„Félelmet soha nem éreztem” – Tapasztalatok nőként egy katonai misszióban

Kétszer teljesítettél szolgálatot Afganisztánban, fotóidból egy ma már kordokumentumnak számító könyv is megjelent. Katonaként, nőként hogyan élted meg azt a világot?

A missziós szolgálatot mindig hosszú felkészülés előzi meg, amely során nemcsak fizikális, hanem kulturális „kiképzésben” is részesülünk. Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk az alapvető szokásokkal és szabályokkal, amelyek azon a területen érvényesek, ahol dolgozni fogunk, hiszen egy katonának az élete múlhat ezen. Baglan tartomány újjáépítési csoportjának harmadik váltásában dolgoztam először Afganisztánban. Bosznia, Koszovó és a Sínai-félsziget után azt hittem, elég jól megismertem az iszlám világot, de Afganisztán minden korábbitól különbözött. A nyomor, amit láttam, sokkoló volt, különösen a gyerekek sorsa rázott meg. Az első misszióm téli időszakra esett, mínusz 22 fok volt, de volt olyan kisgyerek, aki mezítláb, gumipapucsban járt a hóban. Iskolába is jobbára csak nyáron tudtak járni, és sátrakban tanultak, de a falvakban a lányokat nem is igazán engedték tanulni. A nők helyzete is szívbe markoló volt, főleg azt látni, hogy tárgynak tekintik őket. Ez Egyiptomban nem volt ennyire jellemző.

Hogyan lehet alkalmazkodni a miénktől ennyire eltérő kultúrához?

Minden gesztusra, mozdulatra ügyelni kellett. Például bal kézzel nem integettünk, senkit és semmit nem érintettünk meg, mert azt tisztálkodásra használják. A férfi katonák kerülték a szemkontaktust a helyi nőkkel, akikkel csak mi, katonanők vehettük fel a kapcsolatot. Cipővel nem szabad belépni a házba, ezért mi mindig elmondtuk, hogy a helyi szokások ellenére mi biztonsági okok miatt nem vehetjük le a bakancsunkat, ezt ne vegyék sértésnek. Tárgyalástechnikát is tanultunk, amiben az egyik alapszabály az, hogy a beszélgetés elején nem térünk a tárgyra, hanem felvezetjük azt egy bemelegítő társalgással, amelyben főleg az időjárásról, az útról vagy egyéb aktualitásról esik szó. Egy terv megvalósításához csak a falu imámjának meggyőzésével lehetett hozzá kezdeni. Amire a vallási vezető rábólintott, azt az emberek elfogadták. Volt, amikor az áram bevezetése érdekében kellett hosszasan érvelnünk.

Meg kellett értenünk, hogy a vallásosság olyan mélyen gyökerezik bennük, hogy észérvekkel nem lehet felülírni. Ugyanez vonatkozott a nőkkel való bánásmódra is.

A nőknek, ha kérték, tudtunk segíteni, de a férfi-nő viszonyrendszert el kellett fogadnunk. Ezt egyébként az határozta meg, hogy a családon kívül a férfiak és a nők szinte nem is találkoztak. Ezek olyan tények, amelyek az Európába érkezők integrációját is nagyon megnehezítik. Afganisztánban a sisak alatt én is betakartam a hajamat egy sállal, így, ha bementünk valahová, és ott levettük a sisakot, látták, hogy tisztelem a szokásaikat. Ez a hozzáállás az egész magyar kontingensre jellemző volt, s a helyiek körében nagy elismerést aratott.

Milyen volt az afgánokkal együtt dolgozni?

A helyiek bizalmát nehéz elnyerni. A helyi újságban heti rendszerességgel jelentettünk meg anyagokat Magyarországról, magyar feltalálókról, művészekről, hogy el tudjanak minket helyezni és különíteni más nemzetek katonai alakulataitól. Versfordításokat is leközöltünk, hiszen az afgán más keleti népekhez hasonlóan szóbeli kultúra, és nagyon szeretik a verseket, az érzelmes képi világ megszólítja őket. Heti egy órában a rádióban a „Magyar percek” című műsorban is beszámoltunk arról, hogy milyen tevékenységeket végzünk, és melyek az ezzel kapcsolatos legfontosabb hírek, tudnivalók.

