– Nem vagyok fanatikus, nem törekszem tökéletességre, annyit dolgozom csak a kertben, amennyi négy gyerek és a munkahely mellett belefér az időmbe. Azt termesztem, ami kis területen egyszerűen megterem, ami hozzájárul a család fogyasztásához, és esetleg pénztárcakímélő is. Az én kis budapesti családi házam kertje kilószámra ontja a piros és fekete ribizlit, a jostát, a málnát, a cseresznyét, a meggyet. Én nem akartam tujasorral eltakarni a szomszédot, ehelyett málna- és szedersövényt ültettem a kerítések mellé. 

– A nagyszüleim gyümölcsös-veteményes kertjét a szüleim tujás-füves díszkertté alakították, mert a nyolcvanas években ez volt a divat. Akkor még a piacokon minden magyar gyümölcs- és zöldségfajtát meg lehetett venni, fölöslegesnek tűnt egy városi kertben veteményessel és gyümölcsfákkal vesződni. Mára ez gyökeresen megváltozott. 
– Igen, ezért arra törekszem, hogy legyen többféle paradicsomom, salátám, fűszernövényem. Lestyánnal, bazsalikommal és hasonló zöldfűszerekkel ízorgiát lehet varázsolni az ételekbe! Szép, fűszeres és hasznos – ezek a kulcsfogalmaim.

Olyan zöldségeket termelek, amelyek nem igényelnek nagy kertművelést, csak ki kell menni leszedni: igénytelen tökféléket például. 

– Nekem letörte a lelkesedésem, amikor nyár közepén elvitte a paradicsomokat egy gombás fertőzés, vagy amikor ellepték a poloskák. Kell a szakértelem, és kellene a permetezés is… 
– Én elengedtem a szorongást a kórokozóktól. Ha augusztusra már csúnyán is néz ki a paradicsomom, addig is leszedek róla annyit, amiért megérte ültetni. Elfogadom természetesnek például a levéltetveket, és pár hét alatt a természet általában gondoskodik az ellensúlyozásukról: a levélfonákokon megjelennek a kis katica-petecsomók, tehát kikelnek a „predátorok”, akik letisztítják a fáról a gigantikus mennyiségű levéltetűt. Elengedtem azt, hogy semmi sem lehet tökéletlen, például nem pön­dörödhet a levél, mert az már beteg, és akkor harcolni kell a kártevőjével. Rábízom ezt a természet saját önfenntartó rendszerére, amit érdemes megismerni. Figyeljük meg a kertünk növényeit és állatait, hogy megtapasztalhassuk az élet gyönyörűséges áradását! 

– Biokertész beszélgetőköröket, tanfolyamokat szervezel a XV. kerületben, és kirándulások, kertbemutatók során „élőben” is megnézitek az ökogazdálkodás gyakorlatát. Mi ösztönzött arra, hogy természetközelibb életet élj? 
– Amikor először vetettem magokat, és láttam a csírázást, növekedést, elementáris élmény volt. Micsoda erő van a növényekben! Kertes házban nőttem fel, egyik nagyapám méhész volt, parasztnagyapám szerszámai pedig még ott vannak balassagyarmati szülői házunkban. 

2013-ban eljutottam az angliai Incredible Edible Todmordenbe, amely az „ehető város” mintaképe: a közterületeken gyümölcsfákat és -bokrokat, fűszer- és gyógynövényeket, zöldségeket ültettek, és mindenhová kiírták: „Vigyél belőle, kóstold meg!”

Ez a város megmutatja, hogy ilyen is lehetne a jövő: a helyi termelés és a megosztás kultúrája. Én most alakítok ki a házunk előtti utcaszakaszon egy ilyen ehető ágyást. Virágokat, méhlegelőt is telepítek, vagyis egy ökológiai szempontból „biodiverz” területet alakítok ki, ahol meg lehet csodálni a gazdag rovarvilágot. 

– Hogyan locsoltok? 
– A víz egyre értékesebb kincs, nem akarjuk elkótyavetyélni! Kitaláltuk annak a rendszerét, hogyan lehet a „szürke vízzel”, a fürdővízzel locsolni. Olyan gazdag mulcstakaró fedi a kertünk talaját, hogy annak a gazdag baktériumkultúrája bőven közömbösíti a sampont vagy szappant, ráadásul megőrzi a talaj nedvességtartalmát, nem kell vezetékes vízzel locsolnunk. A lehulló leveleket a termőföldre szórom, a saját és a szomszédtól elkért ágakat aprítógéppel ledaráljuk, azzal borítom a kerti ösvényeket, a bokrok tövét. Minden zöldhulladéknak megtalálom a helyét a kertben vagy a komposztban.

Minden, ami a talajból kinő, visszakerülve gazdagítja a talajt. 

– Hogyan szerzed be mindazt, ami nem terem meg a kertedben? 
– Több kosárközösség is működik Budapesten és szerte az országban, akik 30 kilométeres körből hoznak árukat. Eszünk egyébként fura dolgokat: kora tavasszal remek salátákat készítünk zsenge gyomnövényekből. Érdemes utánanézni az ehető vadnövényeknek, és kirándulva is bátran gyűjthetünk tea- és saláta-alapanyagokat (gombák kivételével, mert azokhoz speciális szakértelem kell), a csíráztatott magokkal pedig ételeinket gazdagíthatjuk. Én csalánt is telepítettem a kertbe, mert kiváló gyógytea-alapanyag. Ha megtaláljuk a kapcsolódást a természethez, ráérezhetünk a bőség, a gazdagság élményére. Aki kert nélkül él, annak is érdemes kirándulni – álljunk meg egy réten, egy hegyoldalban, nézzünk körül, és lélegezzünk mélyeket: megérezhetjük az univerzumot, az Isten szeretetét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Bármilyen negatív élmény válhat traumává, vagy csak a nagy horderejű megrázkódtatások?

Andreasen megfogalmazása szerint a pszichés traumák közös jellemzője „az intenzív félelem, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés és a megsemmisülés fenyegetettségének érzése”. Beszélhetünk „nagy T” jellegű traumákról, mint a gyermekkori elhanyagolás, bántalmazás, szexuális visszaélés, súlyos sérülések, háborús események; valamint „kis t” jellegűekről, amelyek a mindennapi életben igen gyakoriak: a családban, iskolában, munkahelyen történő megszégyenítés, kirekesztés, szóbeli bántalmazás, kisebb balesetek, hosszabb ideig tartó mozgásképtelenség, nehéz szülés, a csecsemőt vagy gyermeket ért erős behatások (hang, szag). Mindegyik lenyomatot hagy a lélekben és a testben, és lehetnek következményeik a későbbiekben is.

Sok felnőtt azt gondolja, ha az ajtót becsukják, a gyerek nem hallja a durva beszédet, nem érzékeli a fizikai erőszakot, vagy a kétéves úgysem érti, mit beszélnek fölötte. De igen, érti és felfogja, csak más módon.

Ott marad, mint egy traumakapszulába bezárva a feldolgozatlan élmény, és váratlan helyzetben előbukkanhat.

Hogy őrződnek meg azok az események, amelyekre nem emlékszünk, vagy egészen pici korban történtek?

A memóriánknak van egy tudatos és egy tudatosan nem hozzáférhető része is. Hároméves korig a nem tudatos memóriában tárolódnak az emlékeink, de a testmemóriában minden bennünket ért hatás számon van tartva, a fogantatástól kezdődően. A traumatikus események hosszú távú, mély változásokat hoznak létre testünk biológiai folyamataiban az érzelmek, a gondolkodás és az emlékezet terén. Szélsőséges esetben ezek el is szakadhatnak egymástól, például nincs emlékkép, csak érzelem, vagy éppen érzelemmentességet, ürességet tapasztalunk. A trauma hatása attól is függ, hogy egyszeri alkalomról vagy hosszan tartó, többszöri eseményről, úgynevezett komplex traumáról van szó. A gyerekkori traumák azért veszélyesebbek, mert általában tartósan fennállnak a családban. A gyermek hajlamosabb lesz szorongásra, depresszióra, és felnőttkorban másképp reagál bárminemű stresszre. Másrészt az énképben olyan torzulások történnek, amelyeket nehéz korrigálni; szakember vagy egy mély szeretetkapcsolat képes csak ezeket a sebeket gyógyítani.  

Aki gyerekkorában kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil környezetben nő fel, később könnyebben megküzd a nehézségekkel?

Gyakran kérdezik tőlem, hogy ha ugyanaz a stressz éri az iskolában a gyerekeket, az egyik miért jön ki belőle viszonylag könnyen, a másik meg miért omlik össze tőle. Attól is függ, hogyan van felvértezve, milyen problémamegoldásokat tanult otthon, milyen az érzelemszabályozása. A temperamentum is befolyásolja, hiszen vannak félénkebb, szorongó gyerekek, és erősebb lelki alkatúak. Mindig tudunk ebben a felvértezésben segíteni, ugyanis ma már számos, több ezer éves, jól bevált és újonnan felfedezett technikát ismerünk. Az is csodálatos a mi munkánkban, hogy olykor egyszerű dolgokat tanítunk meg, és máris elindul a változás. 

Olyan ez, mint a faúsztatás az alpesi folyón: ha egy szálfa keresztbe áll, megakadhat az egész folyamat, de ha azt az egyet kihúzod, akkor továbbindul. Ha feldolgozunk egy traumát, utána a személyiség kiteljesedhet.

Népszerű téma napjainkban a transzgenerációs örökség. Akár a traumát is át lehet örökíteni?

