– Uram, menj el tőlem, bűnös ember vagyok! 
Azt mondta: 
– Igaz, ami igaz, ha jól emlékszem, 
márpedig én aztán jól emlékszem, 
hiszen mellékfoglalkozásban Isten vagyok, 
szóval múlt csütörtökön tizenhárom huszonötkor 
elég nagy piszokságot műveltél, 
tegnapelőtt húsz óra negyvenegykor meg 
vétettél a ne kelljen kimondanom 
itt a többiek előtt, hányadik parancsolat ellen, 
egyem a bűnbánó pofádat, 
mars vissza krumplit pucolni, 
van a konyhában két mázsa, 
majd szólok, ha elég, 
tanítványságról pedig akkor lehet szó, 
ha két hétig bűntelen vagy, 
és vigyázz, mert mindent látok! 
Ja, nem. 
Azt mondta: 
– Á, fiacskám, ez a bűn-dolog felejtős, 
ócska, lehasznált teológia, 
mi már csak abban hiszünk, 
hogy minden pusztán kegyelem, 
a pokol egészen üres, 
a kárhozat régi mese, 
ezzel ijesztgették a gyerekeket, 
de ma már nem divatos, 
sokkal modernebb vagyok ennél, 
minden olyan relatív, és végül is 
az ember jót akar, 
még a pszichopata és a pedofil is, 
csak nem igazán sikerül nekik, 
mindenkit szeretek és ölelek, puszilok, 
ráadásul meg is váltok a véremen, 
úgyhogy ne legyen bűntudatod! 
Ja, nem. 
Azt mondta: 
– Emberek halászává teszlek. 
Nem azért, mert alkalmas vagy, 
nem azért, mert semmi vétked, 
hanem mert bűnbánattal leborultál, 
mert velem tartasz, 
mert elhagyod értem mindenedet, 
én teszlek alkalmas eszközzé, 
és én adom meg, hogy szakadozó 
hálóval fogd a halat az üres tengeren, 
hogy százszoros termést hozzál, 
akkor is, ha meddő vagy, béna és kicsi. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Madárbarát lakosokként tavasszal és nyáron elsősorban csak gyönyörködnünk kell az állományban, közvetlenül nem sok mindent tehetünk az érdekükben” – mondta a Képmásnak Orbán Zoltán ornitológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője. A szakember szerint egyetlen dolog van, ami biztosan nem használ, sőt nagyon is ártalmas: a téli madáretetés folytatása a tavaszi és nyári időszakban, amikor már elérhető a madarak számára a természetes táplálék is. A tavaszi fiókaneveléskor ez többek között azért jelenthet problémát, mert itthon a magevő madarak is alapvetően rovarokkal etetik a fiókáikat, így ha a rutintalan vagy lusta madárszülők az általunk merő jóindulatból kihelyezett napraforgómagot hordják a fiókáiknak, akkor azok nemhogy nem fejlődnek rendesen, de gyakorlatilag két-három nap alatt éhen is halnak.

A víz kihelyezése madáréleteket ment

Tavasszal és nyáron a víz kihelyezése lehet fontos, a szárazság miatt városi környezetben ugyanis a madarak nehezen találnak az aszfaltozott, térkövezett utcán ivó- és fürdővizet.

A madáritatást Orbán Zoltán szerint „nem kell túlbonyolítani”: egy 40-50 centi átmérőjű műanyag virágcserép-alátét is alkalmas arra, hogy feltöltsük vízzel, sőt lehet itatni erkélyen, ablakpárkányon, magasban is, nem csak talajon. A víz hatására ráadásul tollas kedvenceink egészen közel jöhetnek hozzánk, így szabad szemmel gyönyörködhetünk bennük.

A fákat és bokrokat tekintsük kincsnek!

Tavasszal lakott területen rengeteg fát és bokrot vágnak ki, holott ez a madarak számára mind potenciális vagy tényleges otthon, fészkelőhely lehet. Az ilyen kertrendezéseket madárbarátként nem kell szó nélkül hagynunk, tegyünk bejelentést a megyei kormányhivatalnál, hiszen ez a rosszul beidegződött növénykezelés a mai világban egyszerűen nem fenntartható. „Minden fát és bokrot kincsként kellene kezelnünk, nem pedig leküzdendő zöld ellenségként” – fogalmaz Orbán Zoltán, aki szerint a lakossági odafigyelés jó módszer, és már egy évtizedes időtávlatban is hatékony javulást idézhet elő.

Az árvának látszó fiókák csak korai fészekhagyók

A „talált” fiókákkal is hasonló a helyzet: a legbölcsebb, ha hagyjuk a fiókát ott, ahol van, az ilyen egyedek 90-95 százaléka ugyanis nem árva, a szülők gondozzák és nevelik őket. Akiket mi úgy látunk, hogy „kiestek” a fészekből, mert még bizonytalannak vagy röpképtelennek tűnnek, azok többnyire nem árvák, csak korai fészekelhagyók, beavatkozással pedig inkább ártunk, mint használunk.

„Ha Magyarországon egyetlenegy madárfiókát sem mentenénk meg, annak sem lenne semmiféle negatív hatása az állományokra, ideértve a fokozottan védett, legritkább madárfajaink fiataljait is” – hangsúlyozza az ornitológus.

Mindennek alátámasztására idézi a statisztikát: teljesen normális és átlagos, ha a szaporulat, a tojások és a fiókák 70-90 százaléka elpusztul, ez a természet rendje. Orbán Zoltán szerint nem szabad megijedni ettől, hiszen éppen azért van annyi tojása például a fekete rigónak vagy a széncinegének, hogy ezt a természetes nyomást ellensúlyozni tudja a szaporulattal. Ha egy-két fióka életben marad fészekaljanként, az már bőven elegendő az állomány szinten tartásához.

Kép

tengelic és kék cinege – Kép: Freepik

A gyakori madárfajok drámai állományveszteséget szenvedtek el

Ha már szinten tartásról van szó, a szakembert megkérdeztük a legritkább, legveszélyeztetettebb hazai fajokról is. Mint elárulta, két besorolás van a gyakorlatban: a védett és a fokozottan védett. Utóbbihoz tartozik például a fehér gólya, amelyből körülbelül 4000–4200 pár fészkel idén az országban. Az ikonikus, fokozottan védett fajainkat – a kerecsensólymot, parlagi sast, túzokot, kék vércsét és szalakótát – alapvetően sikerült megóvni az elmúlt évtizedek természetvédelmi munkájával. Viszont

mind a nemzetközi, mind a magyarországi tapasztalatok azt mutatják, hogy miközben az előbbi „nagy” fajokra hihetetlen energiát fordított a természetvédelem, és sikerült is biztosítani a túlélésüket, vagy akár jelentősen növelni az állományt, a közönséges és gyakori fajok drámai állományveszteséget szenvedtek el.

A magyarországi fogolyállománynak 91%-a, a fecskeállománynak 62-63%-a kihalt, eltűnt. Ráadásul nem is túl sok idő alatt: a fecskeállomány például 2000 és 2010 között omlott így össze. Az okát pedig sajnos pontosan tudjuk, elsősorban a nagyüzemi mezőgazdaság felelős érte. Azzal, hogy a gazdák lehetőleg minden földet fölszántanak, és számos agrárkemikáliát használnak, nemcsak az élőhelyek felszámolásához járulnak hozzá, de közvetlenül is mérgezik a populációt. Ehhez járul még hozzá – globálisan és hazánkban is – a mindenütt tapasztalható klímaváltozás, a szélsőséges időjárási helyzetek, mint a szárazodás és az ennek nyomában járó táplálékhiány. És akkor még nem beszéltünk az egyéb közvetett vagy közvetlen civilizációs hatásokról, mint például a mediterrán madármészárlás, ami éves szinten a becslések szerint még mindig 20–25 millió egyedet pusztít el. A pusztításban ráadásul nemcsak a közel-keleti és észak-afrikai országok járnak az élen, hanem például Olaszország is.

Az összes földközi-tengeri nép kultúrájában megtalálható a madárvadászat az őszi és a tavaszi madárvonulás idején. Málta esetében például jellegzetes szezonális ételkülönlegesség a pacsirtanyelv-pástétom.

Hiába épít az uniós szabályozás a természeti értékek védelmére, a földközi-tengeri hagyományok olyan erősek, mintha azt mondanánk a magyaroknak, ne egyenek többé szalonnát – világított rá egy közérthető példával a szakember.

Háború, bombázás és madarak

A szomszédos Ukrajnában dúló háborúval kapcsolatban fel-felvetődő madár- és természetvédelmi kérdésekről szólva Orbán Zoltán fölhívta a figyelmet arra, hogy fontos az arányérzék megtartása. „Természetvédelmi szakemberként azt mondom, foglalkoznunk kell a háború ökológiai hatásaival, de amíg gyerekeket gyilkolnak egy területszerző háború során, addig nem a madárvédelem jelenti az elsődleges megoldandó feladatot.” A háborúban egyébként az ukrán ornitológusok is érintettek: a hadköteles férfiakat közülük már besorozták, a BirdLife Belarusz igazgatóját pedig a helyi hatóságok letartóztatták. A MME még a háború kezdetén fölajánlotta segítségét a nehéz helyzetbe került külföldi kollégáknak, de ők nem akarták elhagyni az országot.

A madarakat nem feltétlenül zavarja a háború, hiszen a bombázás például ismert természeti jelenségekre, a mennydörgésre és a villámlásra emlékezteti őket. Orbán Zoltán példaként második világháborús beszámolót idézett: a katonák két lövészároksor között egy táplálékot szedegető fehér gólyát nézhettek a tüzérségi párbajok és a gyalogosrohamok közti szünetekben. Saját megfigyelése is csak megerősíti ezt: találkozott már lőtér gyepén is pacsirtafészekkel úgy, hogy a fészek fölött 15–20 centire süvítettek a golyók naphosszat. Szerinte hasonló a helyzet a petárdázással is, ez nem a települési madarak, hanem a házi- és a társállatoknak jelent problémát, illetve a lakosság egészségét is veszélyezteti a szálló nehézfémpor, ami már önmagában elegendő indok lehet ennek átgondolására.

Döglött madarak tömegei sajtófotókon

Évente bejárják a sajtót olyan fotók – többnyire ugyanazok –, amelyeken elpusztult madarak tömegei hevernek az utcán, járdán. Ezek elsősorban Rómában készültek, ahol egymillió (!) seregély éjszakázik hónapokon át a telelési időszakban. Orbán Zoltán elárulta: ha ennyi madár bármilyen okból megriad, felrebben, például egy ragadozó madár támadása miatt, az egymásnak és az épületeknek ütköző madarakból néhány száz is megsérülhet, elpusztulhat. Ha ezek a zavaró körülmények, beleértve a szilveszteri petárdázást, alapvető zavarást jelentenének a madaraknak, akkor nem térne vissza ide évről évre a milliónyi seregély.

