A történet

„Nincs tökéletes anya vagy ideális apa. Megtesszük, amit tudunk, improvizálunk” – fejti ki Samuel (Omar Sy), a Derült égből apu című film széles mosolyú, optimista főhőse, akire úgy zuhan rá egyik pillanatról a másikra az apaság felelőssége, hogy még pislogni sincs ideje. Békésen éli az agglegények életét a francia Riviérán, jachtokat vezet, bulizik, nőket szédít és rendre lekési a fontos találkozókat. Ám egy napon váratlanul betoppan hozzá Kristin, kezében a három hónapos Glóriával, és közli, hogy Samuel a gyermek édesapja. Néhány perc múlva az anya beszáll egy taxiba, és a következő nyolc évben egyáltalán nem jelentkezik.

Samuel hiába utazik hanyatt-homlok Londonba, hogy visszaadja a gyermeket a „jogos tulajdonosának”, az akció rosszul sül el, így ki kell találnia, mihez kezdenek ezután. Szerencsére sikerül barátokat szereznie, munkát is talál, és bár az angol nyelvvel hadilábon áll, képes megteremteni kettejük számára az ideális feltételeket, így Glóriával szép lassan családdá alakulnak. Ugyanakkor hogyan mondhatná el a kislánynak, hogy az édesanyja elhagyta őt? Samuel képtelen ekkora terhet rakni a gyermek vállára, ezért kegyes hazugsághoz folyamodik: Kristint titkos ügynöknek állítja be, aki a küldetései miatt sokat utazik a világban, erről pedig a nő nevében írt levelekben számol be Glóriának. A kislány üzeneteit rendszeresen elküldi az igazi Kristinnek, ám évekig nem érkezik rájuk válasz, míg egy napon az anya közli, hogy szeretné meglátogatni őket.

Felnövekedni újra

„Mint minden szülő, semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy a gyermekeimnek jó legyen. Annyira, de annyira vágyom rá, hogy – a gyermekeim kedvéért – talán még arra is képes leszek, hogy elégedett, a világba jól beilleszkedő emberré alakítsam magam.” (Joyce Mayrand)
Képzeletbeli tarisznyánkban magunkkal hozzuk azokat a jó és rossz mintákat, generációról generációra öröklődő családi hiedelmeket és tapasztalatokat, amelyek nagyon erősen befolyásolják az életünket, és azt, ahogyan neveljük a gyerekeinket. A pszichológia tudománya sémának nevezi ezeket a mentális konstruktumokat, amelyek sűrítve tartalmazzák a világgal kapcsolatos hiedelmeinket, elvárásainkat, továbbá érzést, tárgyat, személyt egyaránt reprezentálhatnak.
Ezek a minták, bár nem mindig tudatosak, de a leginkább hozzáférhető működésmódok. Kora gyermekkori élményeink és tapasztalataink határozzák meg őket, így elégtelen élmények esetén ezek a sémák torzulhatnak, úgynevezett kognitív, maladaptív sémák alakulnak ki, amelyek aztán torzítják azt, ahogyan a világot észleljük, és ahogyan a saját élményeinket értelmezzük. Young öt elsődleges szükségletet ír le, amelyek, ha nem elégülnek ki a gyermekkorban, akkor ezeknek a torzult sémáknak a kialakulásához vezethetnek. Az elsődleges szükségletek pedig: 

1. biztonságos kötődés, amely magába foglalja a biztonságra, törődésre, elfogadásra való igényt, illetve az intim és szociális integráció igényét 
2. autonómia, kompetencia és identitás 
3. szükségletek és érzelmek szabad kifejezése 
4. spontaneitás és játékra való igény 
5. realisztikus korlátok szabása és önkontroll

Univerzális szükségletek ezek, amelyek minden kultúrában, minden emberben jelen vannak. Előfordulhat, hogy a szülő a saját gyermekkorából olyan sebeket hordoz, amelynek következtében bizonyos életszakaszokban vagy helyzetekben nem tud ráhangolódni, megfelelő módon jelen lenni a gyermeke életében, és a gyerek helyett csak magára, a saját fájdalmaira tud koncentrálni. Az emlékek és a káros minták elutasítása feszült helyzetben nem működik, mert ilyenkor a megszokotthoz nyúlunk és a zsigerileg belénk táplált reakciók utat törnek maguknak. Nem elég eldönteni, tudatosan kell dolgozni ezek megváltoztatásán, ami gyakran hosszú és fájdalmas munka, de nagyon is megéri. 

Erre az önismereti munkára kínál lehetőséget a Young által kifejlesztett sématerápia, amelynek során a terapeuta interjúmódszerekkel és kérdőívek segítségével beazonosítja, milyen torzult, nem megfelelően működő sémái vannak a páciensnek.

Ezt követően aktiválja a sémáit, hogy megfigyelhesse a reakciókat. Az alapos feltérképezés elengedhetetlen, mert ennek alapján dolgozza ki a szakember a terápiás tervet és tűzi ki az elérendő célokat. Ezután a terapeuta és a páciens közösen dolgoznak azon, hogy a kliens önmagáról és a világról kialakított hibás vélekedéseit, torz hiedelmeit közös erővel megváltoztassák, és ennek következtében egy egészségesebb személyiséget és működésmódot alakítsanak ki. 

Kép

A nehéz kezdet után

A születés előtti, alatti és a csecsemőkori élmények hatással vannak a későbbi fejlődésre. A kutatások szerint összefüggés van az anya negatív beállítottsága és a későbbi negatív életesemények között (koraszülés, betegségek gyakorisága, erőszakos bűncselekmények). Tovább nehezíti a helyzetet, ha a későbbi életesemények is rímelnek a korai nehéz és negatív élményekre. A filmbeli Glóriának, annak ellenére, hogy az édesanyja elhagyta, nem kellett ezt átélnie, hiszen Samuel képessé vált arra, hogy betöltse azt a szerepet az életében, amit a társadalom általában az édesanyáktól vár el; és látjuk, hogy az elsődleges gondozó nem csak az anya lehet.

A szakemberek szerint a korai pozitív élmények képesek befolyásolni a korai traumák hatásait. Glória életében pontosan ez történik. Apja állandóságot biztosított neki, és megadta azt a biztonságot és figyelmet, ami megtanította neki, hogy szerethető, értékes, bízhat saját magában és a világban.

Bár Samuel ösztönösen (talán a saját apjától megtapasztalt mintákat tovább örökítve) nevelte a kislányát, de megvalósította azokat a pontokat, amelyek Dr. Craig Ramey szerint a háromévesnél fiatalabb gyermekek sikeres nevelésében alapvetőek: 

1. Bátorítani a felfedezést
2. Figyelni az alapkészségeket
3. Ünnepelni az előrelépést
4. Segíteni új készségek próbálgatását
5. Védelmet nyújtani a rosszallással, gúnyolódással és a büntetéssel szemben
6. Gazdagon reagáló nyelvi környezetet biztosítani

Két szülő között

Bár Samuel szerető, figyelmes apa, Glória mégis hiányolja az anyukáját. Racionálisan azt mondhatjuk, hogy a gyermeknek joga van mindkét szülőhöz, ebből kifolyólag Kristin megjelenése remek alkalom lehet, hogy a kislány megismerje az édesanyját. Ugyanakkor, ha az érzelmek felől közelítünk, könnyű elítélni ezt a nőt, aki képes volt csak úgy eltűnni és hátrahagyni a gyermekét. Nem csoda, hogy Samuel is nagyon dühös rá. 
Édesanyja megjelenésekor az újdonság varázsa Glóriát is a hatalmába keríti, és amikor kiderül, hogy az édesanyja mégsem titkos ügynök, Samuelre haragszik meg. Samuel és Kristin eltérően vélekednek a jövőről, ami odáig fajul, hogy az utóbbi bíróságra viszi az ügyet: döntsön a törvény betűje arról, kit milyen jogok illetnek meg a gyermekkel kapcsolatosan. 

Amikor elharapódzik egy konfliktus a felnőttek között, annak szinte mindig a gyermek fizeti meg az árát.

Létezik egyáltalán igazságos döntés? Szükségszerű, hogy valakinek az érdekei csorbuljanak? Mindemellett mi a helyzet a dolgok emberi oldalával, a valós érzelmekkel? Vajon felülírhatja nyolc év szoros érzelmi közelségét a hirtelen jött vágybeteljesülés? Elég a vérségi kötelék ahhoz, hogy kialakuljon a kötődés két ember között, vagy ennél azért bonyolultabb a képlet? 
A szülők közti kibékíthetetlen ellentétek gyakran vezetnek oda, hogy a gyermek a két szülője közötti választásra kényszerül. A lojalitás-konfliktus bűntudathoz, majd lelki zavarokhoz vezethet, ezért nagyon fontos, hogy a felnőttek a helyzetből következő beszűkült tudatállapot és a jogosnak vélt bosszúvágy ellenére ne a másik szülői szerepének megsemmisítésére, hanem erősítésére törekedjenek. A gyermeknek az a legjobb, ha nem vonják be a szülei nézeteltéréseibe, nem kényszerítik választásra, és biztosítják, hogy amennyire az lehetséges, tartós és harmonikus kapcsolata lehessen mindkét szülőjével. Bár a szülők különélése vagy válása mindenképp nehézségeket rejt magában, ha a felek képesek megegyezni, akkor a gyermek azt láthatja, hogy a számára legfontosabb személyek megoldják a konfliktusaikat, szembenéznek a veszteségeikkel, kudarcaikkal.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Márkás holmik, luxusszálloda és magángép

A Tinder-csaló három nő, a norvég Cecilie, a svéd Pernilla Sjöholm és a holland Ayleen Charlotte történetét mutatja be – ők hárman voltak, akik vállalták a kamera előtti szereplést, és beszéltek a Simon Hayuttal való kapcsolatukról.

Simont Simon Leviev néven ismerték meg a Tinderen, aki az izraeli gyémántmogul, Lev Veviev fiának hazudta magát. Ez volt az első csali, amit bevetett a nőknél. Mindig márkás ruhákat, méregdrága órákat és dizájnerszemüveget viselt, magángéppel repült, és a legdrágább luxuslakosztályokban élt, bármerre járt is a világban. Fényűző életéről árulkodott az Instagram-profilja is.

