Nagyon széles skálán mozognak a tünetek, attól függően, hogy az ekcéma melyik típusáról beszélünk. Enyhe esetben előfordul, hogy valaki csak azt tapasztalja, a téli hónapokban a kezén viszket a bőre, kipirosodik, hámlik. Ez is ekcémás tünet, de hidratálókrém rendszeres használatával lehet kezelni. Súlyos eset a kiterjedt atópiás ekcéma, ami akár a bőrfelszín nagy részét is érintheti, súlyos életminőségbeli problémát okozva, és előfordul, hogy akár kórházi kezelést is igényel ez az állapot. Miután egyik fő provokáló tényezője a hideg, száraz levegő, a másik oldalon viszont a pollenek és a különféle allergének, az egyik télen, a másik nyáron jellemző, ezért a mi mikroklímánkban különösen hajlamosak és kitettek vagyunk az ekcémás betegségeknek.

Könnyen összetéveszthető néhány allergiás tünet az ekcémával. Egyik következik a másikból, vagy csak nagyon sok az átfedés a tünetek között?

A köznyelvben sokszor mást értenek az emberek az allergián is, és az ekcémán is. Az ekcéma bőrtünet.

Az allergia nagyon precízen definiált fogalom, amely specifikusan egy adott allergénre, annak a legkisebb mennyiségére minden alkalommal megjelenő reakciót jelent. Az ekcémás tüneteket több tényező provokálja, az egyik ezek közül az allergia.

Az ekcémás emberek jó része például atópiás ekcémában szenved, ami egy örökletes hajlam alapján kialakuló immunrendszeri eltérés. Tehát nem a bőrük beteg, hanem az immunrendszerük működik másképpen. Ez azt jelenti, hogy a környezet tényezőire túl érzékenyen reagálnak, például allergiával, akár allergiás szemgyulladással, szénanáthával. Az atópiás emberek sokszor asztmásak is, mert ez az érzékenység a tüdő szöveteinek túlérzékenységével is együtt jár.

Bonyolult lehet a kezelés protokollja, eldönteni azt, hogy melyik tünetet vagy betegséget kell először kezelni...

Az első és legfontosabb teendő az, hogy kezeljük, mert ezek a betegségek kezeletlenül egy idő után egyre rosszabbak lesznek. A legegyszerűbb hidratálókrémektől a legerősebb szteroidos készítményekig nagyon széles a terápiás paletta. Mindig azt kell választanunk, amit aktuálisan a beteg bőre igényel, ami azt jelenti, hogy ezeknek a betegeknek rendszeresen kell jönni, akár fellángolnak a tüneteik, akár jobb állapotban vannak.

Az atópiás betegségek esetében, az allergiás megalapozottság miatt, fontos elkezdeni az antihisztamint. Ha hirtelen lángol föl az ekcéma, és súlyos, akkor átmenetileg szájon át is lehet adni szteroidot. Fontos, hogy ezek rövid ideig tartó szteroidkezelések fokozatos leépítéssel, általában pár hét alatt elhagyhatók. Léteznek az ekcémás betegségre úgynevezett immunrendszer-moduláló vagy immungyengítő gyógyszerek, de ezek már laboratóriumi kontrollt, néha akár kórházi körülményeket is igényelnek.

Illetve van egy olyan terápia, amit biológiai válaszmódosító kezelésnek hívunk, amellyel magát az immunrendszer működését befolyásoljuk. Hátránya, hogy ma még csak injekciós és infúziós formában érhető el.

Sokan gondolják, hogy a napfény hatékony a bőrtünetek csillapításában. Ez igaz?

Az UV-fénynek vitathatatlanul van gyulladáscsökkentő hatása. Ezzel együtt a sok napozást nem javasoljuk, mert bőrrákot okozhat. Ha szükséges, lehet UV-fénykezelést kérni, de ez soha nem szolárium, mert az nem a megfelelő hullámhosszúságú fény. A szolárium úgy van beállítva, hogy a pigmentképzést fokozza, nekünk azonban a gyulladáscsökkentés a célunk, amire léteznek külön erre a célra kifejlesztett készülékek. A napfénytől rosszabbodhatnak is a tünetek, mert az atópiás ekcémát az izzadás egyértelműen provokálja. Ráadásul nyáron a pollenek rátapadnak a bőrre, és akinél jelen van a túlérzékenység a pollenekre, ott bizony a bőrön is gyulladást fog okozni, főleg olyan területen, amit nem takar a ruha.

Elképzelhetőnek tartod, hogy táplálékallergia okozza az ekcémát?

Az, hogy valakinek a tünetei összefüggést mutatnak a táplálkozásával, ismert jelenség, de a diagnosztizálása nagy kihívás. Az allergiavizsgálatok segítik a diagnózist, de nagyon fontos a megfigyelés is, hogy a beteg az egyes ételekre milyen szemmel látható reakciókat ad. A tesztek értékelésénél ugyanis csak a klinikai tünetekkel együtt lehet diagnózist mondani. A testben meglapuló bármilyen gyulladás hatására is fellángolhat az ekcéma, és fenn is tarthatja. A gyulladásos gócok ugyanis összezavarják az immunrendszert, állandó provokációt jelentenek, amitől az egyébként sem tökéletesen funkcionáló immunrendszer még reaktívabb lesz.

Tipikusan ilyenek a fogászati gócok és a mandula, amelyek ízületi és más betegségek kialakulásában is fontos szerepet játszhatnak. Szintén ide tartoznak a nőgyógyászati betegségek és a gyulladt bélfal.

Maria Treben, az ismert német természetgyógyász a hetvenes években azt javasolta, az ekcémás beteg ne fogyasszon füstölt árut, különböző húsféléket. Szakmailag ez helytálló?

Abszolút helytálló. Az ekcémás, de a csalánkiütéses embereknél is nagyon fontos a hisztaminmentes diéta, azaz kerülni kell a füstölt élelmiszereket. De egyébként is egy rendkívül szigorú diétáról van szó, amit ha valaki precízen betart, a tünetei várhatóan javulni fognak. Nagyon nehéz út, de látványos javulást lehet vele elérni. A megszorító diétáknál azonban figyelni kell a D-vitamin pótlására, a kalciumpótlásra, a vasbevitelre. A sportnak is számos jótékony hatása van, már csak azért is, mert az ekcémás betegségek rendkívül szoros összefüggést mutatnak a stresszel, a krónikus lelki betegségekkel. A test és a lélek nem választható külön, ez egy mesterséges nyugat-európai találmány.

Az ekcémás betegségeknél olyan erős az összefüggés a lelkiállapottal, hogy a régi bőrgyógyászok az atópiás ekcémát neurodermitisnek hívták, utalva a szoros összefüggésre az idegrendszer állapotával.

Az idegrendszer, a hormonrendszer és az immunrendszer komplex kezelése szükséges. A stresszhormonok túltermelődése is károsítja az immunrendszert, ráadásul az alváshiány tovább gyengíti, így hajlamosabb lesz az egyén a vírusos, gombás fertőzésekre is. Mindig az a kérdés, hogy a beteg hogyan tudja feldolgozni a fennálló stresszt, miként tud vele megküzdeni, szükséges lehet-e pszichológus segítsége is. Az atópiás emberek sokkal szenzitívebbek, mint a környezetük, ezt mi is megfigyeljük a betegeinken.

Valószínűleg nagyon sok leágazása van az ekcémának, de mi az, ami még nagyon jellegzetes?

Nagyon gyakori típusa az ekcémának a szeborreás bőrgyulladással járó betegség. A tünetek általában felnőttkorban kezdődnek, s gyakrabban érintik a férfiakat, mint a nőket, de nőknél is előfordulnak. Különösen a téli hónapokban az arcon, homlokon, a szemöldök fölött, illetve a fejbőrön kipirosodás, hámlás, bőrfeszülés, érzékenység jelentkezik, pattanásszerű gyulladt csomók formájában. Gyógysamponokkal, gyulladáscsökkentő oldatokkal lehet segíteni, de az arcon lévő szeborreás tünetek nagy kihívást jelentenek, mert az arcon nem szívesen alkalmazunk szteroidos készítményeket, ugyanis viszonylag rövid használat után elveszítik a hatásukat, és mellékhatásaik is lehetnek. Gyakran előfordul, hogy például a klóros uszodavíz, a szauna, valakinél a nagyon fűszeres étel vagy az alkohol hozza elő ezeket az arci gyulladásokat, és sajnos idősebb korra a tünetek állandósulni is tudnak. Férfiak számára a bajusz és szakáll alatt jelentkező gyulladásnál nem szteroid tartalmú gyulladáscsökkentőket, hidratálókrémet alkalmazunk. Nőknél elsősorban a szempillaspirálok, szemceruzák, valamint a hajfestékek allergizálhatnak, ami kipirosodó szemhéjödémával, vizenyővel járhat. Szerencsére már sok allergizáló összetevőktől mentes kozmetikum kapható.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak fő kérdése az volt, ki adja meg a következő nemzedék motivációját és értékrendjét: a kommunista állam vagy a keresztény egyházak. A társadalom széles rétegeivel foglalkozó lelkipásztorok ellen indult ugyanis az 1960-as évek legtöbb koncepciós eljárása. „Attól nem fog megdőlni a rendszer, hogy Mari néni otthon rózsafűzért imádkozik, de ha a plébánosok fociznak és diavetítéseket szerveznek a fiataloknak, az veszélyes” – idézte korábban Földváryné Kiss Réka a Kádár Jánosnak tulajdonított gondolatot, amely megmagyarázza, miért pont az ifjúságpasztorációt nyakig fölvállaló egyháziak ellen vetette be a pártállam a legszélesebb eszköztárát.

Idén februárban indult útjára a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Küzdelem a lelkekért című tablókiállítása, amely a Kádár-kor egyházüldözését kívánja közelebb vinni a középiskolás korú fiatalokhoz. A 11 iskolát érintő projekt célja az volt, hogy megismertesse a gyerekekkel az 1960-as évek fiataljainak életét, visszavezetve őket nagyszüleik generációjához, akik szemtanúi, elszenvedői lehettek a pártállam egyházellenességének. A kiállításhoz interaktív játék, a történelemtanításba beilleszthető pedagógiai eszközrendszer és iskolai megemlékezések tartoznak, a tavaszi „próbaidőt” követően ősztől a NEB országossá tenné a programot.  A téma kapcsán rendezett beszélgetéseknek a közelmúltban a belvárosi Scruton klub adott otthont, ahol a NEB kutatói közül előbb Földváryné Kiss Réka elnök, majd Wirthné Diera Bernadett, a NEB Hivatalának tudományos kutatója beszélgetett Péterfi Gáborral, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával. A beszélgetések arra keresték a választ, hogyan alakult állam és egyház viszonya 1945 után, miben különbözött Rákosi Mátyás és Kádár János stratégiája.

A Fekete Hollók-ügy

A Kádár-kori, egyháziak ellen indított koncepciós perek közül kiemelkedik az úgynevezett „Fekete Hollók” ügye, a korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciója. 1961. február 6-án este 10-kor a rendőrök az ország minden pontján megindultak az addig megfigyelt egyháziak felé. Az időzítés tudatos volt, Wirthné Diera Bernadett szerint személyesen Kádár János és a legfelsőbb politikai vezetők akarata szerint történt. S hogy mekkora kört érintett mindez? Közel kétszáz címre és helyszínre hatoltak be házkutatással aznap este: ezek között akadt plébánia, munkahely és magánlakás is.

Az akció üzenete az volt: tudunk rólatok, ti is kerülhettek ilyen helyzetbe, ti lehettek a következők.

