2021. június 21-én súlyos tragédia történt Zalaegerszegen. Az Andráshida SC 18 éves igazolt játékosa, Hegedüs Viktor Marcell az első alapozó fociedzés közben rosszul lett, és összeesett a pályán. Társai azonnal megkezdték az újraélesztését, valamint a defibrillátor használatát, a mentők is hamar a helyszínen voltak, de Viktort már ők sem tudták visszahozni az életbe.

18 és fél év adatott meg neki, s a családi házuk közvetlen szomszédságában lévő focipályán vesztette életét.

Ami különösen fájó: most is élhetne még, ha egy speciális szűrővizsgálattal időben megállapítják szívrendellenességét. Viktor ugyanis non-compact cardiomyopathiában szenvedett, de mindezt a családja csak a halála után tudta meg az orvosoktól.

Szívizombetegség

A non-compact cardiomyopahtia egy szívizombetegség, lényege, hogy a szív fejlődése során a bal szívkamra izomfejlődése „megakad”, ezáltal csökken a szív pumpafunkciója, az összehúzódás ereje. Ez egy fejlődési rendellenesség, genetikai betegség, azaz magzati korban alakul ki.  Enyhe és súlyosabb formái is vannak.

Az amatőr és a profi sportolóknak rendszeresen kötelező sportorvosi vizsgálatokon részt venniük. Így volt ez az NB III-ban játszó Viktor esetében is. „Sem a normál szűrővizsgálatokon, sem a sportorvosi vizsgálaton soha nem szűrtek ki semmi ilyesmit. Igazolt sportoló volt, részt is vett minden orvosi vizsgálaton” – magyarázza kérdésemre Toplak Tímea, aki Vajda Szilviával, Viktor édesanyjával közösen a fiú emlékének ápolására és a sokoldalúan talentumok támogatására, valamint figyelemfelhívási céllal alapítványt hozott létre.

Ez a Hegedüs Viktor Marcell Emlékére Alapítvány – a sokszínű tehetségekért.

Foci, néptánc, sakk

„Azt gondolom, szülőként mindenki kiegyezne egy ilyen gyerekkel. Jól tanult, sportolt, és ami ezeknél fontosabb, emberként is nagyon tisztelettudó volt. Kifejezetten egészségesen élt, odafigyelt a táplálkozására, sokat sportolt, soha nem dohányzott, nem voltak káros szenvedélyei” – mesél Viktorról az alapítvány kuratóriumi elnöke.
Nem csak a futballban volt tehetséges, a Zalai Táncegyüttesben néptáncolt, amellyel a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató döntőjéig is eljutott. Korábban sakkozott, és állandó résztvevője volt a diákolimpiáknak. 2013-ban lehetősége nyílt Polgár Judit nemzetközi sakknagymesterrel, sakkolimpiai bajnokkal játszani száztáblás szimultán keretében, ekkor tiszteletbeli sakknagykövet címet kapott. Később játszhatott Polgár Zsuzsával, valamint példaképével, Lékó Péterrel is. 2020-tól pedig gyerekeket oktatott, amit a járvány alatt online is folytatott.

Kép

Hegedüs Viktor Marcell - Kép: HVM Alapítvány

Az emlékére létrehozott alapítványt múlt ősszel jegyezték be. Minden évben szeretnének egy Viktorhoz hasonlóan sokoldalú, tehetséges fiatalt anyagilag támogatni. Pár héten belül felkerül az alapítvány oldalára az első pályázat, amelyre a környékbeli fiatalok jelentkezhetnek majd.

De itt nem állnak meg, ugyanis kiemelt céljuk az is, hogy felhívják a sportoló gyerekek szüleinek figyelmét a szűrési lehetőségekre.

A szív MR-vizsgálat lenne a megoldás

Sajnos a non-compact cardiomyopathia esete nem olyan egyszerű, hogy valaki időpontot kér, besétál a kórházba, és elvégzik a vizsgálatot. A betegség ugyanis csak szív MR-rel (mágneses rezonancia) mutatható ki. A rendellenesség ráadásul olyan ritka, hogy a szűrése nem indokolt. „A rutin sportorvosi vizsgálat során végzett EKG felvetheti szívizombetegség gyanúját, amelyet az ultrahang megerősíthet, csak ezt követően indokolt az MR-vizsgálat” – írta kérdésünkre dr. Ablonczy László, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet (GOKVI), Gyermekszív Központ osztályvezető főorvosa. Ha indokolt, akkor államilag támogatott formában elvégezhető a vizsgálat.

„Ha viszont nem látják indokoltnak, akkor magánúton 200 ezer forintba is kerülhet” – tudom meg Toplak Tímeától. „Persze, ha a gyerek élete vagy a sportolói karrierje a tét, ez sem elérhetetlen összeg. De mi azoknak szeretnénk a későbbiekben segíteni, akik nem engedhetik meg maguknak” – teszi hozzá.

Az egész hazai sportorvosi rendszer megreformálását nem tartják reális célnak az alapítványnál. „Arra, hogy minden sportoló gyereket alávessenek ennek a vizsgálatnak, biztosan nincsen forrás. De el tudnék képzelni egy kérdőíves kikérdezést a sportorvosnál, ami nem jelent pluszköltséget. Például a családi előzményekre kellene rákérdezni, és esetleg a szülők figyelmét felhívni, hogy milyen célzott vizsgálatokkal tudnának egy hasonló tragédiát megelőzni” – magyarázza Tímea. „Úgy tudom, hogy ennek a vizsgálatnak a kiértékelése komoly orvosszakmai hátteret kíván. Hosszú várólista van rá az állami kórházakban, és kifejezetten akkor végzik, ha valami komoly gyanú merül fel” – folytatja.

Kizárt a versenysport

„A versenysporttal a szívizombetegség általában nem egyeztethető össze, esetleg egy-egy ritka esetben, ha csak enyhe rendellenességről beszélünk. Gyermekkorban nem igazán ismerik fel, ugyanis kezdetben csak ritkán okoz tünetet. Pontos diagnózist csak a szív MR ad, viszont, ha ezt még korai életkorban csinálják, nem biztos, hogy kimutatja” – közölte dr. Ablonczy László. Budapesten, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetben külön szívizombetegség-ambulancia működik gyermekek számára.

Viktor januárban ünnepelte volna a 19. születésnapját. Ha még köztünk lenne, épp a tavaszi érettségire készülhetne…

Ámulva nézzük az olasz konyhát, hiszen ételeik egyszerre finomak és egészségesek. Igazi jelképe ennek az olívaolaj, amelyet már mi is előszeretettel locsolunk salátáinkra. A magyar paraszti ételeket nézve azonban nagy felfedezést tehetünk: nekünk is van mire büszkének lenni.

A böjt jelentőségét akkor láthatjuk igazán, ha megnézzük, hova vezet, ha nem tartjuk. Az kézenfekvő, hogy a mértékletesség és az önfegyelem mennyire hiányzik mindennapjainkból. Ám volt egy másik fontos hozadéka is a hústól és az állati eredetű ételektől való tartózkodásnak, amely már nemcsak a lelket, hanem a testet is karbantartotta.

Egészséges egyszerűség

A böjtben olyan anyagoktól is megkímélték magukat őseink, amelyek túlzott fogyasztása komoly problémákat okozhat– ahogy azt napjaink népbetegségeinél láthatjuk. A vaj és a zsír például telített zsírsavakat tartalmaznak, ezek pedig feleslegként lerakódnak szervezetünkben, elzárják az ereket, növelve így a koleszterinszintet és a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. A böjtöt szigorúan (és nem csak húsvét előtt) megtartóknak viszont nem kellett emiatt aggódniuk: a magyar háztartások telítetlen zsírsavakban és más jótékony összetevőben gazdag (például omega3 zsírsav) olajat használtak ilyenkor. Ezek általában helyben, nem egyszer a kiskertben termesztett, másra is használt növényből készültek. Mivel sajnos mára szinte teljesen kiveszett konyhánkból, bővebbet ezekről régi szakácskönyveinkből, emlékiratokból és Selmeczi Kovács Attila olajnövény-kultúráról szóló monográfiájából tudhatunk meg.

Régi klasszikusok: len és kender

A lent a ruhakészítés mellett olajsajtolásra is használták, ezért jóformán mindenhol termesztették, legyen szó Erdély, Felvidék, Baranya vagy Tolna falvairól. Jutott belőle a nemesi udvarokba is, a 17. századi erdélyi főúr, Bethlen Miklós káposztával ette megfázás esetén. Később kereskedtek is vele – Orbán Balázs például a háromszéki székelyeket említi meg ennek kapcsán. A lenolaj tehát hosszú évszázadokig a magyar konyha fontos része volt és vigyázta fogyasztói egészségét. A modern orvostudomány légúti problémák kezelésére, az agyműködés serkentésére, a szív- és érrendszer védelmére ajánlja. Rézi néni 1876-os receptje szerint így készülhet vele saláta: „végy friss besavanyított káposztából egy tányérral, de a levét is hozzá, adj reá szeletekre vágott kemény tojást és egy darabokra vágott heringet, öntsd meg jól a káposztát friss, hidegen sajtolt lenolajjal és add a salátát az asztalra.” Mint látható, még 19. századi szakácskönyveinkben is találkozhatunk vele, bár ekkorra már elvesztette egykori jelentőségét: kiszorították a nagybirtokon termesztett, egyszerűbben tartható növények.

Hasonló története van a kendernek. Magját baromfi etetésére és saját célra egyaránt használták. Sajtoltak belőle immunerősítő hatású olajat (ennek Erdély, Vas és Szatmár megye parasztjai voltak legfőbb használói), de nyersen is rágcsálták fájdalomcsillapító hatása miatt. Ezenkívül főztek belőle levest és mártást, ahogy azt a csáktornyai Zrínyi-udvar szakácskönyvében olvashatjuk. Ehhez kenyérrel és hagymával kellett megfőzni a kendermagot.