A madarakra nagyobb és állandó veszélyt jelentenek – nemcsak Rómában, de hazánkban és világviszonylatban is – az ablakok, házhomlokzati üvegfelületek, amelyek ellen „házi praktikát” is érdemes bevetnünk.

Kisebb ablakfelületeken hasznosak lehet a ragadozómadarakat imitáló „rémszemek”, vagy ha mattító fóliát ragasztunk az átlátszó vagy tükröződése folytán átrepülésre alkalmas légteret sugalló üvegre. De a legjobb a százszázalékos védelmet jelentő külső szúnyogháló felszerelése, amely ráadásul a rovarok ellen is véd. Az alkalmazható módszerekről a MME honlapján olvasható részletes összefoglalás.

Boldognak kellene lennem 

Vivien jó körülmények között élő fiatal nő, önálló életvitellel, stabil párkapcsolattal. „Kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyire szerencsések. Mindenem megvan, amire egy huszonéves vágyhat, mégis folyamatosan szorongok. Már régen boldognak kéne lennem, és élni a saját életem, mégsem vagyok rá képes.” Ki mondja meg, mitől kellene jól éreznünk magunkat? Léteznek szabályok arról, milyen körülmények között juthatunk el a boldogsághoz? Ha az anyagi jólléttől, biztonságos élethelyzettől függene mindez, akkor az emberiség minimum kétharmada sosem lehetne boldog. A jól működő párkapcsolat garancia a harmóniára? Ha minden rendben van, akkor nem lehetek kiábrándult, csalódott vagy reménytelen?

Viviennek azért van bűntudata, mert jobban él, mint mások, mégsem érzi elégedettnek magát. Ilyenkor szokták mondani: jó dolgában már azt sem tudja, mit csináljon! 

Azok a gondolatok, amelyekben a „kell”, „kellene”, „kéne”, „muszáj”, „tilos”, „lehetetlen” fogalmak szerepelnek, elvárásokat tartalmaznak. Az elvárásokkal, parancsokkal és normákkal alapvetően nincs semmi baj, hiszen az életünk szabályozását segítik, nélkülük eluralkodna a káosz. Azonban fontos tisztában lennünk azzal, reálisak-e ezek egy adott helyzetben. Vajon elvárhatjuk magunktól vagy másoktól az érzelmeket? Felelőssé tehetünk bárkit azért, ahogyan érez, vagy ahogyan nem? 

Tudnod kéne, mire vágyom! 

A párkapcsolati terápiák során gyakran megfogalmazódó nézeteltérés, amikor az egyik fél, jellemzően a nő, irreális elvárásokat fogalmaz meg partnere felé. „Nem létezik, hogy ennyi együtt töltött év után még mindig nem vagy képes kitalálni, mit szeretnék! Már régen tudnod kéne, mire vágyom!” Őszintén bevallom, ilyenkor a szárnyaszegetten üldögélő férfi klienssel érzek együtt. Mégis honnan kéne tudnia, mi jár a másik fejében? Telepatának szegődött ebbe a kapcsolatba? Ugyanakkor értem a követelőző felet is. Hiszen az ő szempontjából úgy tűnik, a másik nem figyel rá eléggé, nem foglalkozik vele, nem tartja emlékezetében a számára lényeges eseményeket, gondolatokat és érzéseket.

Aki hiába vár a párja érzékeny megnyilvánulásaira, sokszor saját feltételezéseinek és ki nem mondott szükségleteinek csapdájában vergődik. Nem egyszer mindketten elhiszik: a kapcsolatuknak egy meghatározott módon kellene működnie, ezért akadnak el, és válnak képtelenné a változásra.

A kapcsolati fejlődés egyik legfontosabb tényezője a nyitottság az újra: az eddig még meg nem tapasztalt utak bejárására való hajlandóság. 

Segítség, kontrollmániás vagyok! 

Dalma rengeteget panaszkodott a párjára, amiért a férfi nem úgy viselkedett a mindennapokban, ahogyan a nő helyesnek gondolta. Sanyi kevésbé tartotta be a gyerekek napirendjét, eljátszotta velük az időt lefekvés előtt, nem pakoltatta el a játékokat, és nem tette a szennyesbe a ruhákat. A gyerekek egy idő után megtanulták, hogy anyának jól kell viselkedniük, de amikor apa van velük, akkor több mindent szabad. Dalma úgy érezte, ő a „rossz zsaru” a családban, és elege lett ebből a szerepből. Megértettem a helyzetét, és Sanyit is behívtuk konzultálni. Amikor ketten együtt jelentek meg a rendelőben, világossá váltak a férfi szempontjai is.

„Dalma mindig követel. Miért kell óramű pontosan úgy történnie az esti fektetésnek, ahogyan ő elképzeli? Miért baj, ha nincs minden nap kitakarítva a gyerekszoba? Miért kell lefürödni a gyereknek játék után, ha még nincs is itt az ideje?” A záporozó kérdések közepette igyekeztünk közösen egyensúlyozni a kompromisszum felé.

Láthatóan Sanyi tudott rugalmasabban viszonyulni, feladva némelyik meggyőződését. Dalmának azonban komoly nehézséget jelentett bármennyit is engedni, helyette megrögzötten ragaszkodott az igazához. A folyamat egy pontján beszélni kezdtem a kompromisszum lényegéről. A piacokon az alkudozás során az eladó és a vásárló lépésről lépésre közelítenek a közösen is elfogadható árfekvéshez. A pár esetében azonban csak Sanyi próbált engedni. Végül Dalma maga összegezte a tanulságát: „Hát, úgy látszik, kontrollmániás vagyok, képtelen vagyok eltérni attól, amit helyesnek gondolok!” 

A változás félelmetes, az állandóság megnyugtató 

A kontrollt elengedni nem képes emberek számára az állandóság biztonságot jelent. Extrém formájában ez olyan kényszeres viselkedésformákban jelenik meg, amikor a személy újra és újra ismételget egy-egy mozdulatot. Pali nem tudott anélkül elindulni otthonról, hogy ne ellen­őrizze legalább nyolcszor a bejárati ajtó zárját. Amikor próbáltuk feltárni, milyen gondolatok járnak a fejében közben, nehezen tudta megfogalmazni ezeket. „Úgy érzem, ezt kell tennem. Így helyes. Muszáj így csinálnom, mert ha változtatok valamin, akkor baj lesz.” Amikor arra kerestük a választ, mi lenne, ha eltérne a megszokottól, saját maga számára is irreális magyarázatokkal állt elő. „Azt gondolom, a párom veszélybe kerül. Valamilyen katasztrófa történik, és én leszek a hibás.”

Bár a kényszercselekvések többnyire idegrendszeri meghatározottsággal is bírnak, a szorongás állandó útitársa az ellenőrizgető, ismételgető, kontrolláló személyeknek.

A bizonytalanság fokozza a félelmet, amelyet a kényszercselekvések gyakorlásával igyekszik csökkenteni, kézben tartani. 

Az elfogadásról 

A kényszeres gondolatok sajátossága, hogy minél inkább szeretne megszabadulni tőlük, annál makacsabbul fészkelik be magukat a személy elméjébe. Próbáljunk csak ne gondolni egy repülő bálnára! Ugye, azonnal megjelenik lelki szemeink előtt, nekem úgy, ahogy a Republic együttes klipjében vidáman emelgeti uszonyait. A legfontosabb ilyenkor elfogadni a bálnánk létezését, ahogy az érzelmek esetében sem lehet megoldás a tagadás. Rámosolyoghatunk, köszönhetünk neki, megjegyezhetjük: „Ó, hát újra itt?” Nyilván egy barátságos emlős képe kevésbé zavaró, mint egy katasztrófát prognosztizáló kényszergondolaté. A módszer azonban azonos.

A gyógyulás útján az első lépés a helyzetünk tisztázása és elfogadása. Nem küzdeni, nem kapálózni, nem befeszülni, hanem szemlélni a valóságot.

Amikor egy szörnyű gondolat vagy egy tiltott érzés létjogosultságát elismerjük, és ezzel megengedjük, hogy elfoglalják a helyüket az elménkben, megszabadulunk a tagadás feszültségétől, és az abba fektetett energia felszabadul. Ennyivel több munícióval tudunk továbbhaladni a kijelölt ösvényen.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Reggel beszélgetünk, de fogadok, már jó néhány órája talpon van!

Ó, egy tanyán mindig zajlik az élet! Az állatoknak korán reggel enniük kell, ezt jelzik is, ha késnék, a malacok például visítanak. De vannak lovak, kecskék, birkák, tyúkok, nyulak és még sokan mások. A kecskéket fejni is kell, mert kecskesajtot gyártunk, úgyhogy napközben meg este sem unatkozunk.

Jól tudom, hogy gyerekként hasonló miliőbe született?

Ahol most a tanyám van, ott volt nekünk a grund, ahol játszottunk. Az utolsó előtti házban születtem, s a pásztorkodással egész közelről találkoztam, mivel édesapám juhász volt. Volt neki egy birkanyája, de sajnos a téeszesítéskor be kellett adnia a téeszbe, és felszámolták. Utána tehénpásztorként élte az életét. Ahol most a lovaim legelnek, ott volt évtizedeken át a téesz tehénlegelője, itt nőttünk fel, az orrunk előtt járt el édesapám a tehenekkel. Dolgoztam, segítettem is neki, akkor „fertőződtem meg”! Érdekes, hárman vagyunk fiúk, de csak én, a középső mentem önként és dalolva édesapámmal pásztorkodni. Az egyik fivérem kertész lett, a másik műszaki ember, igaz, én is mérnöknek tanultam, majd pénzügyi területen is dolgoztam. A takarékszövetkezeti rendszerből mentem nyugdíjba, de lovam és birkám, az mindig volt! Agrármérnökként dolgoztam az országban és a világban, s nyugdíjaskoromra megépítettem ezt a tanyát, ahogy gyerekként megálmodtam. Van segítségem, de én irányítom.

Akkor mondhatjuk, hogy Olaszfalutól Olaszfaluig vezetett az útja.

Pontosan! Közte egy évtizeden át Budapesten, sőt évekig Brüsszelben is voltam szakmai képviselő, de visszajöttem. Az álmom megvalósításához egy bázis, a családi házam már jó ideje megvolt. Azt hiszem, szerencsés vagyok!

Elárulja, hogyan került pénzügyi területre?

'81-ben diplomáztam, agrármérnök és közgazdász vénával kerültem ki, mindkettő érdekelt. Az Agrobankhoz, majd a takarékszövetkezetekhez kerültem, az agrárfinanszírozás végigkísérte a karrierem.

Kettős életem volt: egy pénzkereső meg egy hobbi. Bármit dolgoztam, hétvégén jöttem haza a lovakhoz!