Igen, erre ma már biológiai magyarázatok, bizonyítékok vannak. Wolynn Örökölt családminták című könyvében közérthetően leírja a biológiai hátteret. Az a lényege, hogy bizonyos gének a stresszhormonok és a tartós bántalmazás hatására is módosulhatnak. Amikor az anya traumatizálódik, a petesejtjeiben hordozhatja a következményeket és mindazt, amit a felmenőitől kapott. Eleinte számomra is különösnek hangzott, de egyre többet találkozom vele a traumafeldolgozás során. Egy páciensem hirtelen gázszagot érzett, és nem értette a reakciót, majd kitudódott, hogy volt egy titkolt zsidó családtagjuk. Vagy egy szülő rettegett a gyerekbalesettől, és a családfaelemzéskor derült ki, hogy két generációval korábban lovaskocsi alá került egy gyermek, aki meghalt. 

Kép

Dr. Moretti Magdolna – Fotó: Kovács Gáborné

Beszéltünk arról, hogy a testben elraktározódnak a negatív élmények, de az emlékezetünkből miért törlődhetnek?

A traumatikus élmény egésze vagy elemei betolakodó gondolatok, visszatérő, bevillanó képek, testi és lelki tünetek formájában fennmaradhatnak. A különlegesen fenyegető helyzetekben szinte automatikusan megtörténik a traumatikus élmény azonnali – részleges vagy teljes – szétkapcsolódása, amikor szétválik a tudat és a test. Azt szokták mondani, mintha nem is velem történne. Olykor fentről látják magukat.  A legősibb védekezési módszer a lefagyás; hasonló, mint az állatoknál a holttá tettetés. Ezt örököltük az evolúció során, ez a tehetetlen állapot jelentkezik akkor, amikor a gyerek lefagy az iskolában, vagy valaki mély depresszióba kerül.

Van, amikor tudjuk, hogy mi történt, és azt hisszük, hogy feldolgoztuk, mígnem jön egy hasonló, úgynevezett emlékeztetőinger, például egy autóbaleset után egy ugyanolyan kocsi. Mi történik? Elkezd kalapálni a szívem, összeugrik a gyomrom, szorít a torkom, vagy akár pánikrohamom is lehet.

A hang vagy a szag is erős emlékeztetőinger. Az egyik kliensemet a gumikesztyű szaga emlékeztette a kórházra, amikor gyerekként azzal fenyegették, hogy ha nem vigyáz magára, nem forr össze a karja és levágják. Addig aludt ez az emlék, amíg egy baleset során a saját gyerekét vitte a sürgősségire, és ott pánikszerű érzés hatalmasodott el rajta. Amikor feldolgoztuk, hogy valójában mi történt, akkor tudta elmesélni, hogy egy felnőtt kórteremben feküdt, ahol haldokolt egy idős néni.

Könnyít a feszítő érzésen a kibeszélés, a történtek szavakba öntése?

Ma más a gyakorlat, mint régen. Tudjuk, hogy az újra elmeséltetés – főleg, ha forszírozzák – újratraumatizálja az egyént. Olykor nem is hagyjuk, hogy egyszerre mindent elmeséljen, mert elárasztódhat az emlékekkel. Másfelől gyakran nem segít a beszélgetés. Miért? Mert a trauma hatására az az agyterületünk, amely a beszédkészségért felelős, blokkolódik. Ezért nem segít az intellektuális megértés és a racionális magyarázat. A "már elmúlt, tedd már túl magad rajta, ne gondolj rá" jó szándékú vigaszok még kétségbeesettebbé tehetik a traumaáldozatokat.

Az emlékek szétesnek, még a szavak sem segítenek. Mire képes ebben a helyzetben a terápia?

Az EMDR csodálatos terápia, nem ismerek ennél hatékonyabb traumafeldolgozási módszert. Egy amerikai pszichológusnő találta fel, amikor egy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. A trauma következtében a bal, beszélő, tényekre emlékező és a jobb, érzelmekért, viselkedésért, képi gondolkodásért felelős félteke közötti kapcsolat blokkolódik. Az emlékek széttöredezve tárolódnak, mint a szétszórt tükörcserepek.

A terápia során a szétforgácsolt emlékdarabokat illesztjük össze, egységes történetet képezve. A kezelés végén a kliens el tudja hinni, hogy ami volt, az a múlt.

Távolabbról lát rá az eseményre, megszűnnek az érzelmi-testi izgalmi állapotok. Sőt, rengeteg fontos belátás is születik: ezt most már másképp tudom csinálni, mondhatok nemet, kiállhatok magamért. Nemcsak a testi-lelki következményeket kell gyógyítanunk, hanem a bűntudatot is, amit a traumaáldozatok közül főként a szexuálisan molesztáltak éreznek. Pszichológiai tény, hogy a gyereknek könnyebb magát hibáztatnia, mint a szülőt, mert ha rossz a szülő, hogyan tudna nélküle élni egy kisgyerek. Nem mehet világgá. Elkönyveli, hogy azért bánik velem így anya vagy apa, mert biztos én vagyok a rossz. Talán el is hitették vele, hogy te semmi vagy, nem érdemelsz mást. De ha feloldjuk, a kliens újra tud örülni az életnek, és lehet az, aki valójában. Meg tud változni a karrierhez, a családhoz, a párjához és az önmagához való viszonya is.

Óriási reményre ad okot, hogy ha nem is tudjuk megváltoztatni, ami a múltban megtörtént, mégis van gyógyulás.

Így van, más életünk lesz, ha letettük a trauma terhét. Mint amikor kidobáljuk a homokzsákokat, és szabadon szárnyal a hőlégballon.

Bolyki János 2003 óta készít borokat, és első bikavére 2006-ban Bordeaux-ban a borok olimpiáján ezüstérmet kapott. Azóta minden évben egy-két borral sikerül érmet elhoznia a világ legnagyobb borversenyeiről. Az azóta eltelt közel két évtizedben a mindig csibészesen mosolygó egri borász titán az érmekből hatalmas birtokot épített:

a borvidék legjobb területein 26 hektár szőlőt művel.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A birtokközpontot egy bezárt riolittufa bánya területén alakította ki bányamérnök édesapja segítségével. A parkosított, hatalmas bányaudvarok évek óta esküvők, fesztiválok és rendezvények népszerű helyszínei, a hegybe vájt pincékben érnek a palackozott tételek, a 2020-ra elkészült, modern borászati üzem pedig még tökéletesebb körülményeket biztosít, hogy az unokák is díjnyertes bikavéreket palackozhassanak majd a következő évtizedekben. 

Kép

A Bolyki Pincészet borai – Fotó: Páczai Tamás

A Bolyki Pincészet idén nyáron és kora ősszel is több nagyszabású programmal készül. Szeptember 16–17‑én például egy Gourmet és Jazz fesztivált szerveznek külföldi fellépőkkel, az esemény azért is lesz különleges, mert itt mutatják be a nagyközönségnek a pincészet első grand superior kategóriás bikavérét. A részletekről a borászat honlapján (bolykipinceszet.hu) és a közösségi médiás felületeken lehet érdeklődni. A borászat az őszi rendezvények után is várja a látogatókat mindennap.  

Kép

A Bolyki Pincészet – Fotó: Páczai Tamás

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Rákosi-korszak

Traktoros nő. Sokaknak erről a kifejezésről a sztahanovisták korszaka, az ötvenes évek jutnak eszükbe. Az országot ekkor – szovjet mintára – ipari országgá szerették volna átalakítani. A vasiparhoz férfiak kellettek, sokan közülük faluról, így a mezőgazdasági munkákra, a gépek kezelésére vidéki kislányokat vontak be – és teljesen mindegy volt, hogy mit hittek a dologról. A párttitkárok feladata volt a „meggyőzésük”.

Az így „felbiztatott” fiatal nők 3-4 hónapos képzésben részesültek, majd munkába álltak.

Kockázatos és balesetveszélyes feladatokat kaptak, s aki tudott, elmenekült a pályáról. Néhány éven belül az is beigazolódott, hogy a női szervezetre sokkal károsabb az állandó rázkódás, mint a férfiakéra. A szocializmusban azonban a vezetői intézkedések olyan lassúsággal következtek be, mint ahogy a dinoszauruszok fejébe eljutott a lábuk sérüléséről az információ. De…

Az 1966-os munkaügyi minisztériumi rendelet

Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, mire rájöttek a kommunisták, hogy lehetnek rossz következményei egy nő számára annak, ha rendszeresen traktort vezet. És hogyan oldották meg a problémát? Kötelezés (avagy párttitkári rábeszélés) helyett jött a tiltás. A 4/1966. (X. 21.) MüM rendelet olyan vállalati munkaköröket nevez meg, amelyeket nők nem tölthetnek be, s ezek közé tartozott a traktoros is. A rendszerváltás óta azonban a szabályozás is változáson ment át: nem kötelező, nem tilos, szabad, de…

Ha nőkkel adják el a traktort

Honnan látszik, hogy a gyakorlatban a traktorosság férfi szakma? Csak meg kell nézni, hogy a mezőgazdasági gépeket hogyan reklámozzák. Bár a hazai és nemzetközi reklámszakemberek hallottak már valamit arról, hogy mi az a szexizmus, ha egy traktort akarnak eladni, néha élnek a „csábítás nővel” eszközével. És erre a traktorok esetében is vannak példák. Mondjuk lefotózzák az igavonó állatok helyett alkalmazott mezőgazdasági haszonjárművet, amely előtt egy csinos lány szemlélhető meg. És a dolog fordítva is működik: értékesítési célú kisfilmben a traktor nyergében szinte mindig férfi ül. De térjünk vissza az alapkérdéshez, hogy ha most már sem a kötelező, sem a tilos nincs érvényben, akkor mi a szabályozás lényege? Nos, ennek meghatározására egy szó már nem elég. Most már a „szabad, de” vagy a „szabad, de csak akkor” kifejezések a helytállók.

