A veszély bűvöletében

Charles Lindbergh a 20. századi amerikai újarisztokrácia jellegzetes figurája volt. Apja néhány hónappal a fia születése után, 1902-ben emigrált Svédországból, kongresszusi képviselőként szolgált, és az első világháború alatt minden befolyását latba vetve próbálta elérni, hogy Amerika semleges maradjon. Amikor ez a próbálkozása sikertelen volt, könyvet írt „Miért háborúzik az országunk?” címmel. Hamarosan be is tiltották, és csak a harmincas években jelenhetett meg újra.
Az ifjabbik Charlest már gyerekkorától kezdve izgatta minden, ami technikával, gépekkel, járművekkel kapcsolatos. Imádta az autókat, motorkerékpárja volt, és bár akkoriban még nem is látott közelről repülőgépet, beleszeretett a repülésbe. Szülei 1909-ben elváltak, őt pedig iskoláról iskolára hurcolták Amerika különböző államaiban. Végül beíratták a wisconsini műszaki egyetemre, de másodéves korában otthagyta az iskolát, és Nebraskában beiratkozott egy pilótaiskolába.
Tanult és gyakorolt, és eközben hamar bebizonyosodott, hogy a kalandvágy mellett nem sok félelemérzetnek maradt hely benne. Amint magabiztosan kezelte a korabeli duplafedeles repülőgépeket, máris az állandó életveszély izgalmai vették át fölötte az irányítást. A repülés akkoriban még meglehetősen új és modern sportnak számított, így a mutatványosok biztos megélhetésre számíthattak. Pénzért nemcsak idegborzoló sétarepülésekre vitték a vállalkozó kedvű polgárokat, hanem látványos és veszélyes trükköket is bemutattak a vidéki nézőközönségnek. Ezt barnstormingnak, azaz csűrrohamnak nevezték. A megdöbbent farmerek ilyenkor aggodalmas arccal figyelték, amint a zajos repülőgépek röpködtek ide-oda alig néhány méterrel a gazdasági épületeik fölött. A nyilvánvaló veszélyek mellett ez volt az egyik oka annak, hogy egy-egy csűrroham során komoly bajba kerülhettek a pilóták. 1909-ben például egy felpaprikázódott farmer kártevőirtó légpuskájával telibe találta egy Charles Foster Willard nevű mutatványos gépének propellerét, aki azonnal lezuhant, így a világtörténelem első „harcban” lelőtt pilótájává vált.

Lindbergh viszont hamarosan tovább emelte a tétet, és a társa által vezetett repülő szárnyán sétálgatva vívta ki a nézők csodálatát.

Jól jövedelmező hobbi

A mutatványokkal megspórolt pénzén Lindbergh ötszáz dollárért vásárolt egyet az Egyesült Államok hadserege által leselejtezett repülőgépek közül. Ezek után saját uraként folytatta a csűrrohamokat és a szárnylovaglást. Eközben katonai kiképzést is kapott az amerikai légierőnél, több repülőbalesetet szenvedett, volt, hogy árvíz idején orvost szállított egy sürgős esethez, pilótaoktatóként tevékenykedett, illetve postai küldeményeket szállított repülőgépen. Rengeteg gyakorlatot szerzett, rutinos pilótává vált.
A lelkesedés és energia beérett, amikor tudomást szerzett az Orteig-díjról. Egy Raymond Orteig nevű hoteltulajdonos írta ki az Amerikai Repülőklub kezdeményezésére, a célja pedig az volt, hogy találjanak valakit, aki nehezített körülmények között is át tudja repülni az Atlanti-óceánt. Sok próbálkozás már addig is történt, egy páros azonban már a felszállás közben balesetet szenvedett és meghalt, egy másik pedig eltűnt az óceán fölött. 

A huszonötezer dolláros díjra az vált jogosulttá, aki bármelyik irányban megszakítás nélkül egymaga megteszi a New York és Párizs közötti ötezer-nyolcszáz kilométert. Lindbergh a nevezéshez bankhitelt vett fel, és két szponzort is szerzett.

Részben a saját tervei alapján külön repülőgépet készíttetett, majd 1927 májusában a St. Louis szelleme nevű, egymotoros, együléses, vászonborítású, egyfedelű repülőgép New Yorkból a levegőbe emelkedett.
Az út nem volt könnyű. A gép tömege az ezerhétszáz liter üzemanyaggal együtt is csak kétezer-négyszáz kilo­gramm volt, könnyű játékszere az óceán fölötti szeleknek. Háromezer méter magasan viharfelhőket kerülgetett, három méterrel a tengerszint felett pedig a hullámokat. Volt, hogy a gép alkatrészei elkezdtek befagyni, miközben a jellegtelen víztömeg és a felhők miatt majdnem végig táblázatok és becslések alapján kellett navigálnia. A végsőkig kimerült pilóta egy idő után hallucinálni kezdett. Mint később beszámolt róla, a pilótafülkét jelenések, fantomok töltötték meg, és jól hallható, tekintélyt parancsoló hangon segédkeztek neki a navigálásban és a felmerülő problémák megoldásában. Azóta sok hasonló beszámoló bizonyította, hogyan hozza létre ezeket a képzeteket az alváshiány, az elszigeteltség, a monotónia és a sötétség.

Harminchárom és fél órás, magányos repülés után megérkezett Párizs fölé. 

A világhír fényei

A leszálláshoz kijelölt repülőtér nem is szerepelt a térképén, ezért majdnem elvétette. Azt hitte, hogy a fentről látott hatalmas fényözön valami nagy ipartelep lámpáiból jön, holott a tiszteletére összegyűlt hatalmas tömeg lámpáit és megszámlálhatatlan autó reflektorait látta. A korabeli leírások szerint legalább százötvenezer ember várta őt, és Párizs történetének legnagyobb forgalmi dugója alakult ki.

Az elcsigázott, zavarodott Lindberghet a tömeg kiráncigálta a pilótafülkéből, és több kilométeren át a vállán hurcolta. Azonnal világhírű lett, tele volt vele a sajtó, édesanyja házát pedig ezerfős tömeg vette körül.

Özönlöttek az újságok és rádióállomások interjúfelkérései, az állásajánlatok és az egyetemek díszpolgári ajánlatai. Az Atlanti-óceán átrepülése legalább olyan jelentőségű esemény volt, mint negyvenkét évvel később a holdra szállás. Az emberek imádták az új csodát, miközben befektetők tucatjai kezdtek tőkét áramoltatni a repülésbe. Az alig huszonöt éves Lindbergh végigturnézta majdnem egész Amerikát és sok latin-amerikai országot, beszédek százait tartotta, hirtelenjében összerántott önéletrajza dollárszázezreket hozott neki. Becsületrendet és más kitüntetéseket kapott, a Time Magazine pedig az év emberének választotta. 
Szédületes karrier kezdődött, amelyet egy házassággal koronázott meg, 1929-ben feleségül vette Anne Morrow-t, a J. P. Morgan egyik tulajdonosának a lányát. Hat gyerekük született; az első – az ifjabbik Charles Augustus Lindbergh – már a következő évben.
Sajnos, az ő tragikus esete volt a második világszenzáció, ami miatt a család a világsajtó célkeresztjébe került.

Kép

Szomorú szenzáció

1932 márciusában a kisfiú eltűnt a bölcsőjéből a Lindbergh-ház második emeleti gyerekszobájából. Az ablakhoz támasztva egy törött létrát találtak, a szobában sáros lábnyomokat, de értékelhető ujjlenyomatok nem voltak. Az ablakpárkányon egy kézzel írott üzenet feküdt, amelyben a rabló ötvenezer dollárt követelt a húsz hónapos fiúcskáért.
A keresés és a kihallgatások azonnal megkezdődtek, de nem vezettek eredményre. A második levél néhány nap múlva postán érkezett meg, ebben a gyerekrabló hetvenezer dollárra emelte a váltságdíjat. Ettől kezdve rendszeressé váltak az üzenetek: a rabló hol postán, hol taxisofőrökkel küldte őket. Megállapodás született, hogy egy dr. John Condon nevű nyugdíjas iskolaigazgató lesz a közvetítő. Condon – egy kő alatt elrejtett újabb üzenet instrukciói alapján – egy temetőben találkozott egy magát Johnnak nevező ismeretlen férfival. A rabló ragaszkodott hozzá, hogy újsághirdetések útján üzenjenek neki, és biztosítékként átadta a kisfiú pizsamáját.
A tizenharmadik üzenetet a közvetítő akkor vette át, amikor megint találkozott Johnnal, és átadta neki a pénzt. Az állt benne, hogy a kis Charles egy Nellie nevű hajón van. A hajó azonban sajnos nem létezett, a férfi pedig eltűnt. A gyermek holttestét májusban találták meg egy erdőszélen, a család házától néhány kilométerre. 