22 éve csinálom a bakonyi betyárnapokat, ez is jelzi, hogy a kötődés a szülőföldemhez sosem múlt el. Agrárközgazdászként telt végül ez az időszak, takarékszövetkezeti ügyvezető igazgató is voltam, országos dimenzióban dolgoztam. Így kerültem ki Brüsszelbe is a szövetkezeti pénzintézetek európai szervezetéhez magyarországi képviselőként.

Ezek szerint megtalálta a helyét egy, a természetes közegnél keményebb világban is?

Igen, persze ebben is szerencsém volt, mert Demján Sándor volt a főnököm, akitől sokat tanulhattam. Kőkemény ember volt, keményen is kellett dolgozni nála, de mindig azt mondta: amennyi a zsebetekben van, annyi legyen a szívetekben is! Köztudottan nagy adományozó volt, egyúttal rendkívül kreatív ember, nem véletlenül jöttek be az üzletei. A halála után a takarékszövetkezeti rendszer szétesett, így én 2020-21-et már itthon töltöttem, de nyugdíjas hivatalosan csak idén lettem.

Gondolom, kézenfekvő volt, hogy ha a banki vonalnak vége, a Bakonyba vágyik vissza.

Én ezt már Demján úrnak is mondtam, azaz tudatosan készültem a nyugdíjas éveimre. A tanya is megvan 2016-tól, csak egy darabig még távüzemeltetéssel működött. Addig Európa-szerte, de még Indiában meg Vietnamban is tartottam a takarékszövetkezeti rendszer kapcsán előadásokat.

Ezekben a különleges országokban járva is fél szemmel azt figyelte, hol hogyan gazdálkodnak?

Mindig gyakorlati ember voltam, így tetszett meg a külföldi pásztorünnep is, hát meghonosítottam itthon. Idén a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa projekt támogatásával csináltuk meg. Jövő májusban pedig már nemzetközi pásztorünnepünk lesz, ami egyben népzenei fesztivál is!

Eddig is nemzetközi dimenzióban dolgoztam, csak pénzügyi vonalon, most újra valami hasonló jön.

Ez több mint pásztorkodás meg természetközeli állapot, ez már a fenntartható fejlődésről is szól. Lehet, hogy az árak növekedésével leáldozik a „Tesco-diszkó” világnak, és egy kicsit vissza kell térnünk a gyökerekhez.

A történelem kerekét közvetlenül senki nem befolyásolhatja, de mi megmutathatjuk azt, ami utánunk egy generációnak kimaradt az életéből. Ez egyfajta felelősségünk is.

Hogy látja, van erre fogadókészség a következő nemzedékben?

Ez jó kérdés. A kényszer nagy úr, és inkább legyek rossz jós, mert nem kívánok senkinek rosszat, de lehet, hogy az események abba az irányba visznek, hogy legyen fogadókészség. A két lányomtól összesen hat unokám él Pesten, illetve Bécsben, ha ők lejönnek hozzám, akkor sajnos még nem azt eszik, amit mi – natúr tyúkot, tojást, nyulat – készítünk, hanem bevásárolnak, mert az kényelmesebb.

Ön sosem kényelmesedett el?

Nem hagytam magam! Pedig amikor felkerültem Pestre, sokan úgy hitték, hogy el fogok. De én aktív maradtam, már csak a lovaim sem hagyhattak elkényelmesedni.

Kép

Fotó: Máhl Kornél/Bakony-Balaton-EKF 2023

A lovak nagyon közel állnak a szívéhez, ugye?

Igen, de a birka, a kecske meg a többi is. Fontos a Lovasudvar, de nekem teljesen mindegy, csak állat legyen! Érdekes, az unokáim között is van, amelyiket odaviszem a lóhoz, és tapad rá, meg olyan is, amelyiket taszítja. Nem tudjuk, hogyan örökli az ilyesmit az ember. Az egyik gyereknek egy motor a mindent jelenti, engem meg sosem érdekelt. Van, aki úgy megy el egy állat mellett, hogy észre sem veszi, hogy az sánta. Ugyanakkor azt sem titkolom a gyerekek előtt, hogy pénzt keresni Pesten lehet. Nekem is a banki világból lett meg az egzisztenciám ehhez a tanyához. Így lett ez a szerelemtanya…

Akkor ez egy ajándék önnek a sorstól, amiért meg is dolgozott.

Ez maga a megvalósult gyerekkori álom! Akkoriban itt több száz tehén legelt még, majd évtizedekig olyan dzsungel volt, hogy a tanyától 200 méterre szó szerint vaddisznók röfögtek.

Itt randalíroztak a vadak, egy évünkbe telt rendbe tenni a területet. Most újra olyan, mint a '70-es években.

Mitől speciálisabb a Bakonynak ez a része gazdálkodó szemmel – vagy pásztorszemmel –, mint az ország más területei?

Majdnem 500 méter magasan vagyunk, ettől picit hűsebb, így nem ég szét annyira a fű, persze most itt is aranysárga minden, mint a búza. Kötöttebb a talaj, nem homokos és laza, nem szárad ki annyira. Ugyanakkor sziklás, mészköves is, egy geológiai csoda, 100 millió éves sziklák is kilátszanak a földből! Van egy tanösvényünk, ott ki is van írva, melyik szikla hány százmillió éves. Azt nem tudom, hol könnyebb gazdálkodni, mert például kaszálni itt nem nagyon lehet pont a kövek miatt.

Ahogy arra már utalt, a pásztortudás felértékelődhet a következő időszakban. Ezért is tartja fontosnak, hogy a hazai pásztortársadalmat ilyen aktívan összetartsa?

Én ezt nosztalgiából is csinálom, és édesapámék iránti tiszteletből is. Láttam őket közelről dolgozni, meg mentem is velük, és megmutatnám másoknak is, hogyan éltek. Már 2005-06-ban is szerveztem pásztortalálkozót, sőt pásztorok emlékfája is van már. A találkozókra eleinte jöttek a bakonyi meg a Balaton-felvidéki pásztorok, s jót beszélgettem velük, jövőre meg már az egész Kárpát-medencéből igyekszünk összehívni őket! Egyfajta producere vagyok ennek, kell, aki keresi a kapcsolatokat, és próbál pályázat útján is pénzt szerezni ahhoz, amit szeretnénk. Én ezt nagyon szívesen csinálom.

Nyilván nem is az a típus, aki nyugdíjasként inkább pihengetne.

Unatkoznék! Még tegnap este kilenckor is a tanösvényünk T betűit festettem fel, frissítem a feliratokat szórakozásból. A feleségem kérdezte, látok-e még a sötétben. Ő közgazdász, de kitanulta az internetről a kecskesajtkészítést, és nagyon boldog ezekkel a fantasztikus sajtokkal! Én pedig mindezek mellett a helyi hagyományőrzésben is igyekszem benne lenni, a nyugdíjas klubunknak például néptánctanítást, táncházat szervezek.

Jól sejtem, hogy ad egy kellemes egyensúlyt az életének, hogy az egyik felét állatokkal, a másikat emberek között tölti?

Takarékelnöknek is olyan voltam, hogy amint hoztak egy lovat – ha nem épp egy fontos megbeszélés volt –, szaladtam is ki hozzá.

Nem kell kockafejű bankárnak lenni, hogy boldoguljunk a világban!

A hatvanötödik évemig ki is terveztem húzni azon a területen, de az Isten nagy döntnök, jó, hogy előbb hazahozott, mert így többet tudtam itt is megvalósítani. Hiába, az ember sorsát fentről irányítják, és úgy látszik, velem az Isten ezt akarta. Most segítek a környéken az összes kálváriát is feltérképezni, egy kis kulturális útikalauzt csinálunk, hogy hol vannak a szent helyek meg a Szent-kút a Bakonyban. Online is meghallgatható lesz majd akár a helyszínen is a történetük. Ezzel is tartozunk az utókornak.

Napjainkban igen sok téves és valós tény kering arról, mennyiben genetikusan meghatározottak a betegségeink, viselkedésünk, döntéseink. Ezt a témát dolgozza fel egy, az interneten megjelent és közzétett előadás, amelyben világhírű tudósok osztják meg tudásukat az epigenetikával kapcsolatban. Cikkünk igyekszik közérthetően visszaadni dr. Máté Gábor orvos, a szenvedélybetegségek világhírű szakértője, dr. Robert Sapolsky, a Samford University neurológia professzora, dr. James Gilligan pszichiáter és dr. Richard Wilkinson, a társadalomepidemiológia professzorának okfejtéseit a környezeti tényezők és a genetika kapcsolatáról.

A hajlam nem jelent eleve elrendelést!

Skizofrénia vagy éppen figyelemhiányos hiperaktivitás – sokan meg vannak győződve róla, hogy csakis genetikus eredetű lehet e két betegség. Ez a megközelítés nem helytálló, hiszen néhány nagyon ritkán előforduló betegségen kívül semmi sincs genetikailag programozva, mondja dr. Máté Gábor. Bár több komplex betegséghez rendelhetők genetikai komponensek, amelyek hajlamossá tehetik az egyént az adott betegségre, de a hajlam nem egyenlő korántsem a predesztinációval, nem minden arra hajlamos egyénben alakul ki az adott betegség. „A szívbetegségek, rák, szélütés, reumás betegségek, autoimmun betegségek, elmebetegségek, szenvedélybetegségek egyike sem genetikailag meghatározott” – mondja a szakértő. Az emlőrákos betegek közül 100-ból csak 7 ember hordozza az emlőrákra hajlamosító géneket, a többi 93 nem, vagyis 93-nak nincs erre hajlama, mégis megbetegszik.

Dr. Máté Gábor egy igen érdekes vizsgálatra is felhívja a figyelmet, amelyet Montrealban végeztek. Öngyilkosság áldozatainak agyát vizsgálták boncolással. Kiderült, hogy ha egy öngyilkost gyermekként bántalmaztak, a bántalmazás genetikai változást eredményezett később az agyában. Ez a genetikai változás azonban nem volt meg azoknak az agyában, akiket nem bántottak. „Ez egy epigenetikus hatás. Az epi azt jelenti: fölötti. Tehát, az epigenetikus hatás az, amikor egy környezeti hatás be- vagy kikapcsol bizonyos géneket” – magyarázza az epigenetika lényegét a magyar születésű, Kanadában élő orvos, író.

Szerinte a genetikai érvelés megengedi azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyjuk a múlt- és jelenbéli szociális tényezőket. Véleménye szerint a genetikából eredeztetni egy kóros jelenséget nem más, mint meghátrálás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi, gazdasági, politikai tényezőket, amelyek sok problémás viselkedés hátterében állnak.

Richard Wilkinson, a társadalomepidemiológia professzora szerint a gének különböző módon lehetővé teszik, hogy a környezetünkre reagálhassunk. „Némely kora gyermekkori hatás és gyermeknevelési forma hatással van a gének megnyilvánulására. Ki- és bekapcsol különböző géneket, hogy egy másik fejlődési pályára állítson, ami illeszkedik az adott világhoz, amelyben élnünk kell” – magyarázza a Nottingham Egyetem szakértője.