A helyszínek közel felében került sor letartóztatásra, az ő esetükben néhány hónap múlva megkezdődtek a kihallgatások is, ennek során a szabadlábon maradt ismerősi körből – a „maradék”, mintegy száz címen megfigyeltek közül – idéztek be tanúkat. Jó részüket a lelki megtörés részeként nem is engedték haza.

„Laudetur!” a pártállami tárgyaláson

Az összehangolt akció nem volt előzmény nélküli. 1957-58-tól az „egyházi reakció” elhárításával foglalkozó alosztály már több száz papot, volt szerzetest és főként a fiatal generációhoz tartozó híveket vett megfigyelés alá, zömmel olyanokat, akik a hatalom által engedélyezett kereteken túl foglalkoztak a következő nemzedék nevelésével, hitoktatásával. Végül 1960 nyarán az MSZMP Politikai Bizottsága elfogadta azt a határozatot, amely az ellenséges erők fő erejének a katolikus egyházat jelölte meg.

Az országos letartóztatási hullám tulajdonképpen már 1960 novemberében elindult, amikor az egymással kis csoportokban kapcsolatot tartó, együtt olvasó, vitatkozó, aktív hitéletet élő közösségekre „szervezkedés” vádjával lecsapott az állambiztonság.

Ennek a novemberi akciónak a megmentői tulajdonképpen a regnumi fiatalok voltak – veti föl Wirthné Diera Bernadett. A regnumiak ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy a tárgyalótermeket virágokkal díszítették ki, érkezésükkor pedig hangos Laudeturral köszöntek a vádlottak padján ülő papi elöljáróiknak. Az ifjúságpasztoráció erejét bizonyítja, hogy az ekkor őrizetbe vett hat-hét regnumi atya, bár 1961. augusztusban elítélték őket, az 1963-as amnesztiakor mégis úgy szabadult ki, hogy rabtársaik – börtönben ülő világi papok – közül többeket is megnyertek a Regnum Marianum számára. A fiatalok és a regnumi atyák egymást bátorították és „húzták”, a papok utólag úgy értékelték, hogy megérte ez a másfél év, mert a fiatalok megvárták őket odakint.

Az 1961. február 6-i éjszaka mérlege összesen körülbelül 16–17 per lett, a karhatalmi eltökéltséget pedig jól jellemzi, hogy júniusra már vádemeléstől ítéletig le is zajlott ezek közül az első. Csak összehasonlításképp: ezt megelőzően az utolsó ekkora volumenű ügy a Grősz-per és mellékperei voltak.

A hatalom ily mértékű fellépése tehát kuriózum, a Kádár-kor „puhaságának” pedig mi sem mond jobban ellent, mint az, hogy Lénárd Ödön piarista szerzetes háromszor, összesen 18 és fél évet ült börtönben, amelynek nagy része az 1960–70-es évekre esett.

Második elzárása éppen 1961-ben vette kezdetét. A nagy hatású, megtörhetetlen szerzetes végül személyesen VI. Pál pápa kérésére szabadult.

A Fekete Hollók ügyből kimaradt Bulányi György és a később Bokornak nevezett mozgalma, a „piarista szervezkedés”, amely 1945-ben indult – Bulányi számára ugyanis már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az egyház túlélésének egyetlen esélye a kisközösségi lét, így rendtársával, Török Jenővel paptestvéreiket is ennek szorgalmazására biztatták. Úgy vélték, a hit nem annyira hittant jelent, mint inkább életformát, amely vonzó és átörökíthető. Kettejüket 1952-ben letartóztatták és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, amelyből a forradalom idején szabadultak. A megtorlás alatt ismét börtön következett, ennek pedig 1960 decemberében lett vége. Bulányi és Török tehát nem lehetett a Fekete Hollók-ügy főszereplője, hiszen a szerveződés idején mindketten börtönben ültek.

Lénárd Ödön később világi munkákat vállalt, hivatását csak titokban gyakorolhatta. Maga Kádár János nyilvánvalóvá tette, hogy örülne, ha a hajlíthatatlan pap elhagyná az országot (ezt Lénárd felé az Állami Egyházügyi Hivatal is kifejezte), ő azonban itthon maradt. A rendszerváltozás után az elsők között volt, aki a katolikus egyház kommunizmus alatti történetére vonatkozó dokumentumokat gyűjtött, 2003-ban bekövetkezett haláláig pedig a ciszterci nővérek kismarosi monostorában élt.

Kép

Németh Pál ordacsehi plébános és Lénárd Ödön, az Actio Catholica titkára a bíróság előtt 1948-ban – archív fotó

Visszaemlékezéseiben megalkotta a hős definícióját is – ez a NEB Magyar Hősök kiadványában is szerepel –, miszerint „a hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél, és – elszalad! (…) a hős fogalma valójában erkölcsi fogalom: tudva és akarva lehet csak hősnek lenni, és ez nem elég, kell hozzá az Úristen külön kegyelme is.”

Kismaros egyébként az 1960-70-es évek fordulójától már emblematikus helyszínnek számított. Ekkoriban helyezték a szomszédos Nagymarosra Kerényi Lajos piarista atyát Balás Bélával, a későbbi kaposvári püspökkel. Ők is hamar maguk köré gyűjtötték az ifjúságot, és minthogy ki kellett járniuk Kismarosra is kisegíteni, tavasszal és ősszel találkozókat szerveztek ott a fiataloknak. A templomot hamar kinőtték, így került a nagymarosi templomudvarra a program, ahol állandósult – azóta is minden évben kétszer megrendezik. Mivel a fiatalok ide főként az ország nyugati és középső feléből érkeztek, az egerszalóki plébános, Domán Ferenc 1982-ben megalkotta a hasonló találkozóját nyárra, a keleti országrész fiataljai számára.

Kerényi Lajos atya néhány éve azt nyilatkozta: bár a találkozókon 1990 előtt ott voltak az állambiztonságiak is, attól még mindig a gyerekek voltak többen, sőt, egyre többen és többen jöttek.

Kisközösségekkel az ateista ideológia ellen

Jól látható, hogy a kisközösségi hitgyakorlás vált a túlélés alapértelmezett eszközévé. Mindez azonban értelmezhetetlen, ha nem vesszük figyelembe azt a folyamatot, amely 1945-ben indult. Wirthné Diera Bernadett szerint már csak ezért is rossz feltevés, ha a „kemény Rákosit” állítjuk szembe a „puha Kádárral”. Az egyházat ugyanis 1945-ben megfosztották birtokaitól, megkezdődött a drasztikus gazdasági és társadalmi bedarálás, a főpapság ellehetetlenítése. Mire Kádár János hatalomra került, mindez már „kész” volt, Kádár másmilyen állapotban találta az egyházakat, mint annak idején Rákosi, nem számolt azonban az egyházak társadalmi tömegbázisával. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a két korszak külpolitikai dimenziója is eltért. II. János Pál pápa például 1980-ban már azt várta Lékai László bíborostól, hogy engedje a kisközösségeket növekedni. A Szent Gellért év és a Szent István év alkalmából írt lelkipásztori leveleiben külön ki is emelte, hogy a hitgyakorlás fő közegének a családot és a kisközösségeket szánja.

Mindez persze csak akkor tűnik „enyhülésnek”, ha nem vesszük figyelembe, hogy honnan indult mindez.

1956 után a korai Kádár-kor ugyanis egy olyan elemet is bevetett, amit az azt megelőző tizenegy évben még Rákosi sem mert: a gyáva, bestiális papgyilkosságokat.

A forradalom után legalább hét papot gyilkoltak meg az országban gyanús körülmények között, és a tettesek soha nem kerültek elő. Legismertebb közülük Brenner János, a huszonhat éves rábakethelyi káplán, akit 1957 decemberében egy éjszakán harminckét késszúrással öltek meg, miután azt hazudták neki, hogy haldoklóhoz kell mennie a szomszéd faluba. Brenner Jánost, aki hivatása teljesítése közben, oltáriszentséggel a mellén halt meg, az egyház 2018-ban emelte a boldogok sorába. A „puha diktatúra” megnevezés ebben a vonatkozásban tehát abszolút tévút.

Hónapokig fekszenek a rehabilitáción lévő, neurológiai és pszihoszomatikus betegséggel küzdő gyermekek a Bethesda Gyermekkórház Ilka utcai részlegén.  Az ő mindennapjaikat szeretnék szebbé varázsolni a meseparkkal és kiszakítani őket az ingerszegény környezetből az intézmény vezetői és alapítványa.

Az interaktív játszótéren együtt játszhatnak a kerekesszékes és a járni tudó kis betegek. A parkban minden érzékszervre ható meseösvény, zenei pavilon, inkluzív homokozó és terápiás foglalkozásra kialakított rügykunyhók is helyet kapnak. A hinta kerekesszékkel is használható, a magaságyás növényeit pedig a gyerekek gondozhatják. 

Kép

A kép illusztráció – Fotó: Bethesda Gyermekkórház

A Bethesda csapata szerint 

az ingerekre, a varázslatra azoknak van a legnagyobb szükségük, akik sok időt töltenek bent a kórházban, az élénk színű fajátékok pedig egy valódi mesevilágba röpítik a gyerekeket.

"A park olyan lesz, mint egy kerti tornaterem. Ehhez két szabadtéri "tanterem" is épül, ahol a pedagógusok foglalkozásokat tarthatnak a gyerekeknek" – mondja Kő Boldizsár, aki már húsz éve foglalkozik játszóterek tervezésével. Az alábbi videóban bővebben is mesél az Ilka utcai részlegen épülő játszótérről:

Az alapítvány célja, hogy az egyéni támogatók és a cégek segítségével összegyűjtsék a meseösvény és a kertépítés költségét, 2 millió forintot, és őszre elkészülhessen a játszópark. A kórház futói az Ultrabalatonon vágtak bele az adománygyűjtésbe, de azóta számos egyéni adományozó, sportoló és cég is csatlakozott a kezdeményezéshez.

Aki támogatná az játszótér megvalósulását, itt teheti meg.

Egy olyan világba születtem, ahol háború dúlt, ahol az első hangok amiket kislányként megismertem, a félelem hangjai voltak. Az oktalan és érthetetlen félelemé. Mert miért kell egy hatéves kislánynak bujkálnia, menekülnie, csendben maradnia? Nem értettem, mit vétettem. Nem tudtam, mi szakad meg épp, a szívem, az égbolt vagy a ház omlik be felettünk, összezúzva bárkit, akit éppen talál. Hatéves voltam, amikor 25 kilométerre tőlünk Győrt bombázták. Mi egy kis faluban, Kajáron éltünk (ma Kajárpéc), ahol szintén dübörgött a föld, reszketett, mint én anyám karjai között. Aki félelemben nő fel, nemcsak megtanul együtt élni a félelemmel, hanem olyan természetes részévé is válik ez a készenléti állapot, mint a levegővétel.

Megtanulod, hogy semmid sincs magadon és a mai napon kívül.

Vagy még ez a nap sem a tiéd, csak a pillanat, a pillanat, amikor két testvéreddel együtt ösztönszerűen futsz a magas lábú sparhelt alá, összekuporodsz és imádkozol: ments meg Urunk minket!