Ha egy ilyen férfi azt írná nekünk a Tinderen, hogy szívesen megismerkedne velünk, elsőre nyilván gyanakodnánk, leellenőriznénk a neten, hogy amiket állít, fedi-e a valóságot, és csekkolnánk a közösségi oldalait is. Cecile is így tett, miután Simonnal elkezdett videócsetelni, csakhogy minden megfelelt annak, amit a férfi állított, így a hölgy tovább fogadta Simon bókjait és virtuális közeledését. A férfi személyes találkozóra hívta Cecile-t, és a további találkozók alkalmával is pazar vacsorákkal, hatalmas virágcsokrokkal, magánrepülőgéppel és méregdrága ajándékokkal halmozta el, pár héttel később pedig már szóba jött a közös jövőjük és a családalapítás is.

A film egyik nagy előnye, hogy Cecilie-t a rendező sokáig nem a csalásról beszélteti, hanem csak arról, hogyan ismerkedett meg a férfival. Így a néző teljes képet kap arról, miért hitte el neki, hogy valóban milliárdos.

Ha nem fektettek volna az alkotók ekkora hangsúlyt a szerelembe esés történetére, aligha hittük volna el mindazt, ami ez után történt. Később megismerjük Pernillát és Ayleent is, akik Cecilé-hez hátborzongatóan hasonló történetekről számolnak be, igaz, Pernilla és Simon között csupán „mély” barátság szövődött romantikus kapcsolat nélkül.

Hogy lehet valaki olyan bolond, hogy pénzt ad másnak, akit alig ismer?!

Kérdezhetjük ezt joggal, de hát, a tévé előtt könnyű okosnak lenni. Ha végignézzük a filmet, jóval árnyaltabb képet kapunk a szóban forgó nőkről. Simon mindvégig arra alapoz, hogy az emberek mindig azt hiszik el, amire vágynak. Tudta, hogy tökéletes illúziót kell kelteni, és ebbe invesztálni is hajlandó volt, akárcsak Goda Krisztina Kaméleon című filmjében a főszereplő, akit Nagy Ervin játszott. Sokat költött önmagára és a hölgyekre, valamint nagyon ügyelt a részletekre azért, hogy később ne keltsen gyanút, amikor majd ő kezd kérni valamit.

Amit Simon költött, azt mindig a korábban szédített nő által küldött nagy összegekből tette, vagyis az új áldozat becserkészéséhez az előző áldozata pénzét használta. Amikor úgy érezte, hogy már megvan a teljes bizalom a partner részéről, eljátszotta, hogy bajban van, és hogy megtámadták. Biztosra akart menni, ezért fotókat is küldött, amint mentőautóban ápolják a testőre vérző fejét. A nők elkezdtek aggódni, nem is kérdőjelezték meg a férfi szavahihetőségét. Ekkor Simon végre előrukkolhatott azzal, hogy a bankkártya-költései nyomán találtak rá az ellenségei, ezért le kell tiltania őket, emiatt pedig átmeneti pénzzavarba került. Megkérte a frissen belehabarodott nőket, hogy bocsássák ideiglenesen a rendelkezésékre a hitelkártyájukat, aminek a keretét rendkívül gyorsan lemerítette, és rávette a hölgyeket, hogy további kölcsönöket vegyenek fel azért, hogy kihúzzák őt a bajból. Persze mindig hozzátette, hogy rövid időn belül visszaadja a kölcsönöket.

Csakhogy a pénz visszaadásával valamiért mindig gondok adódtak.

A csekkjéről kiderült, hogy nincs mögötte fedezet, a banki átutalást igazoló papírról pedig, hogy csak hamisítvány.

A társkereső oldalak felmentik magukat

Az új technológiák a bűnözés új lehetőségeit teremtették meg. A Btk. akkor beszél bűncselekményről, ha szándékosan anyagi kárt okozunk a megtévesztéssel, vagyis, ha jogtalan haszonszerzés érdekében mást tévedésbe ejtünk vagy tévedésben tartunk. Ezt teszik a gyors szexre vagy anyagi haszonra utazó, hamis profilos ismerkedők, de felelősnek gondolhatjuk az online randifelületeket is, amelyek beszedik a több ezer forintos havi tagsági díjat, anélkül, hogy valóban szűrnék a felkerülő személyes adatokat.

Dr. Bátki Pál ügyvéd szerint a randevúba beleegyező nők vagy férfiak olyasminek teszik ki magukat, ami felett elveszíthetik a kontrollt, ugyanis a Simonhoz hasonló emberek megnyerő külsejükkel és folyamatos érdeklődésükkel nagyon gyorsan beférkőznek a bizalmukba. Az okozott kár nem feltétlenül nagy – lehet csak egy vacsora ára is –, az átverés viszont annál komolyabb pszichés-érzelmi sérüléseket okozhat. Az áldozatok önbecsülése csorbul, elveszthetik maradék önbizalmukat is, vannak, akik depresszióba esnek, vagy öngyilkosságot fontolgatnak.

A társkereső oldalak felmentik magukat, mondván, ők csak a hátteret biztosítják az ismerkedéshez. Ha valakit személyes találkozón megkárosítanak, vagy valaki erőszakosan viselkedik, a platform üzemeltetői nem vonhatók felelősségre.

„Érdemes fenntartásokkal kezelni azt, aki teljesen ismeretlenül túl gyors tempóban akar haladni, ajándékokkal bombáz, vagy a világ másik félén él, és a fotóin láthatóan igyekszik kihangsúlyozni, hogy mennyire gazdag” – tanácsolja az ügyvéd.

Nemsokára személyazonosító igazolvány kell a Tinderhez

Cecile, Ayleen és Pernilla a mai napig fizetik adósságaikat, s az anyagi csőd mellett mentálisan is nagyon megszenvedték az ügyet. Elkeseredésükben fordultak a médiához, ügyükben ugyanis a rendőrség nem járt el hatékonyan. A filmbeli szereplést úgy vállalták, hogy tisztában voltak azzal, sokan naivnak és aranyásónak bélyegzik őket.

Simonról időközben kiderült, hogy szülőhazájában, Izraelben már 2011 óta körözik. 2019 végén akadt horogra, s még abban az évben elítélték. Nem, nem a nők kisemmizéséért vonták felelősségre, csupán közokirat-hamisításért. A rá kiszabott 15 hónapból mindössze ötöt ült le jó magaviselete miatt. Jelenleg Izraelben él szabad emberként, és modellekkel randizik. Egy időre a Tinderre is visszatért, de – talán a film miatt – nemrég törölte a profilját.

Ami a Tindert illeti, nemrég a cég bejelentette: néhány hónapon belül világszerte elérhetővé tennék az ID Verification nevű funkciót, amelynek lényege, hogy a felhasználóknak személyazonosító okmánnyal – útlevéllel vagy személyi igazolvánnyal – kell igazolni magukat a rendszerben.

Ez is valami. De talán kevesebb összetört ember lenne, ha a hatóságok komolyabban vennék a Simonéhoz hasonló ügyek felderítését, és ha születne egy olyan szabályozás, amely védi azokat, akik gyanútlanul besétálnak a károkozók csapdájába. Addig is a Tindert és egyéb társkereső platformokat használóknak marad a mondás, miszerint „ha valami túl szép, hogy igaz legyen, valószínűleg nem az”.

– Ha a két nemről beszélünk, akkor a nagy emberi átlagról beszélünk. A biológiában is – mint minden rendszerben – vannak szélsőségek, jóval kisebb számban, mint az átlagos tulajdonságokat hordozók. Velük is foglalkozik a tudomány, ám sokkal nagyobb figyelmet szán a nagy létszámú, tipikus tulajdonságú csoportok vizsgálatának. Normál esetben a társadalmi folyamatokat is a nagy tömegek mainstream viselkedése határozza meg, nem a szélsőségesek kisebb csoportja. Az egészségügyben pedig különösen fontos az emberiség nagy részét lefedő két nem általános jellegzetességeinek és eltérő tulajdonságainak figyelembevétele a betegségmegelőzés és a gyógyítás szempontjából.

– Tudományos kutatások sora bizonyítja évtizedek óta, hogy a két nem képviselői között fizikai és kognitív különbségek vannak. Társadalomtudósok ezeket gyakran bagatellizálják, vagy kialakulásukban jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szociális környezetnek, mint az evolúciónak, a biológiai adottságoknak.
– Amikor a két nem közötti különbségekről beszélünk, sok-sok tanulmány metaanalízissel nyert megállapításaira alapozunk. A képalkotó eljárások, például a mágneses­rezonancia-vizsgálatok ugyanis hatalmas távlatot nyitottak. Ma már nemcsak a boncteremben vagy a műtőben lehet vizsgálni az emberi agyat, idegrendszert, hanem bármikor, működése közben.

A két nem nagy populáción végzett agyi vizsgálataiból megállapíthatók szexdifferenciák, vagyis nemi alapú eltérések. A lebenyek nagyjából egyformák átlagosan a két nemben, de a kisebb területek vizsgálata már jelentős eltéréseket mutat, és ezek kapcsolatban állnak a két nem eltérő kompetenciáival.

Pszichológiai vizsgálatok sora és a mindennapi tapasztalat is megerősíti, hogy a férfiaknak átlagosan jobb a térlátása, a mélységérzékelése, az ezekkel is összefüggő mozgáskoordinációja, míg a nőknek a finommotorikus és bizonyos verbális készségei jobbak, valamint az arcok megjegyzésének és felismerésének képessége. Azok a kérgi területek vastagabbak a nőknél – a frontális lebeny részei, a parietális (falcsonti) lebeny egyes területei –, amelyekhez ezek a tulajdonságok kapcsolódnak. A férfiaknál a nőkéhez képest vastagabb kéregrésszel rendelkező terület az occibitális (nyakszirti) lebeny, amely a látásért felelős agyi részt is tartalmazza. A nők és férfiak tulajdonságbeli eltéréseinek tehát a „hardverben”, a humán agyban is megvannak a különbségei. 
A nőknél dominánsabb a két agyféltekét összekötő idegi pályarendszer, a férfiaknál pedig az egy agyféltekén belüli pályarendszer. Agyvérzésnél, ha sérül a beszédközpont, a nőknél ezt a funkciót könnyebben átveszik más agyi területek, mert erősebb a két agyfélteke közötti összeköttetés. A nőknél kétszer olyan gyakori a depresszió, mint a férfiaknál (a frontális kéreg intenzívebb működése miatt, ami a gyakoribb hangulatváltozásokért is felelős). Ugyanakkor a férfiaknál háromszor gyakoribb az autizmus és kétszer olyan gyakori a Parkinson-kór, mint a nőknél. 

Izgalmas MR-vizsgálatokat végeztek önkéntes anyák magzatain, az idegrendszer fejlődését követték. Már a 18. magzati hét táján is egyértelmű különbségek láthatók a lányok és fiúk kialakuló agyában. 