Napjainkban ugyanis szabad női traktorost alkalmazni, de csak akkor, ha őt a permetezésbe és egyéb vegyszeres munkába nem vonják be, mert ez káros a gyermekvállalás szempontjából.

Azt hiszem, a traktorral dolgozó asszonyok ezt maguktól is belátnák, ma viszont már bajok nélkül részük lehet abban a bizonyos fílingben, amelyet a cikk elején említettem, s amelyről mindjárt bővebben hallunk.

Az ügyességi verseny győztese

Bókáné Papp Gyöngyi nem úgy indult el 2016-ban a bodoglári traktoros napra, hogy ott majd egy megmérettetésen indul. A férje unszolására nevezett be, és nagy sikert ért el: második helyezett lett a női traktoros ügyességi versenyen. Aztán még ugyanabban az évben Csolyósban ő volt a győztes, az első helyezett.

„Egyszerűen játékból vállaltam el a versenyzést. A férjem nevezett be. Az, hogy díjakat nyertem, jó, de a lényeg inkább az volt, hogy részt vegyünk a traktoros felvonuláson. Az egy fíling, amikor sorba áll az úton több mint 200 traktor, és a vezetői egyszerre beindítják a motort. Ilyenkor érzi az ember, hogy együtt vagyunk, és hogy mi, mezőgazdaságból élők tudunk keményen dolgozni, de szépen kikapcsolódni is.”

Bókáék számára nem volt kérdés, hogy miből tartsák el gyermekeiket. Már a házasságkötés előtt tudták, hogy mindketten gazdálkodásból szeretnének megélni. Ahogy Gyöngyi mondja: „Én azt tanultam meg a szüleimtől, hogy a kemény munka meghozza az eredményét. Hogy a mezőgazdasági munkával lehet egyről a kettőre jutni. Amikor gyermek voltam, a családunk állattenyésztéssel foglalkozott, amiből én is kivettem a részem. Akkor ültem először traktorba is, hogy segítsek. A házasságomban is ezt folytatom, bár szinte mindent gépesítettünk, így is sok a feladat. Olyan sok, hogy a férjem egyedül nem tudná ellátni.

Én nem az az asszony vagyok, aki otthon ül egyedül a fotelban, és várja haza a férjét. Én mindenben segítek neki, így időnként traktorozom is.”

Persze tudnunk kell, hogy a traktorok sem olyanok már, mint az ötvenes években. Stabilabbak, a tervezésüknél nem utolsó szempont a traktoros kényelme és védelme. Ami nem változott, az maga az élet.

„Három lányunk született” – árulja el Bókáné Papp Gyöngyi, majd így folytatja: „A legidősebb gyerekünk 18 éves, a középső 13, a legkisebb 11.” S hogy ők milyen pályát választanak? Még nem tudhatjuk. Az, hogy a mezőgazdaságot, a gazdálkodást, a saját lábon állást-e, talán attól is függ, hogy átérzik-e azt a bizonyos fílinget. De miért ne éreznék?

Felhasznált források:

• https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=6915 
• www.munkaugyiszemle.hu/sites/default/files/elofizetes/02961506.pdf

A 21. századi pedagógusnak egy sor kihívással meg kell küzdenie. A fokozott stresszfaktorokon, az egyre nagyobb sokféleségen túl folyamatosan változik a gyerekcsoportok összetétele, az egyre differenciáltabb háttértudással, családi környezettel rendelkező gyermekek miatt fontos a különbségeket figyelembe vevő pedagógia. A megváltozott információs háttérkörnyezet miatt mindez nem is meglepő, azonban épp ezért fontos újragondolni a pedagógus szerepét és a korábban bevált nevelési módszereket.

A gyermekek egyre kisebb része mondható átlagosnak, a 21. században az atipikus a tipikus.

A szakmai előadás célja megismertetni, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a nevelői munkát az óvodapedagógusok körében, miként lehetne megújulni elméletben és gyakorlatban egyaránt. Tudósításunk végén konkrét zene- és táncterápiás módszereket is bemutatunk.

A Blum program rendszerszemléletben gondolkodik, ahol egyaránt fontos a gyermek, a szülő és a pedagógus. A cél, hogy az óvodapedagógiában olyan változásokat hozzanak létre, amelyekkel növelik a hatékonyságot, és amelyekkel a 21. században eljuthatunk az előítéletektől mentes pedagógiától a megismerő pedagógia felé.

A szakmai napot Bácskai Márta nyitotta meg, aki az alapítványt 2007-ben a szülei támogatásával hozta létre. Arra a transzgenerációs örökségre épített testvérével, Bácskai Dáviddal, amelyet nagyapjuk, Bácskai Mihály (született Blum Mihály) drámapedagógus, az amatőr színjátszás hazai alapítója hagyott az utókorra. Az ő és édesanyjuk, dr. Bácskainé Fazekas Márta szellemiségét viszi tovább a Blum-program, amely a gyermekek testi-lelki egészségének megőrzését állítja a középpontba.

A megnyitót Grecsó Zoltán táncművész folytatta, aki egy kollektívtudat-játékra invitálta a jelenlévőket, amely során érvényesült a csoportösszetartó erő, az egymásra figyelés és az együtt mozgás.

„Mindenki engedje le a kezét, csukja be a szemét! Közösen fogunk sétálni a térben úgy, hogy közben egymáshoz kapcsolódunk. El fogunk indulni egyszerre lassan, és akivel találkozunk a térben, annak a szemébe nézünk, rámosolygunk, és haladunk tovább.” A nagyjából 60 ember így „játszott” együtt a helységben, hol forró homokon, hol vékony jégen lépdelve.

A játék és a közös élmény mint fontos cél, visszatérő eleme volt a szakmai napnak, a pedagógia megújulásának is az egyik alapköve lehet.

A kerekasztal-beszélgetés során ezt járták körbe a résztvevők Dr. Molnár Krisztina, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Neveléstudományi Tanszék vezetőjének kérdései mentén.

A játékban mindenki önmaga lehet

Dr. Gyarmathy Éva pszichológus gazdag pályafutását iskolapszichológusként kezdte, lényegében pedagóguslelkű pszichológus. Nem véletlenül alapította meg az SNI Tehetségeket Segítő Tanácsot is, amelyben képzéseket nyújt pedagógusoknak, és egy egész segítségnyújtó hálózatot épített ki az érintett gyermekeknek és családjuknak.

„Én abban látom a megújulást, hogy mindent fordítva kell csinálni, mint eddig. El kell törölni a minősítő, számonkérő beszédet, hozzáállást, át kell fordítani azt egy megismerő és fejlesztő szemléletbe” – mondja. Úgy gondolja, hogy a gyerekek nagyon mások most, mint régen, de egymástól is nagyon különböznek.

„Sokkal több az egyedi gyermek. De egyre több a stressz is, ami kihat a fejlődésükre. Már a várandós anya stressz-szintje is meghatározza a későbbi beszédfejlődést, a Covid alatt a stressz ráadásul megsokszorozódott.”

Dr. Gyarmathy Éva meglátása szerint az oktatásban a legfontosabb a pedagógus. Szerinte a megújuláshoz a játékosságot kellene visszahozni, hiszen nem véletlen az a mondás, hogy „ha meg akarsz ismerni valakit, akkor játssz vele”. Játék közben összekapcsolódunk, és mindenki a saját bőrében van jelen. Mindenki önmaga lehet. Ez a pedagógiában is nagyon fontos szerepet kellene, hogy kapjon. A játék pedig szorosan összekapcsolódik az alkotással és a művészetekkel, a szakember ennek fontosságát is hangsúlyozta: „A gyerekek fejlődése végigjárja a kultúrtörténetet, a gyűjtögetéstől egészen a 21. századig.

A vadászó, halászó, gyűjtögető idők olyanok, mint a legkorábbi évek. A gyermek felfedez, kinyílik, megismeri a körülötte lévő világot. Majd az őskor után következik az ókor, az óvoda, ahol a gyermek építkezik, alkot, rajzol, fest. A középkor az alsó tagozat, majd az iparosodás a felnőtté válás.

A művészet mindenhol jelen van, és hagyni kell alkotni a gyermekeket.”

Kép

A Blum szakmai nap előadói – Fotó: eszterannaphoto

Dr. Molnár Krisztina azt emelte ki, hogy a fókuszban a gyermek és az előítéletmentes pedagógia áll. Ehhez az egyik legfontosabb közeg az óvoda és a korai fejlesztés, nevelés. Az óvodapedagógus hatása erőteljes a családokra, gyermekekre nézve, ezért fontos, hogy megfelelő képzést kapjanak.

Együttműködés és egymásra figyelés

Dr. Bácskai Erzsébet az összművészetek egységével dolgozik pedagógusként, pszichodráma-vezetőként és kommunikációs-mentálhigiénés szakemberként. Kiemelte, hogy az óvodapedagógiai munkában mindig a saját személyiségünkkel dolgozunk. Fontos a kellő önismeret, az önazonosság, az életminőség javítása. A wellbeing, a jóllét is sarkalatos pontja a pedagógiai munkának. Mindennek az alapja az, hogy képesek legyünk együtt gondolkodni és építkezni: szülőkkel, pedagógusokkal, a szakmai csapattal és a gyerekekkel.

„Együttműködés nélkül elveszettek vagyunk. Ez a legfontosabb az intézményben, és otthon is. A jelszó, hogy együttműködünk, mert csak együtt működünk.”

Dr. Bácskai Erzsébet úgy véli, hogy a cél oda eljuttatni az embereket, hogy képesek legyenek kinyílni, önmagukra találni, ezáltal fejlődni. „El kell jutni az ehess-ihass-alhasstól ahhoz a József Attila-i gondolathoz, hogy a mindenséggel mérd magad. Fontos megadni ehhez mindent, amit tudunk felnőttnek és gyermeknek is."