Kép

Kép: Rod Long/Unplash

Az emberi erőszakosság pusztán genetikai hajlam?

A közelmúltban számos más vizsgálat is folyt a gének hatásának kutatása kapcsán, például Új-Zélandon, ahol néhány ezer embert vizsgáltak meg rendszeresen születésüktől kezdve egészen a 20-as életéveikig. E kutatás során beazonosítottak egy abnormális gént, egy genetikai mutációt, amelynek volt valami köze az erőszakosságra való hajlamhoz, és ez nagy sajtóvisszhangot kapott. Azzal viszont alig foglalkoztak, hogy ez csak abban az esetben volt érvényes, amikor az egyén gyermekkorától súlyos bántalmazásnak volt kitéve. „A gyerekek ezzel az abnormális génnel nem lettek hajlamosabbak az erőszakra, mint bárki más, sőt, valójában kisebb volt náluk az erőszakosság aránya, mint a normális génekkel rendelkező embereknél, de csakis abban az esetben, ha nem bántalmazták őket gyerekkorukban” – magyarázza meg az eredményeket dr. James Gilligan amerikai pszichiáter.

Ha elhisszük, hogy minden alapból a génjeinkbe van programozva, elhisszük azt is, hogy semmit sem tehetünk, hogy az emberek erőszakra való hajlamát megváltoztassuk.

Az erőszakosság biológiai magyarázata nemcsak félrevezető, hanem képes kárt okozni Gilligan szerint, mert ha ezt elhisszük, nagyon egyszerű azt mondani: semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk az emberek erőszakos hajlamát! Mindössze annyit tehetünk, hogy megbüntetjük, elzárjuk vagy kivégezzük őket. Ilyen hozzáállással nem érdemes a szociális környezet, a szociális létfeltételek javításán fáradozni.

A genetikai érvelés megengedi nekünk azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyjuk az embernek a múltbeli és jelenbeli szociális környezetét, annak hatásait. Egy találó megfogalmazással: „Minden a génekben van – ez egy olyan magyarázata annak, ahogy a dolgok vannak, ami nem veszélyezteti azt, ahogy a dolgok vannak.” Vagyis önfelmentés és a társadalmunk felmentése a dolgok jobbá tétele alól. A genetikai érvelés egyszerű megfutamodás Máté Gábor szerint, ami lehetővé teszi számunkra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi, gazdasági és politikai tényezőket, amelyek sok problémás viselkedés hátterében állnak. 

„Génjeink tehát nem mindenhatóak”

Genetikai állatkísérletek során kifejlesztettek egy különleges technikát, amellyel kivettek egy gént egy egérből, ennek eredményeképp sem az egér, sem az utódai nem rendelkeztek azzal a génnel. Ez tulajdonképpen egy fehérje volt, amely a tanuláshoz és az emlékezéshez kapcsolódott – vázolja fel a lényeget dr. Robert Sapolsky, a Sanford Egyetem professzora, aki a neurológiai tudományok szakértője is egyben. Ezt a kísérletet az intelligencia genetikai alapjának bizonyítékaként értékelték és ünnepelték. „Ha fogod ezeket a genetikailag károsított egereket, és az áltagosnál sokkal gazdagabb, serkentőbb környezetben neveled őket, teljesen legyőzik ezt a hiányt” – hívja fel a figyelmet a teljes valóságra a professzor, ami egyben az epigenetikus elméletet támasztja alá.

Dr. Robert Sapolsky szerint, ha valaki ma azt mondja, bizonyos viselkedés a génekben van, tulajdonképp azt kellene értenie alatta, hogy

„Genetikai hozzájárulás van abban, ahogyan a szervezetek reagálnak a környezetre. Gének befolyásolhatják, mennyire kész egy szervezet megküzdeni egy adott környezeti változással.”

Hozzáteszi, ha a régi értelemben mondja az ember, hogy valami „a génekben van”, nagyon veszélyes és elterjedt téveszmével találhatja szembe magát, amely akár a „fajnemesítés” (eugenika) veszélyes vizére is irányíthatja a tudományt.

Forrás:

Emberi természet – interjú szakértőkkel (magyar szinkronnal)

Most például egy anyát látok a fiával, ahogy egy nagyméretű könyvben böngésznek. Ismerem ezt a kiadást, nekünk is megvan, népszerű a két-három éves gyerekek körében. A kisfiú szemmel láthatóan frusztrált, szemei vörösek a sírástól, szaporán veszi a levegőt. A böngészést nyugtató jelleggel találhatta ki az édesanyja, és működik is, a fiú szép lassan megnyugszik, sőt pár perc múlva még el is mosolyodik. Az anya nyugodt, stabil szeretetet sugárzó arckifejezését nehéz lenne pontosan leírni: játékosan mosolyog, de közben komoly tekintettel, őszinte odaadással keresi a könyvben a kéményseprőt, a kiscicát vagy bármit, ami a fiának éppen fontos. 
Aztán az építőkockák mellé ülnek.

Csodálatos, ahogyan az édesanya mindössze két perc alatt teljesen megnyugtatta a fiát: az előbb még sírt, most meg már önfeledten koncentrál a toronyra, amit épít, mintha mi sem történt volna.

Az anya türelme továbblendítette a fájdalmon, segített neki feldolgozni az érzelmeit. A sírás oka, bármi is volt az, már a múlté, el lett gyászolva, az élet megy tovább. És mindez néhány másodperc alatt. Őszintén csodálom a szülőket, akik képesek az ilyesmire. 
Én ugyanis impulzív alkat vagyok. Legalábbis ezt szokták mondani azok a barátaim, akik nem szeretnének megsérteni a „türelmetlen” jelzővel. Épp ezért a dackorszak állandó alkudozását nehezen viselem, amikor az egyetlen lehetséges végkifejletre fél órán keresztül kell várni. Ilyenkor az átlagnál hamarabb mérges leszek, felemelem a hangom. Ami természetesen csak fokozza a frusztrációt, nehezíti a helyzetet. 
Még tanulom, hogyan kell türelmesnek lenni. Például ettől az édesanyától, akit az ablakon keresztül figyelek. Tágas nappalijuk van egyébként, igényes, rendezett családi környezet.

Mégis, mintha valami vagy valaki hiányozna ebből az idilli képből. Aztán rájövök, hogy az apa nincs ott. Hogy ez a nő egyedül neveli a gyerekét. Úgyhogy bekopogok az ablakon. 

A fiam felnéz, és úgy mosolyog rám, mintha nem is vele kiabáltam volna öt perce, mielőtt mérgemben elrohantam otthonról. Persze az indulatom szokás szerint hamar, már az ablakunk előtt elfogyott. A feleségem arca is felderül, int, hogy jöjjek be, már vártak. Engem meg marcangol a bűntudat, mert nem lehetnek ilyen feledékenyek, ilyen egyszerűen nem létezik. Valószínűleg nem is azok. Csak ismernek, megértenek, és megbocsátanak, ha hibázom. Próbálom én is ezt tenni. Belépek az ajtón. És újra teljes a kép. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy szűk hetet tölthettem a Circus America társulatával, az egyetlen magyar utazócirkusszal, amely hetente három településen bont sátrat. Volt szerencsém bepillantani a manézsba, amikor az még zárva volt a látogatók előtt. Most önök előtt is rést nyitunk a sátor ponyváján, hogy a beszűrődő fény megvilágítsa a cirkuszosok rejtélyes életét. Csak tessék, csak tessék!

Ahogy közeledünk, négy férfit látunk, amint a sátorállítás után fáradtan nyújtóznak el a tenyérnyi zöld füvön, amely a poros sportpálya mellett húzódik, ahová a cirkuszt felállították. A pónik a farkukkal hajtják el a legyeket, Szulejmán, a harmincéves teve pedig sztoikus tekintettel méricskél minket, idegeneket. A sárga-kék sávos sátrat lakókocsik veszik körül, az utazó otthonok, amelyekben a családok az életüket élik a nyolc hónapos, tavasztól őszig tartó szezonban.

Sok gyermek él a cirkuszban: egy kismama is, aki egyhónapos babáját altatja a babakocsiban, miközben három idősebb gyermeke cikázik körülötte.

És a tizenkét éves Tifani, aki édesanyjával közös és önálló számmal is fellép a műsorban; a legtöbb időt két unokatestvérével tölti, akik szintén utaznak a cirkusszal, hiszen az ő szüleik is itt dolgoznak.

A sátor mögött Misi bácsi, vagyis Michelini bohóc hűsöl csapatával, hat szorgos kiskutyával, akik egyre élénkebbek lesznek, ahogy közeledik a műsor kezdete. A legtöbb művész még pólóban, rövidnadrágban pihen, de valahogy a hétköznapi öltözékben is kitűnnek a tömegből. Talán a tartásuk miatt, vagy azért, mert érződik, hogy birtokában vannak valaminek, aminek csodájára járhat a világ. Legtöbbükkel már ismerősökként üdvözöljük egymást, és ahogy beszélgetni kezdünk, egyre több emlék sejlik fel bennük.

Gyula, a porondmester így emlékszik a gyerekkorára: „Nekem már az ükapám is cirkuszos volt, igazi cirkuszdinasztiából származom. Az óvodát és az iskola első négy osztályát egy helyen jártam, a nagyszüleimmel éltem. Először kilencévesen álltam a porondra. Zsonglőrszámmal léptem fel, hengereken egyensúlyoztam, majd megtanultam a késdobálást.

Nagyapám úgy vett rá bennünket a gyakorlásra, hogy megígérte, vesz nekünk egykerekű biciklit. Persze minden időnket gyakorlással töltöttük játék helyett, és aztán egykerekűvel jártunk az iskolába.

Később már négy méter magas egykerekűn egyensúlyoztam. Jó visszagondolni arra is, hogy mennyit barátkoztam. Mindig más helyen jártunk iskolába, és nagyon jó volt új barátokat szerezni. A cirkuszban felnőni folyamatos játékot, szórakozást és változatosságot jelent. Valahogy más világ is volt akkor. A mai világnak is megvannak a szépségei, de számomra akkor jobb volt”.

Kép

Fotó: Éder Vera

A tikkasztó hőségben sem állhat meg a munka: Krisztián, aki a porondon római katonaként tőröket és kardokat egyensúlyoz a szájában, most ellátja a pónik, a láma és a teve körüli teendőket. Felesége és gyermeke a büfénél segít, nővére, Klaudia pedig a pénztárhoz igyekszik.

