Nem mindenki tud fast fashion boltban vásárolni

Bemegyek egy ruhaüzletbe, nézelődöm, próbálgatok, ami jó, megveszem, ami nem, otthagyom. Ilyen könnyű lenne a ruhavásárlás? Sokaknak igen, de mi van azokkal az emberekkel, akik eltérő testalkatuk vagy valamilyen akadályozottságuk miatt nem, vagy csak nagyon nehezen találnak ruhát maguknak.

Mindezt saját bőrén érezte Huszár Fanni is, akinek súlyos gerincferdülése miatt korzettet, vagyis orvosi fűzőt kellett viselnie. Fanni ma már a Dress-coding társadalmi vállalkozás projektvezetője és divattervezője. 2020-ban alakultak, céljuk, hogy egyedi, méretre szabott ruhákat készítsenek speciális igényű személyek számára.

Innovatív technológiák segítségével olyan ruhadarabokat hoznak létre, amelyek javítják az akadályozottsággal élő személyek életminőségét, és megoldást nyújtanak egyedi problémáikra.

„Fontos számunkra, hogy ne csak megoldást kínáljunk az egyedi problémákra, hanem fel is hívjuk a témára a figyelmet. A tervezés, megvalósítás mellett platformot teremtünk arra, hogy többet beszéljünk az akadályozottsággal élők és a divat viszonyáról” – mondja célkitűzésükről Solti Emese, a Dress-coding kommunikációs menedzsere. A Dress-coding mögött ugyanis tíz-tizenkét fős lelkes önkéntes csapat áll. Projektjeikre pályázati forrásból nyílt felhíváson keresztül keresnek speciális igényű jelentkezőket. A tervezés, megvalósítás folyamatát dokumentálják, és képanyagok, kisfilmek keretében mutatják be a nagyközönségnek.

Kép

Gerincferdüléses lány a neki tervezett, fűzővel viselhető ruhában – Fotó: Dömök Noel Szilveszter/Dress-coding

Hogyan öltözik, aki fűzőt hord?

Jázmin fiatal lány, súlyos gerincferdülése miatt fűzőt kénytelen viselni, az eszközre - hogy kreativitását kifejezhesse – gyakran festett is. Ő volt a Dress-coding első „modellje”. Jázminnak 2020 végén egy háromhónapos tervezési folyamat után egy kétrészes nadrág-felső szettet készített az önkéntes csapat, amelyen kényelmesen viselhető a fűző, és amely segíti az önkifejezését.
„A korzett alatt egy vékony réteg ruhát ajánlott viselni, ami megakadályozza, hogy az eszköz bevágjon, fájdalmat okozzon, dörzsölje a bőrt. Ezen túl viszont nagyon nehéz aláöltözködni. A ruhák nem tökéletesen méretre illeszkednek, ezért olyan helyeken lesz gyűrődés, ami miatt zavaróvá válik a segédeszköz” – magyarázza Emese. Fontos kitétel, hogy a tervezés során a segédeszközt nem módosítják, abba nem nyúlnak bele.

Alkalmi ruha a Down-os Liának

„A Down-szindrómával élőknek általában rövidebbek a végtagjaik, teltebb az alkatuk, és a bőrük gyakran érzékeny a címkékre. A fast fashion boltokban ezért problémás nekik a vásárlás” – mondja Emese.
Így volt ezzel Sőrés Lia Down-szindrómával élő festőművész is. Liának mindig fontos volt az öltözködés, annak ellenére, hogy nehezen talált magának ruhákat. Egy családi esküvőre készült, ezért kifejezetten alkalmi ruhát szeretett volna terveztetni.  A Dress-coding megvalósította az álmát, sőt talán annál többet is.

Huszár Fanni tervezőt ugyanis Lia alkotásai inspirálták, így az elkészült ruhán Lia saját színei, rajzai, mintái is megjelentek.

„A projektek során mindkét lányt jobban megismertük. Lia családjával is jó kapcsolatuk alakult ki, ő el is sírta magát, amikor meglátta a róla készült videót. Emberileg is sokat kapunk tőlük. Tanulunk tőlük arról, hogy tervezőként mire figyeljünk” – meséli Emese.

Mérőszalag helyett 3D szkenner

Ahogy a cikk elején már szó volt róla, a Dress-coding célja az innovatív technológiák és a divat kapcsolatának erősítése. Mit jelent ez? Azt, hogy már a tervezés is digitálisan zajlik. Gombostű vagy mérőszalag helyett 3D szkennerrel dolgoznak, és a tervezési folyamat egy számítógépes szoftver segítségével valósul meg. Csak egy mintadarabot, valamint a végső ruhát varrják meg.

„Digitálisan készül el a szabásminta, ehhez nem szükséges semmilyen mérés a fizikai térben, az alany testét 3D szkennerrel digitalizáljuk, így számítógépes szoftverrel egy avatarra van rászabva a ruha” – magyarázza a folyamatot.

Kép

Fotó: Borsi Flóra

Egy-egy kézzelfogható mintadarab készült Jázminnak és Liának is, amelyet fel tudtak próbálni.

„Egy tradicionális tervezési folyamatban több ilyen is készülne, mire kialakulna a tökéletesen illeszkedő végeredmény, vagyis több hulladék keletkezne” – hangsúlyozza a kommunikációs menedzser.

A folyamat mindenképp pontosabb, mint gombostűkkel tűzködni, és a digitális tervezés a fenntarthatóság miatt is jó alternatíva.  A jövőben valószínűleg egyre több ruha készülhet majd így. „Ez egy új irány, kérdés, hova vezet” – véli Emese.

Hallókészülék mint ékszer

A csapat jelenleg egy hallókészülék-ékszer megvalósításán dolgozik, amely szintén egy fiatal lánynak készül. Hallókészülékre vagy fülre rögzíthető ékszer lesz, amely felhívja majd a figyelmet az eszközre, és szebbé teszi azt.

„A speciális igényű személyek számára is ugyanolyan fontos, hogy esztétikus ékszereket, ruhákat tudjanak viselni, ki tudják vele fejezni önmagukat. A hallókészülékek ebben még nem járnak elöl, nem esztétikusak. Formájukban inkább orvosi eszközre hasonlítanak, mint trendi ékszerre. Ami a szemüvegeknél megvalósul, az a hallókészülékeknél egyáltalán nem” – mondja Emese.

Világszerte alig tíz olyan kezdeményezés van, amelyek hasonló ékszergyártással foglalkoznak, holott lenne rá igény. Arra viszont nagyon sok példa akad, hogy hallássérültek DIY (Do it yourself!, Csináld magad!) módon készítenek maguknak ékszert a hallókészülékeikre.

„A mi költségeinkbe nem fér bele, hogy hallókészüléket tervezzünk, viszont arra, hogy egy ehhez kapcsolható, 3D nyomtatott ékszert megvalósítsunk, van lehetőségünk” – mondja. Vagyis ezúttal is digitálisan zajlik majd a tervezés, Kiss Balázs Ágoston ékszer- és digitális tervező vezetésével.

Kép

Huszár Fanni tervező – Fotó: Dress-coding

Ruha a virtuális térben

Adott egy ruha, amit nem tudok megtapintani, felpróbálni, mert csak virtuálisan létezik. Röviden és tömören ez a digitális divat, amely a Dress-coding csapatát is megihlette. De mi is ez pontosan?

A digitális divat előfutárának tartják a számítógépes játékokból ismert avatarok világát és az ő személyre szabható megjelenésüket.

A népszerű életszimulációs számítógépes játék, a The Sims számára a H&M divatcég már 2008-ban külön kiegészítő játékot tervezett. Több mint tíz évvel később a Louis Vuitton luxusmárka pedig a Fortnite videójátéknak tervezett digitális kollekciót. Amikor kitört a világjárvány, a divatbemutatók átkerültek az online térbe, ez pedig újabb löketet adott a digitális divat elterjedésének.

„Ma már arra is van példa, hogy online teljesen digitális ruhákat vásárolnak emberek, amelyeket a fotóikra, videóikra tesznek rá. Egyre fontosabbá válik, hogyan fejezzük ki magunkat a virtuális térben. Egyre több dolgot csinálunk digitálisan, ezért érdekelt minket, hogy tervezői szempontból ez milyen kihívásokat, lehetőségeket rejt. A jövőben nagyon érdekes lesz, hogy a VR játékok és a metaverzum elterjedésével milyen ruháink lesznek a digitális térben” – magyarázza Emese.

A Dress-coding ezért Sőrés Lia mintái felhasználásával egy három ruhából álló virtuális kollekciót tervezett, amelyeket aztán online árverésre bocsátottak. 

A projekteket a fiatalokból álló csapat tanulás vagy munka mellett önkéntes munkában valósítja meg, de Emese nem tagadja, hogy a jövőben szeretnék majd elérni a profitábilis működést.

„Ruha, digitális ruha, hallókészülék-ékszer. Mindhárom téma kitölthetné egy-egy teljes vállalkozás koncepcióját.

Nekünk viszont pont a kísérletezés része izgalmas, hogy félévente új dolgot valósítunk meg, aztán meglátjuk, hogyan tudunk továbbfejlődni.

Az inspirál, hogy van egy probléma, és arra keresünk tervezői szemmel lehetséges megoldásokat” – mondja. „Örülünk, ha a ruháink, vagy akár a hallókészülék-ékszer megvalósul, és ezzel valakinek örömet tudtunk okozni. Ezen kívül igyekszünk minél szélesebb körben megismertetni a digitális tervezést és az inkluzív divatot” – teszi hozzá.

A történet 

Venus és Serena Williams forradalmasították a teniszjátékot, és minden idők legnagyobb játékosaiként vonultak be a sport történelmébe. A sikerhez vezető útjukról egész estés film készült (Richard király címmel), ami főleg az édesapjuk szemszögéből meséli el, hogyan hódította meg két afrofonatos kicsi lány a teniszpályát, és üzeni az egész világnak, hogy bárki elérhet bármit, ha erősen hisz benne, és hajlandó kitartóan és keményen dolgozni érte. 
Richard Williams egyszerű fekete férfi, szegény családból származik, és mint minden ember, hordozza ő is a gyerekkor terheit, igyekezve nem ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a szülei. Második feleségével három nevelt lánya mellett két közös gyermeket vállal, akiknek a sportkarrierjét már a születésükkor pontról pontra megtervezi. Fő mozgatórugója, hogy többre vigyék, mint ő, többre vigyék, mint bármelyik fekete a környékükön vagy akár az egész világon. Az ő gyermekeit nem fogják utcai harcokban lelőni, sem a detoxikálóban kezelni, szent meggyőződéssel hiszi, hogy a lányai ennél többre többre hivatottak. 
Még csak négy és fél évesek a lányok, amikor elkezdi őket tanítgatni a tenisz alapjaira. Lépésről lépésre haladnak; ha esik, ha fúj, gyakorolnak; a gettóban lévő szakadt pálya számukra a minden, ez az ő country klubjuk, ahol nem milliódolláros ifiedzők, hanem az édesapjuk dobálja nekik a labdákat, korrigálja a szervájukat, vagy épp bátorítja, lelkesíti őket. Nem számít, hogy az utcai bandák hányszor fenyegetik meg őket, és az sem, hogy a szomszédasszony rosszallóan szemléli elszánt törekvésüket. Richard Williams apai lendületét és a lányok lelkesedését semmi nem törheti le. 

