Idősebb Angster József hangszerkészítő, a gyáralapító hittel és szakértelemmel a 19–20. század fordulójának leghíresebb magyarországi, sőt, közép-európai orgonagyárát építette föl.
A családi műhelyből lett üzemből 1867 és 1951 között 1307 orgona és 3500 harmónium került ki, székesegyházi daraboktól falusi hangszerekig: így többek között a cég hírnevét öregbíti a pécsi, kassai, kalocsai, szegedi dóm, vagy a Szent István-bazilika és a Zeneakadémia koncertorgonája is.
A család emlékezetében nemcsak a dicső múlt élénk: a gyáralapító ükapa sikertörténete mellett ott áll a nagyapa szakmai életének eltörése is, a kommunista államhatalom visszaélései. Bérczi Zsófia személyes indíttatásból vitte színpadra családja történetét, hiszen nagyapja, a tíz esztendeje elhunyt ifj. Angster József volt a gyár egyik utolsó vezetője, míg keresztanyja, Angster Judit akusztikus fizikusként az orgona hangszer működését és hangját kutatja, tudományos módszerekkel segítve az orgonaépítőket.
Zsófia az utóbbi években arra törekedett, hogy a gyárnak méltó emléket állítson. 2010-ben ideiglenes, majd annak alapján 2015-ben időtálló emlékművet tervezett a felmenőinek, utóbbi Pécsett a Barbakán alatt a Nyugati Várfalsétányon található; a szobor körül elhelyezett gombok megnyomásával orgonaművek és riportok szólaltathatók meg. 2017-ben – a gyár alapításának 150. évfordulóján – az általa gyűjtött dokumentumokat Angster re-generációk címen vitte színre. A darab címét elmondása szerint keresztanyja ma is aktív munkássága mellett a Budavári Attila által alapított és vezetett – magát az Angster gyár földrajzi utódjának valló – Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra mintaszerű működése is inspirálta, hiszen annak indításánál ifjabb Angster József is aktívan jelen lehetett. Ezzel kárpótolta őt a sors valamelyest a derékba tört pályája miatt. A színdarabban az Angstereken kívül Budavári is megelevenedik, lírai mondattal zárva monológját: „Amikor annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok már imádkozni, akkor egy jó orgona helyettem is imádkozik. Mert egy jó orgona liftként működik föld és ég között, meg tudja tisztítani az embert.”
Élőkép Színház: Angster re-generációk (rendezte: Bérczi Zsófia)
A dokumentum- és fikciós elemeket vegyítő előadás korabeli szöveges dokumentumok, kép- és hangfelvételek színpadra alkalmazásával, bejátszásával, illetve látványszínházi jelenetekkel idézi föl a gyár és a család történetét, a reformkor varázslatos hangulatát és az orgonák éteri hangját. Saját családtörténetét formálta színdarabbá Bérczi Zsófia, az Élőkép Színház vezetője, ifj. Angster József unokája. Bérczi Zsófia az ezredforduló környékén dokumentumfilmet szeretett volna forgatni nagyapjáról; az ekkor készült rövid videófelvételek közül néhány az előadásban is látható.
„Nagyon szeretnénk, ha a még most is álló gyárépületben létrejöhetne egy orgonamúzeum és a hozzá tartozó lakóépületekben az Angster múzeum” – árulja el a család következő nagy álmát Bérczi Zsófia, hozzátéve: „Míg előbbi a hangszert járná körbe a legkülönfélébb módokon, addig a második az Angster család múltját mutatná be.”
A bemutatásra szükség is lenne, hiszen bár Pécsett nagyon sokan ismerik a család nevét, országszerte azért kezd megkopni az emlékezet, túlságosan kevesen hallottak a család történetéről.
Pedig az Angsterek története túlmutat egy család fölemelkedésén és a kommunizmus miatti ellehetetlenülésén: idősebb Angster József a szorgalom és a kitartás példaképe, ifjabb Angster József pedig a túlélésé és az újrakezdésé.
És könnyű belehelyezkednünk a szereplők életébe, hiszen a személyes példákon túli tanulság is adott: az Angster generációk jellegzetes példái a magyar társadalom 19–20. századi változásainak.