Édesanyám harminckét éves volt, amikor apámat elvitték Németországba katonának. Egyedül maradt velünk, a három gyerekkel. Nem tudom, mit érezhetett, hogy mennyire félhetett – sosem panaszkodott nekünk. Nem láttam őt összeomlani, se pihenni. Amikor mi keltünk, ő már javában kint volt a kertben, vagy apu cipészműhelyében. Szigorú, határozott, két lábbal a földön járó nő volt, aki, ha kellett, képes volt olyan erővel harcolni és menni előre, ami előtt bármelyik férfi kalapot emelt volna. Az ő példáján keresztül tanultam meg: ha nincs választásod, fogadd el a sorsodat, de keresd a rést, ahol beszűrődik a fény. Nem voltak és nem is lehettek nagy vágyaink. Ettük, ami a kertben megtermett. Százszor újraolvastuk ugyanazt a néhány könyvet amink volt. És az örömet egyetlen dolog okozta: az, hogy élünk. Megtanultuk megbecsülni az életet, a reggeleket, a napokat, akkoris ha az egy egészen egyszerű dolgos hétfő volt.

Kép

Panni néni gyerekként édesanyjával és testvéreivel – Fotó: öveg Károlyné

Élt a közvetlen szomszédunkban egy egyedülálló nő, Lidi néni, aki rövid csigás hajába mindig kendőt kötött, és dolgos kezének vonalaiban ott volt a föld nyoma. Ő volt mindannyiunk édesanyja – a háborús időket nem vészeltük volna át nélküle. Apám kérte meg, hogy amíg távol van, jöjjön át és vigyázzon ránk, térjen be hozzánk. Nem kellett kétszer mondani.

Vannak azok a típusú emberek, akik, ha egyszer átjönnek hozzánk, olyan, mintha örökre nálunk ragadnának – lehet, hogy nálunk is ez történt Lidi nénivel, azzal a különbséggel, hogy mi nem is akartuk, hogy elmenjen.

Ahogy telt az idő, már nemcsak órákra jött át hozzánk, hanem nálunk is aludt, mosott, főzött, takarított, ha anyu épp későn tért haza a cipészműhelyből vagy a földekről. Nagymamánk helyett nagymamánk volt. Emlékszem, először akkor éreztem a nyugalom édes ízét, amikor köré gyűltünk, és ő mesélni kezdett erdei pillangókról, bajba jutott őzekről. Neki nem születhetett gyermeke, de úgy szeretett minket, mintha a sajátjai volnánk. Ő nevelt minket a munka szeretetére. Megértette velünk, hogy munka nélkül semmi nincs. Nincs föld illatú piros paradicsom a kertből, nincs kenyér a péktől, és nincs tető a fejünk felett. 60 éves elmúlt már, de remegő kézzel is kiment a kertbe ásni, ültetni, majd odaállított minket maga mellé a tűzhelyhez, és megmutatta, hogy mi készül abból a valamiből, amit tavaly tavasszal ültetett el.

Bennem ez a kép ma is él: minden fáradságos munkának megvan a maga gyümölcse.

1946-ban épp a nagytemplom előtt játszottam az utcán a szomszéd gyerekekkel, amikor észrevettük, hogy egy ismeretlen férfi közeledik felénk csapzott, őszülő szakállal, porosan, megviselten. Megbökött a barátnőm: „Nézd Panni, ott jön apukád!”. De én csak lemondóan legyintettem. Miközben ugráltuk át az árkokat, azt játszva, hogy ki kapja el a másikat, az idegen férfi egyre közelebb ért hozzánk. A szívem hevesen vert, és torokszorító könnyek gyűltek a szemembe. A hosszúra nőtt szakáll alatt, a csontra és bőrre fogyott, kiálló állkapocs mögött felismertem édesapám vonásait. Úgy szaladtam felé, mint aki az életéért fut, szinte nekicsapódtam. Ő felkapott, megpörgetett, a lábaim a levegőben szálltak, én pedig egyszerre sírtam és nevettem.

Olyan volt hozzábújni, mintha Isten tenyerébe hajthatnám az arcomat.

Apám hazatérése napján Lidi néni annyit mondott: „Jámbor úr, vigyáztam rájuk, ahogy kérte, most már nyugodtan hazamehetek.” Erre apám megfogta Lidi néni karját: „Lidi néni, szeret itt?”. „Jámbor úr, én? Ezekkel a gyerekekkel, és ezzel az áldott jó asszonnyal? Hát, hogyne szeretnék!” Mire apám: „Akkor maradjon itt velünk. Ön már családtag, itt a helye köztünk!”

Kép

Képek a múltból. Balra: Panni néni lánya, Edit a nagymamájával; jobbra fent: Panni néni és férje – Fotók: Söveg Károlyné

Már hatéves koromban tudtam: tanítónő leszek – és ezt olyan bizonyossággal jelentettem be otthon, mintha nem is létezne más opció az egész világon. Az én szememben nem is létezett. 

Akkoriban a felnőttek nem voltak tanultak, az is ritka volt, ha valaki írni-olvasni tudott, legalábbis a mi társadalmi rétegünkben. Így mivel én már tizenhárom évesen gyöngybetűkkel írtam, apám elvitt a gazdaságba írnoknak, ahol minden nap végén én jegyeztem le a gabonaleltárt. A háború miatt – mint sokan mások – én sem járhattam iskolába, így magántanító tanított, akinek élre vasalt, törtfehér blúza, elegáns, intelligens megjelenése tekintélyt parancsolt, és egy egészen más jövőképet tárt elém. Tiszteltem és felnéztem rá. Úgy éreztem ő már birtokában van valami olyasminek, amit soha többé nem vehetnek el tőle.

A tudás biztonság. Mert bármi történjék is körülötted, ha újra az életedre törnek, ha kisemmiznek, akkor is van valamid, ami a tiéd, ami benned van.

Egy ókori görög filozófus mondta: „Minden értékedet önmagadban hordjad.” Én ebben hiszek. A férjem, Kari, aki földműves volt, gyakran mondogatta is, mintha bocsánatot kérne: „De hát, én csak egy traktoros vagyok, te pedig tanítasz...” Erre mindig odakucorodtam mellé: „Kari, nem ott kezdődik az ember, hogy kinek mi a foglalkozása, hanem itt” – és a szívére hajtottam a fejemet.

A tanítóképző után négy évvel férjhez mentem. Én, a kedves, csendes, mindenkiről mindig jót feltételező lány, akiben olyan mély együttérzés élt, hogy amikor az óvodában valamelyik gyerek csínyt követett el, és büntetésből egy krétával rajzolt körbe állították, én vele együtt sírtam, és odaálltam mellé „letölteni” a büntetését. Egy olyan házasság áldozata lettem, ahol még félrenéznem sem volt szabad, ahol megismertem a féltékenység agresszív börtönét, ahol újra féltem, mint akkor régen, amikor nem tudhattuk, mikor robban mellettünk a bomba.

Nyolcvanöt éves vagyok, de most sem tudok, és nem is akarok felidézni magamban ebből az életszakaszból emlékeket. Vesszen el az idő homályában.

„Szabadulásom” után elhatároztam, soha többé nem megyek férjhez, de volt valami, amiről nem tudtam lemondani, amire nem találtam a megoldást: ha nem házasodok meg újra, akkor hogyan leszek édesanya? Akkoriban nem volt elfogadott egyedül gyermeket vállalni. Elfogadott… enyhe kifejezés. Amikor anyukámnak mondtam, hogy én bizony többé férjhez nem megyek, gyereket viszont nagyon is szeretnék, hirtelen reakcióként úgy pofon vágott, hogy majdnem a fal adta a másikat. Akkor már huszonhat éves voltam. Kárörvendő és sajnálkozó tekintetek vettek körül, hogy na, Panninak nem sikerült. Szinte lemondtak rólam. Mert ugye mit ér egy nő férfi nélkül? – ez annak a korszaknak akár a címe is lehetne.

Perzselő augusztus végi nap volt, amikor a mezőn kukoricát kapálva apró vízcseppenként gördült le a hátamon az izzadság. Meg-megállva felnéztem, megtöröltem a homlokom, és láttam a távolban egy traktort, amely lassacskán egészen közel merészkedett hozzám. A kormánynál egy jó kiállású, széles vállú, vízkék szemű, sötétszőke férfi ült, aki laza mozdulattal megemelte szalmakalapját, bólintott és megszólított. „Panni, jó munkát! Szeretsz kapálni?” „Ha muszáj…” – válaszoltam zavaromban. Így vette kezdetét 51 évig tartó összetartozásunk története. Hazatérve anyám világosított fel, hogy ki is volt ez a fiatalember. Kiderült, hogy egy faluból származunk, ezért tudta a nevemet. A második alkalommal egy lakodalomban találkoztunk, ahol felkért keringőzni. Szorosan magához húzott, erős karjai biztos támaszként öleltek körül, és csak sodródtunk a zene ritmusára, miközben a borotvahab illatát mélyen szívtam magamba. Amikor már bíztam benne, beavattam az előző életembe, és leszögeztem, hogy soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson.

Az eljövendő években csak az élet ütött rajtam sebeket, emberi kéz soha többé.

A második kislányunk születése előtt, 1970-ben egy – a Covidhoz hasonló – hongkongi influenza fertőzött, ami rengeteg ember életét követelte. A férjem magas lázzal feküdt otthon hetekig, én pedig két hónapos terhesen vizes borogatással próbáltam lehúzni a lázát. Én nem, de a kisbabánk elkapta a fertőzést. Akkoriban még nem volt ultrahang, így nem is sejtettük, hogy bármi baj lehet. Arra számítottunk, hogy egy ugyanolyan szőke fürtös angyalka érkezik közénk, mint az első kislányunk, Edit, de Évike betegen született, és mindössze két hónapot élt közöttünk. Ez az egyetlen olyan fájdalom, amitől ma is könnybe lábad a szemem. Azt kívánom, hogy ettől a fájdalomtól mindannyiukat óvja az ég! Mert az ember elveszíthet szülőt, szerelmet, de egy gyermeket nem. A történtek után, mint az „ősi vad, kit rettenet űz”* rohantam vissza tanítani. Minden percemet kitöltöttem, megszállottan dolgoztam, csak ne legyen egy percem se szembenézni a fájdalommal… mert ha belegondolok, megsemmisülök.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Évike elvesztése után két évvel született meg Karcsi, aki ma is az apjára emlékeztet: ugyanolyan figyelmes, jó és szelíd. Vele együtt öregszem, változom, nélküle számomra nincsen élet. Összekötött minket a sors. Ugyanis egyéves korában valami – nem tudjuk, hogy genetikai elváltozás vagy egy csecsemőkori lázgörcs – szellemi visszamaradást okozott nála. Karesz egy 50 éves, nagy, jó szándékú gyerek, aki ír-olvas, és aki a faluban néha kap kisebb-nagyobb kétkezi munkákat.

Amikor hatvankét évesen mellrákot diagnosztizáltak nálam, az orvos a leleteim ellenőrzése közben megkérdezte: „Hisz ön Istenben?”. Én egyből rávágtam, hogy „igen”. Mire ő: „Az a szerencséje!”. Engem a hit megtart.

Mondhatnám úgy is, ahogyan a dal szól: „Mikor senkim nincs, és nem is lesz, te majd kézen fogsz, és hazavezetsz... Milyen jó nekem, hogy vagy nekem.”* Csak én hozzátenném, hogy „Istenem”!

Sokszor hittem, hogy megszakad a szívem, sokszor hittem, hogy innen nincs tovább, de ennek ellenére azt sose voltam képes elhinni, hogy az élet nem ajándék. Nem lehet nem ajándék az, ahol úgy tekintesz mindenre, mintha először és utoljára éreznéd: a kislányod kezének simulását a tenyeredben, a szerelem elborulását, a fájdalom hegységnyi súlyát, az ölelés meghittségét, a fáradtság pilledtségét, a harc utáni győzelem büszkeségét. És én büszke vagyok, mert hiszem, hogy kiálltam az élet nevű próbát.