Nincs pénzük drága felszerelésre, sem profi edzőre, de Richard víziója elég erős ahhoz, hogy fáradhatatlanul telefonáljon, mutogassa a lányairól készült felvételeket, és olyan karakánul álljon ki a gyermekei érdekei mellett, hogy azt egy emberjogi ügyvéd vagy egy sztárpszichológus is megirigyelné. Kételyek nélkül és mélyen hisz a gyermekei képességeiben, ahogyan a felesége és a nevelt lányai is. 

A film kiválóan mutatja be, hogy az elszántság és az akaraterő önmagában nem elég, a sikerhez elengedhetetlen a környezet támogatása. A népes család többi tagja egy emberként sorakozik fel a lányok mögött: ha kell, a kocsiban írják a leckét, amíg ők edzenek, vagy épp a junior tornákon szurkolnak mérkőzésről mérkőzésre, hogy meglegyen a hőn áhított győzelem.

Édesanyjuk két munkát vállal, hogy a férjének több ideje legyen a lányokkal foglalkozni, és amikor egy neves edző csak Venus tanítását vállalja ingyen, ő is tréningruhát húz, hogy Serenának is legyen kivel gyakorolnia. 
Az önbizalom és a magabiztosság magjai pedig fokozatosan kicsíráznak a lányokban, mert édesapjuk a technikai és erőnléti edzések mellett a mentális felkészítésre sem sajnálja az időt. A siker és a győzelem hajszolásánál fontosabbnak tartja a játék iránti alázatot, a szerénységet, a kitartást, továbbá az iskolázottságot és a műveltséget. Sajátságos, semmihez sem hasonlító szemlélete és rendkívüli konoksága újszerűen és furcsán hathatott a 90-es évek elején, amikor egy jöttment fekete apa jobban akarta tudni, mitől döglik a légy, mint a nagyok. És jobban is tudta. 

Mi fán terem a tehetség? 

Venus és Serena Williams története felveti a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki világra szóló tehetséggé váljon. Kivételes képesség, kreativitás, motiváció, a társas közeg támogatása, esetleg mindezek együttvéve? A legtöbb elméletalkotó szerint ez utóbbi áll legközelebb az igazsághoz, hiszen a tapasztalat és a kutatások tanulsága szerint a tehetség egy ígéret, ami a fejlődés során bontakozik ki. A gyermekben rejlő lehetőségek kiteljesedéséhez elengedhetetlen az elkötelezettség, a kitartás, a lelkesedés és a befektetett munka. Csíkszentmihályi Mihály egyenesen úgy fogalmaz, hogy „egyszerűen nem lehet megakadályozni őket abban, hogy csinálják, amit akarnak”. Ehhez a céltudatossághoz feltétlenül szükséges, hogy a gyermek élvezze, amit csinál, és a kihívás összhangban legyen a képességeivel. A tehetségfejlesztés ennek a motiváló közegnek a megteremtését jelenti, amikor az önmegvalósítást támogató tényezőket igyekszünk erősíteni, a gátló tényezőket pedig csökkenteni. 
A sporttehetség esetében sem csak a test, az izmok vagy az ügyes mozgás játszanak szerepet a sikerben, hanem az érzelmi, a kognitív, a spirituális és a társas tényezők is sokat nyomnak a latban.

Orosz Róbert a sporttehetségekről írt tanulmányában arra is felhívja a figyelmet, hogy a siker nem lehet végcél, csupán eszköz egy teljesebb létezés felé vezető úton. Ha ezt szem elől tévesztjük, akkor a teljesítmény hajszolása közben könnyen elfeledkezhetünk a gyermek lényéről, és háttérbe szoríthatjuk a fejlődési szükségleteit.

Ugyanakkor jó esetben a versenysportnak számos személyiségfejlesztő hatása is lehet: többek között önelfogadásra, önfegyelemre, felelősségvállalásra, kemény munkára, kitartásra és időbeosztásra tanít, valamint közösségi élményeket is biztosít. 

Mi a szülő feladata? 

Richard pontról pontra megtervezi a gyermekei életét, szervezi és irányítja is azt. Bár a Williams lányok kétségkívül sikeresek lettek (mint ahogyan a magyar Polgár lányok is), óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy jót tesz-e a gyermekeknek, ha a szülő ilyen mértékben kézbe veszi a sorsuk irányítását, és magát sem kímélve mindent megtesz a tehetségük kibontakoztatásáért. 
Minden szülő a lehető legjobbat szeretné a gyermekének, ám sokféle utat választhatunk ennek eléréséhez. Vannak, akik a gyermek szabad választásának megteremtése, mások az erőteljesebb iránymutatás és a szeretetteljes szigor mellett teszik le a voksukat. Amikor saját magunk számára igyekszünk ezt a kérdést megválaszolni, érdemes lehet néhány lélektani alapelvet megfontolni. 

Bízzunk a gyermekünkben, és ő is bízni fog magában! Richard megingathatatlan hittel tekintett a lányaira, biztatta, dicsérte őket. Kohut a csecsemőkkel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy „a tükröző figyelem alapján építik fel önértékelésüknek centrumát”. Nincs ez másként a nagyobb gyermekek esetében sem. A szemünkben tükröződő büszkeség, a bátorító és elismerő mondataink, az általunk közvetített bizalom arra ösztökéli őket, hogy olyanná váljanak, amilyennek mi látjuk őket. Ahhoz, hogy ezt a gondoskodó, odaforduló figyelmet érezzék, nemcsak az kell, hogy jelen legyünk és megünnepeljük a sikereiket, hanem az is, hogy mellettük álljunk, amikor nem az elvárásaink szerint teljesítenek.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A gyermek nem a miénk! Richard Williams előre eldöntötte, hogy a tenisz szeretetével fertőzi meg a gyermekeit. Venus és Serena érdeklődése és képességei, illetve az apjuk elvárásai a film szerint megyegyeztek. Ez azonban nincs mindig így.

Jobban járunk, ha nem mi határozzuk meg, hogy miben legyen kiváló a gyermekünk, hanem figyelemmel kísérjük, hogy mi iránt mutat érdeklődést, illetve tehetséget, vele együtt döntünk, és abban támogatjuk, amit közösen felismertünk és amiben megegyeztünk. 

Figyeljünk arra, hogy a gyermek lehessen gyermek! Az óvodáskor és a kisiskoláskor a megfelelő érzelmi fejlődés megalapozásának ideje. Az elvárásmentes odafordulásunk, a törődésünk és a szeretetünk olyan érzelmi biztonságot teremtenek a gyermek számára, ahonnan jó lesz elindulni és megvalósítani az álmait, amikor eljön az ideje. A későbbi időszakban is érdemes megteremteni a lehetőséget, hogy a gyermek legalább a nap vagy a hét egy bizonyos részében ápolhassa a kortárs kapcsolatait, vagy egyszerűen számára fontos, az életszakaszának megfelelő apró kis semmiségekkel foglalkozhasson. 

Motiváció nélkül a tehetség mit sem ér. A Williams család történetének egyik legfőbb tanulsága, hogy a tudatos és kitartó munka messzebbre vihet, mint egy velünk született tehetség. Kevin Durant amerikai olimpiai bajnok kosarazó mondta, hogy „A kemény munka legyőzi a tehetséget, ha a tehetség nem dolgozik keményen.” 

Vonjuk be a gyermeket is a döntésekbe! A versenysport a gyermek idejét, energiáját igényli, és próbára teszi a kitartását, így fontos, hogy lehetősége legyen dönteni arról, hogy szeretné-e ezt. Nem kell minden edzés előtt megkérdezni, hogy van-e kedve elindulni, de érdemes a hosszabb távú elköteleződés előtt átbeszélni vele az ezzel járó feladatokat, és bátorítani, hogy szabadon fejezze ki a véleményét, akaratát. 

Tudatosítsuk, hogy kinek a vágyát valósítja meg a gyermek! Mivel a gyermekek szeretnek megfelelni a szüleiknek, könnyen előfordulhat, hogy a szülők megkésett önmegvalósítási projektjének megvalósítói lesznek. Természetesen nem feltétlenül káros, ha a gyermek a szülő gyermekkori álmát váltja valóra, esetleg az ő nyomdokaiba lép, ám érdemes lehetőséget adni neki, hogy erről szabadon döntsön, és akár nemet is mondhasson. 

Elsősorban maradjunk szülők! Fontos, hogy a sport mellett szakítsunk időt a teljesítménybeli elvárások nélküli együttlétre is. A megnövekedett terhelés közepette nagyon sokat jelent a támogató családi légkör, ahol lehet hibázni, és ahol nem az eredmények vannak fókuszban. 

Segítsünk a gyermekünknek a kudarc kezelésében! A kitartás és a motiváció mellett fontos, hogy támogassuk a gyermekünket a veszteségek kezelésében és a negatív érzelmek elviselésében. Ebben segíthet, ha a versenyhelyzetet kihívásként értelmezzük, ahol lehet hibázni, hiszen a hosszú távú siker nem egyetlen eredményen múlik. Fülöp Márta úttalálóknak nevezi azokat a tehetséges gyerekeket, akik a kudarcokat a fejlődésre használják. Sokat segíthet, ha megtanítjuk a gyermeknek, hogy veszteség esetén lépésről lépésre elemezze, hogy mit rontott el, majd a hibákat igyekezzen gyakorlással kiküszöbölni. 
Bárhogy is döntünk, kisgyerekkorban vagy később kezdjük el terelgetni a gyermeket saját tehetségének felfedezőútján, a legfontosabb és legértékesebb dolog, amit adhatunk neki, az az időnk, illetve a feltétel nélküli szeretetünk és figyelmünk. Ha a legkeményebb munka, a legnehezebb kihívás közepette is meg tudunk maradni szülőnek és gyermeknek, akik a cél érdekében összekapaszkodnak és együtt állják a viharokat, akkor bármi legyen is a végeredmény, a fődíjat már mindenképpen megnyertük. 

Forrás: A tehetség kézikönyve

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Több szempontból is formabontó műsor a Jézus és… a magyar televíziózás történetében, mert témája egy általános és egy vallási síkon is értelmezhető.

Így van. Az is jókora töltetet kap ettől a sorozattól, aki nem hívő, és az is, aki az életét odaszánta Istennek. Előbbiek megismerhetnek tizenkét csodálatos szakmát. Az epizódokban azt próbáltuk bemutatni, hogyan működhettek ezek a foglalkozások az ókorban, Jézus idejében, és hogy hogyan vannak jelen a Szentírásban, illetve a szimbolikájukat is megvizsgáltuk. Ugyanakkor nemcsak emiatt lett Jézus és… a műsor címe, hanem azért is, mert Jézustól fakad minden: az elhívásunk, a tehetségünk, a hivatásunk.

