Tíz év trombita, majd basszusgitár és dob után 18 évesen váltottál szaxofonra, amely azóta is életed fontos része. Ennyi évtized után, amikor az ember már úgy nyúl a hangszerhez nap mint nap, mintha az egy testrésze lenne, jelenthet-e még újdonságot egy-egy felbukkanó zenei gondolat, vagy inkább régi ötleteket dolgozol fel?

Nagyon szép ez a kép, amit most megjelenítettél, tényleg az életem része a hangszer. Kis túlzással a hangszereimmel alszom, hiszen, ha ér egy új benyomás, amely megidéz bennem valamit, akkor hajnalig alkotok. Ha jön egy új ötlet, dallam, azt nem szabad elengedni, mert még egyszer nem kapom meg. Az új zenei mondatok mellett vannak feldolgozások is, olykor átdolgozom egy-egy saját szerzeményemet, amely így másik köntöst kap a közönség örömére. Mindig fontos volt számomra az, hogy szakrális körben is megteremtsem azt az egyedi és megismételhetetlen teret, amely csak arra a koncertre jön létre. Legyenek benne imádságok, olyan fohász, amit én írtam, vagy akár gyors, ütemes dalok. A közönség szívvel-lélekkel örül, feláll, táncol. Gyönyörű pillanatok ezek.

A versek, a költészet is fontos része az életednek. Mikor kerültél először kapcsolatba a versírással?

13 éves korom óta intenzíven foglalkoztatott a versek elemzése, a versolvasás, -értelmezés és versformálás. Olykor azonban összetűzésbe kerültem az irodalomtanárommal, főként a műértelmezéseim miatt. Azt mondta akkor, ha nem azt írom le a dolgozatban a versek értelmezéseként, ami az irodalomkönyvben van, megnézhetem az eredményét.

Valóban, jó néhányszor egyesre értékelte a verselemzésemet. Különleges élmény volt évekkel később találkozni vele, és dicséretet kapni tőle a verseskötetem elolvasása után.

Tizenévesen már írtam verseket, de azokat ajándékba adtam. Az elsők között voltak a szerelmes verseim, benne azok, amelyeket feleségemnek, Ildikónak írtam. Kamaszként fricskákat, köszöntőt, vidám sorokat írtam a barátaimnak. Később a fiam is kapott tőlem verset, a legemlékezetesebbet a 18. születésnapjára. Egy 18 versszakos költeményt, benne a nagy mérföldkövekkel, az én tapasztalataimmal meg azokkal az instrukciókkal, amelyek neki szóltak a felnőttkor küszöbén. Az első verseskötetem az első lemezemmel majdnem egy időben jelent meg. Az egyik barátom a verseimet olvasva kért, hogy hadd foglalja kötetbe ezeket a verseket, és én örömmel elfogadtam. Ez egy kis könyvecske volt, amit az ember betesz a belső zsebébe, és bárhol, akár buszon, utazás közben is tudja olvasni. Győrfi Andris festőművész barátom illusztrálta a kötetet izgalmas grafikákkal, a saját hangulati élményei alapján. A legutóbbi kötetemet pedig Stipsits Ibolya fotóművész képei díszítik. Ez a kötet is önálló egység, ahogyan a többi, egy-egy szűk keresztmetszet az életemből.

Ami most foglalkoztat téged a világból, az életedből, a művészetedből, a zenéből, azzal kapcsolatban várakozik-e új kötet is arra, hogy egyszer leülj és összeállítsd?

Sosem kötetben gondolkozom, hanem események, benyomások hozzák létre a verseket. Egy film is lehet rám ilyen hatással, egyetlen mondat, vagy korábbról valami visszaköszön, és jó, ha ilyen formán megmarad.

Tetszenek a különleges kifejezések, a különböző tájegységekben fellelhető tájszólások és kifejezések, amiket néha a versben, néha a címében jelenítek meg. Ilyen volt most a „csöndülj el némán”.

Hónapról hónapra gyűjtögetem ezeket, s ha egyszer kötet formájában is napvilágot látnak, annak csak örülök.

Kép

St. Martin alkotásai

2012 óta létezik és aktívan működik az a nemzetközi művésztelep, amelyet te hoztál létre, és amely számos művésznek adott már lehetőséget az alkotásra. Milyen elképzeléseid vannak 10 év után az alkotói közösséggel és a térrel?

25 éve követem azokat a most már barátaimnak is mondható festőművészeket, akiknek csodáltam a munkáját. Örülök, hogy egykor kiállításokat nyithattam meg, és zenélhettem művésztelepeken, hiszen így a részeikké váltam, olyannyira, hogy saját magam is szervezni kezdtem ilyesfajta alkotói teret. Rengeteg buktatója van, de azt gondolom, megéri az együtt töltött idő. Én négy művésztelepet szervezek, de az elmúlt évben olyan meghívásnak is eleget tettem, ahol én is egy alkotó voltam a többi közül, a tállyai művésztelepen. Egy-egy festménnyel én is előrukkoltam, a zenémmel pedig inspirációt adtam az ott dolgozóknak. Számomra a művészetben, főleg a képzőművészetben a nézői szubjektivitás a lényeg. Nem lehet és nem is érdemes arról vitatkozni, kinek milyen iskola tetszik: naiv, konstruktív, tasizmus stb. Nem vagyok képzőművész, tehát megengedhetem magamnak, hogy egyszer-egyszer kitekintsek az irányzatokból. Ha mégis meg kellene határoznom, stílusomnak a geometrikus lírai absztraktot mondanám, de vannak áthajlások egyik hangulatból a másikba – ami éppen a pillanatnyi érzéseimet idézi. Van Gogh azt mondta, ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja, hogy nem tudsz festeni, akkor okvetlenül állj neki festeni! Az életünkben az az egyik legszebb dolog, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani. Valahogy így vagyok én is a zenével, a művészettel.

Belecsöppentem egy alkotási sorozatba, párhuzamokat tudok vonni az életem más területeivel, improvizálhatok, ami színessé teszi az életem.

Vannak új terveid most, hogy talán fellélegezhetünk lassan a járvány szorításából?

Nagyon aktuális a kérdés, a napokban kezdtem újra koncerteket és a művésztelepek aktivitásait szervezni. Például az aggteleki előadásommal párhuzamosan újraindítom a rudabányai és a vargói művésztelepet, szép számmal járnak oda kiváló alkotók. Tavaly már elindulhatott a tállyai művésztelep is, amely idén is vár mindenkit, sőt reményeim szerint Újlengyel is, ahol mesés helyszín fogadja az alkotókat. Itt például nemcsak festeni fogok, de előadást is tartok, sőt koncertezem is.

Mi az, ami most megihlet a festészetben?

Nagyon tetszik az a különleges tusfestés, amelyet a japán zen szerzetesek az 1860-as években készítettek. Ha nem is ezzel a technikával, de ennek a hangulatából indulok ki a zene és a képzőművészet területén. A szerzetesek szívesen festettek ködös tájakat, rejtélyes helyeket, de nem negatívumként aposztrofálták ezeket, sokkal inkább a lélek harmonizálásaként. A dalok, amelyeket ilyenkor, alkotás közben hallgatok, főként a klasszikus zenei világból kerülnek elő, mint például a keringők. Ezek úgy színezik most az életemet, mint én a festővásznat.

Számos versedet olvastam, sok képedet láttam, szembetűnő az a mély lelkiség, spiritualitás, ami ezekből az alkotásokból árad. Afféle beszélgetések ezek is, mint ahogy a szaxofon kapcsán megfogalmaztad…

Valóban, így érzem én is. Egyértelműbb, világosabb, amikor az ember megjeleníti a vásznon, a versben, a zenében a mondanivalóját. Sokkal több minden kiderül belőle, mint a szavakból. A művészet olyan, mint a meditáció.

A lélek nem rozsdásodik be, megőrzi a világból azt, ami már elveszni látszik.

S ha egy versből, egy képből, egy dallamból kiderülhet, hogy az tőlem származik, ha felismerhetővé válok az alkotásaim révén, az a legteljesebb öröm, ami elképzelhető egy ember számára.

„Nem tart meg a lábam” – a mitokondriális myopathia

Ezzel a nehezen kimondható betegséggel él együtt Arany-Kovács Rozália, vagy ahogy mindenki hívja, Rozika. Két éve, negyvenöt évesen kapott diagnózist, de már gyerekkorában tapasztalta, hogy valami nincs rendben. „Hatéves koromtól mondtam mindenkinek, hogy valami nem stimmel, mert nem kapok levegőt, száz méter után elfáradok. 14 évesen már a reumatológián ültem. A felsőlégúti betegségeimet asztmának titulálták, az izomfájdalmaimra azt mondták, menjek el úszni” – meséli. Végül 2019 végén került be a Ritka Betegségek Intézetébe a Semmelweis Egyetemen, ahol már komolyan vették a tüneteit, és megkapta a diagnózist.

Körülbelül háromezren szenvednek mitokondriális betegségben Magyarországon, a betegség lényege, hogy a szervezetben azoknak a sejteknek, amelyek az energiaháztartásért felelősek (a mitokondriumok) DNS-e hibás valahol. A betegségnek nagyjából kétszáz típusa van. „Nekem mitokondriális myopathiám van, ami az izmaimat érinti. A szemizmomtól elkezdve a kislábujjamig minden izmot, ezek a meghibásodás miatt nem tudnak megfelelő mennyiségű energiát termelni. Jóval kevesebb energiával kell léteznem, így jóval kevesebb dolgot tudok csinálni” – mondja. „Van, amikor nem bírok megfogni egy kanalat sem, járni most már csak rollátorral, vagyis négykerekű járókerettel tudok, mert nem tart meg a lábam. Ha mégis lábra tudok állni, akkor meg kell az oxigéngenerátor” – sorolja.

Kép

Arany-Kovács Rozália

Rozika szerint a legrosszabb a bizonytalanság.

„Teljesen kiszámíthatatlan az állapotom, maximum egy-két órára tudom előre, hogy képes leszek-e valamire: kimenni a lakásból, bevásárolni. Régebben elsétáltam a piacra, de most már a 30 méterre lévő közértbe sem megyek le.”

Rokkantnyugdíjasként él, miközben egy rollátor, amellyel közlekedik, jó esetben használtan 8 ezer forintba kerül, és nem, vagy csak részben TB-támogatott. Szerinte a háziorvosi protokollba be kellene vezetni, hogy ha negatív leletek után sem javul egy beteg állapota, akkor kaphasson beutalót a ritka betegségekkel foglalkozó klinikára, és ne kelljen évtizedekig orvostól orvosig járnia. 

Gyermekek ritka betegséggel

Debrecen közelében él szüleivel a másfél éves Bíborka, aki lizoszomális tárolási betegséggel született. Ez körülbelül 100–200 ezer gyerekből egyet érint, a várható élettartam mindössze 1–3 év. Jelenleg még nincs gyógymódja, viszont külföldi gyógyszer klinikai kutatására van lehetőség. A teljes projekt költsége 200 millió forint, a munkafolyamatok elindításához első körben 70 millió forint szükséges. Ezért a kislány szülei gyűjtésbe kezdtek.

