Göncruszka főutcáján szinte világít a Tejjel Mézzel hófehér, aranymetszésben elhelyezett ablakos homlokzata. Az étterem helyén negyven éven át szövetkezeti bolt működött, 1944 előtt pedig egy zsidó kereskedő birodalma volt, akinek patakparti kertje éppen a református parókiáéval volt szomszédos. Jó viszonyban voltak: a parókia kovácsoltvas kapuját például a Lang család adományozta a gyülekezetnek 1912-ben. A jó szomszéd ismérve, hogy odafigyel a másik portájára – ez indította arra a göncruszkai reformátusokat, hogy 2015 környékén megvásárolják az eladóvá vált épületet, hosszú évek kétkezi munkájával lehántsák róla a hatvanas évek stílus(talanság)jegyeit, és megőrizzék a házat, illetve annak történetét az utánuk jövőknek. Eredetileg a faluban nevelőszülőknél cseperedő, családjaikból kiemelt gyerekek félutas házának szánták – sokat elmond a közösség történetéről, hogyan és miért lett belőle mégis étterem.

Romantikus kezdetek

A Gönci járásra, egyáltalán Északkelet-Magyarországra ma kevesen gondolnak Kánaánként, pedig átvitt és szó szerinti értelemben is sok mindent érlelt meg ez a táj: például az első magyar nyelvű bibliafordítást. A Tokaj-Hegyalján áthaladó nemzetközi kereskedelmi útvonal mentén pezsgő kereskedelmi és kulturális élet folyt. Ahol viszont út van, ott van háború is: ezt a térséget sem kímélték az országot sújtó hadjáratok, de az itt élők minden csapás után talpra álltak, egészen a rendszerváltásig, amely kihúzta a talajt a vidéki életforma alól, és máig hatóan tönkretette ezt a régiót. Göncruszkának például a felére apadt a lakossága a kilencvenes évekre, mert a fiatal és életerős emberek máshol keresték a megélhetésüket. Sokáig helyben lakó lelkész sem volt itt, senki nem kívánkozott az elöregedő, gyakori árvizektől szenvedő faluba. A zürichi doktori ösztöndíjáról hazatérő Sohajda Levente és felesége, Sohajdáné Samu Zsuzsanna azonban pont ilyen szolgálati helyet kerestek, amikor a 2004-es árvíz után beköltöztek a parókia vadszőlővel befutott, vadregényes épületébe. Fiatalok és nyughatatlanok voltak, tele tettrekészséggel és ötletekkel, amelyekhez kiváló partnerre találtak a göncruszkaiakban.

Kép

Sohajda Levente - Kép: Körösvölgyi Zoltán

Az elmúlt közel két évtized nehézségei között is mindig tudták, hogy Isten soha nem adja fel.

Pedig bőven lett volna alkalmuk elkeseredni: 2007-ben bezárt a település általános iskolája, a volt református általános iskola épületét pedig elvitte a 2010-es árvíz. Az összeomlás azonban üzenetet hozott a múltból – egy faragott gerendát, amelyen ez állt: „Anno 1823. Építtetett Istenünk segedelmével.” A ruszkaiak tehát úgy tettek, ahogyan az elődeik: építettek. 2011-ben tizenhat gyermekkel, két osztállyal indult el a református általános iskola, ahová ma 70 kilométeres körzetből, Füzértől Encsig huszonkét településről száznyolcvan gyermek jár. 2012-ben a református óvoda is megnyitotta a kapuit, így a környékbeli gyerekek jó esetben tizenegy évet töltenek a gyülekezet közösségében.

Minőséget szeretnének adni

Göncruszkán számos család keresi kenyerét a nevelőszülői hálózat tagjaként, így a faluban sok-sok olyan gyermek nevelkedik, akiket valamilyen súlyos trauma miatt ki kellett emelni a családjukból. Nekik különösen fontos, hogy legyen olyan hely a világban, ahol igazán otthon érzik magukat – ezt ismerte fel nagyon korán a Sohajda házaspár. 2011 előtt a mindig nyitott ajtajú parókia, most pedig a református iskola és az étterem ez a bizonyos menedék: az igényesen berendezett Tejjel Mézzel ugyanis az iskolai menza is. Az étterem napi menüvel látja el a környék lakóit és a hivatali dolgozókat, amelynek a bevételéből kipótolják az állami normatíva hiányait. Jelenleg ugyanis 375 forintból kellene megoldani egy gyermek napi tízóraiját, ebédjét és uzsonnáját – ebből nehéz lenne nap mint nap olyan ételt tenni az asztalra, ami tápláló, jó minőségű, és amit a gyermeksereg is ovációval fogad.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

Külön felelősség, hogy sok diák csak itt, az iskolai oktatás keretei között jut egyáltalán élelemhez.

Az asztalközösség ereje

A szociális és gazdasági megfontolások mellett pedagógiai oka is van annak, hogy a gyerekek az étterem óriási asztalánál együtt költik el az ebédjüket. Az asztalközösséget ugyanis csak a gyakorlatban lehet megtanulni. „A mai gyerekek jelentős része – szociális háttértől függetlenül – ritkán él igazi asztalközösséget otthon: nem ül le együtt a család, nem beszélgetnek. Pedig az asztalközösség a legősibb közösségvállalás, az első olyan élmény, ami minket emberré tesz: hogy »adok neked is, barátom«” – magyarázza Sohajda Levente. Mint mondja, ő nagyon hisz az esztétikum erejében: a rendezett, igényes környezetben töltött idő óhatatlanul formálja a gyerekek ízlését, és nekik is fontossá válik, hogy vigyázzanak arra. Főleg, hogy az a bizonyos környezet magán viseli szeretteik, ismerőseik, tanáraik keze nyomát is. A vadcseresznye, vadkörte és dió asztallapok például az egyik ifis ügyességét dicsérik, és a környék egyik meghatározó tragédiájára is emlékeztetnek: arról a Borsó-hegyről származnak, ahol 2006 januárjában a földbe csapódott egy szlovák katonai repülőgép, 42 halálos áldozatot követelve. Az étterem és az iskola faragványait a gyülekezet egyik presbitere, civilben az iskola testnevelő tanára készítette, presbitertársa pedig a villanyszerelési munkákat végezte el.

Sohajda Levente szerint „itt mindenki multifunkciós”.

Otthon az iskolában

Az általános iskola felé menet, a sportpályákat, játékokat látva megfogalmazódik az egyszeri arra járóban, hogy azért mégiscsak jó lehet göncruszkai kisdiáknak lenni. Már csak azért is, mert az ember gyerekét az iskola aranyszívű retrievere, Azaz kíséri át a Tejjel Mézzelbe ebédelni, majd vissza, hogy aztán ugyanígy tegyen a következő turnusnyi diákkal. A táncteremben éppen harsog a tornaóra, ahová bekukkantunk, hogy megcsodáljuk a mászófalat és a gyülekezetet támogató külföldi közösségeket jelképező falfestményt, amikor egy kipirult arcú kisfiú – a kisebbik lelkészgyerek – édesapja nyakába repül egy villámgyors és szoros ölelésre. Az iskolában jó meleg a fal és a padló, bárhová le lehet huppanni, mint egy nagy nappaliban, a környezet gyermekekre adaptálható, moduláris és színes, és szinte minden eleme másodkézből való – Svájcból, Csehországból, fillérekért, az iskolához tartozó műhelyekben felújítva. Itt minden az itteniek keze munkáját és kitartását dicséri.

Sohajda Levente büszkén vezet minket körbe, és azt mondja: az igényesség és a magas minőség elsősorban hozzáállás, nem pedig pénz kérdése.

Szorgalmasan, mint a méhek

A göncruszkaiak összefogása mellett egy másik közösség is sokat tett a település sorsának jobbra fordulásáért: az a néhány méhcsalád, amelyeket Levente 56 évesen elhunyt édesapjától örökölt. „Édesapám azért kezdett el méhészkedni, hogy kikapcsolódjon, és amikor elment, fogalmam sem volt, mihez kezdjek velük” – idézi fel a lelkész. Édesapja halála után néhány hónapig nem is nézett feléjük, gondolva, hogy a kis élőlények majd úgyis elboldogulnak. De azok másképp gondolták a dolgot: „Egyik nap feldúltan hívott a szomszéd, hogy rárajzottak a méhek, és kilencvennyolc méhszúrást kapott – követelte, hogy azonnal csináljunk velük valamit.” Így kerültek a méhek Göncruszkára, az egyik presbitercsalád patakparti kertjébe, de senki nem volt a faluban, aki értett volna hozzájuk. Azonban úgy alakult, hogy Vizsolyban éppen konfirmálni szeretett volna egy fiatalember, aki nem sokkal azelőtt az év méhésze lett – így a lelkész tanította a kátét és tanulta az első méhészfogásokat, amiket a gyülekezeti tagoknak is megmutatott. Ugyanis azt érezte, az a helyes, ha a gyülekezetnek adja a méheket.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

Az első télen sok szakkönyvet és svájci méhészeti folyóiratot átolvasott, így találkozott a hidegen kezelés technológiájával, amellyel sokkal nagyobb energiabefektetéssel, több manuális munkával, de lényegesen gazdagabb beltartalmú mézet lehet előállítani. A pergetés után például azonnal üvegekbe kell tölteni a mézet, így akár húsz ember egyidejű munkájára is szükség van, viszont több ásványi anyag marad az aranyló tégelyekben. Az eljárás Magyarországon kevéssé ismert, pontosan a nagy kézi munkaigénye miatt. „Elkezdtem ezzel foglalkozni, és jó lelkészként úgy éreztem, hogy amiről olvastam, azt már tudom is – a valóságba átültetés azért küzdelmes folyamat volt, sok-sok méhszúrással. Nemcsak engem szúrtak, hanem a többieket is: abban az időben könnyen észre lehetett venni, ki az aktív református” – meséli kacagva Levente.

Aztán összeszoktak, és ma már szezononként tizennégyezer üveg mézet töltenek le és adnak el, nagyrészt külföldre: az Egyesült Államokba, Svájcba, Németországba.

Vásárlóik nemcsak a magas minőséget fizetik meg, hanem azt is tudják, hogy vásárlásukkal jó ügyet támogatnak. Jól is jön az ebből befolyó bevétel, mert a ruszkaiak mindig dolgoznak valamin: jelenleg éppen a bibliaórás teremként is működő mézüzem felújítása zajlik, a jelenlegi raktárkapacitás nem elég. Mindezt vállt vállnak vetve, együtt hozza létre az alig kilencven fős gyülekezet.

Kell, hogy legyen álmunk!