– Az agyi és képességbeli különbségek tehát nem a születés után, a „férfivá vagy nővé nevelés” hatására alakulnak ki?
– A szexkromoszómák – nőkben az XX, férfiakban az XY – aktivitása ugyanolyan mintázat szerint alakul, mint a kéregvastagságok különbségei, nyilvánvaló összefüggés van tehát a két folyamat között. A biológiai meghatározottság egyértelmű, az említett különbségek nem nevelési folyamat eredményei. Az evolúció során hosszan kialakuló rendszerek működnek bennünk, amelyek a két nem fő csoportját eltérővé tették. 
Ugyanakkor tudatában kell lennünk, hogy nagyon sokfélék vagyunk mi, emberek, és ezt méltányolni kell. De az emberiség nagy tömegét két fő csoport alkotja, a két biológiai nem – ha ezt nem vesszük tudomásul, vagy nem így kommunikáljuk, az nem csupán a tudományt torzítja, hanem a társadalomban is feszültségeket kelthet. Akár az egészségünk is múlhat ezen! Bizonyos betegségek megelőzése, diagnózisa vagy gyógymódja szempontjából a biológiai nem kiindulópont, bárminek is vallja vagy érzi magát a páciens. 

– Tudjuk, hogy egyes gyógyszerek másképp hatnak nőkben és férfiakban. Egyre több szakcikk szól arról is, hogy a vakcinákat is külön kellene kifejleszteni a két nem számára, mert nagyon eltérően reagálnak rá.
– Egyre inkább a személyre szabott kezeléseket tekinti célnak az orvostudomány, ezen az úton pedig az első lépés, hogy az orvos a beteg nemét is figyelembe veszi. A szívinfarktus például nőknél sokkal ritkábban fordul elő, mint a férfiaknál, egészen a menopauzáig – sajnos utána behozzák a statisztikai lemaradásukat. Erre az ismeretre, amely ugyancsak a két nem biológiai eltérését mutatja, épülhet a szívinfarktus nemenként eltérő prevenciója. A biológusok, orvosok kutatják a két biológiai nem jellegzetességeit, nem tekintik „divatjamúltnak” a férfi és nő fogalmának használatát, mert ez hasznára válik az orvostudománynak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Január 18-án meghalt egy hétéves kisfiú Újpesten. A körülmények kissé ellentmondásosak, de valószínűleg egy iskolai szülinapi ünneplésen lett rosszul, miután egy olyan tortából evett, amelyben mogyoró is volt. Értesítették az édesanyját, aki rögtön érte ment, de az autóban a kisfiú állapota tovább romlott, meg kellett állniuk egy benzinkútnál, mert fulladozni kezdett. Amikor a mentők a helyszínre értek, már nem tudták megmenteni az életét. A tragikus eset napokig téma volt a sajtóban: tudtak-e a szülők a mogyoróallergiájáról, tudott-e az iskola, ki a felelős? Megannyi kérdés. Az ügyben foglalkozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés gyanúja miatt indult nyomozás.

Az eset után érthetően nagy figyelem fordult a súlyos allergiával élő gyermekekre, az AllerGéniusz Egyesület évek óta az ő jogaikért küzd. Megtörtént, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie, különösen a 21. században – írták honlapjukon az újpesti tragédia kapcsán.

„A kisebb fiam, Patrik másfél évesen egy mogyorós kölesgolyótól kapott anafilaxiás sokkot” – tudom meg Rabb Edittől, aki az AllerGéniusz Egyesület elnöke. Épp egy edzésről indultak hazafelé, és egy kisgyerek megkínálta az étellel. „Mire beültettem az autóba már az egész szája feldagadt, az arca eltorzult, fogta a torkát, köhécselt. Látszott, hogy nehezen is veszi a levegőt. A telefonom meg le volt merülve, nem tudtam hívni a mentőket, szerencsére egy percre voltunk az otthonunktól, hazaértünk, hívtuk őket. Ekkor már sugárban hányt.

Az egész pár perc leforgása alatt történt, Patriknál a sokk a végstádiumi állapot előtt fordult vissza, életben maradt.

Mondták is a mentők, ha még egyszer ilyen helyzet lenne, biztos, hogy kell neki az autoinjektor, mert anélkül nem éli túl – teszi hozzá. 

Egyszerű az adrenalin-autoinjektor használata

Anafilaxiás sokk esetén – ilyenkor a vérerek kitágulnak, a vérnyomás leesik, összeomlik az egész keringés – életmentő az autoinjektor-készítmény, amelynek beadásához nem kell egészségügyi tapasztalat, bárki megtanulhatja. Ez adrenalin hatóanyagú szer, amely képes visszafordítani a sokkot. Az egyesületnek van egy videója a Youtube-csatornájukon, amin egy kisgyerek mutatja be a használatát. Egy védőkupakot kell levenni róla, meg kell markolni, és rá kell csapni a beteg combjára.

A társadalombiztosítás nem támogatja a készítményt, egy darab 16-25 ezer forint, kettőt kell magánál hordania a betegnek, mert egy el is romolhat, vagy valami történhet az egyikkel. Illetve, ha pár percen belül nem javul az állapota, akkor mindenképp a másodikat is be kell adni. Ám létezik úgynevezett méltányossági kérelem; amikor a szakorvos felírja a gyógyszert, és így a patikában ingyen vagy egy-kétezer forintért meg tudjuk vásárolni.

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGYÉI) hatósági, közhiteles nyilvántartása szerint egy adrenalin hatóanyagú készítmény, valamint négy különböző gyógyszergyártó nyolc epinephrine (ami az adrenalin analógja) hatóanyagú készítménye törzskönyvezett Magyarországon – közölte megkeresésünkre a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK).
Tájékoztatásuk szerint ahhoz, hogy TB-támogatott legyen egy készítmény, a forgalomba hozatali engedély jogosultjának, azaz a gyártónak kellene kérelmet benyújtania.

Mostanra hiány lett itthon az egyik legismertebb nevű autoinjektor-készítményből, mert elkezdték felvásárolni, de várhatóan tavaszra megoldódik a helyzet. Akiknek pont lejárt, és ki kellene váltani az új receptet, azok most kétségbe voltak esve, de egy autoinjekció 8-12 hónapig is eláll. Akár még utána is használhatók, igaz, valamennyire csökken az adrenalin hatása. „Nagyon sok gyerek jutott most autoinjekcióhoz, akikről ugyan tudták, hogy súlyos allergiások, de azt nem, hogy ez az injekció megoldást jelenthet nekik – összegez az egyesület elnöke.

Bár most a mogyoró került előtérbe, de súlyos allergén lehet a dió, a pisztácia, a kesudió vagy a tej, tojás, szója is. Utóbbi három kinőhető a kor előrehaladtával, a mogyoróallergia azonban nem, az egyre súlyosabb lehet, ha többször érintkezik vele a szervezet.

Ezeken kívül van, aki gyógyszertől és rovarcsípés után is anafilaxiás sokkot kaphat.

Felkészíteni az iskolákat, óvodákat, szülőket

„A pedagógusok, szülők, gyerekek érzékenyítése az egyik legfontosabb feladatunk.
Mi a teendő egy pedagógus részéről, ha valakinek ételallergiás rohama van? Ezt el kell mesélni neki, meg kell tanítani. Mik a tünetek, hogyan ismeri fel őket, és hogyan kell az autoinjektort alkalmazni” – magyarázza Edit. A céljuk, hogy minden oktatási intézményben legyen két darab adrenalin-autoinjekció.

Kép

Kép: Freepik

„Persze ez édeskevés, ha nem tudják használni, vagy nem tudják, hol van, lejárt, kidobják, és nem is vesznek újat, mondván, nem kell. Egy emberi életet nem lehet forintokban számolni. Ha évekig dobáljuk ki az injekciókat, de a kilencedik évben megmentjük egy gyerek életét, akkor is megéri” – fogalmaz Edit. A kezdeményezés mellé rengetegen odaálltak. Több budapesti és vidéki önkormányzat (például Székesfehérvár vagy Gyula) is jelezte, hogy beszerzik a készítményeket.

Itthon egyre több gyerekről derül ki, hogy súlyosan allergiás, az egyesület körülbelül 1500 ilyen családdal van kapcsolatban, de sok rejtett beteg is lehet.

„Például a tragikusan elhunyt kisfiú anyukáját sem ismertük” – mondja Edit.

Az egyesület a napokban méri fel, hány súlyosan allergiás gyerek lehet valójában, ezért minden nevelési-oktatási intézménybe levelet küldtek. „A minisztériummal (Emberi Erőforrások Minisztériuma, amelyhez az egészségügy is tartozik – a szerk.) szeretnénk egyeztetni, erre már talán van is esély. Vállalható, betartatható programot szeretnénk kidolgozni.” A közelmúltban nyílt levelet írtak Novák Katalin köztársasági elnökjelöltnek is.

Külföldön egyébként sokkal több a súlyosan allergiás gyerek, ott az adrenalin-autoinjektort is jóval könnyebben felírják, és használják is. Az érintett gyerekek fényképe sok iskolában kinn van a folyosón, a diákok egymásról is tudják, hogy kire kell figyelni. Jobban beépült az egész a köztudatba. Valami ilyesmit szeretne itthon is az egyesület: legyen kinn legalább a tanáriban vagy az étkezőben az allergiás gyerekek fotója.

Az anafilaxiás sokknál nem lehet várni, hezitálni. Be kell adni az adrenalinkészítményt, mert percek alatt fordulhat a kocka. Ártani nem lehet vele.

Ha egy pedagógus beadja úgy, hogy nem volt rá szükség, akkor sem történik semmi. Nem lesz rosszul tőle a gyerek, maximum egy kicsit hevesebben fog dobogni a szíve. Mindenképp mentőt kell hívni, ha beadtuk bárkinek az injekciót.

Reform, de nem csak az iskolában

Az egyesület átfogó reformot, jogalkotást szeretne. „A jogszabállyal azt szeretnék elérni, hogy az egész iskola – ahol van érintett gyerek – ezektől az allergénektől mentes legyen. De legalább az ő osztályában ne egyenek mogyorótartalmú ételeket a gyerekek. Vagy különítsék el másik asztalhoz. De itt meg már a kirekesztés problémakörét súroljuk” – véli Edit. Ugyanakkor nemcsak a kirekesztés kérdése vetődhet fel, hanem például azt is, korlátozható-e a többi gyerek egy társuk miatt.

Egy másik pont a közétkeztetés. „A legtöbb intézmény nem tudja ezeknek a speciális ételigényű gyerekeknek az étkeztetését vállalni. Amint megtudja a közétkeztető cég, hogy anafilaxiát okozhat valakinél a mogyoróféle, már nem vállalja a közétkeztetést” – magyarázza Edit.