Szintén egy nagyon ritka betegséggel, 1-es típusú lissencephaliával él a kétéves Krisztián, aki talán az egyedüli vagy a nagyon kevés ilyen eset egyike Magyarországon. „A magzati kor 12. hete körül kezd barázdásodni az agy, vagyis kezd kialakulni az idegrendszer, a lissencephalia esetében viszont ez nem történik meg. Komplex fejlődési zavart okoz, tehát a mozgási és az értelmi fejlődés is nagymértékben elmarad. A betegek nem tudnak rágni és darabos ételt enni, illetve nyelési problémákkal is küzdenek, ezért általában szondán keresztül, vagy csak teljesen pépesítve etethetők” – tudom meg az édesanyjától, Kőnig Zsuzsannától. Az átlagéletkor 6 év, de fejlesztésekkel javítható az életminőség. Gyógymód sajnos nincs a betegségre.
„Az út, amelyen haladunk, lassú, de biztos. Krisztián kezelőorvosa eredetileg azt mondta, sosem fog tudni járni és beszélni. Ehhez képest mond szavakat, pár másodpercig tud egyedül ülni, és járni is tanítják. Sőt rág, és darabos ételt is eszik” – meséli az édesanya. Minden hétköznap valamilyen fejlesztésre járnak, ez kemény és fárasztó a kisfiúnak is, de megvan az eredménye.

Kép

Krisztián

„Bárhogy is alakul, bárhol lesz a vége, ha azt látom, hogy a maga kis világában boldog, és mindig ugyanúgy mosolyog, ahogy most, akkor örülni fogok” – zárja Zsuzsanna.

„Nincs benne semmi szégyellnivaló”

„Nem akarunk terhet jelenteni, de egy kis állami segítséggel, kezelések, gyógyszerek, vény nélküli vitaminok támogatásával sokan vissza tudnának menni munkába. Jó lenne, ha nem anyukának, apukának kellene kifizetni több százezer forintot arra, ami alapból is járhatna” – ezt már ismét Rozika hangsúlyozza. „Szoktam mondani a sorstársaknak, hogy nincs a ritka betegségekben semmi szégyellnivaló, nem kétszázzal mentél, nem drogot fogyasztottál vagy alkoholt ittál, nem káros szokás miatt alakult ez ki. Ahhoz, hogy elérjük az emberek gondolkodását, szívét, muszáj megmutatni, hogy min megyünk keresztül.”

A hazai ritka betegek szövetsége többek közt a diagnózishoz jutás felgyorsítását szeretné elérni. Európában ritka betegségnek az számít, ami kétezer emberből maximum egyet, ultraritkának az, ami 100 ezer betegből maximum egyet érint. „Paradoxon, hogy ugyan ritkának hívjuk, mert egy ilyen betegségben valóban kevesen szenvednek, de kb. hétezerféle betegség tartozik ebbe a körbe.

A ritka betegségekkel foglalkozó nemzetközi kutató konzorcium statisztikái alapján elmondható, hogy majdnem minden munkanapon leírnak egy új betegséget.

Ezek az állapotok eddig is léteztek, csak nem volt megfelelő tudásunk ahhoz, hogy külön betegségként lássuk őket” – magyarázza dr. Pogány Gábor, a Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetségének (RIROSZ) elnöke.

Magyarországon 700–800 ezer ritka kórképpel rendelkező beteg él, ezzel ők együtt az egyik legnagyobb betegcsoportot alkotják, ráadásul ez az egyik legnagyobb fogyatékossággal élő csoport is. Európában 30 millióan, világszinten pedig finom becslés szerint is 300 millióan vannak, azaz a harmadik legnépesebb országot alkotnák a földön. Ugyanakkor érdekesség, hogy területileg változik, mi tekinthető ritka betegségnek, például Európában ritkának számít a thalassemia, amely egy vérképzőrendszeri betegség, ám ez a mediterrán országokban kifejezetten gyakori.

Láthatatlanok az érintettek

A ritka betegségek közül soknak nincs úgynevezett BNO-kódja (a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszer). Az Európában jelenleg használatos BNO-10-es verzióban körülbelül 500 betegség rendelkezik kóddal, miközben van belőlük kb. 7 ezer. Tehát több ezer láthatatlan a statisztikáink számára. „Sem a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), sem a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) nem látja ezeket a betegségeket, ezért rendkívül nehéz az ilyen betegek ellátását megtervezni” – emeli ki a RIROSZ elnöke. Ugyanakkor idén júniustól várhatóan az Európai Unióban kötelező lesz áttérni a BNO-11-re, amelyben több ezer ritka betegség fog szerepelni, így remélhetőleg elkezdődhet a valódi adatok gyűjtése, és az érintettek láthatóvá válhatnak.

Gyógyítható vagy szinten tartható?

A ritka betegségek 80 százaléka genetikai eredetű, és kb. 20 százalékukat okozzák környezeti tényezők, mérgezések, fertőzések.

A genetika fejlődésének köszönhetően villámgyorsan jelennek meg újabb és újabb megoldási lehetőségek. A monogénes betegségek, amelyeket egyetlen gén elváltozása okoz, néhány éven belül gyógyíthatók lesznek.

A poligéneseknél, ahol egy-egy nagyobb génszakaszon történik elváltozás, kisebb erre az esély. Jelenleg a ritka betegségek mindössze 6 százalékának van valós, az okot is megszüntető terápiája. Ilyen például az SMA, a gerincvelői izomsorvadás. Az elmúlt években több SMA-s kisgyerek története bejárta a magyar sajtót, a terápiához már államilag finanszírozott formában is hozzá lehet jutni.

„A súlyos ritka betegségek sajnos az esetek többségében azzal járnak, hogy szétesnek a családok. Legtöbbször az apuka lép ki a család életéből. Ott marad az anyuka egyedül, bolyong a gyerekkel orvostól orvosig, fejlesztésről fejlesztésre. El is veszítheti az állását, és súlyos anyagi nehézségekkel kell szembenéznie, ezért ezek a családok nem tudnak máshogy fennmaradni, csak ha a szociális, oktatási és családügyi rendszer összefogva támogatja őket” – hangsúlyozza az elnök.

Célok a világnapra és azon túl

Évekkel ezelőtt szinte minden európai ország létrehozta a saját Ritka Betegségek Nemzeti Tervét. A magyar Nemzeti Terv 2020-ban lejárt, így meg kell újítani. A szövetség fontos célja a diagnózishoz jutás felgyorsítása. „Akár évtizedekig nem kap valaki helyes diagnózist, ez alatt káros kezeléseken, felesleges sebészeti beavatkozásokon eshet át.

Arra is van példa, hogy pszichiátriai kezelést kap, holott csak egy újabb betegség tüneteit mutatja, amelyet még nem ismernek. De abba valóban bele lehet őrülni, ha a beteg hosszú időn át azt tapasztalja, hogy senki nem hisz neki” – magyarázza.

Épp ezért a kezelési lehetőségekre szeretnék a hangsúlyt helyezni, de arra a 94 százalékra is, ahol még nincs gyógymód, csak tüneti kezelés. Velük is törődnie kell az államnak, hogy kapjanak az életminőségüket javító szolgáltatásokat, például megfelelő otthoni ápolást. Ám a tüneti kezelés is lehet jó, például a cisztás fibrózisba tíz éve még gyermekkorukban belehaltak a betegek, ma viszont már megérik a felnőttkort.

„Szeretnénk elérni az integrált szemléletű, holisztikus ellátást. A ritka betegeknek arra van szükségük, hogy a különböző területek segítsék egymást: a szociális, a családügy, az oktatás és a munkaügy. Mert hiába kapja meg valaki a legkorszerűbb genetikai kezelést, ha szociális oldalról nem kap segítséget” – mondja dr. Pogány Gábor.

Magyarországon a négy egyetemi központban (Budapest, Pécs, Szeged, Debrecen) alakultak meg a szakértői központok, itt juthatnak az érintettek leggyakrabban diagnózishoz és kezeléshez. A szövetség célja, hogy ezek mellett kialakítsanak egy más országokban már bevált erőforrás-központot, amely segít eligazodni a családnak, a szakembernek, a döntéshozónak a különböző ágazatok labirintusaiban. Egyetlen ország sem képes az összes ritka betegséggel foglalkozni, mert kevés az érintett, és így kevés az orvosi tapasztalat, ezért minimum kontinensszintű összefogásra van szükség.

Aki többet szeretne megtudni a ritka betegségekről és a világnapról, itt megteheti:
https://www.rirosz.hu/

Még csak tegnap tört ki a háború Ukrajnában, de a családod már befogadott menekülteket. Hogyan zajlott a folyamat?

A lányom Marosvásárhelyen jár egyetemre, ott is él, de a közösségi médiát nyilván figyeli. Ő mondta, hogy „Anya, olyan sokan kitették, hogy befogadnak embereket, nem gondolkodtál azon, hogy ti is befogadhatnátok valakit a vendégházba?” Mondtam, hogy persze, gondolkodtam rajta. Aztán kiírtam a Facebookra, hogy mi is tudunk segíteni.

Mi motivált erre?

Felnőttkori megtért keresztény vagyok. Jézusnak van egy mondása, hogy „azt cselekedjétek másokkal, amit szeretnétek, hogy ők cselekedjenek veletek”. Alaptézissé vált ez az életemben. Éppen szentmisén voltam reggel, csörgött a telefonom, visszahívtam a számot, és az egyik ismerősöm hívott, hogy ismer egy családot, akik ma hajnalban érkeztek Tatabányára, és keresnek szállást. 

Mennyi idő telt el a posztolás és a beköltözés között?

Tegnap este tettem ki a posztot, és ma reggel nyolckor már megvolt a kapcsolat. A család egyébként „elveszett” egy időre, mert rosszul lett az apuka, annyira megviselték az események. Annyira felment a vérnyomása, hogy be kellett vinni a kórházba. Ott kellett hagyniuk mindent, és pillanatok alatt kellett dönteniük arról, hogy jönnek. Dél körül érkeztek meg hozzánk.

Melyik volt az a pillanat, amikor világossá vált számukra, hogy nem maradhatnak ott?

Az édesanya elmondta, hogy azért jött, mert nem akarta, hogy a fiát elvigyék, és bár a fia még csak 17 éves, de már behívták orvosi vizsgálatra, hogy kiderüljön, megfelel-e katonának. Az utcákon autókból ugráltak ki a katonák, és terelték be a fiatal férfiakat az autóba. Nagyon megrendítette ez a látvány, ekkor döntöttek úgy, hogy jönnek. Nem hoztak magukkal semmit, csak magukat. Már akkor 7-8 órát álltak az emberek a határnál, és át kellett érniük, mielőtt lezárják előttük az utat.

Érzelmileg nagyon erős pillanat lehetett a találkozás…

Amikor megláttam a családot, egyből nagyon szimpatikusak voltak, mindenkinek olyan tiszta volt a tekintete. Kiderült, hogy vallásos emberek, gondoltam, hogy biztosan jól kijövünk majd egymással, ami elég fontos, hiszen mi is itt lakunk a vendégháznál, és folyamatos lesz a kapcsolat. Reggel mentem mise után vásárolni, gondoltam, hogy éhesek lesznek, és tényleg azok voltak, jó ideje nem ettek és nem aludtak. Az édesanya sírdogált, mondta, hogy ez nagyon nehéz volt neki, de úgy érezte, hogy el kell jönniük. Arról is beszélt, hogy el sem tudjuk képzelni, mi van kint, milyen sokan menekülnek. Nagyon ijesztő lehet, tényleg nem tudjuk elképzelni.

