Hogy a szerkesztőségben mennyire fontos a másik személye és mennyire összeforrunk egy-egy feladattal, jól mutatja, hogy a szövegeket nem egy olvasószerkesztés nevű mappába gyűjtöm. A mappa neve: Ildi. Gergely-Baka Ildi az olvasószerkesztő a printnél, ő az, akire – ha épp szükséges, akkor tartalmi és terjedelmi szerkesztés után – teljes nyugalommal rá tudom bízni a szerzőktől érkező írásokat, sőt, tudom, hogy vészhelyzetben ezt is megcsinálná helyettem. Szóval, több mint olvasószerkesztő: Ildi. Ahogy ő fogalmaz, az a feladata, hogy minden nyelvi, logikai és egyéb akadályt elgördítsen az érthetőség útjából. Persze, szerénykedik, hiszen sok cikkét olvashattuk a lapban és a kepmas.hu-n is, olykor még a személyes életébe is bepillantást enged, például az esküvőjéről vagy a nagymamájáról írt jegyzetében. Én ezeket az írásait szeretem a legjobban, de tudom azt is, hogy milyen felkészülten megy az interjúira. Azt mondja, a Képmásnál ismerte föl, hogy a vele azonos értékrendű emberek közössége sem egy homogén massza, mert rengeteg téma van, amelyben nem értünk egyet, és ez jó. 

Kép

Gergely-Baka Ildikó, kép: Éder Vera

Fodor Kriszti alapítványunk kulcsembere, ő szervezi a Média a Családért-díj jelöléseit, a zsűrizést, a díjátadót, a sajtózást, a médiamegjelenéseket, a podcastokkal kapcsolatos szerveznivalókat, de a szívügye a Képmás-estek. Azt mondja, lelkesíti, hogy ebben is évről évre meg tudunk újulni. Én meg azt mondom, nélküle ez nehéz lenne. Mivel élete évtizedek óta a háttérszervezésről szól, nagy színházi és egyéb kulturális rendezvényes tapasztalattal, megszokta, hogy a nézőtéren vagy a színfalak mögött figyel, szurkol ugrásra készen. Az első ötletcsírától a teljes szervezésen át az estről készült videók utolsó simításáig aktívan jelen van és kézben tart mindent. Még azt is, jól lát-e majd a néző a második sorban a kamera mögött és van-e víz az asztalon. Nincs hét, hogy ne jönne valami film- vagy témaötlettel, miből is lehetne Képmás-estet csinálni. A legfontosabb visszajelzéseket tőle kapom nemcsak a csillogó orromra, a színpadon elhangzottakra is. Szereti figyelni a közönség reakcióját, és annak örül a legjobban, amikor a nézők kifelé menet azt mondják: „Köszönjük!” De a legboldogabbnak akkor látom, ha kutya is van a közelben.

Kép

Fodor Kriszti, kép: Éder Vera

Amikor Demecs Timit megkérdeztem, mi mindent is csinál szerkesztőségi titkárként, nem kezdte el sorolni a postázást, a sok tucatnyi munkatárs számlázással kapcsolatos ügyeit, az előfizetésekkel kapcsolatos ügyintézést és telefonálgatást, a terjesztéssel járó apró-cseprő teendőket, a mindenféle elszámolásokat, adminisztrációt, kitelepülést, hanem felnevetett és azt mondta: „Hát, semmit, itt vagyok.” Azt hiszem, mi is ezt szeretjük benne legjobban. Hogy itt van. Hogy elintézze, hogy kipakolja, hogy megbeszélje, hogy beszerezze, hogy meghallgassa, hogy néha jól megmondja és aztán egy nagyot kacagjon a csilingelő nevetésével.

Kép

Demecs Timi, kép: Éder Vera

Mióta Hajni nálunk van, csak azzal kell foglalkoznunk, amihez értünk. Ez hihetetlen áldás. Az aláírásában az áll, hogy gazdasági és üzletfejlesztési igazgató. Nekünk ez a biztonságot jelenti. Az Excel-táblák gurujának mondja magát, de nem ezért dr. Péterfy Hajnal, hanem mert eredetileg gyógyszerész. Talán innen a precizitás és a türelem, amivel végül minden ügyes-bajos dologra, bölcsészek és fotósok számára pláne megoldhatatlannak látszó problémára megtalálja a gyógyírt. Ebben nemcsak a Babafalva oldal létrehozásában szerzett tapasztalata jön jól, hanem a kamasz fiaival való együttélés tanulságai is. 

Kép

Péterfy Hajni, kép: Éder Vera

Alig több mint fél éve van nálunk Jámbor‑Miniska Zsejke, de hangja nélkül már elképzelhetetlen a napi munkazaj. Ha feladat van, azonnal beleugrik, egyébként az online tartalomfejlesztés a fő feladata. Izgalmas nyári kétlaki életéről, a kemping kihívásairól mindig örömmel mesél. 

Kép

Jámbor-Miniska Zsejke, kép: Éder Vera

Lívia megjelenése volt valójában a kepmas.hu születésnapja, akkor vált önállóvá a Képmás online felülete, amelynek ma már több mint 2/3-a önálló tartalom. Kölnei Lívia a mi kis tudós nőnk, műveltsége és megfontoltsága közkincs a szerkesztőségben. Szerzőink is nagyon hálásak tapintatáért és kibillenthetetlen nyugalmáért. Hát persze, hogy igazi macskabarát.

Kép

Kölnei Lívia, kép: Éder Vera

Fekete Fanni a legújabb munkatársunk, ő végzi most Ivánkovics Szonja munkáját, akinek augusztusban született meg a kislánya. Szerzőként már képmásos volt, de elcsábítottuk a szerkesztőségi munkára is, ő bocsátja vízre online tartalmainkat. Azt mondja, már öt-hatéves korában is újságot írt, bár akkor még nem laptopon, hanem színes ceruzákkal, most pedig hálás azért, hogy a szenvedélye lehet a munkája. 

Kép

Fekete Fanni, kép: Éder Vera

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el. 

A képrombolók és Napóleon célkeresztjében

A világ talán legkalandosabb sorsú műalkotásának története valamikor 1420 körül kezdődött. A németalföldi Gent város polgármestere, Jodocus Vijd és felesége, Lysbette rendelte meg Hubert van Eycktől és testvérétől, Jantól. A jómódú kereskedőházaspár hozzá akart járulni a város Szent Bavóról elnevezett katedrálisának feldíszítéséhez és persze a saját hírnevük öregbítéséhez. Az idősebbik van Eyck megtervezte és összeállította a faszerkezetet, és valószínűleg elkészítette a festés alapozómunkáit, majd az öccse, Jan fejezte be és vitte tökélyre az alkotást.

Kép

Jodocus Vijd és Lysbette – Forrás: Wikipedia

A mű olyan grandiózusra sikerült, hogy a mai napig is a művészettörténet egyik legkülönlegesebb darabjaként tartják számon. Már a puszta méretei is tekintélyt parancsolók: tizenkét táblából áll, amelyek közül nyolcnak mind a két oldalára festményeket készítettek. Az összesen húsz képből álló, többszörösen kihajtható szárnyakból felépülő oltárkép kinyitott állapotban majdnem 20 négyzetméter területű, a súlya több tonna, a megóvására szerkesztett, hét méter magas üvegkalitka pedig golyóálló üveggel borított, klimatizált helyiséget választ le a templom teréből.

Nem is véletlen, hogy ilyen komoly elővigyázattal védik, a genti oltárképet ugyanis a története során legalább tizenkétszer próbálták meg elrabolni vagy elpusztítani.

1432-es felavatása után majdnem másfél évszázadnyi nyugalom következett a katedrális hűvös mélyén, aztán megkezdődött körülötte az ámokfutás. 1566-ban, a reformáció militáns időszakában Gent városát is elérte a legradikálisabb kálvinisták képpusztító mozgalma. Ez volt az az időszak, amelyben a 17 németalföldi tartományban – a mai Hollandia, Belgium, Luxemburg területén és egyes észak-francia vidékeken – megkezdődött a katolikus módra feldíszített templomok ostroma. Feldühödött polgárok rontottak be a templomokba, és ledöntötték a szobrokat, levakarták a freskókat, leszaggatták a festményeket, amelyekben az egyház bálványimádó, hivalkodó szentségtörését látták. A genti Szent Bavo-katedrális ajtaját egy faltörő kossal törték be, majd benyomultak a templomba, hogy elégessék a szárnyasoltárt. A pusztítást csak ezért nem tudták végrehajtani, mert az oltárnak nyoma sem volt. A katedrális hívői és őrzői már korábban tudomást szereztek a környező városokat ért atrocitásokról, és jó előre kimenekítették az értékes műtárgyat.

Darabokra szedve a katedrális tornyába hordták, ahol gondosan elrejtették.

Miután elvonult a vihar, az oltárt visszavitték az eredeti helyére, ahol megint a nyugalom időszaka következett. A történelem azonban újabb kihívásokkal állt elő. A francia forradalom káoszában hatalomra került Napóleon – mint szinte minden egyeduralkodó – hamar ráérzett a híres műalkotások vonzerejére. Szemet vetett a genti szárnyasoltárra is, ezért 1794-ben elküldte a katonáit, hogy hozzák el a neki járó részt. A francia csapatokkal érkező megbízottak kifosztották a templomot, leszereltek négy táblát a tizenkettő közül, és Párizsba szállították azokat. A darabokat a frissen kibővített és felújított Louvre-ban helyezték el, ahol a hódító császár sok más szerzeményével együtt volt hivatott hirdetni a birodalom nagyságát és erejét.

A tőzsdeügynök vallomása

A waterlooi vereség és Napóleon eltávolítása után az oltár darabjai szerencsésen visszakerültek Gentbe, és csodálói azt gondolták, hogy ettől kezdve minden visszatér a régi kerékvágásba, de nagyot tévedtek. A templom egyik kanonoka úgy érezte, hogy az oltárképek ósdiak, kopottak, és megrágták őket a kártevők. Azt a megoldást látta célra vezetőnek, hogy áruba bocsátja őket. A faszerkezetet kettévágatta, majd az egyik részt – hat panelt – sikeresen el is adta. Ezek végül a porosz király, III. Frigyes Vilmos udvarába kerültek, és Berlinben állították ki őket. A túlbuzgó muzeológusok viszont ezzel még nem elégedtek meg; a mindkét oldalon festett táblákat vastagságukban kettéfűrészelték, hogy a látogatók az előlapokkal egyszerre csodálhassák meg a hátoldali remekműveket is.

Eközben a Gentben marad tábláknak is sanyarú sors jutott.

A katedrális 1822-ben kigyulladt, és az oltár ott elhelyezett részei is megrongálódtak. Szerencsére nem pusztultak el, és hosszas, évtizedekig tartó restaurálás után megint elfoglalhatták a helyüket a templomban.

A Berlinbe került részeknek még száz évet kellett várniuk arra, hogy visszajuthassanak a szülővárosukba. Az elvesztett világháború után, az 1920-as versailles-i szerződés 247. cikkelye kötelezte arra Németországot, hogy a műkincseket visszaszolgáltassa Belgiumnak. A szárnyasoltárt újra összeszerelték, és kiállították a genti katedrálisban. 1932-ben nagyszabású ünnepséget is rendeztek a műalkotás 500. születésnapjára.

A következő megpróbáltatás mindössze két évet váratott magára. 1934 egyik áprilisi éjszakáján ismeretlen betörők hatoltak be a katedrálisba. A bal oldalon alul elhelyezkedő két panelt – az elöl Az igaz bírákat és hátul Keresztelő Szent Jánost ábrázoló táblát – fűrésszel leválasztották, és ellopták. Másnap reggel, amikor fény derült a rablásra, és kihívták a rendőrséget, a nyomozó szinte tudomásul sem akarta venni, hogy megint történt valami a viharvert oltárral. Az első dolga az volt, hogy elsietett egy közeli sajtszaküzletbe, ahol az éjszaka folyamán szintén lopás történt.