Göncruszkai körutunkat ott zárjuk, ahol kezdtük: asztalközösségben a Tejjel Mézzelben. A napi menü húsleves, finomfőzelék és pulykaragu, csilingelve kanalazza a velünk együtt ebédelő turnus, és hatalmas tapssal köszönik meg, amikor befejezték. A gyerekek nagy kritikusok, nem mindent éljeneznek meg: a ravioli például így került le a menüről, de a tetszésüket sem hallgatják el. Ki tudja, néhány év múlva talán már a pult túloldalán hallgatják a nekik és az ő munkájuknak szóló elismerést.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

A távlati cél ugyanis ez: perspektívát nyitni és lehetőséget adni, hogy legyen hol meggyökereznie annak, aki ezen a vidéken szeretne családot, jövőt, megélhetést.

„Fontos dolog, hogy álommal kezdi az ember, mert mindig jönnek kihagyhatatlannak tűnő lehetőségek. Minket is több helyre hívtak már dolgozni. Ha nem lenne álmunk, szilárd meggyőződésünk, biztosan igent mondtunk volna valamelyik megkeresésre egy-egy nehezebb időszakban. Vannak mélypontok, amikor nem mennek a dolgok – pontosabban, amikor nem érezzük, hogy haladunk. Ezek a nehéz időszakok segítenek újraértékelni magamat, a helyzetemet, keresni az Isten akaratát. Ha tudom, mi az álmom, ha döntöttem mellette, akkor a nehéz kérdésekkel is szembe tudok nézni, és akkor is tudok reménykedni, ha éppen nem látom, mi a megoldás. Ilyenkor különválik, mi az én dolgom, és mi az Istené. A kettőt nem szabad felcserélni. A növekedést ő adja, de nem fog helyettem munkákat elvégezni” – foglalja össze Sohajda Levente.

Tokajtól New Yorkig

William Fox Friedman Vilmos néven látta meg a napvilágot 1879. január 1-én. Elsőszülöttje volt egy Németországból betelepült zsidó családnak – egyes források szerint apja szatócsboltot vezetett a tokaji borvidékhez tartozó Tolcsván, másodállásban pedig foghúzásokkal egészítette ki a család nem éppen bőséges kasszáját. De nem is akárhogy! A beavatkozáshoz egy különleges módszert dolgozott ki, miszerint a húzás pillanatában a páciens hátához forró vasat nyomtak, hogy ne a szájában élesedő fájdalomra koncentráljon. A szájsebészeti lelemény és a vegyeskereskedés viszont nem robbantott bankot, így a család a 9 hónapos Vilmossal az Amerikai Egyesült Államokba hajózott.

New York bevándorlók által lakta munkásgettójában, a Lower East Side-on telepedtek le. A család igen rossz körülmények között élt – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiú után született 12 testvérből mindössze 6 élte meg a felnőttkort. A nyomorból természetesen egyenes út vezetett a közoktatás korai elhagyásához és a gyermekmunkához:

Friedman Vilmos nyolcévesen már mosodai inasként dolgozott, cukorkát árult a Central Parkban, vagy épp esernyőt a Broadway fényűző közönségének.

Utóbbi „munkahelyén” szeretett bele a showbiznisz és a mozi világába, ami aztán jövőbeli, páratlanul sikeres pályáját is jelentette.

Mozitulajdonos, forgalmazó, stúdióalapító

Ekkortájt változtatták meg a nevét William Foxra – méghozzá apja németes eredetű vezetékneve, a rókát jelentő Fuchs nyomán. A 20th Century Fox stúdiónak és az amerikai Fox News hírcsatornának köszönhetően napjainkban is ismert név mögött remek üzleti érzék lakozott. Az amerikai filmipar másik magyar gyökerű mágnásához, Adolph Zukorhoz hasonlóan ugyanis William Foxot sem elsősorban a mozgóképben rejlő művészi potenciál, sokkal inkább az üzlet, illetve a nyomorból való kitörés lehetősége foglalkoztatta.

Mindössze 21 éves volt, amikor megalapította az első cégét – ezt 1904-ben adta el, és az így szerzett 1600 dollárból megvett egy helyiséget, amit a korai némafilm vetítőtermévé, egy nickelodeonná alakított át. A filmszínháznak mindössze három alkalmazottja volt: egy gépész, egy zongorista, illetve ő maga, aki pénztárosként pontosan követni tudta a feltörekvőben lévő üzlet igencsak busás bevételeit.

A bevándorlótömegek körében is könnyedén érthető, filléres szórakoztatás sikerét mutatja, hogy egy ízben rendőrt kellett hívni Fox mozijába, mert akkora tömeg akart betódulni a vetítésre.

A nickelodeonból befolyó pénzt jó üzletember módjára újabb vetítőhelyek és kópiák vásárlásába forgatta. Hamarosan húsznál is több mozit birtokolt, emellett a kor nagyobb gyártóitól vásárolt filmeket forgalmazóként is továbbértékesítette.

A mozgóképben rejlő elképesztő üzleti lehetőségek kiaknázása 1915-ben tette lehetővé számára, hogy saját gyártócégét, a Fox Film Corporationt megalapítsa. New York megrögzött szerelmeseként az első stúdióépületet nem messze a metropolisztól, New Jerseyben bérelte. 1915 és 1919 között Fox dollármilliókat keresett a stúdió hirtelen berobbanó némafilmsztárjának, Theda Barának köszönhetően, aki a „végzet asszonya” archetipikus alakjának első megformálója lett a vásznon. A stúdió egyik legnagyobb sikerfilmje egy Broadway-darab adaptációja, A veszedelmes asszony (1915) volt, amelyben egy házas, megbecsült diplomatát csábít el és tesz tönkre a ragadozóhajlamú címszereplő.

Adolph Zukorhoz hasonlóan Fox is nagyon erősen hitt a sztárrendszerben. Theda Barát például eredetileg Theodosia Goodman-nek hívták, és egy Cincinnatiból származó szabó lánya volt. William Fox visszaemlékezései alapján azonban a stúdió vezetősége ráérzett, hogy a sztárkultusz megteremtéséhez kénytelenek lesznek kitalálni egy misztikus háttértörténetet az ifjú tehetségnek. Mivel arab származású főszereplővel még nem találkozott a közönség, Theodosiának azt az eredetsztorit agyalták ki, hogy Arábiában született, majd Párizsban futott be nagy színészi karriert, mielőtt az Államokban próbált szerencsét. Művészneve, a Bara is az „arab” szó megfordításából született. Az első sajtótájékoztatón keleties ruhába öltöztették, és egy szót sem szólt, tekintve, hogy a bemutatás alapján „nem tudott angolul”. A trükk bejött: az újságírók és a közönség is imádta a karakterét.

A hangosfilm úttörője

William Fox következő nagy üzleti húzása komoly filmtörténeti fordulópontot is jelentett. 1925-26-ban megvásárolta a német Tri-Ergon hangrendszer amerikai jogait, aminek köszönhetően megszületett a hamarosan világszinten is sztenderddé váló Fox Movietune. Az egészen addig néma mozgókép így 1926-ben szólalhatott meg először – méghozzá a Fox Movietune News egyik epizódjában, ami 1964-ig az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb híradós műsorának számított.

A hangtechnikát játékfilmes szférában a Nosferatut is jegyző, német expresszionista nagyágyú, Friedrich W. Murnau filmjében mutatták be először.

A családi drámát feldolgozó Virradatért 1929-ben a világ első produceri Oscarját is átvehette Fox, ezzel az első magyar lett, aki a megtisztelő díjban részesült.

A hangosfilmre való gyors átállást azonban a versenytársak – így Charlie Chaplin is – csak késve merték meglépni, de addigra már Fox összes mozipalotájában dübörgött a zene, és ezzel párhuzamosan a pénzügyi siker is. A karrier csúcsát jelezte a filmmogul elhíresült mondása: „Nem telik el óra úgy, hogy a világ valamelyik mozijában ne tűnne fel az a név a vásznon: William Fox!”

Fox vérbeli üzletember volt. Az anekdota szerint sosem hordott karórát, számára ugyanis a nap akkor ért véget, amikor a munkáját befejezte. Így időnként 20-30 órát dolgozott egyhuzamban – innen kapta jellegzetes becenevét is: „a férfi, aki elfelejtett aludni”. Munkamániás hozzáállása mellett gyorsan, időnként már-már vakmerően reagált az üzleti, filmipari mozgásokra, vagyona jelentős részét pedig a birodalma bővítésébe vagy a fentihez hasonló fejlesztésekbe fektette. Amerika-szerte sorra nyíltak a luxuskivitelű Fox filmpaloták, a hollywoodi stúdiókomplexum mellett Párizsban és Berlinben is létrehozott gyártóegységeket.

A magasból lehet igazán nagyot bukni

A magyar származású stúdióvezető számára azonban az 1929-es év nemcsak a sikertörténet tetőfokát jelentette, hanem egy dominószerű bukástörténet kezdetét is. A rivális filmmogul, Marcus Loew halála után szemet vetett az MGM stúdióra, a megvásárlásához pedig igen nagy összegű hitelt vett fel. Üzleti tervének végül az MGM stúdióvezetői tettek keresztbe, akik nem nézték jó szemmel, hogy egy kívülről jött pénzember ül a nyakukra. Ezért a trösztellenes törvény értelmében, a kormányközeli kapcsolataikat megmozgatva feljelentették.

Az üzleti-jogi huzavona idején Fox súlyos autóbalesetet szenvedett, lassan épült fel, és csak mankóval tudott járni. Három nappal a „fekete csütörtök” előtt ment be újra dolgozni, azaz régi posztjából nézhette végig az amerikai tőzsde összeomlását, a nagy gazdasági világválság kezdetét. Részvényei 90 százalékot zuhantak, így nemcsak az MGM megvásárlására felvett hitelt nem tudta finanszírozni, de a további működést sem. A Fox Film Corporation hét évig húzódó csődeljárás alá került. Végső kétségbeesésében, 1936-ban megpróbált megvesztegetni egy bírót, emellett hamis tanúzáson is kapták, amiért hat hónap börtönre ítélték.

A büntetés letöltése után már nem tért vissza a filmiparba, mindenét pénzzé tette: 18 millió dollárért adta el a cégbirodalmát, ami egyébként több mint a tízszeresét, 200 millió dollárt ért.

1952-ben, 73 éves korában halt meg. Brooklynban tartott temetésén egyetlen hollywoodi alkotó sem jelent meg.

