Hogyan lett a bukott üzletemberből „császár”? 

Amerika első és egyetlen császárának története két, egymástól több ezer kilométer távolságra eső helyen kezdődött a tizenkilencedik század közepén. Az egyik helyszín az American River nevű szerény folyócska a kaliforniai San Francisco közelében. 1849-ben, egy vízimalom építésekor James W. Marshall, egy építőmunkás aranyrögöt talált a parton. A felfedezés jelentősége óriási volt, mivel az Egyesült Államok éppen az előző évben szerzett hatalmas területeket a Mexikóval vívott háború során, beleértve a mai Kalifornia területét is. Az új lehetőség mindenképpen felkeltette volna a telepesek figyelmét, az arany hírére azonban bevándorlók és szerencsevadászok soha nem látott tömegei árasztották el a környéket. 
A kaliforniai aranyláz hallatán utazott Amerikába a másik helyszín szülötte, egy dél-afrikai zsidó család gyermeke, a harmincegy éves Joshua Norton. Mivel az előző két év során mindkét szülője meghalt, a fiatalember csomagolt és elindult, hogy felhizlalja amúgy is jelentős családi örökségét. San Franciscóban telepedett le, és sikeres üzleti tranzakciókat folytatott. Ingatlanokkal, szivarral és sok más termék kiskereskedelmével foglalkozott. Kezdetben eredményes üzleteket bonyolítva a negyvenezer dollárt kétszázötvenezerre gyarapította, amivel a jómódú polgárok közé tartozott.  

Boldog és megbecsült életet élt, egészen addig, amíg egy elhibázott döntés miatt csődbe nem ment.  

Hírét vette, hogy Kínában éppen éhínség zajlik, ezért nagy mennyiségű rizs exportjával próbált profitra szert tenni. Csakhogy mások is éppen ezt tervezgették, ezért egymás után futottak be Peruból a rizzsel megrakott hajók. Norton túl korán fogott bele ebbe az üzletbe, közben az óriási mennyiségek miatt a rizs ára a harmadára zuhant. Mindenét elvesztette, csődbe ment. 

Az elkövetkezendő tíz évből kevés információ maradt ránk; az üzleti életbe mindenesetre nem tudott újra bekapcsolódni, és egyik napról a másikra, a hajléktalanság szélén tengette az életét. Aztán a negyvenes évei elejére valami történhetett vele, mert 1859. szeptember 17-én egy levelet vitt személyesen a San Francisco Daily Evening Bulletin című újság főszerkesztőjének. Amikor a főszerkesztő elolvasta, először nem akart hinni a szemének, aztán nagy örömmel tette közhírré a lap aznap esti kiadásában.  

Joshua Norton ebben a kis írásműben kijelentette, hogy az Egyesült Államok császárává nyilvánítja magát, mégpedig az ország népének egyöntetű kívánságára és nyomására. 

Ugyanakkor parancsot adott az USA minden állama összes képviselőjének, hogy a következő év februárjának elsején gyűljenek össze San Francisco koncerttermében, és haladéktalanul alkossák meg az államformaváltáshoz szükséges módosításokat az ország törvénykönyveiben. 

Az olvasók körében is nagy sikert aratott ez a kezdetben humoreszknek tartott kiáltvány, Norton viszont olyan komolyan vette a szerepét, hogy ettől kezdve rendszeresen adott ki rendeleteket. Az egyik ilyenben például feloszlatta az Egyesült Államok kongresszusát, mivel – mint kifejtette – a korrupció, a politikai frakciók, a szektásodás és a gazdag partik kártékony befolyása miatt érdemtelenné vált a hatalomra. Nemsokára felszólította a fegyveres erők főparancsnokát, hogy katonai erővel is szerezzen érvényt ennek a rendeletnek, és üríttesse ki a kongresszus épületét. Betiltotta a törvényhozás tagjainak bármiféle gyülekezését, eltörölte a köztársaság intézményét, és kötelezte mind a katolikus, mind a protestáns egyházakat, hogy őt ismerjék el egyedüli uralkodónak. 

