladatot ró a pedagógusképzés és továbbképzés rendszerére. A dékán szerint lassú lépésekben, közérthető formában, pedagógiai köntösbe csomagolva kell terjeszteni az agykutatók által megfogalmazott felfedezéseket, megállapításokat. Bízik a pedagógusokban, mert annak ellenére, hogy gondok vannak a pedagógus-társadalomban, erősen nyitottak az újra, és akármennyire nehéz helyzetben vannak is, a gyermekek érdekeit helyezik előtérbe.

Az azonban nem várható el tőlük, hogy 24 óra alatt kultúraváltáson menjenek keresztül.

„Nincsenek a pedagógiában olyan receptek, amelyek minden diákra, osztályra, iskolára érvényesek, ám ha szeretnénk, hogy több milliárd nyitott gondolkodású ember legyen a földön, akkor nincs más választásunk, mert a tudás nem egy szatyor, amit átadunk, hanem belső építkezés eredménye, amelyben kulcsszerepe van a pedagógusnak” – fejezi be a dékán.

Az orosházi születésű Lászlót már kamaszként is az alkotás vonzotta: középiskola után az Iparművészeti Egyetemre (a mai MOME) készült. Hogy pluszpontokat szerezzen, nyomdászként vállalt munkát, a papírok közt pedig még nagyobb kedvet kapott a rajzoláshoz. Pedagógus szülei nyomására viszont tanári képesítést szerzett, így lett később rajz -és biológia szakos tanár a Szigetvár közeli szentlászlói általános iskolában.

Feleségével, aki szintén kézműves (Horváth Antónia csuhéjáték-készítő), kezdetben egy szolgálati lakásban éltek, de szerettek volna építkezni, amihez szükség volt valamilyen plusz jövedelemre. Több fafaragót is ismert, akik inspirálták, az ő hatásukra lépett maga is a „famívelés” útjára. Antóniával csatlakoztak a Baranyában működő, különféle kézművesekből álló Kaptár Egyesülethez, majd a kilencvenes években, többedmagukkal megalapították a játékkészítőket összefogó Játék Céhet. (A csoport azóta a Duna-Tisza-Közi Népművészeti Egyesület része lett – a szerk.) A házaspár számos néprajzos és magyarsághoz kötődő előadáson és rengeteg alkotótáborban vett részt.

Hogy László játékokat készítsen, abban gyermekei születésének és életének is nagy szerepe volt. Eredetileg puzzlékat tervezett, innen erednek az egymásba illeszthető elemek.

Amikor a kilencvenes években Andrásfalvy Bertalan akkori művelődési és közoktatási miniszternek köszönhetően sok más fiatallal együtt lehetősége nyílt részt venni egy kézművesvásár-sorozaton, munkái nagy sikert arattak. Azóta számos hazai és külföldi vásárt megjárt, a legnagyobb játékpiacon, a Nürnbergi Nemzetközi Játékvásáron pedig szemlélőként kétszer is részt vett. Külföldi utazásai nagy hatással voltak rá – eljutott Erdélybe, Felvidékre, Ausztriába, Németországba, Finnországba, Törökországba és Algériába is – de úgy véli, munkái inkább a külső és a belső világ találkozásának visszatükröződései.

Fő ihletforrása a természet: legtöbb fafigurája valamilyen állatot formáz. „Falun élünk, ahol macskát, csirkéket is tartunk, a közeli tónál pedig sokféle madarat, de még borzot is látni. A természet közelében élve óhatatlanul élményekhez jut az ember” – meséli.

Kép

​Fotó: Fapaci Laci Facebook oldal

Egy-egy figura elkészítése több órát vesz igénybe. Először megrajzolja papírra, majd megformálja cseresznye- vagy bükkfából. Ehhez egy varrógépszerű gépet használ, amely tű helyett fűrészlappal működik. (Ilyen masinát a nürnbergi játékkiállításon látott először.) A folyamat meghatározó része a fűrészelés, de fontos a durva és finom csiszolás is, és a figurák kifestése, ami nemcsak aprólékos, hanem művészi munka is.

Az elkészült figurák – állat- és emberpárok, szülők és kicsinyeik – szeretetteljesen olvadnak egymásba testhajlataikkal.