Kép

Álmok a fátylak mögött

Mi volt a te feladatod?

Az első afgán missziómban szóvivő voltam, és már a kiutazás előtt tudtam, hogy a mi munkánk mellett, amennyire lehet, az afgánokat is be kell mutatnom Magyarországnak, ami csak úgy sikerülhet, ha minél több közvetlen tapasztalatot szerzek, minél jobban megismerem őket.

Ebben volt nagy segítségemre az, hogy a nőkkel való kapcsolattartás a katonanők feladata volt, hiszen így egy rejtett világ tárult fel előttem.

A táborunkban volt egy CIMIK ház (ez a civil-katonai együttműködés rövidítése), ahová a helyiek bejöhettek elmondani a tapasztalataikat, kéréseiket. Sok nő is fordult hozzánk különféle problémákkal. Az átvizsgálás után a házba lépve már nem vették vissza a burkát, pedig afgán férfitolmácsokkal dolgoztunk. Vállalták az arcukat, s ez azt mutatta, hogy biztonságban érzik magukat. A második misszióm során az én feladatom volt a helyi nők egyesületével való kapcsolattartás is.

Milyen tevékenységeket emelnél ki?

A nevünkben volt a küldetésünk: Tartományi Újjáépítési Csoport. Baglan tartománynak volt egy ötéves fejlesztési terve, amit a helyi vezetők dolgoztak ki, ebben kiemelt helyen volt az egészségügy, az oktatás és az infrastruktúra fejlesztése. Mi arra törekedtünk, hogy a tevékenységünk összhangban legyen a helyiek terveivel, azokat segítsük. Helyi vállalkozókkal dolgoztunk, számítottunk a helyismeretükre, a szakértelmükre, hangsúlyozni akartuk, hogy a saját jövőjüket építik, és mindez persze munkalehetőséget is jelentett. Óvodák, iskolák, utak épültek így. Mi inkább tanácsadóként voltunk jelen, és természetesen a finanszírozáshoz is hozzájárultunk. A falvakban nem voltak megfelelő kőépületek a közintézményeknek, sem vízellátás. Ezen próbáltunk segíteni az úgynevezett „pipeline” projekttel. Ezt a németekkel együtt csináltuk: kutakat fúrtunk, olyan falvakig építettünk ki vízvezetéket, ahonnan az emberek – sokszor gyerekek – 5-6 kilométert tettek meg gyalog a vizestömlőkkel felmálházott szamarakat vezetve, hogy a család vízkészletét biztosítsák. 

Mit éreztél, milyen irányba mozdult az ország, amíg kint szolgáltál?

Egy hatalmas országból csupán egy mikrokörnyezetet láttam, és még a tartományon belül is voltak olyan, úgynevezett „fehér foltok”, magasan fekvő hegyvidéki területek, ahová nem lehetett autóval sem eljutni. Baglan tartomány központjában, Pol-e Homriban volt a táborunk, de természetesen helyiek vettek körül minket, akik különböző vidékekről származtak. Egyáltalán nem volt „borítékolható”, hogy ennek az időszaknak visszarendeződés lesz a vége. Vidéken nehéz volt a helyzet, de Pol-e Homriban a mezőgazdasági főiskolán tanultak diáklányok is. A városokban nem volt gond.

Kép

Csomagosztás nőnapon

Sok lánnyal készítettem interjút, mind arról álmodott, hogy tanult ember lesz, például állatorvossá vagy tanárrá szerettek volna válni. Fájó érzés tudni, hogy ezek az álmok a nyári hatalomátvétel következtében talán örökre széttörtek számukra.

A csillogó szemüket és a lelkesedésüket nem lehet elfelejteni.

A tapasztalataid szerint tehát az iszlám világban vannak hasonlóságok, de markáns eltérések is – országtól, sőt térségtől függően. A te viselkedésedet mi határozza meg, a helyi kultúra vagy az aktuális beosztásod?