A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagy Marianna intézményvezető és Bene Andrea óvodapedagógus is. Ők úgy gondolják, hogy mivel  „a nevelői testület folyton változik, ezért a pedagógiai programunk is rugalmas kell hogy legyen aszerint, hogy ki van a testületben, milyen új perspektívák, nézetek jelennek meg. Úgy gondolom, a lényeg, hogy rugalmasak legyünk, élvezzük, amit csinálunk, és mindeközben legyünk tudatosak is abban, hogy mindent megtettünk, amit lehetett. Ebben nagy a szabadság, de még nagyobb a felelősség” – fejtette ki Nagy Marianna.

Bene Andrea elmondta, számára az a legjobb, ha a pedagógus és a gyermek is a központban áll. Ugyanakkor

hisz abban a felfogásban, hogy nem ők tanítják a gyerekeket, hanem hagyják, hogy a gyermek tanuljon.

Mindehhez fontos eszközök a mintha-játékok, a kreatív tánc és a zeneterápiás módszerek is.

Patonay Anita színész-drámatanár arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenkinek mások az eszközei. „Drámatanárként nincs bennem az, hogy mi a jó és mi a rossz. Mindenki másképp táncol jól, másképp fest jól. Mindenki máshogy jó, a gyermek is, a pedagógus is.”

De mire van szüksége a 21. századi pedagógusnak?

A beszélgetés végén a résztvevők egyenként válaszolták meg a fenti kérdést, és ilyen válaszok születtek: autonómiára, nyitottságra, szemléletváltásra, szabadon szárnyalásra, konkrét jó gyakorlatokra, hitelességre, lehetőségre, hogy megismerjék önmagukat.

A kerekasztal-beszélgetés után Boldizsár Ildikó mondott egy mesét a jelenlévőknek. A választása a Lotilko szárnyára esett, amely egy erőforrásmese, saját belső értékeink megtalálását segíti elő. A program délután playshopokkal folytatódott. Patonay Anita drámatanár, Tóth-Ilkó Zsuzsanna zeneterapeuta, Grecsó Zoltán táncművész, táncpedagógus, life coach és dr. Bácskai Erzsébet kommunikációs és mentálhigiénés szakember, pszichodráma-vezető foglalkozásain lehetett részt venni.  

Kép

Boldizsár Ildikó, az egyik előadó – Fotó: eszterannaphoto

A következőkben Grecsó Zoltán kreatív táncfoglalkozását és Tóth-Ilkó Zsuzsanna zeneterápiás foglalkozását mutatjuk be olyan terápiás gyakorlatokkal, amelyeket felnőttek és gyermekek körében egyaránt alkalmazhat az olvasó.

Grecsó Zoltán – táncművész, táncpedagógus, life coach: Szorongásoldó csodamódszer – kreatív táncműhely

Kreatív táncfoglalkozás során a spontán mozgást, a táncot használjuk az önismeret mélyítésére, egymáshoz kapcsolódásra, érzelmek kifejezésére. A tánc, a mozgás az egyik legősibb gyógymód. A testtartás, a taglejtések tükrözik mindazt, ami az emberben legbelül van: ezt kifejezni, újra mozdítani, új módon észlelni segíthet abban, hogy új módon éljük meg önmagunkat is. Nézzünk meg pár izgalmas gyakorlatot!

1. Vízinövény

A gyerekeket párba állítjuk, lehetőleg magasság szerint. Az egyik lesz a vízinövény, akinek úgy kell finoman mozognia, ahogy a víz mozdítja. A vízinövény becsukja a szemét, egyhelyben áll és hagyja, hogy a víz mozgassa őt. A víz, vagyis a másik gyermek finoman, gyengéden hozzáér a növény karjához, lábához, fejéhez, a másik pedig ehhez mérten kezd el mozogni.

2. Festés

Képzeljék el a gyerekek, hogy a jobb kezük tiszta festékes, annyira, hogy bárhova és bármennyit festhetnek vele. Kezdjenek el festeni a levegőbe, a falra, a földre! Kis idő után egészítsék ki a bal kezükkel is a mozdulatokat. Mozgassák őket együtt, és külön-külön is. A végén képzeljék el azt is, hogy az orruk is csurom festék, fessenek össze mindent jobb kézzel, bal kézzel, és az orrukkal is!

3. Festés és radírozás

Állítsuk párba a gyerekeket. Az egyik gyermek lesz a festék, a másik a radír. A festék kézzel festhet bármit a levegőbe, amit szeretne, a radír dolga pedig ennek eltüntetése lesz. A radír kis lemaradással mindig töröljön egyet a festék mozdulatai után, végezheti ezt kézzel, de lábbal is akár: mintha csak egy ronggyal törölné fel a festékes padlót.

Tóth-Ilkó Zsuzsanna – zeneterapeuta, színész és ének-zene tanár: Hogyan támogatja a zene a belső felszabadulásomat?

A zeneterápia a zenét, a zenei elemeket hívja segítségül a változáshoz. Elősegítheti a kommunikációt, a másokhoz és önmagunkhoz való kapcsolódást. De ahogy a tánc is, hatással van a fizikai, emocionális, mentális, szociális és kognitív területekre egyaránt. Nézzünk egy példát!

Karmester

A zeneterápia fontos részei a különleges hangszerek, amikből jó, ha sok és többféle is jelen van a foglalkozáson. Legyen az egy kasztanyetta, esőbot, rumbatök, dobok, xilofon vagy bármi más eszköz, amiből hangot lehet kifacsarni. De legalább legyen annyi, hogy mindenkinek jusson egy. Mindenki válasszon magának egyet, üljenek körbe, és ne szólaltassák meg, csak akkor, ha a karmester rájuk mutat. Igazi zenei kavalkádot lehet ebből kialakítani. A gyermekek élvezik, és gyakorolják ezáltal az irányítás és a kontroll minden aspektusát.

A cikk a 2022. június 17-én rendezett Blum szakmai napon elhangzottakból íródott, a résztvevők beleegyezésével.

A cápaetológiai szakirodalom a cápatámadások két típusát különbözteti meg: provokált és nem provokált cápatámadást.

A provokált cápatámadások

"Provokált az összes olyan eset, amikor direkt vagy indirekt módon az áldozat közrehatása, valamilyen magatartása váltja ki az állat agresszióját.

Ilyen az, amikor horogra akadt cápát próbálnak emberek levenni a horogról, vagy amikor halászhálóba akadt cápát akarnak kiszabadítani, de az is, amikor szigonypuskával vadászó búvárok halakat lőnek, és a vérző zsákmányt egy damilon az ölükre fűzik, illetve, ha valaki megkísérel megérinteni egy cápát.

Kevesen tudják, hogy a cápáknak kiváló a látása, és igen jó a színérzékelése is; a sárgától a sötétkék tartományig érzékelnek a legélesebben. Ha tehát én egy nagyon élénk színű – például neonzöld vagy sárga – fürdőruhában megyek a vízbe, sokkal jobban felkelthetem egy cápa érdeklődését, mintha fekete vagy fehér ruhában fürdőznék. Ha valaki meghorzsolja magát, és elkezd vérezni, az szintén provokáló tényező lehet, de ennél sokkal veszélyesebb, ha valaki a vízben könnyít magán, magyarán a vízbe pisil. A vizeletben ugyanis nagyon magas a pozitív nátriumionok aránya, sokkal magasabb, mint a vérben. A cápákat a nátriumionok keltette mikrofeszültségű mező vonzza, amit az orrnyúlványukon lévő apró pórusok rendszerével, az úgynevezett Lorenzini-ampullákkal érzékelnek” – mondja a szakértő.

Majd felhívja a figyelmet arra is, hogy

a közepes és nagy testű cápafajok zsákmányolási időszaka jellemzően a napfelkelte utáni időszak és az ezt követő 2-3 óra, valamint a délután és az alkony.

„Olyan tengerpartokon tehát, ahol jó eséllyel lehet számolni emberre potenciálisan veszélyes cápával, mindenképp kerüljük ezeket az időszakokat vízbemenetel szempontjából, és ne is ússzunk be egyedül a mélybe! A cápák többsége előnyben részesíti a magányos és könnyű prédának látszó zsákmányt.

Kerülni kell olyan helyeken is a vízbemenetelt, ahol horgászat, halászhajók, kikötők vagy kisebb folyótorkolatok vannak. Fontos, hogy ne viseljünk ékszereket fürdőzéskor vagy a vízben való sportoláskor, mert a csillogásuk apró halakra emlékezteti a cápákat, és felkeltheti a kíváncsiságukat.”

Kép

Kép: Freepik

A nem provokált támadások három típusa

Nem provokált cápatámadásról akkor beszélünk, amikor az áldozat magatartása és a bekövetkezett támadás között nincs közvetlen oksági kapcsolat.

Mint azt dr. Elter Tamástól megtudtuk, ilyen az úgynevezett hit and run, azaz „üt és fut” típusú támadás, vagyis a prédatévesztéses agresszió. Ez a leggyakoribb, egyben a kevésbé súlyos következményekkel együtt járó támadási forma. Amikor a szürke szirti cápa olyan területen észlel élőlényt, amely igazából az ő felségterülete (hullámtörés zónája, zátonylejtők és part menti sekély vizek) gyakran előfordul, hogy „csak” végigsúrolja a kiszemelt áldozatot, horzsolásos sérülést okozva ezzel.

