„Elvárta, hogy elcipeljem a cekkerét a házig” – Történet egy bibliai ige alapján

Régen, ha megálltam, és az utas nem fizetett, csak nézett rám, mint valami tizennyolcadik századi szolgára, hogy mire várok, tessék, kezdjem csak kipakolni a csomagokat, így éreztetve velem, hogy addig nem ad borravalót, én ettől úgy felhúztam magam, hogy csak azért sem segítettem neki. Mondjuk ha szépen kér, akkor sem lettem volna köteles megtenni, ismerem a taxistörvényt, egyetlen betű sincs benne arról, hogy ki kéne pakolnom a kuncsaft mázsás cuccait. Mért csinálnék olyat, amire nem köteleztek? Mi vagyok én, szállodai londiner?

Emlékszem egy öregasszonyra, csak ült, és bámult rám, láthatólag pénze is volt, kicsit több ideje volt megkeresni, mint nekem, de azért elvárta persze, mint a kocsistól az arisztokrata hercegfeleség, hogy cipeljem el a nyers hústól bűzlő cekkerét a házig.

Mondtam neki, hogy persze, máris, alig vártam, hogy kiszálljon, már léptem is a gázra, a banyatank odagurult az orra elé a csomagtartóból, vegye fel, azt’ vigye, vagy fizessen szolgákat, szerinted érdekelt? 
Aztán egyszer leintett egy vézna, alacsony csávó. Már nem is emlékszem, miért álltam meg neki, gondolom kellett a pénz, de rögtön megbántam, amikor megláttam a mellette heverő táskákat. Akkorák voltak, hogy egy felnőtt ember is elfért volna bennük… Azért muszájból megkérdeztem a palit, hogy segítsek-e. Röviden megrázta a fejét, hogy nem kell, nagy levegőt vett, a hátára kapta mindkét táskát, majdnem összeroppant alattuk, de valahogy beemelte őket a csomagtartóba. Én meg csak álltam tátott szájjal, alig hittem a szememnek. 
Nem akarok dicsekedni, de az az igazság, hogy ott és akkor megváltozott bennem valami. Nem lett belőlem szent, csupán annyi a különbség, hogy azóta mindig elcipelem a cuccokat az ajtóig. Nem csak a nőknek meg az öregeknek, a múltkor egy ilyen huszonéves bodybuilder srácnak is kipakoltam, pedig volt vagy negyven kiló a táska, gondolom, súlyzókkal volt tele. Nézett is rám a gyerek, hogy mit akarok tőle, biztos arra gondolt, hogy a borravaló miatt. Hogyan is érthetné meg, hogy én ezt már élvezetből teszem? Tudom, hogy önző dolog, amit csinálok, de olyan jó látni az emberek arcán a köszönetteljes félmosolyt, hogy én erre rászoktam, nekem ez lett a drogom. De ha nem veszik észre, akkor is megcsinálom, megszoktam, egyfajta kényszer lett, sőt, ha véletlenül elmarad valakinél, akkor napokig rosszul érzem magam. Persze tudom, hogy nem kötelező, mondjuk ha az lenne, lehet, hogy abbahagynám. Elrontaná az egészet, hogy elvárják tőlem… 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>