A kor nyomozási bravúrja

A kutatásba a rendőrség mellett az FBI is bekapcsolódott, és hamarosan a kor legkiterjedtebb, legmodernebb nyomozása kezdődött meg. Mivel a váltságdíj jó részét aranyra beváltható utalványok formájában adták át, ezek könnyen nyomon követhetők voltak. A nyomozók minden banknak átadták az információkat, sőt személyesen kapcsolatba léptek rengeteg banktisztviselővel abban a reményben, hogy előbb-utóbb felbukkan az egyik utalvány. A leveleket kézírásszakértők elemezték, a törött létrát egy faanyagszakértő. Dr. Condon pontosan leírta a Johnnal folytatott beszélgetéseit, és felidézte a kiejtését. Ebből kiderült, hogy a férfi valamilyen németes dialektust beszélt. Kihallgatták az üzeneteket hordozó taxisofőröket is, és tőlük is begyűjtötték a férfi személyleírását.
Az áttörés végül 1934-ben történt meg. Tizenhat arany­utalványt találtak, mindegyiket a New York-i Harlem közelében váltották be. Egy nagy falitérképen, gombostűkkel bejelölve határolták körül a területet, ahol minden környékbeli boltosnak meghagyták, hogy figyelje, ki használ ilyen utalványt. Végül egy benzinkutas értesítette a nyomozókat, hogy valaki éppen aranyutalvánnyal fizetett, ő pedig felírta a rendszámát. Hamarosan elfogták Bruno Richard Hauptmann többszörösen büntetett német asztalosmestert, aki illegális bevándorlóként tartózkodott az Egyesült Államokban.

A bizonyítékok egyértelműek voltak: a kézírás, az utalványok sorozatszáma és a személyleírások is Hauptmann bűnösségét támasztották alá. A létrán talált szerszámnyomok az ő eszközeitől származtak, a faanyag az ő padlásán található padlódeszkák anyaga volt.

Dr. Condon címét és telefonszámát megtalálták Hauptmann egyik szekrényének a belsejébe karcolva. A férfit öthétnyi tárgyalás után halálra ítélték, és villamosszékben kivégezték.

Sikeres munka, zűrös magánélet

Bár ezután még öt gyerekük született, a Lindbergh család soha nem heverte ki a traumát és a veszteséget. Charles sokféle komoly munkát végzett: Robert H. Goddardnak segített az akkoriban forradalmi rakétameghajtás fejlesztésében, kidolgozott egy módszert az operált szervek mesterséges vérellátására, és részt vett azokban a kutatásokban, amelyek később a műszív kidolgozásához vezettek. A második világháborúban – anélkül, hogy katona lett volna – ötven légi bevetésen vett részt. A gyerekeit a háború után is alig látta, rengeteget utazott, viszonyai voltak, három gyereket szült neki egy kalapkészítő, kettőt egy festőművésznő, és szintén kettőt a titkárnője. Mind a három hölgyet megeskette, hogy a kapcsolatukról a haláláig nem szólnak egy szót sem, ők pedig betartották az ígéretüket. A gyerekek is csak akkor szereztek tudomást az apjuk kilétéről, amikor Charles Lindbergh 1974-ben meghalt a Hawaii-szigeteken.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás témái:

• fogantatási problémák, meddőségi vizsgálatok, meddőségi kezelések,
• női meddőség, sorstársi közösség, támogató csoport,
• meddőség lelki okai, lelki munka, önismeret, anyaság, nőiség,
• a meddőség hatása a párkapcsolatra, a házasságra, a családi és baráti kapcsolatokra,
• miben lehet hinni? mi ad erőt?
• újabb gyermek vállalása

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Honnan jön a természet iránti szereteted?

A szüleimmel mindig rengeteget kirándultunk, illetve kertes házban élünk, sokat kertészkedünk, madarakat etetünk. Így szerettem meg őket.

Mikor kezdted el nemcsak nézni, hanem fotózni is a madarakat?

Már négyévesen megpróbálkoztam vele. Édesapámtól láttam, hogy sokat fényképez, így amikor vett magának egy új gépet, enyém lehetett a régi családi. Innentől kezdve közösen fotóztunk, tökéletes program volt együtt járni a természetet. Utána autodidakta módon tanultam, nem jártam képzésre.

Szerintem ez egy olyan műfaj, amit nem lehet iskolapadban elsajátítani.

Persze vannak alapfogalmak, amiket szükséges ismerni, de ezt leszámítva szubjektív. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz kép. Az oktatás bennem korlátozta volna azt a fajta szabadságot, hogy eldönthessem, számomra milyen egy jó fotó. A szülői példán kívül Máté Bence is nagy hatással volt rám, főként a Láthatatlan madár című fotósorozata. Úgy voltam vele, hogy majdnem egy helyen élünk, és ha ő képes erre, akkor én miért ne lennék. Nagyon jó érzés egy platformon szerepelni vele.

Személyesen is ismeritek egymást?

Természetesen. Magyarország eleve kicsi, kevesen foglalkoznak természetfotózással, így mindenki ismer mindenkit. Ez egyrészről jó dolog, másrészről viszont épp ezért nehéz hazai pályázatokon érvényesülni. Megjelenhet elfogultság és előítélet egyaránt.

Ezért indulsz külföldi versenyeken?

Sokat köszönhetek a magyar platformnak is. Először a Varázslatos Magyarország fotópályázatra adtam be a képeimet, de sokáig nem volt sikerem. Ott kezdtem el érezni és látni, milyen szinten van egy igazán jó fotó, majd szemmel láthatóan fejlődtem is. 2019-ben már elindultam nemzetközi pályázaton, ahol nagy szerencsével meg is nyertem Az év ifjú madárfotósa címet.

A természetfotózás komoly kitartást igénylő feladat. Mi motivál benne?

A kihívás, az új dolgok felfedezése. Én szeretek menni a téma után, nem vagyok az a „lesezős” típus. Például, ha meglátok egy hósármányt, akkor lefekszem, kúszom-mászom, megyek utána. Ha megáll, én is megállok. Nem félek a sártól és a víztől, ki lehet mosni a ruhát. Persze itt is vannak szabályok, nem lehet fokozottan védett növényeken feküdni vagy kitaposni őket. Éppen ezért a fotózás ezen típusához természetismereti tudás is elengedhetetlen. Olvasni kell és tapasztalatokat gyűjteni. Ezt a kétfajta ismeretet szükséges ötvözni ahhoz, hogy sikeres legyél ebben a szakmában.

Ha nem tudom, milyen mozgássorozat után repül el a madár, nem tudom elkapni a legtökéletesebb pillanatot. Szinte jósolni kell. Abszolút szerelem, több mint hobbi, ez életforma.

Úgy tudom, szinte az összes nyertes képed télen készült. Különösen szereted ezt az évszakot?

Igen, bár ilyenkor a legkevesebb a szabadidőm. Havazásban mindig próbálok kint lenni, ilyenkor letisztul a háttér. Ebből a szempontból nagyon élveztem az online oktatást. 2020 márciusában volt hóesés, az autóban ment az irodalomóra, közben ki tudtunk menni. Itt készült az Ürge a hóban című képem, ami az egyik kedvencem. Ez az állat téli álmot alszik, de mivel márciusban már ébren voltak, sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor az ürge teljesen ledermedt, hiszen ő havat még nem látott. Nagyon kedves fotó és történet ez számomra.

Kép

Koncz-Bisztricz Tamás munkái

Melyik volt a legextrémebb helyzet, ami fotózás közben történt veled?

Sárdagasztás sokszor előfordult. Lest építettünk magunknak édesapámmal, vittük be a nagy OSB lapot, ami két és fél méter hosszú, súlya is volt rendesen. Ahogy mentünk be a mocsárba, térdig érő víz és jó büdös is volt. (Ez valahol jó, mert nagyon nagy élet van benne, ezért rengeteg parti madár van a közelében, például gulipánok, gólyatöcsök, parti madarak, récék.) Mondtam édesapámnak, menjünk lassabban, alig bírtam szedni a lábam a sárból, vállamon a lappal.

Beragadt a gumicsizmám, ő megtolta, és puff, beledőltem a mocsárba.

Még a jobbik eset volt, mert nem volt nálam a gép. Kimásztunk, lelötyköltük magunkat tiszta vízzel, és természetesen mentünk vissza.

Egy másik eset 2020 első napján történt, amikor Bokros-pusztára mentünk. Nem hajnalban, már erősen tűzött a nap, de a pocsolyák be voltak fagyva. Itt készült az a képem egy gömb ugróvillásról, amellyel Az év ifjú makrófotósa díjat is bezsebeltem. Ezek milliméteres kis lények, kamera lencséjén keresztül lehet csak látni őket, szabad szemmel inkább egy pici folt, mint egy bolha. Tócsákon, jégen fekve, vízálló ruha nélkül fotóztam. Nem volt elég, hogy tűzött a nap, kellett még egy zseblámpa is, amivel világítottam ellenfényből. Az állatkát ez egyáltalán nem zavarta. Annyit tapasztaltam, hogy átugrándozik a jégen, és eltűnik a fűben. Odatettem finoman a kezem elé, akkor megállt egy kicsit, így tudtam lefényképezni, azután továbbszaladt. Közben elhaladt mellettem egy piros suzukis, aki kimeredt szemmel próbálta kitalálni, mit csinálhatok.