Hozzá kell tenni, vannak azért kivételek, tudunk olyan, igaz, nem állami, hanem egyházi fenntartási iskoláról, ahol feltüntetik, hogy mi tartalmazhat mogyorót, illetve külön menü van a glutén- és laktózérzékenyeknek.

További kérdés a termékek gyártása. Itthon egy kalap alá vesznek mindent, ami mogyoró- meg dióféle, ezeket el kellene különíteni, illetve a gyártóknak figyelni arra, hogy ne szennyeződhessen a termék. Azt is kötelező kellene, hogy legyen ráírni, ha olyan üzemben készült, ahol amúgy mogyorós terméket gyártanak. „Mi úgy megyünk vásárolni, hogy mindent elolvasunk, a bevásárlás így nem nagyobb költség, de sokkal több idő” – fogalmaz Edit.

Komolyabbak a kortársaiknál

Az érintett gyerekek sokszor félnek, szoronganak. Azzal is meg kell küzdeniük, hogy ki akarják őket tenni az intézményekből. Ezt többen megélték az egyesületnél.
„Az óvodában első nap közölték, hogy nem szeretnék fogadni a gyereket. Ezt mind úgy, hogy a zsákjával, a kabáttal már a kapuban álltunk. Aláírattak velem egy papírt, hogy nem vállalnak felelősséget a gyerekért. Aláírtam” – emlékszik vissza Edit. „Már beírattam a gyerekemet az iskolába, és az első szülőire mentem, és akkor mondtam, hogy az én gyerekem súlyos allergiás.

Ott meg mondták, hogy ők nem tudják az ilyen gyereket ellátni, ide biztos, hogy nem járhat. De hát, körzetes iskola, kötelező felvenni, feleltem.

Akkor én fogok keresni egy jogszabályt, hogy ne kelljen felvenni” – idéz fel egy újabb saját történetet. Utólag befogadták a kisfiút. Az óvodában is egy hét után bocsánatot kértek, hogy látják, hogy ügyes a gyerek, attól féltek, hogy majd küzdeni kell vele, lesni minden pillanatát.

Edit szerint ezek a gyerekek sokkal komolyabbak a kortársaiknál, nagyon okosak, nem nyúlnak bele a máséba, nem sírnak. Már a bölcsiben külön asztalhoz ültetik őket. Patrik például, ha bevásárolni mennek, és ott ki van téve zsákokba a földimogyoró, nagy levegőt vesz, és benn tartja, amíg elmegy a zsák mellett. Ugyanis már egy porszemnyi is veszélyes lehet, a nyálkahártyán keresztül bejuthat a szervezetébe.

Felismerni a betegséget

„Amikor az anafilaxiás sokk után 2011 nyarán orvosról orvosra jártunk, sokan egyáltalán nem vettek minket komolyan. Mert az ilyen súlyos allergiáról még a szakorvos sem mindig tud mindent, vagy lehet, hogy még nem találkozott ilyennel a praxisában” – fejti ki az egyesület elnöke. Létezik az úgynevezett Prick-teszt, ebből kiderül, hogy allergiás-e a gyerek, de az nem, hogy anafilaxiás is lehet-e tőle. Viszont van egy molekuláris vizsgálat, amely választ ad arra, hogy anafilaxiás vagy sem, kinőheti-e, esetleg sütve-főzve eheti-e vagy sem a mogyorót. Ez egy elég drága vizsgálat, a családok maguk fizetik. Az AllerGéniusz Egyesület szeretné elérni, hogy ez is támogatott legyen.

A családom már kívülről fújja az országos császármetszés statisztikától kezdve a budapesti kórházak protokollján át a támogató intézmények sorát, és azokat is, amelyeket mindenképpen el kell kerülni. Hogy milyen horrorsztorik keringenek egyes orvosokról, és hogy milyen felesleges beavatkozások történnek legtöbb helyen a szülések körül. Az elmúlt két és fél évben, ha valakivel leültem beszélgetni, egy óra után biztosan feljött ez a téma, és nem azért, mert érdeklődtek volna. Hanem mert egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy ezzel nincs mindenki tisztában – ahogyan én sem voltam anno. És aki naivan és felkészületlenül indul neki egy szülésnek, könnyen nem várt helyzetben találhatja magát. Saját egyéni felelősségünk, hogy ha megtehetjük, kiválasszuk a babánk számára a legmegfelelőbb közeget a világrajövetelhez, mert ahogyan egy szülés életre szóló élmény, úgy életre szóló trauma is lehet mindkét félnek egyaránt.

Másfelől viszont az újabb szülésélmény arra is ráébresztett, hogy ha ezt így is lehet, miért nincs így mindenhol? És miért nem tudja mindenki, hogy ezt így is lehet? Hogy a VBAC egyes kórházakban nem végződik hegszétválással; bizonyos helyeken nem történik katasztrófa, ha nem kötnek be rutinszerűen szülésgyorsító oxitocint; és valahol meg tud születni a baba úgy is, ha az anyukája nem fekve, főleg nem leszíjazott lábbal hozza a világra.

Ez az igazságtalanság a mai napig rettentően dühít, arról az esetlegességről nem is beszélve, hogy ki melyik kórházhoz tartozik körzetileg, mert egyes intézmények protokollja eleve elrendeléssel írja a forgatókönyvet.

Császáros előzménnyel, majdnem két hét terminustúllépéssel jött világra a lányom. A terminus utáni tizedik napon befektettek a kórházba. A baba pedig annyira jól érezte magát a pocakomban, hogy a főorvos egyéni mérlegelés alapján mégsem indította be a szülést, ahogy korábban megbeszéltük, hanem haladékot adott. Ott feküdtem a szobában és vártam, hogy történjen valami, miközben a kétéves fiamnak megígértem, hogy három nap múlva hazamegyek a kistesóval. Egy örökkévalóságnak tűnt az a két nap. Az ágyam felett volt egy klíma hatalmas bekapcsológombbal, éjszaka, a sötétben is pirosan világított – ha nem tudtam elaludni, azt néztem. Azt képzeltem, hogy azzal a kapcsolóval beindíthatom a vajúdást, és csak rajtam múlik, hogy megnyomom-e. Aztán bő egy nappal később ez a világító gomb adta a menedéket, amikor már hosszú órák óta vajúdtam egyedül. Megnyomhatnám, de nem teszem, és ez csak az én döntésemen múlik. Ott csengett ugyanis még a fülemben, ahogyan egy orvos korábban gúnyosan megjegyezte, csak egy szavamba kerül, és tolnak a műtőbe, és bár ez akkor nagyon rosszul esett, mégis átsegített a nehezebb periódusokon – azon a négy-öt órán is, amikor már alig tudtam magamról, csak összekuporodva dúdoltam újra és újra egy dallamot. Még nem tartott ott a folyamat, hogy a szülőszobára mehessek, és felhívjam a férjemet, így maradtam egyedül egy kórházi szobában azzal a jótanáccsal, hogy próbáljak meg aludni. Igen, aludni. Aki ilyen tanácsot ad, szerintem még soha nem vajúdott aktívan.

És hogy miért volt ez mégis sokkal jobb élmény, mint az első, a programozott császármetszésem, nulla fájással? Mert megtapasztaltam, hogy milyen megküzdeni azért, hogy a gyermekemet a karomban tarthassam.

Az anyák minden esetben hősök. Aki természetes úton szült, az a kitartásáért, aki császármetszéssel, az pedig a bátorságáért – és a küzdelem ez utóbbinál csak a szülés után kezdődik. Egyik sem könnyebb út, mindkettő másért nehéz. Bennem pedig a császármetszésem utáni űrből és bűntudatból mostanra már csak büszkeség maradt és hála, hogy két gyermeknek adhattam életet.

Mit jelent a rend?

Általánosan elfogadott vélekedés, hogy a belső rend visszatükröződik a külső rendben, így akinek rend van a fejében és a lelkében, az a környezetében is képes rendet tartani. S bár ez az állítás rendszerint igaznak tűnik, mégis nehéz általánosítani, és első ránézésre mélyreható következtetést levonni egy-egy lakás rendjét látva a tulajdonos lelkiállapotát illetően.

Maga a rend fogalma is kényes kérdés. Míg egyeseknek a csillogó-villogó konyhapult, az élére vasalt ruhák, a katonásan sorakozó könyvek, a porcicamentes padló jelentik a rendet és a tisztaságot, addig mások kényelmetlenül érzik magukat a lakberendezési újságokba való lakásokban, ahol semmit sem lehet egyetlen centiméterrel sem arrébb mozdítani, nehogy megboruljon a szimmetria. Polcz Alaine pszichológus a témával foglakozó írásában formai rendnek nevezi ezt a fajta merev rendet, ami a való életben szinte megvalósíthatatlannak tűnik, mivel a tárgyak elhelyezése csupán öncélú esztétikum, és gyakran meg is nehezíti a mindennapi teendők véghezvitelét. A rend másik formáját lényegi rendnek nevezi, amikor a tárgyak elhelyezése a felhasználás és a cselekvés célját szolgálja, ahol minden kézre áll. Ugyanakkor ennek a lényegi rendnek általában igyekszünk formát is adni, így a praktikum és a harmonikus elrendezés egymást kiegészítve hozza létre azt a környezetet, amelyben jól érezzük magunkat és kényelmesen, jó érzéssel tudunk élni, pihenni, dolgozni.

Nagymértékben különbözhetünk aszerint is, hogy mennyi energiát fektetünk a másfajta teendők szorításában a háztartás rendben tartására.

Vannak, akik úgy érzik, akkor tudnak jól teljesíteni az életük más területein, ha a környezetükben mindent katonás rendben tartanak, míg másoknak elég, ha olyan rendet alakítanak ki maguk körül, amelyben ők maguk jól eltájékozódnak, de előfordulhat, hogy ez a fajta lényegi rend a kívülálló számára formai rendetlenségnek hat. Amikor nagyon dolgozunk valamin, és a tárgyak használatban vannak, formai rendetlenség lehet, ám ez nem utal semmiféle lelki problémára, hiszen a céljaink megvalósítása érdekében áll fenn az átmeneti rendetlenség.

A látványon túl

A lelki egyensúly vagy kiegyensúlyozatlanság jelei tehát nem annyira a formai rendben keresendők, hanem abban, hogy egy-egy lakás, munkahelyi szoba, íróasztal, számítógép, fiók vagy szekrény rendje mennyire alkalmazkodik a felhasználójának szükségleteihez, s hogyan szolgálja a kényelmét. 