Makk és mák

Az előzőektől eltérően a makkolaj használata szórványos volt, kimondottan tájétel: Vas és Pozsony megyékben, a Bakonyban, Borsodban és a Székelyföldön fogyasztották, vagyis, ahol hozzájuthattak az erdőn a makkhoz. Nagyváti János 18. századi leírása nagyon érdekes, ebből kiderül, hogy kenyérre kenve is ették – akárcsak olasz vidéken az olívaolajat. Hasonló adatunk van az 1930-as évekből, ekkor kőkorsóban tárolták és zsír helyett fogyasztották a makk olaját a Bakony szegényei. Azonos okokból éltek vele a Hargita lábánál élő székelyek, egy évtizeddel később.

A mákolaj szintén nem tudott széles körben elterjedni, noha újságcikkekben próbálták népszerűsíteni. Mivel sok gondozást igényel, csak kerti termesztésre volt alkalmas, nagygazdaságoknak nem érte meg vele foglalkozni. A mákot ezért kiskertekben tartották, termesztése asszonyi munka volt (ezt ráadásul – a jó termés érdekében – szótlanul kellett végezni a népi hiedelem szerint), olaja ugyanakkor meghálálta az odafigyelést: egy elsősorban nőket érintő betegség, a csontritkulás természetes gyógyszere. Emellett idegerősítő, nyugtató és már a 16. századi füves könyvek rögzítették jótékony hatását. Konyhai alkalmazásáról 1794-ben ezt jegyezték fel: „az olajütők örömöst ütnek mákmagból olajat, mivel a ruhát igen kevéssé fogja meg. A mákmagból lett pogácsákat igen nagyon dicsérik levesben a cselédek számára. Vessen az ember egy darabot egy kevés sóval forró vízbe, keverje fel, s mindjárt készen van a leves.”

Tökmag

Más újvilági növényekkel összevetve meglepően korán, a 16. századtól megindult termesztése hazánkban a töknek. Két évszázaddal későbbi időből van adatunk arról, hogy ennek magjából szokás olajat sajtolni, Veszelszky Antal írja: „a magvából már ma sok helyen Magyarországban olajt ütnek és zsír helyett élnek vele. Én Túron [Somogy megye] magam is ettem 1781-dikben tökmagolajos laskát, és semmi kedvetlen ízét nem tapasztaltam. Be sok jó pénzt lehetne belőle szerezni, ha a provatzai olajt megelőzhetnénk a tökmag olajával!” A 19. század elejére a len és a kender mellett ez a legfontosabb növényi olajunk, a század közepén azonban megjelent előbb a repce, majd a napraforgó, ezeket pedig már nagy területen is lehet termeszteni, és könnyen kinyerhető az olajuk. 

A kisebb gazdaságokat felváltó, egyre nagyobb léptékben gondolkozó élelmiszeripar így szép lassan kiszorította a korábbi, egészséges növényi olajokat. Ezek némelyike ugyan még a hagyományos népi ételekben megmaradt, a szocialista menzakonyhát és az olcsó margarinokat azonban már nem tudta legyőzni. Jó hír, hogy teljesen nem tűntek el és napjaink egészségtudatos táplálkozása ismét e régi kedvencek felé fordult.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amikor megérkezik egy vonat, az önkéntes tolmácsok kiállnak a peron szélére, kezükben a táblával, amelyen ez áll: „perekladacs”, azaz tolmács. Miklós is közéjük tartozik, orosz származású, meg is mutatja az útlevelét. Több mint egy hete van kint a pályaudvaron, amikor befut egy újabb menekültekkel teli szerelvény a csarnokba. Felhívja rá a figyelmem, hogy dugjam el a diktafont, mert az emberek amúgy is félnek. „Hello Mister, can you help me?” – szólítja meg egy színesbőrű férfi Miklóst, útbaigazítást kérve, hol tudna egy tovább haladó vonatra jegyet váltani.

Az érkezők többsége továbbmegy

A tolmácsok közül többen is segítenek az utasoknak leemelni nehéz csomagjaikat a vonatról. A segélyszervezetek szintén a peronon fogadják az érkezőket, élelmet, frissítőt osztanak az elcsigázott embereknek, sokaknak van szükségük higiéniai cikkekre is. Miután az utasok leszállnak a vonatról, továbbfaggatom Miklóst. Azt mondja, az utasok kérései sokrétűek: van, akinek a hosszú út során megbetegedett a gyermeke, a kicsiket igyekeznek helyben ellátni a Bethesda Gyermekkórház kitelepült önkéntes orvosai. Bakancsos Edit aneszteziológus elmondja: a menekülni kényszerülő szülők a gyermekeiknek általában láz- és fájdalomcsillapítót kérnek, de gyakori, hogy pelenkára van szükségük.

A legtöbb utasnak elsősorban információ kell, hol találja a nagykövetséget, hogyan jut el a repülőtérre, az autóbusz- vagy egy másik vasúti pályaudvarra, hol találhat fuvart vagy szállást. Sokan határozott céllal érkeznek, csak átszállnak Budapesten, és már mennek is tovább Prágába, Bécsbe, Berlinbe a rokonaikhoz.

Miklós tapasztalatai alapján a fővárosunkba érkezők 80 százaléka még folytatja az útját.

Mások viszont egyáltalán nem tudják, mi lesz velük, nekik támogatásra, szállásra van szükségük. Miklós ilyenkor segít átmeneti szállást keresni, egy alkalommal például két ukrán hölgy keresett magának és a gyermekének szállást, a tolmács pedig a booking.com-on keresztül talált számukra megfelelőt. Miklós busszal el is kísérte a menekülteket a Ferenciek terén található hostelbe. Nyomatékosítja: lényegében azért vannak ők itt, hogy segítsenek mindenben, amiben csak lehet.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Egy napig nem isznak – van, aki hét gyerekkel jött

A háború kitörését követően szinte rögtön kijött segíteni honfitársainak Natalija, aki 20 éve érkezett Ukrajnából. Korábban Kijevtől délre, Cserkasziban élt, 18 éves kora óta tartózkodik Magyarországon, itt tanult meg magyarul. Ma az ukrán önkormányzatnál dolgozik. Segít jegyet venni, szállást keres azoknak, akiknek elképzelésük sincs arról, mi lesz velük, csak azonnal elindultak, ahogy a vidéküket is elérte a háború. Először a kárpátaljaiak érkeztek, idézi fel, majd nem sokkal később megjelentek azok is, akik az ország belsejében élnek: Kijevben, Harkivban, Marjupolban. Sokan 2-3 napig is úton vannak, mire elérik a Nyugati pályaudvart.

Előfordul, teszi hozzá Natalija, hogy a menekülők akár 24 órán át sem jutnak ivóvízhez. „Rengeteg kisgyermek érkezik, az egyik nap egy anyuka hét gyermekkel szállt le a vonatról” – emlékszik vissza a középkorú hölgy.

A tolmács nem csak a nyelvi nehézségekben segít

Nemrég érkezett Kárpátaljáról a beregszászi diák, Tamás, aki jelenleg a nővérénél lakik Budapesten. Már az elején elhatározta: amíg a krízis tart, mindennap a Nyugatiban lesz. Amióta tolmácsol, sokféle helyzetben kellett segítenie. Egy család Pozsonyba szeretett volna továbbutazni, de csupán öt percük maradt a vonat indulásáig, és még nem volt jegyük. Tamás tudta, hogy alapesetben már nem is tudnának váltani, mert a pénztáraknál egész nap hosszú sor áll.

Ezért megkérdezte a kalauzt, meg tudnák-e várni a családot, amíg jegyet vesznek. Sikerrel járt.

A legszívbemarkolóbb jelenet az volt számára, amikor egy hölgy sírva fakadt, miután leszállt a vonatról. Beszélgetésünk alatt egy marokkói diák szólítja meg ukránul, a tolmács telefonját kéri kölcsön, mert elhagyta a sajátját. Ám mint kiderül, ez még csak a kisebbik baj: barátaival a Keleti pályaudvarról indultak volna Prágába, a jegy azonban az ismerőseinél volt, akikkel elveszítették egymást, és telefon híján nem is tudja elérni őket. Tamás készülékén igyekszik megkeresi diáktársait a közösségi oldalakon.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Szása magyar állampolgár, de folyékonyan beszél oroszul, s bár az ukránok és az oroszok szeretik eltérőként definiálni a nyelvüket, azért bőven elég az átfedés ahhoz, hogy ki-ki a maga nyelvén beszélve szinte maradéktalanul megértse a másikat, így a fiatal lány is képes kamatoztatni a nyelvtudását. Egy család éppen fuvart keresve fordul hozzá, mert nem tudnak eljutni a lefoglalt szállásukra.

Szása nem faggatja az utasokat, azt mondja, nem akar sebeket feltépni.

Arról beszélgetünk, hogy úgy tapasztalja: a tolmácsok proaktívak, igyekeznek támaszt nyújtani, ha úgy látják, szükség lehet a nyelvtudásukra. Szása legtöbbször türelmesen megvárja, amíg megszólítják azok, akiknek szükségük van valamire, és híján vannak nyelvtudásnak, de volt már példa arra is, hogy közbeavatkozott, mert észrevette: egy magát angolul megértetni próbáló utas nem járt sikerrel az egyik önkéntesnél. Orosz tolmácsolással végül elérte a célját.

Mindenkinek az élete a tét

Több napja jár ki Márta, az ukrán nemzetiségű vevőszolgálatos is a Nyugatiba, ő 20 éve jött el Lembergből, hogy nálunk kezdjen új életet. A magyarországi ukrán egyesülettől értesült arról, hogy a vonattal menekülő honfitársainak segítségre van szüksége. „Az itt élő ukránok összetartanak” – szögezi le. Ő is úgy tapasztalja, hogy a legtöbben céltudatosan érkeznek az országba: vagy továbbmennek nyugatra, vagy itt élő rokonaiknál szállnak meg.

„Sok érdekes esettel találkoztam, de volt egy idegtépő pár óra, ami sokunkat megviselt.

Egy itt élő család a Kijevben tanuló fiukat várta. A vonatról, amellyel érkeznie kellett volna, azonban nem szállt le. Édesanyját órákon keresztül nyugtattuk, mert nem tudott semmit a gyermekéről.

Szerencsére a következő vonattal megérkezett a fiú, mint utóbb kiderült, nem fért fel az előtte indulóra, ám erről már nem tudta értesíteni édesanyját” – meséli Márta.