Vagyis, ahogyan a műsor kapcsán korábban is elmondtad, mi csak eszközök vagyunk Isten kezében, és ő dönti el, kinek mi lesz a foglalkozása. Téged hogyan irányított el a zene felé?

Sok dologhoz értek, mindig is szerettem például barkácsolni, asztalos szakmát is szereztem. Viszont elég korán kiderült, mihez van a legnagyobb tehetségem: már tízéves koromban kijelentettem, hogy a zenéléssel szeretnék foglalkozni.

De mindig hangoztatom, hogy ez a tehetség nem az én érdemem, Istentől származik.

A műsorban többek közt kenyeret sütsz, katonai kiképzésen veszel részt és nyájat terelsz. Melyik volt számodra a legtesthezállóbb a kipróbált mesterségek közül?

A legjobban a katona, az építőmester, a juhász és a halász mesterség tetszett. De az igazat megvallva nem tudnék egyet kiválasztani: mindegyikben fürdőztem, és mindegyik arra motivált, hogy a tudásom legjavát nyújtsam. Kívülről nézve lehet, hogy a bemutatott szakmák könnyűnek tűnnek, de ha benne van az ember, akkor láthatja, hogy komoly szakértelmet, fegyelmet és elhivatottságot követelnek.

A műsor nemcsak szakmai betekintőt nyújt, hanem időutazásra is hív. Hogyan dolgoztak az ókorban?

Nagyon erős hivatástudat jellemezte az akkori embereket, gyakorlatilag az egész életüket a foglalkozásuknak szentelték. Persze már akkor is voltak kevésbé kedvelt mesterségek, míg mások pozícióját jobban megbecsülték.

Úgy gondolom, hogy a műsor hatására pozitívan fog változni ezeknek a szakmáknak a megítélése, nagyobb tisztelettel fognak gondolni rájuk.

A műsor plakátja – Kép: MTVA

Több mint tizenkét hónapig tartott a sorozat forgatása. Mi volt számodra a munka legemlékezetesebb pillanata?

A Tudós epizódot Pisában, a gravitációs hullámokat kutató Virgo központban rögzítettük, ami hatalmas élmény volt. De emlékezetes az erdélyi forgatás is, ahol a Pásztort vettük fel. Az is óriási dolog, hogy ott lehettem az esztergomi bazilika kupolájának felújításán, ahol láthattam a belső kupola freskóinak restaurálását, és testközelből csodálhattam meg a száz méter magasban elhelyezkedő keresztet – ez nagyon kevés embernek adatik meg, hiszen pár száz évente történik felújítás. Amíg élek, ezek az emlékek elkísérnek.

De az egész forgatás emlékezetes volt. Felemelő érzés, hogy epizódról epizódra új embereket ismertem meg. Korábban nem vettem részt hasonló műsor készítésében, és rácsodálkoztam, hogy hogyan működik egy ilyen stáb, beleláthattam, mi a feladata egy vezető operatőrnek vagy egy szerkesztőnek.

Voltak kemény pillanatok is?

Igen, például amikor a Halász epizódot készítettük. Ezt a részt még télen, egy tavon forgattuk – embert próbáló volt a hajnali hidegben, egy vashajóban állva dolgozni.

A tévéműsort az útkeresőknek is ajánlottad, akik még nem találták meg a hivatásukat. Milyen tanácsot adsz majd a saját gyermekeidnek, ha számukra is aktuális lesz a pályaválasztás?

Hogy olyan szakmát válasszanak, amiben örömüket lelik, és semmiképpen ne a munka anyagi oldala legyen az elsődleges szempont.

Hiába keres valaki sokat, ha közben gyűlöli azt, amit csinál. Azt szeretném, ha boldog, kiegyensúlyozott emberek lennének a munkájukban, szerintem ennél fontosabb nincs.

A Jézus és… ismeretterjesztő sorozat tizenkét epizódja tizenkét ősi, a Bibliában is szereplő mesterséget – pék, orvos, katona, fazekas, földműves, halász, pásztor, tudós, építésvezető, szőlőműves, vámszedő és bíró – mutat be. A műsort vezető Mező Misi minden adásban egy-egy szakemberrel találkozik, aki nem kötelezettségként, hanem hivatásként tekint a munkájára. Az első adásban például Szabi, a pék vezet be a kenyérsütés rejtelmeibe, méghozzá az Aquincum Múzeum több száz éves falai között. Mező Misi állandó társa az adásokban a műsor szakértője, Vukics Adrienn régész, muzeológus, a foglalkozások biblia vonatkozásáról pedig egyházi személyek mesélnek. A műsor rendezője Palkó Áron.
Az ismeretterjesztő sorozat új részei szombat délutánonként láthatók a produkciót gyártó Duna Televízió műsorán.

Megelőzni a korai iskolaelhagyást

Kazincbarcikán 1993 óta a Szalézi rend fenntartásában működik a Don Bosco Iskola, egy többcélú szakképző intézmény: általános iskola, gimnázium, szakképző, technikum és kollégium is üzemel a falai között. A hátrányokkal, nehézségekkel küzdő diákok felzárkóztatását, számukra az iskola befejezését, az életben való elindítást próbálják sikeresen megvalósítani.

A Don Boscóba járó diákok nagy többsége roma származású, olyan borsodi falvakban élnek, ahol tapintható a nyomor, van, hogy az egész faluban nincs áram vagy víz. Nem ritka, hogy az itt élő gyerekeknek kell eltartani szüleiket, rokonaikat, vagy korán saját családot alapítanak.

A lemorzsolódással veszélyeztetett tanulók aránya a magyar alap- és középfokú oktatásban sokáig magasabb volt az európai uniós átlagnál. 2016–17-ben ez a szám még az akkori tanulólétszám 10,85 százaléka volt, azóta viszont jelentős javulás állt be. A KSH adatai szerint a 2019–20-as tanév második félévében a lemorzsolódók országos aránya 7,28 százalék volt. Ez a javulás viszont a szakképző intézményeket nem jellemezte. Sőt! Itt a lemorzsolódók aránya a 12,87 százalékot is elérte.

A legrosszabbul teljesítő megyék Zala, Borsod-Abaúj Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg, ahol a leghátrányosabb helyzetű fiatalok élnek.

A „Tedd képessé” Don Bosco Szakképzés-fejlesztési Mintaprogram 2020-ban azzal a céllal indult, hogy a 16 éven felüli, nyolc általánost végzett fiatalok a szakképzésben maradjanak, a műhelyiskolában részszakmát szerezzenek, és utána helytálljanak a munkaerőpiacon, vagy visszamenjenek tanulni. A programot az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) finanszírozta.

Az első eredmények már most látszanak, de erről majd később.

Nincs tankönyv, csak gyakorlat

 „Ha nem megy a szakképzés, gyere vissza dolgozni, és munka közben megtanulod a gyakorlati részeket. Utána még visszamehetsz tanulni, vagy elmehetsz dolgozni” – foglalja össze a képzés lényegét Puskás Balázs, a „Tedd képessé” pilotprogram vezetője.

A műhelyiskola a Don Boscóban a szakképző iskola része, a hároméves szakképzés új, rugalmas útja. A hároméves képzésről lemorzsolódó, 16 évet betöltött, nyolc osztályt elvégzett fiatalok kerülnek át ide. A műhelyiskolán belül működik az úgynevezett Dobbantó is: ide azok járhatnak, akik már elmúltak 16 évesek, ám nem sikerült elvégezniük a nyolc osztályt. Ők egyéves kompetenciafejlesztés után tovább mehetnek a műhelyiskolába.

A fiatalok 6–24 hónap alatt szerezhetnek részszakmát. Míg a fiúk falazó-kőművesnek, szobafestőnek, fémipari gyártáselőkészítőnek, csőhálózat-szerelőnek, addig a lányok lakástextil-készítőnek (a divatszabó részszakmája) tanulhatnak.

Nincs elmélet, csak gyakorlat, nincs órák közti csengetés, és nincs vizsgaidőszak sem. Mindenki akkor vizsgázik, amikor az oktatója úgy látja, hogy elsajátította a szükséges ismereteket.

A gyerekek és a szakoktatók mester-inas viszonyban dolgoznak. A mester az építkezésen mondja el a tanítványnak, hogyan rakja a téglát, hogyan keverje a habarcsot. Minden, ami elmélet, például anyagismeret lenne, azt is a gyakorlatban tanulják meg.

Tanulnak, és közben eltartják a családot

Szendrőlád és Sajókaza a környék két legelmaradottabb települése, ahonnan sokan járnak be a műhelyiskolába. Emellett Dédestapolcsány, Balajt, Edelény is vonzáskörzet.
„A brutális mélyszegénység és a családi minta sem segíti őket abban, hogy ki tudjanak emelkedni, óriási hátrányokkal kerülnek hozzánk. Sok esetben már a korai fejlesztés során sem jutottak hozzá az alapokhoz, ezért részképesség-zavaraik vannak. Gondolkodásbeli készségek, matematikai értés, szövegértés, dolgok sorrendbe állítása, nekik ez mind-mind nehézség” – magyarázza a programvezető. A fiatalokkal ezért heti egy napon pszichológus, gyógypedagógus, életmód-tanácsadó is foglalkozott. „A két év alatt kialakult egy közeg, amelyben jól érzik magukat.”

Vannak olyan tanulók, akik amellett, hogy a Tedd képessé programban részt vesznek, eltartják a családjukat is.

„Jártak hozzánk például olyan gyerekek, akik az iskola után hazamentek, majd indultak fát, rezet, fémet gyűjteni, amit eladtak, és abból élt a család, apuka, anyuka, testvérek. Nekik napról napra kell pénzt keresniük, ha azt látják, hogy csak a hónap végén fognak pénzt kapni, érthető, hogy kimaradnak az iskolából” – meséli Balázs.

A műhelyiskolában havi ösztöndíjat, egy fél minimábért tudtak fizetni a diákoknak.  Munkaviszonyban foglalkoztatták őket, amellett, hogy az iskola beiratkozott növendékei is voltak. Ha valaki nem jött el az iskolába, azt a napot levonták a munkabéréből. „Ha nem mész el a munkahelyedre, nem kapod meg a fizetésedet, ezt is meg kell tanulniuk” – mondja.

Kép

Sikeresen vizsgát tett fiatalok – Fotó: Tedd képessé! program

Mentorok nélkül nem működne

A műhelyiskolában nyolc gyerekre jut két mentor, akik sokszor egyfajta apa- vagy idősebb testvér-szerepet is be kell, hogy töltsenek.

„Ha egy gyerek nem jön be a műhelyiskolába, eltelik egy nap, két nap, és utána el kell menni beszélni az apukával, nagyapával, nagybácsival. Olyan is volt, hogy kisbusszal hozták be a mentorok a gyerekeket, mert nem jelentek meg reggel, amikor külső munkára kellett volna menni. Előfordult, hogy Fehér Béla, a műhelyiskola helyi vezetője vasárnap délután ment ki egy családhoz, mert akkor tudta csak elérni őket” – sorolja a példákat Puskás Balázs.

