Túra a Megyer-hegyi Tengerszemhez

Hazánknak tengere ugyan nincs, tengerszeme viszont annál inkább, és nem is akármilyen! Sárospataktól északra magasodik a több mint 300 méteres Megyer-hegy, amely hazánk egyik eldugott természeti csodáját, a Megyer-hegyi Tengerszemet rejti magában. A 15. századtól itt bányászták a gabonaőrlők, érczúzók malomköveit, mert a riolittufás őrlésben megpörkölődött búzaszemek igen finom lisztet adtak. Aztán az egykori malomkőbányában a csapadékvíz felgyülemlésével „tengerszem” alakult ki, és vele egy sajátos botanikai, zoológiai és földtani értékeivel egyedülálló jelentőségű terület. A helyenként 70 méteres sziklafalak páratlan szépségű kis tavat ölelnek körbe, és a mai napig őrzik a hajdani bányaőr barlangját meg egy sziklába vájt kovácsműhelyt.

Szegedi árvíztúlélő házak túrája

Az 1879-es „nagy árvízben” Szeged akkori, 65 ezres lakosságából 200 ember vesztette életét, és az ár elmosott több mint ötezer épületet. A katasztrófát mindössze 265 ház élte túl. A megmaradt épületeket egy tanulságos tematikus túrán járhatjuk végig, megismerkedve az egykor bennük élők sorsával is. Az egyik ilyen nevezetes épület a Szegedi Akadémiai Bizottság székháza, amely eredetileg Szeged első vendéglőjeként nyílt meg, később szállodaként működött.

Itt párbajozott Gárdonyi Géza 1891-ben Szegeden dolgozó újságíróként, de járt benne Radnóti Miklós és Mikszáth Kálmán is.

Víz előtti épület a Klauzál tér 5. szám alatt található Kárász-ház is, ahol állítólag Kossuth Lajos megszállt, amikor 1849-ben Szegeden járt. Ennek a háznak az erkélyéről mondott beszédet a város népéhez. Az épület 1857-ben Ferenc József osztrák császár lakhelyéül szolgált szegedi látogatása idején. 1918-ban erről az erkélyéről hirdették ki az őszirózsás forradalom győzelmét, majd 1919-ben az ellenforradalmi kormány megalakulását.

Túra a hírhedt vasfüggöny mentén

A vasfüggöny kifejezés Winston Churchill egyik beszédében hangzott el, és a volt brit miniszterelnök Európa második világháború utáni megosztottságának metaforájaként használta. A vasfüggöny nem sokkal később kézzelfogható valósággá vált, a „szocialista tábor” országait zárta el hermetikusan a kontinens nyugati felétől. 1949-ben az osztrák határszakaszon 356, a jugoszláv részen 630 kilométer hosszan egy- és kétsoros drótakadályt létesítettek aknamezőkkel, őrtornyokkal és fegyveres-kutyás határőrökkel.

A határon ezután csak keveseknek sikerült átjutniuk, sokan fizettek életükkel a próbálkozásért.

A vasfüggönyt 1989-ben bontották le, de eredeti vonalán érdekes és elgondolkodtató emlékhelyet alakítottak ki Hegykő község határában. A 40 méteres kiállítási szakaszon a rekonstruált aknamező és az őrtorony emlékeztet a tiltott határátlépések és politikai indíttatású szökések nyomasztó időszakára.

Városnézés a vízről

Az eredetileg faúsztatásra épített, majd sokáig a víz levezetésére használt mesterséges csatorna összeköti Gyulát, Békéscsabát és Békést. A gyulai városképet nagymértékben alakító Élővíz-csatorna szinte a város teljes hosszában, 5 kilométeren keresztül folyik parti fűzfák és futósétányok között. Aki igazán bevállalós, az akár a csatorna teljes hosszán, 33 kilométeren is végigevezhet.

Séta Közép-Európa leghosszabb gyaloghídján

Az óriás, repdeső szárnyú kérészre hasonlító, 444 méter hosszú Tiszavirág híd Szolnok belvárosát köti össze a tiszaligeti városrésszel. Alapkövében egy időkapszulát helyeztek el, amelybe nemcsak újságok és CD-k kerültek, de a járókelők rövid üzenetei is. A különleges formavilágú hidat, amely az esti kivilágításban még impozánsabb, 2021-ben az Év Hídjává is választották. Mivel kerékpárutat is kialakítottak rajta, nemcsak gyalogosan, de két keréken is teljesíthetjük a közel fél kilométeres távot.

Kép

A szolnoki Tiszavirág-híd – Fotó: Páczai Tamás

Túra Sisa Pista nyomában

A legtöbb ember a betyárokat az alföldi rónaság, esetleg a Bakony dimbes-dombos díszletébe képzeli bele. Pedig a Börzsönynek is megvolt a maga betyárja: Sisa Pista, az utolsó – végül jó útra tért – nógrádi betyár, akinek nem mindennapi történetét a Börzsöny környéki településeken – és főleg Bernecebarátiban, ahol egykoron élt – a helyiek máig jól ismerik. Szép helyszínt választott magának a híres betyár a bujdosáshoz, majd a börtönévek után a becsületes élethez is. Erről magunk is meg­győződhetünk, ha végigsétálunk vagy végigbiciklizünk a Bernecebarátiból induló Nagy-völgyön.

Az útvonalat végigjárva megismerhetjük Sisa Pista életének érdekes mozzanatait, és megtudhatjuk, hol volt „Sisa Pista barlangja”, és miért húzódott meg gyakran az Oszlai-árokban a hírhedt betyár.

Tekerés a szereken

Az Őrség jellegzetes településtípusai a dombtetőkre épült házcsoportok, a szerek. Lakóit még Árpád-házi királyaink bízták meg a vidék őrző-védő feladataival, innen a tájegység elnevezése. Az egykori őrállók, őrzők és gyepűőrök leszármazottai ma is büszkén hangoztatják, hogy az ő népcsoportjuk az egyetlen az országban, amely a honfoglalás óta ugyanott él. Az Őrségre jellemző szeres településrendszert szerről szerre is bebarangolhatjuk, de akár bringára is pattanhatunk. Látnivaló pedig szinte minden faluban akad bőven. Bakancslistánkra mindenképp vegyük fel a freskóiról híres veleméri Árpád-kori templomot, a hegyhátszentjakabi és őriszentpéteri erődtemplomot, a pankaszi, gödörházi és kercaszomori szoknyás haranglábakat, és kóstoljuk meg a prószát valamint a dödöllét!

Kép

A veleméri Szentháromság-templom – Fotó: Páczai Tamás

A legszebb kálváriadomb megmászása

A provinciális barokk építészetet képviselő kőszegi Kálvária-templom a hasonló elnevezésű dombon már fényképről is lenyűgöző látvány, nemhogy élőben! A pestisjárvány idejében épült templom története 1700-ból ered: a fekete halál a kőszegieket sem kímélte. Olyannyira nem, hogy fogadalmat tettek egy templom építésére, csak éljék túl a járványt. És az ígéretet megtartották:

az elbeszélések szerint a lakosság a kezében hordta fel a mintegy 70 ezer darab téglát a Kálvária-hegy tetejére, ami nem lehetett egyszerű feladat.

Bár a hegy nem olyan magas, de azért még üres kézzel is egy kellemesen fárasztó séta után érjük csak el a hegytetőt. Itt azonban nemcsak a templom fogad majd minket, hanem egy gyönyörű panoráma is Kőszeg belvárosára.

Túra Magyarország „fenekéhez”

Hazánk legmélyebb pontja „megváltozott” a 21. században, amikor kiderült, hogy a korábbi tiszaszigeti mélypont valójában egy méterrel magasabban van. A mind pontosabbá váló GPS-méréseknek köszönhetően így a megtisztelő címet a Szeged melletti Gyálarét vette át: az itteni holtágnál lévő Lúdvár közelében, egy mezőn található hazánk legmélyebb pontja, tengerszint felett 75,8 méteren. Magyarország „fenekén” egy geoládát is elhelyeztek a kincskereső kedvűeknek. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatásával készült.