Kép

Korabeli gúnyrajz: Nortont papként ábrázolják, amint Lázár, a kóbor kutya temetési szertartását végzi

Így „uralkodott” 

A politikusok ugyan nem vettek tudomást ezekről a rendeletekről, a lakosságnak hamar elnyerte a szimpátiáját az önjelölt császár. Szabad óráiban – amelyekből rengeteg volt – a várost járta, és az emberekkel társalgott. Egy idő után az utca népe megkedvelte, és nagy örömmel játszották vele a császárosdit. A hadsereg San Franciscó-i laktanyája egyenruhát is adományozott neki: elegáns kék nadrágot és díszgombos zubbonyt, aranyszínű váll-lapokkal. Norton ezen kívül elegáns hódszőr cilindert is hordott, amelyen pávatoll és kokárda díszelgett. Mindezt úri sétapálcával, néha esernyővel, királyi tartással és öntudatos, de kegyesen jóindulatú pillantásokkal egészítette ki.  

Az emberek szinte várták, hogy összetalálkozzanak vele, és váltsanak egy-egy keresetlen szót, sőt az is gyakran előfordult, hogy a császár hosszas elmélkedésekkel, egész kis előadásokkal traktálta az összegyűlt bámészkodókat. 

Állást foglalt ilyen módon számos politikai, társadalmi vagy erkölcsi kérdésben, és mindig akadt hálás közönsége. 

Rendszeresen ellenőrizte a közterületek, villamosok állapotát, és figyelemmel kísérte az utcán posztoló rendőrök ruházatát. Dühítette, hogy a hatóságok figyelmen kívül hagyják az utasításait, ezért utasította a katonaságot, hogy az engedetlen városvezetőket tartóztassák le. A város nagy tisztelője volt, ezért azt is szabályozta, hogy az emberek hogyan nevezhetik. A gyűlöletes „Frisco” kifejezést például szabálysértésnek nyilvánította, és huszonöt dolláros bírsággal rendelte büntetni. 

Bajba egyetlen egyszer került, amikor egy magánpénzekből fenntartott polgárőrcsapat egy bizonyos Armand Barbier vezérletével önhatalmúlag letartóztatta. Azzal érveltek, hogy elmebeteg, és veszélyt jelent az általuk védett üzletekre. Követelték, hogy Nortont küldjék kényszergyógykezelésre. San Francisco lakói felháborodtak: igaz ugyan, hogy a császár komplett bolond, de a légynek sem árt. Egy újság azt írta róla, hogy „nem ontott vért, nem rabolt ki senkit, nem pusztított végig egyetlen vidéket sem, ami nem mondható el az őt elfogó társaságról”. A rendőrség végül kiszabadította, és hivatalosan elnézést kért tőle. Norton, mint az egy felvilágosult uralkodótól elvárható volt, kegyelemben részesítette Barbiert. Az eset után az utcán szolgálatot teljesítő rendőrök szalutáltak neki. 

Joshua Norton 1869-ben - Kép: Eadweard Muybridge, Bancroft Library,
University of California Berkeley

Sikerei és hatása az utókorra 

Ahogy teltek az évek, a császár belejött az uralkodásba. Saját pénzt bocsátott ki általa készített utalványok formájában. Megdöbbentő módon voltak olyan éttermek, amelyek elfogadták ezeket a bankókat – valószínűleg azért, mert Norton amúgy is ingyen kosztolt náluk. Megérte etetni, mivel állandó látványosság volt, és egyfajta reklámfiguraként szórakoztatta a vendégeket. 

Számos levelet küldött Viktória királynőnek Londonba, amelyekben azt javasolta, hogy házasodjanak össze, és ezzel öregbítsék a népeik közötti barátságot. A királynő ugyan nem reagált, de azért akadt egy diplomáciai siker, amely fellelkesítette a császárt. Hawaii uralkodója, V. Kamehameha, aki nem volt hajlandó legitim szervként elismerni az USA kormányát, hivatalosan Nortont nevezte meg az Egyesült Államok uralkodójának. Szintén hálával töltötte őt el, hogy San Francisco városvezetése közpénzen vásárolt neki új egyenruhát, amikor a régi már szégyenletesen elkopott. Norton császár köszönetképpen örökös nemességről szóló oklevelet adományozott az érintetteknek. 

Akár tényleg őrült volt, akár csak ilyen ravasz és szórakoztató eszközökkel próbált munka nélkül megélni, Joshua Norton nem volt ostoba ember.  

Többször sürgette például, hogy Kalifornia állam építsen függőhidat a San Francisco-öböl felett, a város és Oakland között. Ez végül – tőle függetlenül – meg is valósult 1933-ban. 