Ha két ember szereti egymást, az a cirkuszban is működik

„A cirkusz világában is úgy működnek a dolgok, mint a privát életben. Meglátjuk, megszeretjük egymást, és ha szerencsénk van, működik, de az is lehet, hogy válás lesz a vége” – kezdi Ildikó, aki spanyol korbácsszámmal szerepel a manézsban. Ildikó 19 évesen szerelmes lett egy artistába és a cirkusz világába. Csatlakozott a családhoz, gyakorolt, és a férjével új produkciókat dolgoztak ki. Jelenleg Magyarországon rajtuk kívül senki sem csinálja a spanyol korbácsszámot. Egy gyermekük született, Tifani.

„A férjemmel voltak nehéz epizódjaink, mint minden házasságban, ami válással végződik. De olyan ember vagyok, aki mindig a dolgok jó oldalát nézi, ezt tanítom a gyerekemnek is. Lehet, hogy az apjával már nem vagyunk együtt, de tőle kaptam Tifanit, és amikor különváltunk, el sem tudtam volna képzelni, hogy otthagyjam a cirkusz világát. Amíg házasokként éltünk együtt, a magánéleti nehézségeink sosem látszódtak a porondon.

Ott a produkciót, az önfeledt előadást mutatjuk, nem szabad, hogy lássák rajtunk, ha esetleg tegnap összekaptunk. Mielőtt belépünk a manézsba, minden gondunkat letesszük, és csak az előadásra koncentrálunk.

Persze vannak, akiknek sikerül. Nézd csak meg Kevin családját! Nemrég született a negyedik baba, és boldogan élnek együtt. Ugyanolyan családi életünk van, mint a privát embereknek. Ha két ember szereti egymást, akkor az a cirkuszban is működik” – mosolyog lelkesen Ildikó.

„Édesapám párja is privát volt” – kapcsolódik be Klaudia. „Marika néni bolti eladóként dolgozott az egyik városban, ahol megálltunk. Eljött az előadásra, beleszeretett apába és a cirkuszba. Csatlakozott hozzánk, és most a sátor büféjében dolgozik. Ha úgy adódik, befogadjuk azt, aki nálunk szeretne dolgozni, így kialakulnak tartós kapcsolatok is.” Gyula, a porondmester meséli, hogy neki két házassága volt: „Mindkét feleségembe nagyon szerelmes voltam, és a gyerekeimmel mindig tartottam a kapcsolatot. Az egyik feleségemnek volt már egy korábbi házasságból gyermeke, azt a fiút is a sajátomként szerettem.”

„A mi gyerekeink világot látott emberek lesznek”

„Tifaninak annyi unokatestvére van szerte a világon, hogy szinte már nem is tudjuk számontartani. Az édesapja a Donnert dinasztia tagja, kiterjedt a család, a világ minden táján dolgoznak. Sokan nem tudják elképzelni, milyen a cirkuszban felnőni. Én azt gondolom, ez a legjobb, ami a gyermekeinkkel történhet! Egy privát anya reggel elmegy a munkahelyére, és azt sem tudja, hogy egész nap mit csinál a gyereke. Könnyen elmehet a gyerek rossz irányba. Sokat hallani drogos, alkoholfogyasztó gyerekekről, arról nem is beszélve, hogy mi is látjuk, előfordul, hogy a tanulók az iskola udvarán szívják a cigarettát. Én tudom, hogy Tifani nem fog szerekhez nyúlni, mert itt figyelmet és törődést kap, egész nap együtt vagyunk, itt is vannak unokatestvérei, nagynénje, és az egész társulat olyan nekünk, mint egy nagy család. Az én lányom nagyon barátkozós, van egy nagykanizsai barátnője, aki tavaly négyszer volt nálunk nyaralni.

A folyamatos fellépések, a munka, a költözködés és az alkalmazkodás alázatra tanítja a gyerekeket. Tifani kétévesen lépett föl először a nagyszüleivel egy kutyás számmal, majd hétévesen az édesapja bohózatában szerepelt.

Örökmozgó volt, de amikor megszólalt a zene, pontosan tudta, mit kell csinálni, és fegyelmezetten végigvitte a számot. Volt létraszámunk, egyensúlyozó számunk, és ott dolgoztuk ki a korbácsprodukciónkat is. A kényelmetlenségek ellenére, amiket a lakókocsi, az időjárás kiszámíthatatlansága és a folyamatos költözés jelent, imádjuk ezt az életformát. A mi gyerekeink világot látott emberek lesznek, a privát életben felnövő generációk a negyedét sem élik át annak, amit ők. Nemcsak az emberek iránt lehet szerelmet érezni, hanem a hivatásunk iránt is. Csak úgy lehet élni ezt az életet, ha szerelmes vagy a cirkuszba” – állapítja meg Ildikó.

Kérdezem Tifanit, hogy nem szeretne-e iskolába járni. „Nem” – mondja – „Nagyon jó itt nekünk anyával. Néha kérem, hogy kicsit később kezdjük a tanulást, és megengedi. Itt van mindenki, aki számít nekünk, jó így együtt”.

Klaudia is itt neveli a tízéves fiát, Olivért. „Ő most magántanuló, de már nincs az a rendszer, mint az én gyerekkoromban, hogy minden faluban be kellett jelentkezni a helyi iskolába pecsétért a füzetünkbe, és év végén vizsgát tettünk. Ma már nem kell látogatni az iskolákat, én tanítom őt, de az év végi vizsgákat le kell tenni.” Megfordult valaha is a fejetekben, hogy más életet éljetek? – kérdezem a felnőtteket. „Ugyan, aki cirkuszban nő fel, annak az egész élet egy vakáció” – mondja Gyula.

„Kívülről furcsa lehet a folyamatos költözés, de a mi gyerekeinknek ez természetes, ahogy nekünk is az volt. Semmiért nem cserélném el a kölyökkoromat.”

Újraélesztés és nagy esések a porondon

„Hogy milyen nehézségeink vannak?” – gondolja végig kérdésemet a porondmester, miközben a távolba néz. „Itt is emberek dolgoznak, tehát akadnak figyelmetlenségek, de leginkább az időjárás tudja megkeseríteni a hétköznapokat. A viharban és az elviselhetetlen hőségben nincs kedvük az embereknek cirkuszba menni, de nekünk akkor is végig kell csinálnunk mosolyogva, teljes erőbedobással a műsort, ha ketten ülnek a nézőtéren. Emellett fontos, hogy a művészeink valóban a tűzzel játszanak, és valóban éles kardokkal, igazi ostorral dolgoznak. Nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, hogy elkerüljük a baleseteket. Én egyszer csináltam újraélesztést a porondon. Akkor még nagyobb sátrunk volt, és hüllőbemutatót tartottunk. Volt krokodilunk, meg óriáskígyók. Odakinn már hűvösebb volt, ezért olajradiátorokkal próbáltuk felmelegíteni a sátrat. A srác, aki a vizet hozta a krokodilnak, megbotlott, a víz kiömlött, és vizes kézzel rátámaszkodott a radiátorra. Agyonütötte az áram. Ott helyben elkezdtem az újraélesztést, de még egyszer elveszítettük őt, amíg kiért a mentő. Ám végül életben maradt, ma is él. A volt feleségem is leesett egyszer a porond szélét határoló deszkákra. Nagyon magasan volt, egy gyönyörű karikás lebegőszámmal lépett fel, amikor a lábáról a műanyag biztosíték leszakadt, ami megtartotta volna, amikor fejjel lefelé, egy lábbal kapaszkodva leng. Hála Istennek fel tudott kelni, másnap megjavíttattuk a kosztüm harisnya részét, és újra szerepelt. De nem mindenki ilyen szerencsés, kérdezd csak Klaudiát!”

Klaudia, aki a pénztárban dolgozik, az a típusú nő, akinek a lelkiereje a bőrén keresztül is kisugárzik. Olyan atmoszféra lengi körül, amely csak a poklot is megjárt, önmagukat a semmiből felépíteni képes emberekre jellemző. „Tizennyolc éves koromig hullahopp-számmal léptem fel. Aztán elkerültünk apukám testvéréhez egy másik cirkuszba, ahol egy hintaszámot gyakoroltam szaltókkal, nagy ugrásokkal. Leestem, ráestem a porond szélére, eltört a nyolcas csigolyám. Az ütéstől belém szorult a levegő, és nem tudtam megszólalni. Mindenki megijedt, el akartak mozdítani, amit – mint később kiderült – nem kellett volna. Bevittek a kórházba, onnan rohammentővel rögtön át egy másikba, ahol jól leszúrták a felnőtteket, hogy miért mozdítottak el.

A szerencsém az volt, hogy a gerincvelőm nem sérült, de maga a csigolyatest szilánkosra tört. Nem merték megműteni, nehogy nagyobb sérülést okozzanak. Hat hónapig a teljes törzsemet borító gipszben voltam, ami csak a mellrésznél volt kivágva.

Mivel három hónap elteltével úgy találták, hogy nem javul az állapotom, szteroiddal kezdtek kezelni. Attól hirtelen meghíztam, a gipsz mart, viszketett, nagyon kényelmetlen volt. Hat hónap után már annyira legyengültek a gerinc melletti izmok, hogy bár nem voltam teljesen gyógyult, le kellett venni a gipszet. Pár hónapra rá már újra csináltam a hullahopp-számomat, csak nem kiskosztümben, hanem bohócruhában léptem fel, mert molett voltam. Amikor bekonferáltak, egy vékony nőre számítottak, és láttam a döbbenetet a közönség arcán, ahogy megláttak. Álló spárgában és mindenféle kitekert helyzetben pörgettem a karikákat, a végére mindenkinek leesett az álla, hogy ezzel a testalkattal így tudok dolgozni. Mindenki odajött gratulálni a végén. Egészen addig, amíg a fiamat meg nem szültem, dolgoztam.”

Akinek a cirkusz volt az élete

Az egyik lakókocsi árnyékában Misi bácsi ejtőzik. Az arcán a ráncok, mintha Misa bohóc életének térképét rajzolnák Misi bácsi homlokára: Németország, Ausztria, Svájc, Belgium, Oroszország, Teherán, Franciaország. Idegen, egzotikus világok, ahol Klaudia édesapja Misa bohócként szórakoztatta a nagyérdeműt a cirkuszok porondjain. Lassan, fáradtan beszél, az olyan fajta emberek szomorkás hangulatában, akik tudják, sokkal többet kaptak az élettől, mint a többiek. Jóból és rosszból is. „A cirkusz volt az életem. Anyám is, apám is cirkuszos volt, és az összes testvérem.

Lovas kocsival utazott a cirkusz, én is ilyen kocsiban születtem. Soha nem akartam mást csinálni, bár akkoriban nem is igen ismertünk más életet.