Amikor elborít a rendetlenség, vagy úgy érezzük, hogy a kialakított (formai) rend inkább a terhünkre van és fenntartása túl sok energiánkat emészti fel, érdemes megvizsgálni, hogy merre haladunk életünk egy-egy területén, esetleg lehetnek-e olyan elakadások, amelyek ilyen formában jelennek meg.

Különösen árulkodó lehet, ha az életünk egy-egy színterén képtelenek vagyunk rendet tartani, és szinte folyamatosan küzdünk a káosz és a zűrzavar érzésével. Ezen területek felismerése és tudatosítása segíthet annak felismerésében, hogy hol kerültünk zsákutcába.

Számos variáció adódhat: lehetséges, hogy a munka világában nem találjuk a helyünket, a szülői szerepünkben vannak nehézségeink, a párkapcsolatunkban küzdünk problémákkal, a háziasszonyi szerepünket nem érezzük magunkénak vagy ezek összehangolásakor futottunk vakvágányra. Lehetséges, hogy azokon a helyeken vagyunk képtelenek rendet tartani, ahol ezek a szerepeink összeérnek (tipikusan ilyenek a női táskák, amelyben a saját személyes tárgyaink, a munkahelyi dokumentumok és a gyerekek kacatjai is helyet kaphatnak), de az is előfordulhat, hogy a saját, intim szféránkban, eldugott fiókjainkban növekszik a káosz, ami jelezheti, hogy nincsen időnk saját magunkkal foglalkozni.

A rend és a párkapcsolat

A fentiek tükrében nyilvánvaló, hogy a házastársak akkor tudnak harmóniában együtt élni, ha hasonlóak a céljaik, így hasonló rendre van szükségük a kiegyensúlyozott élethez. Az otthon berendezése, a bútorok elhelyezése ideális esetben nem öncélú esztétikum, hanem a mindennapok gördülékenységét elősegítő tényező. Ha a párnak közös tervei vannak, amelyekért együtt küzdenek, akkor ezeket szem előtt tartva tudják otthonukat is megtervezni és berendezni, illetve az életciklusváltások időszakában újratervezni és átrendezni. Ehhez bizonyos fokú rugalmasság is szükségeltetik, hiszen olykor bizony át kell nézni a felhalmozott tárgyakat, és amire nincs többé szükség, azt továbbadni, lecserélni.

Külön nehézséget jelenthet a renddel és takarítással kapcsolatos eltérő szokásrendszer.

Gyakran hosszú és fáradtságos folyamat, amíg a férj és a feleség kialakítják azt a közös rendet (és a fenntartásának folyamatát), ami mindkettőjük számára élhető és elfogadható. Ennek sikeres megvalósítása rendkívül fontos a kapcsolat szempontjából, hiszen a külső környezetünk rendje a belső állapotunk, a céljaink és a szándékaink kivetülése, így ha nem találjuk meg a közös nevezőt, akkor az konfliktusokat hozhat magával. Nem véletlenül annyira húsba vágó kérdés, hogy ki és miért dobta le a földre a koszos alsóneműjét és miért nem dobta ki a WC-papír gurigáját.

Állandó hadszíntér

Ha az egyik fél kényszeresen rendmániás, a másik viszont „a zseni átlát a káoszon” elv szerint éli az életét, bőven akad súrlódási felület, amelyeken a végtelenségig lehet vitatkozni (s más kapcsolati konfliktusok elől is ezen kérdések megvitatásához vissza-visszatérni).

Érdemes ilyenkor a viselkedés mögé nézni és feltárni az okait.

Lehetséges, hogy a rend utáni túlzott igény maximalizmusból vagy megfelelési vágyból adódik, de az is lehet, hogy valaki a takarítást és rendrakást használja arra, hogy elmeneküljön a számára nehéz kérdések és feladatok elől. Olykor az is előfordulhat, hogy az állandó rendrakás mögött a másik kontrollálásának és ellenőrzésének a vágya jelenik meg, hiszen ez kiváló eszköz arra, hogy a másik szabadidejét (amit természetesen nem takarításra használ), a személyes tárgyait, fiókjait (ahol mindig kupi van), vagy a teljesítményét (mert hiába próbál segíteni, nem elég alapos) ellenőrizzük és minősítsük. Az ellenkező véglet, vagyis a túlzott rendetlenség vagy trehányság is lehet hozott minta, ami a kapcsolat dinamikájában egészen más jelentéseket kaphat, s olyan üzeneteket közvetíthet a házastárs számára, hogy nem becsülik eléggé a munkáját, vagy a másiknak nem elég fontos az otthon és annak a karbantartása. Mivel az otthonunk belső lelkiállapotunk és céljaink kivetülése is, így nem csodálkozhatunk azon, ha ez a fajta közönyösség érzékenyen érinti életünk párját. Érdemes tehát a parttalan veszekedések helyett a konfliktus mögé nézni, könnyen kiderülhet ugyanis, hogy a vita rég nem a lakás rendjéről, hanem a kapcsolat rendjéről szól.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Feketék, fehérek, nők

Az amerikai Dél történelmének legsötétebb fejezeteivel – rabszolgatartás, polgárháború, faji elkülönítés, Ku-Klux-Klan – is foglalkozik a kötet, de nem a sztereotípiákra fókuszál, felülemelkedik azokon. Amit pedig mond e témákról, azt adatokkal is alátámasztja. Hogy csak néhányat emeljünk ki abból az időszakból, amelyből a Dél örök bűntudata ered: 1860 körül mintegy 12 millióan éltek az ide tartozó 11 államban, egyharmaduk volt fekete rabszolga, ők 394 ezer fehér (részben ültetvényes) tulajdonát képezték. 3600 afroamerikai is tartott rabszolgákat, egy részük családtagjait vásárolta ki a fehérektől. 262 ezer fekete volt szabad, de őket is diszkriminálták, jogilag nem voltak egyenlők a fehérekkel.

Helyekről, szakmákból tiltották ki őket, nem vehettek részt a közéletben, és nem is tanúskodhattak fehérek ellen a bíróságon. A könyv részletezi, hogy a polgárjogi mozgalom a polgárháborút követően miként küzdött meg a szegregációval, amely mindenkit érintett, akiben egy csepp fekete vér is folyt.

Az amerikai Déllel foglalkozó mainstream irodalomban kevesebb szó esik külön a nők helyzetéről (nem úgy itt), pedig ez is izgalmas kérdés.

A déli nők a hiedelem szerint ugyancsak férjük kiszolgálói voltak, ha nem is rabszolgai értelemben, ám a valóságban – ahogy a szerző árnyalja a képet – „otthoni feminizmus” is jellemezte őket, sok tekintetben ők hordták a nadrágot a ház körül. A régi Délen nagyobb hangsúly került az erényeikre, mint az északi államokban, hiszen sokszor ők menedzselték a családi birtokot is.

A szülői beleszólás a házasságokba a 19. század közepére csökkent, egyre több szerelmi házasság köttetett, a válást viszont nem nézte jó szemmel a társadalom, így az ritka volt. Népszerűséget vívott ki a női szerzők házi irodalma, amelyet nők írtak – nem csak nőkről – nőknek. 1850-ben Mississippi államban a nők 84, Dél-Karolinában 64 százaléka tudott olvasni, ők a gazdaságban is fontos szerepet játszottak. A farmok – olykor egyedülálló – vezetőiként némelyikük a rabszolgák szenvedésein is igyekezett enyhíteni, noha kifejezetten kegyetlen rabszolgatartó nőkről is hallani történeteket.

A hely szelleme és szeretete

A déliek kötődése a földjükhöz legendás. „Nem választhatod meg jobban a gyökereidet, mint a génjeidet”, fogalmaz Katherine Dalton Kentuckyból származó írónő, aki szerint a helynek, ahová születtünk, tartozunk – például azzal, hogy lehetőségeinkhez mérten az ottani közösség aktív tagjává válunk. Ez a kötődés nem tesz jobbá, okosabbá, de ahogy egy költözéstől előrejutást, önkiteljesedést várunk, úgy azt sem szabad soha felednünk, honnan indultunk. Dióhéjban ez a déliek lokalizmusa.

Richard Weaver történész szerint a régi Délen az ültetvények világa jelentette azt az önellátó helyi kisközösséget, amely íratlan hagyományok és hierarchia szerint működött, s amelyben a lakosok az állammal a földesúron, Istennel a papokon keresztül érintkeztek. A könyv elgondolkodtató példája a modern idők betörésére, hogy a vasút ma már régi, romantikus közlekedési eszköznek számít, miközben John Ruskin író a 19. században még úgy tekintett rá, mint támadásra a falu nyugalma ellen, amely lerohanja a vidéket, s a közösségek elzártságát jó és rossz értelemben megszünteti.

A déli kisközösségek az öregekről éppúgy gondoskodtak, mint a gyerekekről. A helyhez kötődésen túl ez az összetartás adta a biztonságot és az emberi léptéket, amelyet ma hipsterektől az organikus farmerekig sokan újra felfedeznek, s beemelnek az életükbe.

Vagy az életüket emelik ki oda a névtelenséget biztosító, lélektelen nagyvárosokból. Ebből is legendás sztorik születnek, ahogy a Dél híres az ott élők generációról generációra szálló történeteiről. A szerző szerint a déliek nem is tényekkel, sokkal inkább történetekkel érvelnek egy-egy vitában.

Kép

Kép: Rubicon Intézet

A hozzáállásuk attól a kényszertől is megszabadít, hogy az egész világot be akarjuk járni és fogadni – felszínesen, kapkodva, csak azért is. Az amerikai Dél a szemlélődő, elmélyedő attitűd szimbóluma, hát még, ha hozzáképzeljük a verandákról egy szál gitárral felcsendülő blues-muzsikát. A könyv egy másik figyelemreméltó gondolata: a jellegzetesen déli, utcafrontra néző verandák kvázi átmenetet képeztek a magán- és a köztér között, arra utalva, hogy a kettő egymástól élesen nem elválasztható. Ha ezek eltűnnek, az az emberek befordulását mutatja és – erősíti.

Lázadó, mégsem gyűlölködő hangok

A déli zene üzenete azért is fontos, mert megmutatja, hogyan lehetséges délinek lenni bűntudat és előítéletek nélkül. A „southern rock” és a Dél ikonikus slágere a Lynyrd Sykynrd (maga a nyelvtörő zenekarnév is a tagok egykori tanára, Leonard Skinner nevének délies kiejtéséből ered) Sweet Home Alabama című dala lett, de a zenekar számos más nótája is a déliség mint életérzés lényegét fejtegeti. 1977-ben az együttes repülőgépe egy mocsaras vidéken lezuhant, közülük sajnos hárman is életüket vesztették. A többiek a zenélést 10 év szünet után folytatták, s még 2000 után is jelent meg daluk (That Ain’t My America), amely arról szól, hogy Dallasban egy idős úr köszönetet mond egy fiatal katonának, aki azt feleli: hihetetlen, hogy van még, aki tiszteli őt, mivel addig senki nem szólt hozzá.