Bár szerencsétlen sorsa kortársai szemében feledésre ítélte, ma sem telik el úgy nap, hogy a világ ne találkozna William Fox nevével. Cége 1935-ben olvadt össze a 20th Century Pictures-szel, amely egészen 2019-ig 20th Century Fox néven ontotta a sikerfilmeket. A magyar származású alapító herendi porcelánból készült emléktábláját 1999-ben avatták fel a Fox filmgyár vetítőtermének falán. Ezen magyar és angol nyelven is olvasható a Hetedik mennyország (1927) című Fox-produkció nyitómondata: „Azoknak, akik elindultak a mélységből a magasba, a csatornából a csillagok felé, a Bátorság létráját kell megmászniuk”.

Samba Cissé lehetne egy átlagos francia férfi monoton éttermi munkájával, a családja és a barátai iránti lojalitásával, kedvességével, elszántságával, ám a története nem hétköznapi. Szenegálban született, illegális bevándorlóként tengeti mindennapjait Franciaországban. Elszántan küzd, igyekszik meghúzni magát, mintha nem is létezne, hogy minden mozdítható fillérjével támogatni tudja az otthon maradt családját. Egy véletlen folytán azonban fény derül ittlétére, s a kitoloncolás veszélye Damoklész kardjaként csüng a feje fölött.

Ekkor ismerkedik meg a bevándorlási hivatal ideiglenes önkéntes alkalmazottjával, Alice-szal, akinek munkaköri leírása szerint egyáltalán nem szabadna közel kerülnie az ügyfelekhez, Sambától azonban mégsem tudja magát távol tartani sem fizikailag, sem pedig érzelmileg. A férfi különös kisugárzása úgy vonzza magához az eltévelyedett lelkeket, mint muslicákat a fény. Mindketten egzisztenciális válsággal küzdenek. Sambának nincsenek papírjai, nem tud orvoshoz menni, nem kelthet feltűnést, nem kaphat parkolási bírságot sem, mert akkor azonnal távoznia kell az országból. Mindennapjait áthatja a létbizonytalanság és a szorongás. Ezzel szemben Alice-nak mindene megvan: biztonságos, kényelmes otthon, jól fizető állás, remek pozíció, erős kiégése miatt mégis kényszerszabadságon van, mert széttörte kollégája fején a mobiltelefonját. Szorong, esetlenül viselkedik, képtelen álomra hajtani a fejét.

Szeretnénk boldogok lenni, de az idilli, gondtalan élet hajszolása közben gyakran nem vesszük észre, hogy csupán újabb és újabb problémákat gyártunk. Rengeteg munkát fektetünk abba, hogy megvalósítsuk önmagunkat és felépítsük a karrierünket, de közben nincs időnk a családunkkal és a barátainkkal foglalkozni. Hajszoljuk a sikert és a teljesítményt, de közben elfeledkezünk a testi-lelki egészségünkről.

A folyamatos időhiány, a türelmetlenség és a barátságtalanság állandó társaink lesznek, s a munkánk, az egész életvitelünk akkora stresszforrássá dagad, amelyet képtelenek vagyunk kezelni.

Mindegy milyen helyzetben vagyunk, vagy melyik társadalmi réteghez tartozunk, a gondtalan lét csupán álom, az élet újabb és újabb megoldásra váró kihívásokat sodor elénk.

Segíts másokon – magadon segítesz

Alice és Samba nem tudnak segíteni saját problémájukon, de találkozásuk mindkettőjük életét megváltoztatja. Alice az önkéntes munkát terápiás céllal végzi, hogy valamiképp kiszabadulhasson hideg és nyomasztó életéből, és ez nem csupán a filmben bizonyul eredményesnek, a való életben is hatásos. Az altruista, segítő viselkedés – vagyis amikor mindenfajta jutalom vagy fizetség nélkül segítünk másokon – hozzájárul testi, illetve lelki egészségünkhöz: elkezdünk mások jólétéért munkálkodni, így nem rágódunk folyton a múltunkon, az érzéseinken. Ugyanis bármennyire is fontos az érzelmekkel való szembenézés, az életünk negatív történésein való folyamatos tépelődés megnehezíti a kilábalást, illetve a negatív hangulat leküzdését. Az önkéntes munkának köszönhetően magabiztosabban és megnövekedett önbizalommal kezdünk önmagunkra tekinteni, hiszen értékes munkát végzünk, amellyel a körülöttünk élőket szolgáljuk. Ugyanakkor csupán a fent leírt előnyök miatt nem érdemes belevágni, saját belső problémáink megoldása, a jólétünk növelése vagy a kötelességérzet nem elég jó motiváció, éppen ellenkező hatást érhetünk el vele, még frusztráltabbá válunk, növeljük a kiégés kockázatát.

A sikeres és boldog élet titka abba rejlik, ha nem az önmegvalósítást hajszoljuk, hanem annak a célnak a betöltéséért fáradozunk, amiért a világra születtünk. Ez pedig nem egyenlő a könnyű, gondtalan élettel.

Távol a szülőföldtől

A film másik nagy kérdése, hogy vajon kik vagy mik határoznak meg bennünket és alakítják az identitásunkat? Otthonra találhatunk-e a hazánkon kívül anélkül, hogy elveszítenénk a személyiségünk színe-javát? Lehetünk-e önmagunk papír nélkül, másik nevet használva? Ha költözésre adjuk a fejünket, nem érdemes azt várnunk, hogy egy csapásra minden problémánk megoldódik. Sok bevándorló számol be arról, hogy kint is számos nehézséggel kellett szembenéznie, többek között a magánnyal, a család, a barátok hiányával, és a nyelvi nehézségek is bonyolíthatják a zökkenőmentes beilleszkedést. A történetben szereplő illegális bevándorlók kénytelenek trükköket bevetni, meglapulni, miközben az a veszély fenyegeti őket, hogy elfelejtik, kik is ők, s lemaradnak a saját életükről. Ennek ellenére rengeteg optimizmus és lelemény szorult beléjük, becsületesek, kitartóak, támogatják egymást – szinte irigyelni kezdjük ezt a pozitív életszemléletet.

A francia film mindkét „oldalt” látni engedi: bepillant a bevándorlási hivatal alkalmazottainak munkájába, akiket olykor csak szívtelen, aktatologató hivatalnokoknak látunk és mindenfajta előítélet nélkül beszél az illegális bevándorlók problémáiról.

A vetítőteremben egy kicsit mindegyikünk Alice, hiszen mindnyájunkkal előfordulhat, hogy belefáradunk az élethelyzetbe, amely mázsás súlyokat rak ránk, és valahol Sambák is, bevándorlók és felfedezők a saját életünkben, a múltunk elől menekülve, egy idealizált jövő felé futva, abban a reményben, hogy mi is megtaláljuk a helyet, személyt, gondolatot vagy eszmét, amely saját kis káoszunkat megérti, elfogadja és rendszerbe foglalja.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Részlet a szerző Perpetuum mobile c. novellájából: 

Kinyitotta a szemét, és oldalra pillantott, a földön fekvő könyvre. Most már emlékszik rá: éjszakába nyúlóan olvasta Az álomfejtést Sigmund Freudtól, és érdekesnek találta. Megfoghatatlan, instabil gondolatok formálódtak benne. Egyszerre minden olyan képlékeny és egyúttal világos volt az agyában. Nincsenek változatlan dolgok, semmi nem marad mozdulatlan. Minden mozgásban van, még akkor is, ha nem érzékeljük. Az érzékeink nem megbízhatóak. Csak a hit lehet megbízható, ahhoz mindig ragaszkodhatunk. 
Van Isten? Mi van helyette? Kinek az istene létezik, hol található? A Tórában, a Bibliában vagy az ember a saját maga istene?
Az ágya mellett lévő kis szekrényen heverő újságon a feleségével váltott levelek sokasága feküdt. Mindig Mileva nézte át a cikkeit, ellenőrizte a számításait. Kezébe akadt egy korábbi, 1901-es levelük, benne: „Mennyire boldog és büszke leszek akkor, amikor ketten együtt bemutatjuk a győzedelmes következtetésünket a mozgás relativitása kapcsán!”
Félretolta a leveleket, hogy lássa az újságot, amelynek a címlapján Szentpétervárról küldött tudósítás állt. Nagy-Britannia és Oroszország befolyási övezetekre osztotta Perzsiát, Afganisztánt és Tibetet. Az írás részletesen taglalta, hogy az Arthur Nicolson nagykövet és Alekszandr Iszvolszkij külügyminiszter által aláírt megállapodás az 1904‑es Entente cordiale és az 1892-ben kötött francia–orosz katonai konvenció kiegészítése. Egyértelműnek tűnt, hogy Németországnak szövetségesekre van szüksége. A nagy és régi európai hatalmak szövetkeztek vele szemben. A régi Európa állt szemben az új, dinamikus, erősödő Németországgal. A megkövesedett, nemesi származásra és születési előjogokra építő, gyarmatosító birodalmak állnak az új, modern technológiára és szorgalomra építő császársággal szemben. Nem is olyan rég, 1901-ben a boxerlázadás leverése után még együtt ültek megalázó tort a kínaiak fellett. 

Tegnap ellenség, ma partner, holnap barát, holnapután ismét lemészárolandó állat?