Bérczi Zsófia – Fotó: Bojtos Anita
Fűzfahegedűtől a Notre Dame-ig
A gyáralapító, idősebb Angster József – a színdarabbeli nagyapa – életútja egy dél-baranyai településről, Kácsfaluból (a mai horvátországi Jagodnjak) indult el. Így vall a kezdetekről naplójában: első „tanítója” nagyapja volt, aki készített neki egy kis hegedűt. A hangszer mindössze „egy egyenes darab fűz vagy nyárfa volt, az egyik végén lyukat bevésve négy faszeggel ellátta, mint a közönséges hegedűnél... Apám felhúzta rá az őneki elpattant és már rövid húrjait, meghangolta, és kész volt a kis hegedű. Készített hozzá fűzfavesszőből vonót, rákötött egy csomó lófarkot és begyantázta. Ezt aztán több évig használtam... Édesapám látva tehetségemet, csodálkozva kérdezte egyszer: – Gyerek, mi lesz egyszer belőled? – Én olyan verkli csináló leszek... Akkor még táncoló babás verkliket lehetett az utcán látni, amelyek nekem igen tetszettek.”
Angster József asztalossegédként szerzett bizonyítványt 1853-ban Eszéken, majd egy évtizedes vándorútra indult: az első két évben Temesvár környékén vállalt asztalosmunkákat, majd nyugat felé vette az irányt.
Az 5200 kilométeres európai útból mintegy 1500 kilométert gyalogosan tett meg.
Első orgonaélménye Mohácson érte: egy mise alkalmával belelátott az orgonaszekrénybe, és lenyűgözte, ahogy az orgonista játéka közben mozog és lüktet bent minden.
Bécsben legényegyleti munkástanfolyamra iratkozott be, magániskolában műszaki rajzot és franciát tanult, és dolgozott Titz Péter orgonaépítőnél. Tulajdonképpen sorsa ezzel végleg eldőlt: megszületett az életre szóló elköteleződés az orgona hangszer és az orgonaépítés mellett.
Párizsban a világhírű Cavaillé-Coll cégnél vállalt munkát, és mindössze két hónap elég volt ahhoz, hogy a cég „monteur”-ként, vagyis az összeszerelésért felelős munkatársként alkalmazza őt a szerelőcsarnokban. Angster Józsefnek eddigre már a kisujjában volt az orgona minden alkatrésze, működése, ismerte az összefüggéseket is. Külföldi tanulmányútjának csúcsa az volt, hogy részt vett a Notre-Dame orgonájának építésében, ahol több külső összeszerelési munka vezetésével, sőt, a végső intonálással is megbízták.
„Csókot érdemel az orgonaépítő!”
A három év alatt elsajátított tudást nem tartotta meg magának: hazatérve ott volt tarsolyában, fejében és kezében a kor legmodernebb orgonaépítési technikája, hangzásképe és a hangszínt illető romantikus ízlés is, amely az Osztrák-Magyar Monarchiában akkoriban teljes újdonságnak számított.
A magyar közönség nem is sejtette, mekkora kincs tért vissza a szülőföldjére.
Angster József előbb kisebb bútorasztalosi munkákból, verkli- és harmóniumjavításokból élt, és csak két év elteltével kapta első komolyabb megrendelését: a pécsi zsinagógába kértek tőle egy orgonát. A mű, amely 1869-ben készült el, annyira jól sikerült, hogy azonnal híre ment, ettől fogva pedig csakhamar az ország legkeresettebb orgonaépítő mestere lett.
Nemcsak az orgonák hatását, de a gyáralapító Angster József habitusát is kedvesen idézi föl ifjabb Angster József az Angster re-generációk nézőket is bevonó első jelenetében: „Amikor Vaskúton egy szép új orgonát adtak át, és az ünnepi ebéd után bemutatták, a hallgatóságból az egyik nő – talán zenetanár – annyira el volt ragadtatva attól a gyönyörtől, amit ezeknek a hangoknak az összhangja, egybeolvadása és harmóniája okozott, hogy azt mondta: »Azt a mestert, aki ilyenre képes, azt meg kellene csókolni!« Az Öreg el volt bújva a hátsó sarokba, előrejött, aszondja »Bitte«. És a naplója annyira őszinte: igazolja, hogy végre is lett hajtva."