Mit mesélt még az ottani helyzetről?

Annyit mondott, hogy az utcákon már sok a tank, és hogy gyűjtik be az embereket, akik emiatt félnek. Ott maradt az anyukája és a testvére is.

Biztosan nagyon aggódnak értük…

Az interneten figyelik az eseményeket. Mutatott egy magyarlakta falut, ahol a településvezető beszédet mondott, és nyugalomra intett mindenkit, tehát próbálják megnyugtatni egymást. Nagyon megható volt látni, ahogy összegyűlnek az emberek a sátorban, a hóesésben, és imádkoznak Istenhez.

És most mi lesz, hogyan történik majd például az ellátásuk?

Én nem fogom tudni sokáig ellátni őket egyedül, de írtam a barátaimnak, hogy a család biztosan elfogad ételadományokat.

Képünk illusztráció

Sérült bobok

A Pierre de Coubertin-érem nevű fair play-díjat a Nemzetközi Olimpia Bizottság évről évre azoknak adományozza, akik sportemberként a legtöbbet tették az olimpiai eszméért. 1964-ben az elsők között részesült ebben az elismerésben az olasz bobversenyző, Eugenio Monti, azért, amit az innsbrucki téli olimpián cselekedett. Korábban Monti az 1956-os Cortina d’Ampezzó-i téli játékokat ezüstérmekkel zárta, 1960-ban pedig elmaradtak az olimpiai bobversenyek. 1964-ban újra bizonyíthatott volna, ám amikor megtudta, hogy brit riválisai, Tony Nash és Robin Dixon eltörtek egy alkatrészt a kettős bobjukon, kölcsönadta nekik a hiányzó cserealkatrészt a saját járművéből. A britek végül aranyérmet nyertek, Monti a csapattársával csak bronzot szerzett, majd sportszerűen azt nyilatkozta: „Nash nem azért nyert, mert én adtam neki az alkatrészt, hanem azért, mert ő volt a leggyorsabb.” A négyes versenyen aztán a történelem ismételte önmagát: ezúttal a kanadai csapat bobja sérült meg, az ő segítségükre is Monti és szerelői siettek. Az eredmény pedig ugyanaz: a kanadaiaknak arany, az olaszoknak bronz. A sors az önzetlen Eugenio Montit 4 évre rá kárpótolta: 1968-ban Grenoble-ban kettes és négyes bobban is aranyérmet akasztottak a nyakába.

Szakadt úszódressz

Ugrás az időben és az évszakokban: a 2008-as pekingi nyári olimpián az amerikai veterán úszónő, Dara Torres 41 esztendősen(!) vett részt az 50 méteres gyorsúszás előfutamában, immár az ötödik olimpiáján  állva a rajthoz. Az előfutamra készülve azonban az egyik versenyzőtársának, a svéd Therese Alshammarnak elszakadt az úszóruhája. Torres próbált segíteni neki, de a szakadást nem tudták a helyszínen javítani, ezért a svédnek úszódresszcserére volt szüksége. Az amerikai ekkor kérte a többi versenyzőt, ne sorakozzanak fel a rajtkőre, a szervezőket pedig arra, hogy halasszák el a rajtot, hogy Therese ruhát cserélhessen. Miután ez megtörtént, Dara megveregette a visszatérő Therese vállát, majd megnyerte az elődöntőt, sőt a döntőt is másodikként fejezte be. Magatartását sokan afféle „anyai” gondoskodásnak vélték az ifjabb versenyzőtárs felett. Torres végül 12 olimpiai éremmel zárta pályafutását, mindegyik színűből négyet-négyet szerzett.

Tartalék tollascipő

Magyar érintettségű történet: a tollaslabdázó Sárosi Laura 2018-ban a legsportszerűbb cselekedetért járó Zsófia királyné-díjat vehette át a spanyol Év sportolója díjátadón. A fiatal sportolónő még 2016 tavaszán a La-Roche-Sur-Yon-i Európa-bajnokságon 1–0-s vezetésnél odaadta a saját tartalékcipőjét a lábbelijét elszakító német ellenfelének, aki így a szabályok szerinti biztos vereség helyett a pályán maradhatott, s végül le is győzte Sárosit, aki ezzel lemaradt az olimpiai kvótáról. A sztori végül happy enddel zárult: a magyar lány világranglistás helyezésével mégis részt vehetett a riói, majd a tokiói olimpián is. Tavaly 21 felnőtt magyar bajnoki címmel a tarsolyában vonult vissza az aktív sporttól.

Testvéri összefogás

Még pikánsabb helyzet, amikor családtagok indulnak egy futamban a győzelemért. Jonny Brownlee brit triatlonista 2016-ban a triatlon-világbajnokság utolsó, mexikói állomásán a cél előtt 700 méterrel – miután úszva másfél, biciklivel 40 kilométert már megtett, futásban pedig a 10-et készült befejezni – az élen haladva majdnem összeesett. A forró, párás időben ugyanis teljesen kiszáradt. Közvetlenül mögötte érkezett azonban a bátyja, Alistair Brownlee, aki ekkor megragadta őt, és az utolsó pár száz métert már egymásba kapaszkodva teljesítették. Alistair végül saját maga előtt szó szerint átlökte a célvonalon az öccsét, akinek a futamgyőzelme sajnos így is odalett, mert egy rivális mindkettőjüket megelőzte, de másodikként, illetve harmadikként befutottak. Jonny az összetett világbajnoki címről is lemaradt ezzel (ahhoz Mexikóban nyernie kellett volna), de szerencsére korábbról már volt ilyen sikere. A célban a földre rogyott, majd kórházba került, ahonnan igen megviselt állapotban már így tréfálkozott a közösségi oldalán a fotója alatt: „Általában az néz ki így, aki túl sokat ivott. Velem pont az ellenkezője történt.” Bátyja azt mondta, hasonló helyzetben másnak is ugyanígy segített volna, a világbajnok Mario Mola pedig kijelentette: nem így szeretett volna első lenni (a fivéreket a futamban nem ő előzte meg, de az összetett bajnok ő lett). Jonny később Tokióban, vegyes váltóban olimpiai bajnoki címet szerzett, míg Alistairnek Londonból és Rióból van két egyéni olimpiai bajnoki címe.

Szakadt combizom

Nem klasszikus fair play-sztori, de rendhagyó eset volt Derek Redmondé is, aki nem testvéri, hanem szülői segítséggel ért célba élete nagy versenyén, igaz, érmet vagy helyezést nem kapott érte – nemzetközi (el)ismertséget annál inkább. A brit rövidtávfutó nagy tehetségnek indult, ám ígéretes karrierjét sérülések hátráltatták, az 1988-as szöuli olimpiát például Achilles-ín-probléma miatt kellett feladnia. Egy világ- és egy Európa-bajnoki címig így is eljutott a 4x400 méteres váltó tagjaként, ám a koronát pályafutására az 1992-es barcelonai olimpián tehette volna fel, 400 méteres síkfutásban. A negyeddöntőt kitűnő formával nyerte, esélyesnek tartották, ám az elődöntőben a verseny felénél elszakadt a combizma. A földre térdelt fájdalmában, de az érkező orvosi stábot elküldte, mert nem akarta hordágyon befejezni a futamot. Fél lábára sántítva indult tovább, amikor a nézőtérről egyszer csak berohant a pályára az édesapja, aki előbb vigasztalni próbálta, majd – az őt megállítani akaró biztonsági emberekkel is hadakozva – átkarolta és a célig támogatta a fiát. 65 ezer ember tapsa közepette értek be. „Büszkébb vagyok a fiamra, mintha megnyerte volna az olimpiát”, mondta utólag Jim Redmond, az apa, aki később a 2012-es londoni olimpia fáklyavivője lett. Dereket ezzel együtt sajnos kizárták a barcelonai versenyből, miután a külső segítség igénybevétele nem volt megengedett (Brownlee-ék esetében versenyző segített versenyzőt, ami nem ütközött szabályba).

Megengedett gól

A labdarúgás világában is sorjáznak az esetek, amikor egy-egy futballista vagy csapat inkább felvállalt egy számára hátrányosabb helyzetet, mint hogy szabályos, de érdemtelen előnyhöz jusson. 2012-ben a norvég bajnokságban a Brann nevű csapat egyik játékosa sportszerűen vissza akarta passzolni a labdát az ellenfél Lillestrom kapusának, miután ők sérülés miatt kirúgták a pályáról, hogy a társukat ápolni lehessen. A labdát azonban Erik Mjelde olyan jól eltalálta, hogy az a hálóőrt megtréfálva a Lillestrom kapujába hullott… Mivel nem így szerette volna kétgólosra növelni az előnyét a Brann, a játékosai úgy döntöttek, a mérkőzés folytatásakor hagyják, hogy az ellenfél végigvezesse a labdát a térfelükön, és a kapujukba találjon, így visszaálljon az „eredeti” állapot. Érdekesség, hogy a kapusuk nem vette az adást, és próbált védeni, de nem sikerült neki. A meccset a Brann végül 4–3-ra nyerte.

Megtévesztő sípszó

2003-ban az Irán–Dánia válogatott mérkőzésen az egyik iráni játékos azért vette fel a labdát a saját 16-osán belül a kezébe, mert a közönség soraiból valaki megtévesztőleg sípolt egyet, és ő azt hitte, a játékvezető állította meg a játékot. A bíró viszont a kezezés miatt – jogosan – 11-est ítélt Dániának. A dánok szövetségi kapitánya, Morten Olsen azonban utasította a büntetőt elvégző játékosát, Morten Wieghorstot, hogy szándékosan rúgja mellé a 11-est. Ő így is tett, fair play-díjas megmozdulása pedig vastapsot kapott. A dánok ugyanakkor az így elmulasztott góllal 1–0-ra elveszítették a mérkőzést.

Lenyelt nyelv

Volt olyan is, aki életet mentett a pályán, méghozzá az ellenfél játékosáét: 2014-ben Jaba Kankava, az ukrán Dnipro futballistája amint meglátta, hogy a Dinamo Kijevből Oleg Gusev egy ütközés után eszméletét vesztve elterül a földön, rögtön odaugrott hozzá, és a szájába nyúlva kihúzta a nyelvét, amit lenyelt. Gusev aztán megához tért, csak Kankava fájlalta a kezén a sporttárs fogainak nyomát…

Vigasztaló ellenfél

Arra pedig, hogy a sportszerűség nem ér véget egy mérkőzés (verseny) lefújásával, emblematikus példa a 2001-es Bajnokok Ligája-döntő, amikor is Santiago Canizares, a spanyol Valencia kapusa a füvön siratta az elveszített finálét, mire a győztes Bayern München kapusa, Oliver Kahn ünneplés helyett odasétált megvigasztalni. A megható pillanat UEFA Fair Play-díjat ért a német klasszisnak.