Az iskolai szerelmek elkerülték, volt, hogy bántották, mégis elhatározta, hogy óriás lesz, híressé válik, és boldogan fog élni. Azt mondja, benne minden megvan, csak nem csomagolták ki rendesen. Ő a „tömörített fájl”.  Fedinecz Pali felnőttként is kisgyerek méretű, 130 cm magasan éli az életét. Achondroplasiával született. 20–30 ezerből egy gyermek lesz ilyen. Ő mégis úgy döntött, hogy nem lesz magányos. Mindenért kétszer annyit kell küzdenie, mint másoknak, mégis azt érzed a közelében, hogy nincs lehetetlen.

A tartalomból:

- Milyen egy kis nagyember? Hogyan szeretne támasza lenni másoknak?
- Kihívásokról, csúfolódásokról, barátokról, "testőrökről".
- Fogyatékosság, vagy próbatétel?
- Szülői hozzáállásról, családi szokásokról.
- A betegség tüneteiről, nehézségeiről, növekedési módszerekről.
- Tanulmányokról, külföldi utazásokról, honvágyról, hivatásról.
- Társkeresésről, éneklésről.

A podcast meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Forgács Zsolt 35 éves, és egy kuplunggyárban dolgozott operátorként, mielőtt Szombathelyről a börtönbe került. Hét és fél éve fogvatartott, ha minden jól megy, november végén szabadul.

Az állampusztai tésztagyár az első munkahelye az intézeten belül, úgy érzi, jól dolgozik, a munkafolyamatot változatosnak tartja.

A legfontosabb azonban az, véli, hogy nem felejti el, milyen a munka, a civil életben nem kell majd a nulláról kezdenie, újra megszoknia a fegyelmet.

A gyártás mellett a raktárkészlet kezelésében is részt vesz, összeállítja más intézetek igénylését. Tapasztalata szerint a tarhonyából és a szarvacskából fogy a legtöbb, aminek azért is örül, mert a szarvacska az ő kedvence is. Szeretne visszailleszkedni a társadalomba, ami szerinte nem lesz nehéz, mert szereti a munka világát. „Nem bűnözni kell, hanem be kell állni a tornasorba és dolgozni” – mondja határozottan.

Kóser tésztát is előállítanak

Állampusztán és környékén a büntetés-végrehajtás cége, az Állampusztai Mezőgazdasági és Kereskedelmi Kft. hatalmas gazdaságot működtet, tudom meg kísérőmtől, akivel együtt érkeztünk a Schönfeld-pusztán található tésztagyárba. Hogy mekkora, arra példa, hogy csak ez az üzem 435 millió forintos beruházás keretében épült 2016-ban, s csak a gyártósor beszerzésére 500 ezer eurót költöttek. Az üzemben 14 fajta tésztafélét gyártanak, szükség is van rá, hiszen a büntetés-végrehajtási intézetekben 20-22 tonna tészta fogy havonta.

Azt, hogy milyen komoly vállalkozásról van szó, bizonyítja: még kóser tésztát is elő tudtak állítani.

A termékek elkészülésének körülményeit egy rabbi figyelte árgus tekintettel, csak a folyamatos ellenőrzése mellett lehetett a tésztát előállítani.

A termékeket végül Angliába exportálták zsidó közösségeknek.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

De miért kezd gluténmentes tésztát gyártani egy bv.-s vállalkozás? „Cégünk mindig keresi a megújulás lehetőségét, kerestük a piaci réseket is” – mondja a Solthoz közeli üzemben Király Árpád alezredes, foglalkoztatási osztályvezető. Így tudatosult a vezetésben, hogy Magyarországon nem készítenek előfőzött lisztből gluténmentes terméket. Mindemellett szerették volna a szabad kapacitásaikat is lekötni.

Tarhonyából és szarvacskából fogy a legtöbb

A gluténmentes üzemrészt külön zsilipes ajtón keresztülhaladva érhetjük el – ügyelnek arra, hogy ne kerülhessen por vagy egyéb szennyeződés a részlegbe. Az egyik kisebb helyiségben Bárdi Attila fogvatartott pedált nyomva adagolja zacskókba az elkészült száraztésztát, majd egy másik rab lehegeszti a tasakokat, míg Forgács Zsolt felcímkézi és dobozolja.

Bárdi Attila Komárom-Esztergom megyében egy pékségben dolgozott, mielőtt megkezdte büntetése letöltését. „A liszt ugyanaz” – jegyzi meg, amikor korábbi munkájáról kérdezem. A pékség nem készített és kínált gluténmentes termékeket, de mivel a vásárlók gyakran keresték az ilyen pékárukat, Attila már korábban is tisztában volt a jelentőségükkel.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A munkában azt szereti a legjobban, hogy nem érzi a börtön szigorát, értelmes tevékenységgel tudja elfoglalni magát, megtanul olyan munkafolyamatokat, amelyeket a börtönfalon túl nem ismerhetett volna meg soha. Ráadásul mindezt olyan helyen teheti, ahol nagyon ügyelnek a tisztaságra. Értelemszerűen a miliő jobban hasonlít a civil életre, ahol egyébként két fia várja, hogy szabaduljon.

Kétéves büntetését tölti, már csupán pár napja maradt hátra. Nagy álma, hogy visszatérhessen egy pékségbe.

A tésztagyártás európai fellegvárából szerzik be a gépeket

A bv. cége Olaszországból szerzi be az alapanyagot, a tészta 60 százalékban rizsliszt, 20-20 százalékban fehér- és sárgakukorica-liszt. Ennek az elegynek az a különlegessége, tudom meg, hogy a terméknek nincs kukoricaíze, amit a gluténmentes étrend követői közül sokan nem kedvelnek.

Az állampusztai bv-intézet alapításának érdekes a históriája. Az a földterület, ahol ma a központi intézet található, Wagner Pál földbirtokosé volt a 19. században. A férfi szeretett vadászni, ám egy nap előbb ért haza a vadászatból, és feleségét rajta kapta a lovásszal. Felindultságában lelőtte az asszonyt, amiért 13 év fegyházbüntetést kapott. A különböző börtönökben eltöltött idő alatt felismerte, hogy unalmas a rabok élete, ezért úgy végrendelkezett, halála után a birtok az államra szálljon. Ott hozzanak létre egy büntetés-végrehajtási intézetet, a rabokat pedig mezőgazdasági munkával foglalkoztassák. Halála után, 1884-ben alapították a börtönt.

Az osztályvezető elmondja: az olasz kapcsolat nem újkeletű, hiszen a tésztagyártógépeket szintén Itáliából szerezték be, szerinte, aki tésztával akar foglalkozni, tudja, csak Olaszországból érdemes gépeket vásárolni. Köztudott, hogy az olaszok fogyasztják a világon a letöbb tésztát évente, értelemszerűen a gyártósoraik is a legmagasabb szintet képviselik. Partnerük a világ minden részébe szállít berendezéseket.

Ha nem olasz alapanyagot használtak volna, sokkal drágább technológiát kellett volna beszerezniük a gyártáshoz, ugyanis abban az esetben elő kellett volna gőzölniük a lisztet. Így ezt megspórolták.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Nem kívánsághangverseny, mindenki dolgozik

Jó, jó, vonhatja össze a szemöldökét az olvasó, de honnan értenek a rabok a tésztakészítéshez?

Mindenekelőtt: jogszabály rögzíti, hogy minden olyan fogvatartottnak kötelező dolgoznia, akinek egészségi állapota, illetve büntetési fokozata ezt megengedi.

Az intézetbe beérkező fogvatartottak megjelennek a befogadó és fogvatartotti bizottság előtt, amely megvizsgálja, ki, milyen munkára alkalmas. (Így kerülhetnek a tésztagyár mellett a növénytermesztést vagy állattenyésztést végző részlegekbe.)

Természetesen mindez függ attól is, hogy a fogvatartott milyen biztonsági csoportba tartozik, mert nem minden munkahelyen lehet az összes biztonsági fokozatba sorolt fogvatartottat foglalkoztatni. Emellett vizsgálják azt is, hogy a fogvatartottaknak milyen előképzettségük van. A tésztaüzemben átlagban 20 rabot foglalkoztatnak. (Az 1200 fogvatartottnak egyébként 95 százaléka dolgozik.)