A bump and bite, azaz „ütközik és harap” típusú támadás is prédatévesztésen alapul, vagyis ilyenkor a cápa az embert a potenciális zsákmányával keveri össze. Főleg nagyobb testű fajokra, például a nagy fehér cápára jellemző ez, amelynek prédái között nagyobb tengeri állatok – fóka, delfin – szerepelnek.  Ha egy szörfös a sekély, de intenzíven áramló vízben ráhasal a deszkájára, alulról nézve úgy néz ki, mint egy fóka.
A snake típusú agresszió, vagyis amikor az adott faj prédának nézi az embert, szerencsére nagyon ritka. A tengerbiológusok ezeket a támadásokat csak néhány faj, köztük a nagy fehér-, a tigris-, a bika-, a nagy pöröly- és az óceáni fehérfoltú cápával hozzák összefüggésbe. A bika- és a tigriscápa harapása rendkívül roncsoló. Utóbbi fogszerkezete különleges: a felső és alsó állkapocsban lévő fogak visszahajlítottak, erősen fűrészezettek, amelyek úgy működnek, mint a konzervnyitó.

Másodpercek alatt képes velük az állat még a tengeri teknős páncélját is kettéharapni.

 Mit mutatnak a számok?

 „Körülbelül négy évtizede a cápatámadások éves statisztikái – minimális kilengésekkel – lényegében ugyanazt mutatják. A Floridai Természettudományi Múzeum által gondozott The International Shark Attack File (ISAF) nevű adatbank 1581-től napjainkig gyűjti, rendszerezi és értékeli a cápatámadásokat. Az adatbank statisztikai átlaga szerint évente 80-100 nem provokált cápatámadás következik be, a halállal végződő cápatámadások átlaga 5-10 eset. Vagyis az idei támadásszám még bőven az átlagon belül van, a sajtó némiképp túldimenzionálja a cápatámadások veszélyességét” – mondja Dr. Elter Tamás, majd így folytatja:

 „Ha megnézzünk más, állat és ember viszonyából származó agressziók adatait, a következőket látjuk.

Évente világszinten átlagosan 20 ezer ember hal meg kutyatámadás miatt, 5 ezer ember méhcsípéstől, 500 szarvasmarha-, illetve vízilótámadásban, ezer pedig krokodiltámadásban.

Vagyis kijelenthető, hogy a halálos kimenetelű cápatámadások extrém ritkának számítanak.

Annak az oka, hogy a cápatámadások kiemelt médiafigyelmet kapnak, a tudatalatti félelem. A szárazföld az ember igazi „otthona”, s ha itt ér bennünket állattámadás, úgy vagyunk vele, hogy még mindig el tudunk menekülni, be tudunk bújni egy bokor mögé, fel tudunk ugrani valahová. De ha a támadás vízben történik, sokkal kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat, hiszen nem látjuk például, mi van alattunk, és nehezebben is tudunk elmenekülni. Ez növeli meg a tudatalatti félelmet, és ennek fényében kapnak erőteljes publicitást a cápatámadások” – véli a szakember.

„Szilárd alapot csak a kereszt ad mindennek, nem kétséges, hogy a római házunknak az alapja ez a szilárd kereszt”

Róma, 1961. Szeptember hónapja”.

E sorokkal zárta bő tíz évet átfogó feljegyzéseit Galavits M. Geraldine (1909–1989), a megváltós nővérek legendás alakja. S hogy mivel telt az az évtized, s miért vált a nővér a renden belül szinte mitikus hőssé? Élete, munkássága példamutató: előbb gimnáziumi tanárként szolgálta hazáját, majd miután a kommunisták feloszlatták a rendet, a megváltós nővérek római elöljárójaként folytatta.

Az 1949-től 1961-ig tartó időszak számára rengeteg kihívással, lemondással, keserűséggel, harccal járt. Hite azonban mély volt és rendíthetetlen.

Élettörténetébe a második világháború után kapcsolódunk be, amikor az államhatalom – kevés kivételtől eltekintve – megszüntette a szerzetesrendeket, üldözte az egyházakat. Ennek következtében az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának több tagja is elmenekült a szabad világba.

Kidobott gyümölcsöt evett, „koldult”

A megváltós nővérek akkori generálisa, Archangéla anya azzal bízta meg Geraldine-t, hogy utazzon el helyette Rómába, őt ugyanis az AVO egy ideje már figyelte. Kinevezte a nővért vikáriának (helynöknek), és arra kérte fel: hozzon létre egy központot az Örök Városban, vegye fel a kapcsolatot a szabad világban lévő amerikai és osztrák tartománnyal, valamint a Nyugaton szétszóródott, menekült magyar nővérekkel, majd gyűjtse őket egybe Amerikából, Hollandiából, Németországból és Ausztriából.

Lakástartomány
A kommunizmus éveiben az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának magyar tartománya külföldön három házzal, három országban működött. Linzben volt a központ a tartományházzal, egy másik München mellett Oberhachingban, a harmadik pedig a Villa Mater Redemptoris zarándokház volt. Hargitai M. Magna nővér és társai titokban fenntartottak egy negyedik „tartományt” is – Magyarországon, az otthonaikban. A rendszerváltozás után sokan hazatértek a szülőföldjükre, ekkor Hegyi Lucia nővér lett a tartományfőnök.

„Milyen jó maguknak, magukat megmentik! – súgták a fülünkbe társaink, amikor az utazás előtti este búcsúztunk a Margit Intézetben” – írta Geraldine már említett visszaemlékezésében. Pedig erről szó sem volt. Annyira nem, hogy a szomorúság minden kínjával küszködve hagyták el az országot a szent cél érdekében. Erika anya, a Margit Intézet akkori igazgatója könnyezve integetett utánuk… 1948, halottak napja volt. Geraldine harmadmagával indult útnak, a vonatjegyek megvásárlása után mindössze 36 forinttal a zsebükben.

Útja kalandos volt. Nem törődve a veszéllyel, kimenekített Nyugatra egy lengyel nővért is, úgy, hogy egy másik rend nővéreihez csapódtak a vonaton, akik hivatalos útra indultak.

Amikor az osztrák-olasz határon sor került az útlevélvizsgálatra, Geraldine nővér a vasúti mosdóban rejtőzött el, a lengyel nővér pedig az egyik idősebb apáca szoknyája alá bújt, gondolván, ott úgysem fogják keresni a határőrök.

Ám hiába volt minden trükk, valaki elárulta őket, megalázó helyzetbe kerültek. Végül Geraldine leleményességének köszönhetően 1949. január 16-án átléphették az olasz határt.

Emlékirataiban azt rögzítette: mindössze két kistáskával érkezett Rómába, ahol azonnal hozzáfogott küldetése megvalósításához. A Vatikánban működő Caritas Internazionale kötelékében helyezkedett el tolmácsként, emellett fordított is, Geraldine nővér ugyanis igazi nyelvzseninek számított. Tudott latinul, beszélt a magyar mellett olaszul, angolul, franciául, németül, spanyolul, kicsit gyengébben ugyan, de még oroszul is.

A jól fizető állások jövedelme azonban nem lett volna elég egy ingatlan megvásárlásához. Kölcsönt vett fel. Két másik nővérrel béreltek egy házat a Via Aurelián, amit a pápa által elrendelt szentév idején, az 1950-es években zarándokoknak adtak ki. Minden fillért félretett, inkább magától vonta meg a falatot, mint hogy a nehezen megszerzett pénzből költsön. Geraldine nem szégyellt akár „koldulni” sem a szent cél érdekében: bárkihez odament, aki tehetősebbnek tűnt, és adományt kért a házépítés számára.

A nap végén pedig kiment a piacra, ahol azt a gyümölcsöt, zöldséget gyűjtötte össze, amit az árusok kidobtak, kivágva belőlük a fogyasztható részt.

„Továbbképzéses” apáca

Geraldine az emigráns magyar egyháziakkal, főpapsággal is jó kapcsolatot ápolt, hisz többségükkel együtt hagyta el az országot 1949-ben. Kortársa, földije és munkatársa volt a Vatikánban dolgozó Csertő Sándor, a Hittani Kongregáció munkatársa, rajta kívül a nővér együtt dolgozott Nyisztor Zoltán pápai prelátussal, valamint Zágon Józseffel és Mester Istvánnal, akik a római Szent István Házat alapították. Kapcsolatban állt Kada Lajos érsekkel, Márton Lajos Hugó premontrei atyával, és rendtársával, Franz Werenfrieddel, aki a Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) segélyszervezet vezetője volt. Mindegyikük tisztelte Geraldine nővért.

Több évtizedes lemondás és kemény munka után végül sikerült megvennie a Monte Marión egy telket egy kis házzal, ahol megalapította a kongregáció központját. Később pedig egy 1700 négyzetméteres telket is vásárolt. Erre a telekre épült fel a Villa Mater Redemptoris zarándokház. A vételár akkor 17 ezer dollárt kóstált, ehhez jött még az építkezés költsége, ami abban az időben is felfoghatatlanul sok pénznek számított, többszöröse a vételárnak. Az összeget Geraldine 1949 és 1961 között teremtette elő. 

Kép

A felújított Villa Mater Redemptoris zarándokház – Fotó: Velkei Tamás

„Reményből éltünk, bíztunk benne, hogy lesz a házból valami. És lett” – emlékszik vissza a 83 éves Kinga nővér, akivel a közelmúltban felújított Villa Mater Redemptoris kertjében beszélgetünk. A nővér arra az időszakra utal, amikor a ház még csak épülőfélben volt. S hogy honnan tud minderről?

Az élete egybeforrt Geraldine-éval, ami akár véletlen is lehetne, de nem az: a mitikus vikária Kinga nővér nagynénje volt.

Az ő segítségével került ki Rómába, miután elvégezte Budapesten az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő-restaurátor szakát.