Az emberek, akik Magyarországra menekülnek, azt gondolják, nem biztos, hogy lesz hová visszamenniük. „Egy fiatal srác Harkivból jött, azt mondta, mindennap nézi a híreket, figyelve, hogy a bejátszásokban mutatott képeken az ő házát látja-e lebombázva vagy sem” – oszt meg egy másik szomorú történetet a szőke hölgy. Olyan esettel is találkozott, amikor a hazaszeretet felülírta a biztonság iránti vágyat: egy fiatal férfi visszafelé akart indulni, mert harcolni akart Ukrajnáért.

Kérlelték, várjon reggelig, akkor direkt járata lehet, de a férfi az első vonattal indulni szeretett volna, azt mondta, neki minden perc számít.

Élelmiszerhiány, lebombázott új otthon

Stefánia még a háború kirobbanása előtt érkezett, de pár nap múlva ő is szeretne visszatérni szülőföldjére. Az önkéntes tolmács azt mondja, azért, mert ott még többet tud segíteni, mint Budapesten. Nagyszüleit Ungváron hagyta, aggódik értük. Kárpátalján, ahová még nem ért el a háború borzalma, sok, az ország keleti részeiről érkező család vett ki házat, próbálják ott átvészelni a válságot. Nagymamájától úgy értesült, hogy kisebb káosz alakult ki a városban, néhány alapvető élelmiszert, mint például cukrot, nem lehet kapni.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A fiatal, magas Denis feltűnő jelenség, könnyen megtalálják a segítségre szorulók. Másfél éve tartózkodik Magyarországon, fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozik – az EU Európai Szolidaritási Testület programja keretében dolgozik nálunk. A háború kitörése és az első menekültek érkezése óta kint van a pályaudvaron, esténként, a napi munka után érkezik. Több száz embernek segített már, köztük mozgássérültnek is.

Találkozott nagyon kemény élettörténetekkel, például egy fiatal pár csupán két hónapja vásárolta meg az új otthonát, amit pár napja lebombáztak.

Kézzelfogható személyes tragédiák

A riport elején már megszólaltatott Miklóssal futok össze ismét. Azt mondja, ő is találkozott olyanokkal, akiknek lebombázták az otthonát, egy bortermelőnek pedig a szőlőit pusztították el az aknák. Akik Harkivból és Odesszából érkeznek, arról számolnak be, hogy a városaikat szinte a földdel tették egyenlővé az orosz rakéták. Miklós olyan ukrán nővel is beszélt már, aki elveszítette a férjét a háborúban, majd elmenekült Ukrajnából a gyermekével, gyakorlatilag pénz és kilátások nélkül.

Miklós két családot is befogadott albérletébe a főbérlője engedélyével: egy házaspárt a kétéves gyermekükkel, és egy idősebb párt. A befogadott menekültek négy napig utaztak egyfolytában, mire elérték a magyar fővárost. Először Lengyelország irányába indultak, de onnan nem mentek tovább vonatok, ezért átirányították őket Szlovákiába. Mivel grúz nemzetiségűek, és csak grúz papírokkal rendelkeztek, az ország nem tudta őket fogadni. Így továbbindultak Záhony felé, ott jöttek át Magyarországra. A grúz menekültek a hálájukat úgy fejezték ki, hogy Miklós emberségét megosztották a Facebookon.

„Mostanáig több mint kétezer önkéntes jelentkezett nálunk, közülük nyolcvanan a tolmácsolásban segítenek, ukránul, oroszul, angolul. A tolmácsaink váltásban, folyamatosan dolgoznak a Nyugati pályaudvaron és Záhonyban egyaránt” – közölte érdeklődésünkre Dobis-Lucski Zsófia, a Magyar Református Szeretetszolgálat kommunikációs referense. Hozzátette: az önkéntesek a tolmácsolás mellett rakodási munkára, szállítási feladatokra, segítő ponton önkéntes munkára, szálláshely-felajánlásra, egészségügyi vagy pszichológiai segítségnyújtásra is vállalkozhatnak.

„Wéber Anikó »Az osztály vesztese« című könyve nagyon közelről érintett engem. Mégpedig azért, mert én is egy 5. osztályos fiú édesanyja vagyok. Aki, amikor meglátta a könyv címét, nevetve mondta, hogy »Ez a könyv akkor rólam szól!« Ő csak nevetett, nekem pedig összefacsarodott a szívem. És eszembe jutott, hogy minek van nap mint nap kitéve az iskolában. Ha játszik a többiekkel, akkor sokszor szándékosan fellökik, ha nem játszik, hanem olvas a szünetben, akkor előfordul, hogy kinevetik, csupán azért, mert olvas. Ha fellökik és elszakad a nadrágja, akkor sem kel senki a védelmére, még az iskola pedagógusai sem, mert legtöbbször ők a szünetekben beszélgetnek egymással. Ha ő védené meg saját magát, akkor szerencsétlenségére azt éppen észrevenné egy tanár, és akkor még ő kapna fejmosást. Ha nem vesz részt a durva fiújátékokban, akkor kiközösítik, ha részt vesz, akkor esetleg alul marad, mert se nem egy verekedős, se nem egy harcias gyerek. Ha éppen ezért a lányokkal beszélget, akkor ismét előfordul, hogy nevetség tárgya lesz a fiúk körében.

Kemény könyv volt ez, arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hagyjuk, hogy gyermekünk áldozattá váljon! Ne intsük le, ne bagatellizáljuk el, ha panaszkodik valamilyen őt ért sérelemről!

Hallgassuk meg, találjuk meg a megfelelő vigasztalást, erősítsük meg és segítsünk neki, tudja, hogy ránk mindig, mindenben számíthat! Ajánlott olvasmány minden pedagógusnak, minden szülőnek és hasonló korú gyereknek!” – írja Bea, egy ötödik osztályos kisfiú édesanyja Az osztály vesztese című ifjúsági regényről a moly.hu-n. 

A vajai fiú 

2021. szeptember 6-án láttam meg a posztot, amit sok ismerősöm megosztott a közösségi médiában. A bejegyzésben a kétségbeesett édesanya, L. Edina segélykiáltását olvashatta az ország, amiben tizenhat éves fia eltűnéséről írt. A poszt miatt sokan úgy hajtottuk álomra aznap a fejünket, hogy azt kívántuk, legyen jó vége a történetnek, és szóljanak másnap arról a hírek, hogy Gábor épségben hazakerült. Sajnos nem így történt. A fiú önkezűleg vetett véget életének, másnap felakasztva találta meg nevelőapja. A hír az egész magyar társadalmat sokkolta. Bár gyakran olvashattunk arról az interneten, hogy az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, Ázsiában történnek ilyen szörnyű esetek, de nem itt, nem nálunk, nem a magyar iskolák falai között. Pedig a kortárs bántalmazás régóta létező probléma itthon is, egy 2018-as UNICEF-jelentés szerint a tizenhárom és tizenöt év közötti magyar gyerekek ötvenegy százaléka vett már részt valamilyen formában iskolai zaklatásban. 
„Amikor megtudtam, hogy mi történt, arra gondoltam, milyen reménytelen helyzetben lehetett a fiú, aki nem látott más kiutat, hogy megszüntesse a szenvedését.

Aki öngyilkossági késztetésekkel küzd, valójában nem a halált vágyja, hanem másként szeretne élni, a fájdalmaitól megszabadulni.

Minden gyerek megérdemli, hogy olyan környezetben lehessen, ahol megtapasztalhatja a biztonságot, az elfogadást és a szeretetet” – magyarázza Borbély Lilla. 
A Be Balanced Pszichológiai Pont szakértője arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a jelenség egyáltalán nem újkeletű, a szekálás ma már az internetnek köszönhetően nem ér véget az iskola falain belül. Egy kínos fotó, kellemetlen történet másodpercek alatt valakinek a telefonján landolhat, ahogy az áldozat is a nap bármely időszakában ki lehet téve bántó üzeneteknek. A pszichológus hangsúlyozza, hogy a kirekesztésnek is új teret adhat az internet, például a Facebook-csoportokon keresztül. Ezt Wéber Anikó is megerősítette, aki első regényében, Az osztály vesztesében az iskolai szekálás, vagyis a bullying jelenségét járta körül. Anikó az egyetem után egy pesti általános iskolában helyezkedett el, ahol napközis tanárként is dolgozott, így beszélgethetett a gyerekekkel arról, hogyan érzik magukat az iskolában. 
„Egyik kollégám mesélte, hogy volt, aki az osztályban külön Facebook-csoportot hozott létre, amiből kizártak egy gyereket, akiről bántó dolgokat írtak a csoporton belül, majd ezt el is mondták neki. De az is előfordult, hogy füzetet vezettek egy kislányról, amiben mindenféle gonosz dolgokat írtak róla” – osztja meg tapasztalatait az író, aki szerint a fizikai erőszakot könnyebben észreveszik a pedagógusok, a lelki terror viszont sokszor rejtve marad a felnőttek előtt, így a probléma kezelése is nehezebb. 
Borbély Lilla szerint bárkiből válhat céltábla, az áldozatok nem butábbak vagy csúnyábbak a többieknél, viszont lehetnek szorongóak, így a bántók könnyen ráéreznek a „nyomógombjaikra”. „Lehet, hogy több osztálytárs­nál megkezdik a szekálást, de ők nem a kívánt módon reagálnak, például megvédik magukat, vagy nevetnek a dolgon. Ugyanakkor a bullying sokkal inkább a közösségről szól, hiszen a kiegyensúlyozatlan erőviszonyokon alapul, és a leggyakoribb célja a népszerűség vagy a hatalom megszerzése” – teszi hozzá a szakértő. 
A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy a bully­ing valójában nemcsak a közvetlen célpontnak fáj, hiszen mindenki a helyzet áldozatává válik. A szemlélők mentális egészségét is jelentősen befolyásolja a látott bántalmazás, mégpedig a bűntudaton, a kiszolgáltatottság érzésén és a tétlenség okozta megbánáson keresztül. Éppen ezért a szakértő véleménye szerint kulcsfontosságú a szemlélők bevonása a megoldásba, hiszen ha ők nem fogadják el az erőszakot, vagy kiállnak az áldozatért, a zaklatónak nem lesz mit nyernie a helyzetből. Borbély Lilla iskolapszichológusként gyakran tapasztalta, hogy a zaklató olyan alacsony önbecsülésű gyerek, akit magát is bántanak vagy elhanyagolnak, illetve az elfogadhatónál merevebb, korlátozóbb és hierarchikusabb családban nevelkedik. De van a zaklatóknak egy másik, jól körülhatárolható csoportja is, ezt a jó tanulók, sportolók, népszerű diákok alkotják. 