Az Öböl-híd néven ismert szerkezet a Golden Gate mellett Amerika egyik legnagyobb hídja: két szakasza összesen több mint hét kilométer hosszú, két szinten, tíz sávon közlekednek rajta a járművek, méghozzá naponta átlagosan kétszázhatvanezer. A másik látnoki javaslata az volt, hogy a világ országai hozzák létre a Népszövetséget, minden jövőbeli háborús konfliktus megelőzése érdekében. Ez a szervezet végül valóban létrejött 1920-ban, bár aztán egy szinte teljesen haszontalan negyed évszázad után, 1946-ban megszűnt. 

Jushua Norton császár 1880 januárjában halt meg. Egy utcasarkon összeesett, és kórházba szállítás közben megállt a szíve. Egyszerű, bérelt szobáját feltörve azt találták, hogy az uralkodó mélységes nyomorban élt. Néhány fejfedőn, egy rozsdás kardon, egy pár értéktelen kötvényen és részvényen, valamint némi aprópénzen kívül semmije nem volt. Megdőltek azok a legendák, hogy Norton tulajdonképpen III. Napóleon eltitkolt fia, vagy hogy milliomos filantróp, aki ezt az életformát választotta. Végül a temetését is a város finanszírozta: tömegsír helyett rendes koporsót és tisztes szertartást kapott. A korabeli leírások szerint tízezres tömeg szorongott a temetőben. Kalifornia államban a mai napig rendszeresen napirendre tűzik azt a követelést, hogy az Öböl-hidat nevezzék át Norton császár-hídnak. 

A kutatás körülményei fontosak, hiszen a 2015. novemberi párizsi merényletek belga elkövetőinek folyamatban lévő pere fontos kérdéseket vet fel Brüsszel jövője szempontjából. A baloldal és a liberálisok a multikulturalizmusban látják a megoldást a muszlim fiatalok „integrálása” érdekében, azt remélve, hogy ezek a fiatalok varázsütésre hátat fordítanak a konzervatív vallásosságnak, liberálisabbak lesznek, etikájuk és identitásuk szempontjából a „neoliberális” világ gyermekeihez hasonulnak. A valóság azonban az, hogy Brüsszelben több ezer fiatal muszlim támogatja az iszlamista és erőszakos mozgalmakat, és a mindennapos incidenseket még akkor is nehéz figyelmen kívül hagyni, ha közvetlenül ez csak az emberek kisebbségét érinti. A muszlim fiatalokkal szemben ugyanakkor nagy elvárások vannak az iszlamista szervezetek részéről is, amelyek igyekeznek megnyerni őket a transznacionális iszlamizációs ideológiának, s egyelőre nagyobb siker koronázza erőfeszítéseiket, mint a liberálisokét és a baloldalét.   

A tanulmányt két liberális irányultságú egyetem készítette az Université Libre de Bruxelles és a Vrije Universiteit Brussel, amelyek köztudottan támogatják a migrációval és az iszlámmal kapcsolatos baloldali elképzeléseket.

A közvéleménykutatás keretében ezernyolcszázhetvenhárom, 15 és 17 év közötti, Brüsszelben iskolába járó fiatallal készítettek interjút, amit százharminchat, 25 éves kor alatti fiatalnak szóló kérdőívvel egészítettek ki. A vizsgálatban résztvevők egyéb más nemzetiségűek, többségében marokkói származásúak (körülbelül 65%) voltak, őket követik a török származásúak (körülbelül 17%). A válaszadó fiatalok főként Molenbeek, Anderlecht, Evere negyedekben és Brüsszel központi részén élnek. A válaszadók 86 százaléka a Belgiumban élő migránsok második és harmadik generációjához tartozik. Ez a cikk ismerteti és értékeli ennek az új tanulmánynak a főbb megállapításait, megerősítve az Európában élő muszlimok identitásáról és hovatartozásáról szóló korábbi tanulmányokat.  

A brüsszeli fiatalok kétharmada külföldi származású. Egy 2016-os demográfiai tanulmány szerint a muszlimok száma Belgiumban körülbelül 780 ezer fő, arányuk Brüsszelben pedig 23,6 százalék volt. Nem meglepő, hogy a becslések szerint Brüsszel a következő 20 évben többségében muszlim város lesz.  

Jogos a kérdés, hogy mi lesz a brüsszeli muszlimok új generációinak identitása és hovatartozása, hiszen ez egy olyan tény, amellyel Belgiumnak és Európának elkerülhetetlenül szembe kell néznie.  