Egyes figurák keretet is kapnak, amelybe szintén illeszkednek. Bár vannak visszatérő szereplők, mint a kölykeit szoptató macska vagy az egymásba simuló leány és legény, nem találni két egyformát. Neki egyébként mindegyik, a régebbiek is közel állnak a szívéhez, de mindig formálódnak újdonságok is.

A játékkészítést a tanítás mellett űzi, ami sok időt és energiát elvesz, a műhelyébe vonulva azonban le tudja tenni a mindennapok nyűgét-baját. „A kézművesség számomra olyan, mint a sivatagban az oázis. Nagyon szeretek az anyaggal bánni, mert – ahogyan a mesterem, Rétfalvi Sándor szobrász is mondta – az nem szól vissza.”

Kép

Fotó: Fapaci Laci Facebook oldal

Munkáit elsősorban a gyermekeknek készíti, de azok az idősebbeket is megszólítják. „A játék fontos része az életnek, felnőttkorban is: aki hajlandó és tud is játszani, annak egy boldogító tényező” – vallja a famíves. A nagy játékgyártók mellett kézművesként ma nyilván nehezebb érvényesülni, szerinte viszont egy játék nem attól lesz jó, hogy sok pénzből, modern technikával készült; az ember a legegyszerűbb anyagokból, a két kezével is remek dolgokat hozhat létre. Az indiaiakat említi, akikről egy Indiából származó professzor tartott előadást a Játék Céh körében. „Még a tolmácsoláson keresztül is átsütött a barátságos észjárás! Láttatta, hogy az indiai kölykök megannyi utcán heverő kellékből miként pattintanak össze ötletes játékokat. A söröskupakokból és madzagocskából eszkábált pörgő csak egyike volt az ötletarzenálnak” – idézi fel. 

László azt szeretné, ha játékai révén a kézművességre való fogékonyságot a gyerekek felnőtt korukban is megőriznék. „Ahhoz, hogy valaki értékelni tudja, érzékeny lélek kell.”

A famíves saját gyerekeit is ebben a szellemben nevelte, akik hamar beletanultak a kézművességbe, és a vásárokra is mindig velük tartottak. Nagyobbik lánya, Tarjányi Gyöngyi azóta maga is kézműves, filcállatokat készít, húga, Virág pedig kedvtelésből alkot csuhéállatokat – néhány éve „Az Év Ifjú Mestere” címet is elnyerte. László szerint ehhez a szakmához az ügyeskezűség mellett nyitottság szükséges. „Azokban van a remény, akik hajlamosak észrevenni egy kis résen át a nagy világot” – véli. Emellett kell egy hátszél, ami összefogja a hasonló alkotókat, egyedül ugyanis nehezebb boldogulni, főleg az utóbbi időben.

Ők a feleségével régen szinte minden hétvégén jártak vásárokra, ma már ritkábban: a rendezvényeken való részvétel díja az utóbbi időben nagyon megugrott, amit gyakran csak a viszonteladók tudnak kifizetni. A járványhelyzet miatt ráadásul sok vásár elmaradt, ami szintén nem kedvezett a kézműveseknek. Az ő munkáit viszont többen is pont a Covid alatt fedezték fel. „Sok kismama ekkor talált rá a Facebook-oldalamra, és nagyon megtetszettek nekik a portékáim” – meséli.

A Mesterségek Ünnepére egy igazi állatsereggel érkezett: az asztalán macska- mókus-róka- és nyúlcsalád is felsorakozott, de olyan, kevésbé reprezentált állatok másából is válogathattak az érdeklődők, mint a szarvasbogár, a denevér és a szarka.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Hogy mikor milyen figurát tervez, azt a belső késztetés mellett az élet felhívásai határozzák meg, egy felkérésre például kórházban fekvő gyermekeknek és gyermekekkel is készített figurákat. „Mindannyian, az egészségesek is hordoznak lelki sebeket, a kézműveskedés viszont nemcsak begyógyíthatja ezeket, hanem át is tudja fordítani valami jóra, a teremtés élményét adva a gyerekeknek” – vallja. Ő maga az alkotásban azt szereti leginkább, amikor egy kihívást jelentő figurába fog. „Ha sikerül felülkerekednem a nehézségeken, és kezd összeállni egésszé, az örömhormont szabadít fel bennem. Jó érzés, hogy megküzdöttem érte, mintha bevettem volna egy várat.”