Ugyanakkor nem lehet mindig mindenkit megtartani. Sokszor a fent már említett pénzkérdés miatt van, aki inkább a fekete munkát választja.
 „Olyan nem volt, hogy valakit egy-két hét után elküldtünk volna, inkább hónapokig próbálkoztunk. De egy idő után sajnos van olyan eset, akit el kell, hogy engedj” – fogalmaz.

A Don Bosco Iskolában az alapítás óta állandó, élő kapcsolat van a szülők és a tanárok között. Kihelyezett szülői értekezleteket tartanak Sajókazán, Szendrőládon, ha a szülők nem jönnek be az iskolába. Keresztény szellemiségben nevelik az odajárókat, a szolgálatuk célja, hogy a leghátrányosabb helyzetűeknek is esélyt nyújtsanak.

„A srácok nagy többségükben keresztény családokból származnak, sajátos hagyományokkal átszőtt, nagyon szép hitük van. Az ott dolgozó szalézi papok, testvérek nagyon jól tudnak erre a hitvilágra kapcsolódni. Játékosan, viccesen tudnak zenélni, ami nagyon fontos, hisz ezeknél a gyerekeknél a kreativitásnak nagy szerepe van” – hangsúlyozza a programvezető.

Hatvanan végezték el a képzést

„Reggel hétre bejöttek, átöltöztek munkaruhába, megreggeliztek, ezután három blokkban dolgoztak, közben voltak szünetek. Ebéd, majd a nap végén értékelés” – vázolja a benti munkarendet Puskás Balázs. Ugyanakkor az itt tanuló fiúk általában külső helyszíneken dolgoztak. A Felzárkózó Települések Programban részt vevő Balajton például egy Jelenléti pontot újítottak fel.

Ezenkívül egy igazi nagyberuházás, az iskola területén található több mint 1100 négyzetméteres műhelycsarnok építési munkálataiban is részt vettek.
„Ez egy teljesen éles helyzet volt, egy éven keresztül tartott. Csőszerelőink, hegesztőink, festőink, kőműveseink is részt vettek benne, sőt festőink ott is tették le a vizsgájukat.”

A pilotprogram két éve alatt összesen hatvanan tettek sikeres vizsgát. Az elsőévesek utánkövetése alapján elmondható, hogy egy év elteltével a 80 százalékuk tanul vagy dolgozik.

A képzés néhány, sikeres vizsgát tett résztvevője – Fotó: A Tedd képessé! program

„A szakképzésből lemorzsolódók 80–90 százalékát sikerült visszatartani, ez elég jó arány. Közben az első évben a nyolc lányból hárman gyermeket szültek, nekik emiatt előre is hoztuk a vizsgájukat. Otthon nevelik a gyerekeiket, és megható, ahogy a pici babáikkal törődnek. Van olyan házaspár, akik mindketten hozzánk jártak, múlt héten voltam lenn, találkoztam velük. Az anyuka otthon neveli a gyereket, az apukának rendes állása van. Büszkén mutatta az autóját, amit meg tudott vásárolni” – meséli Puskás Balázs.

Hogyan tovább?

A mintaprogram két év elteltével véget ért, de a műhelyiskola továbbra is működik. A projekt vezetője eddig a Szalézi Intézmény Fenntartó volt, az idei tanévtől viszont a Don Bosco Iskola veszi át ezt a feladatot. Puskás Balázs szerint több kihívás áll előttük.

Egyrészről a szakoktatók túlterheltek, egyszerre három helyen (szakképzés, technikum, műhelyiskola) is dolgoznak, ezért a műhelyiskolában nehezebben tud kialakulni a mentor-tanítvány viszony.

„Pedig ezek a gyerekek azt igénylik, hogy egy az egyben velük foglalkozzanak” – szögezi le.

A műhelyiskola után sokan újra motiváltak lesznek, „beleszeretnek” a szakmájukba, és szeretnének visszamenni a szakképzésbe, teljes szakmát tanulni. De ilyenkor az a helyzet áll elő, hogy ugyanoda mennek vissza, ahonnan egyszer már az elméleti oktatás miatt elmenekültek.

„Fontos cél lenne, hogy legyen valamilyen átmenet a formális szakképzés és a műhelyiskola között. Ez még egy megoldandó feladat” – teszi hozzá.

A klímaszorongás mellett már a pénzügyi szorongás kifejezést is ízlelgetnünk kell, hiszen mostanában olyannyira áthatja a mindennapjainkat, hogy szinte népszerűbb beszélgetési téma lett, mint az időjárás. Normális, hogy ennyire meghatározza az életünket ez a téma? Vajon csak a nadrágszíj meghúzása oldhatja ezt a stresszt? Mire érdemes fókuszálni? A következő Spirituszban Buda Christina pszichológussal, sémakonzultánssal beszélget Bóna Judit.

Az adás tartalmából:

• Az anyagi és az érzelmi biztonság összefüggéséről.
• Tudatosság, lemondások, spórolás.
• A pénzügyi szorongásaink és (családi) kapcsolataink, közösségeink.
• Szülői hozzáállás, példamutatás.
• Relaxációs technikák a szorongásra.
• Az online vásárlás hatásáról.
• A sémákról.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Családrendszer-terapeutaként mindig hangsúlyozod, hogy a függőségek okait keresve érdemes a család működését vizsgálni. 
– A szenvedélybetegség – biológiai, pszichológiai, szociológiai és spirituális eredetű – rendkívül összetett probléma. Nem vezethető vissza soha egy vagy két dologra. Úgy kell elképzelni, mint egy kört, amelynek az egyik cikke a genetika, egy másik, sokkal nagyobb a kortárs környezet, a barátok, lehetnek az okok között bizonyos életesemények is, és ott a család is. Én az utóbbinál le is szoktam ragadni családrendszer-terapeuta lévén, és mert szerintem ez a legnagyobb körcikk, a családban lévő minták, szokások, sémák.

Ha egy kamasz gyerek például drogozik, gyakran megfigyelhető, hogy az édesapa dolgozik, nyolc-tíz-tizenkét órát, hazamegy, nyílik a hűtő, szisszen a sör, és alkohollal oldja az aznapi feszültségeit. A gyerek is átveszi ezt a mintát.

Lehet, hogy ő nem alkoholt, hanem kábítószert használ, hiszen az ő világában a fű már könnyen beszerezhető és divatosabb. De tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint az édesapja, szocializáció kérdése, hogy hogyan oldjuk meg a mindennapi nehézségeket. Emellett traumák is érhetik a családot és a gyereket is, például a nagyszülők, szülők halála, baleset vagy bármilyen váratlan esemény, amelyet aztán nem dolgoznak fel a családban. Mert még maga az esemény sem feltétlenül okoz függőségeket, a baj az, ha nem történik meg a feldolgozás utána. 
 
– A könyvedben, a Flash-backben a saját történetedet is leírod. Sokat elárulsz a te származási családodról is. 
– Igen, az én életemben abszolút megvoltak ezek, és a könyvemben igyekszem visszaemlékezni, már mint szakember tudatosan ránézni, és mindezt elmesélni. Középső gyerek vagyok, akire általában kevesebb figyelem jut, és talán én vagyok a legérzékenyebb hármunk közül. Édesapám alezredes volt, ennek a pozíciónak talán gyakran része is volt a '80-as években a masszív alkoholfogyasztás. Többször agresszív volt, és nem volt jó otthon a légkör. Ebből menekültem. Az utca, a csavargás, a kontrollálatlan életmód tűnt megoldásnak.

A lakótelepen olyan kortársakat találtam, akik szintén menekültek otthonról. Mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett.

Most biztos mondhatja azt az olvasó, hogy sok gyerek lakótelepen nő fel, sok gyereknek iszik az apja, és mégsem lesz kábítószerfüggő. Ez annyira így van, hogy egy családon belül is másképp alakul, mi is hárman voltunk testvérek, a testvéreim is kipróbáltak szereket, de nem volt bennük ez a nagyfokú lázadás. Ez azt is jelenti, hogy ha van két-három-négy gyerekünk, nem nevelhetjük őket ugyan­olyan séma szerint, hiszen más személyiségek, máshogy viselkednek, máshogy reagálnak dolgokra. Nekem is három gyerekem van, kettő nagyon hasonló, de a középső teljesen máshogy működik, az is meghatározó, hogy fiú vagy lány, és akkor ebben már máshogy kell nevelni. Pont ettől nehéz a gyereknevelés, hogy meg kell találnunk mindegyik gyerekünkben az értéket, azt, amit ő tud és azt, amiben segítség kell neki. 

– Ma már együtt van benned a volt függő tapasztalása és a segítő foglalkozást végző tudása, élménye, az egykori gyerek és a mai szülő nézőpontja is. Nehéz egyikből átlépni a másikba, és könnyű esetleg visszaesni abba a szerepbe, ami nem feltétlenül hasznos egy adott helyzetben? 
– Nem ilyen éles a határ. Mindig is rendelkeztem egy segítő attitűddel, érdekeltek az emberek, a kapcsolatok, a művészetek. Mint egy nagy kőtömbben a szobor, bennem volt ez a képesség, de nem volt lefejtve, kifaragva. Elkezdtem egyszerűen csak csinálni. És az évek alatt rétegenként jön elő mindez.

Azt gondolom, hogy az a jó segítő, akinek minél több rétege van.

Voltam kliens oldalon, voltam én a beteg, aztán voltam önkéntes segítő hasonló helyzetben. A rehabon már kénytelen voltam keresni magamat, a kőtömbben leásni ahhoz, aki vagyok. Aztán tanultam a főiskolán, dolgoztam, férj és apa lettem. Most már mindezekkel együtt tudom látni a 16 éves heroinfüggő önmagamat, aki rótta az utcákat. 

– Mondják, hogy a függő nem gyógyul meg teljesen, csak absztinens. A segítő Zénó tud segíteni a szenvedélybeteg Zénónak?

– Érdekes kérdés, hogy van-e teljes gyógyulás. Máté Gáborral értek egyet, hogy ez valójában egy mentális betegség, amiből meg lehet gyógyulni. És itt belép a személyes hitem is, hogy vajon Jézus szabadítása részleges vagy teljes tud-e lenni az életemben. Tudom, hogy ez egyrészt egy kőkemény szakmai kérdés, másrészt azonban tulajdonképpen az üdvösség kérdése is, tehát teológiai kérdés is egyben. Az alapszemélyiségemben benne van a kontrollvesztő magatartás, mindent túlzásba tudok vinni, ha nem figyelek oda magamra. Élménykereső, szenvedélyes ember vagyok. De hát, ha megnézzük a világot, sokan így vannak, az élsportolók mind szenvedélyes emberek, a mesterszakácsok, a művészek. Persze, van határ a szenvedélyes ember és a szenvedélybeteg között, de néha csak egy hajszál, ami elválasztja a kettőt. Nekem az a feladatom, hogy felismerjem, ha a szenvedélybetegség bekapcsol. Mondjuk ne menjen át munkamániába a szenvedélyem, a munkám. De ez valóban egy folyamatos megfigyelés, egy folyamatos önreflexió az életemben, ami azért egyáltalán nem fárasztó, ez egy életprogram, tudatosan élem az életemet, mit miért csinálok, mit miért választok. Nyilván itt is lehet hibázni, az érzéseim néha elvisznek. A munkámmal kapcsolatban például tudnom kell, hogy nem arról szól, hogy mindenkit megmentsek, magamat pedig háttérbe szorítsam.