Egy évvel később a városban felismert az autós, odajött kezet fogni és elmondani, látta, hogyan készült a kép.

Nagyon jó érzés volt!

Mik a terveid a jövőre?

Nyolc kacsa, egy tanya, egy feleség meg egy kicsi terepjáró… A viccet félretéve, nem a fotózásból szeretnék élni, de a természetvédelemből igen, és az életcélomat is ennek köszönhetem. Vannak rövidebb és hosszabb távú terveim. Hosszú távon a szemléletformálás a célom. Vidéken lakunk, de rengetegen nem ismernének fel mondjuk egy búbos bankát. Tarthatok én előadást a paramétereiről, ha nem érdekesen teszem, nincs értelme. De ha azt mondom, hogy ennek a madárnak a népies neve fostos bugybóka, és azért kapta ezt az elnevezést, mert ha jön a ragadozó és megközelíti a fiókákat, akkor a madár képen „fossa”, és az bizony iszonyat büdös, akkor mindenki azonnal megjegyzi, és ott lebeg a szeme előtt a kép. Így lehet közelebb hozni a természetet a városi és vidéki emberekhez is.

A közvetlenebb terveim pedig: szeretnék nagyon sokat menni. Tavasszal leseket építeni, területeket felmérni. Gyöngybagolyodúkat telepíteni, ami nem olyan egyszerű, tíz méter magas pózna tetején kell kialakítani. De szükség van rá, mert egyre több lepusztult tanya dől össze, nincs elég odvas fa, ezzel csökken a potenciális búvóhelyeik száma. Ezen felül van egy éppen futó projekt, ami számomra szívügy. 2020-ban felfedeztem egy olyan területet, ahol 3500 darab mocsári sisakos kosbor van, és több száz hússzínű ujjaskosbor, ez a Bartók-rét. Ezek a növények fokozottan védettek, és itt tökéletes természetes élőhelyük van. Csongrád és környékén ez egy páratlan hely! Ide odúkat is telepítettünk, ami segíti a madarak fészkelését, remélhetőleg a szintén fokozottan védett szalakótáét is, amely helyi védetté nyilvánítás folyamata alatt áll. Remélem, sikerül megóvnunk ezt a csodálatos helyet!

Reggeli

Ha megnézzük Csáky Sándor 1929-es alapreceptjét, azt látjuk, a hangsúly nem is az elkészítés módján van, hanem a jó alapanyagokon. A tojást tejszínnel keverjük el, sózzuk, dobjunk a serpenyőbe vajat és azon süssük meg lepényként. Ha az egyik oldal kész, behajtjuk villával az egyik oldalt („szép ovál-formára”), és „kevés pirítás után” tálalhatjuk. Csáky szerint arra kell vigyázni, hogy „ne legyen túl piros, és ha kívül szép ropogós is, belül gyengepuha maradjon. Azonnal szervírozzuk, tehát mindig utolsó percben készítjük el, mert csak így van kellemes, élvezhető íze”. Az egész titka igazából a vaj, és ezt már a 16. századi magyar konyha is tudta. Az erdélyi fejedelmi udvarban használt Szakács Tudomány ugyancsak vajjal írja ezt az ételt – annyi különbséggel, hogy itt még zsálya is szerepel a hozzávalók között, vagy, ha „német módon” akarjuk készíteni, akkor tárkony. De a receptek szerint a rántottát szintén vajon készítették ekkor, amit borssal, gyömbérrel ízesítettek. Találunk egy figyelmeztetést is az étel leírásánál: „az rántott, eszedben vedd, hogy meg ne keményedjék”!

Mindkét tojásételt színesíthetjük további hozzávalókkal. Csákynál gombás halragu, vese, füstölt nyelv, csirke- és libamáj, csirkevagdalék, szardínia, rák, csiga, kaviár, vargánya, szarvasgomba, zöldfűszerek, reszelt sajt, zöldségek (burgonya, tök, spenót, sóska, répapüré), virsli, currys rizs és vörösboros csirkemáj szerepel lehetséges töltelékként. De voltak még különlegesebb megoldások: készült omlett kaviárral, rántotta pedig spárgával és rákfarkakkal.

Ebéd

Töltelékek összefogásához és süteményekhez használunk legtöbbször tojást, esetleg megtöltjük. A tojásleves már mostohagyerek, pedig nagyon egyszerű elkészíteni, és ha követve a régi magyar konyhát, fűszerekkel (pl. tárkony) dobjuk fel, már nem is olyan unalmas. Zilahy Ágnes 19. századi fortélyát is érdemes egyszer kipróbálni: ő borsot és petrezselymet tett bele, a végén pedig néhány kanál tejföllel tette krémessé, citrommal vagy ecettel pedig savanykássá. Szintén Zilahyé a göngyölt felsál receptje. Itt a hús tölteléke főtt tojás, vékonyra vágott, zsenge sárgarépa és ecetes uborka. A szétnyitott hússzeletet kell ezzel töltenünk, majd egy nyers tojást ráütni, hogy ne essen szét. Ha megvan, feltekerjük a felsált, és összetűzzük vagy összevarrjuk. Ezután zsíron vöröshagymát pirítunk, ezen elősütjük a húst. Végül felöntjük vízzel, lefedjük és puhára pároljuk. Szeletekre vágva tálaljuk.

Czifray (Czövek) István 1816-os munkáját is érdemes fellapozni pár receptért. Az omlett nála heringgel készül, az egyes ételek elnevezései pedig külön élményszámba mennek. Vannak „elsikkadt tojások sóskával”, „buzogó tojások” és „tojástánc”. Utóbbihoz 2 db keményre főtt tojást villával össze kell törni, 14-et pedig karikákra vágni. Az összetört tojáshoz tejbe áztatott zsemlét, apróra vagdalt rákfarkakat, tejfölt, vajat, szerecsendiót, sót és két nyers tojást kell tenni. Ezután kezdődik a rétegezés: egy sor ebből, egy sor a karikára vágott tojásból, tejföl, vaj és a tetejére zsemlemorzsa. „Süssed csendesen” – szól a régi jó tanács.

Vacsora

Az 1908-ban kiadott Divat Újság főzőkönyvében olvasható „királyné tojása” nevű étel az ebédről megmaradt csirke vagy borjú újrahasznosításáról szól. A húshoz vízbe áztatott zsemlét, vajat, tojássárgáját, tejfölt kell kevernünk, majd a pépet egy tepsibe önthetjük. Csináljunk bele mélyedéseket, ezekbe pedig üssünk nyers tojásokat. „Az egészet meglocsoljuk olvasztott vajjal, jó vastagon pármai sajtot hintünk rá és a sütőben megsütjük.” Jóval könnyedebb a 19. századi Képes pesti szakácskönyv receptje. Ehhez a paradicsomot vájjunk ki és töltsünk meg „finom füvekkel” – a recept nem ír ennél bővebbet, ami éppen van, lehet kapor és petrezselyem, bazsalikom, kakukkfű, szurokfű. A kivájt részbe tegyünk 4 percig főtt tojásokat, majd rakjuk egy vajjal kikent tepsibe az egészet, öntsük le paprikás mártással (tejföl és paprika). Annyi ideig süssük, hogy a paradicsom még egészben maradjon.

Különlegesség

A Hét szakácskönyve c. válogatásban (Ignotus állította össze az 1900-as évek elején) olvasható a „francia utánzott strucz-tojás” nevű étel. Már a név is elég furcsa, hát még az elkészítés! Vizahólyagot használtak hozzá, amibe keményre főtt tojássárgáját tettek, annyit, hogy teljesen kitöltse a teret. „A nagyobb hólyagot teleütjük nyers tojásfehérjével, s azután beletesszük a közepébe a kisebb hólyagba nyomkodott tojássárgáját, természetesen a hólyag nélkül. Forró vízben addig főzzük, míg a tojásfehérje keményre nem fő, s azután lehántva róla a hólyagot, óriási nagyságú tojást kapunk, melyet kétfelé vagy szeletekre vágva a rendes főtt tojás mintájára használunk föl spenóton, salátán vagy más effélén.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Bernadett és az erkölcsi oszlopok

Bernadett vallásos nevelést kapott a szüleitől, megkeresztelték, volt elsőáldozó, nyakában még mindig ott lóg a nagymamájától kapott lánc, apró aranykereszt-medállal.
„Amikor nagymamámmal kimentünk vásárolni a piacra, hazafelé menet mindig betértünk a közeli templomba, vagy, ahogy én hívtam, a »guggolósba«. Azért neveztem így Isten házát, mert nagyon tetszett, hogy a padokban térdepelni is lehet. Csodálatosnak láttam a templom nagy ablakait, a szobrok előtt pedig gyakran megálltam, hogy megsimogassam őket. Szüleim sosem erőltettek semmit, így azt sem, hogy templomi kórusban énekeljek, de nekem nagyon tetszett az ottani közeg, tele volt korombeliekkel. Hittanra egy bűbájos atya tanított, akinek emlékét máig a szívemben őrzöm.  Tizenhárom éves koromra egyre több lett a különórám és az iskolai elfoglaltságom, így a kórust otthagytam, de templomba továbbra is jártam a családdal. Egyetemi éveim alatt sokat profitáltam a korábbi hittan-tanulmányaimból. A hit, a keresztény vallás ma is a mindennapjaim része, habár már csak havi egyszer és ünnepnapokon járok templomba.