Ez is mutatja a déli rock hazafias voltát, miközben eklektikus is, elvégre a dzsessz, a rythm and blues, a rockabilly, a country és a gospel hatásait is magán viseli.

Ne feledjük: Elvis Presley a Mississippi-beli Tupelóban, Johnny Cash az Arkansas-beli Dyessben született, és mindketten kötődtek a Tennessee-beli Memphishez. De déli rockot játszott például a texasi ZZ Top is. A déli zenészek egyszerre lázadtak a rossz hagyományok – köztük a szegregáció – és a déliek lenézése ellen, ami dalaikban sajátos elegyet alkotott. A zenekarok tagjai hol elköltöztek délről, hol visszatértek oda – a Dél nélkül nem bírtak élni, bár olykor vele sem. Ilyen egy szerelem.

Karneválba fojtott bánat

A zenétől csak egy ugrás a karneválok világa, amelyek célja, hogy elfelejtsük gondjainkat, vallja Rosary O’Neill írónő, New Orleans nagy ismerője. Louisiana állam legnagyobb – mediterrán gyökerű, latin és katolikus kultúrájú – városában ma is sorjáznak e parádék. Pierre Le Moyne d'Iberville, a Mississippi folyó torkolatának felfedezője az 1699-es év húshagyókeddjén egy általa Point du Mardi Gras-nak nevezett helyen mondatott szentmisét, azóta a farsangi időszakban New Orleans-szerte Mardi Gras-nak nevezik a színpompás karneválok (több mint 50 ilyenről tudunk) összességét. Ezeken úgynevezett krewék (az angol crew szó egy változata) vonulnak fel: régimódi szervezetek, a New Orleans-i közélet meghatározó egyesületei. Bálok is vannak: a Bals de Roi nevű királyi bálokon anno felszolgáltak egy királyi tortát, amelyben elrejtettek egy babszemet, s aki megtalálta, az lett a bál királya, sőt ő tartotta a következő évi bált a háromkirályok látogatása ünnepén.

Karneválok 1872 óta vannak, New Orleanst Big Easynek is becézik, hiszen ott „az emberek tudják, hogyan lassuljanak be és élvezzék az életet. A karneváli mentalitás ugyanis ezt jelenti” – teszi hozzá Rosary O’Neill.

S mennyi árnyalatot és végletet rejt még az amerikai Dél szellemisége, amelyről a könyv nálunk ezerszer többet mond! Azt sem titkolva, hogy noha ezek az államok is fokozatosan veszítenek a karakterükből – az emberek a verandán már nem a tájat, hanem a telefonjukat nézegetik –, de még mindig jobban követik a tradíciókat, s vallásosabbak a többségnél. Mississippi az USA legvallásosabb állama, a lakosai 85 százalékának fontos a hit, ám a tinédzser szülők és a válások száma is magas. Kevés a diplomás, de sokan élnek saját ingatlanban. Viszonylag magas a csecsemőhalandóság, kicsi a jövedelem.

A Dél tehát napi gondokkal éppúgy küzd, ahogy történelmi traumákkal. A vesztes polgárháború, s az, hogy a szegregáció megszüntetéséhez polgárjogi mozgalom kellett, hasonló teherként nehezedik a lelkekre, mint a magyarokéra Trianon és a huszadik század.

Az Elfújta a szél romantikája vagy a Ne bántsátok a feketerigót! bölcsessége viszont ugyanúgy Dél, mint a Missisippi-delta blueszenészeinek fájdalma.

A klasszikus amerikai „mi vagyunk a legjobbak” habitus helyett itt több a lehajtott fej, de talán több a felemelt szív is. Szilvay Gergely kötetét pedig leemelni érdemes a polcról, és elolvasni.

Forrás: Az amerikai Dél – Régi rend az Újvilágban, szerző: Szilvay Gergely, kiadó: Rubicon Intézet

Kilencvenhét egész három tized kilométer, egy óra hét perc. Mindössze ekkora út választja el a Danubia Zenekar irodáját Tarnazsadánytól, a kisbuszból szemlélve a Tarna töltését mégis úgy tűnik, mintha fényévekben lehetne méri a távolságot Óbudától. A Heves megyei zsákfalu több mint ezer lelket számlál, többségük roma nemzetiségű ember.

Örömzene Tarnazsadányban

Erős szél tépázza a házakra feszített lepedőket, az épületek színes foltokként suhannak el a szemem előtt, ahogy kinézek a kisbusz ablakán. Fiatal pár sétál az út szélén, ügyet sem vetnek ránk, csak a kutyák ugatnak.

Zenész útitársaim, két csellista és egy hegedűművész érdeklődve figyelik a környéket, miközben én a hátsó ülésen Tarnazsadány nevét írom a keresőbe.

„Újabb áldozatot szedett a bika drog”, „Megfenyegették a vendéglátóst”, „Komplex bűnmegelőzési programot indítanak”, „hátrányos helyzetű”, „sok problémás”, „szegénység” – olvasom az elmúlt néhány év híreinek szenzációhajhász címeit, kulcsszavait.

Ahogy pörgetem a cikkeket, eszembe jut egy régi emlék Danilóról, aki mindig a Martim Moniz környékén verte atabaque dobját Lisszabonban, egy megállóra az albérletemtől. Danilo még a kivándorlása előtt Rio de Janeiro egyik szegénynegyedébe járt árut pakolni. Elmesélte, hogy olykor feltűnt az úton egy busz, amelyben izgatott turisták tapadtak az ablakra, akik arra fizettek be, hogy nyomort lássanak. Nyugati férfiak, nők és kisgyerekek mutogattak a sarokban mókoló öreg, fekete maniókaárusra, mintha nem is ember lenne, hanem gyümölcsökkel bíbelődő főemlős a majomházban. Danilót kezdetben bosszantották a katasztrófaturisták, aztán megtanult szórakozni rajtuk. Olykor úgy csinált, mintha fegyvert venne elő az övéből, „hadd kapják meg, amiért idejöttek a keselyűk”, mire a bámészkodók hátrahőköltek, ő pedig csak nevetve csóválta a fejét, és pakolt tovább.

A kisbusz fékezése visszaránt az emlékeimből, megállunk az iskola előtt. Kiszállunk és kinyújtóztatjuk a tagjainkat, a zenészek magukhoz veszik hangszereiket, kottatartóval a kezemben loholok át velük az udvaron.

A bejárathoz közeledve egyre erősödő dobolás, gitárhang, vonók sercegése és lelkes dalolás üti meg a fülemet. Cigány ritmusok és vibrátó. Nagy a tülekedés az ajtóban, mindenki megáll a küszöbnél, mert látni akarja a zenészeket. Az izmaim már nem bírnak sokáig ellenállni a ritmusnak, a lüktetés magával ragadó, önkéntelenül billegetni kezdem magam az ütemre, miközben pipiskedve próbálom meglesni, mi folyik odabent. Végül a cimbalomhoz préselődve találok helyet a nézelődéshez. Felismerem Hámori Mátét, aki legutóbb egy hallássérülteknek szóló koncertsorozaton mesélt nekem arról, hogy a „zene mindenkié”, így nem csodálkozom, hogy ebben a szociális programban is vezető szerepet tölt be.

A karmester nem veszi észre a próbára érkező újabb fővárosi különítményt, a kottába merül, bólogat a zenére, vezeti a zenekart. Az énekesek kieresztik vibráló hangjukat, a vonósok a hangjegyekre koncentrálnak, a gitáros fiúk csibészesen összemosolyognak, miközben pengetik a húrokat.

A zenészek zöme Tarnazsadányból, Tarnabodról, Tiszaburáról, Erkről és a Nyírségből származó általános iskolás gyerek, egyikük fiatal kora ellenére már most úgy üti a cajont, hogy mindenkit ámulatba ejt. A gyerekek nagy koncertre készülnek, hamarosan Budapestre mennek, hogy a Zeneakadémián lépjenek színpadra a Danubia Zenekar Közös Hang projektjében.

Caracastól Heves megyéig

A hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes zenetanulását a Máltai Szimfónia Program támogatja, amely a venezuelai El Sistema projekt mintájára vonja be őket a közösségi zenetanulásba. A negyvenegy helyszínen zajló kezdeményezés küldetése az, hogy zenei eszközökkel segítsen a fiatalok szociális problémáin.

Magyarországon 2013-ban indult el a Máltai Szimfónia a monori Tabán cigánytelepen. Az első projekt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjának keretében valósult meg, önkéntes zenetanárokkal, a telepen élő gyermekek bevonásával. Miután az első lépések sikeresnek bizonyultak, kiterjesztették a működést.

Kép

Kép: Hirling Bálint

Mára a programnak köszönhetően számos zenekar alakult országszerte (Budapesten, Győrben, Gyulajon, Kaposváron, Monoron, Szendrőládon, Tarnabodon, Tarnazsadányban, Tiszabőn és Zalakomáron), amelyek rendszeresen fellépnek helyi rendezvényeken, nagyvárosokban és külföldön.

„A program célja a zenélés lényege. A zene lényege pedig az, hogy közösen hozunk létre valamit, amibe mindenki a tudásának legjavát rakja egyénileg, ugyanakkor a többiekhez is alkalmazkodik.

Az összes emberi alapkövet meg tudja tanítani a zenélés, és ha alkalmazkodást, fegyelmet tanulsz, ha szorgalmas vagy, akkor a vége csodálatos zene, valódi flowélmény lesz.

Habár ez nem tehetségkutató, hanem szociális program, van köztük több jó zeneiségű gyerek, aki akár ezt a pályát is választhatja. Ebben a programban mindannyian kilépünk a komfortzónánkból, ami az integráció első aprócska, mégis egyik legfontosabb lépése” – hangsúlyozza Hámori Máté karmester, a Danubia Zenekar művészeti vezetője.

A szünet talán a próbánál is izgalmasabb. A gyerekek csapatokba verődnek, és kötetlenül zenélnek. Az egyik fiút arra kérem, hogy mutassa meg, hogyan kell dobolni a cajonon. Mosolyogva próbálkozik, de nem vagyok őstehetség, inkább továbbállok és két hegedűs lányhoz fordulok. A beszélgetésből kiderül, hogy testvérek, nemrég kezdtek ismerkedni a hangszerrel, de egyből megszerették a zenét. A vállam fölött felbukkan egy tíz év körüli kislány, aki szintén azzal büszkélkedik, hogy bár a mostani koncerten nem vesz részt, ő is a híres Ernő bá’-tól tanul.