Kép

A genti oltár bezárva – Forrás: Wikipedia

Nem sokkal később üzenet érkezett a tolvajoktól: egymillió belga frankot, körülbelül 10 millió forintot követeltek Az igaz bírákért cserébe. A Keresztelő Szent Jánost ábrázoló hátsó oldalt „jószándékuk jeléül” a genti pályaudvaron hagyták, a másik oldal azonban nem került elő. A nyomozás rengeteg irányba indult el, de egyetlen szál sem vezetett eredményre.

Ugyanazon év novemberében aztán úgy tűnt, áttörés történt. Egy Arsène Goedertier nevű tőzsdeügynök a halálos ágyán beismerést tett az ügyvédjének. Titokzatos módon a következőket mondta: „Egyedül én tudom, hol van. Az információ az íróasztalom jobb oldali fiókjában van, egy »mutualité« feliratú borítékban.”

A borítékot meg is találták, benne a következő szöveggel: „Olyan helyen pihen, ahonnan sem én, sem más nem veheti el anélkül, hogy felkeltené a nagyközönség figyelmét.”

Az oltárt a nácik is elrabolták

A regényes események nyomán megindultak a találgatások. Abban mindenki egyetértett, hogy az idős és beteg, gyengén látó Goedertier képtelen lett volna egyedül végrehajtani a fizikailag rendkívül megterhelő rablást éjjel a katedrális sötétjében. Kellett, hogy legyenek bűntársai is. Jelentkeztek szemtanúk, akik éjjel két alakot véltek látni, amint egy autóba tesznek egy nagy csomagot a katedrális előtt. Egymás után keletkeztek az összeesküvés-elméletek. Az egyik szerint maga az egyház tüntette el a táblát, mások azt állították, hogy egy kudarcba fulladt pénzügyi befektetés kárvallottjai próbáltak ily módon pénzhez jutni.

A váltságdíjat nem fizették ki, az ügy pedig szép lassan kihűlt. Az igaz bírák nem került elő, majd kitört a második világháború, és Belgiumnak nagyobb gondjai is akadtak az oltártábla visszaszerzésénél. A nemzetiszocialista német vezetés viszont annál többet foglalkozott a genti kinccsel. Hitler mindenképpen a magáénak akarta tudni, Goebbels pedig 1940-ben külön megbízottat küldött Belgiumba a hiányzó tábla felkutatására. A Heinrich Köhn nevű nyomozó arra a következtetésre jutott, hogy a panel magában a katedrálisban van elrejtve, de akárhányszor végigkutatták az épületet, nem találtak semmit.

Végül Hitler parancsára a németek 1940-ben elrabolták az oltárt. Először Franciaországba vitték, majd a bajorországi Neuschwanstein kastélyba. Amikor aztán szorulni kezdett körülöttük a hurok, a náci vezetők – elképesztő mennyiségű más elrabolt műkinccsel együtt – az ausztriai Altaussee melletti sóbányában rejtették el.

Amikor végérvényesen kiderült, hogy a háborút elvesztették, aláaknázták az egész gyűjteményt, és fel akarták robbantani. Ez csak azért nem sikerült nekik, mert a szövetséges műkincsmentő osztaggal összejátszó bányászok az életük kockáztatásával elvágták a detonátorok vezetékeit.

A győztes szövetségesek megdöbbenve találtak meg több mint 400 tonna rablott műtárgyat, valamint felmérhetetlen mennyiségű aranyrudat és valutát.

Kép

Szövetségesek a nácik által ellopott műtárgyak megtalálása után, Altaussee, 1945. május – Forrás: Wikipedia

A genti oltár 1945-ben visszakerült a katedrálisba. Az igaz bírákról másolatot készíttettek egy volt festményhamisítóval, és azt tették be az eredeti helyére. Ez újabb tápot adott a találgatásoknak, sokak szerint ugyanis a valódi tolvajok ezzel a ravasz módszerrel csempészték vissza a helyére az eredeti festményt. A hatóságok a második világháború óta hatszor fésülték át az egész épületet, egyszer pedig tíz méteres mélységig hatoló röntgensugarakkal kutatták át, de mindhiába. A festmény azóta sem került elő, a belga rendőrség pedig még mindig nem zárta le az ügyet. A mai napig külön megbízott foglalkozik vele, az eredménytelen bejelentések pedig százával érkeznek.

1995-ben egy amatőr nyomozó illegálisan felnyitotta az állítólagos tolvaj, Arsène Goedertier sírját, és ellopta a koponyáját. Mindezt azért tette, hogy egy szellemidéző szeánszon megtudja tőle az igazságot.

Felhasznált források:

• The Ghent Altarpiece: the truth about the most stolen artwork of all time https://www.theguardian.com/artanddesign/2013/dec/20/ghent-altarpiece-most-stolen-artwork-of-all-time
• Great Art Heists of History: The Ghent Altarpiece and its Missing Panel https://www.mutualart.com/Article/Great-Art-Heists-of-History--The-Ghent-A/B450ABE50E4523E1
• Is This The World's Most Coveted Painting? https://www.npr.org/2010/12/25/132283848/is-this-the-worlds-most-coveted-painting?t=1659960783198
• The Amazing Survival of the World’s Most Stolen Artworkhttps://medium.com/thinksheet/the-amazing-survival-of-the-worlds-most-stolen-artwork-be9a3230437f

Igaz, hogy a családját különös kapcsolat fűzi Erdő Péter bíboroshoz?

Édesanyám két éven át a gyermek Erdő Péter nevelője volt, és hogy miket produkál az élet: amikor időskorában a máltai szeretetotthonba került, újra találkoztak. Az otthon kis kápolnájában egy ünnepségen a bíboros úr celebrált szentmisét, és akkor ők ketten megemlékeztek a régi időkről.

Abban is az édesanyjának volt fontos szerepe, hogy ön rajzolni kezdett?

Ő mindig támogatta az elképzeléseimet, azt mondta, ha valamiben nagyon hiszek, az előbb-utóbb megvalósul. Ez Az utolsó vacsora című filmemre is igaz, amely 40 év várakozás után készülhetett el, a tervét ugyanis már 1978-ban beadtam, de a vallási téma miatt elutasították. Utólag azt mondom, jobb ez így, mert ha akkor megcsinálhatom, sokkal gyengébb minőségű produkciót kaptunk volna a korabeli technikával. Mostanra viszont egy kicsit felnőhettünk Leonardo festményéhez. Ebből már azt is tudom, hogy ha valami nem működik, nem szabad erőltetni, mert kitalálhatok én bármit, Valaki fentről úgyis beleír a forgatókönyvembe…

A forgatókönyvébe, amelybe már egészen korán belekerült a rajzolás mellé a filmezés is?

Négyen voltunk testvérek, mind fiúk. Sportoltunk, mivel nem volt televízió, sem komputer, és nem is ültünk elszigetelten a telefonunkba zuhanva. Édesanyám csodásan rajzolt, kendőfestő volt, mintákat tervezett selyemkendőkre, batikolt. Engem is beavatott, mert látta a kézügyességemet, befizetett nyári művésztelepre, táborokba, rajzkörökbe. Nem volt még animációs oktatás az iskolákban, így egy ismerős révén a Mafilm trükkfilmcsoportjához meg a díszletfestőkhöz kerültem. Majd 1968-ban felvételizhettem a Pannónia Filmstúdióba, ahová hatvanan jelentkeztünk, hatot vettek fel, s én bejutottam. A Gusztáv sorozattal kezdtem, ami mellett olyan produkciók futottak, mint a Mézgáék vagy Dr. Bubó.

A házon belüli animációs akadémián a legnagyobbaktól tanulhattunk: Jankovics Marcell, Nepp József, Dargay Attila, Gémes József. Azóta jártam jó pár stúdióban a világon, de ennyi tehetséges, különböző stílusú alkotóval nem találkoztam!

Legalább tíz évet kellett a szakmában tölteni, hogy egyedi filmtervet adhassunk be, nekem az első a Kő lett. Emlékszem, Nepp József kihúzta a fiókját, és azt mondta, itt van 15–20 szkript, válasszak egyet. És én abba a három percbe a világot is bele akartam rajzolni!

A világot végül az 1980-ban készült „A légy” című háttéranimációs művével nyűgözte le. Jól tudom, hogy azt egy Pink Floyd-szám is ihlette?

A kollégáimmal együtt zenecentrikusok voltunk, én nagy Pink Floyd-rajongó is, ez akkoriban nagyon feltöltött. Az első zenekar volt a világon, amely bezörejezte a dalait, olyan effekteket tett hozzájuk, amelyek újszerűvé varázsolták a műfajt. Az Ummagumma című lemezük egyik száma ihletett meg, amelyben berepül egy légy egy épületbe, és kergetik. Mindjárt lepergett előttem a film. Addig minden animációs alkotás úgy készült, hogy háttér előtt ugráltak a karakterek, s lejátszották nekünk a sztorit. Én valami újat szerettem volna kitalálni, mert a mestereink már mindent tudtak, azt nem lehetett felülmúlni. Jött az ötlet, hogy mi lenne, ha betenném a kamerát a légy szemébe, úgy, hogy a legyet sem látjuk, meg azt sem, aki üldözi, csak a háttereket. Ez úgy valósult meg, hogy lerajzoltam egy képet, de ahogy odébb ment a kamera, megint mindent le kellett rajzolni, úgyhogy több mint 3600 rajzot készítettünk. Két hölggyel együtt két évig dolgoztunk rajta.

Kép

"A légy" animációs filmhez készült rajz

A filmet látva egy kicsit csodálkozom, miként mehetett át anno a szocialista cenzúrán…

Nagy szerencse, hogy a Pannóniában Hankiss Elemér végig támogatott, mert való igaz: jöttek fentről a kérdések, hogy ki itt a légy, és ki az üldöző. Nem úgy volt ám, mint ma, hogy leadok egy ötletet, és semmit nem kérdeznek. Ebben azért benne volt, hogy esélytelenek vagyunk, és leütnek, ha nagyon zümmögünk.

Csoda is, hogy végül engedélyezték a filmet, de jó fél éven belül minden fesztivált megnyert, így került be az Oscaron is a legjobb három közé.

Ott meg akkoriban a szakmai újításokon túl arra külön is figyeltek, hogy Kelet-Európából milyen üzenettel jönnek elő a versenyzők.

Mikor kezdte felfogni, hogy a háttéranimációs ötletével világszinten is nagyot alkotott?

Meghívtak az ottawai fesztiválra, kimentünk, s én akkora vetítőt még életemben nem láttam! Addig a Corvin meg az Alfa mozi vászna volt a csúcs. Akiknek a filmjeit aznap vetítették, azok az első sorban ültek, a végén felállt az alkotó, és a közönség tapsolt vagy kifejezte nemtetszését. Amikor elindult a filmem, őrületes ordítás, fütyülés kezdődött, meg voltunk győződve arról, hogy megbuktunk. Akkor még nem tudtam, hogy a kanadai fiatalok körében ez tetszésnyilvánítás. Lement a film, felálltam, rám világítottak, és mellettem is felállt egy két méter magasságú idősebb úr. Átölelt és gratulált, hogy ez fantasztikus! Bill Littlejohn, a Walt Disney legendás animátora volt az, akinek utánunk vetítették a filmjét, és ő már akkor tudta, amit én még nem, hogy szakmailag micsoda újítást követtem el. Meg is hívott magához Los Angelesbe, végigvitt a városon, mint a véres kardot, és mindent megmutatott.