Néha azon kapom magam, miközben sétálok, hogy akarva-akaratlanul egy templomig visz az utam. Ilyenkor megállok, magamba szállok, és elmondok egy imát.

A párom nem vallásos, de tisztában van a keresztény szokásokkal, őt is megkeresztelték gyermekkorában. Soha nem volt köztünk vita amiatt, hogy nem imádkozik, és hogy nem jár templomba. Minden évben megtisztel azzal, hogy eljön velem halottak napján meglátogatni a szeretteimet – ilyenkor az övéi sírjához is elsétálunk. Amikor összeköltöztünk, én új rózsafüzért vettem, és feltettem a polcunkra. Egyetlen rossz szava sem volt, sőt, inkább megértette, miért fontos nekem ez a szimbólum. Természetesen zavart volna, ha becsmérlően beszélt volna a téma kapcsán, de esze ágában nem volt megbántani.
Szerintem, ha két ember között egy párkapcsolatban megvan a kölcsönös, feltétel nélküli elfogadás és szeretet, ha nem akarják egymást megváltoztatni, akkor létezhet jó kapcsolat vallásos és nem hívő között. A másik fontos dolog, amire érdemes figyelni, hogy a nem vallásos félnek megvannak-e az erkölcsi oszlopai. Én végigmentem a következő kérdéseken, mielőtt összekötöttük az életünket: önzetlen és nagylelkű ember a párom? Hűséges lesz? A házasságot ő is egy végérvényes, felbonthatatlan szeretetszövetségnek tartja?  Igennel feleltem magamban mindegyikre.
Immár öt éve élünk szeretetteli házasságban, és mi vagyunk a példa arra, hogy hívő és nem hívő között is létezik harmonikus kapcsolat. Nézeteink egymásra erőltetése helyett mi inkább a közös pontokat keressük egymásban, és ezekből bőven van mind lelki, mind szellemi értelemben.

Helga és a közös nevező

A barátnőm, Helga hit és párkapcsolat kérdésében „szigorúbb”, mint én. Szerinte nem elég, hogy a másik fél tolerálja az ő hitét és vallását.

Számára fontos, hogy a másik fél is vallásos legyen, ellenkező esetben a gyermekek nevelésekor az eltérő beállítódás akár konfliktusokhoz is vezethet.

„A harmonikus kapcsolathoz szükséges, hogy bizonyos életterületeken a pár tagjainak azonos vagy hasonló nézetei legyenek. Ilyen a hit, a vallás témája is. A szerelem kezdeti szakaszában a vallási különbségek (vagy akár az, hogy az egyik fél hívő, a másik nem) talán nem tűnnek olyan fontosnak. Elvakít bennünket a szerelem, és inkább a közös dolgokra koncentrálunk: szeretünk túrázni, vagy ugyanazt a zenét kedveljük. Ám ez a hosszú, tartós párkapcsolathoz nem elég” – vallja. 

Két éve talált is magának egy olyan férfit, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint ő. Jól megvannak, szeretik egymást, már ki is választották azt az egyházközösséget, amelynek az életében részt vesznek, és szeretnék, hogy a gyermekük is oda járjon, ha nagyobbacska lesz.

Flóra és lelkiség

Flórának sokáig rosszul esett, hogy a férjével nincs közös hitük, s hogy az imát, a miselátogatást, a Szentírás olvasását és az Istenről való elmélkedést mindig egyedül kell végeznie.
„Nem tudtam és nem is tudnék kiegyensúlyozott, egészséges párkapcsolatot kialakítani ott, ahol az egyik fél teljes lényével elutasítja a vallásosságot. Én ugyanis gyakorlom a hitem. Ez az egész ugyanígy igaz politikai nézetekre, a világképre, a gyermekvállalásra, de szerintem még az étkezés is idetartozik: olyanhoz kapcsolódni, aki mondjuk vegán (semmi állati eredetű táplálékot nem eszik), én nem tudnék, nem is szeretnék.

Tapasztalatból mondom, hogy egy ateista az évek folyamán egyre inkább az anyagi élet és célok felé fordul, míg a vallásos vagy hívő ember jó eséllyel inkább a lelkiek felé.

Az anyagias férjemet rendkívüli módon idegesítette, hogy engem kevéssé érdekelnek az anyagi javak, s hogy a szeretet, a szegények segítése áll nálam az első helyen a pénz és a karrierem helyett. Szerinte a Biblia csupán egy jól megírt filozofikus könyv, és a vallásos embereket szektásoknak nevezte. Egy idő után napi szinten veszekedtünk, ő folyamatosan megalázott, és gúnyolta azokat az értékeket, amelyekben hiszek. Utólag örülök, hogy nem születtek gyerekeink. A házasságunk öt évig tartott. A férjem ezután megismerkedett egy hozzá hasonlóan földhözragadt, anyagias szemléletű nővel, akivel azóta is együtt él.”

Levente és a béke

Levente, aki önmagát nem nevezi sem ateistának, sem vallásosnak, a következőképpen gondolkodik:

„Az biztos, hogy a vallás – főleg, ha napi szinten gyakorolják és szigorúan betartják – nagyon erősen kihat a napi életre, ezáltal kihatna az enyémre és a gyermekeimére is. Ha valaki nem tudja teljesen őszintén értékelni a hitet, nem fogja jó szívvel nézni azt, ha a gyermekeit a hitben próbálják nevelni. Én még nem találkoztam azzal a hölggyel, akivel el tudnám képzelni az egész életemet gyerekestül, de amilyen romantikus vagyok, talán felvenném a vallását a békesség kedvéért.”

Zsolt és az elfogadás

Zsolt, az egyetemi évfolyamtársam még csak az ismerkedési szakaszban van a párjával, de már most nagyon érdekli, hogyan gondolkodik a lány az életről és a hitről. Zsoltot kiskorában megkeresztelték, édesanyja istenhívő, édesapja buddhista, de ebből náluk állítólag sosem volt probléma. A kezdődő kapcsolatáról a következőket mondta nekem:
„A barátnőm is meg van keresztelve, de nem bigott vallásos.

Szerintem a probléma ott szokott felmerülni, amikor egyik félből kibújik a térítő, és nem tartja tiszteletben más nézeteit, érzéseit.

Minél erőszakosabb a térítés, annál jobban elfajulhatnak a dolgok. Ilyenkor előnyösebb, ha találnak egy magukhoz hasonlót vagy legalábbis egy olyan valakit, aki elfogadja őket úgy, ahogy vannak. Ismertem olyan srácot, akire a párja és annak családja ráerőltették a templomba járást. Nem hívőként a srác nagyon szenvedett ezeken az alkalmakon, és kellemetlenül is érezte magát. Én ennél sokkal öntörvényűbb vagyok: nem szeretem, ha úgy érzem, rám akarnak valamit erőltetni, legyen az sport vagy táplálkozás. Ebben a párom nagyon hasonlít rám, ő például nem hagyná, hogy más hitre térítsék.

Picit különbözünk tehát, de számos ponton tudunk egymáshoz kapcsolódni, érdeklődünk egymás hittel kapcsolatos gondolatai iránt. Ha ő mesél a keresztény szokásokról, én mesélek neki a buddhizmusról. Templomi esküvőn is részt vettünk már, és mivel a párom részéről semmiféle nyomást nem érzek arra, hogy megváltozzak, én így szívesebben nézek meg a tévében egy körmenetet vagy egy keresztény témájú filmet. Eddig remekül működik a dolog.”

Biztonságos adrenalin

„Ötletgazdánk és alapítónk Pribil Sándor, a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány elnöke, aki korábban tűzoltóként, majd mentőkutyákkal is dolgozott, illetve a hajléktalanellátásban vett részt” – meséli Sárvári Zsolt a kezdetekről. „Sanyi az a típus, aki az utcán is felszedi más után a szemetet, próbál tenni azért, hogy a világunk jobb legyen. Megkereste az Országos Vérellátó Szolgálatot a Vérlovagok ötletével, akik tárt karokkal fogadták. Szólt nekem is mint vezetéstechnikai trénernek, és a motoros barátainkból verbuváltuk az alapcsapatot. Futárkodtam előtte is vérrel, állatorvosi labornak szállítottam állati vérmintákat, az persze más, mint embereknek sürgősséggel vérkészítményt vinni.”