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A tésztagyárban támasztott kívánalmak csupán segédmunkát igényelnek a fogvatartottaktól, amit bárki pár nap alatt elsajátíthat. A tésztaüzem rendkívül fontos szerepet tölt be a bv.-n belül, hiszen innen látják el tésztával az ország összes intézetét.

Vagyis: a fogvatartottak megtermelik maguknak az élelmiszert. Ezzel a bv. intézetek rengeteget tudnak megtakarítani.

A belügyminisztériumnak és az alá tartozó büntetés-végrehajtásnak általánosan az az elképzelése, hogy minden intézete legyen viszonylagosan önellátó, így más börtönökben is működnek kft.-k, ahol a rabokat foglalkoztatják. Ezekben az üzemekben szintén olyan termékeket állítanak elő, amelyeket más intézetekben is tudnak használni. Gyártanak bútort, egyenruhát, cipőt, termelnek zöldséget, tenyésztenek állatokat, sütnek kenyeret.

A hatalmas állampusztai gazdaságban hagyományos szántóföldi növények, vagyis kukorica, napraforgó, őszi búza, őszi árpa termelése mellett kertészet is működik, ahol sárgarépával, zellerrel, céklával, csemegekukoricával foglalkoznak. Állatokat is tartanak, van lovászat (ahol nóniuszokat tenyésztenek egy génmegőrző program keretében), juhászat (ahol szintén génállományt őriznek), két csirketelep, ugyancsak két mangalicatelep, de tartanak galambokat is, és működik egy EU-konform vágóhíd.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A húst nem csak a bv.-n belül használják fel, a piacon is értékesítik önkormányzatoknak, iskoláknak, a bárányokat például Olaszországba szállítják, emellett a juhok gyapját is eladják. Az intézmény teljes egészében kitermeli a működési költségeit.

A lapból olvashatunk a megbetegítő családi titkoktól, arról, mi választja el a szenvedélyes embert a szenvedélybetegtől, miért dőlünk be a csalóknak és mit jelent, ha egy gyerek „szenzoros”. Emellett Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal is találkozhatunk és sok hétköznapi hőst is megismerhetünk az októberi Képmásból.

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A szabadság terhe 

Az a világ, amiben a nagyszüleink és a szüleink felnőttek, sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az a világ, amiben a szüleink és mi éltük a gyermekkorunkat és fiatal felnőtt éveinket. Édesapám gyermekkorában, a hetvenes évek elején a cukrászdában négyféle fagyi volt: csoki, vanília, puncs és citrom – ezek közül is általában egyszerre csak két fajta volt elérhető. Ma már elképesztően széles a választék, szinte bármilyen ízű és színű fagyit meg lehet kóstolni. Levendulástól egészen az olyan őrült ötletekig, mint a kolbászos. A lehetőségek tárháza egyszerre csodálatos és zavarba ejtő; van, hogy úgy érzem magam a fagyispult előtt, mintha ezrek sorsáról döntenék. Az édesapám és az én generációm sokszor konfrontálódik egymással fagyi kérdésben.

Ők úgy vélik, hogy óriási fagyi­szabadságba születtünk, amiben kissé elkényelmesedtünk. Sokszor lesújtónak találják, hogy nehezen választunk, nehezen köteleződünk el; úgy érzik, hogy problémáink vannak a kitartással, és féltenek minket az újabb ízek kipróbálásától.

Mi pedig azt hiszem, hogy sajnáljuk őket azért, mert nem volt ekkora fagyiszabadságuk, mint amilyen nekünk megadatott, de titkon irigykedünk is, amiért egyértelműbbek voltak a választási lehetőségeik, és erősebb volt a meghozott döntéseik helyességébe vetett hitük. Bennünk is van vágy az elköteleződésre, nagyon is, de előtte rá akarunk jönni arra, hogy melyik az az íz, ami igazán kifejez minket, ami igazán mi vagyunk. És ehhez tapasztalni és hibázni kell; rá kell jönni, hogy melyik fagyi rossz és melyik az, ami táplál és örömet okoz. 
Édesapám generációja diktatúrában született. Ők a kényszer, a szükség, a kell világából tekintenek ránk, és onnan próbálnak tanáccsal ellátni minket, mi pedig a szabadság világából nézünk vissza rájuk. Nem csoda, hogy sokszor nem értjük egymást. Szükségünk van a szüleinkre, de nem elsősorban konkrét tanácsokra, hanem érzelmi támogatásra, nyitottságra és alapvető értékeknek a közvetítésére vágyunk. Főleg, mert átmenetben, bizonytalanságban élünk, amiben könnyű elveszettnek érezni magunkat. A régi minták már nem működnek, új és működőképes mintáink viszont még nincsenek arra, hogyan hozzunk döntéseket, hogyan viszonyuljunk ehhez a szép és nehéz szabadsághoz. Ami a szüleinknek még segített választani a két fagyi közül, az ma már nem igazán tud segíteni abban, hogy a huszonöt fagyi közül melyik legyen a befutó. Máshogy néz ki a cukrászda is, modernebben a gépek, a cukrászdán kívül pedig egészen más világ vár. Szakmák születnek és szűnnek meg, új kommunikációs csatornák nyílnak, változnak a játékszabályok, akár egyik napról a másikra. Egy viszont biztos: azért van lehetőségünk ilyen szabadon dönteni az életünkről, mert szüleink és a nagyszüleink megteremtettek számunkra egy olyan élethelyzetet, amiben már nem a túlélésért kell küzdeni. Az ő kemény munkájuk a mi szabadságunk alapja, és ezért hálásak vagyunk. 

A pihenés nem gyengeség, hanem alapvető szükséglet 

Nagyon nagy kihívás egy olyan társadalomban felnőni, amelyet többek között az a hiedelem mozgat, hogy pihenni lustaság, haszontalan, elpocsékolt idő. Ez nem elszigetelt, hazai probléma, hanem globális jelenség, a kapitalizmusban gyökerező önkizsákmányolásból ered. Viszont korunkban egyedi, hogy a temérdek külső inger, a soha nem tapasztalt mértékű információáramlás, a kiélezett versenyhelyzetek már a kisiskolások, a középiskolások és az egyetemisták mindennapjait is áthatják, ami szinte törvényszerűen vezet a túlterhelődéshez. Nem tanultuk meg, hogyan is kell pihenni. Ezen a ponton az olvasó talán felszisszen, hiszen soha korábban nem látott ennyi fiatalt összenőve a telefonjával, okoskütyüjével játékok, sorozatok, hírek, információk bűvöletében – mi ez, ha nem kikapcsolódás? Talán lekapcsolódás a hétköznapokról (mértékkel abszolút van is helye), de nem pihenés és nem valódi feltöltődés. 

Fokozott online jelenlét tudatosság nélkül 

Nem célom démonizálni az online jelenlétet. Nem olyan dologról van szó, amit fiatalként huzamosabb időre ki lehet, illetve, amit egyáltalán érdemes kikerülni. Igyekezzünk használni az online világ adta lehetőségeket, de ne mi legyünk kihasználva! Ne szolgáltassuk ki intim pillanatainkat, ne éljünk a folytonos összehasonlítgatás börtönében! Ne függjünk lájkokon, nézettségszámokon, saját értékességünkbe vetett hitünket rombolva; ne költekezzünk impulzívan, felelőtlenül, személyre szabott hirdetéseknek bedőlve! 
A túlságosan gyors információáramlás, az összehasonlítás csapdája és a valódi kapcsolódás látszata mind hozzájárulnak a fiatalok által egyre gyakrabban tapasztalt fásultsághoz, kimerültséghez, belső bizonytalansághoz. 
A hírfolyam pörgetése során az agy nem pihen, hanem folyamatosan készenléti állapotban van. Percek alatt egymással teljesen ellentétes információk juthatnak el hozzánk, ez nyugtalanító és bizonytalanságérzetet szül. Ijesztő, hogy alternatív, egymást kizáró valóságok léteznek, amelyekért az emberek őrjöngő kommentháborúk során egymás méltóságába gázolnak a személyteleség lehetőségén felbátorodva. 