Források: bbc.com, brightside.me, essentiallysports.com, fairplayinternational.org, realbuzz.com

Barnabás: Megannyi újságcikkben írtak már rólunk, a gyermekeinkről, a karrierünkről, jövőbeli terveinkről, de az életünkhöz mindig is hozzátartozott a küzdelem, a gyász és a veszteségélmények feldolgozása is. 
Katalin: Amikor a magzataim „meggondolták magukat és visszafordultak”, úgy éreztem, hogy fájdalmammal egyedül vagyok az egész világon. Végtelen ürességet és magányt éreztem, pedig a családom támogatott, és volt néhány barátom, akikkel beszélgethettem az érzéseimről. Szerettem volna írásokat is találni, vigaszra lelni a lelki társak történeteiben, de rá kellett jönnöm, hogy ez tabutéma. Minél több asszonytárssal beszélek erről, annál megdöbbentőbb számomra a felfedezés, hogy milyen sokan vagyunk „egyedül”. Ebben a lapban, úgy érzem, beszélhetünk erről a témáról nyíltan. 
Barnabás: Első gyermekünk, Hanna születése nem volt zökkenőmentes.
A babaváró időszak még csodálatos volt. Huszonnégy évesek voltunk, felhőtlen boldogságban éltünk. Karrierünk csúcspontján voltunk épp, hiszen ekkor egy hét leforgása alatt mindketten megnyertünk egy-egy versenyt: én az Indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenyt, Kati pedig a Szigeti József Nemzetközi Hegedűversenyt Budapesten. A családjaink azt gondolták, hogy a következő éveket a karrierépítésnek akarjuk szentelni, de mi egyértelműen családot szerettünk volna.
Katalin: Otthonszületést terveztünk Geréb Ágnessel, akiben feltétel nélkül hittünk, és a mai napig baráti kapcsolatban vagyunk. Azonban az élet nem így hozta: a magzatvíz négy héttel korábban folyt el. Kórházba kellett mennem, ahol irányítani akartak.

Én hiába vágytam a lehető legtermészetesebben szülni, esélyem sem volt az ösztöneimre hallgatni. Fájdalmat akartak csillapítani, és nem értették, hogy én a szülést meg akarom élni.

Majd végül izomba adtak oxitocint, amelyről már akkor is úgy tudtam, hogy légzési nehézségeket okozhat a gyereknek. Hanna végül nem lélegzett fel.
A szomszéd szobában majdnem egy perc küzdelem után hallottam meg a hangját, és elvitték tőlem messze, egy folyosó végén lévő inkubátorba. Utánamentem, de ezt ellenezték, mondván még gyenge vagyok. Ahogy ott feküdt, hozzáértem a kezéhez, Hanna kinyitotta a szemét, és mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem, ekkor váltam felnőtté. Minden, amire vágytam, az ölembe hullt, és természetes volt számomra az élet nagylelkűsége. A Hanna születése körül történt komplikációk – és a későbbi vetélések – döbbentettek rá: vannak dolgok, amelyekért még jobban kell küzdenünk, mint eddig, és többet kell imádkoznunk is. 
Barnabás: Hanna már tündéri nagylány, színésznőnek készül, több kisfilm főszereplője, színpadon is találkozhat vele a közönség.

– Második gyermeketek, Gáspár születését megelőzte egy vetélés. Hogy emlékeztek vissza arra az időszakra?
Barnabás: Egy vírus következtében három és fél hónaposan elindult a vérzés. Még dobogott a szíve a kórházban. Szenteste hajnalán veszítettük el a magzatot.
Katalin: Ez a baba azért érkezett hozzánk, hogy tanítson minket. Egyszer csak ott volt a kezemben, kipottyant, és én csodálva néztem. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de valahogy azt éreztem, hogy részese lettem valami nagyon nagy titoknak. Friss falusi tojás illata volt. Aztán elkezdődött a horror: az orvos fájdalomcsillapítás nélkül ellenőrizte az állapotom. Kínzásnak éltem meg, és érthetetlen, értelmezhetetlen azóta is, hogy miért kellett azonnal az egészségügyi küret és miért így. Szentestére már hazamehettem. Melegséggel a szívemben, de könnyezve néztem Hannát. Nehéz volt nem zokogni. Nagy volt bennem az űr.

– De nem adtátok fel, újra próbálkoztatok, és megszületett Gáspár. 
Katalin: Ahogy Hannánál, úgy Gáspárnál is úgy alakult, hogy Barnabás nem volt Magyarországon, amikor a szülés három héttel a kiírt időpont előtt megindult. Reméltem, hogy talán bevárhatjuk, míg landol a gép, azonban Gazsi nem így gondolta. Öcsém vitt a kórházba. Csodálatos szülés volt. Örökké hálás maradok az akkori orvosomnak és szülésznőmnek, hogy hagytak mindent a természet rendje szerint haladni. Még aznap haza is engedtek minket.
Barnabás: Gazsi tizenhárom éves életvidám gyerek. Focizik, szeret iskolába járni, és hegedűsnek készül. A Zeneakadémián Perényi Eszter tanítványa. Fantasztikus érzés a fiammal együtt zenélni. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Gazsi születése után újabb két vetélés következett. Majd megszületett Olga. 
Barnabás: Végre apás szülés volt. Kérdeztem Katit, hogy hogyan segíthetek. Mondta, hogy aludjak egyet, majd szól, ha itt az idő. Egy szép fürdőkádas szobánk volt a Szent Imre Kórházban. Mindenki azt hitte, hogy bőven van idő. Én valóban aludtam hajnalig. Majd Kati szólt, hogy szerinte jön a baba. Én kirohantam a folyosóra, velem futott vissza a nővér, majd az orvos. Beléptünkkor Olga, mint egy üstökös, megszületett. 
Katalin: Olga után ismét babát vártam. Derült égből villámcsapás volt, amikor az orvosom a lehető legtapintatosabban közölte, hogy sajnos nem lát pulzálást, de várjunk még egy hetet, hátha fiatalabb, mint hisszük. Akkor már négy hete tudtam, hogy babát várok, és egyszer csak azt mondják, hogy nem dobog a szíve. Egy héttel később bebizonyosodott, hogy nem él az embrió.

A múltkori fájdalmas kaparás miatt rettegtem a kórházi vetéléstől.

Utaztam Moszkvától Németországon át sok-sok koncertre, és így játszottam. Több hét telt el, míg végül Kölnben elkezdődött a szülés. Az itthoni orvosom SMS-ben tanácsolta, hogy ha túl erős lenne a vérzés, menjek kórházba. De mi az a túl sok? Azt hogyan lehet mérni? Azóta már tudom, mi a legfontosabb jel, de ez a tapasztalat kis híján az életembe került. Tizennégy órán át tartott a folyamat, nagyon legyengültem, de semmim nem fájt, és nem is féltem. Ugyanakkor nem fogalmaztam meg sem magamnak, sem Barnabásnak azt, hogy mennyire szédülök, holott ez egyértelmű jele a túl nagy vérveszteségnek. Ösztönösen csak fekve, a lábaimat felpolcolva bírtam tartani magam, aztán egy érzés azt súgta, hogy túl vagyok rajta. Ez új erőt adott. Lezuhanyoztam, hajat mostam, és mentünk aludni. De hajnalban újabb görcs tört rám, és Barnabásnak (aki szerencsére felébredt) annyit mondtam, hogy most hívd a mentőt.
Barnabás: Kati holtsápadt volt. Ha akkor nem ébredek fel…

A kórházban megtudtuk, hogy az optimális 11 helyett 3,4 volt a hemoglobinszintje, és 4 alatt még nem regisztráltak önállóan lélegző embert ebben a tartományban.

Kati három napon át intenzív osztályon feküdt mozdulatlanul, három adag vérkészítményt kapott úgy, hogy nem is tudott róla.
Katalin: Különleges hangulat kerített hatalmába, amikor kértem Barnabást arra, hogy hívja a mentőket. Olyan érzésem volt, hogy az életem könnyű, mint egy tollpihe, amit bármikor elengedhetek. Normál állapotban ilyenkor valószínűleg arra gondoltam volna, hogy mi lesz a férjemmel, Hannával, Gazsival, Olgával és a szüleimmel nélkülem, de ez akkor bennem fel sem merült. Tökéletes béke és nyugalom honolt bennem. Jött a mentő, bocsánatot kértem a rendetlenségért, majd elvesztettem az eszméletemet. Négy nappal később azon kaptam magam, hogy újra beszéltem a méhemhez, kérve: még egy magzatot fogadjon be, hadd hordjak ki még egy babát.
Barnabás: Boldogok voltunk nagyon, amikor újra pozitív lett a teszt. A tizenkettedik hétig minden rendben volt, de aztán a leletek azt mutatták, hogy nem egészséges a babánk. Nincs orrcsontja, nem arányosak a végtagjai és ödémás. 
Katalin: Az orvosok azt javasolták, hogy vetessem el. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy ember életéről döntsek? Az én gyermekem életéről? De ott van a három egészséges gyermekünk. Hogyan változik meg az ő életük, ha testvérüket végül nekik kell fölnevelniük, ha velünk és a szüleimmel bármi történne? Minden létező utat átgondoltunk, értékeltünk. Végül nem jutottunk semmire, csak imádkozni voltunk képesek. Amikor visszamentünk a vizsgálatra, a magzatnak már nem dobogott a szíve. Eldöntötte, hogy visszafordul. Hálásak voltunk, és megígértük neki, hogy visszavárjuk.

– Zsigmond fiatokkal lett teljes a család, aki nemsokára három hónapos lesz. Azt, hogy meglepetésként megfogant, csodaként éltétek meg. 
Barnabás: A járvány kezdetén az Őrségben, a veleméri templomban felvettük J. M. Leclair 12 két hegedűre írott szonátáját, és ezután megfogant a meglepetésbaba, Zsigmond Éliás. Mivel azt hittük, nem lehet már több gyermekünk, a csodát a varázslatos zenés imádkozásnak tulajdonítjuk. Zsigmond baba fél éven át hallgatta és megismerte Bartók mind a hat vonósnégyesét. 
Katalin: A születése pont olyan gyönyörű volt, ahogy azt megálmodtam. Tíznapos kora óta játszom újra, és ő ezt kiegyensúlyozott, boldog babaként támogatja. Éjjel alszik, halkan jelzi, ha enni szeretne, és mindketten vele alszunk, ölelkezve.

– Úgy vélem, bárhol is tart egy pár az életében, a házasságában, az említett krízisek minőségi változásokat hoznak. Kettőtök szerelme és egymás iránti szeretete hogyan változott? 
Barnabás: Szerintem akkor tud a változás pozitív irányú lenni, ha a felek nyitottak és közel maradnak egymáshoz, össze tudnak kapaszkodni, erőt tudnak meríteni a köztük lévő kötelékből. Köztünk ez történt. 
Katalin: Mindennap van valami tanulság az életben, amit érdemes észrevenni. Mi négy gyermeket nevelhetünk, hálásak vagyunk azért, hogy ez megadatott. Az élet olykor kiszámíthatatlan, de hiszünk a gondviselésben, és igyekszünk az élet vizének erős sodrásában abba az irányba evezni, amelyet huszonöt éve kijelöltünk magunknak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A koronatanú című filmet Arany Bálint azonos című emlékiratai alapján készítette az Igen Média, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjához kapcsolódva. Az ismeretterjesztő alkotás különlegessége, hogy kilép a szakértő–narráció–szakértő megszokott hármasából, és bizonyos jeleneteket színészek tolmácsolásában láthatnak a nézők, mintegy kiegészítve és illusztrálva a történészek mondanivalóját. Ezek a dramaturgiai elemek lehetővé teszik, hogy azonosuljunk a szereplőkkel, és még jobban megértsük az őket és az akkori magyar társadalmat ért igazságtalanságot.