Zsolt kiemeli:

Vérlovagnak lenni alázatos, felelősségteljes gondolkodást igényel, nem szabad engedni a motorosokat oly könnyen elragadó adrenalinnak, miközben mégis gyorsnak kell lenni, hiszen akár egy kisbaba élete múlhat azon, hogy időben érkeznek-e.

A balesetveszélyt ki kell zárniuk: ha kevésbé figyelmes autóssal találkoznak, „helyette is” biztonságosan kell akár 180–200 kilométer per órás sebességgel hajtaniuk. Zsolt nem titkolja, hogy Budapestről Pécset vagy Nyíregyházát másfél órán belül elérik, de volt már extrán gyors, 13 perces (!) székesfehérvári útjuk is. Előfordul persze, hogy másnapi műtéthez szállítanak vért valamelyik kórházba, olyankor kisebb a tempó, kék fény sincsen.

Tapasztalatai szerint mindenki segítőkész velük az utakon, gond legfeljebb akkor van, ha nem veszik észre, hogy érkezik hátulról a megkülönböztető jelzéses motoros. A vért hűtőtáskában viszik, útközben legfeljebb 1 Celsius fokot változhat a hőmérséklete. A kis mennyiségek gyors célba juttatásához korábbi hollandiai rendőrmotorokat is használnak, télen pedig több az autós kör.

A közösségben bíznak

Tavaly az év második felében Budapesten egyszerre ketten, a debreceni régióban egy személy volt ügyeletben. A Vérlovagok egy működő rendszer hatékonyságán igyekeznek javítani, hiszen van, hogy egy kórház szállítóautója éppen úton van, és azonnal vér kell egy betegnek, vagy épp péntek délután a Balaton felé be van állva az autópálya, és a motoros gyorsabban előrejut, mint bármilyen gépkocsi.

Azt, hogy kinek a megmentésére viszik a szállítmányt, nem kell tudniuk, ettől még kiderül néha, sőt előfordul, hogy maga a beteg nyomozza ki utólag, kinek mondhat köszönetet a gyógyulásáért.

Van Vérlovag, aki nem akar extra terhet rakni magára például azzal, hogy előre megmondják, gyermek várja a vért, így direkt nem kér semmilyen információt. Ha esetleg későn érkeznek, azt is legfeljebb kíméletesen adják a tudtukra. A levelek, telefonok, online köszönetnyilvánítások viszont meghatók. „Ahogy az egészségügyben dolgozók elhivatottsága is az” – jelenti ki Zsolt. „Még a Facebookon is képes vagyok összeveszni az őket bírálókkal, hogy megvédjem mindazokat, akik a Covid-osztályokon az elmúlt időszakban a legreménytelenebb életekért is megküzdöttek.

A véradási hajlandóság viszont nem elegendő, napi 1600–1800 véradóra lenne szükség.

Igény éppen ezért továbbra is volna a gyorsaságunkra, kérdés, tudunk-e tovább működni cégek, magánszemélyek támogatásából. Feléltük a tartalékainkat, az autók téli gumijába már a saját pénzünket tettük, miközben most sem keresünk ezzel egy fillért sem. Adománygyűjtésbe kezdtünk, meglátjuk, a civil szféra megmozdul-e. Egy régióban a munkánk évi 25 millióból kijöhet, de az országos hálózatunk kiépítése ennek sajnos a sokszorosába kerülne – pedig szükség lenne rá, azt tisztán látjuk. Ehhez várnánk a magánszféra támogatását, közte akár adózó magánszemélyek 1%-os felajánlásait. Angliában több mint kétezer vérmotoros van, őket sem az állam tartja fenn, hanem a közösség.”

Sokszínű társaság – gitárossal

S hogy kik erősítik még – időt, energiát nem kímélve – a csapatot? Van köztük, aki civilben multinál dolgozik, gyógyszerész, informatikus, geológus is akad. Mivel a Vérlovagok egy jól hangzó filmcím vagy zenekarnév is lehetne, ne lepődjünk meg, hogy „saját” basszusgitárosuk van: Erdélyi Krisztián az Ossian együttesből. „Ez volt az, amiből semmiképp nem szerettem volna kimaradni – magyarázza. „Régóta motorozom, ez nemcsak hobbi, hanem szerelem is számomra, úgyhogy összekötöttem a kellemeset a hasznossal. Így már pláne el sem tudom képzelni motor nélkül az életem! Persze teljesen más megkülönböztető jelzéssel hajtani, mint nézelődve motorozgatni, de a PÁV I-es vizsga után Zsolt vezetéstechnikai felkészítésének is hála hamar belejöttem. A lényeg, hogy mi legyünk résen, noha nekünk van elsőbbségünk, számítsunk rá: nem mindenki tud azonnal elengedni. De önmagában a segítésért megéri vállalni.”

„Volt, ahol úgy tépték ki a kezünkből a vérkészítményt, annyira várták.”

Krisztián is azok közé tartozik, akik nem kérdezik, kinek segítenek éppen, ő ugyanolyan elszántan, legjobb tudása szerint megy mindegyik szállítmánnyal. „A lényeg a biztonság, hogy a kis csomag célba érjen” – vallja. „Ezzel is adhatok valamit az embereknek, ahogy a zenészlét is arról szól, hogy a színpadról örömet szerezzünk másoknak. Emellett gazdálkodom is a családi gazdaságunk földjein.”

Az időjós is motorral suhan

A Vérlovagok soraiban ráadásul immár női motorost is üdvözölhetünk: Molnár Csilla, a közmédia meteorológus-műsorvezetője egyelőre Budapesten belül vállal utakat. Némi gondolkodási idő után mert csak csatlakozni a társasághoz, mert tartott tőle, hogy lelkileg megviselné a súlyos betegségek kézzelfogható közelsége. Korábban az orvosi pályát is emiatt vetette el egyetlen héttel a jelentkezése beadása előtt, amikor egy barátnője epilepsziás roham miatt kórházba került, és őt látogatva számos szomorú történetet hallott beteg kisgyerekekről. Utólag elgondolkodott, helyes döntés volt-e, hiszen talán ebbe is bele lehet erősödni, s most új esélyt kapott az élettől, hogy más formában segíthessen.

„Mindig jobban szerettem adni, mint kapni, sehová nem megyek üres kézzel, orvosnak is ezért készültem, lételemem a segítés” – mondja. „De nagyon érzékeny is vagyok, úgyhogy talán az, amennyire most belekóstolhatok ebbe a hivatásba, elegendő a lelkemnek. Ami a vezetési technikát illeti, városban a legfontosabb előre gondolkodni, figyelni, hogy hol lesz az a kis rés, útvonal, ahol el tudok suhanni. Nem száguldok, inkább állandó tempót igyekszem diktálni. Sokat segít az a rutin, amit a Nyaralj itthon! című nyári tévéműsoromban szereztem, amelyben motorral jártam be az országot, sokféle úton és helyszínen. Óriási öröm, amikor visszajelzést kapunk! Miközben dolgozunk, fel sem fogjuk, milyen volumenű dolgot teszünk”.

„Egyszer egy három hónapos kisbabának vittem vért, s miután célba értem, elgondolkodtam, hogy most egy aprócska életen segítettem. Meg is könnyeztem.”

Abban valamennyi Vérlovag egyetért: ezekért a pillanatokért (is) érdemes csinálni. Csilla ezt a csapat legfiatalabb tagjaként élheti át, miután a többiek nagyrészt ötven feletti, tapasztalt férfiak. „Én még talán meg sem értem annyira a feladatra, mint ők, akik a karrierjükben és a magánéletükben is letettek már valamit az asztalra” – jegyzi meg szerényen. Mi pedig szerényen köszönjük az összes Vérlovagnak a kitartó fáradozásukat, és szorítunk, hogy a jövőben is szabad legyen előttük a pálya.

A Vérlovagok a Highlights of Hungary-díjra is jelölést kaptak, február 17-éig még lehet szavazni rájuk.

Bárkitől elfogadtam volna bármilyen meggyőzőnek tűnő magyarázatot: egy orvostól, egy baráttól vagy akár egy ismeretlentől is. Görcsösen ragaszkodtam a gondolathoz, hogy a továbblépéshez igenis tudnom kell ezeket a válaszokat. Keserves tapasztalatok útján jöttem rá, hogy ezekre a kérdésekre sokszor nincsenek válaszok, és ha volnának is, nem biztos, hogy szeretném tudni őket.

Megértettem, hogy a görcsös ragaszkodás kizárólag arra jó, hogy az áldozati szerepet erősítse, holott én mindig is túlélő szerettem volna lenni. 