Nemcsak a családunk, a barátaink, a személyes ismerőseink életébe nyerhetünk bepillantást, hanem szinte bárkiébe. Ennyi életút szemlélése összehasonlításra késztet. Ha pedig a folytonos újraértékelés, összehasonlítgatás állapotában élünk, akkor az csak elégedetlenséget szül, és nehezíti az elköteleződést az elég jó kapcsolatok, az elég jó hivatás, az elég jó dolgok mellett. A virtuális világ alapfogalma a tökéletesség, mi viszont emberek vagyunk. 

A hatalmas választék miatt törvényszerű, hogy tovább állunk a fagyis pult előtt, mint a szüleink, de nem ácsoroghatunk ott örökké. A nem létező tökéletesség utáni vágyakozás veszi el tőlünk a legtöbbet, megfoszt minket a valódi élettől, amiben szépségeknek és nehézségeknek egyaránt helye van. 
Az online világ a kapcsolódás látszatát kelti. Sok az ismerős, a követő, a lájk, tudjuk, mi történik valakivel a világ másik felén, bárkinek bekukucskálhatunk az életébe. Olyan, mintha közel lennénk egymáshoz, de közben még sosem voltunk ennyire magányosak. A biztonságosabb, tudatosabb online kapcsolódást tanulni kell. De mégis honnan, hogyan? Nincsen minta, amit elleshetnénk a szüleinktől vagy a nagyszüleinktől. Ők csak harmincas-negyvenes-ötvenes-hatvanas éveikben kapcsolódtak be a közösségi média új világba, ha egyáltalán úgy döntöttek, hogy bekapcsolódnak. Teljesen mást jelent kiskamaszként, tinédzserként belecsöppenni ebbe a világba, mint felnőtt, szilárd identitással. Egy középkorú ember számára a közösségi média jó lehetőség arra, hogy felvegye a kapcsolatot a régi osztálytársaival, ismerőseivel vagy egy platform, hogy a munkájának nagyobb keresletet szerezzen; egy önmagát kereső tinédzser vagy már az online világban szocializálódott fiatal felnőtt számára a közösségi média értékességének és szerethetőségének tükrévé válhat, amely átírja mindennapjainak valóságát. 
Nem állítom, hogy bármikor könnyű volt, de most teljesen új kihívásokkal kell szembenéznünk. Meg kell tanulunk tisztelni egymás útjának különbözőségeit, ami nagyban fakad azon világnak a különbözőségéből, amelyben felnőttünk, és együtt kell létrehoznunk valami újat. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Anno, amikor a lányom ment iskolába, azért aggódtam, hogy jól fogja-e érezni magát, talál-e hamar barátokat, elég bátor lesz-e, meri-e mondani, ha valami baja van, és nem fog-e valamit túlságosan a lelkére venni. Abban biztos voltam, hogy mindig minden holmija rendben lesz, vigyázni fog rájuk, tudja, mi hol van, időben átöltözik tesiórára, és emlékezni fog arra, amit a tanító néni mond, sőt, még arra is, amit nem, mert apró mozdulataiból, nézéséből leveszi, mit gondol, milyen kedve van.

A fiam iskolába menése teljesen más érzelmeket, félelmeket ébresztett bennem. Tudtam, hogy neki olyan problémája nem lesz, hogy nem mer valamiért szólni, nem lesz kivel játszania. Tulajdonképpen el sem tudtam képzelni olyan helyzetet, amely kizökkentené a magabiztosságából, ugyanis bárkivel könnyen elbeszélget, eljátszik, főleg, ha az illető is szeret focizni, kosarazni, futni, ugrálni vagy bármilyen más sportot, mozgásformát űzni.

Amiatt viszont aggódtam, hogy elég türelmes lesz-e a monoton munkához, tud-e hosszasan egyhelyben ülni, megtalálja-e a dolgait, emlékezni fog-e rá, mit hova tett, elég gyorsan átöltözik-e.

Itthon ugyanis képes hosszasan keresni a kikészített nadrágját, és a zoknifelvétellel is meggyűlik a baja. Már láttam magam előtt azt is, ahogyan a talált tárgyak között kutatom a cuccait. Olykor előfordul, hogy ha valaki megkérdezi tőle, tiéd-e ez a póló, rávágja, hogy nem. Majd idővel rájön, hogy mégis, és elintézi annyival: „Ja, elfelejtettem!” Irigylésre méltó könnyedséggel tud kezelni helyzeteket. Neki mindig minden jó, és mosolyog, nem akad fenn apró dolgokon, sőt sokszor fel sem tűnnek neki.

Elég könnyedén vette az iskolakezdést, már két nap után egyedül ment be. A mellette ülő kislány nevét napokig nem tudta, de ez nem zavarta, azt mondta, aranyos. Mondjuk, ezen meg sem lepődtem: ikerpár ovistársait, akikkel nap mint nap együtt focizott, két év után tanulta meg megkülönböztetni, a nevükről nem is beszélve. Mindig úgy mesélt róluk, hogy tudod, akiből kettő van. Hegyezőjét már másnap elhagyta, de miután megbeszéltük, hol nézze meg (padban, táskája másik zsebében stb.), előkerült. Első héten mindennap új konyharuhát kellett tennem az uzsonnájához, de aztán elkezdtek hazaszállingózni.

Egyből sok barátot szerzett, de nemcsak a saját osztályában, hanem a nagyok között is: negyedikesekkel, ötödikesekkel focizik délután, és simán megkér egy hetedikest, hogy várja meg az öltözőben, amíg átöltözik edzés után.

Még a nővére is csodálkozik: „Te oda mersz menni a felsősökhöz?!”

Arról nem sokat tudok, mi történik az iskolában a tanórákon, csak azt, hogy tesiórán ő volt a leggyorsabb, és délután hány gólt vagy mekkora kosarat dobot. Kinek mi fontos! Minden egyéb információt harapófogóval kell kihúzni belőle, ugyanis arra a kérdésre, hogy mi volt ma, csak annyit válaszol: „Minden nagyon jó volt!” Szerencsére a tanító néni mindig megnyugtat, minden rendben van, ügyes és aranyos.

A lányom is kellő információval szolgál mindennap, sőt többet tud arról is, hogy az öccséék mit csináltak aznap, mint maga az öccse. Ezen sem vagyok meglepődve, mert a lányom mindig mindent részletesen elmesél: mit játszottak, ki kibe szerelmes, kik vesztek össze, kivel mi történt, melyik tanárnak van új frizurája. Még arról is előbb tudott, hogy az egyik tanító néni babát vár, mint hogy mondta volna nekik, ugyanis a lányokkal összetették a képet: „Orvoshoz ment, nem jött pár napig, máshogy viselkedik, az egyik tanár megölelgette, biztos, hogy babát vár!” A fiamnak szerintem akkor sem tűnne fel, ha már a hetedik hónapban lenne, csak annyit mondana: „Ja, olyan nagy lett a hasa!”

Azt is a lányomtól tudom, ha az iskolában összetalálkoznak, mindig megölelik egymást, és figyelmezteti bizonyos dolgokra az öccsét:  „Add oda a lapot a tanító néninek; ne hagyd bent a kabátod” stb.

Teljesen különböző személyiségek, de mindig is jól kiegészítették egymást. Már néhány évvel ezelőtt is együtt mentek fagyit venni a strandon. A fiam beszélt, mert ő a bátrabb, de kellett a lányom is, akit észrevesznek a pult túloldalán (a fiam még nem érte fel), és fizet, ugyanis a fiam simán elszalad a visszajáró nélkül, ha már fizetett, és megkapta a fagyit. Valahogy nyugalommal tölt el, hogy egy helyen vannak, és számíthatnak egymásra. Közben pedig kíváncsian várom, milyen egyéb különbségek lesznek még, akár az olvasás-, akár az írástanulásban.

Életem során kétszer gondoltam arra, hogy a hajunkhoz való viszonyunk mennyire a lelkiállapotunk tükre. Egy nagy veszteség után a pszichiátrián kellett töltenem néhány hetet. Amikor először vonultam el a nővérállomás mellett a zuhanyzó felé, kezemben a samponommal, a nővérek mosolyogva bólogattak felém. Éreztem, hogy ezzel nagy áttörést értem el. Másodjára lelkisegély-szolgálatosként ért ugyanez az élmény, csak ekkor a másik, a segítői oldalról. Akkor lettem biztos abban, hogy a vonal túlsó végén lévő hölgy aznap este nem lesz öngyilkos, amikor rá tudtam beszélni őt egy hajmosásra. Gyönyörű, frissen mosott hajjal senki nem lesz öngyilkos…

Az elhanyagolt haj jelezhet rossz lelkiállapotot. Viszont egy csinos frizura segíthet abban, hogy a világot újra reménytelinek lássuk.

