„Nehéz a környezetedre figyelni, amikor ott áll melletted a Terminátor” – Schwarzenegger magyar testőrével beszélgettünk

Azt gondolnám, eleven, harcos kisgyerek voltál. Tévedek?

Szófogadó voltam inkább és türelmes. A szüleim pedagógusként dolgoztak, engem pedig más gyerekek gyakran piszkáltak, megfogadtam hát, hogy megtanulom megvédeni magam. Igen ám, de otthon rendre azt hallottam, hogy tanuljak, hagyjam a sportot, az az olimpikonoknak való. Egy nap megláttam a Madách téri Kelemen István Jiu-Jitsu-terem sárkányos logóját, és elkezdtem odajárni edzeni. A gyerekcsoportba 14 évesen már nagy voltam, így beraktak a felnőttek közé, ahol meg feltörölték velem a szőnyeget. De nem adtam fel, úgy olvastam tovább a harcművészeti könyveket, mint a Bibliát. Két évvel később váltottam aikidóra, az első sportágra, amelynek az oktatója is lettem.

Az miért volt fontos, hogy közben önként jelentkezz katonának?

Kellett a kihívás, hogy megkeményedjek. Akkor még abban is hittem, hogy nyomozó leszek vagy hivatásos katona. Pécsre kértem magam a mélységi felderítőkhöz, akik nem sokkal előtte még a délszláv háborútól védték a határt, de Szolnokon a legendás Furkó Kálmánnál is vettem részt kiképzésen. Nélküle ma nem tartanék itt, ő nem tűrt megalkuvást, de ha elvégezted, amit kért, leléphettél. Közelharcot tanultam, ejtőernyőztem, s rájöttem, hogy a valódi harc más, mint az idealizált harcművészet. Utóbbi egyfajta lelki békéhez vezető belső út, sokak szerint több benne a művészet, mint a harc. Szerintem mindenki annyit vesz el, amennyit megért belőle. Aki tajcsizni megy, az nem lesz harcos, aki thai boxolni, azt meg nyilván a verseny érdekli, nem a megvilágosodás. Az egyik egészségmegőrző, a másik eredménycentrikus.

Jól tudom, hogy te végül a krav maga izraeli önvédelmi rendszerben találtad meg a helyed?

Előbb még civilként is ejtőernyőztem, majd egy barátom mellett búvároktató-segédként dolgoztam. Az ejtőernyő után furcsa volt, hogy lassabban merülök, és hogy míg az ernyőzés hosszú előkészület rövid élvezettel, a búvárkodás pont a fordítottja. De voltam recepciós a szaúdi nagykövetségen és értékszállító is. A krav magának pedig valóban megfogott a gyakorlatiassága. A rendszer attól is hatékony, hogy Izraelben a mai napig finomítják. Az edzők rögtön felfigyeltek rám, egy évre rá osztályelsőként ennek is az oktatója lettem. Közben a kettlebell nevű sportágban is megcsináltam első magyarként az úgynevezett „Beast Challenge” kihívást, ehhez egy 48 kilós vasgolyóval kell három feladatot végrehajtani.

Erre 9 hónapot edzettem, ám a sikert végtelen kiüresedés követte. Azóta tudom – az általam oktatott olimpikonoktól –, hogy a profi sportolók is ezen mennek keresztül egy-egy nagy eredmény után, sőt, a milliárdos üzletemberek is. Elérik a céljukat, de utána mi jön?

Úgy tudom – még Alonso és Schwarzenegger előtt –, neked a késes közelharc és a lövészet jött…

A Veszett vad című filmben láttam először a Sayoc Kali késharcot, s egyből meg akartam tanulni, de csak sok évvel később lett rá anyagi lehetőségem. Akkor már csak Angliáig kellett utazni érte, nem az USA-ig. Mentálisan extrém megterhelő volt a képzés: elkezdtük reggel 8-9 között, kétszer megálltunk enni, s gyakran éjfél utánig nyomtuk. Addig kellett gyakorolnunk, míg „a kés a testünk részévé nem vált”. Éjszaka is mindenhonnan késeket láttam jönni, reggel szédülve ébredtem. Mondta is a mester, hogy rosszul nézek ki. Mondom, mert nem aludtam. Erre kihívta a fiát, hogy támadjon rám. Azt sem tudtam, ki vagyok, de 80 százalékos pontossággal megvédtem magam, mert a testem automatikusan válaszolt. Azt mondja: „érted már a képzés lényegét?” Akkor jöttem rá, a legtöbb harcművészet hibája az, hogy csak imitálják a támadást. Más, amikor valaki olyan szúr, aki az életedre tör, és helyetted akar hazamenni a konfliktusból, és más úgy védekezni ellene, hogy te is tudod használni a kést, érzed, mit fog csinálni vele. A Sayoc-ot azóta rendőrségi, katonai elitegységeknek is oktatom.