Én mindig igyekeztem. Gyerekkoromban sok mutatványt megtanultam, legjobban a szájzsonglőrködést szerettem a labdákkal. Hiába voltam szerződéses bohóc a cirkusznál, sosem dőltem hátra, mindig mentem az artistákkal gyakorolni, csináltam, amit ők, hogy többet tudjak. Akkor még rugalmas voltam, mostanra teljesen feladták az ízületeim. Már a hetvenhatodikat taposom.” Miközben ízlelgeti a dohányfüstöt, kérdezem, mire emlékszik legjobban a gyerekkorából. „Borzalmas volt, amikor felrobbant a benzintartály a lakókocsink alatt. Arra emlékszem, hogy bent aludtam, és arra riadtam fel, hogy valaki kidob az ablakon. Nagy felfordulás volt, pillanatok alatt lángban állt a kocsi. Az egyik testvérem benn is égett.” Ezután hallgatunk egy darabig. „És az édesanyja?” – kérdezem. „Fogalmam sincs, mi élteti még. Kilencvennegyedik éves, de még mindig süti az almás lepényt, pedig már több gyereket is elveszített” – tűnődik Misi bácsi.

Kép

Michelini bohóc, aki már közelebb van a nyolcvanhoz mint a hetvenhez – Fotó: Éder Vera

Az élet – minden szélsőségével együtt – teljes spektrumában megmutatkozik a cirkuszban, csakúgy, mint egy helyrajzi számmal rendelkező családi házban. Egyvalami talán mégis más: az elfogadás és a befogadás, amellyel egymás és az idegenek felé is fordulnak. A Circus America művészei és dolgozói olyan szeretettel fogadtak és avattak be minket – a gyermekeimmel és fotós kollégámmal együtt – az életükbe, hogy csakis őszinte köszönetünket és szeretetteli ölelésünket küldhetjük nekik, amiért lehetővé tették, hogy ez a cikk elkészülhessen.

Karolina, mikor érezted először, hogy elkezd dolgozni benned az inspiráció, miként kezdett el utat törni magának az életedben a festés?

S.K.: 2020 januárjában, a pandémia megjelenésekor otthon maradtunk a testvéremmel, és online oktatás keretében zajlott a tanítás. Az idő alatt nagyon sokat rajzoltam, persze már addig is, egészen kicsi gyerekkoromtól, de abban az időben még sokkal többet. Egyik nap a szüleim észrevették az asztalomon az egyik rajzomat, aminek a hatására megkérdezték, hogy valójában milyen terveim vannak a rajzolás kapcsán. Én pedig azt mondtam nekik, hogy el szeretnék kezdeni festeni...

Ákos, apaként ön hogyan reagált a lánya új hobbijára, mit érzett az első alkotásait látva?

dr. S.Á.: Mivel a családban nincs festőművész, Karolina ezzel a területtel egy teljesen új világot hozott a családunkba. Mindennap óriási örömöt jelent látni a tehetsége kibontakozását.

Karolina, hogyan élted meg az elmúlt bő két évet? Érzed, hogy olyan útra léptél, amely nagyon messzire vezethet? Tudatosan tervezel, vagy inkább hagyod, hogy minden magától történjen?

S.K.: Természetességgel jön számomra a festés, ugyanakkor minden alkotást gondosan meg is tervezek. Nincs tanárom, így mindent, amit tudok, az online térben tanultam meg, amire kíváncsi voltam, azt megkerestem a neten, és meg is kaptam rá a választ. Azt, hogy merre fog vezetni ez az út, még nem tudhatom. Vannak céljaim, arra vonatkozóan is, hogy hogyan tudok segíteni másoknak, hogy tanuljanak képzőművészetet, de hogy mi lesz később, az a jövő titka.

Annyi biztos, hogy a festés már mindig is az életem része marad.

Ákos, mennyire kellett átszervezniük a család, illetve Karolina életét? Belefér, hogy a lánya a festés mellett más frontokon – iskola, különórák, sport – ugyanúgy helytálljon, mint korábban?

dr. S.Á.: Karolina élete nem változott meg. Ugyanúgy jár iskolába, ahol kitűnő tanuló, ugyanúgy mindennap sportol, sőt korosztályos teniszválogatott. A szabadidejében történt változás, hiszen azt teljesen festéssel tölti. Este hazaérkezik, és amíg le nem fekszik, tervez, fest, ahogyan kedve tartja.

Karolina, meg tudod fogalmazni, mi mindent szeretnél közölni, megmutatni a festéssel?

S.K.: A tavaszi kiállításomon tapasztaltam, hogy az üzenetek, amelyeket tartogattak a festményeim, át is tudtak menni az emberek, a fiatalok felé. Egymás elfogadása, a környezetvédelem, az állat- és természetvédelem, minden, amiről Az Univerzum csodái című sorozatom szólt... Annak is nagyon örülök, hogy sokan írták nekem a közösségi médiában, hogy szeretik a festményeimet, sőt volt olyan gimnazista osztály, amelyik a rajzórája alatt írt arról, hogy pont elemzik az egyik festményemet, és ki van vetítve a képem a falra. Sőt szinte minden barátnőm és sok ismerősöm is elkezdett festeni, ami azt jelentheti, hogy hatással vagyok a fiatalokra.

Ákos, az ön – és a családban a többiek – hivatása is megköveteli, hogy száz százalékot vagy annál is többet adjanak magukból a sikerhez (Karolina édesanyja dr. Szabó Tünde egykori olimpiai ezüstérmes úszó, nagybátyja pedig Sávolt Attila, egykori olimpikon teniszező – a szerk.). Karolina is ezt az „örökséget” viheti tovább?

dr. S.Á.:

Azt gondolom, a tehetség, ami a genetikával érkezik, szorgalom nélkül nem sokat ér. Ez a sport, a civil szféra és a művészet területeire egyaránt igaz.

Karolina nagyon szorgalmas, céltudatos kislány, aki megfelelően akaratos is ahhoz, hogy tudja, mit szeretne, és azt el is érje.

Kép

Balra: Sávolt Karolina és dr. Sávolt Ákos; jobbra: Karolina munka közben – Fotó: Sávolt család

Karolina, a festményeidre érkező visszajelzéseket mennyire építed bele az újabb munkáidba? Mások véleménye inspirál, vagy inkább saját ihletből, ösztönösen alkotsz?

S.K.: Mivel nincs tanárom, senki semmilyen irányba nem befolyásolja azt, amit alkotok vagy szeretnék megfesteni. Épp ezért az alkotásaimban nagyon sok stílus megjelenik, ezek összessége mostanra egyfajta saját, egyedi stílust eredményezett. Szeretek sok festéket használni, szeretem a dimenziós tereket, a realista irányzatot, ugyanakkor a 15-16. századi festők a nagy kedvenceim. Mindebből alakult ki a saját mágikus realista irányzatom...

Ákos, mit jelent a családnak, hogy a lányuk az életkorát és a tehetségét is figyelembe véve talán világszinten is egyedülálló dolgot visz véghez?

dr. S.Á.: Ezt én is abszolút így látom, érzékelem. Nekünk a feleségemmel annyi a feladatunk, hogy mindenben, amit szeretne, támogassuk a gyermekünket. Mi már két éve ebben élünk, a művészete a nagyközönség számára inkább csak a kiállítás óta köztudott. Nagyon sok helyre hívják Karolinát, már külföldi kiállításokra is, amelyek szervezés alatt állnak. Az életkora miatt, hiszen még csak 12 éves múlt májusban, a szervezők a 21. század high-tech technológiáját szeretnék segítségül hívni, azaz egy úgynevezett immerzív kiállításra készülnek. Ez nemcsak hazánkban, hanem nemzetközi művészeti területeken, külföldi nagyvárosokban, a világ számos pontján meg szeretné mutatni az ő csodáját.

Karolina, a festésen túl mivel szeretsz még foglalkozni? A műveid között van, amelyik különösen közel áll a szívedhez?

S.K.: Nagyon szeretem az állatokat, a természetet, de szívesen járok színházba is, sőt szeretem a művészettörténetet. Sokat olvasok, és természetesen a sport, a mozgás is nagyon fontos nekem. Szeretek nyelveket tanulni, angolul és spanyolul kiválóan beszélek, ami szerintem nagyon fontos ahhoz, hogy a világ bármely pontján megértessük magunkat. Minden festményemet ugyanúgy kedvelem, több sorozatom is van, amelyek mind valamilyen fontos üzenetet hordoznak.

A művészetben épp az a legszebb, hogy képes mindenkinek mást és mást üzenni.

Ákos, az ön munkája nehéz területet érint, ahol a felemelő esetek mellett nyilván nyomasztó élmények is érik. Karolina alkotásai segíthetnek néha egy kicsit kiszakadni a hétköznapokból?

dr. S.Á.: Karolina festményei tele vannak energiával, amely már akkor is érzékelhető, ha csak előttük állunk, és nézzük őket. A színek, a szépségek, a pozitív mondanivaló valóban kikapcsolódást jelent nekem is egy-egy nehéz nap vagy akár hét után.

Álmok útja vagy a szülők akarata?

Christian Dior 1905-ben született jómódú, arisztokrata nagycsaládban Granville-ben, Franciaországban. Szüleinek – akik vegyszerek gyártásával és eladásával foglalkoztak – komoly tervei voltak Christiannal. Diplomata pályára szánták, ezért beíratták az Ecole des Sciences Politiques-ra, azonban őt jobban lekötötte a művészet és az álmodozás.

Babonás természete már tizennégy évesen megmutatkozott, amikor egy normandiai vásáron elment egy tenyérjóshoz, aki életéről, jövőjéről jövendölt neki: „Az asszonyok áldani fogják, maga pedig általuk fog boldogulni.”

Villájuk kertjének motívumaiból inspirációt merítve elkezdett ruhavázlatokat rajzolni, amelyeket az utcában zsebpénzgyűjtés céljából árult, darabonként 10 centért. Dédelgetett álmai között szerepelt, hogy egy nap galériát nyit, ahol a legelismertebb festők műveit állíthatja ki. Motivációját követve 1926-ban megszakította tanulmányait az egyetemen, és belevágott álmai megvalósításába. Apjával alkut kötött, miszerint ő kezdetben pénzügyileg támogatja, viszont Christian nem használhatta a családnevét, mondván, egy galéria üzemeltetése nem megfelelő foglalkozás a társadalomban elfoglalt pozíciójukhoz.

Kép

A fiatal Christian Dior két archív fotón

Dior azonban boldogan vetette bele magát az 1920-as évek Párizsának pezsgő művészi életébe. „Az volt az ambíciónk, hogy kiállítsuk ott azokat a nagy mestereket, akiket a legjobban csodáltunk: Picasso, Braque, Matisse, Dufy. Festők, akiket személyesen ismertünk, és már nagyra becsültünk: Christian Bérard, Salvador Dali, Max Jacob, a Berman testvérek” – emlékezett vissza később az indulásra. Ez az út 1929-ben véget ért, mikor beütött a gazdasági világválság, ráadásul elveszítette édesanyját és egyik testvérét. Reményvesztettségét jól bizonyítja az a döntése, hogy eladta magángyűjteményét, amely számára felbecsülhetetlen értékű volt.