Hogyan jött az életedbe a művészettörténet?

Gyerekként folyton csodáltam anyukám és nagymamám kézimunkáit, imádtam a népi értékeket, a népviseletet. Szerettem rajzolni, festeni is, ezért általános iskolásként, amikor ötödikbe kellett mennem, szóba jött a képzőművészeti osztály, de végül nem váltottam, maradtam Magyarlónán. Középiskolában klasszikus ének szakra iratkoztam, csakhogy végzősként elbizonytalanodtam az énekesi karriert illetően, úgyhogy elkezdtem azon gondolkodni, mi az, ami kötődik a zenéhez, vagy kiegészíti azt. Így akadtam rá a művészettörténetre. Ezt tanultam alap- és mesterképzésen. Elkezdtem a doktori tanulmányaimat is, de ez jelenleg szünetel.

A közösségi médiaoldalaid arról tanúskodnak, hogy imádsz utazni. Ilyenkor is művészettörténész szemmel figyeled meg az épületeket, utcákat, szobrokat?

Igen, más szemmel látom ezeket. Igyekszem az apró, érdekes részleteket megtalálni mindenhol. Nagyon szeretem az ajtó- és ablakkereteket, a szép padlócsempéket vagy a díszes lépcsőházakat. Lenyűgöz az, hogy emberek hogyan tudtak ilyen szép dolgokat létrehozni.

Az épületek nagyon mély húrokat tudnak megpendíteni bennem. Bolognában az egyik romantikus stílusú templomban a saját bőrömön éreztem azt az istenfélelmet és misztikus hangulatot, amit az akkor élő emberek érezhettek.

Több helyen sírtam már el magam egy-egy épület láttán. Sírtam az athéni Akropoliszban, Prágában egy szecessziós teremben. De nemcsak épületek, festmények is ki tudják váltani belőlem ezt az erős hatást.

Kép

Fotó: Enyedi Bálint Zsolt

Feltételezem, hogy nem lehet veled egyszerű az utazás…

Tény, hogy egyedül könnyebb, viszont társasággal nagyobb élmény. Sokat tanultam arról, hogyan kell másokkal együtt utazni. Korábban voltak is konfliktusok ebből, amikor barátokkal indultam el. Viszont már én sem gondolom úgy, hogy le kell nyomni egy 20-30 pontos műemléki listát egy-egy új helyen, inkább igyekszem több időt tölteni a számomra fontos, nekem tetsző helyszíneken, és hagyni időt a tervezetlen csatangolásra is. Kiállításokból sem nézek meg annyit, mint korábban. Amikor érzem, hogy telítődöm velük, akkor hagyom ülepedni a látottakat.

Nemcsak felfedezni, de bemutatni is szereted a városokat. Honnan ered a mesélés iránti szenvedélyed?

Szerintem ezt a tulajdonságomat anyukámtól örököltem. Ő az, aki a vendégek fogadásakor mindig rengeteg történettel szórakoztatja a társaságot.

De a zeneiskola is sokat adott, mert itt koncentrációt és színpadi jelenlétet tanultam, ezért nekem nem okoz gondot kiállni egy tömeg elé.

Szerencsés vagyok, mert már az egyetemi évek alatt bekapcsolódtam a Korzo Egyesület munkájába, nem sokkal az alapítás után. Itt a városvezető sétákkal kiélhetem a mesélés iránti szenvedélyem.

Mivel foglalkoztok a Korzo Egyesületnél?

A célunk, hogy általános, illetve tematikus városnéző séták és egyéb interaktív programok segítségével megismertessük, megszerettessük Kolozsvár épített örökségét a helyiekkel és a turistákkal egyaránt. De belevágtunk más jellegű projektekbe is: az épületekről családi munkafüzeteket készítettünk, terveztünk társasjátékot is, blogot vezettünk, és cikkeket írtunk a helyi újságoknak a városról. Jelenleg az osztályok, iskolai tevékenységek felé szeretnénk tágítani a programkínálatunkat. 

Kép

Fotók: Enyedi Bálint Zsolt

Melyek voltak a legnépszerűbb városnéző sétáitok?