– Gábor, honnan jött ennek a vállalásnak az ötlete? Az enyémhez hasonló filozófia van mögötte?

– A 2008-as gazdasági válság alatt indult el bennem ez az egész. Ahogy akkor hirtelen összeomlott a gazdaság, ahogy családok szegényedtek el, veszítették el az otthonaikat… Úgy gondoltam, segítenem kell az embereken, de mivel az anyagi lehetőségeim nekem sem voltak valami fényesek, én úgy segítettem, ahogy tudtam: a munkámmal. Egy akkori kollégám is elveszítette az állását. Két munkanélküli felnőtt és két kamasz gyerek volt a családjában. Egy vörös, egyedi bobfrizurát csináltam a feleségének. Nekem ez a filozófiám.

– Azóta az életed részévé vált, hogy minden hétvégén bepakolod az autódba a fodrászfelszerelésedet, és indulsz fűtetlen tanyákra, anyaotthonokba, beteg emberekhez… Emlékszel arra a napra, amikor kitaláltad, hogy mostantól az ollód lesz az eszköz, amellyel segítesz másoknak?

– Arra emlékszem, hogy egy péntek este jöttem a munkából hazafelé, de az évre nem. A következő héten sorra megkerestem a helyi szervezeteket az ötletemmel. Sajnos ezek a nagy segítő szervezetek, a Vöröskereszt, a Caritas, nagyon nehézkesen működnek az én kis vállalásomhoz képest, úgyhogy csináltam inkább egy közösségi oldalt, onnan indultam el.

Én egyszerűen annyit teszek, hogy ingyenesen készítek frizurát azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek érte. Vagy azoknak, akiknek az egészsége nem engedi, hogy kimozduljanak otthonról.

Általában csak vágást vállalok, ha épp kapok festéket, eszközöket, és mellette van elég időm is, akkor bármilyen kívánságot meg tudok valósítani. Nem kell mögém nagy szervezet, megtalálnak a rászorulók így is.

– Az oldaladon egyetlen fotó sincs rólad, csak az frizurákról készült képeket osztod meg.

– Egyszerű ez az egész dolog. Horváth Gábornak hívnak. Szombathelyen születtem, és azóta is itt élek. 39 éves múltam, a végzettségem valóban fodrász, de az élet úgy hozta, hogy nem a szépségiparban helyezkedtem el. Családi nyomásra léptem erre a pályára. Akkoriban úgy tűnt, hogy biztos megélhetést fog nyújtani, ha átveszem nagybátyám fodrászüzletét. Végül máshogy alakult, az üzletet nem én kaptam meg, más pálya után kellett néznem. Egy ideig dolgoztam édesapám autószerelő műhelyében, de be kellett látnunk, hogy az apró műhely két ember bérét nem tudja kitermelni, így jobb híján egy helyi multicégnél kötöttem ki. Eleinte segédmunkás voltam, később megmunkáló gépeket kezelhettem, majd hagytak önállóan dolgozni. Néhány év és néhány tanfolyam után már gépbeállító munkakört tölthettem be. Azóta innen is sikerült feljebb lépni, a minőségbiztosításban dolgozom. Időközben családot alapítottam, férj és apa lettem. Szögre került a versenyzői sisak és overál is, egy gyermekkori barátommal tíz csodálatos évet tölthettünk a magyar rali mezőnyében.

Gábor néhány munkája – Forrás: Hajvágás Ingyen

– Mi alapján mondasz igent vagy nemet egy kérésre?

– Az első néhány mondat már mindent elárul nekem. Hogy valóban rászoruló-e az illető, vagy csak rajtam akar spórolni néhány ezer forintot. Árulkodók a közösségi oldalak profiljai is, illetve mindig van közös ismerős, akinél utána lehet kérdezni az illetőnek. Meg kellett tanulnom nemet mondani, volt ebből konfliktusom több alkalommal is. Volt olyan, hogy egyszerűen visszafordultam a ház elől. De az esetek többségében valóban azok találnak meg, akik nehéz körülmények között élnek.

– Hogy néz ki egy ilyen program, milyen helyekre érkezel?

– Házhoz megyek mindenkihez, ez alapszabály. A saját privát életem szent és sérthetetlen, ahogy az otthonom is. Egyeztetünk időpontot, ha városon kívülre megyek, akkor általában úgy, hogy egy napra teszem azokat, akik közel élnek egymáshoz. Aznapi frissen mosott haj, egy szék kell hozzá… Ha van áram, akkor örülök, de ha nincs, az se baj. Nem zavar, ha romos az épület, ha nincs folyó víz, ha bármi egyéb hiányzik, ami másnak természetes.

Ilyenkor derülnek ki az emberi sorsok, hogy valójában milyen körülmények között élnek azok, akik a társadalmi rétegek alján helyezkednek el.

Volt egy Vera nevű vendégem, aki sajnos már nincs velünk, ő tőlem 150 kilométerre lakott. Nehéz körülmények között élt, előbb a fiát, majd a férjét veszítette el. Egy pici önkormányzati lakást bérelt, télen sokszor nem tudott fűteni, éhezett. Neki többször vittem élelmiszert, ruhát, elég erősen hullott a haja, azt is sikerült rendbe tenni. Ott mindig volt pityergés, amikor megmutattam a tükörben a frissen vágott haját. Idén februárban ment el, amikor már kezdett egyenesbe jönni. Alakult egy kapcsolata, lett munkahelye. Hetekig nem jelentkezett, az unokatestvérétől tudtam meg, hogy meghalt. Tüdőembólia.

– Van olyan vendéged, akihez visszatérsz?

– Szerencsére nagyon sok helyre hívnak vissza. A várólista nálam több hónap is lehet, gyakran már a frizura elkészülte előtt lefoglalják a következő időpontot. Viszont mindig vannak üres napok, ezeket a váratlan helyzetek megoldására tartogatom, esküvőre vagy halálesetre. Ezekre az időpontokra illesztem be azokat a családokat is, ahol beteg vagy sérült gyermek van, a bántalmazott nőket, akikhez nem könnyű bármikor bejutni, anya- és gyermekotthonok lakóit, valamint azokra a frizurákra is tartogatok időpontot, amelyeket szeretnék elkészíteni, de még nem volt rá lehetőségem.

– Melyik történet hagyta benned a legmélyebb nyomot?

– Évekkel ezelőtt keresett meg egy mozgássérült hölgy, ő a férje halála után egyedül neveli a kisfiát. Vele már szinte baráti viszonyunk alakult ki.

– Rengeteg emberrel kerülhettél kapcsolatba az évek során.

– A kapcsolataimnak köszönhetően tudtuk Magyarországra hozni egy régi barátomat és a néhány hónapos kisfiát Ukrajnából idén márciusban a háború elől. Az egész történet nagyon sok ember összefogásáról szól, nem csak az én érdemem. A feleségem a családi megtakarításból vette ki azt az összeget, amellyel lefizettük az ukrán határőrt, hogy engedje át a vendégeinket útlevél nélkül. A munkahelyemnek is köszönettel tartozom, aki az odaszállított adományok nagy részét állta, a kollégáimnak, akik a kevésből adtak valamit a közösbe, és az autókölcsönzőt működtető barátomnak, akitől a furgont kaptuk (pedig tudta, hova készülünk). Köszönet illeti az egészségügyben dolgozó ismerősöket is, akiktől az orvosi felszerelést kaptuk.

Mindenki mindent adott a puszta szóra. Soha senki egyetlen elismervényt vagy papírt nem kért. Ez az, amit én kapcsolatnak gondolok.

– Te vidám vagy szomorú történetet szeretnél a beszélgetésünk végére?