De mit is jelent túlélőnek lenni? A túlélés számomra felelősséget, tudatosságot és tanulságokat jelent. Hogy nem hagyom magam, nem úszom az árral, hanem én döntöm el, mit kezdek a helyzetemmel, hogyan dolgozom fel a veszteségeimet, és mire használom az új helyzet adta lehetőségeket.
Ekkor találkoztam azzal a gondolattal, miszerint igenis lehetünk az életünk egyes eseményeinek az áldozatai, de az egész életünk áldozatai semmiképpen. Megdöbbentett ez a néhány szó, napokig gondolkodtam, mit taníthat nekem. Megszívlelendő üzenet ez bárkinek, balesettől, traumáktól vagy túléléstől függetlenül. Számomra mindez azt jelenti, hogy a saját döntésemen múlik, áldozat leszek-e vagy túlélő. Ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést, merre mehetnék tovább, hogyan rángathatnám ki saját magamat abból a gödörből, ahová a baleset taszított – akkor már biztos voltam abban, hogy senki más nem fog kihúzni onnan, kizárólag magamon segíthetek.
Lépésről lépésre építkeztem: egyenként szedegettem össze az ütközés által összetört lelkem darabjait, és közben megértettem, hogy a túlélővé váláshoz szükséges belső erő valamilyen formában mindannyiunkban ott van, kérdés, hogyan használjuk. A túlélés tehát nem adottság, hanem gondolkodásmód kérdése, világnézet.Egy túlélő élete lehetőség, amiből bármi lehet. Lehet belőle élethosszig tartó szenvedés vagy kiteljesedés és boldogság.
Végül megkaptam a válaszokat: tudtam, csak rajtam múlik, mit kezdek magammal, az életemmel és a túléléssel. Ha ajándéknak tekintem és lehetőséget látok benne, mindig egyértelmű lesz, merre menjek tovább, hogyan haladjak előre. Ekkor eltűntek az életemből a kérdőjelek. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tarnabodra utazunk, hogy a máltai munkatársak megmutassák, hova lehet szívós munkával eljutni a Felzárkózó Települések programmal. A máltaiak csaknem két évtizede dolgoznak a Jelenlét program keretei között Magyarország legrászorulóbb településein, Tarnabodon is. A program lényege, hogy először mindenhol megteremtik a jelenlétet, egy közösségi házat, ahol szakavatott munkatársak türelmes munkával diagnózist állítanak fel a helyi közösségről, és a diagnózis alapján, egyedi megoldások mentén folytatják a fejlesztő munkát. A nagy ívű kormányzati program a máltaiak módszertanán alapulva hazánk 300 legszegényebb települését próbálja a felzárkózás útján elindítani… „Az integrációt éppen fordítva kell kezdeni: elsőként nekünk kell integrálódnunk ezekbe a közösségekbe, megértenünk a gondolkodásmódot, a mozgatórugókat, a belső erőviszonyokat, vagyis a közösség működését. Utána tudunk segíteni, utána tudunk jól segíteni” – mondja a miniszterelnöki biztos az autóban.

A több évtizedes, empirikus tapasztalattal bíró és elkötelezett Vecsei vezetésével zajló program jelentősége, hogy egyszerre rendszerszintű és egyéni diagnózisokon alapuló. A programba különféle statisztikai adatok alapján bekerült 300 településből eddig 118-nak van gazdája, ennyi helyen indulhatott meg a program. Ezekre a településekre egy-egy civil szervezet munkatársai telepednek le, létrehozzák a központot, és elkezdik szisztematikus munkával felállítani a diagnózist. A máltaiakon kívül a Református Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Baptista Szeretetszolgálat adja a program gerincét, de a görögkatolikusok, a bencések, a szaléziak, a jezsuiták és néhány nem egyházi kötődésű, civil szervezet is vállalt egy-két települést.

Kép

Vecsei Miklós - Kép: Páczai Tamás

A megoldandó feladatok összetettek, sokfélék, és olykor a lehetetlennel határos megoldani őket. A legtöbb helyen rendezetlenek az ingatlanok tulajdonviszonyai, ugyanakkor hatalmas jelzálogok vannak rájuk terhelve. Sokszor hiányoznak az alapvető ellátáshoz szükséges közművek, ahol vannak, ott viszont vigyázni kell rájuk, mert nagy a kísértés a „szabálytalan” csatlakozásra. Egész járásokban nincsenek munkahelyek, nem megoldott az utaztatás a munkába vagy az iskolákba, mindenhol megjelennek a legszegényebbeket kihasználó uzsorások és ügyeskedők is.

Az itt élők egy része a túlélésre koncentrál, és amikor a túlélőösztön diktál, az felülír mindent: emberi kapcsolatokat, értékrendet, távlati célokat, méltóságot.

„Ez különbözteti meg a nyomort a szegénységtől – mondja a miniszterelnöki biztos –, különösen az úgynevezett tisztes szegénységtől. Nem könnyű azt elképzelni, hogy milyen állapotban vannak azok a családok, akiknek már tényleg nincsen sem fizikai, sem mentális energiájuk arra, hogy mondjuk felássák az udvart és veteményezzenek. Különösen nehéz ezt azoknak megérteni, akik szegénységként élték meg az életük egyes periódusait, és abban tisztességgel helyt álltak.”

Amiről itt szó van, az a Magyarország előtt álló legnagyobb, biztonságos megoldókulccsal nem rendelkező probléma. Ezen a háromszáz településen annyian laknak, mint Komárom-Esztergom megyében, de a komfort nélküli lakások száma ötször, a nyilvántartott álláskeresők száma hatszor akkora, mint máshol, miközben a születések száma csaknem kétszerese az országos átlagnak. Ha egymás mellé tesszük a háromszáz legszegényebb települést és a roma népesség területi megoszlását mutató térképeket, jól látszik az átfedés. Ha figyelembe vesszük a születési adatokat, beleértve a szülő nők életkorát, a reprodukciós sebességet, kiszámolható, hogy egy húszéves idősávban a lakosság 8-10%-a fog ezekben a falvakban megszületni.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Nagyon nagy a tét” – teszi hozzá Vecsei Miklós.

„Itt dől el Magyarország sorsa, nem ott, ahol mi szeretnénk. Nemcsak szociális, hanem súlyos gazdasági kérdés, hogy ezeken a településeken mi történik, mi lesz ezekkel a gyerekekkel. Vajon húsz év múlva ők eltartók vagy eltartottak lesznek, adófizetők vagy segélyezettek? Ezek nemcsak őket, hanem valamennyiünket érintő kérdések.”

Tarnabodon a sok összedőlt ház és a szegénység számos szomorú nyoma ellenére jó hangulatú, nyüzsgő élet zajlik. Nyírfalvi Melinda intézményvezető sorra mutatja nekünk a gyermekek tanítására, nevelésére, fejlesztésére alakult máltai intézményeket, amelyekben végigkísérik a gyermekeket a fogantatásuktól egészen a középiskolás korig, lehetőség szerint ezt követően is. „Az emberi élet első ezer napjára koncentrálunk” – részletezi a programot, –, „nemcsak Tarnabodon, hanem az egész programban, mert azalatt minden eldől.” Ez azt jelenti, hogy odafigyelnek már a kismamagondozásra is, például a dohányfüstmentes várandósságra, majd a csecsemő-, és a koragyerekkor összes fejlesztési területén igyekeznek minden lehetőséget megadni az egészséges fizikai, mentális és érzelmi fejlődéshez, a tornától a neurofeedbackig. Engem különösen lenyűgözött, hogy valamennyi intézményben mozgásfejlesztés is zajlik: speciális eszközök segítségével a kicsiknek, sport- és társas tánc foglalkozásokon a nagyoknak. Megtudtuk, hogy a roma kismamák, akik sokszor nagyon fiatalok, nem szívesen adják ki a kezükből a kisbabájukat. A jelenség mögött nemcsak az anyai féltés áll, hanem inkább a körülményekkel függ össze: sok házban nincs hová letenni a gyermeket (nincs kiságy, a padló nem alkalmas rá). A kézben tartott gyermek viszont nem tanul meg időben mászni, amiből később rengeteg hátránya származik. A tarnabodi Biztos Kezdet Gyermekházakban az anyukákat is megtanítják arra, mit gyakoroljanak a gyerekeikkel. Az anyukáknak szóló egyéb ajánlatok – mint például a manikűr vagy a fodrász – azt a célt szolgálják, hogy a gyermekkel együtt eljöjjenek az intézménybe.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„A Jelenlét program azon a reményen alapszik, hogy öt-hat év eltelte után már a helyiek közül találunk munkatársakat. Már sok segítő munkatársunk van, aki maga is ezekből a programokból nőtt ki. A lányok vonzónak látják a gyermekgondozással összefüggő foglalkozásokat, mert nekik maguknak is jó élményük volt gyermekként. Apránként minden településen nő az intézményekben foglalkoztatottak száma. Aki innen nő ki, azt kevesebb gyanakvással fogadják a helyiek, jobban is érti a közösségi mintázatokat, a számunkra rejtett vagy különös viszonyrendszereket. Nálunk sokszor eredményesebbek tudnak lenni, mondjuk egy-egy fiatal iskoláztatásában, a szülők meggyőzésében. Ők a biztosítékai a program hosszú távú működésének. Mi már rég nem leszünk Tarnabodon, de Maca még mindig itt lesz” – fejti ki Vecsei Miklós.