Visszaemlékezéseiben családja hozzáállását is megemlíti: „Miért ne tarthattam volna felbecsülhetetlen értékűnek ezt a festménykészletet, amelyet akkor a családom értéktelennek tartott!” Újabb csapásként élte meg, amikor a válság hatására tönkrement apja eladta granville-i birtokukat az önkormányzatnak. „A leggyengédebb és legcsodálatosabb emlékeket őrzöm róla. […] Az életemet, a stílusomat, szinte mindent az elhelyezkedésének és az építészetének köszönhetek.”

A háború nyomása alatt

1938-ban a „divat hercege”, vagyis Robert Piguet mellett dolgozott, aki megtanította „az egyszerűség erényeire, amelyeken keresztül az igazi eleganciának meg kell valósulnia.”

A második világháború mélyen megviselte. Nemcsak a katonai szolgálat, hanem a húga iránti aggodalom is, ugyanis Catherine csatlakozott a francia ellenálláshoz, azonban a Gestapo elkapta és a ravensbrücki koncentrációs táborba szállította. Csodával határos módon túlélte a tábor szörnyű körülményeit, és 1945-ben kiszabadult onnan.

Húga elfogása után nem sokkal tuberkulózist állapítottak meg Diornál, így le kellett szerelnie. 1942-ben visszatért a németek által megszállt francia fővárosba, ahol a művészetbe és a tervezésbe menekült.

Az 1946-os évtől kezdve végre valóra válthatta régi álmát, miszerint „boldogabbá és szebbé” tehette a nőket.

Véletlenül értesült a hírről, hogy a francia „gyapjúkirály”, Marcel Boussac a Phillipe et Gaston divatház újraindítását tervezi. Dior meggyőzte Marcelt, hogy ez nem jövedelmező ötlet, és inkább a Dior-divatház indításába szálljon be anyagilag. Boussac – bízva Christian tehetségében – több mint hatmillió frankos összeggel támogatta. Ez az együttműködés a későbbiekben kiemelt fontosságú lett pályafutása során, ugyanis egy-egy ruhája elkészítéséhez szokatlanul sok anyagot használt fel.

1946. december 8-án megnyílt az első Dior-divatház. Két hónappal később, első divatbemutatójával pedig forradalmasította a háború utáni divatot.

Stílusa vegyes érzelmeket váltott ki a társadalomból. Voltak, akik rajongtak érte, és a márkát védjegyként viselték – a világhírű korabeli sztárok közül például Rita Hayworth, Marilyn Monroe, Liz Taylor, Margot Fonteyn. Marlène Ditrich annyira ragaszkodott Dior ruháihoz, hogy filmszerepet is visszautasított volna, ha nem viselheti: „Nincs Dior, nincs Dietrich” – mondta állítólag 1950-ben egy producernek. Viszont a hétköznapi életet élő nők egy részében erős ellenállást keltett, mivel a háború utáni szűkös években Dior hatalmas mennyiségű anyagot használt ruhái elkészítéséhez, amit csak a felsőbb társadalmi rétegben mozgók engedhettek meg maguknak. Amerikai útjai során előfordult az is, hogy tüntetéseket szerveztek személye, brandje és árai ellen.

Riválisa, Coco Chanel divatdiktátor is erős kritikával jellemezte munkáját, úgy vélte, ő „nem öltözteti, hanem kárpitozza a nőket”.

Kép

Kép: Profimedia

„Ha az apróságok nem stimmelnek, az az egész összeállítást elrontja”

Dior gondosan ügyelt az apró részletekre a munka egész folyamata során. Manökenjeit alapos tanulmányozással választotta ki, ugyanis szerinte „ők azok, akikre mindig szükség van az üzletágban. Mindig nélkülözhetetlenek voltak, és azok is maradnak. Életre keltik a ruháimat, és csak ez számít.”

Egész életében igen babonás volt, talán emiatt nevezett el minden kollekciójában egy ruhát szeretett szülővárosáról, Granville-ről, illetve valamilyen módon kedvenc virágát, a gyöngyvirágot is mindig belecsempészte kollekcióiba. 1947-től ruháinak a „Ligne Corelle” (virágkehely) vonalát követő formája – vádliig érő bő szoknya, hangsúlyos csípő, összehúzott derék és kiemelt mellrész – „New Look” néven vonult be a divattörténelembe.

Gazdagságot és életörömöt sugalló stílusa által újra életre kelt a francia divat, legyőzve a háború okozta komorságot.

Üzleti lehetőségek ezrei özönlöttek hozzá, még a brit királyi családnak is tarthatott egy bemutatót. Ellentmondásos megítélését tükrözi, hogy ezt zárt körben rendezték meg, mivel V. György attól tartott, hogy a visszafogott gazdasági helyzet miatt rossz benyomást keltene az emberekben Dior „pazarló” művészete. Ennek elkerülése érdekében lányainak, Erzsébetnek és Margitnak nem engedélyezte, hogy a nagy nyilvánosság előtt Dior-ruhát viseljenek.

Parfüm egy bátor nő tiszteletére

1949-ben kiegészítők gyártásával is elkezdett foglalkozni: cipők, kesztyűk, sapkák, szőrmék és parfümök egészítették ki a Dior-életstílust. Első parfümjét Miss Diornak nevezte el húga, Catherine tiszteletére. Dior szerint a parfüm „a női személyiség elengedhetetlen kiegészítője, a ruha simítása”.

Számára „a nő parfümje többet árul el, mint a kézírása”.

Arra is külön figyelmet fordított, hogy a kiegészítői megvásárlását a visszafogott anyagi helyzetben élő nők is megengedhessék maguknak. Cipői is a tőle megszokott, aprólékosan kidolgozott stílust képviselték, mivel szerinte „rengeteg nő követi el azt a hibát, hogy nem figyel oda a cipőjére, pedig az elegáns nő védjegyét a lábán kell keresni”. Újítónak számított abban is, hogy terveinek, termékeinek licencét eladta, így az egész világon elterjedhetett a márkaneve. Tizenegy év alatt tevékenysége tizenöt országra terjedt ki, és több mint kétezer ember foglalkoztatását biztosította.

A végzet előtti találkozás

1956-ban megírta emlékiratait, mintha érezte volna, hogy közeleg földi pályafutása vége. 1957-ben meglátogatta fiatal tervezőasszisztense, Yves Saint Laurent édesanyját, és közölte vele, hogy utódjának Yves-et jelölte ki – őt ez a kijelentés nagyon meglepte, hiszen Dior ekkor csak 52 éves volt. A találkozás után nem sokkal, 1957. október 24-én kártyázás közben szívrohamot kapott, és elhunyt. Saját családja nem volt, vállalata alkalmazottaival viszont sokszor nagyon családiasan bánt. Bennfentes ismerősei úgy tudták, hogy a saját neméhez vonzódott, ám ezt soha nem hozta nyilvánosságra. Halála után valóban Yves Saint Laurent vette át a helyét, aki tovább emelte a Dior-ház ragyogását, miként a későbbi igazgatók is sokat tettek azért, hogy a Dior márkanév ma is a luxusminőség szinonimája. Manapság is sok hollywoodi híresség viseli a Dior-ruhákat, többek között Jennifer Lawrence, Cara Delevingne, Natalie Portman.

Források:
https://www.vogue.co.uk/article/christian-dior
https://en.wikipedia.org/wiki/Christian_Dior
https://cultura.hu/kultura/o-volt-christian-dior/
https://konyvesmagazin.hu/nagy/zsebro_coco_chanel.html
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Christian_Dior
https://www.theguardian.com/fashion/2017/feb/16/christian-dior-french-fashion-1947

A kisfiú és két évvel fiatalabb öccse rendszeresen indulnak futóversenyeken, amelyekre édesapjuk készíti fel őket. Az apa saját Facebook-oldalt hozott létre számukra, ahol folyamatosan posztol a felkészülésekről és a versenyekről. A szarajevói maratonról is hosszasan beszámolt: eredetileg azért utaztak oda, hogy a kisebbik fiú részt vegyen a félmaratonon, de lesérült, a nagy viszont nagyon belelkesült, és ő is indulni akart. A férfi erre e-mailben kért engedélyt a szervezőktől, akik egy „Ok, good luck” válasszal áldásukat is adták.

Gyerekeknél szívmegnagyobbodáshoz vezethet a túlzásba vitt sportolás

Csontos Imre végzett atlétaedző a szarajevói verseny kapcsán hallott először a fiúról, és nagyon felzaklatta a történet. A sportember arra hívja fel a figyelmet, hogy a maratonon való indulás heti többszöri, ciklikus felkészülőedzést igényel, és a kitűzött célig eljutni több év kemény munkája. Ennek éppenséggel eleget is tett a fiú, aki hétéves kora óta fut. Csontos Imre szerint azoknak van esélye a maratonon, akik a félmaratont már többször, stabilan lefutották jó érzéssel, és folyamatosan javul az idejük. De következő lépésnek még ez után sem a maratont, hanem a 30 kilométeres távot javasolja. (Az utóbbi időben a futók igényeihez igazodva egyre több 30 kilométeres futamot szerveznek.)

„Én 18 éves koromban, saját felelősségre futottam le először a maratont, de meg is bántam. Nem voltam rá eléggé felkészülve, csak körülbelül 25 éves koromra sikerült eljutnom erre a szintre” – hozza fel saját példáját az atlétaedző.

Magyarországon 18 év alatt tilos a maratonon indulni. Sőt,

a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) hivatalos álláspontja szerint nem rendezhetnek egyéb, hosszabb távú versenyeket sem gyerekeknek – az általuk szervezett versenyeken a 12-14 éves korúaknál a táv maximum 3 kilométer lehet.

A szigorú szabályok oka az, hogy a versenyszerű futás károsan befolyásolhatja a fejlődő szervezet működését. „A sportolás a szívre gyakorolt kedvező hatása miatt nagyon fontos fiatalkorban, ugyanakkor a túlterhelés szívmegnagyobbodáshoz vezethet” – hangsúlyozza az edző, aki további problémákra is felhívja a figyelmet. „Bár elengedhetetlen a nyújtás, túlzott mértékben szalagszakadást okozhat. A fizikai megerőltetés az ízületeket is károsíthatja, mivel a porcos felszínük még nem szilárdult meg, így évtizedekkel korábban jelentkezhet kopás.” A túlzásba vitt sportolás a női hormonháztartást is felboríthatja – van olyan lány, akinek 16 évesen még nem volt menstruációja. A fenti okok miatt az edzéseken ebben az életkorban még a távolság növelése helyett a technikai tudás fejlesztése a cél.