Az alap a kultúra, és ebben kell kialakítani azt a magatartásformát, amely tiszteletet ébreszt, de a kapcsolatépítést is támogatja. Mi azért megyünk, hogy segítsünk, és nem azért, hogy a helyieket megváltoztassuk. Jó összehasonlítási alap lehet a ramadán, amit több helyen is megéltem. Egyiptomban is mély vallásosság volt jellemző, a böjti hónapban szabadnapokon még a táboron belül is nagyon vigyáztunk az öltözködésünkre. A helyiek minden kontaktust kerültek abban az időszakban, úgy jellemezném őket, hogy magukba fordultak. Afganisztánban viszont a készültségi állapotot is emelni kellett, hiszen a történelmükben a böjtölés, az iszlámért és a függetlenségért folytatott harc összefonódott, és ilyenkor az idegenek elleni támadások is gyakoribbá váltak.

Volt olyan helyzet bármely missziód során, amikor féltél?

Félelmet soha nem éreztem. Csak a tudatot, hogy ébernek kell lenni, illetve, hogy óriási a felelősség, ám ha nem szeretném, nem csinálnám. Vannak olyan helyzetek, képek, amelyek az emlékezetembe égtek. Ilyen volt például az, amikor 1996-ban Boszniában egy hídavatás szomszédságában tömegsírt tártak fel.

Láttam az emberi maradványokat, és a levegőben is fojtogató bűz terjengett. Talán akkor, nagyon fiatalon értettem meg, miről szól a hivatásunk, de soha nem akartam mást csinálni.

Nincs két egyforma misszió, még ugyanazon a helyen sem, hiszen mindig mások a feltételek, a körülmények és a kollégák is. Az a legfontosabb, hogy mi Magyarországot képviseljük, magyar katonák vagyunk, egységben kell dolgoznunk.

Kép

Gyereknap

Hogyan dolgozod fel a feszültséget és az időszakos, de hosszú távolléteket?

Az élmények feldolgozása életszakaszonként is változik. Amikor terepen vagyunk, nagyon fontos a csapatszellem, egy-egy vezető, akit tisztelek és akiben bízom. Az esti beszélgetések a kollégákkal, egy jó szobatárs, akivel figyelünk egymásra. A fotózás is nagyon fontos, ami egyszerre hobbi és a munkám része. Egyszerre távolít és közelít, hiszen az objektíven keresztül mindent másképp látunk. A tekintetet is fürkésszük, ugyanakkor a képre nézve megértjük magát a helyzetet, segít reflektálni és feldolgozni a látottakat. Megvan a mélység és az élesség. A spontán képeket szeretem, elkapni a mozdulatokat, gesztusokat, amikor szinte még a gondolatok is látszanak. Jelen lenni a pillanatban, előítéletektől, kritikától mentesen... Sok minden elárul az, hogyan néznek egy katonára.

Mennyire visel meg egy ilyen misszió?

Nagyon fontos, hogy érezzük, itthon hazavárnak bennünket. Szerencsésnek érzem magam, mert a szüleim kezdettől fogva támogattak mindenben, a férjem pedig szintén katona, aki pontosan tudja, hogy mivel jár ez a hivatás.

Amikor reggel elolvasom az üzenetét, tudom, hogy lélekben velem van minden pillanatban. Ugyanakkor azt is tudom, hiszen ő is több katonai misszióban szolgált, hogy mindig annak a nehezebb, aki itthon marad.

Beszélgetésünk idején is bepakolva vár az utazóládád, Koszovóba készülsz, immár harmadszor. A felszerelésen kívül mit viszel magaddal?

Civil ruhát nem viszek, heti hat napot fogok dolgozni. Fényképeket viszek, amiket az ágyam melletti falra szoktam kitenni, egy bögrét, amit épp most kaptam egy kedves barátnőmtől, és még néhány személyes apróságot, amelyek az otthonommá teszik a szállást. Nagy lelkesedés van bennem! Az elmúlt évtizedekben olyan élményeket és tapasztalatokat szereztem, olyan világok tárultak fel előttem, amelyek mind-mind a katonai hivatáshoz kötnek. Szeretem a kihívásokat, szeretek célokat kitűzni magam elé, próbára tenni magam, hogy képes vagyok-e szakmaileg és emberileg megoldani új helyzeteket. A lécet folyamatosan emelem, eddig mindig sikerült átugranom, bízom benne, hogy most is így lesz.

A fényképeket Szabóné Varga Erika főhadnagy bocsátotta rendelkezésünkre.