Angsterok
Balról jobbra: Angster Emil és családja; Angster Oszkár és családja; a gyermek Angster Imre és József; id. Angster József; Angster Oszkár; Angster Emil; az Angster család
Világhírű gyár született
Első munkája megalapozta jó hírnevét, majd huszadik műve, a kalocsai székesegyház orgonája már új dimenizóba emelte a gyárat. A hangszerrel később Liszt Ferenc is nagyon elégedett volt.
A három manuálos, 34 változatú Budapest-terézvárosi orgona azért volt különösen nagy jelentőségű Angster József számára, mert ezzel a művével, 1890-ben fogadta be őt Budapest. A hangszer mellett egymást váltották a kor neves muzsikusai. Szautner Zsigmond, a Zeneakadémia igazgató-karnagya épp úgy rajongott érte, mint Erkel Ferenc fia, a szintén zeneszerző Sándor, vagy a terézvárosi templom orgonistája. Utóbbi állítólag úgy nyilatkozott: az orgonánál ülve úgy érzi magát, mintha trónon ülne.
A századforduló és a tízes évek a gyár legtermékenyebb időszakai voltak, 1903-ban pedig megbízás érkezett a budapesti Szent István-bazilika orogonájának megépítésére. A mű már nem csak az alapító érdeme: itt kezdődött voltaképp a második generáció – Angster József fiainak, Emilnek és Oszkárnak a – munkássága.
Az első világháborúig évente mintegy ötven orgona készült, de például 1910-ben hetven orgonát építettek az Angster-gyárban. Akkortájt száztíz munkás dolgozott a cégnél.
1930-ban épült a gyár legnagyobb és egyben az akkori Európa második legnagyobb orgonája.
Ifjabb Angster József így emlékszik vissza édesapjára, a gyár műszaki vezetőjére a gyár és a család történetét feldolgozó Angster című könyvében: „Soha nem fogom elfelejteni azt az odaadó, páratlan lelkesedést, amellyel apám, Angster Emil a legnagyobb Angster-mű, a szegedi dóm orgonájának építését irányította, és soha nem fogom elfelejteni azokat a könnyeket sem, amik ennek a ritka embernek az arcán végigperegtek, mikor élete főműve elkészült, és Istent és alkotóját dícsérő hangján megszólalt.”
Angster Oszkár a gyár kereskedelmi igazgatója volt, feleségével együtt ő vállalta a gyártulajdonossággal járó társadalmi szerepeket is. Mivel az orgonaépítés erkölcsi presztízse mindig magasabb volt, mint a munkával járó anyagi haszon, a családi legendárium szerint Oszkárék fia, a harmadik generáció másik vezetője, Angster Imre gyakran hallotta édesanyjától: „Apád arany zsebórája már a saját lábán megy a bankba fizetésnapokon!”.
A harmadik generáció ifjú vezetői apáik korai halála miatt túl fiatalon, 24 évesen kényszerültek a gyár élére állni. Vezetésük szűk évtizede alatt játszódott le a második világháború, majd a gyár államosítása és felszámolása.
1942-ben, a gyár fennállásának 75. évfordulóján még méltó megemlékezést rendeztek nagy sajtóvisszhanggal, országos érdeklődéssel – talán ez volt a fiatal vezetők utolsó öröme az ürömben. A front 1944 végén érte el Pécset, innentől Angster József katonaként szolgált, az üzemet 1945 áprilisáig Imre vezette. Akkor egy szovjet híradós alakulat költözött az épületekbe, de részben ennek köszönhető, hogy nagyobb fosztogatás, rombolás nem történt. 1946 januárjától csökkentett létszámban, de ismét folyt a munka, igaz, a rohamos infláció miatt korántsem a megszokott módon.
Az orgonák értéke adakozásból, gyűjtésből jött össze: a lisztet, burgonyát, szalonnát, egyebeket szekérrel hordták be a gyárba az orgona áraként. A család pedig fizetés napján literre, kilóra mérte a jusst a munkásoknak…
Orgonasípok helyett koporsódeszkák
A gyár hanyatlása és ellehetetlenülése sajnos tipikus példája az 1945 utáni magyar történelemnek. Az államosítás során munkásembert ültettek igazgatóként a gyár élére – a sors fintora, hogy ő meghagyta volna fő profilként az orgonaépítést, csak már alig volt megrendelés. Az üzem Hangszer és Asztalosárugyárként működött, termékei között jobb esetben furulyák, rosszabb esetben főként katonai szekrények meg hokedlik, raktári állványok, zászlórudak, kutyaólak és koporsók voltak... Az orgonagyártás gépeit kidobálták az udvarra, ahol hónapokig ázva elrozsdáltak, tönkrementek.