Az Oscar-díját személyesen mégsem vehette át…

Mert Dósai elvtárs vette át helyettem a Hungarofilmtől, noha természetesen engem is meghívtak az eseményre, de útlevelet nem kaptam. Azzal indokolták, hogy úgyis esélytelen vagyok a két kanadai jelölttel szemben. Ment viszont egy több főből álló delegáció, én meg másnap reggel nyolckor a Szabad Európa Rádióban hallgattam, hogy „A légy” Oscart nyert. Döbbenetes volt!

Nyilván egész más lett volna ott ülni, amikor feltépik a borítékot, nem volt könnyű feldolgozni, hogy ehelyett az ágyban fekszem, és ébredéskor alig hiszek a fülemnek.

A Magyar Rádió csak délután mondta be, én meg két hónappal később mehettem ki a szoborért, amit Dósai elvtárstól még az átadás napján visszavettek. Littlejohn ugyanis jelezte, hogy ismer, és ennyit nem változhattam fél év alatt, úgyhogy valaki más ment ki a nevemben a színpadra. Ebből persze ott rögtön sztori lett a médiában. Ha ma mondanám egy fiatalnak, hogy nominálva vagy, de majd én hazahozom a díjat, azt hiszem, válaszolna valamit…

Mennyit változtatott az életén az Oscar?

Amikor utólag kimentem a szoborért, szembesültem vele, hogyan működik a biznisz odakint. Littlejohn fantasztikus körülmények között látott vendégül, az első kérdése az volt, mi van a bőröndömben. Mondom, mi lenne, teniszütő, mert mindketten teniszőrültek voltunk. Kérdezte, hol vannak az eredeti rajzok. Mondom, az egy raklapnyi, fel sem tudnám emelni, hogy hoztam volna el! Azt mondja, pedig dedikálhattad volna őket egy galériában a Sunset Boulevard-on, s ha darabját 50 dollárért eladjuk, meglenne a következő filmedhez a pénz! De reklámfilmekre is fel akartak kérni, mondván, a nevem Oscar-díjasként mindjárt 15 országba eladná őket. Rájöttem, hogy az Oscarral közvetlenül nem pénz jár, hanem lehetőség: kinyílnak az ajtók, s ez emelheti később a gázsimat a többszörösére.

A nyolcvanas években mégsem az USA-ba, hanem előbb Németországba, majd Kanadába távozott Magyarországról. Miért?

Egyrészt Reagan elnök szigorított, és a Kelet-Európából érkezők nem kaptak zöld kártyát, anélkül meg nem kockáztattam. Másrészt nekem itthon volt tervem, egy egészestés film, A Rabbi macskája címmel. A forgatókönyvet azonban elutasították, ahogy utána Erich Kästner Május 35-jét is, amit szintén beadtunk. Ezután mentem ki a Koncertirodával leszerződve Németországba mint szellemi terméket szállító művész, munkavállalási engedéllyel. Három és fél év után pedig elfogadtam a kanadai invitálást a legnagyobb ottani animációs stúdióhoz, a Nelvanához. 1988-ban emigráltam, a két fiam, akik velem jöttek, azóta is kint dolgoznak a szakmában. Csak már a mai 3D-s technikával, amit eleinte sajnáltam, aztán beláttam, hogy ez a jövő.

Én két év után saját stúdiót alapítottam, s Torontótól Chicagón át Los Angelesig mindenhová dolgoztam. Majd 2000-ben véletlenül hazajöttem.

Véletlenül?

Kint tönkrement a 30 éves házasságom, mert a volt párom nem érezte otthon magát, visszatért, engem viszont a szakmai fejlődés lehetősége még ott tartott. Én a jelenlegi feleségem, Zsófia miatt tértem haza, aki keramikus, korábbi diáktársaival hárman alapították a Budai Rajziskolát. Minden fiatalnak ajánlanám: menjen ki pár évre, majd jöjjön haza kamatoztatni a tudását. Itt vannak a gyökereim, ahogy Kanadában mondta egy ügyvéd ismerősöm: sosem leszek kanadai, mert nem ott jártam iskolába, nem ott ismertem meg az első barátnőmet, nem ott kapott el a rendőr, és nem ott rúgtam be először. Itthon folytattam, ahol abbahagytam, a kollégáimmal félszavakból is megértjük egymást. A mozgásban egy betegség sajnos már korlátoz, de ülni és rajzolni tudok az asztalnál, a kezem és az agyam működik.

Képkocka Rófusz Ferenc "Az utolsó vacsora" című animációs filmjéből

Ma már itthon is legalább annyira értékelik, amit elért, mint korábban külföldön?

A magyarokban volt anno egyfajta irigység, nagyon hamar ítélkeztek. Amikor elmentem, sokan szinte hazaárulónak véltek, eszükbe sem jutott, hogy nem a pénzért teszem. Mára változott ez a szemlélet, amit a Nemzet Művésze kitüntetés, a Szent István-rend vagy a mostani CineFest-életműdíj is mutat. Persze megrémül az ember a korától, ha életműdíjat kap, mégis öröm, mert a szakma adja.

Valamit csak sikerül hátrahagynom, ami minden művész célja, ez a visszajelzés nagyon jó dopping 76 évesen.

Mit gondol, ha megnézzük a filmjeit, megismerjük a személyiségét?

Jó kérdés, ugyanis szoktam menni gimnáziumokba pályaválasztási tanácsot adni, és ott a diákok gátlástalanul kimondják, amit gondolnak. A múltkor felállt az egyikük, s azt mondja, ne haragudjak, de végignézték a filmjeimet, és bár élőben humoros, jókedvű embernek tűnök, de hogy van az, hogy minden filmemben meghal a főszereplő… Erre mindenki elcsendesedett, velem együtt. Te jó ég, gondoltam, milyen igaza van! Úgy látszik, az emberből az jön ki, ami mélyen benne el van rejtve. A „Ticket” című ugyancsak háttéranimációs filmet 2011-ben a nagyobbik fiam unszolására készítettem. Arról szól, hogy mindenki kap egy tikettet az életre, nem tudjuk, hány megállóra, milyen osztályút, s mikor kell leszállnunk. A film egy életet pörget végig, a végén a főhőst értelemszerűen eltemetik. És én ebbe a filmbe belerajzoltam a járókeretet, az infúziót meg a kerekesszéket, pedig akkor még hat órákat tudtam teniszezni. A saját jövőmet rajzoltam le, mert most már, amíg élek, minden ötödik héten infúzióra kell mennem a János Kórházba, hogy lassítsák a romlást a mozgásomban. Ugye jól érzem, hogy Valaki fentről is beleír a forgatókönyveimbe?

Kép

Fotó: Vermes Tibor

Elgondolkodtató, amiket mond, akárcsak a filmjei. Miért fontos önnek, hogy a következő tervét, Hieronymus Bosch „Gyönyörök kertje” című triptichonjának animációs feldolgozását is elkészítse?

Mert óriási aktualitását érzem, pedig Bosch 500 éve festette, amikor Leonardo falfestménye, „Az utolsó vacsora” is készült.

Mára az ember erkölcsileg lecsúszott, fel kellene rázni és szembesíteni ezzel. Én megmutatnám a víziómat erről a műről, úgy, hogy a 21. századot is belecsempésszük.

A „Pokol” képtáblából csináltunk is tavaly egy kétperces előzetest, ebbe repülőket hoztunk be hangeffektekkel, pedig akkor még szó sem volt a háborúról. (Ezt láthatták is a Szépművészeti Múzeumban a Bosch-időszaki kiállítás látogatói – a szerk.) De akár egy vakuvillanással is maiak lehetünk, hiszen 500 éve még az sem volt. Ez az animáció öt–hat embernek is legalább másfél–két éves munka, s mivel az idő múlik, akár az utolsó kihívásom is lehet, szeretném maradandóvá tenni. Olyan elképzelés is van ehhez és Az utolsó vacsorához, hogy ahol a festmény megtekinthető, ott az előtérben levetítenék a filmet öt nyelvre lefordítva, s úgy mehetnének be az emberek megnézni Leonardo, illetve Bosch művét. Biztosan még mélyebb emlékkel távoznának, akár USB-n is magukkal vihetnék a filmet. Mert Leonardónak anno egyetlen képben kellett megfogalmaznia a mondanivalóját, nekünk pedig volt rá 11 percünk.

A családapa felelőssége

Vannak, akik szerint a hegymászók őrültek, mert teljesen értelmetlenül kockáztatják az életüket egy életveszélyes hobbi, az adrenalin és néhány magas hegycsúcs miatt, s vannak, akik az emberi teljesítőképesség határainak feszegetéséért tisztelik őket.

Erőss Zsolt első magyarként 2002-ben mászta meg a 8850 méter magas Mount Everestet. Kilenc éve május 20-án, 45 évesen társával, Kiss Péterrel elérte a Kancsendzönga csúcsát, de ereszkedés közben eltűntek. Kiss holttestét másnap reggel meglátták, Erőss Zsoltét pedig egy évvel később, 8100 méter magasságban egy rámpán fedezték fel. Már a vele történt tragédia előtt is sokan kérdezték: hogyan képes Hilda együtt élni azzal a tudattal, hogy férje minden expedíció alkalmával az életét kockáztatja a hegyen? Pláne úgy, hogy két gyermekük van.

Nem tartozik egy apa is felelősséggel a gyermekei iránt?! Hogyan lehet valaki annyira felelőtlen, hogy felesleges izgalmaknak teszi ki a szeretteit, kockáztatva azt, hogy azok esetleg apa és férj nélkül maradnak? Ezek a kérdések is rendre elhangzottak.

2013-ban Sterczer Hildára a média is hiénaként tapadt, szinte felelősségre vonta, amiért „elengedte a férjét”. Csoma Sándor rendező felismerte, ahhoz, hogy a kívülállók megértsék a hegymászók különleges világát és Erőss motivációit, a hozzá legközelebb álló ember, a feleség szemszöge szükséges. Az ő fájdalmán, gyászán és gondolatain keresztül kirajzolódhat egy kép, amelyet látva talán félretesszük előítéleteinket.

Kép

Részlet a filmből

Haragtól a beletörődésig

Már rögtön az első tíz percben belecsöppenünk a 2013-as eseményekbe, amelyeknek hiába tudjuk a kimenetelét, nézőként mégis izgulni tudunk. És reménykedünk Sterczer Hildával együtt, hogy az, ami a Kancsendzöngán zajlott, valójában meg sem történt. A film a jelen és a múlt, a realitás és az emlékfoszlányok pallóján egyensúlyoz, közben kirajzolódik egy megfontolt, két lábbal a földön álló, a hegymászásért szintén lelkesedő, az érzelmeit nehezen kimutató nő képe, a fiatalon özvegyen maradt Sterczer Hildáé, akit Pál Emőke alakít bravúrosan, minden mimikája, mozdulata mesél.

Mesél arról, hogy az emberek és a média támadásai közepette hogyan jut el egy feleség – aki egyben édesanya is – a haragtól a beletörődésig, s hogyan képes szimbolikusan eltemetni a „másik felét”, szeretett férjét.

És hiába nem Erőss történetéről van szó, szelleme átjárja az egész filmet, karaktere a visszaemlékezések alatt bontakozik ki. Trill Zsolt Erőss Zsoltja makacs, öntörvényű, mániákus sportember, de apa és férj is. Hogy ennyire képesek voltak átlényegülni, az talán annak is köszönhető, hogy a filmben a színészek Hilda és Zsolt saját ruháiban játszanak.

Kép

Részlet a filmből

A hegymászás halálos „diagnózis”?

A néző mélységet és magasságot egyaránt megél a 98 perces játékidő alatt; a legtorokszorítóbb jelenet – amely mindenkit elgondolkodtat arról, vajon mit csinálna az özvegyéhez hasonló helyzetben – az, amikor Hilda kislánya az édesapja felől kérdezősködik. A film nagy részét valós események adják, de fikciós elemek is bekerültek a történetbe. Csoma Sándor mély empátiával, közhelyektől mentesen mutatja be ezt a két embert, döntéseik mozgatórugóit, különleges személyiségüket.