Megakad a szemem egy ismerős arcon, már a Belügyminisztériumban rendezett tavalyi zárókoncerten is láttam a lányt zenélni. „Emlékszem rád, már hallottalak játszani. Nagyon ügyes vagy!” – szólítom meg, mire szelíden rám mosolyog. A szemében lelkesedést, elszántságot és a zene iránti alázatot fedezek fel. Kiderül, hogy otthon nincs lehetősége gyakorolni, de rendszeresen bejár a tanodába, és szombatonként is szívesen tölt el órákat a hangszerrel. A társai közben hevesen bólogatnak, ugratják is kicsit azzal kapcsolatban, hogyan rohan suli után hegedülni. Rákérdezek, hogy mit ad az életéhez a zene.

„Amikor hegedülök, elfeledkezem a bajaimról” – mondja. „Milyen bajokról?” – kotnyeleskedem, de erre csak megrándítja a vállát, és nem felel.

Elszégyellem magam, mert a kérdésemmel behoztam a bajokat a buborékba, ami távol tartja a másik valóságot, és amit a kultúra teremtett meg ma itt. Megsértettem a burok falát, amiben most mindenki egytől egyig jól érzi magát. Abba is hagyom a faggatózást, ezek a gyerekek nem akarnak most nehézségekről beszélni, zenélni jöttek és örülni.

Kép

Kép: Hirling Bálint

„Mi most azt érezzük, hogy milyen fantasztikus és szuper itt, aztán lehet, hogy ők olyan környezetbe mennek vissza, ahol egészen másfajta impulzusokat kapnak. Tartósan szeretnénk mosolyt csalni az arcukra, mert az itt nem feltétlenül alapkellék mindenkinél. Amellett, hogy hihetetlenül energikus és kedves gyerekekről van szó, sok nehézséggel kell szembesülniük már egészen kicsiként. A legfontosabb cél, hogy valami maradandót alkossunk itt, és ezért főleg azok a tanárok dolgoznak, akik napi szinten foglalkoznak velük” – emlékeztet Hámori Máté.

A zene életre nevel

A program másik kulcsfigurája a számos díjjal kitüntetett, korábban Ernő bá’-ként emlegetett Báder Ernő, aki négyéves kora óta hegedül, nyolcévesen kollégista lett Budapesten és a Rajkó Zenekarban tanult. Tarnabodon és Tarnazsadányban is jól ismerik, nagy tisztelet övezi, a gyerekek őszintén felnéznek rá és szeretik őt.

„A program alapítói között vagyok. Tavaly decemberben ért a megtiszteltetés, hogy Vecsei Miklós kinevezett a Szimfónia Program művészeti vezetőjének. Ez a szívügyem!

Számomra az a legnagyobb öröm, amikor látom a gyerekeimet – mert nekem mind olyanok, mintha a gyerekeim lennének –, hogy nem úgy jönnek szembe velem 18–19 évesen, hogy már van három babájuk, hanem rendesen járnak az iskolába.

Van olyan tarnazsadányi növendékem, aki azt mondta, hogy »Ernő bácsi, elindultam a gimnáziumba, angoltanár szeretnék lenni, mellette zeneiskolába járok«. A régi tanítványaim közül vannak, akik visszajönnek segíteni, és azt látom, hogy egy olyan körforgást indítottunk el, hogy harminc év múlva már azok fognak itt tanítani, akik a programban kezdtek el zenét tanulni” – meséli a zenész, aki Heves megye kulturális nagyköveteként is munkálkodik.

Ernő egy különleges sikertörténetről is beszámol. Elmondja, hogy Burai Lajos, akit harmadikosként kezdett tanítani, már a Bartók Konzervatóriumba jár, és zenész lesz belőle.

Kép

Kép: Hirling Bálint

A gyerekek képzését olyan elismert művészek is támogatják nagykövetként, mint Szalóki Ági, Kökény Tamás és Novák Péter. Utóbbi a Belügyminisztériumban rendezett zárókoncerten azt mondta nekem, hogy a Szimfónia Program tulajdonképpen a zenén keresztül nevel az életre.

„A zene mindig boldoggá tesz, és azt hiszem, hogy ezt a boldogságot látjuk tükröződni a gyerekek arcán. Hogyha ezt az értékrendet, amit a zenetanulással megtanultak, tovább tudják vinni magukkal, akkor egészen biztosan tetten érhetők lesznek azok a többségi társadalmi ismérvek, amelyeket olyan nagy szeretettel szoktunk számonkérni, aztán mi is rendre megbukunk rajta” – mondta akkor Novák Péter.

Annak, aki élőben szeretné hallani a gyerekeket: február 19-én tartják meg a Közös Hang projekthez kapcsolódó koncertet a Zeneakadémián. A zenét Ott Rezső, Báder Ernő, Vörös Tamás és Nyári Károly hangszerelte és dolgozta át.

Gondolatok a címhez
„Nem loptunk mi, csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből” – így szól az úgynevezett cigány himnusz egyik sora. Bolla Zsuzsanna az Evangélikus.hu oldalon így írt az idézethez kapcsolódó történetről: „Ez a vers egy régi ballada, nem is tudom, hogy és miként került feljegyzésre. Azt sem tudom, hogy a szöglopás legendája le van-e valahol írva, én mindenesetre Choli Daróczy József cigány költőtől és fordítótól ismerem a történetet, mely szerint, amikor Jézust keresztre feszítették, és a katonák ütötték épp a szögeket, ott téblábolt egy cigány férfi is. Amikor a katonák Jézus egyik kezét a kereszthez szögezték, és átmentek a másik oldalra, hogy felszögezzék a másikat is, akkor a cigány odasomfordált és kihúzta Jézus tenyeréből a szöget. Nem akarta, hogy a Megváltó tovább szenvedjen. Nem bírta nézni Jézus szenvedését, sírt, de cselekedett.”

FRISSÍTÉS: Tűz ütött ki áprilisban a tarnazsadányi iskola melléképületében, ott, ahol a Szimfónia-programban zenét tanuló gyerekek hangszereit tárolták. A tüzet Vörös Tamás szimfóniás zenetanár és mentor fedezte fel, aki a Roma világnap alkalmából az A38- hajón koncertező zsadányi gyerekek hangszereit vitte éppen vissza – és az előzetes tervek ellenére, belső sugallatra már kora reggel az iskola felé kanyarodott, így ennek a hirtelen áttervezésnek köszönhető, hogy nem lett nagyobb a baj. Az iskola munkatársai és a hamar kiérkező tűzoltók gyorsan eloltották a lángokat, ám a hangszerek egy része így is megsérült, egy cimbalom és egy gitár pedig teljesen elégett, a kár közel egymillió forint. Most a Máltai Szeretetszolgálat oldalán keresztül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a gyerekeknek ne kelljen abbahagyniuk a zenetanulást.

Kecskeméten élsz, Budapesten gazdasági ügyintézőként dolgozol a Ferencvárosi Intézményüzemeltetési Központban, emellett tíz éve foglalkozol intenzíven a humorral. Hogyan kezdődött a stand-up-karriered?

Kislánykorom óta szeretek szerepelni. Testvéremmel, amikor kicsik voltunk, sokszor adtunk elő műsorokat a szüleinknek otthon. A humorérzékemet édesapámtól örököltem, de általánosságban is elmondható, hogy vidám, humoros család vagyunk. Minden azzal kezdődött, hogy 2004-ben elkezdtem írni egy blogot. Először a családi történeteket írtam le, aztán ha bármilyen hírt hallottam, arra reflektálva is alkottam valamit. Ledöbbentem, hogy az embereket érdekli a blog, és rendszeresen olvasnak. Volt olyan hölgy, aki Új-Zélandon élt, és megírta, minden napját azzal kezdi, hogy elolvassa az irományomat. Nagyon jólesett a pozitív visszajelzés. Aztán a virtuális közönségem és a családom elkezdett biztatni, hogy írjak a már meglévő sztorikból egy könyvet. 2009-ben meg is jelent első, humoros novellás kötetem Türelemfa, avagy Nevel vagy Nevelem a családom címmel.

A televízióban persze rendszeresen néztem a Showder Klubot, és elgondolkodtam: miért ne mondhatnám el a történeteimet szóban is?

Jelentkeztem különböző tehetségkutatókba. Már akkor éreztem, tudtam a közönség reakcióiból, hogy tetszik az embereknek, amit csinálok. Az első nagyobb megmérettetésem a Humorista tehetségkutató volt, ahol amatőrként álltam színpadra, s különdíjat és 2. helyezést értem el előadói kategóriában. Ezután is kerestem a lehetőségeket, majd egy rendezvényen Orosz Gyuri rám talált, és 2012-től befogadott a csapatába, a Stand Up Comedy Humortársulatba.

Ért valaha humorista körökben hátrányos megkülönböztetés, csak azért, mert nő vagy?

Egyáltalán nem. Nagyon nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak a férfi kollégák.

A stand-up comedy nem más, mint élő közönség előtt előadott szórakoztató monológ. Azt hinné az ember, hogy egy könnyed műfajt művelni is könnyű, pedig egyszerre igényel az előadótól kreativitást, felkészülést, gyakorlást, bátorságot, ritmus- és humorérzéket.

Én is úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb az embereket megnevettetni, mint meghatottságot, együttérzést kiváltani belőlük. A stand-upnál az előadás sikere kizárólag a közönség pillanatnyi reakcióin múlik. Ez azt jelenti, hogy vállalni kell a tévedés és a bukás kockázatát is. Amikor a színpadra viszed a gondolataidat, úgy kell azokat megfogalmazni, hogy a lehető legérthetőbbek és legszórakoztatóbbak legyenek, ami meglehetősen nagy kihívás. Vannak, akik először csak belül mosolyognak, aztán kis idő múlva már sikítva nevetnek és tapsolnak. Nagyon meg kell dolgozni azért, hogy a nézőt végigvigyem a mosolytól az önfeledt nevetésig.

Hogyan készülsz a fellépéseidre? Tükör előtt állva mondod a szöveged, netán felveszed magad videóra?

Sosem gyakoroltam még tükör előtt. Az igazi biztonságot az adja nekem, ha mindent leírok.