A szenvedélybeteg címke, úgy gondolom, sok esetben a felelősség eltolása magunktól a genetikára, a szerencsétlen múltunkra, az orvostudományra.

Mondhatnám azt is, hogy szenvedélybeteg vagyok, egy időzített bomba, bármikor visszaeshetek, hiába van családom, három gyermekem. De nem így gondolom, igenis én vagyok a felelős azért, hogy bár újra drogozhatnék, nem teszem, nincs rá szükségem, mert a sérüléseimet feltártam, azokból meg­gyógyultam. Néha kérdezik, hogy mostanában nem is sóvárgok? Eltelt huszonkét év, a heroinra nyilván nem, de azt szoktam mondani, hogy dehogynem, sóvárgok. Most például egy jobb kocsira, meg arra, hogy végre elmehessek a tengerpartra, a családommal. Ahogy a heroin az elfogadásra, a szeretetre való sóvárgás volt, menekülés, hogy a problémáimról ne kelljen beszélni, ne kelljen belegondolni. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

– Azt mondják, le kell merülni a medence aljára, hogy el tudjunk rugaszkodni, de az alja mindenkinek máshol van. Sok mélypontról kívülállóként már azt gondoljuk, hogy nincs lejjebb, és kiderül, hogy mégis van. Mi az, aminek meg kell ehhez történnie?

– A mélypont személyre szabott. Valaki elveszíti a bankkártyáját, és összedől az élete, valakinek pedig semmi nem elég, már hajléktalan, eldrogozta a lakását és elveszített mindent… Hát én az utóbbi voltam. Eladtam mindenemet, kétes üzleteket kötöttem, és mindig rosszul jártam, árultam én is kábítószert és rövid úton belebuktam, vittek el a rendőrök nagyon-nagyon sokszor, amikor a '80-as években az volt a kihallgatás, hogy jól megvertek, aztán kiengedtek. Túladagoltam magam, kétszer újraélesztettek, de nem volt elég, eljöttem otthonról, hajléktalan státuszba kerültem egyetlen öltözet ruhában. Elvonási tüneteim voltak, napok óta nem ettem, és ott találtam magam az Örs vezér terén. Azon gondolkoztam, hogy a metró vagy inkább egy troli alá ugorjak be. Vajon melyik a nemesebb vagy gyorsabb halál? A szenvedélybeteg alapvetően önpusztító, önmaga ellen fordítja a dühöt, de nem gyorsan, hanem szépen lassan, mert sokszor nárcisztikus is. Szóval olyan gyorsan azért nem akartam meghalni, de börtönbe se akartam menni – tudtam, hogy csalok, lopok, hazudok. A magamfajta érzékeny gyerek a börtönben nem sokáig húzza. És akkor hat év szenvedés után megszólalt a hangosbemondóban egy kedves női hang, hogy „Örs vezér tere, végállomás”. Most már talán azt mondanám, hogy Isten így üzent nekem, hogy nem ennyi az élet, lehet jobb életed.

– Mikor lett számodra ez a történet a Gondvidelés jele?

– Akkor felhívtam az édesanyámat, és néhány hónap múlva lekerültem Ráckeresztúrra egy bentlakásos rehabilitációs otthonba, ami véletlenül egy református, keresztény intézmény volt. Nekünk otthon nem Biblia volt a polcon, hanem a BTK, és édesapám sokszor valóban fel is lapozta, és komolyan elolvasta nekem az odaillő passzust, hogy hány év jár mindazért, amit teszek.

A rehabon néhány hónap után mégis azt éreztem, hogy Isten nekem mondani akar valamit, holott előtte azt se tudtam, hogy létezik.

Volt a lakótelepen is egy-két templom, ahova öreg fejkendős néniket láttam bemenni, és azt gondoltam, ez az ő bulijuk. Ráckeresztúron az volt kiírva, hogy „Isten hozott”. Előtte a kórházi kezeléseknél azt éreztem, hogy a társadalom alja vagyok, drogos kutya, akitől mindenki fél, mert ellopom a táskáját, vagy legalábbis fertőző betegséget terjesztek. Ott először éreztem azt, hogy az elfogadás, szeretet, közösség, hit, remény fogalmak mögött tartalom is van, és lehet, hogy az életem erről fog szólni.

– Azt mesélted, zárkózott gyerek voltál, most pedig szinte élvezettel mesélsz olyasmikről, amiket mások inkább eltitkolnának. Mikor váltott át benned ez a kapcsoló? Mesélted, hogy a terápia során erre szükség volt, de az egy zárt, védett környezet, nem a média nyilvánossága.

– Az volt igazából a gyakorlóterep. A terápián megtanuljuk, hogy mindent ki kell mondani. Szétvert az apád, tök részegen? Szíjjal vert? Ki kell mondani. És akkor az ember magához engedi végre azt a síró kisfiút. És közben hallod a másikat is, hogy ugyanezek történtek velük is, nem vagy egyedül. Ha nem mondod ki, ami van, akkor megbetegszel. Az a hivatásom, hogy ezt minél többen megtegyék.

– Szerinted Magyarországon a függőségek kezeléséhez, megelőzéséhez mire lenne leginkább szükség?

– A prevencióban sokkal nagyobbat kellene álmodni, az oktatást kellene kicsit átalakítani. Mert minden évben jön egy új szer, és abban is biztosak lehetünk, hogy a fiatalok kockázatkeresők, és szeretik kipróbálni az új meg tiltott dolgokat. Egyrészt a kortárs segítést kellene fejleszteni, mert a fiatalok a kortársaikra hallgatnak a legjobban. A prevenció nem tűzoltás, hanem egy folyamatosan jelenlevő dolog. Ezt születés előtt kell elkezdeni, érdemes lenne erről szülők akadémiáját tartani. Aztán általános iskolától lehetne arról beszélni a gyerekeknek, hogy kik az igazi barátok. Mi az, amit szeretsz csinálni? Mi az, ami fontos neked? És akkor eljutunk egyszer csak a szerhasználatig. Hetedik, nyolcadikban ez már valós probléma. Azon kell dolgozni, hogy a gyerek ne legyen egyedül, ne legyen magányos, el tudja mondani a problémáit. Ha trauma éri, legyen elérhető ember, akire támaszkodhat, nagyjából ismerje az ellátórendszert, hogy kihez fordulhat segítségért. Az oktatásba be kéne tenni a szociális kompetenciafejlesztést, és ebben a túlpörgött világban meg kellene tanulni meditációs vagy relaxációs technikákat. Fel kellene hívni a figyelmet a zene, a tánc, a sport, az alkotás és a természet közelségének fontosságára. Ez mind drog­prevenció. Jó lenne, ha volna egy ilyen óra, ami személyes szinten róluk szól.

– Tudom, a keresztény Zénó mit válaszolna erre, de kérdezhetem most csak a szakembert? Van reménytelen eset?

– Lehet, hogy van, de nem szeretem ezt kimondani, mert egyrészt én aztán reménytelen esetnek gondoltam magam, és mégis nagyon gyorsan meg tudtam fordulni, másrészt 22 éve foglalkozom ezzel, és tudom, hogy vannak nagyon nehéz élethelyzetek, de segítőként megtapasztaltam, hogy minden embernek vannak rejtett erőforrásai. 

Az interjú a Képmás magazin 2022 októberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Milyen a jelenlegi helyzet Kárpátalján?

Varga Éva: A közvetlen harcok még elkerültek bennünket, ám a háború többi velejáróját megtapasztaltuk: háborús menekültek, áremelkedés, infláció, üzemanyaghiány...

Nehéz végignézni, hogy sokan elmenekülnek, de a legborzasztóbb mégis az, hogy az utóbbi időben egyre több férfit koporsóban hoznak haza.

Nagyon nehéz lehet így élni a mindennapokat. Hogy érzitek, megváltozott a közgyűjteményi intézmények szerepe?

Éva: Igen, határozottan. Amióta kitört a háború, nincsenek szórakoztató rendezvények (koncertek, bálok, fesztiválok), helyettük több hazafias rendezvényt szervezünk. A kultúrházakban egy ideig menekültszállások voltak, de arra is volt példa, hogy raktárnak használták őket. A könyvtárakban különböző foglalkozásokat szervezünk a menekülteknek, főként gyerekeknek, így próbálunk segíteni.

A jelenlegi helyzetben talán még fontosabb az összetartás és a hovatartozás erősítése. Hogyan tudjátok őrizni és ápolni a magyar nyelvet?

Éva: Állománygyarapításra nincs anyagi fedezet. A Márai-program megszűnése óta nincs olyan lehetősége a magyarlakta települések könyvtáraiban dolgozó kollégáknak, hogy önállóan válogassanak. A Fuss Neki! program most remek lehetőség. A beérkező összegből talán frissülhet a könyvállomány, hiszen a gyerekek a szép, új könyveket szeretik kikölcsönözni, és azért valljuk be, mi is. Állománygyarapításkor mindig először a gyermekkönyvekre gondolunk, hiszen a gyerekeké a jövő.

Észlelhető-e változás az olvasói szokásokban az elmúlt fél évben?

Éva: Talán annyi, hogy kevesebb orosz nyelvű kötetet kölcsönöznek az olvasók.

Ha már szóba került a Márai-program, mit jelent ez pontosan?

Illés Péter: A határon túli könyvtárak számára a magyar nyelvű könyvek beszerzését volt hivatva támogatni a Márai-program, az elmúlt években 71 határon túli könyvtár is élhetett a lehetőséggel. Az elérhető keretösszeg azonban lassan a nullához közelít, így a könyvtárak támogatás nélkül maradnak. Különösen igaz ez most Kárpátalja intézményeire.

Hogyan jött a Fuss Neki! program ötlete, és miként lettél futónagykövet?

Péter: A székelyudvarhelyi könyvtár kért fel, náluk ez a módszer már bevett szokás. Idén májusban a Kárpát-Medencei Könyvtárosok Konferenciáján személyesen találkoztunk a kárpátaljai kollégákkal, és szembesültünk a szomorú helyzetükkel. Mivel a székelyudvarhelyi könyvtáraknál viszonylag jó a helyzet, több helyről is kapnak forrást, ezért úgy gondolták, hogy most a Fuss Neki! programmal másnak segítenek. Ebben veszek részt.

Kép

Fotó: Révész Gábor

Hány kilométert tűztél ki célul?

Péter: Évek óta futok, így a kitűzött célom 100 kilométer. Ezen felül október első hétvégéjére tervezek egy 100 kilométeres közösségi futást is a csongrádi Körös-torokban, szeretném, ha minél többen eljönnének.