Kép

Kép: Freepik

A segítségkérés nem árulkodás! 

Borbély Lilla úgy látja, hogy felnőtt beavatkozás nélkül a bullying nehezen megállítható folyamat, így az elsődleges az lenne, hogy a gyermek szólni tudjon felelős felnőtteknek arról, amit tapasztal. Prevenciós programok során éppen ezért helyeznek nagy hangsúlyt arra, hogy a gyerekek megtanulják elkülöníteni az árulkodást a segítségkéréstől.

Ugyanakkor az áldozatok nagyon sok esetben nem szólnak, mert például attól tartanak, még nagyobb bajba kerülnek, ami sajnos némely közösségben nem alaptalan félelem.

A szakember szerint ezen a környezet sokszor bagatellizáló hozzáállása sem segít, amely azt az üzenetet hordozza az áldozatok számára, hogy ezt ki kell bírni, majd elmúlik, „okos enged, szamár szenved”. A pszichológus fontosnak tartja azt is, hogyan reagál az áldozat ilyen helyzetben. Az asszertív, kizökkentő megoldások kifogják a szelet a zaklató vitorlájából, mert így a játszmája nem éri el a célját. Ez a képessége a gyerekeknek fejleszthető. 
Az L. Gábor szomorú történetéről szóló híradások alatti hozzászólások arról árulkodnak, hogy sokan azt gondolják, hogy ők szülőként biztosan képesek lettek volna megelőzni a rettenetes végkifejletet. Az igazság azonban az, hogy minden bántalmazás körülményei egyediek és összetettek, így nem szerencsés a „mi lett volna, ha?” kérdésre egzakt válaszokat adni, és kiválasztani valakit, akire ujjal lehet mutogatni. A szakértők szerint ehelyett a prevencióra kell nagy hangsúlyt fektetni, informálódni arról, hogy milyen lehetőségek vannak a bajba jutottak megsegítésére. 

A gyereknek tudnia kell, hogy nincs egyedül! 

Borbély Lilla szerint szülőként fontos, hogy hallgassuk meg a gyerekünket arról, hogy mi történt, mit érez, majd vonjuk be őt is a megoldás megtalálásába. Jó, ha a gyermek közreműködésével össze tudunk fogni támogató felnőttekkel (például tanárokkal, iskolai dolgozókkal, közeli családtagokkal, akikben megbízunk). Fontos, hogy jelezzük az iskola felé, hogy mit tapasztalunk, mert csak akkor történhet meg a közösségi szintű, komoly beavatkozás. Helyezzünk hangsúlyt az önbizalom-építésre úgy, hogy a gyerek számára élvezetes tevékenységeket biztosítunk, és dicsérjük az erőfeszítéseit, valamint az elért teljesítményét, eredményeit! 
Wéber Anikó úgy látja, hogy a pedagógusok nincsenek megfelelő eszközökkel felruházva, mert a képzés alatt nem készítik fel őket arra, hogyan lehetne ezeket a helyzeteket hatékonyan kezelni, így mindenki csak saját magára és a helyi közösségre támaszkodhat. 
„Azt tapasztaltam, ha a pedagógusok és a szülők között jó a kapcsolat, az csökkentheti a szorongást és a stresszt a gyerekekben. Volt olyan, hogy a pedagógusok közösen választottak valamilyen módszert, amivel oktatták, nevelték a gyerekeket, és amivel vissza tudták szorítani az agressziót. Ismerek egy kollégát, aki gyerekcoachként arra összpontosított, hogy mindenkiben megkeresse, hogy miben tehetséges, miben erős, és azt támogatta, így a gyerekek láthatták egymásban az értéket. A közösségépítés és az önbizalom-erősítés megszüntette az osztályban a bántalmazást” – emlékszik vissza az író. A pszichológus egyetért azzal, hogy az iskola és a pedagógus részéről a bántást nem toleráló légkör kialakítása is elsődleges, vagyis tudatosítani kell, hogy a bullying következményekkel jár. 

A gyermekeket ért kirekesztés, szekálás, fizikai és lelki terror a későbbi életükre is nagy hatással van, sokan fordulnak felnőttként pszichológushoz olyan problémákkal, amelyek a fiatalkori bántalmazásban gyökereznek. 

„Korábban iskolapszichológusi munkám jelentős részét tette ki a bullying-prevenció általános iskolákban, illetve jelenleg is tartok külsősként ilyen előadásokat, beszélgetéseket. Nem volt olyan foglalkozás, ahol ne tudtak volna a gyerekek számos dolgot írni, amikor megkérdeztem, ők milyen bántó mondatokat kapnak a kortársaktól. A zaklatás hosszú távú hatása is nagyon nehéz. Számos felnőtt, akivel a rendelésemen találkozom, áldozat volt iskoláskorában. Megrendítő látni, ahogy az önbizalomhiány, a csökkentértékűség-érzés és a bizalmatlanság mögött felsejlenek az iskolai bántalmazó emlékek” – hívja fel a figyelmet a bullying hosszú távú hatásaira Borbély Lilla. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ezek a kiszólások a kódexek margóin mintha századokon, időn és téren egy pillanatra átlépve huncutul odaintenének, odasúgnának nekünk valamit – ezúttal magukról a másoló nővérekről. Fehér szerzetesi ruhájuk és fekete fátyluk ellenére ilyenkor egy villanásnyi időre megláthatjuk az egyenes hátú apáca alakja mögött a fáradt asszonyt, a megértésre vágyódó embert vagy a hírnév kísértésének ellenállni nem tudó hétköznapi hőst. Hozzánk szólnak…

A középkori kódexmásoló műhelyeket, a scriptoriumokat hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint egy sötét termet, ahol az apácák még az esti gyertyafény mellett is gyötrelmesen másoltak, és éjszaka „körmükre égett a munka”, azaz a gyertya. Valójában az íróteremben csak nappali világosság mellett volt szabad dolgozniuk, és a ferde lapú írótáblák egy-egy ablakmélyedésben álltak, ahonnan kilátás nyílt a tájra, a természeti környezetre, a sok-sok zöldre, hogy a megerőltető munkát végző másolók szeme időről időre megpihenhessen, és a lelkük szabadon szárnyaljon. Nagyon sürgős munka lehetett csal az, amelyet a körmükre ragasztott gyertya fényénél végeztek, amit valóban „körmöltek”.

Ki volt Ráskay Lea?

A domonkos apácák kolostorát, ahol az egyik híres magyar scriptorium működött, IV. Béla alapította, s ő jelentősen támogatta a működését birtokokkal is. Az íróműhely létrehozása komoly anyagi erőket igényelt, drága holmi volt ugyanis a pergamen, a papír, a festékek és az íróeszközök is.

Nemesi származású leányok nevelkedtek ebben a sajátos hangulatú, a Nyulak szigetén épült kolostorban, amelyet ma Margit-szigetként ismerünk. Később e leányok közül kerültek ki a korabeli műveltséget megszerző és magas fokon gyakorló másoló szerzetesnők.

Egyikük, Ráskay Lea a 16. század elején élt a szigeten, történetesen ugyanabban a kolostorban, ahol az általa másolt szöveg főszereplője, Árpád-házi Szent Margit is. Nem csoda, ha a másoló kötődött a szöveghez, a benne megjelenő tájhoz és az épített környezethez, magához a kolostorhoz is. Az már izgalmasabb kérdés, hogy a kópián dolgozó apáca némileg a sajátjaként, szinte nyersanyagként kezelte az általa másolt szöveget.

Ráskay Lea társaival együtt több kódexen is dolgozott egyszerre (bár Lea az általa másolt öt kódex közül négyet tejesen egyedül másolt, valószínűleg szeretett egyedül dolgozni). Ő volt a kolostor könyvtárosa, és titkári teendőket is végzett. Széles körű műveltséget szerzett, és biztos latin tudással rendelkezett. Ő volt az első kódexmásoló nő, akit azonosítani tudtunk – mert ő bele merte írni a nevét a szövegbe.

Hogyan dolgozott?

A kódexíráshoz Lea gót, bastarda típusú betűket használt, amelyeknek teteje és alja hegyes, oldaluk pedig görbe. A karakterek mérete – alig észrevehető mértékben – talán a fáradtsággal arányosan csökken néhol, majd visszatér újra az eredeti méret. Volt olyan kódexírónk is, aki az ünnepekről szóló részeket emelte ki nagyobb betűmérettel, talán mert lelke ezt az írásképet igényelte az ünnep iránti lelkesedése kimutatására. A betűméret megváltozása az első olyan hibaüzenet, amelytől furcsamód nem sérül az információ, hanem inkább több lesz, személyesebb, gazdagabb.

Már nemcsak Margit legendáját olvassuk, hanem Leáét is, a főszereplő mellé belép új szereplőként a másoló, és harmadikként társul hozzájuk maga az olvasó, aki a szent élettörténetét a maga szűrőjén keresztül értelmezi.

Később a Szent Margit-legenda kódexében váratlanul egy iniciálé számára kihagyott üres hellyel szembesülünk, és nem ez az egyetlen kihagyás. Ezek a burjánzó, kacskaringós, esetleg arany vagy más élénk színnel készült rajzok a fejezetek elején álltak, hátteret adtak az ékes kezdőbetűknek, figurákat és jeleneteket elevenítettek meg, nem ritkán magát a másolóműhelyben folyó munkát. Ezúttal a fejezetkezdő díszítés sosem készült el, maga a betű is hiányzik, maradt a sokatmondó hézag, a kihagyás, a szünetjel… Talán szétszórtság, kelletlenség vagy fáradtság jele volt ez, vagy egyszerűen olyasvalaki nyoma, aki sosem tér vissza üres, már elhagyott helyekhez? Valószínű, hogy a kor szokásának megfelelően az iniciálékat nem a szöveg másolója, hanem egy erre szakosodott kézügyességű nővér készítette volna, aki talán elfeledkezett róla... Az üres hely sajátságos kíváncsiságot ébreszt, megszólít, üzenetet hordoz. Ráskay Lea többet és sűrűbben hibázott, mint társnői, mégis az ő nevét ismerjük a legtöbben.