A világ nem az, aminek látszik. Mi a helyes, mi a helytelen? Mi a bűn, mi a szabadság? Mi az idő, mi a távolság? Mi a személy? Felelősség? Erkölcs? Mi a lelkiismeret? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre adott válaszok irányítják életünket. Mi történik, ha vitathatóvá válnak a meglévő válaszok, vagy ha egyszerre több válasz is van? 
A ma istene, a holnap bűnbakja. Ma még bálvány, holnap ledöntendő és meggyalázandó szobor. Mi történik, ha a válaszok csak egymáshoz képest értelmezhetők? Mi történik, ha a válaszok már kisebb, akár családi körben is vitathatóvá válnak? Ha a határok egyszer nem országok között, hanem emberek között húzódnak? Mi történik, ha a tömegektől elvesszük az abszolútot és a biztonságot? A múltat, a szokásokat? Hogyan fognak az emberek egymásra nézni? Egymást értékelni? Mi lesz a mérce? Lesz-e mérce?
Az álomvilágban minden más. Néha ébren álmodik az ember. Az idő lassabban telik, néha meg évszázadokat ugrik, a lépcsők végtelen hosszúak, néha meg rögtön a semmibe vezetnek. Amikor a papírlapok felfelé esnek, a lámpa fénye kínzóan zavaró és forog a szoba, nem tudni, hogy hol van az ember. Az előbb még a Mileva által írt egyenleteket nézte, most meg a felfelé eső ceruzákat − minden valószínűség szerint már átlépett az álomvilágba. 
Feltápászkodott, majd az asztal felé fordult, a padlóról felemelte A mozgó testek elektrodinamikája című tanulmányának kézzel írt lapjait. Az írás később a speciális relativitás elméleteként vált ismertté. 
A tér és idő. Mérhetetlenek. Illetve csak egymáshoz mérhetők. Vagyis relatíve mérhetők egymáshoz. A hit lehet abszolút, de minden más csak relatív – gondolta, majd leült a székébe, és újra leírta az egyenletét, mint minden egyes alkalommal, amikor nekilátott dolgozni: E = mc²

Nincs tudományos konszenzus arról, hogy Albert Einstein első felesége, Mileva Marić (1875–1948) mennyiben járult hozzá Einstein szakmai sikereihez. A kor általános felfogása a női szerepekről, illetve a háztartásbeli munka és első gyermekük (1901) megszületése derékba törte az asszony tudományos karrierjét. 1904-ben megszületett Hans Albert, majd egy évre rá, 1905-ben Einstein publikálta speciális relativitáselméletét. Harmadik gyermekük, Eduard 1910-ben született meg. A házasságuk ezután megromlott, és Einstein egyre több időt töltött Elsa Löwenthallal, elsőfokú unokatestvérével, akit 1919-ben feleségül is vett. A válás során Einstein felajánlotta az akkor még el sem nyert Nobel-díj pénzdíját Milevának, talán emiatt is feltételezik a tudománytörténészek, hogy első feleségének fontos szerepe volt munkájában. Einstein és Elsa 1933-ban hagyták el Németországot, az asszony az Egyesült Államokban hunyt el 1936-ban, 17 évnyi házasság és súlyos betegeskedés után. Közös gyermekük nem született. Albert Einstein többet nem nősült újra.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Terítéken a környezetvédelem

Arról, hogy a bolygó forrásainak kimerítésében és a klímaválságban mekkora szerepe van a nagyipari állattenyésztésnek, egyre több szó esik nem csupán a tudományos közéletben, de a mindennapjainkban is. Önmagában a hús- és tejipar feléli a föld édesvízi forrásainak egyharmadát, emellett körülbelül annyi üvegházhatású gáz kibocsátásáért felelős, mint az összes személy- és teherautó összesen.

Íme egy szemléletes példa ahhoz, hogy egyszerű léptékkel nézve ez mit jelent: egy hamburgerpogácsa előállításához körülbelül 1700 liter vízre van szükség, ami csaknem 30 zuhanyzásnak felel meg.

Egyértelmű hát, hogy a 21. század klímaszorongása életre hívta azokat a fenntarthatósági törekvéseket, amelyek egyéni szinten reformálják meg az étrendet. Míg korábban a kizárólag vagy zömében növényi alapú diétákat az „állatvédő különcök” hóbortjának tartották, addig napjainkban már egyre többen váltanak pusztán környezetvédelmi okokból. Így mi is.

Nagyjából 5-6 éve kezdett érdekelni a környezettudatos életmód, ami először a hulladékcsökkentésben öltött testet, majd megrögzött húsimádó létemre az étrendemre is átterjedt. Kipróbáltam a Húsmentes Hétfőt, megtartottam a Nagyböjtöt, majd a pozitív tapasztalatok fényében áttértem a vegetáriánus diétára. Fokozatosan bővülő családomra azonban nem akartam ráerőltetni a „zöld dilimet”, így a jelenlegi kompromisszumot a flexitariánus diétánk jelenti. Ezzel a steakkedvelő férjem, a húsok iránt különösebb érdeklődést nem mutató kislányom, és én, a klímaszorongó csodabogár is ki tudunk egyezni: hétvégén rendszerint valamilyen húsos ételt készítünk, míg a hétköznapokon igyekszünk kiaknázni a növényi alapú recepteket.

Mi fán terem a flexitariánus?

„A flexitáriánus szó a vegetáriánus és a flexibilis (rugalmas) szavak kombinációjából jött létre. Egy olyan, elsősorban növényi alapú táplálkozási irányzatról van szó, amely időnként megengedi az állati eredetű élelmiszerek és a hús fogyasztását is” – emeli ki a növényi étrendekben jártas dietetikuspáros, Tihanyi Andrea és Herbay-Varga Anita.

A flexitariánus diéta tehát alapvetően húsmentes étkezéseket takar, némi megengedéssel és szabadsággal.

Így időnként nyugodtan rárabolhatunk egy grillhúsra vagy gyöngyöző húslevesre is, ha épp arra szottyan kedvünk. A lényeg a mértékletesség.

A flexitariánus diéta jó választás azoknak, akik nyitottak az egészség- és környezettudatos életmódra, de tartanak a túlzott szigort elváró diétáktól – mint például a vegetarianizmus vagy a veganizmus. Így ráadásul nemcsak magunknak engedünk meg időnként egy kis „bűnözést”, de vendégségbe menet sem kell csak nekünk készülni növényi alapú fogással. Emellett az éttermekben is bátran választhatunk az egész étlapról, ha már unjuk a rántott sajt, gomba, karfiol szentháromságát, ami zömében még mindig a húsmentes opciót jelenti a magyar gasztronómiában.

Előnyök

1. Jó a Földnek!

Ahogy arra a Stanford Egyetem és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) állásfoglalása is felhívja a figyelmet, a hús- és tejtermékfogyasztás minimális csökkentése is már jelentős környezeti hatással bír.

Ha az Egyesült Államokban csupán egyetlen napig nem ennének húst, azzal 7,6 millió gépkocsi károsanyag-kibocsátásának megfelelő környezetszennyezéstől óvnák meg a bolygót.

Persze a növényi alapanyagok kiválasztásánál sem árt odafigyelni a zöld tényezőkre: igyekezzünk helyi termelőktől szezonális termékeket választani, amelyek lehetőleg minél kevesebb feldolgozási folyamaton mentek keresztül. Példának okáért egy távoli országból ideszállított avokádó igen nagy környezeti lábnyommal bír, ráadásul a termesztése ugyanúgy hozzájárul az erdőirtásokhoz, mint a nagyipari szarvasmarhatartás.

2. Jó a testnek!

A szezonális zöldségeken, gyümölcsökön és a teljes kiőrlésű gabonákon alapuló étrendek nem véletlenül állnak az egészségtudatos életmód középpontjában is. Az ebben a szellemiségben készült ételeknek rendszerint nagy a rost-, antioxidáns- és vitamintartalma, ami erősíti az immun- és emésztőrendszert, javítja az általános közérzetet, szebbé teszi a hajat és a bőrt. Emellett Tihanyi Andrea arra is felhívja a figyelmet, hogy a zömében növényi alapú étrend „kedvezően befolyásolja többek között a szív-érrendszeri, daganatos, bélrendszeri betegségek kimenetelét, csökkenti a kialakulásuk rizikóját, hozzájárul a bélflóra és az egész szervezetünk egészségéhez”. Az egészségtudatos táplálkozás kiaknázásához persze elengedhetetlen, hogy az állati alapanyagok mellett csökkentsük a cukor- és zsírbevitelt, illetve a feldolgozott élelmiszerek, a gyorsételek fogyasztását is.

3. Gyorsabb és olcsóbb!

Nem véletlenül döntöttünk mi is a flexitariánus étrendünk hétköznapokra és hétvégékre való felosztása mellett. Az utóbbi „ünnepnapokon” nem csupán a „bűnös élvezet” megélése miatt fogyasztunk húst, hanem azért is, mert ilyenkor több időnk van a konyhában tevékenykedni – a húsos fogások elkészítése pedig akár órákat is igényelhet. Ezzel szemben a növényi alapú ételek sokkal gyorsabban összedobhatók, így a rohanós hétköznapokba is könnyedén beilleszthetők.

A helyi, szezonális alapanyagokon nyugvó fogások ráadásul sokkal jobban kímélik a pénztárcát is.

Egy 4 fős családot ellátó 1 kilogramm húsmennyiséget ugyanis még a nagyon kedvező, befagyasztott áron is 1490 forintért tudunk megvásárolni, míg a magas fehérjetartalmú hüvelyeseket (pl. bab, csicseriborsó, lencse) ennél jóval olcsóbban.

4. Fő a változatosság!

Bár azt gondolnánk, hogy a hústermékek elhagyása a receptlehetőségek beszűkülését jelenti, ez korántsem igaz. Tapasztalataim szerint az időszakos növényi alapú étrend új alapanyagok felfedezésére, az ízvilág bővítésére ösztökéli a konyhaművészeket. Így nekünk is lett jó pár új kedvencünk, amióta belevágtunk a flexitariánus diétába. Persze lehet az alapoknál is kezdeni: gombapaprikás, lecsó, főzelékek tojással, zöldségfasírttal, zöldséges rizottók és tészták.

Léteznek-e kockázatok?

A vegetáriánus és vegán étrend szkeptikusainak egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az ember alapvetően mindenevő, tehát állati eredetű ételekre is szüksége van. Noha 100 évvel ezelőtt sem ettek minden nap húst – ez a luxus csak a fogyasztói társadalomba belekényelmesedett, modern ember szokása. Az evolúciót persze nem célom tagadni, de az emberi szabad akarat és döntés lehetőségét sem, aminek kialakulása szintén fajunk privilégiuma. Tehát bátran dönthetünk az étrendünk megváltoztatása mellett úgy, hogy ennek az egészségünk sem szenvedi kárát.

A flexitariánus étrend esetében ráadásul nem zárjuk ki a hús- és tejtermékeket, mindössze a mértéküket csökkentjük – egy teljesen vállalható és egészséges mennyiségre.

Ahogy Herbay-Varga Anita is fogalmaz: „az életmód követőinek nem kell vitamin- és ásványianyag-hiánytól (leggyakrabban B12 vitamin-, cink- és vashiány) tartaniuk, mint egy teljesen növényi alapú étrend esetében. Egy jól összeállított flexitariánus étrend esetén nincs szükség ezek külső forrásból történő pótlására sem.”

Emellett az étrend megengedő volta miatt a szigorú, kizárólagosságon alapuló diétákkal járó pszichés kockázatok (pl. étkezéssel kapcsolatos szorongások) is a minimálisra csökkennek. Mivel szabadságunkban áll időnként állati eredetű összetevőket fogyasztani, nem kell túlzottan görcsölnünk az étrendünk összeállításán vagy azon a szcenárión, ha netán máshol étkezünk. „Tőlünk függ, hogy milyen mértékben és tempóban haladunk, emiatt könnyű elkezdeni, és több sikerélményt rejt magában, kockázatok nélkül” – mondja Tihanyi Andrea is.