– Nekem sajnos a szomorúból van több. Reményteli élményt ebből a látószögből nehéz lenne adnom, mert akikkel én kapcsolatot tartok, azok most patthelyzetben vannak. Egyik napról a másikra élnek, egyik fizetéstől a másikig tart nekik minden. Igaz, most volt egy 63 év körüli hölgyvendégem, akinek az új frizurája láttán „hellóval" köszöntek a boltban… Ez elég neki. És nekem is.

Ahogy Nagy Veronika muzeológus végigvezet a varázslatos világon, egyre inkább érzem, hogy a babák belop­ják magukat a szívembe: kis emberképmások, amelyek őrzik egy-egy régen volt kislány simogatásának nyomát. Az üvegtárlók előtt állva a réges-régi kis kezek engem is megérintenek. 

Anya, lánya és a néprajzos 

A Hetedhét három nőnek köszönhető, akikről nem túlzás azt állítani, hogy mindent tudnak a játékokról, főleg a babákról. A történet Auer Erzsikével, egy kislánnyal kezdődött, aki szebbnél szebb játékokat kapott az édesapjától, boldog gyermekkora azonban apukája hirtelen halálával véget ért. Meg kellett válnia kedves kis tárgyaitól, amelyeknek minden darabja édesapját idézte. Auer Erzsébet – már felnőttként – mindig arra törekedett, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-korszak nyomasztó valóságába vissza tudja idézni a boldog békeidőket, hogy elmenekülhessenek oda a kislányával. A babák iránti szenvedélyét továbbörökítette lányára, Moskovszky Évára. 
Éva öt nyelven beszélt, latin–történelem–művészettörténet szakokon szerzett diplomát, és régészetet is hallgatott. „Igazi békebeli úrinő volt. Hatalmas tudással” – mondja róla Nagy Veronika. Mindaz a sokrétű tudás, amit Moskovszky Éva elsajátított, tudományos tartalommal egészítette ki édesanyja játék babák iránti szenvedélyét.

Az ő anya-gyermek kapcsolatukat a babázás erősítette, és azok a felfedező, kincskereső utak, amelyek az Ecseri piactól különböző kis antikvitásokon át régiségvásárokig vezettek.

Sokszor kaptak gúnyos megjegyzéseket: „Itt van a bolond asszony és a lánya, régi gyerekjátékok és babák után kutatnak!” 
Moskovszky Éva nemcsak nemzetközi hírnevet szerzett magának a „babaológia” és a játéktörténet-kutatók között, hanem egy olyan gyűjteménnyel is megajándékozta hazánkat, amely egyedülálló egész Európában. A két asszony felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét Moskovszky Éva 1998-ban a székesfehérvári múzeumnak adományozta. 
A gyűjtemény azonban nem volna teljes Nagy Veronika tudása nélkül. A muzeológus kislányával volt várandós, amikor a város kulturális vezetésétől azt a feladatot kapta, hogy legyen a Moskovszky-gyűjtemény gondozója, tudományos kutatója. „Kezdetben ismeretlen volt számomra ez a gyűjtemény. Néprajzosként nem arra készültem, hogy majd polgári gyerekjátékokkal fogok foglalkozni, viszont nagyon érdekelt ez a téma. Éreztem, hogy hazatalálok” – emlékszik vissza a kezdetekre Veronika. „Az 5000 tárgyból álló gyűjteményből 70 kis babaszobát rendeztünk be. Hűek maradtunk Auer Erzsébet és Moskovszky Éva kis világokat építő játéktevékenységéhez. Ők nem kronologikus és tematikus sorrendben alakították ki a kis enteriőröket, csak játszottak, ahogyan a gyerekek szoktak. Egymás mellé rakosgatták az apró tárgyakat. Nevet adtak a babáknak, kitalálták, hogy kik lesznek, milyen történetben elevenednek meg. Nem dokumentálni akartak egy-egy korszakot, hanem érzelmi alapon közelítettek a tárgyakhoz. Ennek köszönhetően egy játéktérbe és játékidőbe elhelyezett társadalomkép bontakozik ki a kiállításon látható különböző szobácskákban. Auer Erzsébet hihetetlenül ügyes kezű asszony volt. Sok babacipőt, babaruhát varrt régi minták alapján korabeli anyagokból a babáknak, és egy miniatűr földrajzi atlaszt is rajzolt a babaiskolába. Kettőjük közül ő szeretett jobban babázni. Számomra fontos volt, hogy mindvégig megőrizzem ennek a két asszonynak a jelenlétét a tárlaton” – mondja Veronika. 

A babák és a nőideál 

A babaszobák és babaházak bepillantást nyújtanak a XIX. és XX. század polgári világába. Képet kaphatunk a lakáskultúráról, a divatról, a hajviseletről, a társadalmi szokásokról. Nem utolsósorban pedig az érzelmeinkre is hatnak, ahogyan az az 1834-ben készült parányi kézimunka, amely az egyik babaszobácskát díszíti. Egy kislány hímezte az édesapjának. „Gyermeki szeretetemnek megbizonyítására fogadd jutalmát a szívemnek, becses neved napjára” – olvashatjuk a kis üzenetet. 
Nagy Veronika a „babaevulóció” rejtelmeibe is beavat. A gyűjtemény legkorábbi darabja az 1800-as évek legelejéről származó viaszbaba, amelynek bőrteste van. A test hűen tükrözi a kor eszményített testképét, a fűzővel elszorított, karcsú hölgyalakot. A babák az emberiség életével egyidősek. Ősi, szakrális szerepük mindenki számára jól ismert, úgy az antikvitásból, mint Japánból. Emellett viszont kezdetektől fogva a kislányok életében is jelen voltak. A népi kultúrában kukoricacsuhéból, csutkából, rongyokból készültek, az 1700-as években pedig megjelentek a fából, viaszból formált hölgybabák. A porcelán hölgybabák az 1840-es évektől hódítottak.

Az első darabok mázas porcelán fejecskéi bőrtesthez voltak ­varrva. Ennek az anyagnak a fehérsége megfelelt a kor elvárásainak, miszerint egy hölgynek hófehér a bőre, és soha nem lép ki meleg időben napernyő nélkül az otthonából.

Az 1860-as években a mázas porcelánt egy matt felületű anyag, a biszkvitporcelán váltotta fel. 
A hölgybabák luxusjátéknak, státuszszimbólumnak számítottak. Kezdetben Franciaország büszkélkedett a babanagyhatalom címmel, a francia divatházak legújabb kollekcióikat porcelánbabákon mutatták be. Minden babának saját kis ruhatára volt, bőröndjei, kiegészítői. Ezek a pazar hölgyek követendő mintául szolgáltak a jó házból való kislányoknak. Rajtuk tanulták meg mindazt, amit a társadalom elvárt tőlük, hogyan kell majd férjük oldalán reprezentálniuk a társasági életben. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

A hölgybabák korszakában teljesen ismeretlenek voltak a csecsemőbabák. A felsőközéposztálybeli nők dajkákra bízták a kisbabáikat. Nem tartozott a feladataik közé a gyermeknevelés. „Az emberek a XIX. század közepén nem egy vágyott, felkészülést igénylő szerepként gondoltak az anyaságra, amit tanulni kell. Számukra az anyaság magától értetődő volt.

A század vége felé azonban már nagy figyelmet fordítottak a gyermekeikre, a gondozásukra. A kislányok pedig elkezdtek csecsemőbabákat ringatni, mert a játékpiac is reagált a női szerepek változására” – magyarázza Nagy Veronika,

aki a hölgybabák kapcsán egy izgalmas párhuzamra is felhívja a figyelmemet: „A Barbie baba nem előzmény nélküli új vívmánya a játékpiacnak. Egészen a XVII. századig visszamehetünk azokhoz az angol, fűzővel elszorított, keskeny, karcsú derekat mintázó, fából készült hölgybabákhoz, amelyek semmiképpen sem gyermeket, hanem egy felnőtt nőt ábrázoltak. Az említett babák arányai kifejezetten a Barbie-ra emlékeztetnek. Nincs új a nap alatt. A hölgybaba született újjá Barbie-ban. Az 50-es évekre új női szerepek bontakoztak ki a társadalmakban. A modern emancipált nő, aki dolgozik, és nem a háztartásban, gyermeknevelésben teljesedik ki. A Barbie-hoz is rengeteg kiegészítő, ruha, autó, luxuscikk tartozik. Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: a bőröndnyi ruhával rendelkező réges-régi hölgybabához.” 