A másolat egyébként különös módon hosszabbra sikerült az eredeti szövegnél. Itt-ott feltűnik benne néhány, az eredetitől idegen betoldás, a soror szívének oly kedves kút, fák, enteriőrök leírása, amelyeknek „soron kívüli” beszúrására magától értetődően jogot formált. Valószínűleg a társainak kedveskedett vele, hiszen a másoló apácák ugyanott éltek, Margit kolostorában, a Nyulak szigetén, ugyanazt a tájat és ugyanazt az épületet látták, mint a legendában szereplő királylány. Lea valójában nemcsak másolta, hanem részben át is írta, újrateremtette a legendát. Sőt! Csatlakozott hozzá, újabb legendával gyarapította: a saját történetével.

Kép

Margit-legenda kódex, Ráskay Lea kézírása - Kép: Wikipedia

Lea írásképe egyébiránt már-már átlépte a semlegesség határát. A jobb oldali írástükröt például gyakorta figyelmen kívül hagyta, azaz nem szépítem: az apáca túlírt a margón. Ezért is történhetett meg az a gyalázat, hogy a későbbi könyvkötő a szóvégeket minden különösebb skrupulus nélkül levágta az oldal széléről.

Lehet, hogy Lea szellemét a regula nem tudta gúzsba kötni, vagy csak amolyan túlírós fajta volt, ki tudja?

Szelíden rendbontó egyénisége utat talál az olvasóhoz, még akkor is, ha a teljes életét mások szolgálatára szánta, míg maga árnyékban igyekezett maradni. Nem sikerült neki, személyisége túláradt a regulán, jelet adott magáról is. A hibákat következetesen erős áthúzással javította, nem kísérletezett törléssel.

Idézetek a másolóktól

„igen fáj fejem” – szól ki nekem a lapszélről Lea egyik másolótársa, Katalin apáca írása a Gömöry-kódexből. A kézírásos jegyzet váratlanul profán, ám a kódexmásolók történetében nem egyedi példa. „igen beteg valék” – írja Katalin egy másik lapszélen, máskor pedig a könyv megrendelőjéhez intéz néhány elmarasztaló szót: „Én édes Krisztinám, nám (lám) igen szép az könyv, mire nem fizetsz?”

Lea saját korának, a 16. század elejének aktuális eseményeit több ízben, sőt rendszeresen jelezte az általa másolt öt kódex szövegében, a dátumok leírását követően. „Ezen esztendőben lőn az keresztes had, magyar országnak örök emlékezeti, kiben veszének sok nemes urak az kegyetlen pór hadnagyoknak kegyetlenségek miatt” – írja Lea az 1514-es Dózsa-féle felkelésről, és arra gondolok, milyen késztetés vagy szükséglet vezette, hogy a napi eseménnyel felülírta a másolandó szöveget? 

A Pozsonyi Kódex scriptora is teljes természetességgel egyenesen odafordul az olvasójához, és marginális jegyzetével egészen más világba kalauzolja az olvasót, mint az eredeti kötött szöveg: „jaj, hogy fáradék bor ítlan” – olvasom, és a profán magánbejegyzésből fölnézve most már zavartalanul a másoló arcába bámulok.

A premontrei apácafátyol alatt rakoncátlan göndör tincseket képzelek, virgonc energiát és a kolostor folyosóján visszhangzó nevetést. A szövegtől eltérés számomra nem hiba: üzenet az üzeneten túlról, titkos záradék, plusz bit érték.

A Thewrewk-kódex ismeretlen scriptora pedig így jegyezte fel lelke sóhaját: „Imádj érettem, édes leányom, Jusztina, hogy Isten bocsássa meg bűnömet; mondj mindennap csak egy Ave Mariát érettem” – és az imát, amit Jusztinától kért, én is elmondom érte.

Sok cikk jelent meg mostanában erről, bevallom, egyiket sem olvastam, mert valahogy annyira abszurdnak érzem a helyzetet, hogy időre van szükségem. Nem azért, mert homokba dugom a fejem – olvasom én a híreket, és a B tervem is nagyjából készen van –, hanem azért, mert másról akarok beszélni. Most, amikor a félelem szinte tapintható a levegőben, s olyan szavak repkednek, mint atom, sebesültek és frontvonal, én nem ezeket szeretném ismételgetni.

Én a békéről akarok beszélni, mert azt szeretném, hogy amikor ezek a gyerekek felnőnek, erre emlékezzenek. Arra, hogy mi a békéről beszéltünk.

Emlékezzenek erre akkor is, ha majd nekik kell dönteniük arról, legyen-e béke a világon!

Így tehát mi nem a háborúról, hanem a békéről beszélgettünk, és megkértem néhány kolléganőmet is, hogy tegyék ugyanezt ők is. Aztán pedig összegyűjtöttük a legérdekesebb gondolatokat: mit jelent a gyerekek számára a béke egy mondatban.

Íme, ennyiféle lehet a béke egy alsós kisgyerek lelkében:

„Otthon vagyok a családommal.”
„Nálam van a nagymamám, és együtt játszunk.”
„Együtt van a család, mindenki nyugodt és kedves.”
„Amikor péntek van, és én az ágyamban a Harry Pottert olvasom.”
„Akkor van bennem béke, ha megölelem Mancit.”
„A békés környezet csendes, tele virágokkal. Egy hely, ahol kikapcsolódhatok.”
„Amikor mindenki otthon van velem.”
„Ha péntek este van. És kész van a házim.”
„Amikor a barátaimmal focizunk. Vagy apával.”
„Amikor együtt ülünk a családdal, és beszélgetünk. Amikor nincs semmi feladat.”
„A béke nekem az, amikor a szabadban vagyunk a családommal.”
„Amikor a nagyiék megjönnek.”
„Ha Zeller az ölemben van. Amikor anyával főzünk.”
„Amikor jóban vannak az emberek, akkor béke van.”
„Ha a húgom nem tombol, és én sem veszekedek senkivel.”
„Akkor van köztünk béke, ha szeretjük egymást, és vidámak vagyunk.”
„Nekem a béke azt jelenti, hogy a Balaton partján sétálok, azaz, amikor csend van.”
„Amikor a barátaimmal játszunk.”
„Nekem a béke egy érzés, ami szeretetet fejez ki. Csendet, barátságot, jókedvet, megértést.”
„Amikor az ágyamban fekszem, és minden csendes.”
„Az én szempontomból az a béke, hogyha minden ország békében él, békés minden, és a családom egészséges.”
„A béke, az egy olyan dolog, amire mindenki vágyik. Az emberek nem gonoszkodnak, hanem segítik egymást. A családok közötti békességet jelenti.”
„Ha mondjuk két ember veszekszik, akkor tegyük föl, hogy az egyik ember bocsánatot kér a másiktól, és a másik mondjuk elfogadja a bocsánatkérést. Akkor ők békét kötnek.”
„Nem csúfoljuk, nem bántjuk a másikat, hanem segítünk neki.”
„Megosztjuk másokkal, amink van.”
„Amikor tiszteljük egymást.”
„Békében nincs konfliktus, sem a környezetemben, sem máshol. Egyetértés van, szabadság, nincs hatalomvágy.”
„Szerintem nekem a béke a barátságról meg a szeretetről szól. A családom meg a barátaim számítanak nekem békének. Nagyon szeretném, hogy a világban és az osztályunkban béke legyen.”
„A béke az, amikor nem veszekszik senki. A kibékülés is azt jelenti, hogy béke van.”
„Amikor karácsonykor együtt van a család.”

Hát, most őszintén, kedves felnőttek! Olyan lehetetlen kívánságok ezek?

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2020-as adatai szerint a magyarok átlagosan 8,5 évet töltenek egy munkahelyen. Svájc és Svédország hasonló átlagot tudhat magáénak, miközben szomszéd országainknál ezek az értékek jóval magasabbak: Romániában és Szlovákiában átlagosan 10 évet, Horvátországban és Ausztriában 10,5 évet, míg Szlovéniában 11,5 évet dolgoznak az emberek egy munkahelyen. A legmagasabb átlagot Olaszország és Görögország éri el, itt közel 13,5 évre köteleződnek el a munkavállalók.

Fiatalság + járványhelyzet = munkahelyváltás?

A köztudatban az a feltételezés él – nem megalapozatlanul –, hogy a gyakori munkahelyváltás leginkább a huszonévesekre jellemző. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne igény részükről a hosszú távú tervezésre.

A Groupama Biztosító 2019-es kutatása rámutat, hogy a fiatal munkavállalók is szeretnének évekig ugyanazon a munkahelyen maradni: a válaszadók 62 százaléka szerint jobb legalább 5-10 évig ugyanannál a cégnél dolgozni.

A pandémia ráadásul újabb jelenségeket hozott magával. A járvány berobbanásakor a munkaadók jogosan számíthattak arra, hogy a „kötelező” home office a munkahelytől és a munkatársaktól való fizikai eltávolodás miatt munkahelyváltási hullámot hozhat magával. Eközben nagyobb igény lett a rugalmas, illetve hibrid munkavégzésre, amelyet eleinte nem minden cég alkalmazott szívesen. A Microsoft által készített 2021-es Work Trend Index felméréséből – amelyben 31 ország több mint 30 ezer munkavállalóját kérdezték – kiderül, hogy a dolgozók 40 százaléka tervezte, hogy még az adott évben munkahelyet vált.

A járványhelyzet végül nem mindenkit sarkallt munkahelyváltásra. Olyan személyeket kerestem fel, akik egy, két, illetve három évtizede dolgoznak ugyanazon a helyen, azzal a céllal, hogy kiderítsem, mi a titka a kitartásuknak és a hűségüknek.