Azok a gyerekek, akiknek már a korai fejlesztésére is sikerült odafigyelni, és utána gondos óvodai, iskolai és tanodai nevelést kaptak, nagyobb eséllyel válnak aktív, önellátó és nem utolsósorban elégedett, önbecsüléssel bíró tagjaivá a társadalomnak.

Ehhez fontos, hogy jó mintákat lássanak. A legszegényebb településekre született gyerekek zárt közösségben nőnek fel. Ha nincs jövőképük, azért nincs, mert nem látnak maguk előtt jó példákat, dolgozó, hasznos hivatással bíró felnőtteket. Ezért is nagy a jelentősége azoknak az elkötelezett és bátor vállalkozásoknak is, amelyek bekapcsolódnak valamelyik településen a munkába. Tarnabodon elektronikus hulladékfeldolgozó telep működik, de az azt üzemeltető vállalkozó, Bencsik Attila, már idehozott egy biotechnológiai labort is, és újabb lehetőségeken töri a fejét. A tanodában pedig Bangó Maca meséli, hogy amikor a Felzárkózó Települések program keretében szociális bérlakások mintaházait építették fel – ezek épp most válnak pályázhatóvá a helyi családok számára –, a gyerekek rögtön elkezdték mondani, hogy építészmérnökök vagy kőművesek, villanyszerelők akarnak lenni. Egy-egy olyan máltai munkatárs, mint Maca, aki nemcsak szakmát szerzett önerőből, de aztán estin leérettségizett, és ma már kétféle egyetemre jár, az életével szintén jó példakép a gyerekeknek. A környéknek ő az egyik CSOK-tanácsadója is, a segítségével számos fiatal család jut saját otthonhoz. Maca a Szimfónia program keretében hozzájuk érkezett zenészek között párt is talált magának. Ez a zenei program minimálisra csökkenti az elméleti tananyagot, a közös zenélés sikerélményét, örömét adja a gyerekeknek, a legtehetségesebbeknek pedig egy továbblépési, fejlődési lehetőséget is.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Az elkötelezettség, amivel a program munkatársai vezetnek be minket munkájuk apró részleteibe, örömökbe és elképesztő nehézségekbe egyaránt, hamar levesz minket is a lábunkról. Szokták mondani, hogy nem szabad a segítő foglalkozásokban érzelmileg bevonódni. Itt egy másik dimenziót ismerünk meg: nem távolságtartóak, de az érzelmeiket is tudatosan kezelik, és főleg segítik egymást ezek kezelésében. Jól érezhető a mentori kapcsolat kimondatlanul is vezető és munkatárs, tapasztaltabb kolléga és pályakezdő között. Ismerik, szeretik és támogatják egymást.

„A nagypapámtól tanultam a legtöbb dolgot az életről. Eredetileg cipészmester volt, de parasztemberként élte le az életét. Az ő lábai mellett nőttem fel, tőle tanultam azt a világos józanságot, hogy közel megyünk a feladathoz, megvizsgáljuk, megmérjük, és annak megfelelően cselekszünk. Ahogy a cipőt készítik. Ezt gyakoroljuk a Jelenlét programban is. A jó diagnózis mindennél fontosabb. Az, hogy ehhez most forrásokat is párosíthatunk, hogy a beazonosított feladatokra van kormányzati pénzünk, kegyelmi állapot. Ahogy az a lehetőség is, hogy rendszerszinten tudjunk egy kicsit javítani a helyzeten. Türelem és sok idő kell hozzá –, de az anyagi források éppen ezt az időt tudják lerövidíteni. Tarnabodon 17 éve vagyunk jelen, úgy érezzük, itt talán kezdenek átbillenni a dolgok, ez a település már jó úton van afelé, hogy önműködő legyen. De még addig is sok időnek kell eltelnie.”

Hallgatom a miniszterelnöki biztost, és szinte hallom, ahogy az olvasó velem együtt kérdezi: miben tudok segíteni?

Beszélgetőtársam pólóján a felirat: „Mid van, amit nem kaptál?” „Ahhoz, hogy jól segítsünk – mondja –, először ezt a kérdést kell jól megválaszolni. A talentumainkat, a lehetőségeinket, és az ezekből fakadó életkörülményeinket mind úgy kaptuk. Ha olyan talentumokat kaptam, amivel sokat tudok termelni, az a megtermelt sok talentum kié? Megtartom magamnak, építek belőle egy birodalmat, vagy odaadom azoknak, akiknek kevesebb van? Ha néha rá tudunk csodálkozni itt a jóléti erkélyünkön, hogy mennyi mindent kaptunk, és hálát tudunk ezért adni, akkor könnyen fogunk tudni adni is belőle. Adni persze okosan kell: a lelkesedésen és a jószándékon kívül számtalan ismeretre, tapasztalatra, összetett tudásra van szükségünk, és még így is rengeteg a kudarc. Akiben erős az elszántság, meg fogja találni a kapcsolódást azokhoz a jól működő szervezetekhez, amiknek megvan ez a tudásuk. Ilyenekkel dolgozunk mi is.” 

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció – Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

PROGRAM

Köszöntő
dr. Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek (videóüzenet)

Egy házasság küzdelmei – a hit erejével
Mélyreható beszélgetés a dr. Csókay András-Altay Daniella házaspárral és Marton Zsolt váci püspökkel, az MKPK Családügyi Bizottságának elnökével.
Fókuszban: hit a házasságban, valós veszélyek, megélt küzdelmek, tragédiák feldolgozása, megbocsátás és újrakezdés.

Hogyan maradjunk együtt egy életen át?
Kerekasztal-beszélgetés a bizdramagad.hu segítő portál jó gyakorlatainak bemutatásával
Résztvevő szervezetek: Családegyetem, EFT Alapítvány, Gordon Kiadó, Házas Hétvége, Magyar Schönstatt Családmozgalom
Fókuszban: a házasság megújítása, pozitív kommunikáció, családközösség, kríziskezelés és családpasztoráció.
A kerekasztal-beszélgetések moderátora: Zsuffa Tünde író

2022. február 20-án különleges párkapcsolat-gazdagító játékot indítunk „Élménytér – ahol együtt játszunk – párkapcsolati időutazás" címmel. A négy héten át tartó játékra mindazokat a magyarországi párokat várjuk, akik szeretnék megerősíteni párkapcsolatukat és tartós életközösségben gondolkodnak. Ennek részleteit is megismerhetjük a rendezvényen.
További információ: https://bizdramagad.hu/cikkek_hirek

Az eseményt az EWTN Katolikus TV élőben közvetíti, emellett a tévé hivatalos YouTube-csatornáján is megtekinthető lesz.

Tavaly bombaként robbant a hír, miszerint áttörést értél el a rák gyógyításában: az új potenciális gyógyszercélpont révén, amit felfedeztél, leállítható lehet a rákos áttétek kialakulása. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a rákkutatással?

2020 januárjában válogattak be a Nemzetközi Kémia Torna magyar delegációjába. 2021 augusztusában volt a nemzetközi megmérettetés, ahol mind csapatversenyben, mind egyéniben eredményesen szerepeltünk mi, magyarok. A beválogatást követően adódott a lehetőség, hogy felkeressem Csermely Péter professzort, hogy csatlakozhassak a Semmelweis Egyetem kutatócsoportjához, és immár több mint két éve vagyok tagja a csapatnak. Továbbá idén nyáron kezdhetek el egy új projektet Amerikában a Penn State Egyetemen, Albert Réka professzor munkacsoportjában.

Utazzunk kicsit vissza az időben! Hogyan képzeljünk el téged kisgyerekként? Olyan voltál, aki az autós játékok helyett inkább ismeretterjesztő filmeket nézett?

Mindig is rossz gyerek voltam, emellett éjjel-nappal legóztam. A szüleim meg voltak győződve róla, hogy építész leszek.

Amikor feltették neked a kérdést, hogy mi szeretnél lenni, mit válaszoltál?

Amióta beszélni tudok, szilárd az az elhatározásom, hogy gyógyítani szeretnék.

Mindenkinek ezzel a meggyőződéssel válaszoltam és válaszolhatok a mai napig.

Zavar, ha csodagyereknek neveznek?

Többféle jelzővel illettek az eredmények óta, de nem tartom magam csodagyereknek. Csak egy fiatal ember vagyok, aki értéket és reményt akar teremteni a munkájával. Ennek fényében igyekszem kívül maradni a csodabogár megnevezés sztereotipikus mezsgyéjén.

Elnézést a kérdésért, de talán sok korodbelit is érdekelhet: használtad valaha csajozásra azt, hogy ismertebb lettél? Lenyűgözi a lányokat, ha elmondod, hogy rákkutatással foglalkozol?

A barátnőm nem örülne neki, hogyha bármivel is csajoznék. Egyébként ő is hasonló gondolkodású, mint én, sokszor ő nyűgöz le engem.

Az általad említett Csermely Péter professzort a mentorodnak tekinted. Kik azok, akiknek még nagyon adsz a véleményére rajta kívül?