A világon százmillióra becsülik a kommunista diktatúrák halálos áldozatainak számát, Magyarországon is százezrek veszítették életüket. Szakértők szerint a szovjet kényszermunkatáborokba elhurcolt mintegy hatszázezer honfitársunk közül minden harmadik belehalt a megpróbáltatásokba. Azoknak a száma pedig, akiket a rendszer fizikailag és lelkileg megnyomorított, megbecsülhetetlen. Közéjük tartozott Arany János egyenesági leszármazottja, Arany Bálint is.

„Függetlenség! Ez a jelszó, és szabadság a nagy cél!”

Amikor Arany János megírta Április 14-én című versét, még nem tudhatta, hogy utódját összeesküvéssel fogják megvádolni Budapesten, a 20. század egyik legsötétebb diktatúrájában. Magyarországon a II. világháború után továbbra is szovjet csapatok állomásoztak.

Bár a Független Kisgazdapárt abszolút többséggel megnyerte a választást, koalícióba kényszerült a kommunistákkal, akiknek sikerült a belügyek feletti irányítást is megszerezniük, a valódi hatalmat egyértelműen ők gyakorolták.

„A demokrácia ellenségei együtt dolgoznak a Kisgazdapártban lévő reakciósokkal. Közös harcba visszük a munkások és dolgozó parasztok tömegeit a tervük meghiúsítására. Csak a népi demokrácia teszi lehetővé, hogy országunk a fejlődés útján haladjon a szocializmus felé. Nem taktikából, hanem mély kommunista meggyőződésből építjük a magyar demokráciát. (…) A jövő a mienk, elvtársak!” A film Rákosi Mátyás az MKP III. kongresszusán tartott hátborzongató beszédének részletével indul. A bevezető közben egy-egy villanásra már megpillanthatjuk a történet főhősét, Arany Bálintot, ahogy asztaltársaságával nevetgél, vagy éppen hazafelé sétál a sötét utcán, válla fölött hátra-hátra tekintve, mintha érezné, hogy követik. Akkoriban sokan reménykedtek abban, hogy olyan többpártrendszer kezd kibontakozni, amelyre jól működő magyar demokráciát lehet építeni, a történelem azonban bebizonyította, hogy tévedtek.

Arany Bálint 1945-től az FKGP központjában dolgozott titkárként. Mérnök-értelmiségi volt, akinek jelentős szerep jutott a golyóscsapágyak magyarországi elterjesztésében. Köpeczy Ilonát vette feleségül, akit támogató társként a filmben is láthatunk. Arany a második világháború idején a németellenes tevékenységet folytató Magyar Testvéri Közösség tagja volt. Ez a társaság központi szerepet játszik a filmben is, mert „leleplezése” és a tagjai ellen folytatott koncepciós perek lettek az ürügyei 1947-ben a Független Kisgazdapárt politikusai elleni hajszának, amelynek során főtitkárukat, Kovács Bélát az NKVD a mentelmi joga ellenére letartóztatta, a Szovjetunióba hurcolta, és megkínozta (ezért emlékezünk meg február 25-én a kommunizmus áldozatairól Magyarországon).

Kép

Kép: Igen Média

Semmi törvénybe ütközőt nem csináltak!

A Magyar Testvéri Közösség olyan értelmiségi asztaltársaságokra épült, mint amilyenben Arany Bálint is tevékenykedett barátaival, akikkel a filmben arról beszélget, hogy a társaság egyre növekvő befolyása miatt a kommunisták letartóztatásokba kezdtek, és megpróbálják felszámolni a veszélyesnek ítélt Magyar Testvéri Közösséget. Semmi törvénybe ütközőt nem csináltak, mégis lehallgatták, megfigyelték őket, és olyan anyagot állítottak össze róluk, amely később a koncepciós perek alapjául szolgált. A filmben láthatjuk, ahogy Arany Bálintot elfogják, és a Nádor utca 9-be viszik, ahol a Katonapolitikai Osztály (Katpol) működött. Kihallgatások sora kezdődött meg először ott, aztán az Andrássy út 60. kínzókamráiban.

Arany Bálint a folyamatos testi és lelki erőszak hatására aláírta az előre megírt jegyzőkönyvet, amelyben semmi nem volt igaz. Ez egyáltalán nem számított kirívó esetnek abban az időben, hiszen a „mindent bevalló” vádlottak fontos eszközei voltak a kommunista propagandának.

A film egyik legizgalmasabb része és egyben dramaturgiai csúcspontja maga a koncepciós per. A tárgyalás során Arany Bálint egyszer csak szót kér, és megütközést keltve elmondja, hogy kényszerítő tényezők hatására írta alá a jegyzőkönyvet, amelynek tartalma hazugság. Nagy kockázatot vállalt ezzel, hiszen nem tudhatta, mi fog következni ezután, mégis kiállt az igazságért, ami – ahogy az emlékirataiból tudjuk – lélekben szabaddá tette. Az ítéletet nem tudta megváltoztatni, csak késleltetni. Előbb életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd az ítéletet 12 év fegyházbüntetésre módosították. Végül 1956 szeptemberében szabadult, folytathatta mérnöki munkáját, de élete végéig megfigyelték és zaklatták a hatóságok. Könyve Koronatanú (Emlékirat 1945–57) címmel jelent meg a rendszerváltás után.

Az ismeretterjesztő film célcsoportja a középiskolások, de minden korosztály talál benne érdekes és új információkat. Legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a magyar történelem jelentős, de mégis kevesek által ismert pillanatát mutatja be az események történelmileg hiteles, filmes rekonstruálásával.

A történet kosztümös jelenetek, archív felvételek és a korszak kutatói – Földváryné Kiss Réka, Szekér Nóra és Feitl Írisz – segítségével követhetők nyomon. A cél az volt, hogy arcot adjanak ennek az időszaknak.  Az alkotás fontos része a történelmi traumáink feldolgozásának, amelyeknek a hatásait ma is érezzük.

A filmet, amelyet ingyenesen meg lehet tekinteni a YouTube-on, Borbás Barna és Réti László rendezte, az Országgyűlés Hivatala és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága együttműködésével.

Az említett cikk egyik fő mondanivalója (konkrét példák és hivatkozások nélkül), hogy a média csak a melegekkel riogat, ahelyett, hogy a valós problémákról beszélne: a gyerekeket érintő járványhelyzetről, szorongásról, depresszióról, izolációról, a kiégésről, a kilátástalanságról, az éhezésről, a szegénységről, a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó behozhatatlan hátrányokról. A szerző azt is írja, hogy egy korábbi, hasonló témájú, nagy vihart kavart cikkére a legkorrektebbnek nevezhető kritikai visszajelzés, amelyet kapott az volt, hogy az illető „elismerte, hogy a fent felsorolt jelenségek is léteznek, foglalkozni is kell velük, de értsem meg: a meleglobbi sokkal nagyobb veszély”. Ezen felbuzdulva szeretnék ennél kicsit összetettebb visszajelzést adni Hodász András atyának.

Azt hiszem, sokan ismerjük azt az érzést, amikor vitapartnerünk egy ponton azzal vág vissza érvelés helyett, hogy „ne erről beszélj, hanem inkább arról, hogy…”. Ismerős játszma, amikor valaki hirtelen terepet vált, és megváltoztatja a vita témáját, mintha ok–okozati viszony lenne két össze nem illő téma között.

Újságíróként azonban igyekszem pontosabban megfogalmazni, mi is a gondom a cikkben megfogalmazott állításokkal, ezért az érvelési hibákat hívom segítségül.

Hodász András azt írja: „…míg a média a meleglobbi ördögét festi a falra, addig én egészen mást látok”. „Úgy tűnik, a magyar társadalom éppen most dől hátra elégedetten, hogy van gyermekvédelmi törvény, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Csak éppen a legfontosabb problémákkal nem akarunk foglalkozni, homokba dugjuk a fejünket.”
A szerző azt is állítja, hogy a média a meleglobbi ördögét festi a falra – amennyiben ez igaz, ebből még logikailag nem következik, hogy más témákkal nem foglalkozik (szalmabáb-érvelés). Ha az az állítás marad, hogy egyfajta aránytalan tematizálás jellemző a médiára, akkor annak is legalább két oldalának kell lennie. Azaz nemcsak a meleglobbi ellen szólók tartják napirenden, hanem a meleglobbival szimpatizálók is, erről azonban a cikkben nem esik szó, tehát mazsolázgatás. A társadalom érdektelenségével „hátradőlésével” kapcsolatos következtetés szintén bizonyíték nélküli általánosítás, amellyel sok – különböző politikai és világnézetet képviselő – civil szervezetet megbánt a szerző (és igen, legyünk korrektek, figyelmen kívül hagy jószándékú kormányzati programokat is).
Aránytalanul túlzó az az egyébként bizonyítatlan (és nagy valószínűséggel nem is bizonyítható) állítás, hogy „a médiából az dől rájuk (mármint a saját nemükhöz vonzódó gyerekekre), hogy ők lényegében potenciális pedofilok.”

Leginkább a cikkem alatt felsorolt (és fel nem sorolt) médiamegjelenések késztettek írásra, amelyek a sajtó különböző műfajaiban rendszeresen és alaposan foglalkoznak a Hodász András atya által hiányolt témákkal – és az újságírói mundér becsületének védelme, mert akik ezeket a cikkeket, műsorokat, podcastokat készítik, igenis érzékenyek a gyerekeket és fiatalokat érintő problémákra (éppen egyetlen meleglobbival kapcsolatos cikk sincs köztük).

De rajtuk kívül is – lassan három évtizedes munkám során – sokkal több olyan kollégával dolgoztam, aki hasonlóan érzékeny a társadalmi problémákra, mert munkáját hivatásnak tekinti, mint olyannal, aki csupán pénzkeresetnek vagy népszerűségnövelő eszköznek tartja az újságírást.

A Média a Családért Alapítvány kuratóriumának tagjaként 15 éve szemlézzük a magyar és határon túli média családról szóló megjelenéseit, és ezeknek nagy hányada épp a gyermekekről, a fiatalokról szól. Közvetlenül és közvetve is, hiszen a téma maga a család és a kisközösségeink. Szerkesztőségünk is kiemelt témaként kezeli ezeket print és online felületein, podcastjaiban, beszélgetős estjein. A lenti lista is tanúskodik minderről, bár abban többségében a saját szerkesztőségünket érintő hivatkozásokból válogattam, a teljesség igénye nélkül.

A Szemlélek szerzője azt írja: „…az általam átadni szándékozott üzenet egyszerű volt: hiába féltjük a fiatalokat a melegpropagandától – ami Magyarországon aligha nevezhető általánosan elterjedt jelenségnek –, ha közben figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyerekek igenis bajban vannak, mert egy sokkal virálisabb probléma fenyegeti őket: a mentális egészségük romlása, ami nem mellesleg kihat egész felnőtt életükre.”