Az iszlám világhoz tartozás a legerősebb kötelék 

A felmérés az iszlámhoz való erős köteléket jelzi, a válaszadók 76 százaléka mindenekelőtt az iszlám világhoz szorosan kötődőnek vallja magát, bár vallási identitásra való hivatkozásuk nem kizárólagos. A muszlim fiatalok kötődnek a városhoz és a környékhez, 73 százalékuk otthon érzi magát Brüsszelben, ami erősödést mutat az elmúlt húsz évben, amióta Brüsszel multikulturálisabb és sokszínűbb várossá vált.  Az „identitásverseny” eredményei azonban szorosak: 63 százalékuk belgaként határozza meg magát, 59 százalékuk pedig az arab világhoz kötődőnek tartja, s mindössze 21 százalék vallja magát általában a Nyugathoz tartozónak.  

A legtöbb válaszadó erős kapcsolatokat tart fenn a származási országával is. A származási országhoz fűződő kulturális kapcsolat, mint például a családdal és barátokkal való rendszeres kapcsolattartás, a török muszlimok 80 százalékára jellemző.  

A válaszadók 86 százaléka érez büszkeséget, ha a médiában a származási országból származó személyiséget lát, s ez a török származásúak körében a legjellemzőbb, bár a marokkói származású muszlimok körében is elég erős. 

A válaszadók 98 százaléka életében a vallás fontos szerepet játszik – még akkor is, ha nem kizárólagos –, főként a családi hagyományok miatt, de könyvekből, internetről, imámoktól, kortársaktól, tanároktól történő információszerzés révén is mélyítik vallási ismereteiket. Ami a szülők tevékenységét illeti, az anyák 59 százaléka háztartásbeli, a többiek alkalmazottak (27%) vagy kétkezi munkások (13%). Ami az apákat illeti, 41,5 százalékuk munkás, 49,1 százalékuk alkalmazott (kereskedelemben vagy egyéb vállalkozásban), 9,4 százalékuk pedig munkanélküli.  

Kép

A brüsszeli nagy mecset - Kép: Wikipedia

A szexualitással kapcsolatos kérdésekben a legnagyobb a különbözőség

A szexualitással kapcsolatban a tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a fiatal muszlimok szemlélete általában konzervatív, és a vallásos nevelésből fakadóan nagyon fontosnak tarja a lányok szüzességének megőrzését, a szexuális kapcsolatokat csak házasságon belül tartja elfogadhatónak. A szexualitást a becsületkódex részének tekintik, amelynek megszegése súlyos következménnyel jár nemcsak az elkövetőre, de családjára nézve is. A tanulmány azt is kimutatta, hogy a megkérdezettek szinte egyöntetűen egyetértettek abban, hogy a homoszexualitás bűn az iszlámban, ezért a többségük elutasítja azt.  

A homoszexualitás elutasítása a becsületkódexszel is magyarázható: a férfiak az erő szimbólumai, és nem lehetnek a szexualitás „tárgyai”.  

A becsület fenntartása érdekében gyermekeket kell nemzeniük. A szexualitás becsületkódexe tehát egyszerre törzsi és vallási. A baloldali és liberális elvektől való elkülönülés az szexualitással kapcsolatos kérdésekben a legerősebb.  

Ezek az eredmények távolról sem egyedülállók. Az Institut français d’opinion publique 2021. márciusi felmérése azt mutatta, hogy a franciaországi muszlim fiatalok 52 százaléka támogatja a fátyol viselését a középiskolákban. Ez a felmérés arra a következtetésre jutott, hogy a fiatalok többsége „a szekularizmus meglehetősen minimalista elképzelését részesíti előnyben, amelyhez elsősorban a különböző vallások egyenlő bánásmódját társítja”. Egy másik, egy évvel korábbi IFOP-felmérés arra a következtetésre jutott, hogy a franciaországi muszlim fiatalok 57 százaléka a saría törvényt fontosabbnak tartja, mint a köztársaság törvényeit, s ez 10 százalékpontos növekedést mutat 2016 óta. Más felmérések, köztük a „Fekete, sárga, kék” című, Anne Muxel és Olivier Galland által a Belgiumban működő Ceci n'est pas une crise agytröszt számára készített tanulmány, a Wissenschaftszentrum Berlin für Sozialforschung felmérése vagy a németországi Münsteri Egyetemen Detleff Pollack által végzett felmérés hasonló eredményeket mutatott.  