„Ahogy Zsolt az amputációt követően megmászott még két hegyet lábprotézissel, Hilda ugyanekkora erővel állt fel a tragédia mélységeiből” – mondta még nyáron a rendező a film.hu-nak adott interjújában, Sterczer pedig a Képmásnak korábban így nyilatkozott:

„A hegymászás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megkapja a rákos diagnózisát. Van esélyed, hogy túléld, és van esélyed, hogy meghalj. Ez elgondolkodtat arról, hogy mit is ér az élet.”

Csoma Sándor anyaggyűjtés és inspirációszerzés gyanánt maga is falmászóterembe járt, valamint hegymászókról készült dokumentumfilmekből és Révész Szilvia A Hópárduc felesége című, Sterczer Hildával készített interjúkötetéből is táplálkozott. A magashegyi jeleneteket az Altausseer-tó mellett és a Dachstein-gleccseren rögzítették, a színészek segítségére képzett vezetők és mentők voltak (kaszkadőrt nem kértek, így nekik kellett legyőzniük a félelmüket 3000 méter magasan). A képi világ oppozíciókra épül: meleg és hideg, sötétség és fény, fent és lent váltakozik, szív és ész, valamint élet és halál „találkozik”.

Ez a film, egyrészt arra biztat, hogy merjünk beszélni a gyászról, másrészt megmutatja, hogyan lehetséges megbékélni a sorssal, s elindulni a reményt adó jövő felé, valamint segít megérteni a hegymászók – a mindennapi emberétől eltérő – értékrendjét és motivációit. Reméljük, nemsokára streaming-szolgáltatónál is viszontlátjuk ezt a csodálatos magyar gyöngyszemet, addig is az Oscar-díjas Deák Kristóf tanácsával zárjuk e cikket, amelyet a film díszbemutatóját követően osztott meg a közösségi oldalán:

„Nézd meg, mert jobb ember, jobb magyar, jobb apa/anya leszel tőle!”

A rendező nevéhez olyan sikeres rövidfilmek fűződnek, mint a Nem történt semmi, vagy a Casting, amelyben együtt dolgozott azzal a Gijs Naberrel, aki Enyedi Ildikó Feleségem története című filmjében is látható, főszerepben. A Magasságok és Mélységek forgatókönyvét Csoma Sándor írta, folyamatosan egyeztetve Erőss Zsolt özvegyével. A filmet a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjában fejlesztették. Pál Emőke és Trill Zsolt mellett Nagy Enikő, Horváth Lajos Ottó, Tankó Erika és Fenyő Iván is látható; a film operatőre Tóth Levente, vágója Márton Dániel.

Az én hibám! 

Szonja pánikrohamok miatt kérte pszichológus segítségét. A tizenéves lány oviskori pajtása súlyos válságba került, önpusztító életmódot folytatott, és egyre távolabb sodródott régi barátnőjétől, akivel korábban jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Szonja eleinte nem látta az összefüggést szorongásos-depresszív tünetei és bűntudattal együtt járó, súlyos önvádja között.

Egy alkalommal elmesélte, mennyire megviselte barátnője állapota: „én tehetek róla, hogy idáig jutott. Többször a szememre vetette, mennyire nem értem meg, és nem tudok rajta segíteni.”

Kértem, meséljen kicsit a barátnőjéről. Vali szülei éppen egy csúnya válás közepén jártak, ahol a másik iránti gyűlöletükbe feledkezve teljesen elhanyagolták a gyerekeiket. Vali egy olyan bandába keveredett, ahol a fiatalok alkohollal, droggal és szexszel próbálták tompítani az élet okozta fájdalmaikat. A lány tanulmányi eredménye egyre romlott, lassan kimaradozott az iskolából, és önmagára veszélyes dolgokat művelt. 
Szonjával összegyűjtöttük az összes lehetséges okát annak, ami miatt a barátnője ennyire kiborult. Legalább 6-7 ilyen magyarázatot sikerült találnia (például szülők veszekedése, testvér elidegenedése, rossz társaságba keveredés, ill. Szonja tehetetlensége), majd megtippelte, milyen mértékben hathatnak az egyes események Vali állapotára. Kiderült számára, mennyire túlbecsülte a saját felelősségét, hiszen végül csak nagyjából 15%-nyi fontosságot tudott ennek tulajdonítani a többi, sokkal nyomósabb indok mellett. 

Te vagy a nagyobb és az okosabb! 

Egyáltalán miért vállalja valaki magára megmagyarázhatatlan módon a felelősséget? Gyakran találhatunk az ilyen attitűd hátterében korán berögződött viselkedésbeli mintázatokat. Például többgyermekes család általában legidősebb testvérét olyan szerepbe helyezik a szülők, amely szerint neki kell vigyáznia a kistestvérére, és ha az valamilyen galibába keveredik, akkor a nagyobb testvért vonják kérdőre és büntetik meg miatta. Legtöbbször azzal magyarázzák: „ő még kicsi, ügyetlen, neked több eszed lehetne! Te vagy a nagyobb és okosabb, a te hibád, ha vele történik valami!” Vajon mit tesz ilyenkor valójában a szülő? Olyan feladatot ruház rá az egyik gyermekére, amelyre az nem feltétlenül érett még. 
Dettivel az online oktatás folyamán kerültem kapcsolatba, szintén pánikrohamoktól szenvedett. Egy idő után elmaradozott a terápiáról, pedig kifejezetten motiváltnak látszott, így nem értettem a helyzetet. Az anyukája csak annyit jelzett számomra, hogy a nagylánya nem ér rá, túl sok időt vesz el tőle a pszichológiai foglalkozás. Felajánlottam számukra az online formát. Detti kapott a lehetőségen, és az első alkalommal mosolyogva mutatta nekem kétéves öccsét, akit az ülés alatt etetett, pelenkázott, szórakoztatott. Kiderült, amióta otthonról tanult, azóta egész nap ő vigyázott rá, míg az anyja dolgozott, mivel a kicsi nem kapott bölcsődei ellátást.

A tizenhat éves lány kimerültségét és szorongásos rohamait azonban csak részben köszönhette a túlterhelő életformának. Mivel gyakorlatilag átvette a családanya szerepét – a gyerekfelügyeleten túl a házimunkát is elvégezte otthon –, nevelőapja sem a gondozása alatt álló gyerekként kezdett rá tekinteni. 

Mit jelent a parentifikáció? 

Amikor egy gyermek szülői szerepet tölt be a családban, sérülnek a rendszeren belüli határok. Milyen helyzetek vezetnek leginkább a gyermek szülősítéséhez? A szülő hiánya haláleset, válás következtében olyan feladatok ellátására kényszerítheti a gyermeket, amelyekre még alkalmatlan, azonban a magára maradó fél nem képes ezeket egyedül megoldani. A szülői kompetencia hiánya hasonló nehézségekhez vezethet olyankor, amikor a felnőtt testi vagy mentális betegség következtében képtelen megfelelően funkcionálni. A kötődésében sérült felnőtt saját gyermekéhez sem tud megfelelően viszonyulni, így nem ritkán barát- vagy partnerpozíciót szán neki. Talán maga is ilyen helyzetben volt a származási családjában. A lányok gyakrabban parentifikálódnak, mivel őket alkalmasabbnak tartják a felnőtt státusz betöltésére, éppen ezért könnyen válnak áldozattá is. 

A gyerekek számára a leginkább megterhelő feladat az éretlen felnőtt érzelmi igényeinek kielégítése. Például a házastársa miatt sírdogáló anya vigasztalása, súlyos konfliktusok után a szülők békítése, az érzelmek csillapítása, vagy a haragvó apa lenyugtatása jelentősen meghaladja a parentifikált gyermek képességeit.

Olykor villámhárítóként is működhetnek, amikor önmagukat dobják oda a szülők indulatainak mérsékléséért. Kimerítő számukra a pillanatról pillanatra változó viszonyulás is: a tehetetlen szülő érzelmi ápolása után az hirtelen gyerekként kezdi kezelni, és esetleg számonkéri rajta, miért nincs még kész a leckéje. A túlterhelődés hatására a szorongás, depresszió és pszichoszomatikus megbetegedéseken túl sérülhet a személyiségfejlődés: állandó bizonytalanság, túlzottan empatikus viszonyulás, imposztor-szindróma vagy kényszeres segíteni akarás alakulhat ki. 

Gyerek szülőszerepben 

Mit tehetünk abban az esetben, amikor az élet rákényszerít bennünket arra, hogy gyermekünkre komolyabb feladatokat osszunk? Először is fontos nyíltan kimondani, mennyire hálásak vagyunk azért, amiért ilyen érett, okos gyermekünk van. Konkrét, cselekvéses munkával bízzuk meg, amelynek képes eleget tenni! A feladat elvégzése után köszönjük meg a munkáját, mások előtt is ismerjük el érte, és jutalmazzuk meg valamilyen módon: minőségi idővel, programmal, tegyünk neki mi is szívességet, vagy adjunk neki apró ajándékot. 

Gyermekvigyázás esetén a kisebb testvér előtt határozottan adjuk át neki a főnök szerepet, és szögezzük le, hogy életkorának megfelelően mindenki felelős saját magáért, vagyis ha a kicsi bajba kerül a nagytestvér figyelmeztetése ellenére, akkor magára vessen!

Egyértelműen vegyük vissza az irányítást tőle, amint lehet, és ezt fejezzük ki szóban! Például: „Szia, megjöttem! Mi a helyzet? Hogy bírtad? Köszönöm szépen, hogy helyettesítettél, és álltad a sarat a tesóddal, most már itt vagyok, nyugodtan visszatérhetsz a saját dolgaidhoz!” Ne váljék állandó feladattá a felnőtt tevékenység, esetenként kérjük csak meg, ha feltétlenül szükséges! 
Sohase ömlesszük rá a gyerekre a saját konfliktusainkat! Beszélni fontos a problémáinkról, de csak a hallgató életkorának megfelelően, és úgy, mint egy felnőtt ember gondjairól, amit neki, magának szükséges megoldania. A gyerek hajlamos lehet magára vállalni a megmentő vagy problémamegoldó szerepét, ezért hangsúlyozzuk számára: a krízis ellenére próbálunk úrrá lenni a történéseken. Ha a nehézségek ellenére is képesek vagyunk megtartani a családon belüli határokat a gyerekek és a felnőttek alrendszerei között, akkor az ideiglenes szülői feladatok akár pozitívan is hathatnak a gyermekünk önértékelésére: önálló, magabiztos, határozott, irányító, vezető személyiséggé válhat, megértve a különbséget egy kritikus helyzetben önmaga felajánlása és a saját magát elveszítő önfeláldozás között. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Túlélt egy balesetet, de megváltozott

1860-ban egy postakocsi rohant az úton az amerikai Texas államban. A kocsis valószínűleg túl nagy sebességgel hajszolta a lovakat, és veszélyes iramban tartottak a közeli sziklák felé. Amikor hirtelen fékezni akart, rá kellett döbbennie, hogy elkésett. Pánikba esett, és félrerántotta a gyeplőt, aminek következtében a lovak lerohantak az útról, a postakocsi egy sziklának csapódott, és darabokra tört. A kocsis a helyszínen meghalt, és az összes utas megsérült. A legsúlyosabb állapotba egy Edward James Muggeridge nevű, 30 éves fiatalember került, aki a fejét ütötte be. Elveszítette az eszméletét, és kilenc napig fel sem ébredt.