*idézet Ady Endre Őrizem a szemed című verséből.
*idézet Presser Gábor „Te majd kézen fogsz és hazavezetsz” című dalszövegéből
 

A történetet Kosztin Emese írta Söveg Károlyné (Panni néni) emlékei alapján.

Több mint optimizmus 

A remény az a belső erő, amelyre támaszkodva a körülmények ellenére meglátjuk a változást hozó célt, és kitartóan, bizakodva bejárjuk a hozzá vezető utat. Charles R. Snyder elmélete szerint a reményteli ember képes célokat kitűzni, és ezeket nem téveszti szem elől akkor sem, amikor erőfeszítéseket kell tenni a pozitív kimenetel érdekében, illetve szükség esetén képes új ösvényeket találni a célhoz. 
A remény pozitív beállítódás, amely az általunk értékesnek tartott célokhoz kapcsolódik. Míg az optimizmus esetében csupán azt várjuk, hogy jó dolgok történjenek velünk, a vágyaink pedig teljesüljenek, addig a remény magába foglalja az akaratot és eltökéltséget, hogy célokat tűzzünk ki és érjünk el. Ennek érdekében olykor a körülményeket kell átalakítanunk, máskor viszont nekünk magunknak kell alkalmazkodnunk a megváltoztathatatlan tényekhez. Megváltoztathatjuk, kikerülhetjük, de akár körbe is nőhetjük a nehézségeket, ám mindenképp aktív cselekvésre van szükség. 

A reményteli ember ugyanis nem eltagadja vagy lekicsinyli a problémákat, hanem azok ellenére kitart a céljai mellett.

A remény lendületet adó életenergia, mélyen gyökerező alkalmasságérzés, hogy képesek vagyunk befolyásolni az életünk történéseit. Enélkül bele sem vágnánk a megvalósításba, hiszen ki vállalná a nehézségeket, áldozatot, olykor a szenvedést is, ha nem lenne belső meggyőződése arról, hogy mindez célt fog érni? Ez a pozitív várakozás jelenti azt a motivációt, amely üzemanyagként visz előre a céljaink felé vezető úton. 

Reményre nevelve 

A remény gyakran láthatatlan kísérőként szegődik mellénk. Talán nem is tudatosul bennünk a minden élőt mozgató belső tudás, hogy az élet jó, érdemes felnőni, dolgokat tenni, elszenvedni és megváltoztatni. Az életutunkon haladva láthatatlanul táplál minket, és növekszik is bennünk. Kisgyermekként megtanulunk átjutni az éhség, a kényelmetlen testi érzetek, az ijedtségek okozta első frusztrációkon, és bízni abban, hogy minden rendben lesz. A válaszkész szülői odafordulás mentén formálódó bizalom építi azt a reményteli hozzáállást, hogy érdemes tenni a vágyainkért, céljainkért. 

Amikor a szülők szerető gondoskodással fordulnak a síró csecsemőjük felé, és azt adják, amire a gyermeknek szüksége van (ölelést, ételt, tiszta pelenkát), akkor a gyermekben megerősödik a belső biztonságérzet, hogy képes hatékonyan elérni a céljait. Ennek hiányában úgy érezheti, hogy elvesztette a kontrollt, feladja a küzdelmet, a kezdeményezőkészsége csökken, és bizalmatlanság, illetve tanult tehetetlenség lesz úrrá rajta, hiszen felesleges próbálkoznia, ha nem ér el eredményt vele. 

Később a gyermek fejlődésével a válaszkész odafordulás már inkább az érzelmi ráhangolódást jelenti. Ha a szülő állandóan helikopterként köröz a gyermek feje felett, ellenőrzi őt, megoldja helyette a problémáit, és minden nehézségből kimenti, akkor a gyermekben kialakulhat az a kép, hogy ő nem elég jó, nem bízhat magában és abban, hogy egyedül is képes megoldani a nehéz helyzeteket. 
Gyakori, hogy a szülők annyira féltik a gyermeküket a kudarctól és a csalódástól, hogy folyton a nehézségeket és a veszélyt hangsúlyozzák, miközben elfelejtik hozzátenni a reményt és a bátorítást is, hogy elegendő lesz a szorgalom, a befektetett munka és az elkötelezettség. A dolgok értelmét megkérdőjelező, a helyzetet leértékelő, kritikus vagy cinikus megjegyzések inkább a nehézségekre irányítják a figyelmet, megnyirbálják a gyermek reményképességét, és önmagukat beteljesítő jóslattá válhatnak. Ilyen háttérrel aztán nehéz lesz ápolni a remény érzetét, és megküzdeni az élet sokféle, részben váratlan kihívásaival. 
Hatékonyan bátoríthatjuk és támogathatjuk a gyermekeinket, ha nem kicsinyeljük le a feladatot („Micsoda? Ettől félsz? Ne viccelj már!”), nem közlünk felszólításokat („Odamész és megoldod!”), és nem érvénytelenítjük az érzéseit („Ne érezd, amit érzel! Ne félj már!”). Érdemes ehelyett az érzelmek meghallgatása után emlékeztetni őket korábbi sikeres küzdelmeikre, eredményeikre, ugyanis az egyes akadályokon való átjutás erősíti a reményt, hogy más helyzetekben is sikeresek leszünk. Bátorítást közvetíthetnek a gyermek felé a saját történeteink is, amikor megosztjuk vele, hogy miként éltük meg életünk kihívásait. A bizakodó, reményeket kifejező mondataink a nehézségekkel történő megküzdés képességét erősítik. 

Talán furcsán hangzik, és nem hangsúlyozzuk eleget, de szülőként feladatunk, hogy megtanítsuk gyermekeinket a reményre – elsősorban a tetteinkkel és hozzáállásunkkal példát adva. A példaadás egyik módja, hogy hogyan reagálunk a családi kapcsolatainkban felmerülő konfliktusokra.

A kutatások szerint a remény jegyében élő személyek könnyebben megbocsátanak, a megbocsátás nyomán pedig csökkenhet a reménytelenség és nőhet a reménység szintje. Ráadásul a személyes sértettségen való túllépés és a kapcsolat helyreállítása felé tett lépések a másiknak is reményt adnak, így lassan, lépésről lépésre újraépülhet a bizalom. 

A remény és az eredeti ötletek 

A reményt a kétségbeeséstől gyakran egyetlen, vékonyka hajszál választja el. A legtöbb esetben azt sem tudjuk, honnan kapjuk a remény adományát, hiszen az csak részben táplálkozik a tapasztalatokból. Az utóbbi évek kutatásai rámutatnak, hogy sokaknál megfigyelhető a „csak-azért-is-remény”, ami a tapasztalatok ellenére virágzik, és a rezilienciában, vagyis a megújuló, illetve a negatív külső hatások ellenére megjelenő, sikeres alkalmazkodásban és megküzdésben jelenik meg. A reziliens emberek a külső szemlélő számára meglepő ellenálló képességgel rendelkeznek. Úgy tűnik, ez olyan reménységből táplálkozik, amelyet az elfogadó, szeretetet adó, példaképként működő kapcsolatainkból merítünk. A kapcsolatban megtapasztalt szeretet és bizalom elegendő hajtóerőt biztosít ahhoz, hogy az elképesztő nehézségeken és helyzeteken is átküzdjük magunkat. 
Fontos kérdés az is, hogy a céljaink mennyire vannak összhangban az értékeinkkel. Amikor az értékeink szerint élünk, akkor a nehézségek és a kudarc is könnyebben viselhető, és könnyebb újra meg újra megtalálni magunkban a hitet és a reménységet az előttünk álló feladathoz. Érdemes megtervezni a célunkig vezető lépéseket, mert az így felépített belső képek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy „képesek” legyünk cselekedni. Ráadásul minden eredményes lépés közelebb visz a célunkhoz, és ezáltal növekszik a remény érzése is. 
Munkánk során gyakran tapasztaljuk azt, hogy a sikeres családterápia első lépése, hogy közvetítsük a krízisben lévők számára a remény érzését. Enélkül tehetünk bármit, annyit ér, mint az aszfaltra vetett búza vagy a homokra locsolt víz. A remény olyan erőket hozhat felszínre, amelyek által megtörténhetnek a változások, néha olyan mértékben, hogy külső szemlélőként azt mondjuk: valóságos csoda történt. A remény néha egészen különös utakra vezet bennünket. Olyan találékony megoldásmódok születnek, amelyek első ránézésre semmilyen összefüggésben nem állnak az előidézni szándékozott eredménnyel. 
Liz Day és munkatársai kutatásukban azt találták, hogy a remény a divergens gondolkodáshoz kapcsolódik, vagyis összefüggést mutat a nem szokványos, eredeti ötletekkel, amikor nyitottan viszonyulunk a helyzethez, és több kreatív megoldással is előrukkolunk.

Watzlawick, Weakland és Fisch Változás című művükben leírják, hogy az „ugyanabból még többet” elvvel szemben gyakran éppen a találékony, akár paradox megoldások vezetnek célhoz.

A bizonytalan helyzetek általában kontrollvesztést és bénultságot eredményeznek. A remény képes ellensúlyozni ezt a tehetetlenségérzést, mert rámutat arra, hogy ezek a helyzetek sok lehetőséget rejthetnek magukban. 
A szerzők egyik ilyen története arról szól, hogy egy sereg egy várat kiéheztetéssel akart elfoglalni. Amikor elfogyott az élelem, a várkapitány nem a megadás vagy a véres kitörési kísérlet mellett döntött, hanem levágatta az utolsó marhát, megtöltette a hasüregét az utolsó zsák árpával, majd ledobatta a várfalról, hogy mutassa, van még bőven tartalékuk. Ekkor a támadók, akik már maguk is nagyon éheztek, kétségbeestek, feladták a győzelem reményét, és elvonultak a vár alól.  

Az egzisztenciális remény 

Innen még senki nem jutott ki élve, mondja a felirat, mi mégis erős belső bizonyossággal haladunk tovább a kijárat felé, miszerint élni jó, és érdemes élni. Lassan megértjük azt is, hogy nem a kijárat a cél, hanem az út, amelyen haladunk felé – a halálról szóló tudásunk ellenére. Óriási titok, hogyan csináljuk, honnan ez a remény bennünk. Választhatjuk azt, hogy hallgatunk a bennünk élő reményre, felismerhetjük, mi az, ami okot ad a reményre, de az életet igenlő, bennünk létező egzisztenciális reményt nem mi hozzuk létre. 

Ma már csak kevesek születnek bele olyan kultúrába vagy hitvilágba, amely egyezményes alaptételként kimondja, hogy egzisztenciális reményünk a halálesemény után is érvényes, hogy nem a halálé az utolsó szó. A hívő ember számára is sokszor egy élet munkája, hogy ezt az érzelmek szintjéig integrálja magába („Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” – 1Kor 15:55-57).

Ez a remény pedig visszahat a létezésmódunkra, megváltoztatja azt. 
A kutatások szerint a vallásos értelmezések, a vallás gyakorlása és a hit nagymértékben hozzájárulnak a reményteli gondolkodáshoz. Az Istenbe vetett hit segít, hogy életünk kontrollálhatatlan, megváltoztathatatlan és nehezen elviselhető eseményeivel adaptívan megküzdjünk. Ha a kontrollt Isten kezébe tudjuk helyezni, akkor a legkritikusabb, legszörnyűbb helyzeteket is könnyebben elviseljük. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm. 8:28). A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a remény kulcsfontosságú a képletben, ez segít, hogy a szenvedés realitását integrálni tudjuk a hitbeli meggyőződésünkkel. A Bibliában a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében ennek a bátorító példáit láthatjuk: a hithősök életéből megtanulhatjuk, hogy mit jelent az Istenbe vetett bizalom és remény. 