Már gyermekkorában eldöntötte, hogy felnőve a szerzetesi életformát választja, a történelem azonban közbeszólt. A Sopron vármegyei Lövőn született, Geraldine nővér családja a második szomszédjukban élt. A sors fintora, hogy Magyarországon soha nem találkoztak egymással, mert amikor Kinga nővér 1938-ben megszületett, Geraldine már Budapesten tanított a Szent Margit Gimnáziumban, később pedig kivándorolt Rómába, és nem térhetett többé haza a családjához.

„Néma” novícia
Kinga nővér élettörténete sok egyezőséget mutat állhatatos rokonáéval, hiszen a világ számos pontján szolgálta a rendet, szolgált nemes ügyeket, és szintén tanított. A nővér Linzben töltötte novícia-idejét, az osztrák nővérek sokáig azt hitték, néma, mert nem szólalt meg, addig ugyanis nem beszélt németül. Később a Nürnberghez közeli Burg Kastl Németországi Magyar Gimnáziumában rajzot és kézimunkát tanított, és nevelőtanár volt a lányinternátusban, amelyet a megváltós nővérek vezettek. Itt tanult meg rendesen németül (egyébként olaszul is tud).
Kinga nővér azonban nem tett le gyermekkori álmáról, a diplomaszerzés után írt nagynénjének, hogy szeretné „továbbképezni” magát. Ő biztatta és megnyugtatta: szállásra, munkára nem lesz gondja. „Gyerünk, gyerünk, mondogatta mindig Geraldine, ha munkáról, feladatról volt szó” – emlékszik Kinga nővér. Meghívólevelet küldött unokahúgának egy „tanulmányútra”, amivel elaltatta az őt minden bizonnyal figyelő kommunisták éberségét. Meghívólevele annak ellenére nyitott utat rokona előtt Nyugatra, hogy Geraldine nővért korábban, az emigrálása után elítélték.

Kép

Kinga nővér – Fotó: Velkei Tamás

„Jaj, jön a Madre!”

Kinga nővér családja nem tartotta jó ötletnek a római utazást, annyiban igazuk is lett, hogy miután a nővér elutazott, a kommunista rezsim megfosztotta az állampolgárságától, s távollétében öt év börtönre ítélte. Ezzel azonban nem érték be: évekkel később Kinga nővér Rómában találkozott régi ismerőseivel, akiket a kommunisták kifejezetten azért küldtek Rómába, hogy „nézzenek körbe, mi van az apácával”. Elmondták barátnőjüknek, hogy az államhatalom arra „biztatta” őket, csábítsák őt haza, ugyanakkor jólelkűen arra intették, nem ajánlják, hogy útra keljen…  

Kérdésünkre, hogy nem féltek-e a nővérek attól, hogy lehallgatják őket, vagy hogy a pártállam valamiképpen utánuk nyúl, Kinga nővér azt felelte: ez természetes volt, ezzel együtt kellett élniük. Bíztak a Gondviselésben. 

A fiatal Kinga Rómában lett novícia, és sorsa teljesen egybeforrt nagynénjéével. Miután Geraldine nővérnek sikerült megvásárolnia a telket a Francesco Tamagno utcában, megkezdődött a zarándokház építése. A hatvanas évek elején együtt dolgoztak az építkezésen, tolták a talicskát vagy malteroztak, mindig azt tették, amire szükség volt. „A munkások hozták magukkal az itteni munkamorált, de Geraldine nővér olyan energikus hölgy volt, hogy jól tudott az olasz iparosokkal bánni. Szidta őket, ha rászolgáltak” – eleveníti föl mosolyogva nagynénje temperamentumát Kinga nővér.

Hozzáteszi: elterjedt róla, hogy kemény, szigorú, ugyanakkor az is, hogy mindig következetes. Rettegtek tőle a munkások, ha meglátták, már kiáltották is: „jaj, jön a Madre”, és azonnal felkapták a csákányt, az ásót. „Tartottak tőle, és attól is, hogy elveszíthetik a munkájukat, de amit mondott, az úgy is volt” – szögezi le Kinga nővér. Ilyen tempóban gyorsabban elkészült a magyar zarándokház, mint manapság.

Kép

Geraldine megváltós nővér egy későbbi fotón – archív fotó

A „Tamagno” hamar népszerű lett a zarándokok körében, még Mindszenty bíboros is járt ott, Kinga nővér maga is őrzi a találkozásuk emlékét.

Látogatása nem volt a véletlen műve, a bíboros ugyanis szoros kapcsolatot ápolt Geraldine nővérrel, aki a hetvenes években Bécsben, a Pázmáneumban a titkáraként dolgozott.

„Szívmelengető élmény volt látni Mindszenty bíborost, mert találkozni olyan valakivel, akiből ennyire sugárzik egy szentember egyénisége, nem mindennapi. Emlékszem, személyét már gyermekkoromban is mennyire tisztelte a családunk, amely mélyen hívő katolikusként élt. Sajnos manapság egyre többen vonják kétségbe életszentségét, olyanok, akik nem ismerték, nem is találkoztak vele. Könnyű így pálcát törni valaki felett. Bárki utánozhatja csak egy napját. Nem bírná ki” – hangsúlyozza Kinga nővér.

A Lotilko szárnyai egy szibériai nép, a tunguzok népmeséje. Mese- és irodalomterápiás közösségekben nagy népszerűségnek örvend, ami nem is csoda, hiszen ősi tudásával úgy aktiválja belső erőforrásainkat, hogy az olvasó végül a saját története hősévé válhat. Teret ad a veszteségnek, az elmúlásnak, de a továbblépésnek is.  

Az ősök ereje

Egy-egy mesétől sok mindent kaphatunk, ha jól figyelünk rá: serkenti a fantáziát, fejleszti a gondolkodást, teret ad a feszültségnek, mintát biztosít a megoldásokhoz. Gyerekek és felnőttek egyaránt olvashatják, garantált a fejlődés.

A mese évezredes tudással bír, az emberiséggel egyidős, olvasása/hallgatása közben mindazt átélhetjük és megtapasztalhatjuk, amit őseink tudtak. A szimbólumok a kollektív tudattalanból erednek, abból az ősi tudásból, amely minden népre jellemző. Így a mese által az ősöktől tanulhatunk problémát megoldani, teret engedni az érzéseinknek és legyőzni a gonoszt. A mesék nem kevesebbet, mint ősi bölcsességet, élettapasztalatot és univerzális igazságot tanítanak. 

Minden életbeli helyzetnek megvan a mesebeli párja, ami irányt mutat a gyógyulás felé. A mese megtanít, hogyan váljunk a saját történetünk hősévé, hogyan győzzük le a nehézségeket, a gonoszt kívül és magunkban, legbelül is. Megtanít arra, hogyan használjuk a meglévő eszköztárunkat, és hogyan alakítsunk ki új megküzdési módszereket, hogy minél teljesebb életet élhessünk.

A mesékben megismert megoldási minták elraktározódnak bennünk, és később aktivizálódnak, ha szükségünk lesz rájuk. 

Mindenféle tudatosítás nélkül is felbukkannak: nem kell hozzá szóról szóra megtanulni a mesét (a népmeséknek amúgy sincs egy végleges változata), csak hallgatni kell, és az majd kifejti a hatását.

Lotilko szárnyai – Egy mese, hogy a saját történeted hősévé válj

Itt tudod elolvasni.

A Lotilko szárnyai közép- és kelet-szibériai népek meséje, amely segítségével legyőzhetünk minden akadályt, ami csak elénk kerül. A mesében Lotilkóval, a repülő emberrel ismerkedhetünk meg, aki vándorútja során találkozik az irigy és gonosz Teventejjel, aki befogadja éjszakára, ám irigységből és értetlenségből ellopja Lotilko felcsatolható szárnyát, amit ő éjszaka levett és az ágya mellé fektetett. A mese bemutatja a veszteség, a gyász fázisait, ahogy Lotilkót megfosztják a szárnyaitól: megjelenik a veszteség érzése, ahogy Teventej ellopta tőle azt, ami neki a szabadságot, a világot, az életet jelentette.

„Teventej először szívesen fogadta Lotilkót, meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait, és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult. »Minek neki a szárny?« – gondolta. »Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?« Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.”

Lotilko először alkudozni kezdett Teventejjel, aki hitegette, ha ezt és ezt megteszi neki, akkor visszakaphatja a szárnyát. Azonban az összes ígérete üres volt. Ahogy telt az idő, Lotilko sok mindenkivel találkozott, akiktől segítséget remélt: Teventej felesége, a madarak, az emberek. Azonban mindenki magára hagyta, féltek a nagy úrtól, Teventejtől, így Lotilko egyedül maradt a fájdalmával. A gyász különböző fokozatai a mesében az alkudozás, a düh és a harag.

De megjelenik a felismerés is, hogy az ember maga tudja csak feldolgozni a saját fájdalmát.

Ekkor, a mese fordulópontján Lotilko erőt vesz magán, kimegy az erdőbe, és elkészíti új, saját szárnyát.

„Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának. De azért elkészítette.”

Kitartással, türelemmel, erővel száll fel a történet végén a magasba:

„Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána: – Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülőföldemre! – hangzott fentről a boldog válasz. Teventej csak nézte, hogyan lengeti  Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik.” 

A mese végére rájön, hogy csak saját erőforrásaira támaszkodhat, hogy feloldozza magát a fájdalom alól. A szárnyait is saját magának kell újraépítenie, ehhez pedig minden eszköze, módszere megvan belül.

Építs Te is szárnyat magadnak!

Sokszor letörhetik, elvehetik a szárnyainkat mások, a körülmények, a konfliktusos helyzetek, a problémák, de türelemmel, akaraterővel, belső erőforrásaink aktiválásával újra szárnyra kelhetünk, hogy felfedezzük az élet kincseit. 

Ha pedig újból falakba ütköznénk, akkorra már tudjuk: bármi történjék is, új szárnyakat mindig készíthetünk magunknak.