Például leírom azokat a helyzeteket vagy mondatokat, amelyekkel otthon vagy a környezetemben találkozom, és amelyeket jó előadás-alapanyagnak érzek. Ezeket első körben a családom és a kollégáim hallják, ők az első szűrők, aztán a klubestjeinken – ami műhelymunka is egyben – megmutatom egy szűkebb közönségnek, és ha teljesen kész, akkor mehet tévébe és a Rádiókabaréba. Gyakran tartunk a társulattal ötletelést, úgynevezett gegpartit, amikor egymásnak is dobunk egy-két poént, vagy rámutatunk egy-egy másik nézőpontra.

És ha a közönség nem veszi a lapot? Van erre az esetre mentőöved?

A spontaneitás. De ezt időbe telt megtanulnom, mert mint említettem, én a saját magam által összeírt „forgatókönyvem” szerint szerettem haladni. Olyannyira, hogy amikor életemben először behívtak egy tévécsatorna reggeli műsorába, nem is a műsorvezető kérdésére válaszoltam. „Hol láthatunk téged legközelebb?” – kérdezte a műsorvezető, mire én rávágtam, hogy „Redenczki Marcsi vagyok Kecskemétről”. Amikor a lányom visszanézte az adást, sikítva nevetett, és folyton visszapörgette a felvételt. Akkor tanultam meg, hogy nem árt néha elrugaszkodni attól a bizonyos forgatókönyvtől.

Előadásaid visszatérő témái a háztartás, a gyereknevelés és a női–férfi kapcsolat. Mennyi szól ezekből rólad?

Minden egyes történetem a valóságon alapul. Tehát, ha úgy kezdem, hogy „a barátnőm elment vásárolni”, akkor az a sztori nagy valószínűséggel rólam fog szólni, velem történt meg.

A férjedről is sokat mesélsz. Hogy viseli, hogy két helyen is dolgozol?

A férjem a hátországom. Ő az, aki bevásárol, mos, takarít. Egyedül a főzést nem vállalja, mert az emberáldozatokkal járna.

A férjem, az édesanyám és a testvérem is látják rajtam, hogy a fellépések és az azonnali pozitív visszajelzések mennyire feltöltenek, éppen ezért teljes vállszélességgel támogatnak, bátorítanak. Szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. 

Két gyermeked van. Ők is olyan jó humorérzékkel bírnak, mint te?

Igen, de a lányom egyáltalán nem szeret szerepelni. A fiam már inkább, de ő sem állna ki színpadra. Eljárnak az előadásaimra, már, ha épp itthon vannak, ugyanis mindketten külföldön élnek.

Eljátszottál a gondolattal, hogy milyen anyós lennél?

Nem, ezen még sose gondolkodtam el, de nagyon jó téma lenne a fellépéseimhez! Fel is írom magamnak. Azon már eltöprengtem, milyen nagymama lennék. Míg az én nagyim a háborúról mesélt, addig én valami ilyesmit mondanék az unokáimnak: „Tudjátok, minden évben voltak shopping-ünnepek. Nagyon féltem, de minden erőmet összeszedtem, és elmentem pénzt költeni.” (nevet)

Volt neked valaha szükséged a humorra a túléléshez? Hogy átvészelj egy nehéz helyzetet?

A mosolygós, vidám emberekről, mint amilyen én is vagyok, azt gondolják, soha nincs semmi gondjuk. Pedig dehogy nincs. A férjem 18 éve él sclerosis multiplexszel. Mindennap szomorkodhatnék, de én minden élethelyzetben próbálom azt megtalálni, ami még jó.

Azzal foglalkozom, amim még van, nem azzal, amim nincs. És sosem teszem fel magamnak a kérdést: Mi lett volna, ha…?

Apukám egy évvel ezelőtt, augusztus 5-én halt meg. Amikor nagyon beteg volt, vagy amikor elment, egyetlenegy fellépésemet sem mondtam le. Úgy gondoltam, a nézőnek nem kell tudnia, hogy nekem milyen magánéleti problémám van. Azzal, hogy jókedvük lett az előadásomtól, én is sokkal jobban lettem. Muszáj, hogy a humor vagy legalábbis egy minimális pozitív hozzáállás a mindennapjaink része legyen, mert így a veszteségeket és a problémákat is könnyebben át tudjuk vészelni.

„Nincs rajta fedezet” – adta vissza a pénztáros a bankkártyámat. „Az nem lehet! Félórája fizettem vele, és bőven volt még rajta pénz, kérem, próbálja újra” – mondtam. Kissé mogorván újra elvette, majd megismételte: „Nincs rajta fedezet! Fizessen készpénzzel!” „Sajnos nem tudok, nincs nálam, de egy pillanat…” – s elkezdtem kotorászni a zsebemben, a táskámban, hátha most is ér akkora szerencse, mint időként, de néhány fémpénzt leszámítva nem leltem akkora összeget, amelyből fedezni tudtam volna a vásárlásomat.

A mögöttem álló idős hölgy egyre türelmetlenebb lett, valami olyasmit motyogott a szemüvege alatt, hogy „minek megy boltba, ha nincs pénze”. Elengedtem a fülem mellett, magyarázkodásba sem kezdtem, hogy de, van pénzem, csak most ebben a pillanatban nincs, amivel fizetni tudnék, meg hogy a férjem a ludas, és milyen helyzetekbe tudja hozni a társkártya az embert, ugyanis akkor már sejtettem, mi történt. Kissé megszégyenülve körbenéztem, vajon hány ismerős lát.

Már magam elé képzeltem: holnap az lesz a téma a kisvárosban, hogy nincs pénzem, nem tudok fizetni a boltban. Szerencsére egyet sem láttam, bár jól jött volna, ha valakitől mégis kölcsön tudok kérni.

Nagyon kedvesen néztem a pénztárosra: „Akkor most mi legyen?”. Együttérzésére vágytam, hátha megszán, és hamarosan visszajövök rendezni a számlát, de csak annyit mondott: „Hagyjon itt mindent, majd visszapakolunk!”. Kínosan mosolyogtam, elnézést kértem, és kedvesen elköszöntem. Hónapokig nem is mentem abba a boltba: nehogy még azelőtt megkérdezze, ki tudom-e fizetni, mielőtt a szalagra pakolok.

Ahogy kiléptem a boltból, dühösen tárcsáztam a férjemet, ugyanis nem először kerültem ilyen helyzetbe az építkezésünk során: a férjem elutalta a közös folyószámlánkról az összes pénzünket, és én teljesen pénz nélkül maradtam. Mivel párszor elrontottam a netbankkódomat, nem tudtam többé belépni, így utalni sem az egyik alszámláról a másikra. Már be kellett volna mennem a bankba ezt elintézni, de húztam-halasztottam. Máskor, ha például újabb ruhát vásárolok, előny a társkártyánál, hogy csak az kap SMS-t, aki fizet, de ilyen helyzetekben bosszantó, hogy nem látjuk egymás költését, utalását. Vagy ötször hívtam a férjemet, persze nem vette fel, csak egy beállított üzenetet kaptam: „Egy hosszabb egyeztetésen vagyok, kérem, hívjon később”.

Még jó, hogy nem azt küldte, amit az ismerősöknek szokott: „Még megiszom a söröm, és aztán visszahívom”, mert akkor szétrobbantam volna mérgemben. Csak SMS-ben értekeztünk, megtudtam, hogy a burkolónak utalta el minden pénzünket, csak elfelejtette mondani, de majd tesz át a másik alszámláról. „Jó lenne minél hamarabb” – írtam neki – „mert most rohanok a bölcsődébe, utána jön a bébiszitter, én meg megyek bőrgyógyászhoz anyajegyet levetetni, és mindkettőjüknek fizetnem kell”. A bébiszitter még megérti, hogy csak később fizetek, de a bőrgyógyásznak nem tudom, hogyan magyarázom meg. Válaszként csak annyit írt, hogy valamelyik konyhafiókban lehet eldugva egy húszezres.

Rohantam haza a gyerekkel, mindent felkutattam, de nem leltem.

Közben a bébiszitter megérkezett, így nem volt mit tenni, tőle kértem pénzt bőrgyógyászra. Biztosítottam afelől, hogy majd megadom, és neki is fizetek, remélhetőleg még aznap.

Örökre megfogadtam akkor, hogy mindig lesz a pénztárcámban egy kis dugipénz, és nem kerülök többet ilyen megalázó helyzetbe – de azóta már azt is elköltöttem. A férjem persze ezeket sokkal lazábban kezeli, ő aztán nem jön zavarba ilyenkor sem. Legutóbb a mögötte álló ismeretlen párral fizettette ki a teli kosarát a boltban. Akkor azt hitte, az autóban maradt a pénztárcája, pedig itthon hagyta. A pár végül hazáig követte, és ő itthon fizette vissza.

Egy ideig azt hittem, csak mi tudunk ilyen kellemetlen helyzetbe kerülni, míg a barátnőm el nem mesélte, hogy a múltkor ő sem tudott fizetni a benzinkúton. Miután teletankolta az autóját, vette észre, hogy nincs nála a bankkártyája. A benzinkutas srácnak, akivel látásból ismerték egymást, megígérte, hogy nemsokára visszajön, mert a boltban hagyhatta a kártyáját előző nap, amikor fizetett. Persze nem találta ott, így hívta az egyik barátnőjét, majd a szomszédot, hogy kölcsönkérjen, de egyik sem volt otthon.

Hazarohant készpénzért, de eurón kívül, amely a nyári nyaralásból maradt, semmit sem talált. Felmarkolta, és elment, hogy beváltsa, de a közeli pénzváltó ebédszünet miatt épp zárva volt. Mindeközben már oda kellett volna érnie az óvodába a gyerekekért, így nem keresgélt másikat. Végül az óvónőtől kért kölcsön, hogy ki tudja fizetni a tankolást. Több mint egy óra késéssel érkezett vissza a kútra, a srác meg is jegyezte, azt hitte, meglógott.

A férjem persze már ilyet is csinált: telefonált tankolás közben, és elfelejtett fizetni. Már eljött a kútról, amikor leesett neki. Visszament, és rendezte a számlát a benzinkutasok döbbenetére.

Visszatérve a barátnőmre, pár nappal később aztán megtalálta a bankkártyáját a bevásárlószatyor alján.

Ha irtó kellemetlenek is az ilyen helyzetek, arra mindenképp jók, hogy az ember feszegesse a határait, fejlessze a problémamegoldó képességét, kreativitását. Bár az adott pillanatban ez sem nekem, sem a barátnőmnek nem jutott eszébe. Én azért azóta nem bízok mindent a véletlenre, időnként csekkolom a kártyámat, hogy van-e még rajta fedezet, és a hozzáférést a netbankhoz is elintéztem már.