Hogyan érdemes belevágni?

Ahogy minden környezettudatos lépésben, úgy az étrend megváltoztatásában is érdemes a fokozatosság elvét követni. Ahelyett tehát, hogy azonnal megugorhatatlan elvárásokkal szembesítenénk magunkat, „kezdhetjük akár egyetlen húsmentes nappal a héten, majd fokozatosan növelhetjük a húsmentes napok számát heti 3, majd akár heti 5 napra” – hangsúlyozza Herbay-Varga Anita. Az sem kizárt, hogy a szervezetünk fokozatos leszoktatásával kedvet kapunk a vegetariánus, netán a vegán étrend kipróbálásához is. A lényeg, hogy minden a szabadságunkban áll, de semmiképp se nyomasszuk magunkat! Csak azt (t)együk, amit a lehetőségeink és a pszichés-fizikai igényeink valóban megengednek.

A versailles-i palota egészen valószínűtlen hely volt XIV. Lajos uralkodása alatt. Önmagába zárt világ, amely végtelen távolságra szakadt a mindennapok valóságától. Még a jómódú polgárok és gazdag nemesek is majdnem ugyanannyira kívülállók voltak, mint az alacsonyabb státuszú társadalmi rétegek. A király környezetének saját külön valósága volt, saját szabályai és saját veszélyei.

Unatkozók luxusa

Ami a felszínen csillogó luxusnak látszott, annak jó része a mélyben korhadt és romlott alapokon állt. Jól jelképezi ezt a felemás állapotot mindaz a szenny, ami a felcicomázott termeket összekötő folyosók félhomályában halmozódott. A palota távol esett mindenféle víztől, így a csatornázás szinte lehetetlen volt. Az udvaroncok folyosókon, elhagyott sarkokban és a park fái, bokrai alatt végezték a dolgukat, így a bőségesen permetezett parfüm illata alól mindenhol kibújt az ürülékszag.

A versailles-i élet egyik legfőbb összetevője az unalom volt. A királyi udvar szereplői szinte rögeszmésen keresték az újabb élményeket és izgalmakat, ez pedig mindannyiuknak hatalmas összegekbe került.

Az egymásra licitáló extravagáns szórakozások, hóbortok, illatszerek, lakomák, ruhaköltemények, szolgák, hintók, luxusprostituáltak és kártyaadósságok néha egész vagyonokat emésztettek fel, ezért állandó küzdelem folyt az anyagi javakért. Ez a két tényező lehetett legfőbb kiváltó oka annak a példa nélkül álló botránynak, amely 1672-ben robbant ki.

Egy nagyvilági életet élő, jóképű, nőcsábász nemes, Jean Baptiste Godin de Sainte-Croix egyszer csak váratlanul meghalt – a jelek szerint mérgekkel kísérletezett, és a saját hibája áldozatává vált. A lakása átkutatásakor egy kis ládában gyanús anyagokat tartalmazó üvegcséket, leveleket és egy naplót találtak a hatóságok. A dokumentumokból egy félelmetes történet rajzolódott ki. Sainte-Croix néhány évvel korábban több hónapot töltött a Bastille börtönében, ahol megismerkedett egy Exili nevű itáliai méregkeverővel. Megtanult mindent, amit ebben a témában tudni lehetett, majd szabadulása után – szinte csak azért, mert élvezte és megtehette – mit sem sejtő áldozatokon kezdett kísérletezni.

Az általa készített méreg valószínűleg a színtelen, szagtalan arzén volt, amelyet abban az időben nehezen lehetett a holttestekben kimutatni. Egymagában persze unta volna gyakorolni ezt a kedvtelését, ezért bűntársat is keresett maga mellé. A megfelelő társ már rendelkezésére állt, egy másik híres szépség, Marie de Brinvilliers. A hölgy ugyan férjnél volt, de ez nem zavarta abban, hogy szeretőket tartson. Sikeresen láncolta magához Sainte-Croix-t is, olyannyira, hogy a fiatalember éppen a vele folytatott kapcsolat miatt került a Bastille-ba. Marie férje azonban elmenekült Franciaországból, mert olyan hatalmas kártyaadósságokat halmozott föl, hogy csak így tudott elszökni a hitelezői elől.

Mérgezett szerelem

De Brinvilliers asszony és Sainte-Croix közösen kezdtek kísérletezni. Először egy szolgálólányt mérgeztek meg, majd egy szegénykórház kiszolgáltatott betegeit gyilkolták mérgezett ételadományokkal. Amikor készen állt a módszer, Marie a saját apját ölte meg lassú, folyamatos mérgezéssel. Az örökséget azonban nem találta kielégítőnek, mert két testvérével közösen örökölték. A következő áldozatai tehát ők voltak.

Amikor az 1775-ben véletlenül felfedezett dokumentumokból kiderült a bűnössége, Madame de Brinvilliers külföldre menekült, de hamar elfogták. Visszavitték Franciaországba, ahol a 17. századi törvények minden borzalma lesújtott rá. Meztelenre vetkőztették, és kínvallatásképpen megitattak vele tizennégy liter vizet. Nem tartott sokáig, amíg mindent bevallott, talán még olyan dolgokat is, amiket el sem követett. Tett azonban egy bosszúnak is beillő kijelentést.

Kárörvendően jegyezte meg, hogy a fél város ezt a játékot űzi, minden tele van méregkeveréssel és boszorkánysággal.

Ezek után lefejezték, majd a holttestét máglyán elégették, a hamvait pedig szétszórták a szélben. Korabeli leírások szerint Párizsban minden idők legnagyobb látványosságának számított az eset: óriási tömeg vett részt a kivégzésen, és az egész város hetekig az izgalom lázában égett.

Amikor XIV. Lajoshoz eljutott a hír, megrémült. Belegondolt, hogy ha az arisztokrácia körében is jelen van ez a veszélyes és megvetett gyakorlat, akkor őt is könnyedén meg lehetne mérgezni, ezért szigorított a neki felszolgált ételek ellenőrzésén. A hagyomány szerint a híres francia vichyssois levest a mai napig azért tálalják fel hidegen, mert a sok vizsgálgatás miatt minden alkalommal kihűlt, mire Lajos asztalára került.

Razziák a méregkeverők ellen

Az uralkodó megbízta a Párizsi rendőrség vezetőjét, hogy folytasson le egy mindenre kiterjedő nyomozást az ügyben. Nagyszabású razziák kezdődtek városszerte. A hatóságok összegyűjtötték az összes ismert méregkeverőt, asztrológust, alkimistát, szellemidézőt, jövendőmondót, javasasszonyt, mindenkit, aki csodagyógyszereket, ajzószereket vagy éppen „öröklőporokat”, azaz mérgeket árult. 194 embert tartóztattak le, további százak menekültek külföldre. Megkezdődtek a kínvallatások, az információ pedig özönleni kezdett. Azt persze senki nem tudta megmondani, mi az igazság ezek közül, és mi az, amit a borzalmasan meggyötört áldozatok találtak ki kínjukban, hogy véget érjen a tortúra. A lényeg az volt, hogy a vizsgálat sikeres legyen.

Előre eldöntötték, hogy a király mindenképpen meg fogja kapni a megnyugtató választ az aggodalmaira, és megfelelő számú bűnöst fognak kivégezni.

A legnagyobb fogás egy La Voisin nevű nő volt, a párizsi okkultisták fejedelemnője. Mindennel foglalkozott, amivel az emberek hiszékenységét kihasználva pénzt lehetett keresni: szereket árult fogfájásra, magzatelhajtásra, foglalkozott elveszett tárgyak varázslatos megtalálásával, szerelmi bájitalok készítésével és jövendőmondással is. Azt hangoztatta, hogy varázshatalmat kapott Istentől, amit az emberek megsegítésére használ. Mindezek mellett volt még egy szakterülete: a mérgezés.

Kép

Madame de Montespan, Pierre Mignard műhelye - Kép: Wikipedia

Ez volt a párizsi alvilág egyik legjövedelmezőbb üzletága, főleg a férjük vagy apjuk rabságában szenvedő nők jóvoltából. A személyi szabadság vagy az anyagi függetlenség elérése érdekében egy jól megválasztott méreg minden problémát megoldott. A férfi rövid betegség után elhunyt, az örökség az asszonyra szállt, és az esetek többségében soha nem derült fény a bűncselekményre. La Voisin pedig a kínvallatás hatására mindent elmondott ezekről a machinációkról, valószínűleg olyasmiket is, amiknek a valósághoz nem sok köze volt.

A legnagyobb csapást azonban azzal mérte a királyi udvarra, hogy XIV. Lajos közvetlen környezetéből is számos magas rangú hölgyet nevezett meg gyilkosként.

Lassacskán értelmet nyertek bizonyos megmagyarázatlan halálesetek és hirtelen elnyert örökségek is. Ráadásul gyanúba keveredett az uralkodó több szeretője és ágyasa is.

Lajos pánikba esett; amúgy is félt a mérgezés lehetőségétől, most azonban kiderült, hogy mindez közelebb van hozzá, mint valaha sejtette.

Madame de Montespanra is árnyék vetült

A legérzékenyebben az érintette, hogy kedvenc szeretője, Madame de Montespan is a bűnösök listájára került. A hölgy – eredeti nevén Françoise Athénaïs de Rochechouart de Mortemart – a francia történelem egyik legügyesebb játékosa volt. Nemcsak kivételes szépségével, teltkarcsú alakjával, hanem szellemes, intelligens társalgásaival is magába bolondította a körülötte mozgolódó férfiakat. A királyi udvarba bekerülve Lajos legidősebb fia, a dauphin is hevesen ostromolta, ő azonban a nagyobb fogásra várt. A megfelelő pillanat akkor jött el a számára, amikor mind a királyné, mind Lajos aktuális szeretője gyereket várt a királytól. Annak érdekében, hogy az uralkodó soha ne maradjon női társaság nélkül, őt kérték fel a szórakoztatására. Ennek az lett az eredménye, hogy a várandós Louise de La Vallière-t érdemei elismerése mellett elbocsátották ágyasi állásából, a helyét pedig Madame de Montespan vette át. A pozícióját azzal is bebiztosította, hogy szinte azonnal elkezdett gyerekeket szülni Lajosnak: az elkövetkezendő évtizedben hetet.

Mivel Madame de Montespan a király hivatalos szeretője volt, aki a közös gyermekeiket el is ismerte sajtátjaiként, különösen kellemetlen meglepetés volt a javasasszony vallomása.