Az üzenete egyáltalán nem volt egyszerű, mert sok olyan állítást és következtetést tartalmazott, amelyek logikailag nem feltételezik egymást. Azért is jeleztem ezeket, mert a magam részéről a korrekt érvelést fontos szakmai követelménynek tartom, és én is arra törekszem, hogy minél kevesebb ilyen hibát kövesek el, bár nyilván megesik.

Valóban nagyon fontos a cikkben említett problémák felvetése és a lehetséges jó válaszok bemutatása. Jó ebben egyetérteni, de az ezekről való gondolkodás és híradás nincs ok–okozati összefüggésben a gyermekvédelmi törvénnyel, azzal, hogy arról ki mit gondol, mond vagy ír. Politikai érdekek és választási célok mentén persze igen, de Hodász András maga is azzal zárja írását: „olcsó, politikai lózungok helyett komoly társadalmi párbeszédet, és konkrét lépéseket sürgetek”. A szakmának az a része, amely mellé a Gondviselés rendelt munkatársként, ezen dolgozik. Hálás vagyok érte. Hodász Andrásnak is kívánom, ismerje meg a médiának ezt a részét is.

Hivatkozások:
A Média a Családért-díjra jelölt újságírói munkákat meg lehet tekinteni az alapítvány oldalán (mediaacsaladért.hu). Érintőlegesen szinte mind a 12 jelölt foglalkozik a Hodász András által hiányolt témákkal. Az egy hónapja átadott Külhoni Média a Családért-díj győztese épp a pandémia és a fiatalok lelkiállapota témáról szólt. (Péter Beáta: És a gyerekkel mi lesz?)
A nyomtatott, havonta megjelenő Képmás magazinban közölt témával foglalkozó cikkek az utóbbi pár hónapban:
2021. december:
Parti Judit: Legyőzi-e az iskola a sárkányt? (Ménteleki riport egy hátrányos helyzetű térség iskolájáról.)
Páczai Tamás fotóválogatás-sorozata a Mobildonor-programról, amely a Covid alatt technikai eszközöket juttatott a hátrányos helyzetű fiataloknak
2022. január:
Balkuné Szűcs Emese gyermekpszichológus: A tökéletesség illúziójának csapdája
Jámbor-Miniska Zsejke: Dinoszaurusz a családban – a szenvedélybeteg szülők gyermekei számára is van remény a boldogságra
2022. február:
Balkuné Szűcs Emese gyermekpszichológus írása a depresszió mögött álló gondolkodási hibákról
Jámbor Miniska Zsejke: Mégsem a gólya hozza? – a szexuális nevelés tanulható (nem a másságról szóló cikk)
Szőnyi Lídia: Virtuális népszerűség vagy barátság? Miért szippantja be a fiatalokat az online világ?
Molnár-Bánffy Kata: Mínusz egyről a kettőre – tarnabodi riport a hátrányos helyzetű fiatalok segítéséről
2022. március:
Balkuné Szűcs Emese gyermekpszichológus: A szorongást kísérő gondolkodásmódról (kitérve a pandémiára)
Jámbor-Miniska Zsejke: „Ne húzd a hajam, mert fáj!” Hogyan viselkedjenek a gyerekek konfliktushelyzetekben?
Online tartalmainkból:
Szám Kati: Mennyire vagyok fontos? – Beszélgetés a kamaszlétről
Csongor Andrea: Üssön vissza, menjen át más iskolába, vagy építsünk jobb közösségeket? – Mi a felnőttek válasza az iskoláskorúak agressziójára?
Lippai Roland: Véleményvezér-dömping – Hogyan lehet megvédeni a gyerekeket az influencerek negatív hatásaitól?
Szám Kati: A szerencse igézetében: így válnak játékfüggővé a fiatalok
Csongor Andrea: Kiállok magamért – Igaz történetek az állami gondoskodásról és arról, ami utána jön
Dr. Szász Adrián: Legyen börtönnel büntethető az iskolai zaklatás? – pró és kontra érvek és tapasztalatok jogászoktól
Fekete Fanni: „Már egy durva szó is mély nyomot hagyhat a gyerekekben” – Új katolikus intézményi projektek a gyermekek jogainak védelmében
Tamásfalvi Hanna: „Egy állami gondozott úgy érezheti, hogy nincs helye és jövőképe, a szeretetért pedig sok mindenre képes”
Jónás Ágnes, Jámbor-Miniska Zsejke: A gyufaárus kislánynak nem kell meghalnia!
Csongor Andrea: A Holnap Iskolája, ahová kacifántos gyerekek is járhatnak – „...hogy ne úgy nézzenek rá, mint borjú az új kapura”
Dr. Szász Adrián: Legyőzte magát és a múltját – Tóth Zsé Ferenc állami gondozott volt, ma gyerekeket támogat
Balkuné Szűcs Emese: Hogyan segíthetjük az iskolai közösségek újraalakulását, működését?
Szőnyi Lídia, Szőllős Ákos: A testvéreknek szeretniük kell egymást? – Mit tehet a szülő a jó testvérkapcsolatért?
Balkuné Szűcs Emese: Miért bántja magát? – A falcoló kamaszokról
Ivanova Daniela: „Soha többet nem fogom éheztetni magam!” – Interjú az evészavarokat leküzdő Czövek Dórával
Veres Gabriella: „Még soha nem látott esküvőt” – Láthatatlan szegény gyerekek az iskolában
Sárdi Enikő: Értjük a gyerekeinket?
Jean Orsolya: „A játszótér az a hely, ahol egyenlőség uralkodik” – Egyre több „egyetemes tervezésű” játszótér nyílik
Fodor Zsófi: Mi van az úti batyuban? – A fóti utógondozó otthonban jártunk
Tudatos szülők – Hogyan védjük gyermekeinket a digitális veszélyektől?
Balkuné Szűcs Emese: Mit tehet a szülő és a pszichológus, ha bántalmazás áldozata lesz a gyerek?
Jámbor-Miniska Zsejke: „Hogy vannak az állami gondozott gyerekek?” – Most még nagyobb szükségük van a támogatásra!
Balkuné Szűcs Emese: Mit tehetünk a kortárs zaklatás ellen?
Jámbor-Miniska Zsejke: Nem jótündérre van szükségük, hanem valakire, akiben megbízhatnak
Tőrösné Fehér Ildikó: Fékevesztett tizenévesek: mi okozza a magatartásproblémákat?
Jámbor-Miniska Zsejke: „A ruhában fetrengő gyerek képe is vonzza” – Egy nyomozó tapasztalatai a pedofil bűnözőkkel
A Képmás podcast adásaiból:
https://kepmas.hu/hu/normalis-ha-abnormalis-kamaszkor-szepsegeirol-es-nehezsegeirol
https://kepmas.hu/hu/iskolai-terror-amikor-gyermek-gyermeknek-farkasa
https://kepmas.hu/hu/otthon-terrorban-pataki-bea-kapcsolati-eroszakrol-spiritusz-podcastban
https://kepmas.hu/hu/csaladi-csodak-es-csapdak-sziladi-hedvig-andrea-gyermekcoach-spiritusz-podcastban
https://kepmas.hu/hu/inspiral-vagy-lefagyaszt-dr-fulop-marta-versenges-pszichologiajarol-spiritusz-podcastban
https://kepmas.hu/hu/posztolj-kommentelj-s-megmondom-ki-vagy-dr-zelena-andras-kozossegi-media-szemelyisegre-gyakorolt

Ha kiléptek a házból, mit láttok magatok körül?

A háromszéki medencében lakunk egy kis faluban, az erdő mellett. A kertből az egész medencét belátjuk, még a Nagykőhavast és a Bucsecs-hegység csúcsát is, ha szép az idő. Egy óra alatt ott tudunk lenni a hegy lábánál, ha túrázni akarunk. Ebbe a kilátásba szerettünk bele, amikor megvettük a telket. Nem ritka, hogy megfigyelhető innen a teljes félköríves szivárvány, de látjuk azt is, ahogy a felhők vándorolnak, meg ahogy esik az eső a távolban. Sokszor látunk őzeket, nyulakat, egy időben sok volt a bagoly és a mókus. Sajnos van medve és róka is, ez utóbbi igencsak megtizedelte a tyúkállományunkat.

Kezdettől fogva nagycsaládra vágytatok?

Ha valaki nekem tizennyolc évesen előrevetíti, hogy négygyerekes anyuka leszek, akkor valószínűleg vagy kinevetem, vagy nagyon csúnyán néztem volna, mert elképzelni sem tudtam ezt még akkor.

2010-ben kezdted írni a blogot. Mi késztetett rá, milyen lelki szükséglet hívta életre?

A most 13 éves fiunk születése volt az, amiért írni kezdtem. Bogi, az első gyermekünk akkor volt 9, és már nagyon régóta szerettünk volna még egy vagy két gyereket, de nem jöttek. Lelki válságban voltam akkoriban, egy nagyon nehéz periódusát éltem az életemnek. Apum beteg lett, folyamatosan jártunk vele orvostól orvosig, amíg egyszer csak meglett a diagnózis: vastagbéldaganat. Majd kivizsgálások, kezelések és műtét – kiderült, hogy nem egy jóindulatú daganat, hanem kifejezetten agresszív. A teljes figyelmemet ez kötötte le, nem arra fókuszáltam, hogy nekem gyerek kell. Talán ezért fogant meg épp akkoriban Tihamér. Boróka és Bulcsú pedig három év múlva érkeztek egyszerre, egyidőben...

Az írás volt az, amiben levezettem a napi feszültségeket, hiszen sokszor napokig csak gyerekek között voltam, felnőtt, idegen társaság nélkül. És elég hamar megtapasztaltam, hogy ha leírom, akkor máris könnyebb. 

Házi gyurmarecept (amit italporral kell színezni), kalácssütés, szánkózás, saját készítésű naptár, napfelkeltenézés, éneklés, levélmandala – ez csupa olyasmi, ami nálatok mindennapos tevékenység. Mintha kifogyhatatlan lenne a késztetés és az ötlet arra, hogy közösen alkotó jellegű tevékenységeket végezzetek. Tudatában vagy annak, hogy hatalmas mennyiségű szellemi töltetet adsz át a gyerekeidnek?

Sosem szerettem a céltalan lézengést, mindig igyekeztem kitölteni az időt valami hasznossal. Gyerekkoromban is azt láttam, hogy a nagyszüleim télen hasznos dolgokkal foglalkoztak – amikor nem volt munka kint, akkor kézimunkáztak, olvastak. Talán innen is a késztetés, hogy alkossunk. Én inkább azt tudom, hogy hálás vagyok a gyerekeimnek, mert nagyon sokat kaptam tőlük: sokkal nyitottabb lettem általuk, mertem közeledni mások felé, átértékelődött bennem sok minden. Ma már ki tudok lépni a dobozomból, az előítéletek másik oldalát is meg tudom vizsgálni, és rájöttem, hogy a világ nem csak fekete-fehér.

Az ünnepek, szertartások, hagyományok is nagy szerepet töltenek be az életetekben. Ez örökölt vagy újratanult érték? Tudatos megtartó erőt képvisel, vagy egyszerűen jólesik?