Játszótársak és hiedelmek 

A XX. század elejére megváltozott a babakínálat. Megszülettek a karakterbabák. A változás legfőbb okai a reformpedagógiai mozgalmak térhódításában keresendők. „A reformpedagógia elvei szerint a gyermeknek sajátos világa van, sajátos igényekkel. A baba elsődleges funkciójának a játékfunkciónak kell lennie. Fontos, hogy a babák a gyermekek társai legyenek, hasonlítsanak hozzájuk; méretükben, öltözetükben, arcvonásaikban is őket tükrözzék. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére születtek meg a karakterbabák, amelyek a század első évtizedeiben már nemcsak porcelánból, hanem puha anyagból (textilből) is készültek” – magyarázza a muzeológus.

A karakterbabák kis alakjában nyoma sem volt annak a méltóságteljes távolságtartásnak és ridegségnek, amelyet a hölgybabák sugároztak. Szobrászok és tervező­grafikusok anatómiailag is precíz munkája nyomán csupa ölelhető kislány és kisfiú született, akiket igazi gyerekekről mintáztak.

Ebben az időszakban Franciaországot leváltva Németország lett a vezető babagyártó, egész Európa gyermekszobáit ellátva a hiánypótló „kis barátokkal”. A babák ekkorra már nem számítottak annyira luxuscikknek, mint a XIX. században. A tömeges gyártás gondolt a szegényebb társadalmi rétegek csemetéire is, akik már hozzájuthattak az olcsóbb változatokhoz. 
Veronikától azt is megkérdezem, hogy mit gondol, miért félünk sokan a porcelánbabáktól, miért kapnak főszerepet a horrorfilmekben. „Az ókori görög és római kislányok, amikor serdülőkorba léptek, lemondtak a gyerekkorukról azzal a gesztussal, hogy felajánlották babáikat az isteneknek. Szimbolikus cselekedetükkel elfogadták, hogy megértek a házasságra, és ebben a baba mint a gyermekkor megtestesítője, közvetítő szerepet játszott. Mert a baba alkalmas arra, hogy az ember általa megossza a saját létét. Ha a baba csak egy bot vagy egy seprű, amire ráképzelek egy arcot, akkor is képes közvetíteni az ember és a természetfeletti erők között. Mindez nem más, mint az ősi kultúrák emberének mágikus gondolkodása, ami mélyen él ma is a lelkünkben. A baba emberképmás, meg tudom osztani általa a saját létemet, így engem helyettesít, és amire én már nem vagyok képes, arra őt át tudom lényegíteni.

Ebből, az emberi lélek zugaiban lakó félelemből táplálkoznak azok a hiedelmek, amelyekből a horrorfilmek készítői inspirálódnak. Mindemellett talán az is félelmet kelthet némelyekben, hogy ezek a babák nagyon valósághűek.

Ugyanakkor ne feledjük el a másik tábort sem, a gyűjtők csoportját, akik nem múltbéli rémeket látnak ezekben a míves játékokban, hanem szépséget, finomságot és múltbéli emberek életének egy darabját. Soha nem szabad a XXI. századi ember magabiztos gőgjével közelíteni a régiekhez. Mert az nem fog segíteni nekünk abban, hogy megértsük az előttünk élőket. A megértésben egyedül az empátia lehet segítségünkre” – mondja Veronika. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Köztudottan nagy futballrajongó vagy, a témában nem egy verset, Facebook-bejegyzést is írtál már. Mitől ennyire szerethető számodra ez a sport?

Láttam az angolok elleni legendás 4–0-t, így már békében halok meg! A többi történelem…Ez a meccs Erdélyben talált engem, felolvasókörúton voltam, és majdnem szétvertem a fogadóbeli szekrény oldalát, úgy megdöngettem az öklömmel a harmadik és a negyedik gólnál is. Kifizettem volna, persze. Amúgy is nagy focifüggő vagyok, hetente kétszer magam is rúgom a labdát itt, a zsámbéki öregfiúkkal. Meg a topbajnokságokat is követem, megrögzött Barcelona-szurkoló vagyok (itt vesztettem el a focidrukker olvasók felét), s persze nagy élmény látni a magyar válogatott szárnyalását.

Ez bizony Rossi mester varázslata, nincs mese! Vagyis van mese… Mesés!
 

Hogyan készültél a Rossi-interjúra?

Írtam én újságot hajdanán, nem is keveset. Úgyhogy igyekeztem tisztességesen felkészülni, összeszedtem az adatokat, jó pár korábbi interjút elolvastam. A kedves tolmácshölgy félrevont, és faggatott: „Ugye nem lesz sok futballszakszó, úgy, mint tért ölelő átadás meg passzsáv és tolódó védekezés?” Mondtam nevetve, hogy ez azért mégsem a l’Équipe vagy a Marca, hanem a Képmás, úgyhogy nem lesz gond. És persze csak minimálisat szakmáztunk, kívülállók számára is érthetően. Inkább a sztorik érdekeltek, no meg a kulisszák mögötti ember.

És mik voltak a benyomásaid a kulisszák mögötti emberről?

Már amikor betoppant a stúdióba, érzékelhető volt, hogy igazi személyiség, pedig nem élt túlzó gesztusokkal, nem követelt figyelmet, nem handabandázott, nem volt „sok” semmilyen értelemben. Csak érezted, hogy aki most itt van, komoly és erős karakter, jó vele egy légtérben lenni.

Igazi nagyágyú, mégsem fennhéjázó, remek humorral, öniróniával.

Ő maga mondta, sosem várta el, hogy úgy bánjanak vele, mint valami kivételes figurával. Hát, pedig nagyon is az!
 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Említetted, hogy remek a humora. Ezek szerint sziporkázott a beszélgetés során?

Szóba hozta például, hogy sajnos nem tudott jól megtanulni magyarul, nem úgy, mint Pippo barátja, akinek persze könnyebb a dolga, hiszen a párja magyar. „Nekem ez a vonat már elment, a feleségem alighanem lelőne, ha nyelvtanulási célzattal beszereznék egy kis magyar menyasszonykát” – mondta. Fergeteges!

Te melyik típusú szurkoló vagy, a csendesen magában izgulós, vagy a kiabálva tomboló?

Ó, tudok én üvölteni, a gólöröm nagy érzés, pláne, ha nagyobb társaság szurkol együtt! Kisbabaként Julcsi lányom és Aliz unokám is Eb-károsult lett, mert az apukák karjában nézték a portugálok elleni, 3–3-ra végződött meccset, és olyan váratlan ujjongás tört ki a góloknál, hogy a kicsik rögtön sírva fakadtak… Mi tagadás, nem számítottunk ekkora izgalmakra!

Ha egy kétsorosban kellene megfogalmaznod a Rossival való találkozás és beszélgetés értékét, milyen kétsorost írnál?

Szóljon mondjuk így:

Rossi mester megmondta, s ne kötekedj vele:
„A nyugalom az erősek fegyvere”.

Kép

Az októberi Képmás magazin szeptember 30-tól kapható az újságárusoknál, valamint előfizethető itt.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A szülőség minden öröme mellett állandó stresszforrás, készenlét is, emellett egyhangú, az eredményei pedig csupán a távoli jövőre várhatók. Vannak olyan időszakok, amikor a feltöltődés lehetősége minimális, és a készlet lassan elapad. Ilyen időszak lehet az alváshiány kilátástalan ideje a kisbaba mellett, a dackorszak vagy a végeérhetetlen alkudozások kora a kamasz gyermekkel. Erőt próbáló, fárasztó élethelyzetek alatt előfordul, hogy úgy éljük meg, ennek soha nem lesz vége, a napi monotonitás felőrli az idegeinket, elveszítjük a feladatban önmagunkat.

A szülői kiégés jeleit azért fontos tudnunk, mert a problémával csak úgy tudunk szembenézni, ha beismerjük azt.