La Voisin azt állította, hogy a törtető asszony szerelmi bájitalokkal, fekete mágiával igyekezett megtartani az uralkodó szerelmét. A vádak – valószínűleg a kínzómester hatékony működésének hatására – egészen messzire rugaszkodtak a valóságtól. Montespan ezek szerint fekete miséken vett részt, amelyeken újszülötteket gyilkoltak meg, és megidézték a sátánt, a hölgy pedig anyaszült meztelenül, a csecsemők vérével megkeresztelkedve bocsátott erős szerelmi varázslatot Lajosra. Egy érdekes logikai csavarral még bizonyítékot is találtak erre, mondván, hogy valóban ő lett a király szeretője.

A kegyetlen és a boldog vég

A bíróság ítéletei elrettentőek voltak. Harmincnégy embert ítéltek halálra, mégpedig válogatottan kegyetlen módozatokon. Azt az ötven-hatvan embert, akiket a francia jog szerint nem lehetett elítélni, királyi rendeletek, úgynevezett „pecsétes levelek” alapján tartóztatták le. Ennek a módszernek megvolt az az előnye, hogy a legkínosabb esetek főszereplőit így örökre eltüntethették egy várbörtönben, sőt ki is végezhették, így soha senki nem hallott többé róluk. A szerencsésebbeket gályarabságra vagy életfogytig tartó börtönre ítélték. La Voisin a kuncsaftjait is megnevezte, de mivel ők általában a kiváltságos rétegekből kerültek ki, legtöbben megúszták száműzetéssel vagy pénzbüntetéssel. Magát La Voisint hosszas kínzás után máglyán égették meg Párizs egyik közterén.

Madame de Montespan helyzete ezzel szemben egészen különleges volt. A király erősen kötődött hozzá érzelmileg, ráadásul a hölgy hét gyermeket szült neki.

Kifejezetten kínos lett volna az is, ha ezeknek a leszármazottaknak a jövőbeli karrierjét efféle esetek árnyékolják be. Ennek megfelelően Montespan gyakorlatilag érintetlenül vészelte át a válságot. Amikor a nyolcvanas évek elejére a botrány és a vérgőzös nyomozás kifulladt, Lajos további kedvezményekkel árasztotta el. Két palotát is ajándékozott neki Versailles-ban, és még a családtagjait is elhalmozta jól jövedelmező pozíciókkal. 1691-ben az egykori királyi szerető békében és ötszázezer frankos járadékkal visszavonult egy apácazárdába, amelynek később ő lett az apátnője. Valami miatt komolyan furdalhatta a lelkiismeret, mert utolsó éveit folyamatos bűnbánatban, nagy összegű adakozásokkal töltötte. Mielőtt 66 évesen meghalt, a gyermekeinek megtiltotta, hogy gyászruhát viseljenek.

A kérdések eleinte az autókra korlátozódtak: a fiam rámutatott egyre, és nekem mondani kellett, hogy van-e teteje. Aztán a kérdésekből kijelentések lettek. Mondta, hogy ennek vagy annak az autónak nincs, és én cáfoltam vagy helyeseltem. Nem gondoltam volna, hogy az első vitáink tárgya is ez lesz. A fiam bizonyos, tetővel rendelkező autókra mutatva sorozatos cáfolataim ellenére váltig állította, hogy nincs tetejük.

Megesett, hogy olyan kitartóan szajkózta ezt a valótlanságot, míg elfáradtam, és elkövettem az egyik fő nevelési hibát: beleegyeztem, hogy ennek a dzsipnek nincs, csak váltsunk már témát lehetőleg.

Aztán be kellett látnom, hogy nem csak az autók lehetnek kabriók, hiszen az összes motorra, biciklire, sőt még a legtöbb hajóra is elfelejtettek tetőt szerelni. Persze a gyermeki képzelet nem állhat meg egy olyan szűk kategória határánál, mint amilyen a járműveké. A virágok például minden tetőt nélkülöznek, csak úgy lengedeznek a szabad ég alatt. A játszótéri padnak sincs teteje, pedig nem egy szülő elázott már az esőben, szóval igazán lehetne. Az ott pedig egy háztető. Érdekes filozófiai kérdés, hogy van-e teteje, most ebbe ne menjünk bele kisfiam. Szerinted van? Nincs, rendben, szerintem sincs... 
Aztán a fiam az egyik nap felmutatott az égre, és elhangzott a mondat, amiért érdemes volt végigjátszani ezt az egészet. Az égnek ugyanis nincs teteje. 
Úgy is mondhatnánk, hogy a világ egy nagy kabrió. Süt a nap, lobog a hajunk a menetszélben. Máskor meg persze elered az eső, és az arcunkba vág. Mégis, ha el tudjuk engedni magunkat, érezhetjük, mennyire szabadok vagyunk. És ezt a gyerekek sokkal inkább tudják, mint a fáradt, leharcolt szüleik. Ezért is érdemes figyelni rájuk, hogy pontosan mit akarnak mondani.

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Miközben a Magyarországon elkövetett bűncselekményekről és a hazai közbiztonságról keresgélek adatokat, egyre csak azokra az emberekre gondolok, akikkel összesodort az élet. A nőre, akitől a 9-es buszon lopták el a nyugdíját, a férfira, aki elaludt a villamoson, és a mobilja helyett csak egy üres üveget talált a kezében. A fiatalra, akit biztonsági őrök vertek össze a szórakozóhely előtt, a lányra, akit 14 évesen megerőszakoltak, a prostituáltra, akit az ügyfele fojtogatott, a rendőr pedig nem vett komolyan, a beginázott lányra, aki nem tudja, hogyan került haza, a bulizóra, akinek olyan drogot adott a díler, amibe majdnem belehalt. A szociális munkás szavaira, amikor arról beszélt, hogyan menekítenek nőket az erőszakos „párjuk” elől védett házakba, a nyomozó tekintetére, amikor elmondta, hogy testvérpárt is kellett már kiszabadítaniuk a szexuális ragadozó szülők karmai közül.  Szita Bence nagybátyjának meggyötört hangjára, amelynek hatására bennem is összetört a lélek pályakezdő szerkesztőként, és elfogytak a könnyeim.  

A sok áldozatra és túlélőre, akiknek hangot akarok adni, és akiknek a nevében úgy érzem, hogy nekem is meg kell szólalnom. 

Nézem a színes infógrafikákat, a bűn megannyi távolságtartó megnevezési formáját, és közben érzem a beléjük fojtott érzelmeket. A „csalás” az Excelben csak egy rubrika, de én hallom azoknak a szitkozódását, akik azért spóroltak, hogy egy vágyott tárgyat megrendeljenek, de csak üres dobozokat kaptak, és érzem azoknak a nagyszülőknek a kétségbeesését, akikkel elhitették, hogy balesetet szenvedett valaki, akit a világon mindennél jobban szeretnek. Látom a járdaszélen üldögélő, magába roskadt lányt, aki megvette élete első autóját, de már nincs ott, ahol hagyta. Érzem a megerőszakoltak rettegését, amikor még nem tudnak a fájdalomra és megalázottságra gondolni, csak arra, hogy talán az elkövető szaga az utolsó, amit magukba szívhatnak az életben, és meglehet, hogy esélyt sem kapnak arra, hogy valaha is beszéljenek arról, mit tettek velük. Látom magam előtt azoknak a könnyeit, akiket átvertek, azoknak a lila foltjait, akiket megvertek, a szúrt sebeket, zúzódásokat, a bizonytalanságot, amíg eljut az ember odáig, hogy feljelentést tesz. És érzem a gyerekek félelmét is, akiknek végig kell nézniük, ahogy az anyjuk az asztal alatt próbál menedéket találni a kapcsolati erőszak elől. 

Amikor ezeket a sorokat írom, a barátnőmre gondolok, aki nemrég adott mélyen megrendítő választ arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy vagy?”. „Elég nehéz hónapon vagyok túl.” – felelte. És azt hittem, arról fog majd mesélni, hogy megint nyakába szakadt a munka, alig tud pihenni, de ehelyett elmondta, hogyan fajult el a (volt) barátjával a veszekedésük odáig, hogy tele lett zúzódásokkal, a szája felrepedt, hogy azóta rémálmai vannak, és egy tanúsítványa arról, hogy poszttraumás stressz szindrómája van.   

És annyi minden van még a betűk és számok mögött. Például az ő félelme és fájdalma is statisztikai adattá tömörül. Meg a másik undorító reakciója, hogy ő provokálta az egészet.  

Meg az én könnyeim, hogy találkoztam a sráccal, de olyan rendesnek tűnt, hogy nem vettem észre, hogy nem tudtam megvédeni, hogy nem is gondoltam arra, hogy tartsa távol magát tőle, hiszen pont olyannak tűnt, akinek örül az ember, ha a barátnőjével randizik. Tíz éve írok bűnökről és bűnösökről, és még mindig arcon rúg, amikor szemtől szembe találkozom a szenvedéssel, mert ezt nem lehet megszokni, erőt meríteni belőle viszont fontos az áldozatokért és túlélőkért folytatott harchoz.  

De van még más is a statisztika mögött. A kihallgatást végző nyomozó emberi hozzáállása. Az ügyvéd biztatása, hogy mindent meg fog tenni az igazságért. És ott van még sajnos a kognitív torzításba kapaszkodás is, az áldozathibáztató kommentek sokasága arról, „ha észrevette volna a jeleket”, „ha jobban választ”, „ha nem ment volna oda”, „ha nem azt a ruhát veszi fel”. Az a sokféle okoskodó „ha”.  Meg ott a fogalomtorzítás is: „ha nem csalja meg, nem hagyja el, akkor ő szerelemféltésből nem tette volna azt”. Szerelemféltés… na, persze. Szóösszetétel, amelynek se a „szerelemhez” se a „féltéshez” nincs köze. 

Nekünk, a társadalomnak a „haval” a „lennével” és a „volnával” nincs dolgunk, csak azzal, hogy az áldozatok és az igazság mellé álljunk életükben és haláluk után is.  

Ne hibáztassuk a szenvedőket, ne gyártsunk a nyomozók helyett elméleteket, és ne hozzunk a bíróság helyett ítéleteket! Csak legyünk ott. Legyünk ott, amikor mindenki elfordítja a fejét, és hívjunk segítséget a bajba jutottakhoz, ha egyedül kevesek vagyunk! Járjunk nyitott szemmel, és ne csukjuk be akkor se, ha úgy alakul, hogy olyat látunk, amit nem akarunk! Ne kapaszkodjunk a „csak”-ba! „Mit van úgy oda, CSAK egy kicsit ráijesztettek, más rosszabbul jár”. Az gondolja így, aki nem tudja, hogy a fenyegető helyzetben milyen nagy a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés, amikor az a néhány perc, amíg nem tudod, mi lesz a vége, óráknak tűnik, a szerzett lelki sebek pedig egy életre veled maradnak.  