Amikor magához tért, a legfrissebb emléke az utazás előtti vacsorája volt. Szaggató fejfájásra panaszkodott, kettős látása volt, időlegesen megsüketült, valamint elveszítette az ízlelését és a szaglásérzékét. Muggeridge tíz évvel korábban érkezett New Yorkba angliai otthonából. Biztos megélhetést hagyott ott, mivel megözvegyült édesanyja gabonával és szénnel kereskedett. Edward azonban önállóan akart boldogulni, ezért 20 évesen könyvkereskedést nyitott Amerikában. A postakocsira azért ült fel, mert tíz év után eladta az üzletet a bátyjának, és éppen New Yorkba tartott. Amikor kissé már jobban érezte magát a baleset után, Londonba hajózott, ahol sikerült elérnie, hogy Viktória királynő orvosa, Sir William Withey Gull kezelje.

Gull hírneves neurológus, kiváló diagnoszta volt, és sok mindenben a korát megelőzve dolgozott. Egyik első kutatója volt többek közt az akkor még szinte misztikus jelenségnek számító anorexiának is. Vizsgálatai során megállapította, hogy Muggeridge fejsérülése a szemgödrök mögött elhelyezkedő orbitofrontális kérget érintette. Modern diagnosztikai ezközök híján ezt a Muggeridge viselkedésében beállt komoly változásokból következtette ki, márpedig ezekből akadt bőven.

A férfi személyisége gyökeresen megváltozott. A korábban kedves, udvarias ember agresszív lett, nehezen tudta kontrollálni a dühkitöréseit, eluralkodott rajta az önzés és a birtoklásvágy.

A grandiózus helyszíneket kereste

Az orvos sok pihenést írt elő neki, azt javasolta, hogy sétáljon sokat a természetben, és keressen magának valami megnyugtató, kielégítő foglalkozást. Beszélgetéseik során – részben saját érdeklődési körét népszerűsítve – azt javasolta, hogy Edward kezdjen el fényképezni. Ez az ötlet megtetszett Muggeridge-nek, mivel már korábban is kacérkodott ezzel a viszonylag új művészeti formával. Könyvesboltjában árusította neves fotográfusok munkáit, és valószínűleg ő maga is próbálkozott fényképek készítésével. Angliában kitanulta az akkor legnépszerűbb módszert, a nedves kollódiumos eljárást. Ez a módszer akkoriban váltotta fel a korábban leginkább elterjedt dagerrotípiát, és komoly szakmai felkészültségre volt szükség az elsajátításához. A bonyolult eljárással előállított kollódiumot rafinált, körkörös kézmozdulatokkal kellett eloszlatni egy tükörüveglapon, majd amikor kocsonyás állagú lett, további vegyi anyagokkal „érzékenyíteni”. Ezek után még nedvesen helyezték a fényképezőgépbe, majd levették az objektívsapkát, és hosszasan, adott esetben percekig exponáltak. Mindehhez nagy mennyiségű felszerelésre volt szükség, amit a legtöbben csak jól felszerelt fotóstúdióban tudtak tárolni.

Muggeridge azonban más ember lett, mint amilyen korábban volt, és nagyon sokban különbözött az átlag fényképésztől is. Egy kétkerekű lovasfogatot alakított át mozgó stúdióvá, ezzel kezdte el járni az amerikai Nyugat csaknem érintetlen vidékeit. Leginkább tájképeket készített: csupa olyan grandiózus helyszínt örökített meg, amelyeken, ha egyáltalán szerepelt ember, csak jelentéktelen törpeként jelent meg. Vad hegységekben hatalmas erdőségekben járt, és csodálta a természet féktelen vadságát.

Ez már önmagában is életveszélyes volt, ő azonban a sérülése óta a legkevésbé sem törődött a rizikóval, sőt kifejezetten kihívta maga ellen a sorsot. Egy saját magáról készült fotón például lazán üldögél egy 700 méteres mélység fölött magasodó szikla peremén.

Nemcsak öntörvényű lett, gyilkolt is

Megszállottja lett a fotográfiának és a természetjárásnak. Miközben járta az országot, folyamatosan kísérletezett, módosította, fejlesztette a fényképezéshez használt vegyi anyagokat, eszközöket és eljárásokat. Mindez nemsokára szakmai és anyagi sikerhez vezetett. Mind többen megismerték a nevét és a munkáit, jó pénzért árusította a fotóit, ő pedig egyre inkább felvette a különc művészember szerepét. Nem sokat adott a valóság pontos ábrázolására sem: a kor korlátozott lehetőségeit meghazudtolva, szinte szégyentelenül szerkesztgette a képeit. Ha úgy tartotta kedve, felhőket adott a tájképekhez, ráretusálta az égre a holdat, sőt az is előfordult, hogy egy tűzhányót „photoshoppolt” egy általa unalmasnak ítélt tájképre. Minden megkérdőjelezhető különcsége ellenére azonban újat és nagyot alkotott a fényképészet terén. Olyan alkotásokat hozott létre, amilyeneket korábban senki, és olyan művészeket inspirált, mint a tájképfotózás talán legnagyobb alakja, a ma is tisztelettel emlegetett Ansel Adams.

Muybridge "Tojásfőzés a Boszorkányüstben" című fényképpárja (1867-1871 körül) – Forrás: Wikipedia

Amikor korábbi ismerősei, barátai találkoztak vele, alig ismertek rá. A külseje radikálisan megváltozott: a korábban sötét hajú férfi teljesen megőszült, hatalmas szakállat növesztett, és a viselkedésével sokakat megbotránkoztatott. Kötözködött, vitatkozott, nem tartotta be az ígéreteit, megállapodásait az utolsó pillanatban önkényesen felrúgta.

1871-ben, 41 éves korában feleségül vett egy nála húsz évvel fiatalabb nőt, Flora Shallcross Stone-t. A házasság azonban az első pillanattól kezdve nem jelentett sokat számára. Idejét leginkább utazással, fényképezéssel, olvasással és filozofálással töltötte, így az új asszony egyedül volt az ideje legnagyobb részében. Nemsokára megszületett a fiuk, Florado, de az ő megjelenése sem sokat változtatott apja excentrikus életfelfogásán.

Flora rövidesen másfelé kezdett vigasztalást keresni, és szenvedélyes viszonyba bonyolódott a család barátjával, Harry Larkyns-szal. Muggeridge hamar tudomást szerzett a kapcsolatról, és minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy folytatódjon. Nem járt sikerrel, sőt egy ízben a felesége szerelmeslevelét is megtalálta a férfihoz. A szöveg alapján meg volt róla győződve, hogy a gyermekük nem az övé, hanem Larkynstól származik. A balesete óta kialakult gátlástalanság és impulzivitás ekkor teljesen elhatalmasodott rajta.

Töltött pisztollyal ment a férfi lakására, majd, amikor az ajtót nyitott, megcélozta a fegyverrel. „Üzenetet hoztam a feleségemtől” – mondta, majd közvetlen közelről agyonlőtte.

A vágtató ló problémája

A bírósági tárgyalás nem egészen úgy zajlott, ahogy ma zajlana. Muggeridge ügyvédje természetesen elmebetegségre hivatkozott, és részletesen ecsetelte, milyen súlyos személyiségtorzulásokat eredményezett védencénél a súlyos fejsérülés. Maga a vádlott azonban – hirtelen fellángoló érzelmi kitöréseivel – nem sokat segített a saját ügyén. Önérzetesen kifejtette, hogy a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal követte el, mert a felesége megcsalta, és más férfitól szült gyereket. Az esküdtszék végül nem fogadta el a védő érvelését, Muggeridge-et mégis felmentették. Az indok rendkívül egyszerű volt: az állam törvényeit ugyan megszegte, de az alapvető emberi, erkölcsi törvények áthágásában vétlennek találták. Az esküdtek szerint ugyanis egy megcsalt és elárult férjnek jogában állt megölni a felesége szeretőjét.

A felesége – hosszas jogi küzdelem után – elvált tőle, de alig egy évre rá meghalt. A fiukat Muggeridge nem érezte a sajátjának, ezért árvaházba adta. Florado egész életében mezőgazdasági idénymunkákból élt, majd 1944-ben, 70 éves korában elütötte egy autó. Neki nem volt olyan szerencséje, mint annak idején az apjának, mert belehalt a sérüléseibe.

A tárgyalás után a sok vihart kavaró fotográfuson egyre jobban elhatalmasodott egyfajta kényszeres viselkedés. Rendszeresen megváltoztatta például a nevét. Arra hivatkozva, hogy I. Eduárd angol király koronázási kövén a neve Eadweardként van feltüntetve, Muggeridge is egyszer csak ugyanígy kezdte írni a saját keresztnevét. A vezetéknevét sokszor megváltoztatta: élete során volt ő Muggridge, Muybridge, Maybridge, Moybridge vagy éppen Mybridge.

Az 1870-es évek elején régi szenvedélyét megvalósítva azt tűzte ki maga elé célul, hogy a mindennapi élet unalomig ismert mozdulatait fogja részletekbe menően dokumentálni a fényképezőgép segítségével. Ma már elképzelni is nehéz, hogy mindössze 150 évvel ezelőtt a mozgás átláthatatlanul gyors szakaszai tünékenyek voltak, minden mozdulat azonnal eltűnt a világból, elenyészett, amint végrehajtották.

Különösen misztikusnak találták az emberek az ügető és a vágtázó ló mozgását. Örök vita volt a szakértők között, hogy vajon van-e olyan pillanat, amikor az állat egyik lába sem éri a földet.

A vitát mindenképpen szerette volna eldönteni Amerika egyik leggazdagabb üzletembere, a volt kaliforniai kormányzó, Leland Stanford. Óriási birtokain egész ménesek legeltek, neki pedig a pénze és az ideje is megvolt arra, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzon.

Muybridge egy lovas fotósorozata – Forrás: Rawpixel

Stanford felbérelte Eadweard Muybridge-et, hogy oldja meg a vágtató ló problémáját.

Munkássága máig ható tudást hozott

A fotográfus bizakodva vágott neki a feladatnak, mert ekkor már több fontos újítást mondhatott a magáénak. A leglényegesebb kérdés az expozíciós idő volt. Mivel az akkori eljárások hosszas exponálást követeltek, mindaddig nem állt rendelkezésre olyan szerkezet, amely rövidebb, akár a másodperc tört részéig tartó expozíciót tett lehetővé. Muybridge azonban elektromosan vezérelt zárszerkezeteket készített, amelyekkel a fényképezőgépe rekesze akár egyetlen ezredmásodperc alatt elvégezte a feladatát. Stanford anyagi támogatásával 24 fényképezőgépet helyezett el egy lófuttatópálya hosszában, majd vékony huzalokat feszített ki a talaj fölött és az állatok mellmagasságában. Ezek oldották ki a kamerák elsütőszerkezetét, ezzel az elhaladó ló mozgását apró pillanatokra tördelték fel, és gyakorlatilag létrehozták a történelem első mozgófilmjét.

Az évszázados rejtély megoldódott: kiderült, hogy van olyan pillanat, amikor a ló egyik lába sem ér földet. A kísérlet világhírű lett, Muybridge pedig szinte kényszeresen tovább kísérletezett. Ezrével készítette a mozgástanulmányokat: fotózott lépkedő elefántot, vízhordó asszonyokat, meztelenül tevékenykedő nőket, meztelenül teniszező férfit, meztelenül bakot ugró fiúkat, és persze saját magát – szintén anyaszült meztelenül. Az ő képein láthatjuk a világon először megörökített pszichiátriai és neurológiai betegeket mozgás közben. Mindez nem maradt elrejtve a világ szeme elől, mivel Muybridge megalkotott egy zoopraxiszkóp nevű szerkezetet, amellyel a későbbi vetítőkhöz hasonlóan, gyors egymásutánban tudta lejátszani a képsorozatokat. Ezzel egy-két másodperces filmecskéket hozott létre, amelyeket jó pénzért vetített le a kíváncsi közönségnek.