Adományozni egy internetes felületen keresztül lehetséges. Ne lepődjön meg senki, hogy lejben lehet fizetni, hiszen ez a gyűjtés a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítványon keresztül valósul meg.

Az október 9-ig összegyűlt összegből új magyar nyelvű könyveket tud vásárolni Kárpátalja, amelynek kiszállítását a kecskeméti Katona József Könyvtár vállalta magára. Minden futónagykövetnek van egy saját adományozási linkje, ez az enyém: https://udvarhely.fussneki.ro/nagykovet/illes-peter/ 

Miért fontos, hogy új magyar nyelvű könyvek kerüljenek a határon túli könyvtárak polcaira?

Péter: Számunkra természetes, hogy az anyanyelvünket használva kommunikálhatunk, olvashatunk. Pillanatok alatt eljutnak hozzánk a legújabb sikerlistás könyvek, kölcsönözhetünk gazdagon felszerelt könyvtárainkból, részt vehetünk könyvbemutatókon, felolvasóesteken. Szabadon élhetünk az anyanyelvünk adta lehetőségekkel, fejlődhetünk, gazdagodhatunk, felszólalhatunk és kritikát fogalmazhatunk meg. Talán sosem jutott még eszünkbe az a disztópisztikus gondolat, hogy a magyar egyszer csak nem az államnyelvünk többé. Pedig, ha jobban belegondolunk, a határon túl élő magyar emberek számára ez nagyon is reális élethelyzet.

A magyar kulturális élethez a fő kapcsolódási pont számukra a magyar nyelvű könyvek beszerzése és olvasása, ezért fontos, hogy az újabb könyvek is eljussanak hozzájuk.

Érdemes a sport segítségével felébreszteni az emberek segítő, adakozó kedvét?

Péter: Mindenképpen! A futók többnyire kötődnek közösségekhez, akik szívesen állnak be jó ügyek mögé. Emellett teljesítményt vállalnak, amivel akár népszerűsíthetik magát a mozgást és annak jótékony hatásait is.

Mik a kilátások Kárpátalján a közeli jövőre nézve?

Éva: Jelenleg nem látunk előre semmit sem. Mindenki azt várja, hogy mikor lesz vége a háborúnak. Amikor ez megtörténik, utána lehet csak tervezni. Addig élünk napról-napra, igyekszünk kitartani, a rászorulókat segíteni, ahogyan tudjuk, de a téltől mindenki tart…

Sokat jelent nekünk a Fuss Neki! program és a könyvtárak összefogása értünk. Nagyon megható, hogy van hova tartoznunk. Egy könyv ára nagyjából 50 lej, az alapítvány oldalán megtekinthető a gyűjtés jelenlegi állása, és elérhető a 27 futónagykövet. Aki támogatna bennünket, itt teheti ezt meg: https://udvarhely.fussneki.ro/szervezet/bibliofil-alapitvany/

Adèle d’ Aubouin 1822. szeptember 10-én látta meg a napvilágot a franciaországi Pontarlier-ben. Apja a század elején még gazdag vasgyáros volt, de tönkrement. A kislány korán elárvult, nővére révén egy németországi leánynevelő intézetbe került, majd 17 éves korától nevelőnőként kereste kenyerét, előbb Németországban, majd Csehországban. Josef Redtenbacher kémikus professzor házába került mint lányának nevelőnője, itt ismerkedett meg 1847-ben a nemesi származású, de szegény, leszerelt katonatisztből kémikussá lett magyar fiatalemberrel, Görgey Artúrral, Redtenbacher kedvenc tanítványával (aki ekkoriban még y-nal írta családi nevét, csak 1848-tól kezdve írta i-vel). Megismerkedésükre így emlékezett vissza öregkori emlékiratában:

„Egész személyiségét fellépésének rendkívüli szerénysége jellemezte, amely igen disztingvált benyomást gyakorolt ugyan, de anélkül, hogy a szemlélő már első látásra valami rendkívüli impressziót nyerhetett volna róla. Csak a további társalgás folyamán, amelyet csakhamar szembeötlő ügyességgel vezetett – és csak amikor a pápaszeme mögül elővillanó kék szemének meleg, kedves, mégis éles tekintete érte az embert, amikor szellemes társalgását hallotta az ember, amely néha gúnyos éllel és meglepően erős kritikával villogott: csak akkor és apránként kapta a hallgató azt a benyomást, hogy egy ritka érdekes, rendkívüli férfiúval van dolga.”
Borzongató, hogy 60 év távolából, 78 évesen is mekkora rajongással és beleéléssel idézte fel annak az ifjúnak a tekintetét, kék szemeit, akibe beleszeretett, aki élete társa, örömeinek és bánatainak forrása lett.

Artúrnak megtetszett a 25 éves lány, aki ezzel az életkorral akkor már „vénlánynak” számított.
„Volt alkalmam Adélt közelből kiismerni és – megszeretni. Anélkül, hogy belőle valamit neki elárultam volna, magamban elvégeztem, hogy – ha ő érzelmeimet viszonozza, s én a Szepességen megkeresek annyit, amennyi szükséges a megélhetéshez – egy év múlva elveszem” – írta levélben egy rokonának. A lánykérést meggyorsította az a külső, sürgető körülmény, hogy a professzor lánya is férjhez menni készült, aki mellett Adèle társalkodónő-nevelőnő volt, így munkája a közeljövőben megszűnt, és vissza kellett volna térnie Franciaországba. „Már most ezt tovább szó nélkül nem nézhettem – írta Artúr levelében. – Gyors elhatározással – számba vévén egyrészt, mindkettőnknek mily kevésre van szükségünk, és hogy másfelől Mari nénénktől talán csak nem lesz sok, ha toporci birtoka kezeléséért két szobát, élelmet, fát igénylek, Adélnek azt az ajánlatot tettem, hogy ha eléggé szeret, hát kövessen Toporcra a jövő ősszel.”

Anyós helyett a nagynéni szólt bele az életükbe

Nagynénje, Mari néni (özvegy Görgey Ferencné Kosztolányi Mária) korábban már meghívta unokaöccsét a birtoka vezetésére, de ő már kiszemelt a számára feleségnek egy rokon lányt. Talán ezért is győzködte Artúr a levelében arról, hogy ez a francia lány valójában mennyire illik hozzá: „…kor, vallás, jellem és vagyon tekintetében annyira hozzám illő, hogy meg vagyok győződve, boldog leszek vele, ha Isten egészséget ád.” A néni végül elfogadta unokaöccse választottját, így az 1848. március 30-i prágai esküvő után a mézesheteket az ifjú pár a Felvidék északi részén, Toporcon – a Görgey család ősi birtokán – töltötte.

Ám a házasság hátterében már gyülekeztek a felhők, amelyek nem kecsegtettek hosszú, nyugalmas időszakkal: Bécsben és Pesten is forradalom tört ki. Ráadásul alig másfél hónap alatt megromlott a viszonyuk Mari nénivel, mert Artúr megváltoztatta elhunyt férje hagyományos gazdálkodási metódusát, és ő ezt szinte kegyeletsértésnek tartotta. Május 16-án megjelent a Batthyány-kormány felhívása az első tíz honvédzászlóalj szervezéséről.

Artúr úgy gondolta, Magyarország katonájaként több hasznot hajthat, mint ha nagynénjével vitázik. Megállapodtak öccsével, Istvánnal, hogy mindketten belépnek az újonnan alakuló hadseregbe.

Az ifjú férj 1848. május 26-án hagyta el Toporcot, s másnap reggel 7 órakor már Késmárkról írt levelet a feleségének: „Édes, édes Etelkám, tegnap ilyenkor még belemerülhettem szelíd, gyermekded vonásaid szemlélésébe – most pedig nincs mellettem semmi, semmi, ami a te lényedből való. Végtelen elhagyottnak, egyedülállónak érzem magam, pedig hát férfi vagyok. Hát még te mit szenvedhetsz hirtelen elszakadásunk miatt! Bizonyára még inkább rászorulsz a vigasztalásra, mint én. Éppen ezért most írásban is megismétlem, amit neked tegnap szóbelileg megígértem. Ígérem neked, nem keresem majd soha szándékosan a veszedelmet, és nem fogom elfeledni, hogy az életemmel Tenéked tartozom.”
Ebből a szép levélből két dolgot is megtudhat az utókor: hogy Artúr bizalmasan Etelkának, Telkának szólította feleségét, és hogy mennyire nem tartotta be később a veszedelmek elkerülésére tett ígéretét. Hamarosan egyértelművé vált, hogy katonai neveltetése és tehetsége a hadsereg vezetői pozícióira is alkalmassá teszik.

A katonafeleség, aki folyton vándorol és aggódik

Adèle augusztusban nem bírta tovább Toporcon, Pest-Budára utazott. A felbolydult városban férjével ritkán tudott találkozni, inkább csak leveleztek. Görgeiné bejáratos volt a budapesti katonai társaságokba. Az egyik tiszt visszaemlékezései szerint Adèle „nem volt szép, de bájos, kecses alakú és mozgású, az orra rendkívül finom metszésű, szemei mély tűzűek, arcszíne pedig a hölgy hazájára, a szép Provence-ra emlékeztetett”.

A szabadságharc forgatagában az ő élete is felfordult, rengeteg helyre követte egyre magasabb rangú és egyre nagyobb felelősséggel harcoló férjét.

Szeretett volna Artúr közelében lenni, férje viszont szerette volna biztonságos távolságban tudni. Közben öltözéke elkopott, menekülnie is kellett, terhes lett és elvetélt.

Mindezt enyhítette valamennyire, hogy a kezdeti hadi sikerek Görgei alakját dicsfénybe vonták, és ebből a dicsőségből feleségének is jutott. A vesztes csaták, majd a fegyverletétel azután gyökeresen változtattak személye megítélésén: kellett egy bűnbak, akit a háború kudarcaiért felelőssé lehetett tenni. A „lánglelkű”, ám a realitásokkal kevéssé számoló Kossuth Lajos kultusza csak úgy maradhatott fenn, ha Görgei Artúr, a fővezér viszi el a vereség szégyenét.

Magyar honfitársai szemében áruló lett, amit az is erősített, hogy életét az uralkodó meghagyta I. Miklós cár közbenjárására. Az osztrákok szemében is áruló volt, ezért száműzték Klagenfurtba. Felesége vele tarthatott. „Egy meteor-szerűen ragyogó és meteor-szerűen lebukott kurta dicsőség után így költöztünk, mint hazátlan idegenek egy idegen és ismeretlen országba, idegen és ismeretlen emberek közé” – írta emlékiratában Adèle.

Száműzöttek, akik folyton haza vágynak

Internálásuk 18 éve, az 1849–1867 közötti időszak során megszokták, hogy a titkosrendőrség folyamatosan megfigyeli őket, leveleiket elolvassák. Az aradi kivégzések híre Görgeit nagyon összetörte. Adèle igyekezett tartani a lelket a férjében, és a tábornok is nagy gyöngédséggel vette körül a feleségét, naponta kétszer sétálni vitte, s Adèle élvezte a rájuk szakadt, kényszerű idillt. 1850. augusztus 1-jén megszületett lányuk, Berta. Sikerült megvenniük egy parasztházat a város közelében fekvő Viktring faluban. 1855. május 19-én megszületett fiuk, Kornél. A 33 éves Adèle szülése nehéz volt, ahogy Görgei írta: „…a fickó anyjának életére tört, mikor a szűkebből a tágabb gyermekszobába lépett. Még a veszély el nem múlt; de már reméljük.”