Lássuk meg az áldozatok és a túlélők sorsát a hírfolyamban, és álljunk melléjük, amikor szükségük van ránk! Mert mindig van a környezetünkben valaki, akinek szüksége van ránk. 

Hová fordulhatunk, ha baj van? 

Az éjjel-nappal ingyenesen hívható Áldozatsegítő Vonal 2011 óta a 06 (80) 225-225-ös telefonszám, amelyen tájékozódhatunk az áldozatsegítő szolgáltatásokról. 

A bántalmazottak kérhetnek segítséget az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálattól (OKIT) is a nap 24 órájában ingyen hívható telefonszámon: 06 (80) 20-55-20. 

Adél, amikor beszélgetés közben kicsúszik a számon, hogy a klienseitek „alkoholisták”, sosem hagyod szó nélkül. Mennyiben befolyásolja a kifejezés a szemléletet, és milyen viselkedést hív elő az, hogy miképpen nevezzük a függést az alkoholtól?

Az, hogy a közbeszédben milyen szavakat használunk, minden témában meghatározhatja a kérdéshez való hozzáállást. Az alkoholbetegséggel kapcsolatban még mindig számos fals hiedelem él a társadalomban, amit tovább erősít, ha nem megfelelő fogalmakat használunk. Ezeket a szavakat tetten lehet érni, ahogy rombolnak, ahogy akaratgyengeséget, jellemhibát sugallnak, ahogyan vélt erkölcsi fölényhelyzetből szólnak.

Az alkoholbeteg kifejezéssel mi azért tudunk jobban dolgozni, mert a függőségre úgy tekint, mint betegségre, tehát nem teszi morális mérlegelés tárgyává az állapotot.

A „betegség” szónak viszont nincs meg az a vonzata – főleg a hozzátartozók gondolataiban –, hogy akkor a függő családtag egy teljesen vétlen áldozat, a genetika sorsüldözöttje, vagy valamilyen trauma következtében sérült a lelki merevlemeze?

Ez egy komplex kérdés. Az alkoholbetegségnél valamilyen szintű genetikai halmozódás szinte mindig megfigyelhető, a felmenők között gyakorta megtalálható valamilyen függőség, esetleg egyéb családi diszfunkció. A terápia szempontjából nem elsődleges kérdés, hogy a függőség hátterében genetikai vagy szocializációs meghatározottság jelenik-e meg nagyobb százalékban. Az viszont igen, hogy ez a mintázat továbbadható, és sajnos generációról generációra tovább is adódik.

Vagyis pont akkor nyílik szabad út a gyógyulás felé, amikor sikerül belátni, hogy ez betegség? Hogy nem a mentális gyengeségem okozza? Hogy nem én irányítom?

Így, ahogy mondod. Mi a tizenkét lépéses Minnesota-modellt alkalmazzuk, ahogy az anonim önsegítő csoportok is. Annak a beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, és az életünk irányíthatatlanná vált – az első lépés a tizenkettőből, és önmagában meghatározó mérföldkő lehet. Az viszont, hogy „ha betegségként kezeljük a függőséget, az mennyire menti fel az illetőt a tettei következménye alól”, nagyon trükkös kérdés. Úgy mondanám, hogy ez a címke, mint számos egyéb szomatikus vagy pszichés betegségnél, a függőség esetében is inkább magyarázattal szolgál, mintsem mentséggel. Aztán ahogy az illető halad előre a józanodásban, egyre több tudás és eszköz lesz a birtokában, és onnantól aztán tényleg teljesen az ő felelőssége, hogy él-e ezekkel vagy sem.

Minél több a tudása arról, hogy mi történt vele, és miért történt, annál nagyobb a felelőssége a döntéseiben…

Igen, mert innentől kezdve valóban nála van a kontroll, és a választás lehetősége mindig felelősséggel jár. Ezen a téren viszont óriási hiányosságok vannak társadalmi szinten is. Én éppen ezért talán azt tartom a legfontosabb mondanivalónak a témában, hogy annak ellenére, hogy az alkoholbetegség széles körben fellelhető, és társadalmilag gyakorlatilag elfogadott, még nem kell, hogy teljesen kiszolgáltatva legyünk neki. Meg lehet és meg is kell törni a kört, függőknek és hozzátartozóknak egyaránt, hiszen ez rendszerszintű probléma, az egész család érintett benne, nem csak maga a „tünethordozó“.

Tudnál számokat mondani, hogy láthatóvá váljon a probléma nagyságrendje?

Nagyjából 800 ezer alkoholbeteg ember van Magyarországon, és ez nem a legfrissebb adat.

Ez azt jelenti, hogy Magyarországon szinte mindenki tágabb családjában van alkoholbeteg, és akkor még nem beszéltünk az egyéb kémiai vagy viselkedéses függőségekről.

A férfiak abuzív alkoholfogyasztását (az uralkodó normáktól eltérő szerhasználatát - a szerk.) a társadalom jobban tolerálja, a női alkoholbetegek nagy része inkább zugivó, és esetükben különösen aggasztóan nő a gyógyszerfüggők aránya is. Ráadásul ez egy kicsit szürke zóna, hiszen a gyógyszert az orvos írja fel, de ettől még a nyugtatóval, altatóval való visszaélés is drogfogyasztás, csak legális. Nők esetén talán ezzel kapcsolatban nagyobb a társadalmi tolerancia.

Az elkeseredettség érzése vagy a kilátástalanság lehet kiváltó ok?

A szerhasználat mindig egy menekülőút, fájdalomcsillapítás, ami egy ideig még működik is, azután „felitatja” a személyiséget, és a kezdeti enyhülés után sokkal rosszabb helyzetbe viszi a fogyasztót, mint amilyenben az eredeti problémájával volt. Gyakori, hogy valamilyen pszichiátriai zavarra iszik rá az illető: hangulatzavar, szorongás, személyiségzavar is állhat a háttérben. Ezt hívjuk kettős diagnózisnak. Az oldószer pedig kéznél van, elérhető és legális. Aztán a kezdeti „jó barát“ idővel elsődleges problémává válik, és amíg a függést nem kezeljük, nem is tudunk hozzáférni az alapproblémához.

Így a terápia során el lehet érni egyfajta senki földjére, ahol a függőség már nem menedék, de a valódi probléma kezelése még nem kezdődik el? 

A mi terápiánk során azon van az elsődleges fókusz, hogy az alkoholbeteg azoknak az eszközöknek a birtokába kerüljön, amelyekkel józan tud maradni, de ha szükséges, akkor később az alapproblémával is foglalkozni kell. Ilyenkor szokott a pszichoterápia ideje eljönni, de ahhoz kell egy fix, hosszú ideje fennálló józanság.

Kép

Kép: Félút Centrum

A hozzátok kerülés feltétele, hogy saját elhatározás álljon a kérés mögött, vagy vannak olyanok is, akiket a család vagy a munkahely küld?

Alkoholbetegnek lenni nem egy kellemes identitás. Ezt többnyire csak akkor vállalja valaki, ha már minden kört lefutott a tagadás pályáján. Akkor szoktak segítséget kérni, amikor már eleget vesztettek, amikor elérik a mélypontot. Ez egy szakmai kifejezés, ami korántsem teljesen negatív – olyasmi, mint a medence alja, nagyon lenn van, de onnan jól el lehet rugaszkodni. A terápia szempontjából ígéretes, ha valaki tényleg saját elhatározásból, belső motiváció mentén érkezik. De jönnek hozzánk olyanok is, akik családi, munkahelyi nyomás miatt választják a terápiát, hiszen a család is el tud jutni arra a pontra, amikor már nem tartható fenn tovább a helyzet. Ha külső nyomásra talál meg minket a kliens, akkor a tapasztalat szerint vagy korán kipörög, vagy – ideális esetben – folyamat közben belsővé válik a motivációja.

Kinek mi jelent mélypontot?

Van, akinek a jogosítvány elvesztése olyan vészcsengő, hogy rögtön szakember segítségét keresi. Másokat a munka, párkapcsolat, gyerekek, unokák elvesztése ijeszt meg, vagy egy csúnya laborlelet.

Olyannal is találkoztam, akinek a házát kellett elárverezni ahhoz, hogy mélypontra kerüljön, vagy már többször újraélesztették a kórházban, esetleg utcára került. Vannak látványos felépüléstörténetek, de létezik sajnos az a pont is, ahonnan már nem nagyon van visszaút.

Útját állhatják az anyagi lehetőségek a józanodásnak?

A térítési díj nálunk jövedelemarányos, ez tehát nem lehet akadálya a változtatásnak. Az AA csoportokon való részvétel, ami fontos eleme a terápiás programunknak, teljesen ingyenes.

Mi az általatok használt Minnesota-módszer lényege?

Ez egy személyiségfejlesztő program, amelynek a józanság felépítése, majd megtartása a célja, ami egy egész életen át tartó munka. Mi a kezdő lépésekhez adunk intenzív segítséget, figyelmet és kereteket. Hangsúlyt helyezünk a betegséggel szembeni tehetetlenség elfogadására, a felelősségvállalásra, a spiritualitásra, az AA-ba való integrációra. Ez utóbbi esetében én mindig csodálattal nézem, hogy ez a közösség tényleg önsegítő és önfenntartó. Alapvető, hogy a segítséget, amelyet ott kap valaki, később vissza is forgatja, és már mint idős józan segíti az akkori kezdőket.

Bevonjátok a folyamatba a családot is?

Sőt, kifejezetten kiemelt szerepe van a hozzátartozókkal folytatott munkának, hiszen az alkoholbetegség egy rendszerprobléma, mindenki érintett benne. A hozzátartozóknak ugyanúgy szükségük van segítségre a saját jóllétük szempontjából, de a függő kliensnek is segít a családtagok bevonása.

A hozzátartozói terápia során a családtag is elkezdi látni a történetben játszott saját szerepét, esetleges társfüggőségét, a játszmát fenntartó működését. Ez egy olyan egyenlet, amelynek átdolgozása sokkal eredményesebb, ha mindkét oldal változik.

Ezzel azt mondod, hogy egy szerfüggő ember mellett általában találunk egy társfüggő partnert is, és így feláll egy önmagát fenntartó rendszer, amelyből mindkét fél kiveszi a vélt nyereséget?