Részlet Muybridge egy 83 fotóból (kollotípusból) álló portfóliójából, 1887 – Forrás: Wikipedia

A sikert azonban nem sokáig élvezhette. Akármilyen megszállottan dolgozott a saját ötletein, a 19. század végi technológiai fejlődés villámgyorsan elhaladt mellette. Az 1893-as chicagói világkiállításra háromszáz bemutatóval készült, de látványos kudarcot vallott. Edison és Tesla tündöklése és háborúskodása elhomályosította, gyermeteg játszadozássá degradálta a munkáját.

Két évvel később a Lumiére fivérek bemutatták a világ első valódi mozgófilmjét, egy 46 másodperces jelenetet, amelyen munkásnők jönnek ki egy gyárból, így Muybridge erőfeszítései gyorsan feledésbe merültek.

Eadweard Muybridge impulzív személyisége így sem tudott megnyugodni. Hazament Angliába, és nekilátott rendszerezni a munkáját. Ha a mozgófilmet nem is ő találta föl, szinte egy személyben megalapozta a későbbi biomechanika tudományágát, és megteremtette az alapokat a sportolók mozgásának tudományos elemzéséhez is. Élete során több mint 100 ezer fényképet készített, ami még ma, a digitális korban sem kis teljesítmény egy fotográfustól. Egy tizenegy kötetes gyűjteményben 20 ezer fotót közzé is tett – ezek kizárólag az állati és emberi mozgás részletes elemzéséről szólnak.
A sírkövén a neve Eadweard Maybridge-ként szerepel.

Felhasznált irodalom:

• The Man Who Captured Time https://www.theatlantic.com/entertainment/archive/2016/07/eadweard-muybridge/483381/
• Understanding Edward Muybridge: historical review of behavioral alterations after a 19th-century head injury and their multifactorial influence on human life and culture https://thejns.org/focus/view/journals/neurosurg-focus/39/1/article-pE4.xml
• Eadweard Muybridge – Wikipedia: https://en.wikipedia.org/wiki/Eadweard_Muybridge 

Nem volna előzmény nélküli mindez. 2016-ban Új-Zélandon „született” meg Sam, aki hivatalosan is az első mesterségesen intelligens robotképviselő lehetett volna. 2017-ben arról cikkeztek, hogy az orosz választásokon elindítják Alisát, a Yandex cég virtuális asszisztensét – milyen más most erre gondolni, mint 2022 februárja előtt lett volna! 2018-ban pedig a japán Tama városában indítottak el egy női alkatú robotot a polgármester-választáson. Mivel nem indulhatott robotként, ezért egy Michihito Matsuda nevű férfi képviselte jogilag. Harmadik lett a szavazatok szerint, tehát végül nem ő vitte a hivatalt. Persze a példák alapján azt is gondolhatnánk, hogy nem eszik ennyire forrón a kását, hiszen a törvények egyelőre nem engedik sehol, hogy masinát válasszunk politikai vezetőnknek. De ki tudja!

A hatalmas adatbázisokat könnyen áttekintő, mindig megalapozottan, racionálisan döntő, soha nem hibázó, konzekvens robotjogász víziója mellett akár a robotpolitikusról is tovább gondolkodhatunk.

Már csak azért is, mert a mesterséges intelligencia itt kopogtat a társas életünkben. Immár 16 millió elégedett felhasználója van például egy olyan mobiltelefonra is letölthető alkalmazásnak, amely minket tükrözve lesz a barátunk. A jobbik énünk. A mentorunk. A kertelés nélkül Replikának avagy másolatnak keresztelt, élethűen mozgó és beszélő képernyőnyi látványlény minket tanul. A mi kommunikációnkból, üzeneteinkből, stílusunkból tanulja meg, hogyan kell velünk beszélgetni. Mindig és akkor elérhető, amikor és ahol a leginkább szükségünk van rá. Soha nem kritizál, és minden egyes alkalommal felkészültebb belőlünk és az általunk kedvelt témákból. Például gasztronómiából, pszichológiából, barkácsolásból. Ideálisan hangzik, ugye? Egy amerikai férfi például ennek az alkalmazásnak köszönhetően értette meg, mi is az igazi empátia, és mentette meg hosszabb ideje romló házasságát – ahogy erről a hazai médiában is lehetett olvasni.
Ez már nem az amerikai populáris filmek futurizmusa – amelyek egyébként átlagosan 10 évvel korábban mutatják be a tech-cégek fejlesztéseit. Ez már a zsebünkben van. Vagy éppen a konyhánkban, az ágyunkban, az agyunkban. Ez jobb és problémamentesebb, mint gyarló embertársaink bármelyike, sőt, gyógyír a gyarlókra. A legjobb mesterségesintelligencia-alkalmazásnak mondják, hisz az adatokat lehet belőle törölni (és az ilyesmit mindig elhisszük), és szinte csak jót tehet velünk. Ő a mi tökéletesített másolatunk. Vajon mikor fordul a kocka? Mikor leszünk mi az ő replikái? Majd a robotpolitikusok elvitatkoznak talán ezen is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Féléves koráig senki nem sejtette, hogy valaha kerekesszék vár önre. Mi történt akkor?

1959-ben születtem, amikor tarolt hazánkban a járványos gyermekbénulás, és noha volt már ellene védőoltás, Magyarország nem kért belőle, mert az ország vezetése azt mondta: itt nincs betegség, ide ilyesmi nem kell. Ennek következményeként egy év alatt vagy 1830-an bénultak le, és én ebbe a körbe hat hónaposan pont belecsúsztam. Pedig újabb hat hónap múlva már megérkezett a kötelező védőoltás… A betegség mind a négy végtagomat és a légzésemet is érintette. A szüleim éjjel-nappal azért dolgoztak, hogy miután a kórházból hazakerültem, mindennap jöhessen hozzám gyógytornász és masszőr. Végül két járógéppel – ezt ma ortézisnek hívjuk – és két könyökmankóval rövid távon megtanultam járni. Ez 27 éves koromig működött, de a betegség állapotromlással, úgynevezett Post-polio-szindrómával jár, ami engem is elért, ezért azóta kerekesszékkel közlekedem.

Fel tudott valamennyire készülni erre a felnőttkori helyzetre?

Akkoriban még nem tudták, mi mindent hoz magával a betegség, úgyhogy nem, csak éreztem, hogy egyre nehezebben mozgok, egyre rövidebb távokat tudok megtenni.

A jó a rosszban: a kerekesszék ezután nem megnehezítette, hanem megkönnyítette a mindennapjaimat, mert például a lakásban adódó háztartási munkákat sokkal gyorsabban el tudtam végezni, mint két mankóval totyogva.

Aktív kerekesszékem van, amely a saját méretemre készült könnyű anyagból, fordulékony, egyszerű vele manőverezni.

A férje, akivel több mint 40 éve együtt vannak, szintén kerekesszékes. Neki mi a története?

Ők 13 évesen találtak a falujukban, Csetényben a barátaival egy légelhárító lövedéket, és csínytevésből hárman szétszedték. Egyikük kezében felrobbant, ő sajnos meg is halt, a férjem és a harmadik srác pedig térd felett elvesztette mindkét lábát. A párom protézissel tíz évvel ezelőttig tudott járni, ma már nem javasolt neki.

Mikor fogalmazódott meg önben, hogy valamilyen módon segítsen a sorstársain?

Már az iskolában is közösségi ember voltam. Integrált oktatásban vehettem részt a Dohány utcai általánosban, ahol még azt is megszervezték, mikor ki segít nekem a suliba eljutni, a lépcsőkön feljutni. Akkoriban ez nagy szó volt, gimnáziumból nem is találtunk akadálymentest. A második kerületi, Marczibányi téri mozgássérültek intézményébe kerültem, ott belefolytam a szakkörökbe, a sportolásba – még versenyeken is úsztam –, a kultúrába. Nemsokára kezdtek mozgássérült szervezetek alakulni Magyarországon, 1995-ben létrejött az ÖNÉ is. Természetes volt, hogy csatlakozom hozzá.

A révész tevékenység, amelyet közel 30 kollégájával együtt űz, mióta létezik?

Az egyesület megalakulása után nem sokkal kezdődött. Révésznek nevezzük magunkat jelképesen, hiszen átsegítünk valakit az egyik oldalról a másikra, persze nem a szó mitológiai értelmében. Skandináv mintára indult, és a kórházi ágy melletti sorstársi tanácsadást jelent a rehabilitációs osztályokon. Amikor valaki betegség vagy baleset miatt egyik napról a másikra végleg kerekesszékbe kerül, az akut időszak után rehabilitációs intézmény várja. Ilyenkor jövünk mi az orvosi team pici szeleteként.

A fontosságunk a hitelességünkben rejlik, a klienseink előtt ugyanis egy olyan élet áll, amelyet mi már sok éve gyakorlunk, így a lelki feldolgozásban és a praktikus dolgokban is tudunk segíteni.

Az említett hitelességen túl mi kell ahhoz, hogy valakiből révész legyen?

Kötelező révészképzésen kell részt vennie, amit egy felvételi-beszélgetés előz meg, ezen általában az egyesület vezetője és egy pszichológus van jelen. Ők megítélik, az illető alkalmas-e segítő feladatra. Ha lelkileg nem stabil, akkor nem biztos, mert az évek alatt kőkemény sorsokkal találkozunk. Azt is megtanítják, hogy nem vehetjük a vállunkra mindenki súlyait, mert az kiégéssel járna. Ez a tanfolyam háromhónapos szokott lenni, többek között rehabilitációs szakemberek, lakás-akadálymentesítési szakmérnökök, szociális dolgozók, lelkészek, pszichológusok stb. tartják. A legutóbbin 2018-ban 54 előadó volt. Széles a paletta, mert nekünk minden kérdést illik tudnunk megválaszolni. A koponya-agysérültek, a gerincvelősérültek, a vegyes rehabilitációs, az amputációs és a stroke osztály közül járunk az egyikre – a hitelesség azt kívánja, mindenki mellé hasonló sérülést szerzett ember kerüljön.

Kép

Györgyi a kerekesszékes tánccsoport tagjaival – Fotó: Molnár Béla Pacsó

Jellemzően milyen balesetek miatt szorulnak az emberek az önök segítségére?

Nem is gondolnánk, mennyi baleset van, és hogy még évszakonként is eltér a típusuk. Nyáron igen sok a túl alacsony vízbe való fejesugrás miatt bekövetkező vagy a biciklis, motoros baleset, illetve a vonatbalesetből adódó amputáció. A meggy és a cseresznye érésekor meg a fáról leesés, mert ennek a két fának az ága törik a legkönnyebben. A prímet pedig sajnos a fiatalok körében az viszi, hogy mennek az utcán mindkét fülüket fülhallgatóval bedugva, zenét hallgatva, és lelépnek a járdáról. Vagy nézik a telefonjukat…

Amikor először beszélgetnek egy ilyen balesetet szenvedett klienssel, mit tudnak mondani neki?

Úgy történik a kapcsolatfelvétel, hogy megkapjuk az érintettek nevét a rehabilitációs osztálytól, a főorvostól, a pszichológustól vagy a gyógytornásztól. Majd elindul egy több hónapos folyamat, amikor heti szinten járunk hozzájuk révészkedni. Elsőre bemutatkozunk, elmondjuk, mit szeretnénk. Megkérdezzük, mi történt vele, s elmeséljük a mi esetünket.

Van, aki lelkileg még nem tart ott, hogy beszélgessen, ezt tudomásul vesszük, de olyan sosem volt, aki azt mondta volna, hogy később se jöjjünk egyáltalán.