Csermely Péter professzor a kezdetek óta mellettem áll, és ellát a tanácsaival. Rajta kívül Nina Kunsicot említeném, aki mindig minden számítástechnikai hátteret biztosított a gördülékeny munkámhoz, és bevezetett a tudományos életbe. Keresztes Dávid kutatótársam az, aki a sejtlaboratóriumi kutatásainkat koordinálja, és szakértelmével nap mint nap hozzájárul a céltudatos, hatékony munkához. De még számos munkatársamat és kollaborációs partnerünket mondhatnám, akik a szárnyaik alá vettek és befogadtak a köreikbe. A magánéletben mondanom sem kell, hogy a szüleim szavain nőttem fel.

A 30. Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyen is elismerték a munkásságodat. A díjnak köszönhetően képviselhetted Magyarországot a 2021 EU Fiatal Tudósok Versenyén, ahol nemzetközi szinten 108 versenyző 73 projekttel versenyzett.

Utóbbin a Salamancai Rákkutató Intézet „legjobb orvostudományi projekt” különdíjában részesülhettem.

E két díjazás megerősítés volt, hogy eredményeink a fiatal kutatók körében nemzetközi szinten is versenyképesek. Jelenlegi célkitűzésem, hogy az eredményeink szakmai körökben is elismerést szerezzenek.

Aki sikeres, annak irigyei is vannak. Te hogyan viseled az irigykedőket?

Célszerű minden korosztállyal megtalálni a közös hangot a hatékonyabb eszmecsere érdekében, amit számtalanszor adódik is lehetőségem gyakorolni. Idősebbek társaságában könnyebb megtalálnom a hasonló gondolkodású, ám lényegesen tapasztaltabb személyeket. Ezek a beszélgetések visznek előre az ötletek gyakorlatba ültetésében.

A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban vagy végzős diák. Hogyan tudod összeegyeztetni a diáklétet a kutatóival? Egyáltalán, hogy néz ki egy napod?

Mivel a gimnáziumban még végzős diák vagyok, a kollégiumi életben kell a munkámat végeznem. Ez manapság már nem jelent akadályt, hiszen négyen vagyunk egy szobában, azonban amikor a kutatócsoporthoz csatlakoztam, még 30 fős szobában laktam, ami sok technikai nehézséggel járt. Az iskola mellett dolgozom, mondhatni másodállásként, így főként a délutánjaimat és az estéimet tölti ki a kutatás. A hétvégék szólnak a laborban végzett munkáról, amelyet a Semmelweis Egyetem I. Patológiai és Rákkutató Intézetében végzünk.

Egészen elképesztő, mennyi feladatot vállalsz magadra. Mondanám, hogy lassíts, de látszik, hogy élvezed, amiket csinálsz.

Igen, és ha a kutatásokról van szó, minden kutatással eltöltött órával átfogóbban és holisztikusabban szeretném látni az emberi testet. Ebbe beletartozik nemcsak a test, hanem a lélek tanulmányozása is, ennek szellemében végzem a munkámat a mai napig.

Kép

Seitz Erik

A felmérések szerint itthon halnak meg évente a legtöbben daganatos megbetegedésekben az EU-n belül: körülbelül 32-33 ezren. Mi ennek az oka?

Ez egy rendkívül komplex kérdés, és mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. Nyilvánvalóan szerepet játszanak az egészségügyi szolgáltatások, azonban ennek okát nem csupán az aktuális gazdasági erőviszonyokban lehet keresni, hanem sok évtizednyi történelmi hagyaték is áll mögötte.

A számos további tényező mellett a rossz mentálhigiéné is kiemelkedő szerepet játszik a betegségek kialakulásában, hiszen Deepak Chopra endokrinológus értekezései és esettanulmányai alapján is kijelenthető, hogy a test működését molekuláris szinten befolyásolja a gondolkodás és az érzelmi állapot.

Minek tudható be, hogy abban az esetben is túl gyakran fordul elő kései diagnózis, ahol lehetőség van a daganatszűrésre?

A szűrési módszerek kapcsán továbbra is rengeteg finomhangolási kutatás folyik. A mesterséges intelligencia alkalmazása a diagnosztika terén is kezd teret nyerni, azonban ezek idő- és pénzigényes módszerek, így további fejlesztésre szorulnak, hogy a betegek szélesebb köreiben is elterjedten alkalmazhatók lehessenek. Ám így is több konferencián számolnak be újabb fehérjékről és génekről (tumormarkerekről), amelyek kimutatása jelzőértékkel bírhat számos ráktípus esetén, és korai diagnózist tesz lehetővé.

A gének mennyire játszanak szerepet a daganatos betegségek kialakulásában? Örökölni lehet a daganatos betegségekre való hajlamot?

A rák kialakulásához természetesen nem egy esemény, hanem események szoros láncolata vezet. Ez alapján tehát beszélhetünk génmutációkról, amelyek az élet későbbi szakaszában következnek be külső hatás (pl. UV-sugárzás) révén. Kialakulhatnak örökölhető génmutációk is, amelyeket nem egy külső hatás okoz, 100 betegből körülbelül 5-10-nek alakul ki rákja ilyen mutáció hatására, vagyis nem magas százalékban, de örökölhető.

Valahol olvastam, hogy a kemoterápia és a sugárterápia legfeljebb csupán tíz-tizenöt százalékban tud javítani a túlélési esélyeken egy-egy daganatféle esetében. Szerinted mi az oka annak, hogy még mindig a kemoterápia a legelterjedtebb?

Szerintem ennek a fő oka az, hogy az egészségügyi ellátórendszerek továbbra is csak ehhez a kezelésmódhoz rendelkeznek megfelelő eszközökkel, tapasztalattal, lényegében erre vannak berendezkedve, hiszen az első kemoterápiák felfedezése már az 1940-es években megtörtént.

Jelenleg gyorsan fejlődő irány az ún. „páciens-specifikus” kezelés, hiszen minden ember szervezete más, így személyre szabott eljárásokban érdemes gondolkodni.

Ilyen páciens-specifikus kemoterápiák fejlesztésén kutatók és orvosok tucatjai dolgoznak, emellett új irányvonalak is indultak, mint például az immunterápia, azonban az ilyen reformok elindításához teljesen biztosítani kell a biztonságosságukat a betegekre tekintettel, továbbá hatalmas tőkére van szükség annak érdekében, hogy szélesebb körben is használhatóvá válhassanak. Ezekből adódóan hosszú (több éves vagy akár évtizedes) procedúra, mire a laborból eljut egy új kezelés a betegek nagyobb csoportjához. Erre a kérdésre biztosan pontosabb választ tud adni egy praktizáló onkológus, hiszen ők vannak a klinikumban mindennap, nálam jóval több tudással és tapasztalattal rendelkeznek.

Amikor a rákmegelőzésről beszélünk, sokan a sportra, az egészséges táplálkozásra, a húsmentes és a káros szenvedélyektől mentes életre esküsznek. Én ismerek olyanokat, akik így éltek, mégis rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak náluk. Akkor mégis milyen lenne az ideális életvitel ahhoz, hogy megelőzhessük a rák kialakulását?

Ahogy korábban előkerült a kérdés, örökölhetők is a rákos génmutációk. Ezekre már elérhetők genetikai tesztek, amelyek képesek kimutatni, hogy az adott személynél jelen van-e ez a génmutáció. Azoknál ajánlott az ilyen szűréseken való részvétel, akik családjában megfigyelhető volt a rák kialakulására való hajlam.

A lelki okokat ismét kiemelném: a folyamatos szorongás, nyomás és egyéb negatív érzelmek, amelyek az emberek mindennapjait kísérik, előidézhetik a szervezet egyensúlyának felborulását hosszú távon. Ami pedig a hús fogyasztásának elkerülését illeti, fontos, hogy ha valaki ilyen diétába kezd, akkor tudatosan tervezze meg az étrendjét, ugyanis vannak az úgynevezett esszenciális aminosavak, amelyeket az emberi szervezet csak alacsony mennyiségben, vagy egyáltalán nem képes előállítani. Ezeket kiemelten fontos bevinni annak érdekében, hogy teljes tápanyagellátással rendelkezzenek a sejtek, és ne lépjen fel az aminosavak hiánya, hiszen az szintén különféle betegségek kialakulásához vezet.

Milyen jövőbeli terveid vannak, mit szeretnél elérni az életben?

Itthon, Magyarországon, a Semmelweis Egyetemen szeretném folytatni a tanulmányaimat, mivel szeretném végigvinni azt, amit elkezdtem. A jövőben pedig szeretném ott folytatni a munkámat és az ötleteim kibontakoztatását, ahol a legtöbb eszközt és támogatást megtalálom hozzá. Ez lehet, hogy nemzetközi színtéren lesz. Gyógyítási célkitűzésem, hogy megtaláljam az összefüggéseket, és rendszerszinten kezelni tudjam az adott betegségeket.

Azt vallom, hogy a páciensek nem puszta adatsorok, hanem sokkal többek annál.