A megrendelések hiányát az magyarázta, hogy a megfélemlített és anyagilag ellehetetlenített egyházközségeknek az egyházi birtokok államosítását követően nem volt pénzük.
Az államosítás folyományaként ifjabb Angster Józsefet – aki korábban vörösdiplomával végzett a Budapesti Műszaki Egyetem villamos tagozatú gépészmérnöki karán – hamar ki is vették a gyárból, mondván, „mérnökre ott már nincs szükség”, és helyette a pécsi városi tanács építési osztályára helyezték. Unokatestvére, Imre – aki mielőtt orgonaépítő lett, kereskedelmi szakközépiskolát végzett – könyvelői munkakörben a gyárban maradhatott.
A koporsógyártás következtében 1951-re a gyár veszteségessé vált, mert nem teljesítette a tervutasításban előírt koporsószámot.
Mindeközben elkezdődött a család megfigyelése is, a legsötétebb Rákosi-korra jellemző koncepciós perek előkészítése, a koholt vádak folyamatos életben tartása.
A hatóság emberei azt állították, hogy Angster József és Imre az országos összeköttetéseit felhasználva beszélte le a papságot arról, hogy orgonát rendeljen, sőt, szándékosan rossz gazdasági tervet készítettek. A gyár pincéjében és padlásán végzett házkutatások után azt mondták, olyasmiket őriz a család, amiket az államosítás elől eltitkolt, majd ráadásképpen még megvádolták őket azzal, hogy pontatlan úti elszámolással „megkárosították a népgazdaságot”. A perhez minden készen állt.
Ítélet a tárgyalási szünetben
A fő vád az volt, hogy az orgonaépítés „klerikális ipar”, mert az orgona „klerikális hangszer”. A gyár beidézett dolgozói persze hiába magyarázták a tanács embereinek, hogy egy hangszer nem lehet „klerikális”, hiszen nem tehet arról, hogy főképp templomokban található.
Angster Józsefet és Imrét 1951. április 26-án tartóztatták le.
A bírósági tárgyalás szünetében egy államvédelmi egyenruhás ember borítékot tett a bíró asztalára: mint utóbb kiderült, az ítéletre vonatkozó pártutasítás volt benne. A védőügyvéd még elsorolhatta az érveit, de a bíró már írta közben az ítélet indoklását.
Arra, amikor bilincsben végigvezették Pécs piacán, Angster József utólag úgy emlékezett: nem szégyellte magát, sőt, munkájára, nagyapja és apja alkotó életére gondolt, miközben elsősorban családjáért aggódott. „Apáinknak szerencséjük volt a korai halálukkal, mert nem kellett megérniük a rombolást” – számolt el lélekben felmenőinek.
ifjabb Angster József és Angster Judit – Fotó: Bérczi Zsófia
Angster Imre Komlón, egy építkezésen töltötte le börtönbüntetését, József pedig a szegedi Csillagban, köztörvényes bűnözők között. A két- illetve hároméves börtönbüntetést a család közbenjárására az elítéltek tudta nélkül egy évre módosították, így az unokatestvéreket meglepetésként érte, amikor 1952. április 26-án szabadultak.
Ezzel a névvel persze nem volt könnyű új életet kezdeni, hiszen osztályidegenek voltak. Sok kilincselés után József végül villanyszerelőként kapott munkát. Amikor híre ment, hogy szaktanácsokat oszt, a személyzetis behívatta és figyelmeztette arra, hogy a mérnöki diploma eltitkolása szabotázsnak minősíthető. Nem sokkal később mérnöki feladatokkal bízták meg, egy év múlva pedig kinevezték az akkori téglaipari vállalat főmérnökének. Ezt a pozíciót töltötte be nyugdíjazásáig. Imre szintén nehezen tudott elhelyezkedni: végül a Vegyianyag Nagykereskedelmi Vállalatnál kapott munkát különböző munkakörökben, ahonnan mint az áruátvétel vezetője és a vámügyek intézője ment nyugdíjba.
Új munkát és munkahelyet ugyan találtak, azonban a hivatásuk és a családi életmű odalett. A nemzedékek re-generációját talán a méltó emlékezet fölállítása hozza majd el.