Teher alatt görbül a pálma

Felvetődik a kérdés, hogy gyerekeknek egyáltalán van-e helye sportmérkőzéseken. Drelyó Ágnes pszichológus szerint, aki maga is hosszútávfutó, különbséget kell tenni a szakszerű versenysport és a szülők által elindított és generált versenyzés, teljesítményhajszolás között. Előbbinek a lemondások ellenére is számos pozitívuma van a gyerekekre nézve – akkor, ha ugyanolyan korosztályú és edzettségű ellenfelekkel mérik össze képességeiket.

A pszichológus szerint ezért a maratont lefutó kisfiúnál is az lenne az ideális, ha csatlakozna egy atlétikai klubhoz, ahol szakértők ellenőrzése alatt a fejlettségének megfelelően haladhatna, és a klubhoz tartozás kapcsán megtapasztalhatná az összetartozás érzését is.

Nála viszont ez mind hiányzik, mivel egyedül versenyez, jóval idősebbek között. „Ez így nem valódi megmérettetés, sokkal inkább egy fizikai kísérlet, amely során önmagát kell túlszárnyalnia olyan terhelés mellett, ami teljesen irreális” – mondja a szakértő.

Csontos Imre még tovább megy: szerinte az apa tudatosan és folyamatosan veszélyezteti a gyermeke fizikális és pszichés fejlődését. „Három év alatt a 3 kilométerről eljutottak a 42-ig. Nem lennék meglepve, ha tizenhárom éves korára már az ultramaratonon is indítanák. Ennek soha nincs vége” – fejti ki aggályait.

A pszichológus szerint ahhoz, hogy valakiből jó sportoló váljon, az kell, hogy legyen belső motivációja, de ne csak az eredmények elérése vezérelje, hanem a futás, a mozgás öröme is. Ezt egy csoport tagjaként nagy eséllyel megélheti, de ilyen irreális követelmények mellett nem valószínű. „Ahogy az egyik mondás tartja, teher alatt nő a pálma. Igen ám, csakhogy közben meggörbül” – mutat rá. „A kisfiú a szarajevói maratonon többször is megállt és leült, láthatóan nem élvezte a futást” – mondja Imre, aki szerint a sportolásra kényszerített fiatalok mentálisan is sérülhetnek. „A távok folyamatos emelésével nem lesznek képesek felmérni a határaikat, az esetleges kudarcok pedig megágyazhatnak az önértékelési problémáknak.” Ezt a megkérdezett pszichológus is megerősíti. „Az ilyen extra teljesítményt nyújtó gyerekekben irreális kép alakul ki saját magukról. Egy idő után viszont a kortársaik utolérik őket, és nem lesz hová fejlődniük. Ez űrt okoz bennük, ami miatt már nem fogják magukat különlegesnek érezni.”

A szülő feladata, hogy megszűrje a kockázatokat

Az ügy nemcsak a fizikai és pszichés kockázatok miatt visszás. Imre három évre visszamenőleg átrágta magát az apa posztjain, és számos kifogásolható dolgot vett észre. Többször volt rá példa, hogy az idősebbik gyerek rossz közérzettel állt rajthoz, és felvetődhet a láz gyanúja, amivel veszélyes futni. Bár az apa által megkérdezett sportorvos nem javasolta, a szarajevói maratonon betonon futott a kisfiú, ami a hővisszaverés miatt is kockázatos. A bejegyzések tanúsága szerint az is előfordult, hogy a testvérek nem akartak indulni egy versenyen, de a szülők azért a helyszínre utaztak velük, hátha ott már megjön a kedvük.

A cikk megjelenése előtt a szülőket is megkerestük, akik röviden arról tájékoztattak, a gyerekek felkészítését a versenyekre a birkózásban (amit szintén űznek - a szerk.), valamint a futásban is szakemberek, edzők segítik, orvosi ellenőrzés mellett. Ők maguk szintén rendszeresen, napi szinten sportolnak, ami magában foglalja a futást is. A fiúk versenyzését dokumentáló Facebook-oldalukat annak idején a saját örömükre hozták létre. A 444.hu-nak az apa pár napja bővebb interjút is adott, amelyben kifejtette, ha futás közben a fáradtságon kívül bármilyen baj jelét észleli a fiún, azonnal feladják a versenyt. „Egy futóverseny nevezési díja az egész családnak 40-50 ezer forintba kerül, ezért igen, marhára nem örülök, amikor az egyik gyerek kitalálja, hogy ő mégsem akar futni. De azt mondom neki, hogy nem baj, elmegyünk, és majd apa fut helyetted. Viszont a gyerekeimet ismerő szülőként azért berakom a futócuccát, hátha mégis kedvet kap, és lám, pont ez történik.”

Elmondása szerint a fiúk nem szülői nyomásra húznak futócipőt, hanem saját motivációra, és nagy öröm nekik, amikor érmet nyernek.

Az apa a Facebookon is többször írta, a fiúk csak akkor állnak rajthoz, ha szeretnének, ők az édesanyával semmit sem erőltetnek. A pszichológus szerint azonban az ilyen korú gyerekek még nem tudják felmérni, mi az egészséges nekik, és a szülők feladata, hogy szűrőként működjenek a vágyaik és a valóság között: támogassák céljaikat, ugyanakkor védjék is meg őket a felesleges kockázatoktól. Mértéktelen csokoládéevésre sem biztatjuk a fiatalokat, pedig bizonyára nem lenne ellenükre akár négy tábla elfogyasztása sem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Profimedia

A gyerek versenyeztetése a pszichológus és az atlétaedző szerint is sokkal inkább a szülőkről szól. Ha csak az lenne a céljuk, hogy a fiút versenysportolónak neveljék, akkor szakértőkre bízták volna a felkészítését, magyarázza Drelyó Ágnes. Ehelyett a hobbifutó apa maga a tréner – ez a szituáció azért sem szerencsés, mert zavart okozhat a gyerekben, hogy mikor van jelen szülőként, és mikor edzőként. „Ilyen esetben a szülő ideálként jelenik meg előtte, akinek a szeretetéért meg kell küzdenie, és akit a teljesítményével tud boldoggá tenni. Ez folyamatos nyomást okoz benne” – véli a pszichológus.

Érdemes elolvasni az apa alábbi, 2020 februárjában íródott bejegyzését:

„Próbáltál már betegen leütni egy szúnyogot? Nehéz volt, ugye? A nagy győzelmek egyik fajtája, amikor úgy hozol egy meccset, hogy igazából ágyba bújva tévézned kéne inkább. Mondjuk azért, mert a vírus, ami a csapattársakat napok óta támadja, a döntő napján téged is utolért és legyengített.
És a megnyirbált csapat fele ugyanígy van ezzel. A döntő napján. Kétszáz kilométerre otthonról. Hát így kellene valamit csinálni. Legalább megpróbálni. Mert az, hogy hazamegyünk verseny nélkül, nem opció.”

„Amit tesznek, az egy nárcisztikus túlkapás, aminek nincsenek tudatában. Mindez valamilyen belső hiányból fakad, amit a gyerekük által elért dolgokkal próbálnak kompenzálni” – magyarázza Drelyó Ágnes pszichológus. A gyerek teljesítményével azt akarják mutatni, hogy szülőként ők is különlegesek, hiszen ez nekik köszönhető, és ezzel maguknak is felépítenek egy szerepet. Ennek egyik eszköze, amikor a virtuális térben mindent közszemlére tesznek, legyen az egy fotó a felkészülésről vagy a holtfáradtan célba érkező gyerekről. Ezzel nem pusztán infomációkat osztanak meg, hanem mindenkit beengednek a fiú intim terébe, mondhatni, prostituálják.

Hasonló a helyzet, mint a szépségversenyen indított kislányok, kisfiúk esetében. Bár más a közeg, mindkét helyzetben a gyerek kizsigerelése történik.

Bűnösök közt cinkos, aki néma

Drelyó Ágnes pszichológus szerint az is ugyanúgy felelős a történtekért, aki hosszú időn keresztül szemtanúja volt az eseményeknek. Igaz, a testi fenyítéssel ellentétben a lelki bántalmazást sokkal nehezebb észrevenni.

Figyelmeztető jel lehet, ha a gyerek viselkedése drasztikusan megváltozik, magába fordul, vagy agresszió formájában tör ki a benne dúló feszültség.

A három év alatt, amióta a fiú fut, a környezete szinte adaptálódott a folyamatba. Az emberek nem szívesen vállalják magukra a közbeavatkozó szerepét, pedig még mindig jobb, mint egy esetleges tragédia után ráeszmélni, hogy tehettek volna valamit, de már késő. „Magyarországon a közösségi felelősségvállalás még gyenge lábakon áll, a tanult tehetetlenség országa vagyunk. Az elmúlt évszázadokban ugyanis elnyomó rendszerek követték egymást, és a népnek nem volt szabad véleményt nyilvánítania. Ez a beidegződés az idősebbekben ma is megvan” – véli a pszichológus.

Igaz, a szakmabeliek közül többen is jelezték az apának hozzászólásban, hogy nem a helyes úton jár, ám az válaszul letiltotta a neki nem tetsző kommenteket.

Ha hasonló jut a tudomásunkra, először négyszemközt érdemes beszélni a szülővel. Elképzelhető, hogy maga is valamilyen problémával küzd, és tisztában van a nevelési kudarcaival, de ha biztosítjuk a támogatásunkról, megnyílhat. Ez esetben megfelelő segítséghez, például védőnőhöz, pszichológushoz vagy más segítő szakemberhez irányíthatjuk. A másik fél ne érezze támadásnak a megkeresésünket, mert az olaj lehet a tűzre. Ha elzárkózik, és úgy látjuk, tovább folytatja gyermeke kizsigerelését, érdemes védőnővel, gyermekorvossal konzultálni, aki jobban rálát a család működésére.

A fiait edző apát Csontos Imre is felkereste, de eddig nem sikerült személyesen találkozniuk. „Mondtam neki, hogy hetente kétszer tartok edzést, jöjjön el valamelyik alkalomra, de előre jelezte, hogy egyik időpontban sem ér rá” – idézi fel.

Az edző azért is érezte fontosnak, hogy nyilvánosan is felemelje a szavát, és jogi útra terelje a dolgot, mert a férfi is a nyilvánosságot használja a kommunikációra, és bejegyzéseiben kijelenti, mindenért felelősséget vállal. Mielőtt megtette a feljelentést, Imre családjogi specialistával, sportpszichológussal és sportorvossal is egyeztetett. „Ez egy évek óta tartó folyamat, ami már túlmutat a gyermekvédelmi szerveken, ezért a bíróságnak kell felelősségre vonnia az apát” – véli a sportember, aki arra biztat mindenkit, aki ilyen esetről szerez tudomást, hogy hozzá hasonlóan merjen cselekedni.

A feljelentést követően igazságügyi pszichológust is bevonnak, aki fel tudja térképezni a családon belüli viszonyokat és az esetleges problémákat. Gyanúsítást is a pszichológus tehet, amit követően kihallgatják a szülőt, majd elkezdődhet a bírósági per.