Mire van inkább szükségük ezeknek az embereknek: gyakorlati információkra vagy lelki támaszra?

Mindig az adott személytől függ. Van, aki még a teljes gyógyulásban reménykedik, mert az elején az orvosok sem feltétlenül tudják, mi várható. A gerincsérüléseknek sok árnyalata van, s mindenkivel aszerint kell beszélgetni, hogy előreláthatóan mivel jár majd az új élete. De ahhoz nekem sincs jogom, hogy bárkitől elvegyem a reményt. Van olyan révészünk, akit tizenéves lányként ismertem meg a rehabilitációs intézetben, miután autóval indultak diszkóba, nem voltak bekötve, és egy kanyarban kirepültek az útról. Ő gerincvelősérült lett, és a rehabon állította nekem, hogy megy majd Svájcba, ahol megműtik, és újra járni fog, de én tudtam, hogy sajnos nem így lesz. Viszont biztosra sosem mondhatjuk meg, később mi történik. A kutatások folynak, elképzelhető, hogy egy nap eljut oda az orvostudomány, hogy megtalálja a megoldást egy elszakadt gerincvelő újraélesztésére is.

Mi a tapasztalat, mivel lehet a leginkább ösztönözni a baleseten átesett klienseket az új életük megkezdése során? A tanulás, a munka- vagy a sportolási lehetőségek felvázolásával?

Fontos felsorakoztatnunk olyan szakmákat, amelyeket kerekesszékből is el lehet látni. A felsőoktatási intézmények nagy része pedig ma már akadálymentesített, s aki nem tud mindig bejárni, az is kaphat egyéni tanrendet. Én anno logopédus szerettem volna lenni, de nem tudtam elvégezni, mert egyáltalán nem volt még akadálymentes az ELTE. A sport pedig talán az egyik legfontosabb, amiről beszélhetünk. Mutatunk fotókat, videókat parasportolókról, ez főleg azoknak nagy lehetőség, akiknek a felsőtestük ép maradt. És ami nekem még közel áll a szívemhez, az a tánc. 22 éve kerekesszékes táncos vagyok. Mindig szerettem a zenét, de fiatalon nem mertem volna közönség előtt táncolni. Aztán megalapítottunk két kerekesszékes tánccsoportot is, a táncbemutatóink iskolákban, érzékenyítő napokon is jól működnek, észrevétlenül is érzékenyítenek. A diákok, akikhez elvisszük a műsort, megismerhetik a sorsunkat, az életünket, azt, hogy mire vagyunk képesek.

Ha már ezt említi, mi szokott még történni ezeken az érzékenyítő napokon?

Ezeknek a célja részben az, hogy ne legyen ennyi baleset. Általában két baleseti sérült és egy betegség miatt vagy születésétől fogva mozgássérült társunk vesz részt rajtuk. Mindenki elmondja a történetét, hogy hogyan találta meg az útját, majd megkérdezzük a hallgatóságot, mit gondolnak arról, milyen okok miatt kerülhet valaki kerekesszékbe. Beszélünk az utcai segítségnyújtásról is, hogy ha mozgássérült személlyel találkoznak, és szívesen segítenének, mit tehetnek. A lényeg, hogy mi egyértelműen adjunk információt nekik, ők pedig figyeljenek a hogyan-ra, mert ha nem jól segítenek, bajt is okozhatnak. Ha például egy boltban nem érem el a felső polcot, egyértelműen el kell tudnom magyarázni, mit szeretnék.

Sokan azt hiszik, a kerekesszékes emberek lelkileg és fizikailag egy kaptafára működnek, pedig mi is sokfélék vagyunk, nem mindenki fogadja el közülünk a segítséget.

A révészkedésre visszatérve: mennyi ideig állnak ott a sorstársuk mellett, s mi történik, ha hazaengedik őt a rehabilitációról?

Egy rehabilitáció időszaka általában három hónap, ennek a végén elköszönünk, de ha a kliens kéri, megadjuk az elérhetőségünket. Ha igényli, utókövetést végzünk. Sokan élnek vele, de olyan is van, aki csak egy év elteltével hív fel, hogy képzeljem, talált munkahelyet, megtanult autót vezetni, és úgy rakja be a kerekesszéket az autóba, ahogy én mutattam. Vagy megnősült, férjhez ment, gyermeke született. Persze nem csak sikertörténetek vannak: valakit sajnos a baj tetejébe még a családja is elhagy, máskor 25–30 éves fiatalemberek kerülnek be idősek otthonába, mert 24 órás felügyeletre szorulnak, és kevés a megfelelő lakóotthon.

Lehet valamiféle arányt saccolni a pozitív, illetve negatív lecsengésű esetek kapcsán?

Azt mondanám, szerencsére 80 százalék körüli, azaz jóval több a pozitív megoldású élettörténet. Ezek minket is motiválnak. Bonyolultabb esetekben szupervíziót is tartunk, ezeket csoportosan átbeszéljük szakemberekkel. Egy pszichológus más szempontokat vesz figyelembe, másképp tud segíteni. 15–20 új révészjelentkező is sorban áll, de a Covid óta sajnos nem tudtunk képzést tartani, ennek anyagi oka is van. Pedig azért lenne jó, ha fiatalok is csatlakozhatnának a mostani létszámunkhoz, mert a többségünk már 50 felett jár. Fontos volna átadnunk a tudást, de egy tanfolyamnak legalább 3–4 millió forintos költsége van. Eddig a Magyar Nemzeti Bank támogatott minket, s a további támogatás szükségességére a „Révészek” című dokumentumfilm is felhívhatja a figyelmet, amelyet Tóth Péter Pál rendezett rólunk. Még várjuk a hivatalos bemutató részleteit.

Kép

Fotó: Molnár Béla Pacsó

Nyilván vannak személyes történetei olyan sorstársaihoz kapcsolódóan, akiknek meghatározó segítséget nyújtott az újrakezdéshez. Melyik jut most eszébe?

A legelső kliensem, aki egy koponyasérült fiatalember volt, és aki akkor még kerekesszékben ült, de nagyon szépen fejlődött, mire visszakerült az édesanyjához. Saját családot végül nem alapított, a mai napig vele él. Húsz év elteltével egy rendezvényen egy kis háromlábú bottal jött oda hozzám, és én elsőre, szégyellem, de nem ismertem meg. Aztán beszélgettünk arról, hová jutott el, milyen fontos volt neki a segítségem, amiről az őt kísérő édesanyja is elmondta, hogy elképzelhetetlenül sokat jelentett. Azóta megint tartjuk a kapcsolatot.

Minden ilyen egyedi esetért megéri révészkedni.

Itthon nincs kiépült rendszer

Meszleny Eszter édesapja gondozásánál azzal szembesült, nem tudja, hova fordulhat segítségért. Hogy sorstársainak segítsen, 2014-ben édesapja halála után először levelezési listák alapján, ismerősökön keresztül kezdett ápolókat gyűjteni.

Eszter akkoriban a Máltai Szeretetszolgálatnál, míg alapítótársa, egyben régi barátja, Udvaros Veronika közgazdászként pénzügyi területen dolgozott. Verának 25 év után megszűnt a munkahelye, és tudta, hogy a pénzügyek helyett inkább emberekkel szeretne foglalkozni. „A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Jó időpontban találkoztunk” – mesélik.

A kezdetleges honlap végül kinőtte magát, a baráti levelezésekből profi weboldal lett, és 2019 őszén elindult a Non tu solus.

„Az otthonápolás Magyarországon állami szinten lényegében egyáltalán nem létező szolgáltatás. Van egy önkormányzati rendszer, amely naponta pár órában tud gondozót biztosítani, de hatalmas az emberhiány. Ez arra jó csak, ha egy idős emberre elég csak naponta ránézni” – kezdi Eszter.

Egy másik megoldás lenne az állami idősotthon, ahova viszont nem egyszerű bekerülni. „Az állami idősotthonok borzasztóan tele vannak, mert kevés van belőlük. Ahogy az egészségügyben, úgy ott is ember- és forráshiánnyal küzdenek. Ez pedig a minőség romlását hozza magával, hiszen ezekkel az emberekkel fokozottan kell foglalkozni. Sok esetben nehezen mozognak, inkontinensek, etetni, pelenkázni kell őket. Emellett beszélgetni is fontos velük, amire egy idősotthonban szintén nincs kapacitás” – folytatja.

Ezeken túl léteznek magánfenntartású idősotthonok, amelyeknek, ha az árát nézzük, nagyjából ugyanott tartunk, mint 24 órás otthongondozás esetén.

Nem szakápolás, hanem otthongondozás

Ilyen 24 órás magánszolgálatást nyújt a Non tu solus (jelentése: „Nem vagy egyedül”). A gondozó nénik – az esetek nagy többségében határon túlról, Erdélyből, Kárpátaljáról érkező nyugdíjasok – beköltöznek az idős emberhez. Ezen kívül Budapesten legalább napi 4 órára is közvetítenek ki gondozókat.

„Az otthongondozás nem igényel szakápolói végzettséget: mosdatás, ha szükséges, pelenkázás, étel elkészítése, háztartásvezetés” – sorolja az alapfeladatokat Vera. Mint mondja, a családok a honlapon keresztül tudnak regisztrálni, kérdőívet kitölteni a betegről, és egy-két napon belül visszahívják őket.

„Türelmet, empátiát, gyakorlatot, nagyon nagy szeretetet kíván ez a munka. Ezek a nénik nagy lélekkel viszonyulnak a betegeikhez” – mondja Eszter.

A „nénijeik” – ahogy Eszterék hivatkoznak rájuk – a mozgásukban, a saját magukat érintő ellátási képességben korlátozott, enyhén demens embereken tudnak segíteni.

„Például, ha valakinek combnyaktörése volt, utána lábadozik, és egyedül már nem tud létezni. Ugyanakkor akik hozzánk fordulnak, az egyéb betegségük mellett sokszor demenciával is küzdenek. Ha egy 70–80 éves idős embernek megborul az egészsége, az sok esetben a szellemi képességeit is befolyásolja. Elindulhat egy folyamat, amely időskori demenciához vezet” – fogalmaz Eszter.

Az alapítók sietnek leszögezni: nem középsúlyos vagy súlyos demensek gondozására szakosodtak, és nem hospice-ellátást (gyógyíthatatlan daganatos betegek ellátása) nyújtanak, ugyanis ezek már speciális ápolást, képzettséget igényelnek.

Kép

Meszleny Eszter

Mi a helyzet a demens betegekkel?

„Demencia esetén én nagyon idősotthonpárti vagyok, mert ezeknél a betegeknél a legnagyobb probléma a bizonytalanság. Ha ott állandóságot és jó pszichiátriai, neurológiai ellátást kapnak, ami stabilizálja az állapotukat, akkor nekik jó az otthon. A demencia egy folyamat, amely, ha van mellette megfelelő pszichiátriai ellátás, akkor lassítható” – magyarázza. „Az ilyen betegek sokszor agresszívvá válhatnak, nem ismerik meg a családtagokat, összekeverik a napszakokat” – teszi hozzá Vera.

„A demenciát sok család eleve szégyenként éli meg, mert azt látják, hogy a mama, papa – csúnya szóval – meghülyült. Ezt nem szívesen mondja el az ember, rosszul érzi magát a helyzetben. Mi itt vagyunk, és próbálunk segíteni. Ragaszkodunk ahhoz, hogy minden jelentkezővel beszélgessünk” – hangsúlyozza Eszter. Mint mondja, sok esetben csak információval látják el az őket megkereső családokat.

„Azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyedül vannak. A kórházban az orvosoknak nincs idejük tájékoztatni őket, hiszen agyon vannak terhelve.”