Ahogy a gyerekeik cseperedtek, egyre fontosabbá vált számukra, hogy magyarnak neveljék őket, nem osztráknak. Ők egymással valószínűleg németül beszéltek, Görgei Artúr is csak felnőttfejjel tanult meg magyarul.

Magyar internátusok után tudakozódtak, anya és gyermekei többször utaztak Magyarországra hónapokra. 1863-ban Bertát beíratták egy hazai leánynevelő intézetbe, emiatt anya és lánya a Felvidékre költözött. 1866-tól a 11 éves Kornél számára Rimaszombaton találtak internátust. A fiú tüdőgyulladást kapott, ezért halasztaniuk kellett kissé az utazást, de a terven nem változtattak, és az sem hátráltatta őket, hogy Görgei gyűlölt személy volt Magyarországon, és a gyűlöletből családjának is bőven jutott. Adèle ezt hősiesen tűrte, de nem számoltak azzal, hogy a gyermekeik lelkét ez majd mennyire megviseli. Talán erre vezethető vissza a két Görgei gyermek későbbi szomorú életútja.

Kép

Görgei Artúr és fia, Kornél
A képen kézírással hibásan szerepel az 1856-os évszám.
Kornél életkorából következtetve a kép 1860-61 körül készülhetett.

Adèle az évek során sokat fáradozott, hogy férje számára valamiképpen kieszközölje a hazatérés lehetőségét. 1866-67-ben az uralkodó amnesztiát adott sok ’48-as elítéltnek, ezért személyesen felkereste Andrássy Gyula frissen kinevezett miniszterelnököt, közbenjárását kérve. Fennmaradt egy évvel korábban írt levele is Deák Ferenchez, a legbefolyásosabb magyar politikushoz, amely egy szerető és okos feleségnek a diplomáciai mesterműve: megható védőbeszéd az életét a hazáért áldozó férje mellett, ugyanakkor próbál rájátszani Deák politikai érdekeire is.

1867 őszén végre hazatérhetett Artúr is, és megtörténhetett volna a nagy családegyesítés. Ám olyan nagy közutálatnak „örvendett”, hogy munkát alig kapott, mindig máshová kellett költöznie. És valami végképp eltörött a kapcsolatukban is.

A szeretet köteléke nem bír ki mindent

A mélyben már évek óta zajlódhattak széthúzó folyamatok, talán akkortól, amikor – gyerekeik vélt érdekében – a hosszú különélések mellett döntöttek. Magyarországra költözésük után alig laktak együtt, leveleik sem maradtak fenn ebből az időből.

Ugyanakkor 1874 körül feltűnt Artúr oldalán a hét-nyolcéves „nevelt lánya”, Gambelli Klára, aki homályos figura, de az a legvalószínűbb, hogy az ausztriai internáláskor – Adèle valamelyik magyarországi tartózkodása idején – folytatott futó viszonyából származott.

A lánynak gondját viselte, később kiházasította.

Gyermekeik nevelése, sorsa is konfliktusforrás lett. Berta, akit hosszú, aranyszőke haja miatt nagy csodálatnak örvendett a bálokon, még 1867 őszén férjhez ment Bohus Lászlóhoz, aki egy ’48-as hős házaspár fia volt, így Görgei nagyon elégedett volt a vejével. Ám elsőszülöttjük meghalt, és hiába született újra gyermekük, a házasság megromlott, amiért Görgei a lányát – és közvetetten az őt rosszul nevelő feleségét – hibáztatta. A vejéhez intézett egyik levelében kimondottan durva szavakkal illette feleségét és lányát, s egyenesen rá akarta beszélni a vejét a válásra. 1874 elején a kedélybeteg Berta kénytelen volt apjához költözni, és magával hozta adósságai egy részét is, amelyek visszafizetése Görgeire maradt. Annyira rossz lelkiállapotban volt, hogy el kellett küldeniük gyógykúrára. Berta és László később megpróbáltak kibékülni, újabb gyermekük is született, de aztán végleg elváltak. Berta újra férjhez ment, külföldön próbált szerencsét, majd nincstelenül hazatért, és szegényen, rossz mentális állapotban tengette az életét.

Kép

Görgei Berta 1866 körül – Forrás: Wikipédia

Akik „bearanyozták” Görgei utolsó évtizedeit

Plátói vagy valóságos szerelmi viszony fűzte a tábornokot sógornőjéhez, Görgey Istvánné Dedinszky Auréliához, akit Arankának neveztek. Az Adèle-nél 14 évvel fiatalabb „rokonnal” 1874 körül fűződhetett szorossá a kapcsolata. Valószínűleg Aranka hatására osztotta meg férje a visegrádi házát és kertjét Artúrral, aki majdnem haláláig, 1916-ig ott élt. Ő járta ki Tisza Kálmán miniszterelnöknél, hogy nyugdíjat kapjon. Négy lánya volt még az előző házasságából, akik olyan rajongással vették körül az öregedő Artúrt, mint egy valódi család (közülük is Lenke szinte minden idejét Artúrra áldozta, nem is ment férjhez) , még egy mozgófilmen is így szerepeltek.

Arankát halálakor, 1920-ban úgy méltatták, mint „hős magyar asszonyt”, aki 40 éven át nagy gondossággal ápolta Görgei Artúrt, a szabadságharc tábornokát.

Görgei Artúr Kornéllal, a fiával is egyre elégedetlenebb volt, aki csak kallódott a világban, nem tudott tisztességes megélhetést találni magának. Az egykori hadvezér, aki legfőbb erényének a rendet tartotta, szégyellte a gyerekeit. Adèle a Szepességben élt nagy szegénységben, mert hol a lányát, hol a fiát támogatta a magántanítással keresett és a férjétől negyedévente kapott pénzből. A negyven körüli Kornél alig dolgozott, csak adósságokat halmozott fel, többször is a csőd szélére sodorva háztartásukat. Miatta újraindult a szülők között a levelezés, és 1896-ban Artúr választás elé állította feleségét: házat bérel kettőjüknek Visegrádon, ha hajlandó végre otthagyni a semmirekellő fiát, aki felnőtt férfi, meg kell élnie egyedül. Adèle azonban a fiával maradt.

Kép

Az idős Görgei "családja" körében, Visegrádon, 1890-ben, Czobor Béla felvételén
(Az őt körülvevők valójában: öccse, sógornője és annak családja)
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Akinek a sírkövén is rosszul írták a nevét

1898 januárjában Adèle eltörte a lábát. A gyógyítási költségeket sógora, Aranka és maga Görgei fedezték, majd, amikor jobban lett, újra magántanulókat fogadott. 1900 májusában váltott a házaspár utoljára levelet – megint csak anyagi dolgokról. Adèle 78 évesen, 1900. július 21-én Lőcsén halt meg, két nappal később Toporcon, a Görgey-birtokon temették el, de férje nem vett részt a temetésén. Sírkövén elírták francia vezetéknevét.
Úgy tűnik, hogy teljesen elfogyott mindkettőjükből a szeretet. Ezt cáfolja viszont, hogy Adèle aggódó levelekben érdeklődött sógorától férje állapota felől, amikor Artúr 1895-ben tüdőgyulladást kapott, és egyik utolsó (Falk Miksának küldött) levelében is rajongással írt férjéről. Szeretettel rajzolja meg alakját emlékiratában is, amelyet élete utolsó éveiben fiának mondott tollba német nyelven. 914 oldalas volt, ebből Berta közel 250 oldalt megsemmisített anyja halála után, Kornél pedig eladta a kéziratot.

Egy amatőr történészhez került, aki 1911-ben „Az Est” című napilap hasábjain tizenhat folytatásban közreadta kivonatos fordítását. A család tiltakozott miatta, de végül az utókor mégis jól járt ezzel az engedély nélküli publikálással, az eredeti kézirat ugyanis elveszett.

E cikksorozat nélkül alig tudnánk valamit erről a nehéz, de különleges sorsú nőről, aki osztozott férje dicsőségében és nyomorában, aki haláláig szerette elhidegült férjét és kisiklott sorsú gyerekeit.

Válogatott források:

• Hermann Róbert: A tábornok neje. Görgei Artúr felesége, Adèle Aubouin. In: Aetas 33. évf. 2018. 3. szám: http://real-j.mtak.hu/16006/1/aetas_2018_003.pdf
• https://en.wikipedia.org/wiki/Art%C3%BAr_G%C3%B6rgei
• https://www.youtube.com/watch?v=gyB5SUWV43I&t=59s

Az idei nyár Európa-szerte és Magyarországon is megmutatta: az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés, a klímaválság nem a jövő, hanem nagyon is a mindennapjaink része – most történik, és mindannyiunkat érint.

Égető kérdéssé vált, hogy tegyünk valamit a probléma megoldásáért, és a mindennapokban is küzdjünk a klímaváltozás fő okának tartott üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid-kibocsátásának csökkentéséért.

A probléma a városban élve a legszembetűnőbb, hiszen a kényelmes városi életmódunkhoz számos olyan tevékenység kapcsolódik (közlekedés, logisztika, eltúlzott fogyasztási szokások), amely rendkívül magas károsanyag-kibocsátással jár. A megoldás sokkal elérhetőbb, mint gondolnánk: ahogy fűtünk, hűtünk, közlekedünk, ahogyan az otthonainkat berendezzük és működtetjük, az mind kínál energiatakarékossági és egyben kibocsátáscsökkentési lehetőségeket.

Mérőn követhetjük, mennyit „füstölünk"

A Magyar Ártalomcsökkentő és Környezeti Betegségekkel Foglalkozó Tudományos Egyesület, valamint a füstmentes.hu 2021-ben indította el Dobj le 100 kilót elnevezésű kampányát, amely olyan megoldásokat mutat be – a közlekedési, vásárlási szokások átalakításától a komposztáláson át a dohányzás ártalmainak csökkentéséről történő tájékozódásig –, amelyek tudatos döntésekkel, de az életünk drasztikus átalakítása nélkül járulnak hozzá a széndioxid-kibocsátás és az ahhoz kapcsolódó egyéni és környezeti ártalmak kimutatható csökkentéséhez. A kezdeményezés olyannyira sikeres volt, hogy a kampány idén még nagyobb fokozatra kapcsol és Füstmentes Város néven hívja fel a figyelmet az életmódváltozás szükségességére, valamint mutatja be gyakorlati példákon keresztül, hogy városlakóként mit tehetünk az egyéni és környezeti ártalmak csökkentéséért a mindennapokban. Az ugyanis,

hogy mi történik az éghajlattal és az életfeltételekkel, jelentős mértékben a személyes döntéseinken, választásainkon múlik.