Ahogy szituációs lövészetet is tanítasz, hozzád járnak a többszörös olimpiai bajnok vízipólósok, dr. Molnár Tamás és Madaras Norbert is. A kés mellett egyenes út vezetett a „lövészetek Forma-1-éig”?

Még gyerekként feljártunk Mátrafüredre, ahol hétvégenként légpuskával lövöldöztem egy bácsinál, az is egy mag volt, amely később gyökeret eresztett. Mindig tetszett, hogy a lövésnél a jelenben kell lenni. Ha elrontod, s utána ezen agyalsz, megint el fogod rontani; ha meg azon, hogy a következőnek már jónak kell lennie, akkor meg a jövőre figyelsz, és megint hibázni fogsz. Lassan 20 éve kezdtem a lövészkarrierem. Ennek is meg akartam ismerni a mélységeit, ezért addig tanultam, amíg az oktatója nem lettem. Nyertem számos versenyt: idén magyar bajnoki címet szereztem, 2019-ben hazánk legjobb rendőrei és katonái előtt abszolút elsőként végeztem a Közszolgálati Egyetem kézifegyver-kupáján.

De a közelharcot is vittem tovább, a Stohl András nevével fémjelzett Tűzvonalban című magyar filmsorozatban két éven át a közelharc-jelenetek koreográfusa voltam.

Kép

Tóbiás Mátyás – Fotó: Pohlotka Alfréd

Mondhatjuk, hogy 40 éves korodra mindent elsajátítottál, ami a testőrséghez szükséges, úgyhogy rátérhetünk Alonsóra, Schwarzeneggerre…

Testőrként az első feladatom a Forma-1-es Fernando Alonso személyi védelme volt. A hotel és a versenypálya között kísérgettem, illetve a születésnapi partiján az Operaházba mentünk. Vidám figura, s mivel mindenki kedveli, nem kellett nagyon félteni. Arnold Schwarzenegger pedig végtelenül karizmatikus, finom modorú, jószívű úriember. „Srácok, nagyon köszönöm, hogy ilyen széppé tettétek számomra a rendezvényt, végig nyugodt voltam, éreztem, hogy biztonságban vagyok, minden időben történt” – mondta a közös munka végén. Ritka egy megbízótól ez a közvetlenség, mert alapból nincs köztünk kommunikáció. De az utolsó napon ő ajánlotta fel, hogy készítsünk csoportképet, illetve egyenként is fotókat vele. Egyszer törölközőben, a szájában szivarral nyitott ajtót, akkor láttam, még mindig milyen erős. Ha tisztelettel szóltál hozzá, kenyérre lehetett kenni. Rendkívüli kisugárzása volt, ha azt mondta volna, gyertek velem az Északi-sarkra mezítláb, mi szó nélkül követjük. És nem felejtette el, honnan indult, miközben a rendkívüli sikereiért ő is nagy árat fizetett. Egy volt nehéz: a környezetedre figyelni, amikor ott áll melletted a Terminátor… (nevet)

Apropó, ezen a nyugodt személyiségen túl, ami téged jellemez, mitől lesz valaki jó testőr?

Én akkor egy nagyszerű csapat tagja voltam, a testőrködés pedig csapatmunka. Az emberek azt hiszik, van „a” testőr, mint a Több mint testőrben Whitney Houstonnak Kevin Costner. De az a romantikus felfogás csak a hollywoodi forgatókönyvírók fantáziájában létezik, hogy jön a testőr, megvédi a megbízót, mindenkit legyőz, még vakon is jól lő, úgy vezet, mint Jason Statham, úgy verekszik, mint Bruce Lee fénykorában, sosem fárad el, nem vérzik – ha megsérül is, csak váll-lövést kap –, végül hősszerelmes lesz és viszi a csajt meg a lóvét. Ez a munka rendkívül sok előkészülettel, gyakorlással is jár, amire rámehet az életed.