Nagymama, anya, gondozó egy személyben

Az idős családtag ápolása leggyakrabban a középkorú nőkre hárul. A későbbi gyermekvállalás, a nyugdíjkorhatár kitolódása miatt manapság általánossá vált, hogy miközben egy 60–65 éves nő aktívan dolgozik, ápolja a 85 éves anyukáját, unokái is vannak.

„A férjem már nem bírja, hogy nem vagyok otthon, eközben a gyerekeimmel, unokáimmal nem tudok foglalkozni, holott a lányomnál most fog születni az újabb gyerek. Nem tudok neki segíteni” – érkeznek ilyen hívások is a Non tu solus-hoz.

Az alapítók úgy látják, hogy a gondozás fizikai része felőrli a családokat, vannak, akik egy év ápolás után jelentkeznek náluk. Hangsúlyozzák, az idős hozzátartozó ápolása hosszú távon nem működik, ha az embernek saját családja van. „Én ezt végigcsináltam édesapámnál is, az összes lelki tusájával együtt. A szociálpszichológia ki is mondja, hogy nem jó a közvetlen családtagok melletti hosszú ápolás, mert tönkreteheti a kapcsolatot. Ki az az apa, aki szeretné, hogy a fia, a lánya vagy a menye tegye tisztába? Ki az az anya, aki szeretné, hogy a fia csinálja ugyanezt? Minden alkalommal belehaltam” – osztja meg Eszter.

A személyesség a legfontosabb missziójuk.

Egy félórás beszélgetés alkalmával arra is fény derül, hogy milyen típusú gondozóra van szükség: bőbeszédű, mosolygós, visszahúzódó, katonásabb, milyen vallású.

A nénik rendszerint ajánlások alapján kerülnek hozzájuk. Ugyanakkor méltó díjazás ellenében budapesti, karitatív szemléletű nyugdíjasokat is szívesen látnak csapatukba, 150–180 fős gondozói közösségükbe.

Kép

Udvaros Veronika

Megvásárolni a nyugalmat?

„Ha gondozót fogadnak, az nem azt jelenti, hogy a család kivonul az ápolásból, hanem minőségi időt tudnak együtt tölteni: munka után odamegy a gyerekük, és beszélgetnek. Nagy vívódások ezek, de ilyenkor nekünk kell megnyugtatni egy jelentkezőt, hogy ne aggódjon, ő ettől még egy jó gyermeke a szülőjének” – mondják.

„A 24 órás otthongondozás havonta közel félmillió forint, de a magán-idősotthonok is 400 ezer forintnál kezdődnek. Sokszor azért döntenek az otthonápolás mellett a családok, még ha drágább is, mert így a saját környezetében maradhat a hozzátartozó” – mondja Vera, amikor az anyagiakról kérdezem. 

„Nagyon rondán hangzik, ha valaki azt mondja, hogy megvásárolja a nyugalmát. Nem erről van szó. A családok, az idősek gyerekei nagyon komoly anyagi áldozatot hoznak azért, hogy a szüleik biztonságban legyenek. Megható erőfeszítéseket lehet látni, mit meg nem tesz a család, hogy az idős hozzátartozó gondozását megoldják” – hangsúlyozza Eszter.

És persze sokan nem engedhetik meg maguknak. Ugyanis, ahol például csak egy gyerek van, kevés a nyugdíj, kevés a megtakarítás, ott sajnos az otthongondozás ezen formája elérhetetlen.

A társadalom elöregszik, ez mára ténykérdés. Az otthonápolás pedig – hiába vannak olyan előremutató kezdeményezések, mint a Non tu solus – megoldatlan terület itthon. „Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben változna.”

„Európai országokban van arra példa, hogy adóvisszatérítést kapnak a családok, ha az idősek kapcsán nem az állami rendszert terhelik. Máshol térítik az otthonápolás díját” – veti fel Vera.

A család részévé válik a gondozó

Eszter és Vera tudatosan vállalják keresztény hitüket, a szociális vállalkozásukat is ilyen szellemben hozták létre és működtetik. Az első évben például még semmi bevételük nem volt ebből.

Azt vallják, a gondozó nem csak egy alkalmazott, és nem takarítónő. „Része lesz a családnak, nem kell feltétlenül együtt születésnapi tortát enni, bár nagyon sokszor így van (nevet), belenő a családba, sok szeretetet kap vissza a családtól. Fontos, hogy meglegyen a kémia gondozó és gondozott között” – emeli ki Vera.

Külföldről is kapnak hívásokat, ez különösen a koronavírus-járvány korábbi hullámai idején volt jellemző, hiszen a gyerekek nem tudtak hazajönni. Nemrég egy százéves néni unokája kereste meg őket külföldről, hogy az édesanyja is már 74 éves, és úgy látja, nem fogja bírni a nagymama ápolását.

„Olyan régóta élt egyedül a néni, hogy először az odaküldött gondozó is elszigetelten érezte magát.”

„Aztán megpróbáltunk egy másik gondozót, akinek köszönhetően felvirágzott a család. A százéves néni és a lánya a kertben ücsörögve énekelgették a gondozóval a dalokat” – meséli Vera.

„Az is siker, ha valaki felépül egy combnyaktörésből, de valljuk be őszintén, ebből van kevesebb. A szociális munka nem sikertörténet” – teszi hozzá alapítótársa.

Nem érdemes tabusítani a halált

„Azok az idős emberek, akikkel mi foglalkozunk, az esetek többségében meg fognak halni. Nem érdemes a halálból tabut csinálni. Nekünk az a célunk, hogy legyen mellettük valaki, és a család is elfogadja, hogy az idős rokon kifele megy az életből. Ez sohase lesz se jó, se szép, se örömteli. De ha a családtag azt tudja mondani, hogy az idős anyuka, apuka méltósággal, a családja körében tudott elmenni, ez minden egyes esetben egy sikertörténet” – véli Eszter.

„Az is jó érzés, amikor egy gyászjelentésnél megköszöni nekünk a család, hogy ebben a helyzetben nem voltak egyedül” – teszik hozzá.

Ki ne képzelte volna el, vajon milyen lenne személyesen találkozni az angol királyi ház valamelyik tagjával? Milyenek lehetnek a való életben? Amikor megtudtam, hogy Gyöngyi átélte ezeket a pillanatokat, csillogó szemű kislánnyá váltam, és minden részletre kíváncsi voltam.

Úgy tudom, személyesen találkoztál Fülöp herceggel. Egy teljes napig élvezhettétek egymás társaságát. Mesélnél ennek a hátteréről?

Abban az időszakban az OBI Magyarországra érkezését menedzseltem, marketingigazgatóként dolgoztam. A vállalat logójában volt egy hód. Egy helyes kis narancssárga hód, amely kinézetre merőben eltér egy igazitól, de nagyon aranyos, a jelentése pedig komoly, hiszen tükrözi a vállalat kultúráját. A hód állandóan építgeti, csinosítgatja az otthonát, épít egy várat magának hordalékfából vagy ágakból, folyamatosan résen van, és azonnal pótolja a hiányosságokat, tehát karbantartja a lakhelyét. Ez az áruházlánc pedig pontosan erre szakosodott: felújításra, karbantartásra.

A nagy találkozás eseménye is a hódokhoz kötődött: abban az évben, vagyis 1994-ben volt a 150. évfordulója annak, hogy kilőtték az utolsó vadon élő hódot Magyarországon.

Vadászták a prémjéért és a húsáért is. Ennek tudatában úgy döntöttünk, szeretnénk visszatelepíteni ezt az emlőst a magyar vizekbe. Komoly feladatnak néztünk elébe. Összefogtunk a World Wide Fund for Nature -rel, vagyis a Világ Természeti Alappal, amelynek a fővédnöke Fülöp herceg volt.

Ezt akkora eseménynek tekintették, hogy még a fővédnök, Fülöp herceg is tiszteletét nyilvánította a nagy napon?

Igen, meghívtuk, és elfogadta az invitálást. Később mesélte, hogy mindig is szerette a természetet, nagy természetjáró volt, és amikor ideje engedte, elment kirándulni feleségével, Erzsébet királynővel együtt. A természetvédelem kiemelt helyet foglal el a királyi család értékrendjében. Az első telepítés a Gemenci erdőben történt. Ez akkor három régióra volt osztva: a legszélső területre minden kiránduló beléphetett, a középsőt csak vezetővel járhatták be az érdeklődők. A legmélyebb helyekre csak nagyon kiváltságos alkalmakon léphetett be ember, ezeket a részeket meghagyták a természetnek, emberektől szigorúan elzárva. Mi erre a területre szerveztük a hódok visszatelepítését.

Mesélted, hogy te voltál Fülöp herceg aznapi kísérője. Milyen volt a valóságban Erzsébet királynő férje?

Nagyon közvetlen embernek ismertem meg. Mindenki felé érdeklődéssel fordult, szinte minden érdekelte. Nagyon kíváncsi volt a munkánkra, azok történeteire, illetve a kalandos útra, ahogy belekerültünk ebbe a visszatelepítő programba.

Amikor vele beszélgetett az ember, olyan érzése lett, mintha a herceg mindig is várt volna arra, hogy megismerje a beszélgetőpartnerét.

Kép

Fülöp edinburgh-i herceg, 1992 - Kép forrása: Wikipedia

Én is pont ilyennek képzeltem el, olvasva a nyilatkozatait, látva a barátságos tekintetét. A találkozás előtt fel kellett készíteni téged? Mégiscsak egy herceggel készültél megismerkedni!

Igy van, komoly felkészítőkön vettem részt. Mindenre oda kellett figyelnem. Egy ilyen magas pozícióban lévő embert nem lehet csak úgy megszólítani. Az első pillanatban, amikor a betanított módon megszólítottam, csak legyintett, és arra kért minket, hogy maradjunk a sir megnevezésnél. A lazaságát az is mutatta, hogy a séta sok részénél a testőrei távolabbról követtek, lemaradtak.

A nap végén hivatalosak voltunk a Gundel Étterembe egy ünnepi vacsorára, ahol ugyancsak sokat beszélgettünk a természetvédelemről, a fiatalság terveiről, a rendszerváltozás utáni reményekről. Gyakorlatilag egy teljes napot eltöltöttem vele.

Milyen benyomása volt Magyarországról? Szívesen jött hozzánk?

Tudta, hogy a felesége, Erzsébet királynő felmenői között magyar rokoni szálak is vannak, így mintha rokonnép lettünk volna, úgy jött hozzánk.

A családjából mindenki lovas ember, így a lovas nemzet imidzse még közelebb hozta őt az országhoz. Úgy tudom, hogy több lovas eseményre is visszalátogatott Magyarországra.

Feszélyezve érezted magad a jelenlétében?

A kézfogásával már minden feszélyezettségem feloldódott. Mélyen az ember szemébe nézett, sokat mosolygott. Nagyon magas volt, de még erre is figyelt a beszélgetések során, hiszen mindig lehajolt, ha valaki kérdezett vagy válaszolt neki valamit, az ember arcába féloldalt beletekintve hallgatta meg a beszélgetőpartnerét. Nagy bizalom sugárzott belőle.

Sikerült végül az erőfeszítéseitekkel visszatelepíteni a hódokat?

Igen, sikerült. Nagyon sok hódot importáltunk Lengyelországból, Finnországból és Németországból. Ezek a jóságos eurázsiai fajhoz tartoztak, amelyek jellemzően nem tesznek kárt a környezetben, ellentétben a „gonosz” kanadai hódokkal, amelyek elrágják a fák törzseit, és olyan gátakat építenek, amik megakadályozzák a vizek szabad áramlását.

Ennek köszönhetően úgy érzem, alkottam már olyan dolgot az életemben, ami maradandó, hiszen az újratelepítéssel kivezethették ezt az emlőst az úgynevezett „vörös könyvből”, amely a Magyarországon kipusztult vagy fokozottan veszélyeztetett állat- és növényfajokat tartalmazza.