A Holnap Iskolája, ahová kacifántos gyerekek is járhatnak – „...hogy ne úgy nézzenek rá, mint borjú az új kapura” 

Szerepelsz az Örkény Színház Kiváló dolgozók című dokumentarista darabjában, és ott elmondod, hogy Erik születésekor az orvos azt javasolta, adjátok ő intézetbe, és csináljatok inkább egy másik gyereket… 

Akkor is és most is azt gondolom, hogy Erik a világ legcsodálatosabb gyereke.  

Nem helyette kell másik gyerek, hanem a világnak kell tágasabbnak lennie, hogy mindannyian kényelmesen beleférjünk.  

És a világ tágítható. 

Hogyan formálódott meg a döntésed, hogy létrehozol egy befogadó, inkluzív iskolát? 

Erik központi idegrendszeri sérült, megkésett a fejlődése. Amikor iskolát kerestünk neki, én minden fellelhető alternatív oktatási intézményt megkerestem, amelyekről azt gondoltam, hogy egy kacifántos gyerek is beleférhet. Tudtam, hogy kell majd mellé egy asszisztens, de nem értettem, hogy miért kéne a többségi társadalomból kizárni, hiszen kicsi korától kezdve együtt járt a többiekkel. Mindenhol negatív választ adtak. Vagy arra hivatkoztak, hogy nem akadálymentes az iskola, vagy arra, hogy Erik nem beszél. Mindig volt valami ok arra, hogy ne fogadják.  

Az Erikéhez hasonló problémával küzdő gyerekek számára, akik tankötelesek, ennek ellenére nem fogadja őket az iskola, hogyan telik az élet 18 éves korukig? És itt nem véletlenül választottam a „telik” igét a „múlik” helyett… 

Ma Magyarországon a halmozottan, súlyosan-halmozottan sérült gyerekek nagyjából 46 százaléka jár iskolába, annak is nagy része magántanuló (egyéni munkarendet követ), tehát ők valójában nem kapják meg a heti 40 kötelező órát, mint az ép társaik, hanem csak töredékét. Sokuk papírjára egyszerűen ráírják, hogy nincs ellátó intézmény. Ha egy tipikusan fejlődő gyereket a szülő nem írat be az iskolába, megbünteti őt az állam – ám az államot senki nem bünteti meg, amiért nem hoz létre minden gyerek számára élhető iskolát.  

Eriket nem vette föl egyetlen szegregált intézmény sem? 

Végül megpróbálkoztunk ezzel, amikor nem maradt más lehetőség. De ő nem ahhoz szokott hozzá, hogy külön van a többiektől, hiszen én mindig azt képviseltem, hogy minden gyerek egyformán gyerek, csak eltérő a támogatási szükségletük. Erik a maga módján akkor sztrájkolni kezdett, nem evett, és nem is ivott.  

Ő így tudott harcolni, mert egyszerűen nem bírt olyan közegben létezni, ahol a gyerekek nem voltak egyenrangúak.  

Más baj is volt, elvesztette a kíváncsiságát. Egyszerű példát mondok: ha én egész véletlenül egy nagydarab nő lennék (vagyok is), és mindig olyan közegbe tennének, ahol mindenki testes, nem lenne motivációm arra, hogy változzak. A sokféleség az, amiben otthon érezzük magunkat, és ami érdeklődővé tesz minket. Ez egy szegregált intézetben nincs jelen.  

Erik elkezdett nem enni, és te értetted a jelzést... 

Én tényleg megpróbáltam beilleszkedni a meglévő társadalmi elvárásba, de Erik maga mutatta meg, hogy ez számunkra nem járható út. Ha valami nincsen, akkor szerintem hiába írogatunk sok levelet, nem az a megoldás. Jó példákat kell kidolgozni, amik működnek, azt el tudják fogadni az emberek. A Holnap Iskolája azt szeretné megmutatni, hogy képesek a gyerekek úgy is együtt tanulni, hogy mindenki nyer belőle, még a pedagógus is. 10-15 fős osztályokat szeretnénk majd, családias légkört, tanárral és asszisztensekkel. Ez jó lenne az ép fejlődésű gyerekeknek is, mert ilyen felállásban még a sérült osztálytárs mellett is több figyelem jutna rájuk, mint egy 30 fős osztályban, amelyben 6-8 gyereknek van papírja arról, hogy sajátos nevelésű igényű, vagy beilleszkedési, magatartási zavarral küzd. Ekkora létszám mellett képtelenség figyelni, és egyénileg foglalkozni a különböző igényű és szükségletű gyerekekkel. Ezek sokszor vesztes–vesztes helyzetek. 

Ott álltál tehát egy kacifántos gyerekkel, aki nem bírta a szegregált intézményt, a többségi iskola pedig nem biztosított az oktatásához feltételeket.  

Nem fogadtam el, hogy Erik ne lehessen a közösség része. Nincs is erre érthető ok. Ha pici koruktól elkülönítjük őket, egyrészt semmilyen szinten nem illeszkednek be, másrészt a társadalom sem ismeri meg őket. Ha nem is találkoznak vele, hogyan várhatom el bárkitől, hogy amikor megyek vele az utcán, ne úgy nézzenek ránk, mint borjú az új kapura? Vagy mint a régi kapu egy új borjúra… Ha az óvodától fogva együtt vannak a gyerekek, akkor simán megtörli a száját valamelyik társa, és megy tovább az élet.  

Iskoláskorú gyerekek pár óra alatt leveszik, hogy mi a másik támogatási szükséglete, és megadják egymásnak.  