Megértő vezetőség, anyagi és emberi megbecsülés

Anna 2009 óta dolgozik egy orvostechnikai eszközöket gyártó és forgalmazó cégnél vidéken. Recepciósként kezdte, de fél év múlva sikerült átkerülnie a logisztikai és kereskedelmi ügyintéző csapatba. Elsősorban a munkatársakkal és a főnökséggel való jó viszony tartja őt ezen a helyen, de nagy előny számára, hogy gyalog is könnyen megközelíthető a munkahelye. Ugyanakkor motiválja a fizetés és a különböző juttatások is: karácsonyi ajándékok, bónuszok. A cégnél rendszeresek a csapatépítő programok és az utazási lehetőségek. Utóbbinak köszönhetően Anna eljutott olyan külföldi utakra, amelyekre saját erőforrásból talán sosem telt volna neki.  

Szerinte fontos, hogy a munkaadó megbecsülje a dolgozóit – náluk ennek hagyománya van. Éves értékeléseket szoktak tartani, de vannak rendezvények is, ahol a legjobb részlegeket és munkatársakat díjazzák.

Anna ezenfelül úgy gondolja, hogy a munkavállalónak is oda kell tennie magát, alázatosnak és alkalmazkodóképesnek kell lennie, továbbá meghatározó a tisztelettudó és segítőkész hozzáállás is.

Tamás 14 éve dolgozik informatikusként az energetikai szektorban. Szerencsésnek tartja magát, mivel soha nem volt olyan főnöke, aki keresztbe akart volna tenni neki. Mindemellett lehetősége volt a szakmai fejlődésre, és arra is, hogy visszamondjon egy olyan pozíciót, amely számára túl stresszes volt. A főnökség megértően állt a helyzethez, ezért más területen biztosítottak neki munkát.

Számára a multikörnyezet az ideális közeg, mivel itt lehetőség van időről időre pozíciót váltani – nemcsak magasabbra, hanem más típusúra is, hogy változó legyen a terhelés. Megtartóerő számára, hogy olyan juttatások vannak a cégnél, amelyek máshol nincsenek: például évi 40 óra, amit ki lehet venni arra, hogy eljusson valaki fogorvoshoz vagy szülői értekezletre munkaidőben. De a cégnél az ingyenes nyelvtanulás is biztosított.

Megtalálni a pozitívumot ott, ahol nem megy a váltás

Ákos 22 éve foglalkozik szállítmányozással és logisztikával, fióktelep-vezető.

A legjobb dolognak a munkahelyén a kollégáit tartja, akikért, úgy érzi, érdemes harcolni, és akiket nem szívesen hagyna magukra.

Bevallja, hogy többször is fel szeretett volna mondani a főnökei miatt, akik nem motiválják, és a munkáját sem értékelik igazán. De a váltást egyrészt a kora miatt érzi rizikósnak (55 éves), másrészt tisztában van vele, hogy nehezen találna a mostanihoz hasonló vezetői állást a szállítmányozópiacon.

Vezetőként viszont fontosnak tartja, hogy az alkalmazottak folyamatos visszajelzést kapjanak a munkájukról, és legyen lehetőségük fejlődni, kibontakozni. A cégnél továbbtanulási támogatásokkal ösztönzik a munkavállalókat, igyekeznek családbarát hozzáállást tanúsítani, nyitottak és segítőkészek a dolgozók személyes problémáival kapcsolatban – Ákos szerint ez is kulcsfontosságú a munkaerő megtartása érdekében.

Eszter 30 éve foglalkozik vámellenőrzéssel, pénzügyőr. A középiskola befejezése után kezdett el ezen a területen dolgozni. Ebben a közegben „nőtt fel", erősen él benne a hivatástudat.

Egyfajta tartást és elköteleződést ad számára az egyenruha, és a tény, hogy fegyveres testületnél szolgál. De az anyagi biztonság is sokat nyom számára a latban.

A bizonytalan és folyamatos átszervezések, valamint a nagy munkatempó és a magas elvárások miatt megfordult már a fejében a váltás gondolata, mégsem lépett tovább. Ebben közrejátszik az, hogy a férje is ugyanitt dolgozik, akivel mindent meg- és kibeszélnek, a munkahelyi problémákon is együtt jutnak túl. Eszter szerencsésnek tartja magát, mert vannak az életének olyan területei, ahol az esetleges negatív munkahelyi dolgokat le tudja tenni, el tudja felejteni.

Jól jön, ha valaki szereti is a munkáját

Nárcisz 1991 óta dolgozik a vendéglátásban, jelenleg étteremvezető, tulajdonos. Édesapja halála után nem volt kérdés, hogy továbbviszi-e a családi vállalkozást. Számára azt a legnehezebb elfogadni, hogy más munkájától függ a saját megítélése, illetve bevétele. Ennek ellenére az évek során mindig jöttek az újabb és újabb sikerek, amelyek miatt a helyén maradt. Ráadásul szereti a munkáját, mert kreativitást igényel, és sokrétű feladatot ad, emellett tetszik neki, hogy a saját maga főnöke.

A bérezés számára első helyen áll, de ennél is fontosabbnak tartja, hogy emberileg is megbecsülje a kollégáit, és próbáljon normális, családias légkört teremteni munka közben, ami nagyon stresszes tud lenni. Úgy véli, nem mindegy, milyen atmoszférában telik egy nehéz munkanap.

A megkérdezettek szinte mindegyike eljátszott már a munkahelyváltás gondolatával, de végül a jó fizetés, a kellemes munkahelyi légkör, a munkatársak és a szakmaszeretet miatt megmaradtak a jelenlegi munkájuknál.

Felértékelődött munkavállalói bánásmód

Órás Mariann Andrea HR-tanácsadó és pszichológus szerint az elmúlt 1-2 évben a vállalatokon belüli felmondások leggyakoribb oka az a hozzáállás és viselkedés volt, amelyet a munkáltatók a munkavállalókkal szemben tanúsítottak. Számos kutatás bizonyítja, többek közt a JUST Capital 2021-es felmérése is, hogy a járványhelyzet óta felértékelődött a munkavállalói bánásmód fontossága, beleértve a fizetést, a juttatásokat, a biztonságot, az előrelépési lehetőségeket, és hogy mennyire egyenlően részesülnek fair viszonyulásban a munkavállalók.

A hiányosan kidolgozott vállalati kultúra és az erre épített ingatag stratégia könnyebben megadta a lökést a felmondáshoz azoknak, akik amúgy is bizonytalanok voltak.

Míg azoknál a vállalatoknál, ahol támogató volt a közeg, és figyeltek a munkavállalók változó igényeire, sőt reagáltak is rá (pl. otthoni munkavégzést biztosítottak az otthon maradt gyerekek vagy az egészségügyi félelmek miatt), alacsonyabb volt a felmondási arány.

A szakértő szerint az egyének hosszú távú megtartásának titka egy összetett, folyton monitorozást igénylő folyamat. A folyamatos munkavállalói elégedettségmérés és a csoport- vagy egyéni szinten felmért motivációs tényezőkre adott tervek, megoldások látványosan növelni tudják nemcsak a hosszú távú elköteleződést, de az elégedettséget is, csökkentve a felmondások arányát.

A történet 

Ricknek és családjának a története csupán egy a sokból, mégis megrázó őszinteséggel mutatja be a kisemberek problémáit, és azt a végeláthatatlan harcot, amit az elemekkel vívnak. A képlet a szokásos: két gyerek, négy kerék, és ehhez jön még két rettenetesen elcsigázott szülő. A gazdasági válság óta nem áll túl jól a szénájuk, Rick pedig szinte már mindenféle fizikai munkát kipróbált, így úgy érzi, eljött az ideje annak, hogy a saját lábára álljon, és a maga ura legyen. Ennek okán egyéni vállalkozásba kezd, és egy nagy csomagküldő cég alvállalkozója lesz. 
Közös autójukat eladják, hogy Rick meg tudja vásárolni hitelre a furgont, ami a munkaeszköze lesz, így viszont feleségének sokkal bonyolultabb lesz a munkavégzés. Ő ugyanis idősgondozó, ezért nagyon fontos lenne számára a mobilitás, de innentől kezdve kénytelen buszozni, ezáltal pedig még több időt távol tölteni a családjától. 
Rick főnöke rideg és számító, csak az anyagi haszon és a terjeszkedés érdekli, az emberi életet, illetve a vele járó problémákat pedig nem sok figyelemre méltatja. Szinte képtelen arra, hogy empátiával forduljon a dolgozói felé. A terhelés és a nyomás nagyon nagy, a munkanapok hosszúak és fárasztóak, a kézbesítési ha­táridők szorosak, már-már tarthatatlanok. Rick minden tőle telhetőt megtesz, hogy pontosan teljesítse a feladatait, de az egész napos kemény robotolás fizikailag, érzelmileg és mentálisan is teljesen kimeríti. A napok egyre jobban összefolynak, miközben sem ő, sem a felesége nem tudnak minőségi időt tölteni egymással és a gyermekeikkel, mert folyton úton vannak vagy dolgoznak. 

A család mint rendszer 

A pszichológiában olyan rendszerként tekintünk a családra, ami több mint a részek összessége, ugyanakkor minden tagja hatással van a többire.

Érzelmileg rezonálunk egymásra, és amikor porszem kerül a gépezetbe, akkor az mindenkire hatással van, és a rendszer leggyengébb tagja fogja a legerősebben megérezni. Itt most a kislány, Liza a leggyengébb láncszem, aki álmatlanul forgolódik, amíg a szülei haza nem érnek, éjszakánként pedig gyakorta bepisil.

Bátyja, Seb már erősen kamaszodik, az iskolából lóg, és helyette inkább a barátaival csavarog a városban, lázadását és művészi hajlamait pedig graffiti falfirkák készítésében éli ki. Jó tinédzserhez méltóan folyton dühös, ugyanakkor az érzelmeiről, az aggályairól vajmi keveset beszél, miközben folyamatosan görbe tükröt tart a szülei és a társadalom elé. 
Megfigyelhetjük, hogyan darál be a hétköznapok taposómalma egy komplett családot. Esetükben azonban mégis van valamiféle fény az alagút végén, mert mind a házaspár, mind a gyerekek és a szüleik között szoros érzelmi köteléket fedezhetünk fel, csak ezt nem mindig sikerül kimutatni és megélni. Sőt, ennek a meghittségnek a lassú felőrlődése az, ami igazán megbetegítően hat rájuk. Ugyanakkor még mindig törekednek arra, hogy megbeszéljék a problémáikat, hogy közös megoldásra jussanak, sőt, még az abuzív szülői mintákat is igyekeznek maguk mögött hagyni. 
Elegendő lenne ez egy párkapcsolat működtetéséhez, egy kamasz és egy kisiskolás felneveléséhez? Meddig tart az egyén, és hol kezdődik a társadalom felelőssége? 