Amit a testőr a legtöbbet használ, az a feje. Mindent előre felépít, mint egy algoritmus, majd az eseményeknek megfelelően, mielőtt bármi veszélyes történhetne, elviszi a védettet egy másik irányba.

Ismernie kell a megbízóját, mi Arnoldnak még a csillagjegyét meg a vércsoportját is tudtuk, egészen az olyan apróságokig, hogy nem szereti a buborékos vizet. Ellenben napi hat szál szivart szív – amikor megérkezett, olyan fáradt volt, hogy szivarral a szájában elaludt a dzsipben. Szóval egy ilyen munka két-három hét felkészülés, helyszínbejárás, attól kezdve, hogy a liftnek mikor volt az utolsó karbantartása, odáig is, hogy áramszünet esetén mi a menekülési útvonal, hol a védett szoba, vagy hova szállítsuk az illetőt, ha bármi probléma adódna.

Kerültél már (élet)veszélyes helyzetbe a pályafutásod során?

Inkább az életem során, mert ezeket nem mindig a munka hozta. Egyszer ránk égett a lakásunk, vagy beestünk egy 8 méteres szakadékba kocsival a budai hegyekben. Sodródtam be kocsival kamion alá, és sörétes fegyverrel is lőttek majdnem hátba. Búvároktatás közben átment rajtam egy motorcsónak a Vörös-tengerben: óriási ütést kaptam a fejemre, azt sem tudtam, hol vagyok, reflexből felemeltem a két kezem. Erre a balt megrántotta és ütni kezdte valami, azt hittem, egy cápa harapja le. De a csónak vezetője gázolt el, annak a vége vágott fejbe, és a propellerje rántotta be a karom. Ha nem fogja fel az első ütést a fémcsatos búvárórám, ma talán nincs bal kezem. Csupa vér volt minden, a kézfejem és az alkarom vérzett, de legalább nem cápa volt. Akkor értettem meg, mekkora hálával tartozom a sorsnak, hogy van két kezem, két lábam. Aztán egyszer repülővel is lezuhantunk ejtőernyős gyakorlaton Gödöllőn. 90 méteres magasságban leállt a motor, ahonnan már nem lehet kiugrani. Beláttunk a fák ágai közé, billenés, becsapódás, a kényszerleszállással egy villanyvezetéket találtunk el. Ahogy rohantunk ki a gépből, csapkodott az áram.

Ez a túlélés a pilótabravúr mellett isteni beavatkozásnak is köszönhető szerintem, mert aki ott volt, azóta is fontos feladatokat lát el.

Még korántsem beszéltünk mindenről, például arról sem, hogy önvédelmi coachként nőket és civileket is felkészítesz arra, hogyan védjék meg magukat. De mire vagy a legbüszkébb?

A megmentett életekre és azokra, akik az én közreműködésem miatt térhettek haza biztonságban. Az elért sport- és egyéb eredmények szépek, de csak időlegesek. Úgy gondolom, az életem során minden a szellemi fejlődésről szólt. Amikor férfivá kellett válnom, akkor férfivá váltam, ami a mai világban nem értelemszerű. Amikor gyerekként a mamám kivitt a pénteki piacra, láttam, hogy a szomszéd gyerek milyen volt a katonaság előtt, alatt és után. Akkoriban még tényleg férfivá értek a fiúk. Az pedig végképp megtanított a felelősségre, amikor például egy nemzetközi delegációt kellett kísérnem testőrként, és első nap leült velem a főnök, aki a következőket mondta. „A legjobb tréninget, felszerelést és kollégákat kapod, mind különböző elitegységes tapasztalattal. Ha bárkinek baja lesz a megbízók közül, megvesszük neked a repjegyet, és te mész el a családjához elmondani.” Végül a szaúdi hercegtől kezdve orosz, amerikai, közel-keleti üzletemberekig, családokig, sportdelegációkig sokan érezhették magukat biztonságban mellettem, ami mind-mind büszkeség.