Az elveszett remény nyomában 

A legfrissebb kutatási adatok szerint a reményteli emberek nemcsak jobban érzik magukat a bőrükben, elégedettebbek az élettel, hanem jobban megbirkóznak a betegségekkel és sikeresebbek is. Gyakran a remény hiánya mutat rá a remény fontosságára. A legnehezebb érzések egyike a reményvesztés. Ez egy súlyos állapot, amely lehet egy kilátástalan helyzet fokmérője, vagy egy betegség, esetleg krízis kísérő tünete is. 
Az, hogy mennyire mélyen és mindent átszövő módon él bennünk a remény, megmutatkozik abban, hogy mennyire ijesztőnek éljük meg, amikor valaki kifejezi, hogy minden reményét elvesztette, feladta. Ilyenkor átérezzük, hogy nagyon jelentős ponthoz érkezett, megsejtjük a krízis közelségét.

Általában hatástalan, ha küzdeni kezdünk, vagy győzködjük, hogy ne adja fel a reményt. Érdemesebb higgadtan fogadni ezeket a mondatokat, és beszélgetni arról, hogyan jutott erre a következtetésre, milyen reményt veszített el, mi lenne az, ami visszaadná neki a reményt, volt-e már hasonló helyzetben, hallott-e már hasonló helyzetről másnál, akkor mi segített, mi lehetne az, ami némileg megkönnyítené számára a helyzet elfogadását. 

Ezután érdemes felvetni, hogy hasznos lehet egy szakemberrel beszélni ezekről a gondolatokról, hiszen a nagy krízisekkel hatalmas kihívás megküzdeni, majd regenerálódni utána. A szakember segíthet, hogy újra rátaláljunk a reményre, hogy az élet sok problémájára igenis van megoldás, csak bízni kell benne. Máskor pedig abban támogat, hogy feldolgozzuk, vannak olyan dolgok az életben, amik megváltoztathatatlanok, itt viszont alkalmazkodási képességünk segít az ezekkel való belső megküzdésben és az elfogadásukban. 

Felhasznált források: 
Liz Day, Katie Hanson, John Maltby, Carmel Proctor, Alex Wood: Hope uniquely predicts objective academic achievement above intelligence, personality, and previous academic achievement (Journal of Research in Personality, 2010) 
Kis Médea: A remény pszichológiája. Elméleti áttekintés az empíria tükrében (Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2016)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan találkoztál először Polcz Alaine-nel? 
– A Török Sándor alapította Gyermekünk című lap kicsike szerkesztőségében dolgoztam tizenöt évig. Egy darabig Nádas Péter is velünk volt, aki az egyik nyulacskázás alkalmával – így hívtuk ezeket az összeülős szerkesztőségi megbeszéléseket – mesélt egy fantasztikus ismerőséről, aki tanatológus, és elkíséri a haldokló gyerekeket a halálba. Így találkoztam Polcz Alaine-nel. 

– Emlékszel, hogy az első alkalommal miről kérdezted? 
– A legjobban az foglalkoztatta akkoriban, hogy a gyerekkórházakban miért nem lehet látogatni, a szüleik miért csak ablakon keresztül nézhetik meg a beteg gyerekeket. Egyáltalán, miért nem fekhet be a szülő is a kórházba, hiszen micsoda sokk az egy gyereknek, hogy nemcsak a betegséget szenvedi meg, hanem az egyedüllétet is. Erről a küzdelméről mesélt, sok példával és okos indokkal, meggyőző nyugalommal, mégis elszántan. És én azt éreztem, hogy milyen természetes, minden fakszni nélküli ember, aki ennyire őszintén beszél ezekről a nehéz dolgokról, nem köntörfalaz. Már akkor kialakult a kölcsönös szimpátia. 

– Talán nem véletlen, hogy két kötetedbe is beválogattál Polcz Alaine-beszélgetéseket, az Ómama és a főpincérekbe és az Egyszer voltba is. 
– Beszélgettünk többször, a Városmajor utcában, a lakásukon, és Kisorosziban, a nyaralójukban is. Amikor megjelent az Asszony a fronton című könyve, és amikor pár év múlva színdarabot csináltak belőle. Takács Kati játszotta, és Alaine nagyon örült ennek a feldolgozásnak.

Az is szép emlékű találkozásunk, amikor csak felhívott, hogy „most nyílnak a kikericsek, most gyere, csodát látsz”.

Az is volt: a legelő Kisorosziban, mint egy lila szőnyeg, fölötte ragyogott az őszi nap. Alaine tejföllel kevert fokhagymás sült paprikát, sajtot, padlizsánkrémet rakott az asztalra, hogy ebédeljünk. A férje, Mészöly Miklós piros-fekete kockás flanelingben, már idős, de még mindig szép férfi, szintén velünk evett, de nem volt jókedve, morcos volt. Ha jól emlékszem, nagyothallott, ez is zavarhatta. 
Nem tudom, Miklós vajon tudta-e, hogy Alaine-hez jövök aznap, de akkor gondoltam egyet. Nagyon szerettem Mészölyt – ez a csodálat a meséivel kezdődött –, és sajnáltam, hogy nincs jókedve. A sétánk előtt Alaine még valamit el akart intézni, mondta, hogy egy pillanatra el kell szaladjon. „Édes uram, Mackókám – nem tudom már, hogy szólította –, elmosogatsz?” Miklós csak rám nézett, felhúzta a szemöldökét, de nem szólt, Alaine meg szaladt elintézni, amit akart. Én meg odakucorodtam Mészöly mellé: „Miklós, hadd mosogassak el!” Mire ő: „Maga egy édes nő”, és megölelt. Alaine visszajött, és megfenyegetett az ujjával: „Tudom, hogy az Erzsi mosogatott!” – és nevettünk, de aztán lopva ezt mondtam neki: „Figyelj, Alaine, gondoltam valamit. Minden férfi hiú, és Miklóssal mostanában nem foglalkoznak. Mi lenne, ha most vele készítenék interjút, veled meg egy következő alkalommal?” „Okos lány vagy – felelte –, és én is okos lány vagyok.” Megint nevettünk, és így történt, hogy aznap Mészöly Miklóssal beszélgettem a drága, tapintatos Polcz Alaine helyett.

Nemsokára újra kimentem hozzájuk, mikor Miklós nem volt otthon, mesélt Kolozsvárról, a gyerekkoráról, a Miklóssal való filmszerű találkozásáról a kávéházban, ahol a kopott, túlméretes férfikabátja zsebéből kilógó játékbaba hozzáért a férfi vállához.

Ez a két beszélgetés velük egymás után szerepel az Egyszer volt című kötetemben. 
Egyszer odatelefonáltam, hogy otthon vannak-e, épp Kisoroszi táján járunk. „Gyertek!” – mondta Alaine, épp nem volt náluk senki. Előtte Erdélyből jöttünk meg a férjemmel, Alaine nagyon szerette a juhsajtot, úgy emlékszem, Miklós is, azt vittünk nekik. Nagyon örültek a sajtnak, beszélgettünk, és kiderült, hogy aznapra van jegyük a Zeneakadémián egy Bartók-estre. Késő délutánra járt már, úgyhogy Alaine gyorsan kitalálta, hogy csatlakozzunk hozzájuk, vigyük be őket a városba kocsival – mindig ilyen nagy szervező volt –, és maradjunk velük. Bementünk hát mi is, nagyon szép koncert volt, és utána visszavittük őket autóval Kisorosziba. Ekkor már idősek voltak, Miklós is egy betegség után lábadozott. Sötét nyáréjszaka volt. Emlékszem, abban a hónapban a Szaturnusz gyűrűje napokig nagyon élesen látszott az égen. Álltunk a ház előtt a sötétben, és abban a gyönyörű koncert utáni hangulatban a két férfi a Szaturnuszt kémlelte az égen, mi pedig arról beszélgettünk Alaine-nel, hogy nekünk is csoda a csillagos ég, de milyen érdekes, hogy a férfiak teljes odaadással el tudnak merülni benne, miközben a földi csodákra meg nem biztos, hogy nyitva a szemük. Halkan kacagtunk… Alaine nem a nevetés szót használta, mindig így mondta: „Úgy kacagtam…” 
Aztán sok évig nem is találkoztunk, ő pedig elkezdett írni az öregségről. És nagyszerű dolgokat. Ekkoriban mentem el hozzá, talán háromszor is, a Városmajor utcába, ahova akkor már végleg beköltözött Kisorosziból. Miután Miklós meghalt, nem tudott volna ott egyedül élni, már a kora miatt sem. 
Első alkalommal még pálinkáztunk is, diót ettünk. Egyszerű dolgokról mesélt, öregkori praktikákról. Olyasmikről, hogy a késeket már nem teszi vissza az eszcájgok közé a fiókba, hanem ott hagyja a pulton, hogy kéznél legyen. Vagy hogy nem szabad panaszkodni a körülöttünk élőknek a testi nyűgjeinkről, csak nagyon röviden, egzaktul el kell mondani az állapotot, aztán lehet másról beszélni, ami a hallgatóságot érdekelheti. Hálásan mesélte, hogy a fiatal barátnők veszik meg a ruháit, hogy neki már üzletbe se kelljen menni. Én ott akkor rengeteget tanultam tőle a magam hasznára is. Anyámat ápoltam akkor, sok kérdésem volt, és Alaine őszinte és okos tanácsokkal eligazított. 

A második találkozásnál már csak élvezettel megszagolta a kitöltött pálinkát, a gyógyszerei miatt nem ivott egy kortyot sem. Akkor szóba került, hogy muszáj készülődni, hisz nem véletlenül hangzik el az imában: „Ments meg, Uram, minket a hirtelen haláltól!”

Azt mondta, a praktikumokkal is készülünk; ő már kiválasztotta a ruháját, a harisnyáját, amit könnyű lesz feladni rá. Visszaidéztük a régi időket, amikor az emberek még otthon haltak meg, nem kórházban, a végtelenségig elhúzott, gépekkel életben tartott szenvedéssel, kiszolgáltatottan. A hozzátartozók tudták, mi a teendő, mosdatás, öltöztetés, virrasztás és a többi. Mesélte, az ő korában azt mondták, „leszáradt a lábáról”. Én is elmeséltem neki, hogy a mezőségi Széken milyen megrendítő temetésen vettem részt, ahol nagyon hosszan sirattatták a katonaságnál meghalt fiatalembert. A temetési rítusban eljátszottak egy esküvőt is, mert eljegyzett menyasszonya volt annak a fiúnak. Jöttek a cigányok, húzták a lakodalmi marsot is a temetési menetben. Valószínűleg a hozzátartozók így tudták átszenvedni, átsegíteni magukat vissza az életbe. Azáltal, ahogy elrendezték mindazt, ami ezzel a hirtelen halállal félben maradt. Emlékszem, hogy csak egyetlen kikövezett, keskeny járda vezetett végig a falun, körülöttünk tengernyi sár a rengeteg esőtől, de azok a fényes, fekete csizmák a temetési menetben mind ragyogtak! Nők, férfiak viseletben, és egyetlen sáros csizmát sem láttál, megadták az illő tiszteletet az elhunytnak. Emlékszem, hazafelé én is azon gondolkodtam: hamvasztás, temetés? Velem hogy legyen majd? 