Tinédzserként kézzel-lábbal tiltakoztam minden ellen, ami hagyomány volt.

Aztán megszülettek a gyerekeim, s rájöttem, mennyire sokat jelent az ünnepek adta rendszer az életünkben, és az, hogy megismerjük a gyökereinket, hogy összekössük a múltat a jövővel.

Rengeteg csipkém van például a szekrényben, nagymamám horgolta, és bár nem tudom elképzelni őket a bútorokon, azért megtalálom a módját, hogy valahogy visszajöjjön hozzánk, és ott legyen velünk például egy képkeretben.

Kép

Kép: Finta Enikő

Nem derül ki a bejegyzésekből, hogy egy kisebbségben lévő népcsoport tagja írta őket. A román nyelv talán nem a kedvenc tantárgyatok, de semmi ellenérzést, fájdalmat, küzdelmet nem olvastam ki a sorokból, mintha ilyen nehézség nem is lenne az életetekben.

Nem drámaként élem meg, hogy magyar vagyok egy idegen nyelvű országban, talán mert beszélem a román nyelvet, és soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, otthon érzem magam itt. Mi egy magyar közösségben élünk, a gyerekeink magyar iskolákba járnak, magyar kulturális intézményeket látogatnak, szóval ez nem gond. Engem annyi érint, hogy látok a román nyelv tanítása kapcsán gondokat: szenvednek a gyerekek, mert anyanyelvi szinten kellene beszélniük azt a nyelvet, ami nekik idegen, és ezt elég korán el is várják tőlük.

„Beszélgettünk a tornácon, a gyerekek csak játszottak, locsoltak, nevettek – este meg éreztem: tökéletes volt! Csordultig vagyok ilyenkor, megérint egy zene, az együttlét meghittsége, a tudat, hogy jó helyen vagyok – gondolom erre is meg kell érni”, írod. Csodálatos ez a csendre, békére, szeretetre vágyódás, és annak képviselete a gyerekeken és a blogon keresztül a világ felé. Árad belőled, vagy céltudatosan hirdeted?

Vannak néha nehezebb időszakok is, mint mindenkinek, de vannak olyanok is, amikor érzi az ember, hogy minden tökéletes. Ez ilyen egyszerű.

A csend, az illatok, a látvány betölt, egy-egy túra után még napokig tele vagyok a látvánnyal, úgy érzem, ha ezt megtettem, mindenre képes vagyok.

Ha túrabakancsot látok, már szebb a világ, és felülnézetből mindig látszik a rend.

„Üvöltő vízesés és Sárvulkán, a földből feltörő gázok lökik maguk előtt a sarat, és bár az igazi vulkánhoz semmi köze, a kialakuló tölcsérek és a táj nagyon is a vulkánra hasonlít. A táj kopár: mintha megkeményedett volna a hullámzó sár. A buja természet után a kopár, holdbéli táj ráébreszt, mennyire aprók is vagyunk mi”, ezt is te írod. A blogod napló, amellyel dokumentálni szeretnéd a gyermekeid számára a gyerekkorukat? Ajándéknak szánod?

Igen, ez egyfajta dokumentáció, de hogy mikor adom oda nekik, még nem tudom. Talán valamikor, amikor lecsengett a kamaszkoruk. Addig várok vele.

„Életem során sokszor megtapasztaltam – legtöbbször nehéz élethelyzetben, amikor azt hittem, nincs tovább –, hogy mindig van mellettem Valaki, aki hitet ad, felemel (…) Persze emberek is – de minden alkalommal kaptam jelt, hogy ott van Ő – mindig! és vigyáz rám, nem engedi, hogy annál többet cipeljek, mint amennyit el is bírok. Volt, amikor órák hosszat róttam a várost, majd bementem az épp utamba kerülő templomba – és pontosan azt a választ kaptam, amit kerestem... Ő pontosan akkor jött, amikor a legnagyobb veszteség ért, és új értelmet adott az egésznek.” Te hogyan éled meg a hited?

Áprilisban meghalt Apum, májusban pozitív lett a terhességi tesztem. Istenhit? Igen, teljes mértékben hiszek abban, hogy van ott fenn valaki, aki mindent elrendez és igazgat. Ez az én igém: „Várva vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, /meghallotta kiáltásomat.” (Zsolt. 40.2.)

Soha nem kísértett meg a gondolat, hogy dolgozó anyuka légy?

Filológus vagyok, nyelvszakra jártam a főiskolára éppen a legzavarosabb időkben, a forradalom után, amiből sajnos az következett, hogy papírom nincsen róla. Pár évig tanítottam, aztán titkárnő voltam, utána beindult a saját vállalkozása a férjemnek, neki segítek. Pár év múlva kipróbálnám magam más területen is, amit inkább a magaménak érzek – de egyelőre egy teljes munkaidős állás nem lenne még jó. Érzem, hogy lassan közeleg a váltás, a gyerekek önállóan is intézik a saját dolgaikat, nincs már akkora szükségük rám. A blogom emlékké, feldolgozássá, számadássá alakul majd.

Fiatal házasokként, 1991 júniusának végén, a lepukkant Skodánkkal Olaszországban nyaraltunk épp, amikor döbbenten láttuk egy újságos standnál a napilapok címoldalait: háború tört ki a Balkánon, Jugoszlávia felbomlott, és a nemzetei egymás ellen fordultak! Ma is érzem az akkori torokszorító hitetlenkedésemet: háború itt, Európa közepén? Az lehetetlen! De mégis igaz volt, és tíz évig tartott, közvetlenül Magyarország határa mellett. Kalandos kerülőúton, a Dolomitok magas hágóin, Dél-Ausztrián keresztül mertünk csak hazautazni.  

Most újra hasonló a helyzet. A háború itt van a szomszédunkban.  

Politikai érdekek kusza szövevénye áll a háttérben. A birodalom szétesése utáni sokkból magához tért, újraépítkező Oroszország, a belső bomlásait még jól takaró, világuralmi helyzetéhez továbbra is ragaszkodó Egyesült Államok, a világot átfogó érdekhálózatát következetesen szövő Kína, a széthulló Európai Unió meghatározó államainak (és még sokféle, államokhoz nem köthető érdekcsoportoknak) a játszótere, „próbahomokozója” lett most keleti szomszédunk, Ukrajna. Az az állam, amely, hagyományosan nem a barátunk, már csak a kárpátaljai magyarokat hátrányosan sújtó nacionalizmusuk, diszkriminációik miatt sem. Ugyanakkor, aki a történelmet ismeri, szánakozva gondol arra, hogy mennyire megszenvedték az ukránok az egykori Szovjetuniót, amelynek tagjaként minimum hárommillió ukrán éhhalálával fizették meg azt, hogy a nagy orosz birodalomhoz tartoztak. 

Keserű érzelmek, aggodalmak, mérlegelések kísérik az orosz–ukrán háború kirobbanását. Vajon megáll-e a konfliktus az országhatárunknál? És a legégetőbb, legfájóbb kérdés: mi lesz a kárpátaljai magyarok sorsa? Azé a nemzetcsoporté, akiknek már eddig is, nemzedékek óta a legsanyarúbb sors jutott a magyarok közül? Hány magyarnak kell meghalnia ebben a háborúban úgy, mint a krími konfliktusban? És egyáltalán, hány egyszerű embernek kell meghalnia a nagyhatalmi érdekek „homokozójában”? 

Nem vitatom, hogy egyre jobb és békésebb világban élünk, hiszen a számszerű tények ezt igazolják: egyre több politikai konfliktus simul el diplomáciai tárgyalással, gazdasági kényszerítő eszközökkel – a lényeg, hogy nem jutnak el a fegyveres erőszakig. De naivitás lenne azt hinni, hogy fegyverek és gazdasági-politikai érdekek árnyékában ne törhetne ki bárhol, bármikor háború. Közhely, de nincs okosabb végkövetkeztetés, mint az „itt és most” törvénye: élj, szeress, adj hálát, és ne háborúzz!  

Becsüld meg, aki szeretettel vagy akár csak téged elviselve és nem bántva él melletted; adj hálát a viszonylagos bőségért; ne gerjeszd a konfliktusokat, feszültségeket, mert az irigység és a harag kicsiben kezdődik, és háborúkat duzzaszt.  

Most, hogy „az oroszok már a spájzban vannak” újra – és még ha csak ők lennének ott, de egész érdekcsoportok ott rejtőznek! –, nem tehetünk mást, mint hogy békéért imádkozunk, kérve az Aratás Urát, hozza helyre azt, amit mi, emberek elrontani igyekszünk. 

Szükségszerű konfliktusok

Különbözőek vagyunk, így szándékaink, vágyaink és véleményeink is különböznek egymástól. Természetes, ha ezek a családi térben találkozva ütköznek egymással. A konfliktusokkal kapcsolatos hozzáállást a konfliktuskeresés és -kerülés két szélső pontja között határozzuk meg. A családi témák és helyzetek sokszínűsége folytán dinamikusan változik, hogy mikor keressük, mikor vállaljuk, illetve mikor kerüljük a konfliktust. Ritka a tisztán egyszínű működés, de gyakran megfigyelhetünk az egyénre vagy az adott családra jellemző reakciómódokat.

Akár tetszik, akár nem, a család belső és külső határainak védelme megköveteli a konfliktusok vállalását az egyes családi alrendszerek (például a gyerekek és szülők alrendszere), valamint a család és a külvilág között.

Ezek az ütközések megterhelők lehetnek, ugyanakkor erősítik a határokat. Ilyen belső határvédelem, amikor a szülők leállítják a kettejük közötti nézeteltérésbe beavatkozó, valamelyikük oldalán szövetségesként fellépő gyermeket: „Ez a felnőttek dolga, kérünk, hogy ebbe most ne szólj bele.” A külső határok védelme pedig megjelenhet az intézményekkel vagy akár a médiumokkal szemben is: szabályozzuk, hogy milyen tanácsokat fogadunk meg, vagy milyen tartalmakat fogyasztunk. Ezeknek a konfliktusoknak a megvívása a szülők felelőssége, nem szerencsés áttolni a gyermekre. Az ütközés, illetve annak módja megerősítheti a családhoz tartozás érzését, valamint mintát nyújthat a következő nemzedék számára. 

A konfliktuskerülés eredete

A konfliktuskerülő viselkedés eredete többek között olyan családi légkörben keresendő, ahol nincsenek viták, vagy pedig érdemi viták helyett felszínes konfliktusok jelennek meg, illetve a konfliktusok kiszámíthatatlanul érkeznek, esetleg drámaiak.

A konfliktuskerülő családtagok a véleménykülönbséget félelmetesnek, az egység hiányát fenyegetőnek élik meg. A vélemények, vágyak és szándékok különbözőségét támadásnak, esetleg árulásnak, a családi idillt romboló hatásnak érzik. 