Légüres térben 

„A traktor két dolgot cselekszik: megforgatja a földet, és kiforgat minket a földünkből.” 
A film közben az Érik a gyümölcs című regény járt a fejemben. John Steinbeck tíz évvel a 29-es világválságot követően írta meg a létbizonytalanságba kerülő farmercsaládok keserves küzdelmét a túlélésért. Kilencven évvel később, szintén egy gazdasági világválság után járunk, és most Ken Loach rendező az, aki ugyanezzel az emberséggel fordul a legkiszolgáltatottabb helyzetbe került munkásosztályhoz. Más a történet, mások a szereplők és a nyomor szintje is, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről a létminimumon egyensúlyozás esetében, de a mélyben meghúzódó emberi drámák hasonlóak.

A filmünk szereplői okostelefonnal rohangálnak, étel is van az asztalukon, de ennek előteremtése annyi energiájukat és idejüket emészti fel, hogy az felőröli a családot. A rendszer túlfeszül, és nincs semmi, ami ellensúlyozná az ennek nyomán kibontakozó emberi szenvedést.

A szegénység és a kilátástalanság az élet minden mozzanatát átitatja. Kézenfekvő, hogy eszünkbe jut a lakhatás, az egészségügyi ellátás színvonala, a szabadidős tevékenységek, ám a (lét)bizonytalanság és a tehetetlenség teszi mindezt teljesen elviselhetetlenné. Az ebből fakadó szorongás és feszültség pedig hatással van a gyermeknevelésre is. Nem nehéz belátnunk, hogy a stressz alatt álló felnőttek nehezebben hangolódnak rá a gyermekük igényeire, és az indulataikat is kevésbé képesek kontrollálni. Ráadásul a filmünk szereplői légüres térben vannak, hiányoznak a nagyszülők, a nagybácsik, a nagynénik, az unokatestvérek, de még a szomszédok és a barátok is, így senki sincs, aki tehermentesítené a kizsigerelt szülőket, és melléjük állna a halmozott stresszel való megküzdés során. 

Boldogságmítosz 

Főszereplőink esendő emberek, akiknek a célja nemes: szeretnének a gyermekeiknek egy jobb és boldogabb életet biztosítani, de teljesen elvesznek az addig elvezető útvesztőben. A helyzetük komoly társadalmi, közgazdaságtani és szociológiai témákra irányítja rá a figyelmet, és felmerül az a kérdés is, hogy a 21.században, amelyet a szabadság és a végtelen lehetőségek korának tekintünk, valóban nincs más út, mint a megfelelés azoknak a társadalmi elvárásoknak, amelyek az önkizsákmányolás felé tolnak? Tényleg el kellene hinnünk, hogy akkor vagyunk elég jók, ha tulajdonlunk egy házat, egy autót és elég pénzt a bankszámlánkon? A teljesítmény lenne az értékünk fokmérője? Vajon van-e időnk megállni és feltenni a kérdést, hogy mivégre ez az eszeveszett gürcölés? Melyek azok az értékek, amelyek mentén élni akarjuk az életünket? 

A funkcionális kontextualizmus szerint egy döntés vagy cselekedet esetében nem azt kell megvizsgálnunk, hogy az jó vagy rossz, esetleg helyes vagy helytelen, sokkal inkább azt, hogy segít vagy nem segít bennünket az értékeink szerinti irányba haladni.

Így érdemes megállni és végiggondolni, hogy ha a családunk boldogsága és jólléte a cél, akkor abban segít-e, ha napi 10-12 órát munkával töltünk? 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Természetesen a jóllétünk fontos része az anyagi biztonság, és azoknak, akik a mindennapos túlélésért küzdenek, sajnos nem mindig van választásuk, hogy az idejüket pénzkeresettel vagy a kapcsolataik ápolásával, esetleg valamely hobbival vagy öngondoskodással töltsék. Havasi Éva kutatása szerint bár a szegények egy része rengeteg szabadidővel rendelkezik, másik része viszont éjt nappallá téve gürcöl. Az időmilliomos szegények azok, akikre nincs szükség a munkaerőpiacon, betegek, idősek és reményvesztettek. Esetükben az időtlenség perspektívátlansággal társul. Az időszegénységben élő anyagi szegények viszont folyamatosan emberfeletti erőfeszítést tesznek a túlélésért, számukra az időtlenségben minden a munkáról szól. 

Nem kell mindig többre törekedni 

Az időszegényég azonban nemcsak az anyagilag szegényeket fenyegeti, hanem azokat is, akiknek igenis lenne választásuk. Ha van annyi pénzünk, ami lehetővé tesz egy átlagos és biztonságos életet a számunkra, akkor a további növekedés valójában már nem járul hozzá a boldogságszintünk emelkedéséhez. Többet nyom a latban, ha elkezdünk önmagunkra és a kapcsolatainkra figyelni. 

Dr. Szabó Ágnes szerint hajlamosak vagyunk a pénzhez képest alulértékelni az időnket, és érzéketlennek lenni a kisebb időveszteségek kapcsán. Holott az időszegénység jelentősen rontja az életminőségünket és a szeretteinkkel való érzelmi kapcsolódást.

A tökéletes élet mítosza, a teljesítmény- és sikerkényszer, a folyamatos vagyonnöveléshez kapcsolódó elvárások valójában egy cseppet sem tesznek boldogabbá bennünket, így érdemes lenne megfogadnunk Paul Dolan boldogságkutató tanácsát, aki szerint épp itt az ideje áttérnünk a „kérek még” típusú gondolkozásmódból az „éppen elég” narratívára. Nagyobb boldogság másoknak segíteni a megélhetési költségeik fedezésében, vagy az időnket a társadalom számára fontos ügyeknek szentelni, mint a saját személyes vagyonunkat növelni. 

Források: 
Dr. Szabó Ágnes: Gondolatok az időszegénységről (www.longevity-project.org) 
Paul Dolan: The money, job, marriage myth: are you happy yet? (www.theguardian.com) 
Havasi Éva: Időmilliomosok-e a szegények? 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Pár nap múlva írtam Balázs atyának, hogy keresni fogom, hisz nem tehetjük meg, hogy ne essen szó a háborúról. Amikor felhívott, nem tudtunk beszélgetni, mert épp kórházban voltam egy családtagomnál (mi kicsiben is vívtuk a magunk kis háborúját). Hazafelé a villamoson újra jelentkezett, hogy nem tudja, miért voltam a kórházban, de imádkozott értünk.

Ahogy hazaérkeztem, visszahívtam, és míg a másik szobában a férjem a háborús híreket hallgatta, Balázs atya egy Magnificat antifónát kezdett énekelni a telefonban: „Tiéd a hatalom, tiéd az ország, Uram, te állasz minden nemzetek fölött, adj békét, Urunk, a mi napjainkban.” Ez a pillanat éppolyan valószínűtlen volt, mint a látogatás a kolostorban. Ahogy az életünk pillanatai egymásra vetülnek, olykor felrémlik valami a megérthetetlenből. Aztán a telefon másik végéről lassan, a jól ismert lebegő hanghordozással, lágyan, mégis határozottan belekezdett:

„A háború olyan őskáoszt robbant be a lelkembe, amelyben lehetetlen rendet tenni a teremtő, megváltó és üdvözítő Szentháromság Egy Istenbe való kapaszkodás nélkül.”

Kép

Barsi Balázs atya - Kép: Jónás Jácint

„Körülöttem érezhetően rend van. Napirend, csönd, munka, pihenés, békesség, feladatok. De a háború ténye azt mutatja, hogy az élhető emberi rend mögött óriási rendetlenség rejtőzik, amely elnyeléssel fenyegeti csöndes, szép napjaimat. Ami most történik, az az általunk kialakított káoszban történik, amelyben nem isteni rend van. Nem úgy kell élnünk, hogy csupán a saját magunk erejéből kialakított rendre hagyatkozunk. Persze realistának kell lennünk, ki kell alakítanunk egy élhető rendet, ez kötelességünk is, ám észlelnünk kell, hogy mögötte az őskáosz fenyeget. Vannak, akik úgy védekeznek ez ellen, hogy belevetik magukat és emberségüket az őskáoszba. Mások, akik békeidőben is sejtik az őskáoszt, a felületen maradva tombolva szórakoznak, a hétköznapiság és a szürkeség orgiájába menekülnek. Az állatként leselkedő zűrzavar oka, hogy felszámoltuk a teremtő Istennel való kapcsolatunkat. Ezekben az órákban egészen Istenbe akarok kapaszkodni, ahogy senki másba nem kapaszkodhatom, úgy, ahogy halálom óráján szeretnék majd Istenbe kapaszkodni, mert ezt a vele való kapcsolatot nem érinti a halál. Jeremiás siralmai hangzanak a bombázás szirénái mögött: »Jeruzsálem, Jeruzsálem térj meg a te Uradhoz, Istenedhez! Európa, Európa, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!«”

A családtagomért mondott ima, amelyet Balázs atyán kívül még sokaktól kaptunk, meghallgatásra talált. Hát hogyne találhatna meghallgatásra a millióktól jövő és milliókért szóló ima?

Ez a nagyböjt sokunk számára tette tapinthatóvá a szenvedést, a megszokottnál is több lehetőséget kínálva az együttérzésre és a néha konkrét alakot oly nehezen öltő jócselekedetekre. A bátorságunkon (és persze a teherbírásunkon) múlik, mit engedünk ebből közel magunkhoz, és a kreativitásunktól függ, hogy megtaláljuk-e a talentumaink között azt, amellyel segíteni tudunk.

Ehhez pedig hasonló belső rendet és csendet kívánok a nagyböjtre, mint amilyet a kolostorban töltött órákban átéltünk a Képmás stábjával.