Kép

Kép: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

– Az utolsó találkozásotok idején már nagybeteg volt, rákkal küzdött.  
– „El kell ismernem, hogy megütött a guta” – mondta aznap. Pedig takargatta volna, nem akart szembesülni vele, ezt is bevallotta, de akkorra már beletörődött. És akkor megmutatta a fehér koporsót, a saját koporsóját a szomszéd szobában. Tudtam, hogy már másoknak is mutatta, és amikor erről hallottam, arra gondoltam, ebben egy picit tetszeleg talán… De amikor nála jártam, ezt egy pillanatig sem éreztem, annyira természetesen zajlott, hogy semmi rossz érzést nem keltett bennem, nem éreztem hamisnak. 

– Pedig akadt, aki szerint tudott művi és „nagyasszonyos” lenni. 
– Ezt én sem akkor, sem máskor nem éreztem, de Alaine-nek nagyon sok színe volt, olyan is, amit én nem ismerhettem. De van fantáziám… Viszont ha újrahallgatod a beszélgetéseit, hangoskönyveit, olvasod a műveit vagy a Pontos történetek, útközbent, amit Mészöly írt ugyan, de tudjuk, hogy Alaine elbeszélései alapján, akkor érzed, hogy milyen természetesen nyilvánul meg mindenről. Polgárember volt, paraszti körülmények között is nagyasszony tudott maradni. Csak így lehetett, hogy emelt fővel tudta megélni azt az iszonyatot negyvenötben, amiről az Asszony a frontonban ír. Azzal a hihetetlen empatikus humánummal, úgy mondanám, hogy mély hittel, ami nem adta ki az igazságszolgáltatásnak az őt megerőszakoló, riadt tekintetű sorkatonát, akit agyonlőttek volna.  

– Ez a tartás, ami gondolom, ahhoz is kellett, hogy el tudja viselni azt a sok gyerekhalált, amit végigkísért. 
– Igen, erről sokat mesélt, hogy milyen fantasztikusak a gyerekek. A leukémia akkor még szinte teljes egészében gyógyíthatatlan volt. Biztosan leírtam, volt egy kisfiú, aki sokáig haldokolt, aztán megtalálták a perselyében néhány kis forintkáját ezzel a felirattal, hogy a „temetésemre gyűjtöttem”. Alaine zsinórban mesélte ezeket a drámaiságukban is fájdalmas-gyönyörűséges sorsokat. 

– Komoly tabukat döntött le, amíg eljutott a hospicemozgalom hazai meghonosításáig. 
– Igen, már azzal is, hogy a szülőket sikerült rávenni, vigyék a haldokló gyerekeket haza.

Ő elkísérte őket, és kimondott olyan dolgokat is, amiket azóta már természetesnek veszünk. Hihetetlen, amit csinált, de ezzel sosem kérkedett, nem magát akarta felemelni ezekkel a történetekkel, csak elmondta őket. Kórház után hazament, főzött, olvasta Miklós kéziratait, akkor is, ha ő épp nem volt otthon, pedig Alaine ilyenkor nagyon jól tudta, hova ment… 

– Mindaz, amit a halálról gondolsz, mennyiben változott meg annak hatására, hogy vele beszélgettél? 
– Amit a halálról gondolok, az nem változott meg. Van egy gyerekkori emlékem, elmeséltem már sokszor. Hároméves lehettem, ültem a padláslépcsőn, és egyszer csak azt éreztem, hogy nincs halál. Nem tudom, miért jött ez az érzés, nem volt temetés, semmilyen alkalom, aminek kapcsán jöhetett volna, de ott a lépcsőn ülve éreztem, hogy nincs vége ennek, ami itt van. Eufórikus élmény volt, színtiszta öröm és boldogság; azóta is megmaradt, és azzal egészült ki, hogy most már tudom és remélem, hogy találkozunk mindazokkal, akik elmentek. De ez nem Alaine-től jött. Viszont nagyon sok praktika, viselkedésminta, jóra való törekvés az időskorban, az igen. 

– Itthon ápoltad az utolsó pillanatig édesanyádat, majd a férjedet. Két könyv is született ezekből az érzésekből, tapasztalatokból, a Hol vagy? és A temesvári lány. 
– Érdekes, de én erre se gondolok soha, hogy „jé, nekem ebben van praxisom”, pedig három évig ápoltuk anyut, öt évig Tibort, de nem jut eszembe, hogy nekem már van gyakorlatom… Most azt érzem, nem félek a haláltól, de ezzel nem kérkedni akarok. Ki tudja, ha az ember odakerül, hogyan és mi változik benne.

A betegségtől, a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól tartok, de a halál ténye, az talán nem rázott meg sohasem. A hiány, az igen. 

A halottakra gondolás, a gyász sokféle. Nekem jó érzés, hogy itt vannak az asztalon ezek a fotók a férjemről. Elmegyek a szőlőbe hozzá, van, amikor ott zokogok, van, amikor énekelek, vagy nézem a tájat, amiben együtt gyönyörködtünk nem is olyan régen... Félig játszva, félig komolyan mondtam sokszor, hogy „nem teheted meg velem, hogy előbb mész el, mint én!”. Aztán megtette. De hagyott időt, öt évet, készülhettem. Ha van mennyország, akkor ő biztosan ott van, jó helyen. Ezt mindig is tudtam. És emlékszem, azt is mondtam, „ha mégis te mész, majd húzogassál oda valahogy magadhoz, mert én tuti, hogy nem oda kerülök”. Nevetett és jól megölelt: „Magácska csak ne aggódjon, minden el van intézve. És ott nem patikamérlegen mérnek, ott kegyelem van, ha nem tudná…”
Tibor minden porcikámban ott lévő hiány. Miközben nem vagyok búskomor, és nem vörös a szemem a sírástól. Hallottam most egy jó mondatot: a gyász meg a hiány örök, és nem múlik. De közben körülötted megnő az élet. Ha hagyod. És én hagyom… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1918. július 17-én az utolsó Romanov cárt, II. Miklóst, feleségét és öt gyermekét, valamint szolgálóikat kivégezték egy jekatyerinburgi ház pincéjében. A holttesteket a gyilkosok gondosan eltüntették. A városba néhány nappal később megérkeztek a „Fehér Gárda” csapatai, azonban az Ipatyjev-házat üresen találták. A bolsevikok sokáig csak a cár meggyilkolását ismerték el. A városi pletykák, majd a „fehérek” nyomozása miatt azonban kiderült, hogy a bolsevikok a cár egyetlen gyermekét sem kímélték.

A lányok, akikért korábban úgy rajongott az európai sajtó, úgy tűntek el a föld színéről, hogy nem tudta senki, hol nyugszanak, és sokan nem akarták elhinni, hogy ilyen szörnyű befejezés íratott nekik.

A meseszerű történet a négy szép hercegnőről horrorrá változott.

Talán ez a hitetlenség is hozzájárult ahhoz, hogy a húszas években pletykák terjedtek el, hogy az egyik hercegnő nem halt meg. Több fiatal nő állt elő azt állítva, hogy ő az egyik Romanov lány. A legtöbben a legkisebb lánynak, Anasztaszijának adták ki magukat.

Egy mesebeli hercegnő, akit senki nem várt

Mikor a kis Anasztaszija megszületett 1901-ben, egy kontinens sóhajtott fel csalódottan. A cári párnak, Miklósnak és Alekszandrának újabb lánya született. Helen Rappaport a nővérekről írt életrajzában idézi, hogy Kszenyija nagyhercegnő a hír hallatán így kiáltott fel: „Istenem, micsoda csalódás!… Egy negyedik lány!” A szülők azonban nem adták fel a reményt, hogy fiuk születik, aki örökölheti apja trónját. Az egészséges, több mint 5 kilogrammot nyomó kisbabának az Anasztaszija nevet adták, amely jelentése „feltámadás”, jelezve, hogy a dinasztia még feltámadhat. Az európai és különösen az angol lapok azonban Rappaport leírása szerint el voltak ragadtatva a kislányoktól, akiknek édesanyja Viktória királynő egyik legkedvesebb unokája volt.

A kis Anasztaszija néhány hónappal híres dédanyja halála után született. Viktória korábban leveleiben aggodalmát fejezte ki az unokája miatt, a német hercegnő ugyanis nem illeszkedett be az orosz udvar életébe, hanem elvonultan és izoláltan élt a kislányaival. A legtöbb leírás szerint Miklós sem volt kellően felkészülve a cári szerepre. A HISTORY cikke szerint II. Miklósban nem volt meg apja keménysége, és úgy volt „mindenható cár”, hogy nem tudott mit kezdeni a szereppel, folyamatosan olyan döntéseket hozott, amelyek ellene fordították az évszázados elnyomás súlya alatt roskadozó oroszokat. Mindebből azonban a család és különösen a gyermekek szinte semmit nem vettek észre.

Helen Rappaport leírása szerint Alekszandra angolos otthont teremtett, és szinte teljesen elhanyagolta a cárnéi kötelezettségeit, félresöpörte az udvari elvárásokat. Ha tehette, minden idejét gyermekeivel töltötte, különösen a legkisebbel, mert hosszú várakozás után 1904-ben megszületett Alekszej, a várva-várt cárevics.

Azonban az örökös feletti boldogságra hamar árnyék borult, amikor kiderült, hogy a kisfiú vérzékeny. A 20. századi eleji orvostudomány nem tudott segíteni ezen a súlyos betegségen.

Kép

Balra: Anasztaszija és Alekszej; jobbra: Anasztaszija és édesanyja – archív fotók

Az orosz nemesség körében akkoriban divatosak voltak az okkult tudományok, csodatevők, asztaltáncoltatók és spiritiszták népszerű vendégei voltak az előkelő hölgyek szalonjainak. A kis trónörökös betegsége vezetett a Grigorij Raszputyinnal való kapcsolathoz, akit a gyerek betegágyához hívtak. Az orosz történelem eme sötét és titokzatos figurája az elmúlt évszázad során szinte szörnyeteggé nőtte ki magát. A misztikus Raszputyint a kislányok is mind ismerték, ő tartott nekik előadásokat a vallásról, és mindegyikükkel levelezett. Rappaport leírja, hogy eleinte Anasztasziját kitiltották Raszputyin óráiról, mert állandóan nevetgélt. Az írónő szerint a lányok hálásak voltak a férfinak, amiért segített az öccsükön, és mivel az anyjuk szinte teljesen elzárta őket a világtól, ez a furcsa és gyerekekhez nem illő barát jutott nekik. Raszputyin jelenléte rontotta a cár megítélését, és jelentősen hozzájárult a család bukásához. Ijesztő tekintete, zavaros híre és ellentmondásos szerepe kiváló negatív propagandaanyag volt a cár ellenségeinek.

Kép

Anasztaszija (balra) és testvérei, Olga, Tatyjana, Marija, és Alekszej – archív fotó

Fehér kesztyűvel ette a bonbont

Azonban ennek az eljövendő bukásnak még a szele sem érintette a lányok gyermekkorát, akik elzártságukban nem sokat érzékeltek az oroszok elégedetlenségéből. Rappaport leírása szerint a család a Carszkoje Szelo (cári falu) közelében található Sándor-palotában töltötte legboldogabb napjait. A palotához hatalmas park tartozott egy tóval. A parkban mesterséges szánkózódombok is álltak, ahol a lányok a cári testőrség vigyázó szemei közepette szánkóztak. Ha néha utaztak, akkor rokonokhoz mentek hatalmas személyzettel, egy alkalommal a cári jachttal elhajóztak Angliába is, ami hatalmas szenzáció volt, a brit sajtó minden részletét megírta.