A tematikusak a legnépszerűbbek, ezek elsősorban a helyieknek szólnak, akiknek már van valamilyen ismeretük a városról. Nagy népszerűségnek örvendett az Acélabroncs, bricsesznadrág – a mulató város ükapáink korában című sétánk, amely a 19. századi kolozsvári szórakozásokról szól: színházba járásról, kaszinózásról, korzózásról a sétatéren. A másik, amit nagyon szeretnek, az az igaz-hamis történetek Kolozsvár középkoráról. Ez az úgynevezett félrevezetésünk: minden helyszínen mondunk történeteket, és a közönségnek meg kell szavaznia, hogy ezek igazak vagy hamisak. De a legnagyobb sikerélményem egy Pokesétához kötődik; itt a Pokemonok létrejöttének történetét fűztük össze a különböző épületek történetével.

Egy hetedik osztályos fiú azt mondta, hogy ezen a sétán többet tanult, mint az eddigi történelemórákon összesen.

Hogyan készülsz egy-egy ilyen sétára?

Rengeteget sajtózunk a kolleganőmmel egy ilyen séta előkészítésekor, ez rendkívül izgalmas, nagyon szeretjük a 19. századi újságokat lapozgatni. Ami régebbi korokról szól, ott szakirodalomból építjük fel a sétát, de a 19. századtól mi is megnézzük a korabeli forrásokat.

Van kedvenc történelmi korszakod?

Nehezen tudnék kiemelni egyet. A 19. század azért jó, mert közelebb van hozzánk, könnyebben bele tudjuk képzelni magunkat, ehhez pedig a források is hozzásegítenek. De megnéztem volna Kolozsvárt az 1500-as évek végén, 1600-as évek elején, ekkor kapja a kincses jelzőt. Ebben az időben reneszánsz ajtó- és ablakkeretek jelennek meg a városban, a hölgyek is nagyon gazdagon öltözködnek, imádtam volna.

Egy építészetrajongónak biztos konkrét elképzelése van arról, hogy néz ki álmai háza. Te hogy írnád ezt le?

Nagyon nagy bajban lennék, ha nulláról kellene megterveznem egy házat. Számomra egy 19. századi vagy még korábbi szecessziós villa lenne az ideális, szép kerttel és terasszal. Vagy egy Bauhaus villa, hatalmas ablakokkal, letisztult, geometrikus formákkal és erkéllyel. A falak tele lennének plakátokkal.

Nagy álmom, hogy legyen egy télikertem tele növényekkel. Továbbá lenne egy ablakom széles párkánnyal, ahova ki lehetne ülni olvasni, vagy csak nézni az utcát, figyelni az embereket.

Kép

Fotók: Enyedi Bálint Zsolt

Milyen céljaid vannak a közeljövőt illetően?

Az egyesületi munka mellett nemrég egy új pozícióban is kipróbálhattam magam, a kolozsvári Pont Csoport PR és kommunikációs munkatársaként. Ez egy teljesen más szerepkör, ebben szeretnék fejlődni. Továbbá szeretnék elmélyedni az épített örökség területében. A Hétfői kép nevet viselő blogomat jó lenne könyv formájában is megjelentetni – itt minden hétre ajánlanék az olvasóknak egy-egy műalkotást. Most újra intenzívebben foglalkozom a zenével is, elvégeztem az első évet zenepedagógia szakon. Ezt szeretném összekötni az épített környezetneveléssel. Nagy tervem, hogy zenei sétákat is megvalósítsunk a Korzo Egyesületnél.

Mit gondolsz, mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

Szerintem nagyon sok mindent. Az egyik legfontosabb, hogy értékelni tudom azt, ami a magyarságomhoz kötődik, például a népi kultúrát, a nagymamámtól hallott népdalokat és a népviseletemet, amit bármikor büszkén viselek. Értékelem a nyelvet, amit beszélek, de tudom értékelni a többség kultúráját is. Szerintem az épített örökség megmaradásának is az a záloga, hogy a kisebbség és a többség is fontosnak tartja ezt. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha már gyerekként megismertetjük velük ezeket az értékeket, történeteket. Éppen ezért szeretnénk az egyesülettel román iskolákba is elvinni a gyermekfoglalkozásainkat, és idén a családi munkafüzeteinket is le szeretnénk román nyelvre fordítani.