Jellemző lehet a nagyon súlyos konfliktusokkal terhelt családi légkör is, amely riasztóan hat az ebben felnövekvő gyermekre, aki csendesen megfogadja, hogy felnőttként biztosan nem lesz olyan, mint a konfliktuskereső szülője. 
A konfliktuskerülő felnőttek gyakran számolnak be arról, hogy gyerekként nem lehetett véleményük, nem hozhatták meg a saját döntéseiket, az igényeik pedig az utolsók voltak a sorban. Előfordulhat, hogy megbüntették őket, ha kifejezték az érzéseiket. Lehetséges, hogy a szüleik érzelmileg elérhetetlenek voltak, ezért egyedül kellett mindent megoldaniuk, esetleg még a testvéreikről is nekik kellett gondoskodniuk. Ha nem feleltek meg a gondoskodó szerepnek, akkor büntetést kaptak. Ezek a gyermekek felnőttkorukban rettegnek attól, hogy a számukra fontos emberek elfordulnak tőlük, ha nem azt teszik, amit elvárnak tőlük, ezért folyamatosan mások kedvében járnak, hogy elnyerjék a szeretetüket.

Traumatizált társadalom és a konfliktusok

A demokráciát nélkülöző múltban az egyenlőtlen és aszimmetrikus viszonyokat az erőfitogtatás és az alárendelődés jellemezte. A konfliktuskezelés helyett a viták elkerülése, illetve túlélése vált fontossá. Az egyenlőtlen feltételek között vívott küzdelmekben traumatizált nemzedékek adták tovább a konfliktuskerülést előíró, túlélési stratégiáikat. A nézeteltérések ezért számukra szorosan kapcsolódnak az aszimmetrikus viszonyokhoz és a sikertelen elkerülési kísérletek mentén megélt traumákhoz.
A ki nem mondott konfliktusok tovább dolgoznak a kapcsolatokban, és nyomot hagynak rajtuk. Az általuk keltett belső feszültség sokszor belső érzetekben (keserűség, harag, düh) jelenik meg, amelyeket gyakran más, biztonságosabbnak tűnő témákban vagy kapcsolatokban adunk ki magunkból.

Tipikus példa, amikor egy pár a mély, kapcsolati feszültségeit a háztartási munkákkal kapcsolatos játszmákban jeleníti meg, vagy amikor az otthon alárendelődő fél a munkahelyén dühödt oroszlánként támad a beosztottjaira.

A konfliktuskerülés nemcsak a párkapcsolatban, hanem a vállalati szférában is tetten érhető. Számos cég vállalatpolitikai szintre emelte a jól felfogott érdekből gyakorolt konfliktuskerülést. A „vevőnek mindig igaza van”. A munka világánál maradva, a munkavállalók gyakran vélik úgy, hogy az előrejutás záloga a konfliktusok következetes kerülése, különösen abban az esetben, amikor a vállalat működése és a kompetenciahatárok átláthatatlanok vagy zavarosak. Ezzel azonban hozzájárulnak a mérgező légkör fenntartásához, ami rövid távon jövedelmező lehet, ám hosszú távon negatívan hat a testi-lelki egészségre és a családi, baráti kapcsolatokra is. 

Egy konfliktuskerülő család története

Éva és Ádám a harmincas éveikben járnak, gyermekük, Ábel pedig ötéves óvodás. A házastársak nagyon szeretik egymást, ám Évát rendkívül zavarja, hogy Ádám nem vesz részt a reggeli készülődésben. Éva azonban konfliktuskerülésre edződött családból származik, amihez hozzájön alacsony önértékelése és az azt kompenzálni próbáló „néma szolgálat”, ezért nem fejezi ki, hogy szeretné, ha egyenlően viselnék a terheket. Tart attól, hogy az igényei kifejezése vitát szülne, ami számára egyenlő a veszekedéssel, az pedig a kapcsolat megromlásával. Ezért a kapcsolatot védelmezve inkább úgy dönt, lenyeli a megjegyzéseit, és inkább némán készülődik. Kis megelégedéssel nyugtázza magában, hogy ilyen sok energiát fektet a kapcsolati békébe, amibe talán keveredik némi mártírság is. Ádám természetesen nem észleli felesége gondját.
Mi történik kettejükben? Évában az egyenlő teherviselés iránti elhallgatott vágy az idő múlásával sem szűnik meg, hanem csendesen átalakul a nem szeretettség, a tehetetlenség, az alárendeltség, esetleg a reménytelenség érzésévé, amelyek következtében észrevétlenül eltávolodik párjától. Évekkel később az esetet értelmezve már azt meséli a barátnőjének, hogy akkor „lenyelt egy békát”, és „már akkor láthatta volna előre”, hogy a férje önző, és nem szereti őt. Ádámot viszont szülei arra nevelték, a férfi dolga az, hogy magát nem kímélve helyt álljon a munkahelyen, és a családi otthonhoz szükséges anyagiak előteremtésében.

Édesanyja a konyhában teljesedett ki, ott érezte magát fontosnak és hatékonynak, így a férjét és Ádámot lenevelte arról, hogy bármiben is segítsenek neki a háztartásban. Ádám tehát úgy hiszi, Éva élete a lehető legtökéletesebb, és értetlenkedve szemléli a párja lehangoltságát.

Mivel ő is konfliktuskerülő családból származik, nem hozza szóba rossz érzéseit, és arra kezd gyanakodni, hogy az utóbbi időben felszedett kilói miatt csökkent a vonzereje, emiatt távolodik tőle társa. Úgy dönt, reggelente korábban fog felkelni, hogy a fogyás érdekében futással kezdjen. Gondolhatjuk, hogy a következmények katasztrofálisak. Éva még inkább úgy érzi, hogy egyedül maradt, és társa csak magára gondol… Ádám Éva rosszkedvét a szerelem múlásának kezdi látni. Ez ijesztő számára, inkább nem hozza szóba, némán szenvednek mindketten, és negatív spirálba lépve fokozatosan távolodnak egymástól. Kisfiuk, Ábel kétségbeesik, hiszen számára a szülei az egész világot jelentik, s a szülők közötti feszültség ezt a világot fenyegeti. A helyzet akkor változik meg, amikor Ábel hisztizni kezd vagy beteg lesz: a szülők ekkor összefognak, s egyesült erővel dolgoznak Ábel tüneteinek csökkentésén. Ábel tudattalanul levonja a következtetést, hogy sírással-hisztivel vagy tünetekkel elérhető az a szülői összhang, amely egyébként ritka vendég a család életében. Éva beemeli Ábelt a családi ágyba, hogy éjszakánként mellette lehessen, ápolhassa vagy nyugtathassa. Ádám pedig kiköltözik a nappali kanapéjára. Ábel tünetei kiszámíthatatlanul megjelennek és eltűnnek, vagy akár állandósulnak, hiszen a gyermek számára ez az eszköz a szülők közötti béke eléréséhez. A szülők a konfliktusaikat eltemetik, vagy ha temperamentumosabbak, a gondozás körüli apró-cseprő vitákban jelenítik meg. A reggeli készülődés körüli kezdeti feszültség pedig mélyre temetődik, hiszen a rátelepülő rengeteg újabb probléma megoldása sürgetőbbnek tűnik.

Kép

Kép: Unsplash/Andrik Langfield

Az önazonosságig vezető út

1.    Gondoljuk át, hogy milyen mintákat és történeteket cipelünk magunkkal!
Milyen generációs minták és gyerekkori emlékek húzódnak meg az önmegtagadás, az érzelmeink és a szükségleteink elnyomása mögött? Ezek talán fájdalmas történetek, amelyek haragot, szomorúságot és csalódottságot ébresztenek. Az érzelmek nem jók vagy rosszak, megélésük az egészséges működésünk része. Megengedhetjük magunknak, hogy szabadon érezzünk!

2.    Ismerjük be (először magunknak), ha egy helyzet nincs rendben számunkra!
Azoknak, akik megtanulták lenyelni az érzéseiket és alkalmazkodni a legkülönfélébb, kellemetlen helyzetekhez, nehézséget okoz, hogy megállapítsák, hogy mi zavarja őket egy szituációban, ezért tudatos odafigyelést igényel, hogy észrevegyék, amikor olyan helyzetbe keverednek, amely kényelmetlen vagy méltatlan számukra.

3.    Fogalmazzuk meg, hogy mit érzünk az adott helyzetben!
Egyesek annyira megszokták, hogy a „Mi a baj? Mi bánt?” kérdésekre azt válaszolják, „Semmi.”, hogy észre sem veszik, hogy az érzéseik eltagadása megakadályozza az őszinte párbeszédet. Érdemes tudatosítani, hogy a harag kifejezése az egészséges kapcsolat alappillére, ami jelzi a másiknak a határainkat, illetve azt, hogy valami nincs rendben, változtatni szükséges.

Amikor figyelmen kívül hagyjuk a testünk jelzéseit és az érzelmeinket, akkor az elfojtott indulat más úton-módon fog felszínre kerülni: indokolatlannak tűnő apró-cseprő vitákban, halogatásban, az intimitás elutasításában, eltávolodásban, közönyben, kifogásokban.

A harag kifejezése nem azt jelenti, hogy fejvesztve üvöltözünk, hanem hogy határozottan kifejezzük, hogy a történtek bennünket felzaklattak, felmérgesítettek vagy feszültté tesznek.

4.    Fogalmazzuk meg a szükségleteinket és a vágyainkat!
A mártírszerep általában keserűséggel, panaszkodással és manipulációval jár együtt, ami megakadályozza az intimitás megélését is. Érdemes megtanulni az igényeink és szükségleteink őszinte kifejezését, illetve azt, hogy nemet tudjunk mondani, ha valami ellenünkre van, vagy nem szeretnénk megtenni. Kezdjük apró lépésekkel! Ez nem könnyű folyamat, hiszen a bűntudat érzése nem múlik el attól, mert eldöntöttük, hogy mostantól asszertíven kommunikálunk. Érdemes tudatosítani, hogy ez a bűntudat nem a valós szituációnak szól, hanem gyerekkori történeteinkben gyökerezik, és a világ nem dől össze azért, mert valaki mérges ránk.

5.    Ha szükségünk van időre, kérjünk időt!
Talán még nehéz egyből nemet mondanunk vagy kifejeznünk a nemtetszésünket. Ilyenkor nyugodtan kérjünk időt, ami alatt végiggondolhatjuk a valós érzéseinket, szükségleteinket és vágyainkat. Fontos azonban, hogy ez ne jelentse a konfliktus elkerülését, vagy azt, hogy szó nélkül kisétálunk a számunkra nehéz szituációból. 

6.    Fogadjuk el a törődést!
A konfliktuskerülő embereknek általában nehezére esik másoknak mesélni az érzéseikről vagy arról, hogy mi zajlik bennük. Érdemes tudatosan figyelmet fordítani arra, hogy elfogadjuk mások törődését, felénk fordulását és az odafigyelést! 

7.    Tudatosítsuk, hogy a jól működő kapcsolatoknak része a konfliktus!
Amikor nem mondjuk el a másiknak, hogy mi a bajunk, hanem megdermesztjük az érzéseinket, hogy ne fájjon annyira az, amivel megbántott minket, azzal egyre mélyebbre ássuk a kettőnk között húzódó árkot. Ilyenkor lassan távolodunk egymástól, majd a közöny lesz úrrá a kapcsolaton, végül megszűnik minden érzelmi kötelék. Ha fontos számunkra egy kapcsolat, akkor az azt is jelenti, hogy felvállaljuk a konfliktust, illetve az azzal járó feszültséget és munkát!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>