Anasztasztiját és testvéreit külföldi nevelők tanították, akik nyugalomra képtelen, élénk, de szerethető kislányként írták le őt.

Ahogy nőttek a lányok, többet engedték őket társaságba, hogy megfelelő férjet találjanak a két idősebb hercegnőnek. Azonban a lányok sorsát megpecsételte, hogy a törvény szerint csak igen szűk körből érkezhetett volna a vőlegényük.

Anasztaszija háttérbe szorult eladósorba került nővérei és nagy érdeklődéssel körülvett kisöccse mögött.

Anasztaszija nővéreivel – Kép: Pycril

Rappaport idézi egy amerikai hölgy visszaemlékezését, aki leírja, hogy a család egyszer megjelent egy koncerten, de a két kisebbik lánnyal senki nem foglalkozott. Tisztán emlékezett arra az apró epizódra, hogy Anasztaszija fehér kesztyűvel ette a bonbont. A lányokról sok ilyen emléket őriztek az európai nemesi családok és arisztokraták, akik valószínűleg elfelejtették volna ezeket, ha nem jön az orosz forradalom.  

Amikor kitört az első világháború, a két idősebbik lány ápolónőnek jelentkezett, a kisebbek csak sebesülteket látogattak. Anasztaszija több levele fennmaradt, amelyeket az édesapjának írt, és amelyekben egyszerű mindennapjaikat írta le a háború alatt. A levelekben gyakran megjelenik Olga nővére macskája, illetve, hogy mit tanultak, milyen apró programokkal szórakoztatták magukat a nővérek.

A lányok 1917 elején elkapták a kanyarót és éppen csak lábadoztak, amikor kitört a forradalom, a cárt lemondatták és megfosztották kiváltságaitól, és a teljes családot letartóztatták. A History cikke szerint

a cár menedékjogot kért a britektől, hiszen felesége és gyermekei Viktória királynő leszármazottai voltak. Azonban nem kaptak menedéket.

Kép

Anasztaszija hercegnő (jobbra) és nővére, Marija sebesült katonákkal 1915 körül – Kép: Wikipedia

A végzetes 1918, és a csalók megjelenése

A családot Tobolszkban tartották szigorú háziőrizet alatt Szibériában. A helyzetüket enyhítette, hogy viszonylag jó körülmények között éltek, bár ez messze volt a korábbi pompától. A nagyhercegnők összebarátkoztak az őreikkel. Rappaport leírása szerint a családot elzártságukban Anasztaszija szórakoztatta, aki igyekezett tartani a lelket a többiekben. A Romanovokat 1918 május végén Jekatyerinburgba költöztették. Az itt töltött másfél hónap már egészen más hangulatban telt. A pap, aki később vallott az ott történtekkel kapcsolatban, elmondta, hogy szerinte a család érezte, hogy milyen sors vár rájuk. Az itteni bolsevik őrökkel már nem lehetett barátkozni. Július 17-én végezték ki őket. A History Today cikke leírja, hogy néhány nappal később megérkezett a fehér gárda, és nyomozást rendeltek el. Egy bizottság részletesen rekonstruálta a történteket, azonban a holttesteket nem találták meg. A család jelöletlen sírját csak a ‘90-es években tárták fel.

Alig telt el pár év, és megjelent az első néhány csaló, aki azt állította, hogy ő Anasztaszija vagy valamelyik nővére. Valószínűleg sokan el is akarták hinni, hogy a bájos, körülrajongott hercegnők közül legalább egy túlélte a szörnyűséget. A csalók pedig valószínűleg a Romanov-vagyon megmaradt részét szerették volna megkaparintani.

A leghíresebb tettető Anna Anderson volt, aki 1928-ban New Yorkban jelentette be, hogy ő Anasztaszija Romanova.

A HISTORY cikke szerint a család korábbi orvosának a fia támogatta őt, de a hercegnő nagybátyja detektívet fogadott fel, aki kiderítette, hogy a nő egy német-lengyel munkáslány, aki egy gyári baleset után tűnt el 1920-ban. A nő egész életét pereskedéssel töltötte. Amikor a ‘90-es években feltárták a cári család sírját, és DNS vizsgálatnak vetették alá Anderson és a család földi maradványait, egyszer és mindenkorra kiderült, hogy nem Anderson volt Anasztaszija.

Anasztaszija mesefilmet, sőt Broadway-musicalt is ihletett, krimi-podcastek, újabb és újabb könyvek, dokumentumfilmek készülnek róla. Talán ez csak folytatása annak, ami már a nagyhercegnők életében elkezdődött, hogy egyszerű és zárt világukból tündérmesét gyártott a világ, ami haláluk után is folytatódik.

Források:

• Blakmore, Erin: ’Why Czar Nicholas II and the Romanovs Were Murdered’, HISTORY, 2018,                https://www.history.com/news/romanov-family-murder-execution-reasons
• Cavendish Richard: ’The Murders at Ekaterinburg’, History Today,  Volume 58 Issue 7 July 2008 https://www.historytoday.com/archive/months-past/murders-ekaterinburg
• History.com Editors: ’Woman claiming to be Anastasia Romanov arrives in the U.S.’, HISTORY https://www.history.com/this-day-in-history/anastasia-arrives-in-the-united-states
• Rappaport, Helen: A Négy Nővér, Európa Kiadó, Budapest, 2021
• Anasztaszija levelei: https://www.alexanderpalace.org/palace/adiaries.php
• https://www.biography.com/royalty/anastasia-romanov?li_source=LI&li_medium=m2m-rcw-history

Idén 30 éves jubileumot ünnepel a zenekar. A mai napig pesti srácnak vallja magát, 1975 óta Németországban és Kaliforniában élő világhírű zenész és zenei producer Leslie Mandoki 22 évesen – két művésztársával, Csupó Gáborral és Szűcs Lászlóval – döntött a disszidálás mellett. A szerteágazó, több évtizedes sikeres zenei munkássággal rendelkező Leslie Mandoki egyaránt volt Angela Merkel német kancellár kampányának zenei igazgatója, Disney-filmek, német és amerikai tévéfilmek zeneszerzője, és egyebek mellett szűkebb pátriájának, Bajorország büszkeségeinek: a Bayern Münchennek és a Volkswagen-Audi-Porsche konszernnek is zenei vezetője és tanácsadója.

Sosem hajszolta a sikert

Pályafutása során olyan hírességekkel dolgozott együtt, mint Lionel Richie, Jennifer Rush, Chaka Khan, Joshua Kadison, vagy Phil Collins. 30 éve alapította világsztárokkal teli formációját, a Mandoki Soulmates-t. A kezdetektől a mai napig tagja Randy Brecker, Ian Anderson (Jethro Tull), Al Di Meola, Mike Stern, Chris Thompson (Manfred Mann’s Earth Band), David Clayton-Thomas (Blood Sweat & Tears), Bill Evans (Miles Davis Band), Bobby Kimball (Toto), Peter Maffay, Nick van Eede (Cutting Crew), Jesse Sibenberg (Supertramp) és John Helliwell (Supertramp). A legújabb lemezen a fiatalabb zenész nemzedékből - többek között - Till Brönnernek, Cory Henrynek, Richard Bonanak, valamint Leslie Mandoki lányának, Júliának a játéka is hallható.

Leslie Mandoki saját bevallása szerint sohasem hajszolta a sikert, mindig csak jót szeretett volna alkotni, élményt adni a közönségnek és közösen élvezni a muzsikát.

„A közös emberi, erkölcsi és művészi értékrenden, a közönséggel szembeni tiszteletteljes alázaton alapul a csapat. 30 évvel ezelőtt megállapodtunk abban, hogy kizárólag közvetlenül egymással kommunikálunk, a menedzsereket, koncert szervezőket, lemezcégeket és az ügyvédeket kivesszük az egyenletből. Ilyen kiválóan kizárólag így lehet összehozni és együtt tartani ezt a világsztárokból álló csapatot” – mondta a jubileumi koncertre készülő zenész, akinek a magyarság és a magyarországi életérzés a mai napig nagyon fontos.

Több mint 35 Grammy és 350 millió eladott hanghordozó

A Soulmates zenésztársak eddig összesen több mint 35 Grammy-díjat nyertek el, az eladott hanghordozók száma pedig meghaladja a 350 milliót, ami a világsztároknak köszönhetően is egyedülálló: a legendás együttesek frontemberei és zenekarvezetői nem egyszerűen egy zenekart alkotnak, hanem értékközösséget is, amelynek figyelemfelhívó szándéka van.

Leslie Mandoki a saját zenéje mellett a lemez producerként is aktívan alkot. Stúdiójában, amely Európa legnagyobb zenei komplexuma, olyan sztárok lemezeit gondozta művészileg mint például Chaka Khan, Phil Collins, Lionel Richie, Jennifer Rush. Leslie 40 éve alapította világhírű lemezstúdiót, ami idén plusz jubileumi ünneplésre ad okot

Ingyenes történelmi és jubileumi koncert a várban

Tavaly egy világszínvonalú lemezbemutató koncertre is sor került, szeptember 24-én - az egész világon -, melyen a Hungarian Pictures/Utopia for realists című vizuális albumot mutatták be, hatalmas sikerrel. Nem véletlen az sem, hogy számtalan arany és platina albumai mellett megannyi nemzetközi kitüntetésre is szert tett. Magyarországon 2012. májusában a Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntették ki, egy évvel később Fonogram-életműdíjat kapott.

Az augusztus 19-ei, jubileumi koncerten a nemzetközi sztárok mellett a közönség hazai kedvenceket is élvezhet a színpadon. Szakcsi Lakatos Béla, akire Mandoki a mai napig apai tanáraként tekint és aki a zseniális tehetségű Julia lányát is felkarolta, szintén közreműködik majd.

Az augusztus 19-én a budai Várban, a Szentháromság téren 19 órakor kezdődő  koncert a Szent István Napi ünnepségsorozat részeként ingyenesen látogatható lesz a nagyközönség számára.

Kezdetben ijedtség és információhiány

Hunort nagy örömmel várták a szülei és a nővérei. Édesanyjának, Orvos Tündének semmi gondja nem volt a várandóssága elején, majd egy bakteriális fertőzés következtében, amely a belső szerveit is megtámadta, megindult a szülés, és Hunor megszületett a 29. héten. Annak ellenére, hogy korához képest nagy baba volt – 1420 gramm és 42 centiméter –, extrém koraszülöttnek számított. Születése után félő volt, hogy összeesik a tüdeje, ezért egyből intubálták, és azonnal a PIC-re, a koraszülött intenzív osztályra szállították. A harmadik napon agyvérzést kapott, a koponyája nagy része vér alá került, a fél oldala részlegesen lebénult. Tünde, akit a fertőzés miatt hatalmas fájdalmak gyötörtek, három napig nem is láthatta gyermekét, kézbe is csak háromhetesen vehette először.

„Nem is igazán tudtuk, mi történik a gyermekünkkel, senki semmit nem mondott, tehetetlennek és inkompetensnek éreztem magam” – emlékszik vissza.