Amíg van benne… Ez a diszfunkciós játszma már a társkeresés időszakában szűrőként működhet, anélkül, hogy az bármelyik szereplőben tudatos lenne. Társfüggő személyeknél többnyire találunk a családban egy szerhasználót, aki mellett megtanulta a klasszikus megmentő/üldöző/áldozat szerepet, amit később bevisz a kapcsolataiba, akár a gyermekével való kapcsolatába is. Ezeket a dinamikákat is meg kell törni, épp úgy, mint a szerfüggés öröklődését.

Kép

Félút Centrum

Volt olyan eset, ami nagyon megérintett?

A mi munkánk nem kifejezetten hálás. Első próbálkozás után a józansági arány nagyjából húsz százalék körül mozog a kutatások szerint. A visszaesésekről általában tudomást szerzünk, és ilyenkor nekünk is meg kell küzdeni a tehetetlenséggel. Engem az visel meg főként, amikor látszik, hogy óriási nagy lesz a baj, ha elmegy egy-egy kliens, mégis kimegy az ajtón. Amit bármikor megtehet, hiszen a program önkéntes. Közülük is azokat a fiatalokat hordozom leginkább, akiknél ez tragédiákhoz vezetett. Az alkoholbetegségről azt hisszük, hogy rossz esetben maximum lassú halállal jár, de azt is látni kell, hogy egy módosult tudatállapotban lévő ember nagyon ki van téve a baleset és az öngyilkosság veszélyének. A leállás utáni első nagy ivás is lehet tragikus kimenetelű, főleg gyógyszerrel együtt. Ilyenkor bennünk is sok fájdalmas kérdés marad.

Téged mi tart ezen a kemény területen? És mivel tudsz töltekezni?

Pszichológusként rengeteget tanultam az emberekről, rendszerekről és rendszerproblémákról. Fiatalon lettem intézményvezető, és azt érzem, hogy itt hatékony tudok lenni. Aztán majd kiderül, merre megyek tovább, de nehezen képzelem el, hogy ne ebbe a sok sebből vérző segítői rendszerbe tegyem az energiámat. A szűk szakmámtól függetlenül egy-egy számomra fontos társadalmi ügy kapcsán több időt töltöttem mostanában a serdülő és fiatal felnőtt korosztállyal, és nagyon szuper megélni, hogy a fiatalok milyen hajlékony befogadók. Náluk még kisebb erőbefektetéssel is nagyobb hatást lehet elérni, mint a már rögzült, merev sémákkal rendelkező felnőtteknél. Van reményem abban, hogy jó irányba megyünk.

Akármennyire haladó is a világ, amelyben élünk, gyakran még mindig tabuként tekintünk a mentális problémákra, nehezen beszélünk efféle gondjainkról. Inkább eltitkoljuk lelki és mentális nehézségeinket, mintsem nyíltan vállalnánk, sőt még hivatkozási alapként is tekintenénk rájuk például egy kis pihenő kikérése kapcsán.

Az, hogy fizikai megbetegedés esetén szabadságra megyünk, természetes, ám az, hogy mit teszünk és tehetünk, ha a mentális egészségünk kerül veszélybe, még ma sem egyértelmű.

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még egy könyvelési osztályon dolgoztam, mentális szabadságot vettem ki, habár fizikai tünetekre hivatkoztam. Annyira kimerültem érzelmileg egy magánéleti válság kapcsán, hogy képtelen lettem volna bemenni, koncentráltan végezni a munkám, kedvesen viselkedni a munkatársaimmal, sőt egyáltalán emberek között lenni. Amikor telefonon jeleztem, hogy (testileg) lerobbantam, gyakorlatilag nem is kellett magyarázkodnom a kollégáimnak és az orvosomnak, a hangomon hallatszott, hogy tényleg nem vagyok jól. Ritkán érnek nagy krízisek, de időnként előfordul, hogy úgy érzem, be kell csuknom magam mögött az ajtót, hogy testileg, lelkileg és mentálisan is feltöltődhessek. Amióta szabadúszóként dolgozom, már könnyebben ki tudok szállni a mókuskerékből, ha szünetre van szükségem, és általában magamon kívül – ami azért tud nehéz feladat lenni – senki másnak nem kell magyarázkodnom. Jól tudom, nem mindenki van ilyen könnyű helyzetben, mégis fontos lenne, hogy kiálljunk a saját mentális egészségünk mellett, akár erre, akár arra hivatkozva.

Ha az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által meghatározott fogalmakat nézzük, azt látjuk, hogy az egészség nem csupán a testi, de a lelki és szociális jóllétre is kiterjed. Ha a mentális egészség definícióját vizsgáljuk, kiderül, hogy az a mentálisan egészséges személy, aki felismeri a saját képességeit, meg tud birkózni az élet általános kihívásaival, eredményesen tud dolgozni, és hozzájárul saját közösségéhez. Mindezek arra is rávilágítanak, mennyire fontos a testi, a lelki és a mentális problémáinkat egy lapon említeni, és persze kezelni.

Mikor lehet szükségünk pihenőre?

Dr. Ashley Hampton pszichológus a Healthline cikkében adott javaslatokat azzal kapcsolatban, hogy milyen esetekben érdemes lelki pihenőre mennünk:

– ha annyira túlterheltnek és stresszesnek érezzük magunkat, hogy nehezen tudunk koncentrálni a munkánkra és az otthoni teendőinkre;

– ha azt vesszük észre, az életünk egy feszesen beosztott táblázat, amelynek egyes részei zsúfolásig teltek, viszont hiányoznak belőle azok a dolgok, amiket igazán szeretünk csinálni.

Persze hajlamosak lehetünk lebeszélni magunkat a pihenőkről, azt gondolhatjuk, hogy mindent elbírunk, és különben is, egy kis lelki vagy mentális zűr még nem ok arra, hogy a háttérbe vonuljunk, sőt a munka jót tesz, hiszen eltereli a gondolatainkat, segít továbblendülni. Sajnos ha így gondolkodunk, és nem hagyunk teret a valódi regenerálódásnak, például a mindennapokban, hétköznap esténként és hétvégenként, akárcsak egy a testünket érintő betegség esetén, komolyabb következményekkel is számolnunk kell. Ezért, ha úgy érezzük, hogy elveszítettük az életünk felett a kontrollt, ha már nem ismerünk magunkra, osszuk meg gondolatainkat egy hozzánk közel álló személlyel, vagy keressünk fel szakembert, aki segíthet az egyensúly visszaállításában.

Amit pedig akár megelőzésképpen is megtehetünk, az az, hogy figyelünk a saját jelzéseinkre, hallgatunk a belső megérzéseinkre, és nem vállalunk el mindent.

Na, de mit mondjunk a főnökünknek?

Hampton szerint mivel a legtöbb cégnél még ma sincsenek érvényes irányelvek a mentális szabadságot illetően, a legjobb, ha betegszabadságra megyünk, amikor szükségesnek érezzük a pihenőt. Noha valóban célravezető lehet egy ilyen indoklás, mint azt a személyes példám is mutatja, vannak, akik inkább az őszinteséget választják, ha a mentális egészségükről van szó.

Madalyn Parker esete néhány évvel ezelőtt bejárta az internetet, valószínűleg azért, mert olyan úttörő módon állt ki a saját mentális egészsége mellett, ahogyan ritkán teszik emberek. A michigani nő mentális egészségének megőrzésére hivatkozott, amikor pár nap szabadságot vett ki, mindezt e-mailben közölte csapatával és vezetőjével.

Merészsége megértést eredményezett, a munkavállaló főnöke ugyanis megköszönte az egyenes levelet, amit példaértékűnek titulált.

Válaszában pedig kiemelte, hogy a betegszabadságot ilyen esetekben is lehet használni, főként, ha szeretnénk, hogy végre leomoljanak a falak, és hátrányos megkülönböztetés nélkül lehessen felmentést kérni a munka alól ilyen ügyekben is. A fiatal nő története a közösségi médiában is elindított egy hullámot, ahol sokan megosztották saját élményeiket, ami a cégek vezetőinek is fontos üzenet lehet, hiszen megmutatja, milyen kulcsfontosságú támogatni, sőt ösztönözni a munkavállalókat a lelki egészségükkel való foglalkozásra.

Követendő példák

A koronavírus-járvány tömegesen idézte elő a mentális nehézségeket és a kiégésközeli állapotot, emiatt számtalan vállalatnál történtek pozitív lépések a munkavállalók segítését illetően. A Nike például tavaly a központi irodájában dolgozókat egy hét pihenéssel lepte meg, hogy a munkát félretéve kikapcsolódjanak, töltekezzenek, stresszmentesítsék magukat, és együtt legyenek a szeretteikkel. Ezzel a Bumble nevű társkereső-alkalmazást működtető vállalatot követték, amely nemcsak kollektív szabadságot biztosított, de rendszeresítette is azt, és azóta évi kétszeri állandó juttatásként adja munkavállalóinak. Őket megelőzve a LinkedIn több ezer alkalmazottjának is lehetősége nyílt egy teljes hetet pihenni 2021-ben. A kiégés megelőzése és a kezdeti tünetek enyhítése egyre nagyobb hangsúlyt kap napjainkban, a témával előbb vagy utóbb minden munkaadónak foglalkoznia kell, ha a jövőben is jó teljesítményt és mentálisan egészséges munkavállalókat szeretne.

Szabadság bűntudat és megbélyegzés nélkül?

Általában akkor és azért veszünk ki szabadságot, hogy pihenni, vakációzni menjünk, ráadásul ezt előre lefixált időpontban tesszük. Felvetődik a kérdés, hogy ha a lelki és mentális állapotunkra hivatkozva fújunk pár napos visszavonulót, ezt meg tudjuk-e tenni lelkiismeret-furdalás nélkül, és ha a munkahelyünkön is pontosan tudják a távollét okát, mennyire érezzük magunkat megbélyegezve?

Bár világszerte egyre több vállalat rendelkezik a mentális egészséggel és a személyes okokból történő szabadságkivétellel kapcsolatos szabályzattal, még mindig nincs könnyű dolgunk, ha élni is szeretnénk a lehetőséggel.

Ha visszagondolok az iskolai évekre, jól emlékszem, hogy minden félévben rendelkezésünkre állt néhány olyan nap, amelyen szülői igazolással különösebb indokolás nélkül távol maradhattunk az oktatástól. Ez egy remek és fenntartható módszer lehetne, amit visszaélés nélkül felnőttként is alkalmazhatnánk a munkahelyünkön, ha valóban szükségét érezzük a távolmaradásnak.

Felhasznált források: healthline.com, portfolio.hu, cnbc.com, cnn.com