A kampány kulcseleme az immár megújult és továbbfejlesztett füstmentes kalkulátor, amely egyrészt beazonosítja és számszerűsíti a mindennapok tevékenységeihez tartozó széndioxid-kibocsátásokat, másrészt megmutatja a kisebb kibocsátással, kevesebb ártalommal járó alternatívákat is. A cél az ismeretbővítés, a tudatformálás – hiszen nem mindenki számára kézenfekvő, hogy például mennyi üvegházhatású gázzal terheli valaki a környezetet, ha ugyanazt az utat kerékpár helyett autóbusszal, vagy gépkocsival teszi meg –, illetve ezen készségeken keresztül a hétköznapi döntések befolyásolása, a kevesebb környezetterheléssel és egészségi ártalommal járó választások ösztönzése.

A Dobj le 100 kilót kampány füstmentes kalkulátorának különlegessége, hogy a dohányzáshoz kapcsolódó – korántsem elhanyagolható – széndioxid-termelést is számításba veszi, ösztönözve ezzel a teljesen dohányzásmentes életmódra. Sokan ugyanis nem tudják, de a dohányzás nemcsak az egészségünkre rendkívül káros, hanem negatív környezeti hatása is számottevő.

Külső környezeti hatások is megbetegíthetnek

A cigarettafüst szintén tartalmaz szén-dioxidot, de emellett közel száz olyan egyéb égésterméket is, amely bizonyítottan ártalmas a dohányzóra és a környezetére is.

A legjobb megoldás ha egyáltalán nem dohányzunk, hiszen a dohányzás minden formája káros. Azok számára, akik a kockázatok ismeretében sem szoknak le, lehetőség van az ártalomcsökkentésről történő tájékozódásra. Az égés és füst nélkül működő alternatívák használatakor lényegesen kevesebb káros- és potenciálisan káros anyag szabadul fel, mint a hagyományos dohánytermékek esetében, azonban ennek az egészségkárosító hatással való összefüggésének vizsgálatához még hosszútávú kutatások szükségesek. Hiteles, megbízható forrásból történő tájékozódással nagy lépéseket tehetünk azért, hogy csökkentsük az ártalmakat!

„Sokszor külső környezeti hatások és egyéni döntések is szerepet játszanak abban, hogy valaki beteg lesz, vagy adott esetben függővé válik egy ártalmas szenvedélytől. Kórházvezetőként emellett intézményi szinten is figyelek az egyéni és környezeti ártalmak csökkentésére, például a többi közt méhlegelő létesítésével a kórházkertben vagy zöld buszmegálló telepítésének kezdeményezésével” – hangsúlyozta dr. Toldy-Schedel Emil, az Egyesület elnöke.

Együtt könnyebb

A kampányhoz szakmai partnerként csatlakozó Egyesületen kívül különböző, a saját területükön elismert szakértők és civil szervezetek – így például többek között a Jövő Öko-Nemzedéke (JÖN) Alapítvány a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban – nyújtanak a kibocsátások csökkentését szolgáló segítséget. Az egyéni törekvések mellett a városban másokkal összefogva ugyanis közösségi szinten is sokat tehetünk azért, hogy csökkentsük a kibocsátás mértékét. Ma már számos olyan közösségi kezdeményezés van, amely lehetővé teszi, hogy ne csak az egyes tevékenységekhez, szolgáltatásokhoz kapcsolódó terheket osszuk meg, de a megosztással az azokkal járó károsanyag-kibocsátás mértékét is csökkentsük.

A Füstmentes Város kampány nem merül ki az egyéni szemléletformálás szándékának sikerességében, a kezdeményezés meghirdetője helyi és közösségi szinten is tenni kíván egy fenntarthatóbb jövő eléréséért, ezért a füstmentes.hu az elkövetkező hónapokban –önkormányzati együttműködések keretében – különböző klímabarát és városzöldítési projektek megvalósítását tűzte ki célul. Hiszen

fontos tudatosítanunk: a hétköznapok minden mozzanatában van lehetőség a klímaváltozás megfékezésére, a földi életet, egészséget a környezetünket fenyegető káros hatások mérséklésére.

A kampány elindítói abban bíznak, hogy mindenki, akár apró változtatások révén is, de tevékenyen hozzájárulhat ehhez – hiszen az ártalmak csökkentésében és a változás elindításában minden lépés számít.

Ha Ön is szívesen csatlakozna a kampányhoz, megteheti a füstmentes.hu oldalára kattintva a füstmentes kalkulátor kitöltésével; ha pedig további tanácsokat olvasna, vagy bővítené ismereteit a témát illetően, akkor látogasson el a dobjle100at.hu weboldalra!

Emília szíve

A bécsi udvartól a Kossuth család 16 tagja kapta meg az „elbocsátó szép üzenetet”, vagyis az útlevelet, köztük a volt kormányzó akkor 45 éves lánytestvére, Kossuth Emília, az ő férje, a lengyel Zsulavszky Zsigmond (akit egyes források „kalandorként” emlegetnek, mások szerint az alkoholt sem vetette meg, a megítélése tehát vegyes), valamint fiúgyermekeik: Emil, László, Kázmér és Zsigmond.

Emília kint sajnos már csak nyolc esztendőt élt, a magyar emigránsok nagy bánatára, akik kedvelték, felnéztek rá. A New York-i Brooklynban található Green Wood temetőben búcsúztak tőle, sírkövére az alábbi gondolatát vésték:

„Akkor térek haza, ha Magyarország szabad lesz… a szívem ott van.”

Emil és a „négerbarát” sereg

Legidősebb gyermekük, az 1834-es születésű Zsulavszky Emil, aki Giuseppe Garibaldi katonája is volt, 18 évesen érkezett meg az USA-ba, ahol öccseivel együtt részt vett az északiak oldalán az amerikai polgárháborúban. Hadnagyként Asbóth Sándor tábornok mellett szolgált – Asbóth még Kossuthtal együtt emigrált, s a déliek őt és a magyar emigráns katonákkal megerősített csapatait „négerbarátnak” titulálták, miközben rettegtek tőlük. Asbóth Sándor példaképül szolgált a kortársai számára, kalandos életével máig nagy tiszteletnek örvend az Egyesült Államok egyik hőseként.

Emil 1863-ban, 29 évesen a fivére, Zsulavszky László által vezetett, Louisiana államban állomásozó 82. számú néger gyalogezredben lett törzsőrmester, majd alhadnagy, és 1866 szeptemberében szerelt le. A további sorsáról már csak annyit tudunk, hogy a polgárháború befejezése után az USA hivatásos katonai állományába kérte a felvételét, ám arról, hogy sikerrel járt-e, nem maradt fenn információ.

László ellenzett minden faji különbségtételt

Zsulavszky Lászlóról – aki 1838-ban született, és ugyancsak harcolt Garibaldi seregében, továbbá kitüntetést kapott a krími háborúban való helytállásáért is – többet lehet tudni. Ő az amerikai polgárháborúban az 51. néger ezred parancsnoka volt, amelyhez 606 színesbőrű katona tartozott. László maga szervezte meg a már említett 82. néger gyalogezredet is, amelynek az ezredese lett.

Az északiak elnöke, Abraham Lincoln ugyanis felismerte: a feketék alkotta seregek nélkül lehetetlen megnyerni a háborút. Igaza lett, a sikert a 178 ezer szabad és volt rabszolga fekete katonának is köszönhették.

„Olyan tisztjeitek vannak, akik hisznek abban, hogy férfiként tudtok küzdeni. Maguk mögött hagyták otthonaikat, hogy eljöhessenek közétek. S tették mindezt annak tudatában, hogy a lázadó kormány felakaszthatja őket, amennyiben fogságba esnek. S mindezt miért? Mert eltökéltek, hogy katonának képezzenek ki benneteket.” Így szólt Zsulavszky László 25. Általános Parancsa a fekete katonákhoz 1863. augusztus 7-én. Nem csoda, hogy elterjedt róla: a színesbőrű csapatok morális tartását különösképp erősítette, mert azt sulykolta a fekete katonákba, ők épp olyan bátrak és erősek, mint a „túlfavorizált” fehérek. László meggyőződéssel vallotta, hogy a fekete emberek semmiben sem különböznek fehér társaiktól – világnézetével több mint egy évszázaddal előzte meg az átlagos amerikai polgári gondolkodást, ami miatt akkoriban nem kevés kritika érte.
A háború után New Yorkban telepedett le, ahol a Magyar Egylet elnöke lett. Egy gazdag helyi kereskedő lányát vette feleségül, aki 18 évnyi házasság után, 1884-ben eltemette őt az édesanyja mellé.

Kép

Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű – Forrás: Flickr

https://www.flickr.com/photos/mr_t_in_dc/2712643952

Kázmér rabolt, Zsigmond korán meghalt

A harmadik fivér, Zsulavszky Kázmér a család kivándorlását követően eleinte egy magyarbarát bostoni kereskedő üzletében dolgozott, majd egy kansasi ezredben szolgált főhadnagyként. Nem csak dicső tettek sorakoznak a neve mellett: 1862-ben egy vasúti pénztár kirablása miatt katonai börtönbe került, majd újabb szűk egy évig New York-ban szolgált, végül Washingtonban szerelt le.

A legkisebb fiú, Zsulavszky Zsigmond pedig mindössze 22 évet élt. 1841-ben született, még csak 19 esztendős volt, amikor elveszítette édesanyját, és egy New Hampshire-i család az akkori törvények adta lehetőséggel élve örökbe fogadta.

Ám ő alig 20 évesen beállt az ottani ezredbe közlegénynek.

1863-ban bátyja, László ezredébe került, ahol alhadnagy lett, Louisianában azonban hastífuszban megbetegedett.

Érdekesség, hogy még azon az őszön éppen Port Hudsonban hunyt el, amelynek kikötőjében az a Mississippi nevű hadihajó is állt, amellyel Kossuth bő egy évtizeddel korábban Törökországból Amerikába hajózott. Zsigmondot Brooklynban édesanyja mellé temették, később László teste is melléjük került, és mindkét magyar férfi neve a mai napig olvasható a washingtoni Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű talapzatán.

1998. július 18-án leplezték le az USA fővárosában Ed Hamilton alkotását, azt a három méter magas bronzszobrot, amely az Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű nevet viseli, és azoknak a katonáknak állít emléket, akik aktív szerepet vállaltak az emancipáció kivívásában – tehát azon fehér tiszteknek is, akik fekete ezredekben szolgáltak. A ma ismert adatok szerint tíz magyar harcolt ilyen alakulatban.

Források:

• https://ma7.sk/kozelet/magyar-emlekek-nyomaban-kossuth-emilia-n-new-yorkbrooklyn
• https://nyolcezer.hu/cikk/generaciok/2020/01/21/mernok_aztan_katona_%E2%80%93_majd_mernok_aztan_katona
• https://www.berenyianna.hu/kossuth-zsuzsanna/mi-igaz-a-reg%C3%A9nyben/br%C3%BCsszel-%C3%A9s-new-york
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_Zsigmond
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_K%C3%A1zm%C3%A9r
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_Emil
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_L%C3%A1szl%C3%B3