Rövid időn belül elkezdett nőni Hunor feje, ekkor derült ki, hogy az agyvérzés miatt vízfejű lett. Rögtön el is kezdték leszívni – először gerincből, majd kutacson keresztül – a felgyülemlett agyvizet, hogy a keletkezett nyomás miatt ne sérüljön az agya. Tündééket sokkolta a diagnózis, nem is tudták, mivel állnak szemben, mire számíthatnak, ismeretségi körükben sem volt ilyen gyermek. Az orvosok is minimális információval szolgáltak, ezért az interneten kezdtek kutakodni a betegség és a lehetséges kezelések után. Meglepetésükre magyar nyelvű oldalakat egyáltalán nem találtak, ezért – az édesapa nyelvtudásának köszönhetően – amerikai orvosi publikációkat olvasgattak, azokból gyűjtötték az információkat. Tünde később egy sorstárs édesanyával internetes fórumot is vezetett a témában, hogy másokhoz is eljusson az a tudás, amelyre ők már szert tettek.

A betegség és a vele való együttélés

A vízfejűség (latinul hydrocephalus) olyan betegség, amely során az agykamrákban kórosan felszaporodik a víz mennyisége. Ennek következtében nyomásfokozódás alakul ki, amely károsíthatja az agyat. Csecsemőkorban a koponya üregében növekvő nyomás a varratok szétválásához, a kutacs elődomborodásához, úgynevezett „naplemente” tünethez (a szemgolyók lefelé tekintenek) vezet. A fejkörfogat gyors ütemben növekszik, több centiméterrel meghaladhatja a mell körfogatát, a gyermek fejlődése stagnál vagy visszamarad. Nagyobb gyermekeknél a varratok és a kutacs elcsontosodása után fejfájás, hányinger, étvágytalanság, aluszékonyság vagy nyugtalanság jelentkezik.

A vízfejűség agyvérzés, agyhártyagyulladás, fejlődési rendellenesség, daganat, gyulladás vagy baleset következtében alakulhat ki, felnőtteknél is előfordulhat.

Régen a vízfejűségbe belehaltak az emberek, mert nem tudták megfelelő módon leszívni az agyvizet. Az 1960-as évektől azonban sönttel, agyvízelvezető rendszer beépítésével jól karbantartható a betegség, és a betegek teljes életet tudnak élni. A sönt tulajdonképpen egy egyenirányító szelepet tartalmazó katéterrendszer. Ha az agykamrában az agyvíz nyomása a szelepen beállított nyomásnál magasabb, a szelep kinyílik és a bőr alatt egy száron keresztül levezeti a felszaporodott agyvizet a hasüregbe (ritkább esetben a szívpitvarba vagy a mellhártyára), ahol a hashártya felszívja. A beültetett sönttel egészen addig nincs teendő, amíg el nem romlik vagy túl röviddé nem válik a szár. Utóbbi általában akkor következik be, amikor a gyermek eléri a 120-140 centiméteres testmagasságot, ilyenkor csak azt kell hosszabbra cserélni.

Az orvosok Tündééknek is sönt beültetését javasolták, Hunor három és fél hónaposan meg is kapta. Utána még háromszor kellett újra műteni, de mindig csak a szárat cserélték: egyszer eltömődött, másszor masnira kötődött a hasában, harmadszor pedig a hirtelen növekedés miatt elszakadt, és Hunor kómába esett, amit csak véletlenül vettek észre, mert aludt. „Mindig onnan tudtuk, hogy valami baj van, hogy Hunor viselkedése teljesen megváltozott, nem csinált semmit, csak feküdt, mint egy újszülött, az összes addigi tudását elfelejtette” – meséli Tünde. A szárcsere után néhány napon belül azonban újra a régi volt.

Hunor egészen kiskorától kezdve tisztában van a betegségével, már óvodásként szakszerűen elmesélte az óvó néniknek és a gyerekeknek, mi a baja.

Szülei úgy nevelték, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy neki söntje van, és vigyáznia kell a fejére, nehogy sérülés érje, és el ne állítódjon a készülék, vagy el ne szakadjon a szára. Arra is odafigyeltek, hogy amiből csak lehet, ne maradjon ki, mindent ugyanúgy csinálhasson, mint a többi gyermek, még bukfencezni is megtanították azzal az egy kikötéssel, hogy csak akkor csinálhatja, ha ők is ott vannak. Hunornak óvatosnak kell lennie, ha olyan mozdulatokat végez, ahol a nyak vagy a fej hirtelen megrándulhat, illetve vigyáznia kell erős mágneses tér esetén, mert az elállíthatja a készülékét. Kiskorában ezért az üzletek bejáratánál lévő biztonsági kapuk felett átemelték, ma már gyorsan átszalad rajtuk.

Kép

Hunor 2,5 évesen és egy friss fotón, édesanyjával – Fotók: Orvos Tünde

Tehetséges és sokoldalú

„Manapság sokat gondolkodom azon, vajon miért így alakult az életem, miért kaptam ezt, de nem sopánkodom rajta túl sokat, örülök, hogy élek” – mondja Hunor, aki egyedül azt bánja, hogy a betegsége miatt nem lehet rendőr vagy katona, illetve néhány sportot, mint a foci vagy a kosárlabda, nem játszhat, de helyette fut, túrázik, úszik és konditerembe jár. Környezetvédelmi technikusnak tanul egy budapesti szakközépiskolában. Koraszülöttsége miatt kisebb figyelemzavarral és feledékenységgel küzd, ezért matematikából fel van mentve.

A többi tantárgyból azonban kiválóan teljesít, a tanárok sokszor el is felejtik, hogy bármilyen problémája van, mivel a vízfejűségnek nincsen látható jele, ráadásul kiváló nyelvkészséggel rendelkezik.

„Minden évben felhívom a tanárok figyelmét Hunor állapotára, hogy milyen készüléke van, mit csinálhat, s mit nem, milyen engedményekre – hosszabb felkészülési időre, fronthatás idején kisebb terhelésre – van szüksége” – mondja Tünde, akinek csak pozitív tapasztalatai vannak a tanárokkal, ugyanis egytől egyig megértőek.

Ám ahhoz, hogy Hunor idáig eljuthasson, rengeteg fejlesztésre – Dévény-manuálterápiára, TSMT-tornára, kórházi rehabilitációra, gyógytornára stb. – volt és van szüksége. Születése óta folyamatosan jár kontrollra az Amerikai úti idegsebészetre. Hároméves koráig a Wekerlei Fejlesztő-műhelyben részesült alapozóterápiában, majd az Új Szent János Kórház Gyermekgyógyászati Rehabilitációs osztályán kapott segítséget, ahol a főorvosnő, figyelembe véve Hunor változó állapotát, gyógytornász, pszichológus, illetve konduktor kollégák bevonásával és számtalan terápiával támogatta fejlődését.

Másoknak is erőt adni

Tünde szerint sok mindent ki lehet hozni egy koraszülött, agyvérzett gyermekből, amennyiben a söntje jól be van állítva és jól működik, illetve, ha minél korábban elkezdik a fejlesztését, ugyanis annál nagyobb esély van arra, hogy az agy többi területe átvegye a sérült részek funkcióját. „Koraszülött gyermeknél soha nem szabad arra várni, hogy majd elkezd kúszni vagy mászni, elébe kell menni. Nálunk az egész család négykézláb focizott, hogy rávegyük Hunort a mászásra, ma meg már hegyet mászik” – mondja Tünde, aki a történetükkel szeretne reményt adni azoknak, akik hasonló cipőben járnak, vagy most vették fel azt a bizonyos cipőt.

Úgy érzi, már azzal sok erőt adhatnak másoknak, hogy látják, honnan hová jutottak el, hogy egy koraszülött, agyvérzett, vízfejű gyermekből vidám, mosolygós kamasz lett, aki teljes életet él.

Hunor is, akit az egyik idegsebész a reklámarcuknak szokott nevezni, szívesen mesél magáról, ahogyan ő mondja, kötelezőnek is érzi, hogy másoknak segítsen.

Kép

Fotók: Orvos Tünde

A söntösöket és családjukat ma már a Shunt-ös Életek Alapítvány (www.shuntoseletek.hu) is támogatja, amelynél Tünde is dolgozik önkéntesként. Leimsider Rózsa – akinek a nyolcéves kislánya küzd vízfejűséggel – hozta létre, hogy elegendő és megfelelő információval szolgáljanak az érintetteknek, illetve hogy felhívják a társadalom figyelmét a sönttel élő gyermekekre, arra a több százra, akiket évente kezelnek Magyarországon. Ugyanis Rózsa is szembesült azzal, amivel Tünde néhány évvel korábban, hogy nem áll rendelkezésre kellő információ a betegségről és a söntösökről, így angol nyelvű internetes oldalakat kell böngésznie. Honlapot indítottak, és nemrég mesekönyvet is kiadtak Gombolyag története címmel, amely mesés formában adja át a betegséggel kapcsolatos információkat nemcsak az érintett gyermekeknek, hanem mindenki másnak.

Régen, ha megálltam, és az utas nem fizetett, csak nézett rám, mint valami tizennyolcadik századi szolgára, hogy mire várok, tessék, kezdjem csak kipakolni a csomagokat, így éreztetve velem, hogy addig nem ad borravalót, én ettől úgy felhúztam magam, hogy csak azért sem segítettem neki. Mondjuk ha szépen kér, akkor sem lettem volna köteles megtenni, ismerem a taxistörvényt, egyetlen betű sincs benne arról, hogy ki kéne pakolnom a kuncsaft mázsás cuccait. Mért csinálnék olyat, amire nem köteleztek? Mi vagyok én, szállodai londiner?

Emlékszem egy öregasszonyra, csak ült, és bámult rám, láthatólag pénze is volt, kicsit több ideje volt megkeresni, mint nekem, de azért elvárta persze, mint a kocsistól az arisztokrata hercegfeleség, hogy cipeljem el a nyers hústól bűzlő cekkerét a házig.

Mondtam neki, hogy persze, máris, alig vártam, hogy kiszálljon, már léptem is a gázra, a banyatank odagurult az orra elé a csomagtartóból, vegye fel, azt’ vigye, vagy fizessen szolgákat, szerinted érdekelt? 
Aztán egyszer leintett egy vézna, alacsony csávó. Már nem is emlékszem, miért álltam meg neki, gondolom kellett a pénz, de rögtön megbántam, amikor megláttam a mellette heverő táskákat. Akkorák voltak, hogy egy felnőtt ember is elfért volna bennük… Azért muszájból megkérdeztem a palit, hogy segítsek-e. Röviden megrázta a fejét, hogy nem kell, nagy levegőt vett, a hátára kapta mindkét táskát, majdnem összeroppant alattuk, de valahogy beemelte őket a csomagtartóba. Én meg csak álltam tátott szájjal, alig hittem a szememnek. 
Nem akarok dicsekedni, de az az igazság, hogy ott és akkor megváltozott bennem valami. Nem lett belőlem szent, csupán annyi a különbség, hogy azóta mindig elcipelem a cuccokat az ajtóig. Nem csak a nőknek meg az öregeknek, a múltkor egy ilyen huszonéves bodybuilder srácnak is kipakoltam, pedig volt vagy negyven kiló a táska, gondolom, súlyzókkal volt tele. Nézett is rám a gyerek, hogy mit akarok tőle, biztos arra gondolt, hogy a borravaló miatt. Hogyan is érthetné meg, hogy én ezt már élvezetből teszem? Tudom, hogy önző dolog, amit csinálok, de olyan jó látni az emberek arcán a köszönetteljes félmosolyt, hogy én erre rászoktam, nekem ez lett a drogom. De ha nem veszik észre, akkor is megcsinálom, megszoktam, egyfajta kényszer lett, sőt, ha véletlenül elmarad valakinél, akkor napokig rosszul érzem magam. Persze tudom, hogy nem kötelező, mondjuk ha az lenne, lehet, hogy abbahagynám. Elrontaná az egészet, hogy elvárják tőlem… 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>