Önismereti kérdések a tudatos meseolvasáshoz:
A cikk végén szeretnénk az olvasókat önismereti kirándulásra invitálni a megismert mese segítségével. A kérdések elgondolkodtatnak és segítenek a mese tudatos feldolgozásában. Érdemes akár papírra is vetni a válaszokat. Mindez segít abban, hogy közelebb kerüljünk a belső erőforrásainkhoz, és felismerjük, hogy ha nehéz helyzetbe kerülünk, mi segíthet talpra állni és újra szárnyra kelni. Kellemes kalandozást!
Képzeld el, hogy neked is van szárnyad, amellyel bárhová elrepülhetsz!
Milyen ez a szárny? Miből készítenéd, hogy nézne ki?
Honnan és hogyan szereznél hozzá „alkatrészeket”?
Segítene valaki az elkészítésében?
Ha bárhova elrepülhetnél vele, hova mennél a legszívesebben?
Elkísérne valaki, vagy inkább egyedül indulnál útnak?

– Igaz, hogy ti tulajdonképpen egy interjúnak köszönhetitek egymást? 
Lili: Igen, Zsilivel egy interjút készítettem évekkel ezelőtt az M2 Petőfi TV-nek. Azóta együtt vagyunk, és az elejétől fogva tudtuk, hogy szeretnénk családot alapítani. 

– És mi volt az első benyomásotok egymásról? 
Zsili: Először telefonon beszéltük meg az interjú időpontját. Lilinek annyira kedves és kellemes hangja volt, hogy nem mertem hinni abban, hogy kellemes külső is párosul hozzá – az már túl tökéletes lett volna. Aztán találkoztunk élőben, és emlékszem, rögtön az futott át az agyamon nagy megelégedéssel, hogy „nem is rossz!” (nevet). 
Lili: Csak jelzem, hogy a fiunk, Boldizsár, eltanulja az ilyen fura bókolást Zsilitől. Tegnap például azt mondta nekem: „Anya, te nem is nézel ki olyan csúnyán!” (nevet). De hogy a kérdésedre is válaszoljak: Zsilit nem ismertem, de természetesen felkészültem belőle az interjúra. Örömmel olvastam, hogy több olyan vendéglátóhelyszín enteriőrjét készítette, amelyet én nagyon szerettem és szeretek. Például a Csendes – ahova egyetemistaként rengeteget jártam az évfolyamtársaimmal – az ő keze munkája.

Egy teljes napot töltöttünk együtt a forgatás miatt, és azt érzetem, hogy nincs a világon még egy olyan ember, aki ennyire izgalmas lenne számomra, mint ő. Mindig is egy ilyen típusú embert kerestem. 

– Miért, milyen ő? 
Lili: Kreatív, folyton pörög, mindig kitalál és alkot valamit, és az idő fogalmát nemigen ismeri. (nevet) 

– Viszonylag kevés időt töltöttetek kettesben, hiszen nem sokkal azután, hogy egybekeltetek, megszületett fiatok, Boldi, majd két évvel később Panka. Utólag nem bánjátok, hogy kevés időt töltöttetek együtt párként?

Lili: Dehogy! A gyerekekkel nem áll meg az élet, hanem elkezdődik egy sokkal izgalmasabb formája. A kezdetektől igyekszünk partnerként kezelni a gyerekeinket, így ők is sokkal jobban alkalmazkodnak, amikor kell. A nászutunk Indonéziában volt, ahová vittük magunkkal Boldit is. Sok mindent ugyanúgy csinálunk, mint ahogy anno a gyerekek nélkül, és szerintem eltaláltuk az arany közép­utat. Ebben az óvoda is megerősített már bennünket: azt mondják Boldira, hogy rendkívül kiegyensúlyozott, boldog gyerek.

Zsili: Nyilván jó pár dolgon változtattunk a gyerekek születése óta, de alapvetően valóban ugyanúgy élünk, mint korábban. Lili előtt az életem nem állt másból, csak munkából, hajnalig tartó bulizásokból és délig tartó alvásból. Harmincon túl azonban ez az életforma már nem volt elég, és legbelül éreztem, hogy egyszer át fogok váltani egy „normális” életre. Olyanra, ahol a családon van a fókusz. Az, hogy Lilivel közös jövőt szeretnénk, az teljesen magától értetődő volt az első találkozástól kezdve.

– Vannak nők, akik azért odázzák el a családalapítást, mert szeretnének továbbra is a szakmájukban érvényesülni, esetleg új területeken kipróbálni magukat. Benned voltak karrierféltési dilemmák, Lili?

Lili: Nem, hiszen én kislány korom óta tudtam, hogy fiatalon szeretnék anyuka lenni. Lelkileg is készültem az anyaszerepre. Ha megismerkedsz valakivel, akivel el tudod képzelni a jövődet, akkor az összes dilemma megszűnik. Az egyéves évfordulónkon derült ki, hogy Boldival állapotos vagyok, ekkor voltam 26 éves, és ekkor indult volna be igazán a karrierem, de egy percig nem gondolkodtam, hogy tévézés vagy család. Eltökéltek voltunk, ráadásul Zsiliben láttam, hogy végtelenül szorgalmas és kreatív, ami miatt óriási biztonságban éreztem magam mellette. A szülés után viszonylag hamar visszamentem dolgozni, Panka után már nem siettem annyira.

Mi nem lemondásként éltük meg a szülővé válást. Az élmények, amiket korábban párként éltünk át, a gyerekek érkezése óta megsokszorozódtak.

– Hogyan tudjátok a munkát összeegyeztetni a gyermekneveléssel és az énidővel?

Lili: A család rengeteget segít, és mi is egymásnak, ugyanis amikor összeházasodtunk, eldöntöttük, hogy mindketten egyenlő arányban vesszük ki a részünket a gyermeknevelésből. Amikor Panka öt hónapos volt, visszamentem dolgozni. Míg a kamera forgott, Zsili vigyázott rá.

Zsili: Amikor pedig az A38-as Hajón vezettél esti műsort, mentem veled, és altattam Boldit. Vagy sétáltam vele a parton.

Lili: A munkahelyemen mindig is kommunikáltam, hogy a család nagyon fontos nekem. Szerencsére olyan munkákat osztanak rám, amelyek jól beilleszthetők a mindennapjainkba. Általában előre tudom, mikor lesz több hónapos munkám, és mikor lesznek a rövidebb projektek, vagyis tudunk előre tervezni.

Zsili: És teljesen véletlenül én mindig ugyanakkor kapok nagyobb megbízásokat, amikor Lili. Volt olyan, hogy 3 hónapon át minden nap el kellett mennem otthonról, de akkor meg Lili anyukája és az ő testvére jött segíteni.

Kép

Fotó: Éder Vera

– Mennyire vagytok Pankával és Boldival szemben túlféltőek?

Lili: Én eléggé. Gyerekkorom óta mindent túlizgulok, de keményen dolgozom magamon.

Zsili: Az egész család dolgozik rajtad.

Lili: Igen, Zsili valóban lazább, mint én, és én sokszor földelem Zsili szabad repülését. Sok szempontból különbözünk, de a kardinális kérdésekben, mint például a gyereknevelés, teljesen egyetértünk.

Zsili: A fő szempont az, hogy meglegyen négyünk között a harmónia, és a döntések, amiket hozunk, mindenkinek jók legyenek.

– Így első ránézésre Zsili tűnik a csendesebbnek, a higgadtabbnak, Lili a temperamentumosabbnak, a pörgősebbnek. Eltaláltam?

Zsili: Ez folyton változik, de kettőnk közül Lili a mindent megtervező, rendszerező, én meg a filozofikusabb, a mindent többször átgondoló, programokat elfelejtő. Utóbbi kivédésére Lilivel minden este átbeszéljük a másnapi programot.

– Megvannak még köztetek az apró figyelmességek? Olyanokra gondolok, mint például cetlit csúsztatni titokban a másik zsebébe, rajta egy kedves üzenettel…

Lili: Ilyenek folyamatosan vannak! Szoktam Zsilinek ennivalót vinni, amikor dolgozik. Igaz, előszeretettel megeszi anyukám főztjét is.

Zsili: Tegnap Lili beleírt a naptáramba egy kedves üzenetet. Jólesett. Meg az is tetszik, hogy nem rest elmondani, hogy minek örülne. Így bár a meglepetés varázsa kicsit elveszik, de mindenki boldog, amikor teljesül a vágya.

Lili:

Hat éve vagyunk együtt, de még mindig fedezünk fel egymásban új tulajdonságokat, aranyos szokásokat.

Folyamatosan tanuljuk egymást.

– Ti tényleg tudatosan dolgoztok azon, hogy ez a házasság jól működjön hosszú távon!

Zsili: Ez így van. És van egy megállapodásunk a vitatkozásokra: ha valaki felteszi a kezét, és leállítja, akkor mindketten leállunk. Este, amikorra eltűnnek az indulatok és marad az értelem, újra elővesszük a témát, és átbeszéljük. Muszáj, hogy legyenek ilyen szabályok. Hosszú távra tervezünk, harmóniára törekszünk.  

Az interjú a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

„A háború vége felé jártunk már. Nehéz, nélkülöző éveket éltünk meg addigra. A zsidó gyógyszerészt, akihez mosni, vasalni, takarítani jártam némi élelemért meg ruháért, elvitték a családjával együtt. Nem tudtuk, hova, miért, de többé nem jöttek vissza. Nem volt munka, hát nélkülöztünk sokat. Nagyapád meg a többi életerős cigány ember a fronton volt, vagy fogságban vagy holtan a harcmezőn. Nem lehetett tudni, mert nem jött hír róluk.