Az első jel, amelyre fel kell figyelnünk, a kishitű, alacsony önbecsülést tartalmazó, önostorozó gondolatok felbukkanása, mint például a „pocsék anya vagyok”, a „nem vagyok képes nyugalmat, szeretetet adni”, vagy a „csak idegesítjük egymást”.
Ha ezek a gondolatok felszínre törnek, az azt jelenti, hogy a fáradtság olyan szintre lépett, hogy már az ideig-óráig teljesítménynövelő stresszhormonok is kimerültek, minden tartalék elfogyott. Fedélzeti komputerünk – a gondolataink – azt jelzik vissza minden jelzőfénnyel, hogy nincs több fedezet, sürgősen töltekezésre, leszállásra van szükség. A szülő ezen a ponton már úgy érezheti, hogy telítődött az érintési ingerektől is, morcosan és ingerülten próbálja lerázni magáról a gyereket.

Komoly jelzése a kiégésnek az állandó kimerültségérzet, a hobbik elhagyása, az óriási teherhordozás érzete arra a gondolatra, hogy szervezni és újra szervezni kell minden napot.
A nyomottság, kedvetlenség állapotában valamiféle mentális távolságtartással reagálhatunk, amikor kielégítjük ugyan a gyermek mindennapi szükségleteit, de igyekszünk magunkat egy láthatatlan menedékbe rejteni, kivonni a konfliktusokból, esetleg hetente többször is elfog minket a menekülési vágy, sóvárgás.

Ha ezután sem változtatunk, a test benyújtja a borsos számlát, fejfájásra, emésztési panaszokra, refluxra, pánikreakciókra számíthatunk. A kiégett szülő abban a helyzetben találhatja magát, hogy visszavonul a baráti kapcsolataiból, csak a kötelező tennivalóit látja el, és szabadulásként tekint az estére. Ha a szülő érzelmileg elérhetetlenné válik, azt már a gyermek is megsínyli, az egész család gyorsan lehúzó érzelmi örvénybe kerülhet.

Mit tehetünk?

A felismerés már hatalmas előrelépés, hiszen annak hatására elszenvedőből cselekvővé léphetünk elő.

Ha elfogadjuk, hogy gépünk üzemanyag nélkül repül egy jó ideje, akkor meg is tudjuk bocsátani magunknak, hogy fenséges szárnyalás helyett a hasunkkal súroltuk a betont.

Mindez nem annak a jele, hogy rossz anyák vagyunk, hanem hogy segítségre van szükségünk. Nem jellemhiba okozza az állapotot, nem is akaratgyengeség, hanem az, hogy az emberi idegrendszer teljesítőképességének határai vannak.

Az első, amit megtehetünk, hogy ha kibírhatatlannak érezzük a gyereket, csökkentjük a saját terünkben lévő ingereket.
A gyerek viselkedésének általában valamiféle szándékot tulajdonítunk. Jellegzetes kiégési tünet, hogy a gyerek fárasztó magatartásában azt a felhívást érezzük, hogy most oda kell mennünk hozzá és szerelnünk kell rajta valamit, tiltanunk kell neki valamit, válaszolnunk kell valamire, megoldást találnunk, szóval a gond a gyerekkel van. Valójában inkább a szülő fáradtsági szintjét jelzi, hogy milyen tennivalót rendel hozzá a gyerek viselkedéséhez. Vehetünk a viselkedésünkkel más irányt is, és azt a jelet, hogy a gyermekünk viselkedését nyúzásnak éljük meg, beazonosíthatjuk úgy is, hogy mi pörögtünk túl. Annyi inger ért minket, hogy az ingerek tömegében az egyik – a gyerek – már túl soknak bizonyult. Ekkor a legjobb mindent kikapcsolni, elhalasztani, lehúzni a spalettát, és együgyűvé, egyszerűvé tenni a világot.

Ha minden mást kizárunk, akkor csak a gyermekkel lenni akár luxuskategóriás élmény is lehet.

Aki azt mondja, hogy a gyerekkel lenni nem nyűg, nagyon szerencsés szülő. A legtöbb anyának és apának viszont szüksége van lazításra, saját magával töltött időre is, ráadásul olyan formában, ami tervezhető.
Egy érdekes technika a „bögremódszer”, amely azt jelenti, hogy megtanítjuk a gyermekeknek: ha anya vagy apa kezében bögre van, akkor békén kell hagyni, csendben kell maradnia, akkor a szülő „házban” van, nem elérhető. Ha letette a bögréjét, újra elérhetővé válik.

Szintén jó módszer lehet az a gondolati váltás, hogy a tökéletes anya szerepe helyett megelégszünk az „elég jó”-val.
Ez épp a fordítottja annak, amikor menekülésképpen érzelmileg eltávolodunk a gyermektől, és a testi szükségleteire fordítjuk az energiát. Az elég jó szülő jelen van a gyermek számára, és energiavesztéses időben inkább a háztartást engedi félárbócra.

Kép

Kép: Freepik

A gyermek önállóságának erősítése szintén kivezető út lehet.
Itt arról van szó, hogy az alapvetően iránykövető gyermeket fokozatosan problémamegoldóvá neveljük. Nehéz feladat annak a megélése, hogy a szülő a gyermek számára amolyan külső winchesterként működve állandóan mentálisan készen áll, megválaszol, számon tart, megjegyez.

Ha az „anya a kihelyezett winchester” modellről áttérünk arra, hogy az irányító és végrehajtó parancsok egy része a gyermekhez fusson be, felszabadul a tárhelyünk egy része.

A feladat kiszervezését azzal tudjuk segíteni, hogy kevesebb irányító és több kérdező kommunikációt választunk, döntésjogokat adunk át, bevonjuk a gyereket a szervező feladatokba, és szétosztjuk a felelősség egy részét. Ilyen szétosztható feladat, hogy milyen ruhát vegyen fel a gyermek, vagy mi legyen a heti menü. „Neked mi a terved?”, „Te hogyan oldanád meg?”, „Hány szendvics kell egy napra?”

Kiégés esetén sokat segíthet, ha hasonló problémával küzdő ismerősöket, barátokat, közösségeket találunk, ahonnan ötleteket, praktikákat és sok-sok támogatást nyerhetünk.
Már az is hatalmas erőt adhat, ha látjuk, hogy mennyien küzdenek ezzel a titokkal, hogy nem vagyunk a gondunkkal egyedül. Engedjük meg magunknak a haragot és a sírást is. Ha nem találunk ilyen csoportot, hát csináljunk egyet!

Érdemes a határainkat mielőbb jelezni, és legális elfoglaltságokat keresni, azokért harcolni. Ilyen tevékenység a sport, a tanulás, a szépségápolás, a barátokkal való találkozás.
Sok kiégett szülő ugyanis már csak a betegséghez tud fordulni, hogy házon kívül tölthető időt szerezzen magának, és ezt a mentsvárat a szervezetünk is észreveszi.

Egy szófogadó test még azt is megteszi értünk, hogy lerobban…

Jó megküzdési technika a láthatóvá tétel is:
Esténként rajz, naplójegyzet formájában megörökíthetjük, hogy mit sikerült végrehajtani abból, amit elterveztünk, így láthatóvá válik a láthatatlan munka és az apró eredmények. A gyereknevelés folyamat, ők még nincsenek készen… Ám a kicsi eredmények is lépések az úton.

Az örömforrás-rutinok bevezetése is támogató lehet a kiégéstől fenyegetett szülő részére.
Ilyen rutin a minden esti naplementenézés, a minden délután közös meseszövés, minden hétvégén barátnővel kávézás. Ha nincsenek rutinok, ki lehet alakítani őket, hiszen minden hagyomány elkezdődött egyszer, és a rutinok azért vannak, hogy gyengéden átvezessenek minket az olyan időszakokon, ahol nem látszanak a jelzőkarók. Szúrjuk le őket mi!

Nem vagyunk rossz szülők, ha bezárjuk a fürdőszobaajtót zuhanyzáskor. Nem vagyunk rossz szülők, ha egyedül esszük meg a csokinkat. Nem vagyunk rossz szülők, ha nincs kivasalva az ingecske, vagy ha nyelvet tanulunk, ha sportolni járunk a gyerek mellett. Ha töltekezni tudunk, akkor többet is tudunk adni, gazdagabb világot oszthatunk meg a gyermekünkkel.