Barsi Balázs atyával készített nagyinterjú olvasható majd a húsvéti (áprilisi) Képmás magazinban.

„Ezer kisbaba születik naponta Ukrajnában, és körülbelül tíz százalékuk speciális orvosi segítséget igényel. Ukrajnában és Európában az öt év alatti halálozás 60-70 százaléka eleve koraszülésből adódik” – magyarázza dr. Deierl Anikó, az újszülöttek ellátásával foglalkozó neonatológus szakorvos. A londoni Imperial College Healthcare NHS Trust orvosa most több munkatársával együtt azon dolgozik, hogyan tudnák segíteni az óvóhelyeken hősiesen küzdő ukrán orvosokat. E cikk írásakor még kapcsolatban volt egy kijevi óvóhelyen dolgozó neonatológus orvossal is. Több kollégája dolgozott már hasonló körülmények között, felszerelés hiányában például Afrikában, így most az ukrán orvosoknak, ápolóknak próbálnak tanácsokat adni, dokumentumokat készíteni, hogyan tartsák melegen a piciket, hogyan táplálják őket, vagy hogyan kezeljék, ha egy baba oxigénhiánnyal születik.

De a szomorú valóság az, hogy a háború sújtotta városokban a koraszülött intenzív osztályok, azaz a PIC-ek (Perinatális Intenzív Centrum) gyakorlatilag képtelenek működni, az elektromosság, az oxigénellátás kritikus, a fogyóeszközöknek nincs utánpótlása.

Már most látszik, hogy a háború katasztrofális hatással lesz Ukrajnában az öt éven aluliak halálozására.

Sok újszülöttnek esélye sincs a túlélésre

„Ezeket a gyerekeket melegen kell tartani, mert ha lehűlnek, az egyenes út a halálukhoz. Ez normál körülmények között sem mindig egyszerű. Sapka, műanyag zacskók, takarók szükségesek. A pincékben pedig nincsen fűtés, nincsenek köldökcsatok, tehát alapvető felszerelések is hiányoznak. A táplálásuk is probléma, hiszen egy anyának ilyen háborús körülmények között elmehet a teje. Tanácsoltuk nekik, hogy amennyiben az édesanya ott van, tartsák folyamatos bőrkontaktusban ezeket a gyerekeket” – folytatja a szakember. „Azoknak a babáknak, akik harminc hétre vagy annál korábban születnek, esélyük sincs a túlélésre, mivel az ő stabilizálásukhoz, életben maradásukhoz intenzív terápia szükséges. A bunkerekben elektromosság, oxigén és megfelelő technikai felszerelés sincsen. A légzéstámogatás nagyon limitált” – festi le a szomorú valóságot dr. Deierl Anikó.

Elektromosság, generátorok, fűtőtestek, termáltakarók, valamint higiéniai eszközök: kisméretű pelenka, popsitörlő, kézfertőtlenítő, steril eszközök. Ezekre van szükség, hiszen hideg tél van most Ukrajnában. „De amire a legnagyobb szükségük lenne, azt hiszem, az a béke, ám azt nem tudom, ki tudja nekik elhozni” – ezt már Nagy Lívia, a Melletted a Helyem Egyesület alapítója mondja. „Ezeknek a babáknak a hatékony ellátása súlyosan függ az elektromosságtól és a gépektől, így azzal, hogy lekényszerülnek egy pincébe, a lélegeztetésüktől kezdve minden megkérdőjeleződik.

A New York Times videójában kézzel lélegeztetnek újszülötteket, nem tudom, ezt meddig lehet úgy csinálni, hogy a gyermekeknek ne sérüljön az idegrendszere. Nem kellenek bombák ahhoz, hogy gyerekek haljanak meg.

Az, hogy ilyen helyzetbe kényszerítenek egy intenzív ellátóegységet, már magában életveszélyes állapot. A videó néhány másodperce számomra komplett tragédia” – hangsúlyozza.

Melletted a Helyem Egyesület:
Az egyesület célja, hogy Magyarországon csökkentsék a koraszülések számát, és javítsák a koraszülöttek egészséges túlélési arányát. Orvosok, nővérek, érintett szülők hozták létre azért, hogy a koraszülött- és az újszülöttellátás család- és babacentrikusabb formában működjön. Az egyesület hiteles információt nyújt a szülőknek, hiszen az ő szerepük, jelenlétük is fontos a baba gyógyulása során.
https://www.facebook.com/mellettedahelyem/
https://www.mellettedahelyem.hu/

Jelenleg lehetetlen a kimentésük

A személyzet azonban kitart, és továbbra is próbálja a szüléseket levezetni, a gyerekeket ellátni és életben tartani. Szintén problémát jelent, hogy Ukrajnának nincs olyan koraszülött-mentőszolgálata, mint például Magyarországon a Péter Cserny Alapítvány. Egyetlenegy erre alkalmas mentőautó van Kijevben, amelyet valószínűleg most másra használnak. Anikó és kollégái úgy tudják, Kijevbe és Dnipróba (itt készült a fent már hivatkozott videó) lehetetlenség bármilyen felszerelést is bejuttatni. Nekik valószínűleg kiútjuk sincsen, egészen addig, amíg egy humanitárius folyosó meg nem nyílik.

„De, ha létre is jönne humanitárius folyosó, nincs arra erőforrás, hogy ezeket a gyerekeket kimenekítsék. Ez Lengyelország vagy Magyarország felé nagyon komoly mentőakció lenne” – teszi hozzá a neonatológus. Ezeket az autókat ugyanis úgy kell elképzelni, mint egy komplett intenzív osztályt. Gyerekenként egy kocsira lenne szükség képzett személyzettel. Az is kérdés, hogy a szülők beleegyeznének-e a mentőakcióba, mert ez akár egyenlő lehet a halálos ítéletükkel is.

Az egygyerekes anyukák bizonyára ott maradtak a kórházban lévő csecsemőjük mellett, de sok olyan anyuka is van, akiknek el kellett menekülniük a többi gyermekükkel, az ő babáik most magukra maradtak.

 „Hagyják abba a bombázást!”

„Rengeteg képet kaptunk, de nem osztjuk meg őket, mert súlyosan traumatizálnak. Nagyon nehéz felfogni, hogy tőlünk pár száz kilométerre egy civilizált ország civilizált egészségügyi állapotából mi lett. Milyen helyzetbe kergették őket” – folytatja ismét Lívia, aki folyamatosan kapcsolatban van az ukrán és más európai, nemzetközi szülőszervezetekkel, újszülöttellátásért felelős szervezetekkel. Miközben beszélünk, pont az ukránoktól kap üzenetet. Egy újabb lista jött arról, hogy milyen adományokra lenne szükség.

„Hagyják abba a bombázást, ezeket a gyerekeket ne kelljen föl-le szállítani a pince és az osztály között! Amit még biztosan tudunk: ilyenkor a személyzetet védeni kell. Azok a gyerekek, akik lélegeztetést igényelnek, amit a pincében nem lehet biztositani, fönn maradnak” – mondja Lívia. Reálisan nézve végesek az orvosok, ápolók, nővérek lehetőségei is, a személyzet egy része be sem jut a kórházba, mert amikor bombázás van, nem tudnak elindulni. Mások napok óta benn vannak, mert senki nem tudja őket leváltani. Hogy meddig van erejük erre, nagy kérdés. Vannak olyan kórházak, ahova most senki sem jut el, értük csak imádkozni lehet.

„Sakk-matt helyzetben vagyunk, mert ha el is indítunk bármilyen humanitárius segítséget, nem tudjuk, hogy eljut-e az egy adott kórházba, és hogy addigra áll-e még az a kórház” – világít rá az egyesület alapítója.

Lengyel társszervezet várja a pénzadományt

Jelenleg a lengyelek próbálják kihozni a veszélyeztetett terhes anyákat, hogy ne Ukrajnában szülessen meg a babájuk, hanem valahol az Európai Unióban. Illetve próbálják azokból a kórházakból is menteni a csecsemőket, édesanyákat, ahol még nincsenek harcok. A Melletted a Helyem Egyesület partnerszervezetét lehet központilag pénzadománnyal támogatni, amit kifejezetten az újszülöttek és a koraszülöttek segítésére, mentésére fordítanak. Múlt hétvégén ők már juttattak át felszerelést a koraszülöttellátás számára Ukrajnán belülre, nem csak a határra. De Kijev, Harkiv és egyéb városok annyira körbe vannak zárva, hogy oda már nem tud eljutni a szállítmány.

„A koraszülötteket, újszülötteket sokszor a nemzetközi, gyerekeket segítő szervezetekben sem képviselik olyan szinten, mint amennyire arra szükség lenne, pedig az öt év alatti halálozás nagy része újszülöttkori problémákhoz, koraszüléshez kapcsolódik” – tudom meg Anikótól. Kijevben egyébként onkológiai osztályokat kellett bezárni, daganatos gyerekek kezelése szakadt meg. Felvetődött az is, hogy Debrecenbe, Miskolcra és Nyíregyházára is érkezhessenek beteg gyerekek, csecsemők, koraszülöttek.

Jelenleg talán a magyar határ felé vezet a legbiztonságosabb, ugyanakkor a leghosszabb út.

Eközben az Európai Perinatológiai és Neonatológiai Társaságok, valamint betegszervezetek közös állásfoglalást juttattak el kontinensünk országaiba. Ebben arra kérnek minden kormányzatot, hogy sürgősen biztosítsák az ukrajnai egészségügyi intézmények számára az ellátáshoz szükséges eszközöket, védjék meg a sérülteket ellátó egészségügyi dolgozókat, valamint különösen a nőket, a várandósokat és a gyermekeket, akik a háború legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb áldozatai. Arra is felhívták a figyelmet, hogy minden európai állam ratifikálta a Gyermekjogi Egyezményt (az ENSZ Közgyűlése 1989. november 20-án fogadta el, Magyarország 1990-ben írta alá – a szerk.). Ezzel többek közt vállalták, hogy megvédik a gyermekeket az erőszak minden formájától, és megfelelő intézkedésekkel védelmet, humanitárius segítséget nyújtanak azoknak, akik menekülni kényszerülnek.