Egyik nap – télutója volt már, de a tavasz még odébb – a telepen megjelent egy hivatali ember azzal az örömhírrel, hogy élelmet osztanak, s aki él és mozog, menjen a községháza udvarára. Ott kapjuk meg a csomagot. Támadt nagy mozgolódás a cigányok között, s mindenki sietett, hogy minél előbb megkapja a maga porcióját.

A csapda

Nem volt nagy a községháza udvara, hamar megtelt emberekkel. Ugye főleg asszonyokkal meg gyermekekkel. Amikor már nem érkeztek többen, bezárták a kaput, de a nagy izgalomban senki sem figyelt erre, nem tűnt fel senkinek. Akkor aztán, mintha a semmiből kerültek volna elő, csendőrök jelentek meg. Bár addig nemigen volt dolgunk velük, ráadásul ezek ismeretlenek voltak számunkra, a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, s valami rossz sejtelem hullámzott végig a cigányokon is. Többen megpróbáltak a kapu felé oldalogni, de hiába. Az bizony zárva volt. S akkor elhangzott egy mogorva veres képű csendőr szájából a parancs: »Mindenki hasra!« Nem tudtuk, miért, de nem tiltakoztunk, hanem teljesítettük a parancsot. A sok cigány ott feküdt a fagyos macskaköveken dideregve, szederjesre vált szájjal, és senki nem tudta, mi lesz. Felnézni se mertünk.

»Hozzátok a petróleumot!« – hangzott el egy újabb parancs, s a következő pillanatban, már loccsant is a büdös folyadék. Akkor már tudtuk, itt számunkra vége az életnek. Ezek elevenen fognak elégetni bennünket.

A felismerésből kétségbeesés lett, a kétségbeesésből jajveszékelés, sikoltozás, sírás vagy közönyös belenyugvás. De felkelni senki nem mert, ugyanis megfenyegettek bennünket, hogy aki talpra áll vagy menekülni próbál, lelövik, mint egy kutyát.

Nem tudom, mennyi idő telhetett így el, egyszer csak valami tompa, de egyre erősödő, közeledő morajlás, zúgás, dübörgés, valami géphang hallatszott át a jajveszékelésen. Egy pillanatra mintha minden mozgás megszűnt volna korülöttünk, mintha minden bennünket halálba szánt ember figyelme a távoli hangra irányult volna, aztán megint minden megélénkült. Csizmadobogás, kapkodás és fejvesztett menekülés. A mindent eldöntő gyufa nem lobbant lángra, ugyanakkor kicsapódott a nehéz tölgyfa kapu, és a csendőrök hanyatt-homlok menekültek a községháza udvaráról. Nemkülönben a cigányok. Rongyosan, petróleumtól bűzösen, de élve.

Később megtudtuk, hogy a közeledő szovjet tankoknak köszönhetjük az életünket. Persze történt még ezután más egyéb is, de az már egy újabb este története.”

Kép

Kép: Fortepan/Konok Tamás

Nagymama elmesélhette a maga történetét, de hány roma/cigány ember nem tehette ezt meg, mert lelőtték már a munkatáborba vezető úton, meghalt a lágerbe érkezés előtt, mert nem bírta az erőltetett menetet, vagy a haláltáborok valamelyikében tífuszban, éhezésben, a felügyelők kegyetlenkedése miatt vagy csak egyszerűen azért, mert ő következett a sorban.

Amikor holokausztról beszélünk, legtöbbünk a zsidó nép üldöztetésére és megpróbáltatásaira gondol. Sokan nem is tudják, hogy volt a II. világháború alatt roma holokauszt is. Ez kevésbé nyilvános, pedig a cigányságot is érték atrocitások, munkatáborba deportálás, koncentrációs táborokban tömeges irtás.

Endre László, aki deportálásukat 1944-ben államtitkárként irányította, már a harmincas években főszolgabíróként követelte, hogy a „bűnöző oláhcigányokat” zárják koncentrációs táborokba, a férfiakat pedig sterilizálják. Egy kollégája a német példára hivatkozva minden „élősdi” cigánycsaládot munkatáborba akart záratni. Volt, aki javasolta, hogy a romákat „hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül eltávolíthatatlan vegyszerrel megjelöljék”. A német „cigánykutatásokra” és a nürnbergi fajtörvényre hivatkozva Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara későbbi elnöke javasolta a vegyes házasságok betiltását. Ravasz László református püspök 1942. februári prédikációjában így fogalmazott: „Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs.”

A faji radikalizálódás az 1938–1941 között visszaszerzett területeken élő zsidókat és cigányokat is sújtotta, sőt, az első deportálási elképzelések is itt fogalmazódtak meg.

A kétségkívül létező hasonlóságok mellett a magyar zsidók és cigányok sorsa jelentősen eltért. A zsidókkal ellentétben a romákat a háború alatt éppúgy besorozták katonának, mint a többi magyar állampolgárt.

Német következetlenség, magyar elszántság a cigánysággal szemben

Míg Hitlerék többször követelték a magyar kormánytól a zsidók deportálását, addig a cigánykérdés napirendre sem került. A nácik cigánypolitikájának következetlenségét jól jellemzi, hogy Adolf Eichmann, aki 1944-ben a „végső megoldást” Magyarországon levezényelte, nem foglalkozott a körülbelül 200 ezer fős magyar cigánysággal. Bár kisebb roma csoportok már 1944 tavaszán Auschwitzba és Mauthausenbe kerültek, a „cigánykérdés” igazából csak 1944 nyarán vált fontossá. Augusztusban elrendelték 50–60 cigány munkásszázad felállítását, de a kontingenseket nem töltötték fel teljesen. Az intézkedés ismét elsősorban a vándorcigányokat sújtotta.

A német megszállást követően, 1944 tavaszán az egész ország területén megkezdődött a gettók felállítása. Nem sokkal később sor került a deportálásokra is. Auschwitzba először a kistarcsai internáló táborból szállítottak foglyokat. Ettől kezdve számos Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves, Nógrád megyei település roma lakosságát vitték munkatáborokba, augusztusban pedig a Honvédelmi Minisztérium elrendelte cigány munkásszázadok felállítását. Ezeket a munkaszolgálatosokat leginkább sáncásáson, hadiépítkezéseken, aknafelszedésen dolgoztatták, jelentős részük pedig Németországba került a későbbiekben.

Külföldre hurcolásuk nagy arányokban a nyilas hatalomátvétel után indult, főleg az ország nyugati és középső vidékeiről.

1944. november 2-án, 3-án megkezdődött a roma családok összeszedése és internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest megyék településeiről. A Budapest környéki romákat november 2-a és 6-a között terelték össze a helyi csendőrségeken, majd az óbudai téglagyárba vitték. November 8-án bevagonírozták őket a budaörsi pályaudvaron, hogy innen szállítsák Dachauba, majd néhány nap elteltével egy részüket tovább a buchenwaldi, bergen-belseni és ravensbrücki lágerekbe. A dachaui lágerrendszernek összesen 20 075 magyar foglya volt, ebből 1126 magyar cigány.

Kép

Csendőrök kísérnek roma férfiakat (1907) – Kép: Vasárnapi Újság

A magyarországi csendőrök és nyilas hatóságok több településen minden dokumentáció nélkül végezték ki a teljes roma közösséget: 1944 késő őszén a Tolna megyei Lengyelben, 1945 januárjában a Fejér megyei Lajoskomáromban, februárban a Zala megyei Lentiben. Várpalota környékén február utolsó napjaiban és március elején néhány nap alatt körülbelül 150 romát lőttek agyon a nyilasok.

A cigányság szervezett összegyűjtése az orosz előrenyomulás miatt főleg a nyugat-dunántúli megyékre korlátozódott. A legnagyobb gyűjtőközpont a komáromi ún. Csillagerőd volt, ahová több ezer magyar romát hurcoltak. Az itt fogva tartott nők, férfiak és gyerekek a nyári zsidó gettók borzalmait idéző körülmények között sínylődtek. Sokan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. A romaellenes akció itt nem a cigányság egészének fizikai megsemmisítésére irányult: Komáromban kiválogatták a munkaképeseket. A gyermekes anyákat, az öreg és beteg embereket hazaengedték, de sokszor 13-14 éves lányokat munkaképesnek nyilvánítva mégis visszatartottak. A kiválogatottak Dachauba és Bergen-Belsenbe kerültek, ahol sokakat meggyilkoltak, mások embertelen áltudományos orvosi kísérletek áldozataivá váltak. Ravensbrückben különösen sok fiatal magyar roma lányt sterilizáltak.

Magyarországon több helyen tömegkivégzésekre került sor. Csendőrök és nyilasok Szolgaegyházon, Nagyszalontán, Dobozon, Várpalotán, Lajoskomáromban és Lengyelben több száz romát – köztük gyermekeket és nőket – gyilkoltak meg gépfegyverekkel és kézigránátokkal. A magyarországi roma holokauszt mintegy 5000 életet követelt. Az üldözöttek száma tízezrekben mérhető (Forrás: www.holokausztmagyarországon.hu).

1944. augusztus 2., az auschwitzi vérengzés

„Nem csináltunk semmi rosszat, élni akarunk!” – szemtanúk szerint ezt kiabálták az áldozatok, amikor 1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt, mintegy háromezer romát meggyilkolva, felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Egy lengyel zsidó túlélő visszaemlékezése szerint kivégzésük előtt a romák ellenálltak:

„…egyik éjjel a férfiak tábora több ezer ember kiabálására ébredt. Amint kiléptünk a barakkokból, láttuk, mi történt. A cigányok táborát fényszórókkal világították meg, a cigány férfiakat és nőket, gyerekeket az SS-ek ötösével állították sorba, hogy a krematóriumba vigyék őket. De szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt.”

A vérengzés áldozatairól 1972 óta emlékeznek meg világszerte. Akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.