Valójában mindannyiunknak van valamilyen támogatási szükséglete, ki érzékenyebb, ki ügyetlenebb… Én például mindig átpasszolom a leves tálalását valakinek.  

Én ezt a szemléletmódot nem találtam egyetlen intézményben sem, így arra jutottam, hogy nekem kell megcsinálnom. Olyan iskolát akartam életre hívni, ahol ép és fogyatékossággal élő gyerekek tényleg együtt tanulhatnak. Az én szemléletem nem az integráció, hanem annál is több: ami nem a fogyatékosságot hangsúlyozza, hanem a támogatási szükségletet állítja fókuszba. Ez óriási különbség. Az iskolához még keressük az épületet, addig pedig ugyanolyan technikával, amit megálmodtunk, de jogilag egyelőre tanulócsoportként működünk egy bérelt ingatlanban. Minden gyerekünk magántanulóként van bejegyezve különböző iskolákhoz, de mi iskolaszerűen oktatjuk-neveljük őket, itt készülnek fel az osztályozóvizsgáikra. Ha valóban iskolaként működünk majd, ép fejlődésű gyerekek közül is többet felvehetünk, a szülők közül máris sokan érdeklődnek.  

Kép

Órarend a Holnap Iskolájában

Anyaként sokszor én is megélem, hogy a többségi iskolai oktatás valahogy nem kompatibilis a gyerekekkel. A főiskolai tanárképzés tantárgypedagógiákon alapul, tudásközpontú, ugyanakkor a gyerekek tanulási képessége ma már máshogy alakul, sokkal nagyobbak köztük a különbségek, nehezebb lekötni őket, élményalapú pedagógiára van inkább igényük.  

Ezért is van az, hogy hozzánk járnak gyakorlatra a hallgatók. Naponta sokszor 40-50 hallgató is jelen van online az óráinkon. Itt végigkövethetik a kooperatív, élményalapú tanulás folyamatát, tapasztalhatják a kritikai gondolkodásra nevelés sajátos eszköztárát, és működés közben látják a kacifántos gyerekek fejlesztését. Közelről követik a diákokkal való kommunikációt, az IKT eszközök speciális használatát, a kommunikátor vagy az Avaz alkalmazását. Mi a feladataink sokszínűsége miatt rugalmasak is vagyunk, például az online oktatásra való áttérés nekünk egy pillanatig sem okozott gondot. A kreativitás nálunk létszükséglet, a kihívásokat pedig lehetőségnek éljük meg.  

Nálunk a tanár nem egy észosztó szerepben van, inkább amolyan mentor vagy „kalauz”, aki vezeti a diákját az információk sűrűjében.  

A tanáraink folyamatosan képzik magukat, keresik az utat a gyerekekhez, és így rájuk is nagyobb figyelem jut, kiélhetik a kíváncsiságukat, kísérletezhetnek új technikákkal. 

Hogyan tud egy halmozottan sérült, nem beszélő gyerek a megszerzett tudásáról számot adni? 

Az, hogy nem tud beszélni, nem azt jelenti, hogy nem kommunikál! Van olyan gyerekünk, aki Avaz alkalmazást használ, amely egy magyar nyelvű applikáció beszédzavarral küzdők számára. Ez a tabletre tölthető app képi megjelenítések segítségével, valamint a gyerek által beírt szavakkal tudja megjeleníteni a használója gondolatait. Erik számára a választásos feladatlapok használhatók, ahol döntenie kell a különböző megoldások között. Harcolunk egyébként azért, hogy alanyi jogon járhassanak gyermekeinknek a kommunikációt szolgáló eszközök, mert bár a kommunikációhoz való akadálymentes hozzáférés alapvető emberi jog, maguk az eszközök elég drágák. Egy jó program és eszköz segítségével a fogyatékossággal élő felnőtt később részt vehetne a társadalmi munkamegosztásban, és nem egy elfekvőben vegetálna. A Holnap Iskolája ezt a szemléletet képviseli. 

És ehhez már csak az iskolaépület hiányzik, ugye? 

Igen, de addig sem punnyadunk, több épületről is tárgyalunk, és nyitottak vagyunk minden adódó lehetőségre. Sőt. Szeretnénk a saját mintákra vidéki városokban is létrehozni tagintézményeket, és képeznénk is inkluzív pedagógusokat. 

Kép

Kép: Holnap Iskolája

Kicsit elfogódottan lépek be a tanulócsoportba, ahol a pillantásom először egy falon lógó gitárra esik, és még néhány nem szokványos tantermi kellékre. Erik egy számára kialakított kuckóban fekszik, lába alatt magas lábtámasz. Chornitzer Júlia, Erik mentora egyszerűen mellé fekszik, és egy oktatóprogram segítségével választást kínál Eriknek. Kölcsey élete és kora? Vagy inkább a versei? Erik mosolyog. Júlia halad tovább a mosoly mentén: Melyik legyen? Huszt? Erik rábólint, de később, úgy tűnik, megbánja, és inkább a Havazás című tetszik meg neki. Az asztalnál Méth Frida egymaga készítette kvízjátékkal méri föl Olivér tudását Mózes könyvéről.  

 – Na, szép – értelmezi Olivér az olvasottakat – könyörög gyerekért, azután meg lepasszolja papnak… 

Frida nevet, de nevet Erik és Júlia is a kuckóban. Az áthallás is működik mint munkaeszköz. Az ebédlőben Balogh Andrea pedagógus és tanítványa csatlakozik hozzánk egy fáradalmas dolgozatleadás után. 

Együtt ebédelek velük, és Erik megkínál a mikuláscsokijából. Ma sikerült találkoznunk.