Az identitás hierarchiája: nagycsalád, törzs, lakóhely   

A muszlim fiatalok etikai szempontból összességében konzervatívak, és elsősorban a vallás, a származási ország és a befogadó ország egy adott városa (lakhatásuk helyszíne) alapján határozzák meg magukat. Ez az „identitáshierarchia” a kibocsátó országok hagyományait tükrözi. Eszerint a hovatartozást és az identitást mindenekelőtt a nagycsalád és a törzs határozza meg. Ezután következik a szűk értelemben vett lakhely (falu vagy város), amelyet az etnikai kötelékeken osztozó, egymással szoros kapcsolatban álló családok és törzsek „otthonának” tekintenek. Tehát nem nemzethez tartozásról van szó még a kibocsátóországok esetében sem, hanem elsősorban törzsi és ehhez kapcsolódóan regionális kötődésről. A származási ország önmagában is – egymással rivalizáló vagy épp szövetségre lépő – törzsek összességét jelenti. Minden, ami ennél nagyobb közösségre vonatkozó kapcsolat, túl gyenge ahhoz, hogy a vérségi kötelékeken kívül erős szolidaritást biztosítson. Ez alól kivételt csak az iszlámhoz mint valláshoz, illetve a muszlimok lazán körülhatárolt közösségéhez, az ummához való tartozás jelent. Amit a brüsszeli muszlim fiatalok az iszlám alatt értenek, az a vallási gyakorlatok, kulturális szokások és etnikai kötődések összessége. A Brüsszelhez – vagy bármely más nyugati városhoz mint életük színteréhez – való kötődés tehát nem társul a Belgiumhoz (vagy bármely befogadó országhoz), Európához vagy a Nyugathoz való kötődéssel.  

Ellenkezőleg, brüsszeli muszlimnak lenni ma már egy törzset vagy inkább törzsek összességét jelenti, amelyek közös kulturális-vallási hordozója az iszlám.  

A hiányzó láncszem természetesen a nemzetállam és az állampolgárság.  

Etikai szempontból ennek a hibrid iszlámnak a megnyilvánulása a becsületkódex, amely a törzsekhez való tartozás és a törzseken átívelő iszlám erkölcsi normáinak összegzője. A konzervatív etikához való ragaszkodás tehát egyszerre jelzi az erős törzsi kötődést (a törzsi közösség „a nagy testvér”, aki mindenkit szemmel tart), és ellenőrzi a vallási etika betartását. Háromszintű kihívás 

Amikor összehasonlítjuk ezt a szemléletet a szekularizált, liberális nyugati fiatalsággal, amely az állampolgárság révén határozza meg magát, és amely egyre inkább támogatja az „éber aktivizmust” (wokeness), a nemi identitás határainak eltörlését egy relativizmus által uralt, vallásmentes társadalomban, háromszintű kihívással szembesülünk. Egyrészt a konzervatív muszlim fiatalok reprodukciós rátája sokkal magasabb. Másrészt a liberális fiatalok túl megengedők és toleránsak ahhoz, hogy kritikusan szemléljék az iszlamizmus terjedését a fiatal muszlimok körében. Harmadrészt identitásuk túl laza ahhoz, hogy integrálni tudják a muszlim fiatalokat, hogy vonzó alternatívát jelentsenek, szemben az iszlamizmus identitásmeghatározó erejével. 

2015-ben, miután elnyerte a Michelin-csillagot, otthagyta Budapestet. Akkor azt mondta: „A vidéki gasztronómiáé a jövő.” Igaza lett?

Akkor már jó ideje gondolkoztam azon, hogy vidékre menjek dolgozni. El is kezdtem keresgélni, hol lehetne megvalósítani azt a típusú gasztronómiát, amelyet képviselek. Eleinte a Balaton környékére gondoltam, hiszen ott a legerősebb a vidéki turizmus, amelyre támaszkodni lehet. Végül azért Tatát választottam, mert itt lehetőség nyílt saját kertészetre. Tulajdonképpen ez volt a hívószó, amelyre igent mondtam. Hat évvel ezelőtt sokan nem hittek nekem, még házon belül is akadtak olyanok, akik kétkedve fogadtak, de az idő és a Platán étterem sikeressége és ismertsége engem igazolt. Kollégáimmal kemény munkával bebizonyítottuk, hogy vidéken is lehet magas minőségű a gasztronómia. Sőt, ez még mindig nem a vége annak, amit szeretnék elérni.

Minden megterem a saját kertészetükben?

Sajnos még nem, de nagyon sok olyan alapanyaghoz jutunk, amely máshol nem, vagy nem így kapható, még külföldön sem. Zöldséget a legkisebbtől egészen az óriási méretűig termesztünk és használunk fel. Vegyük példának a bébikukoricát, amely megtalálható egészen apró formában, de van belőle 15-20 cm-es is, amely ugyanolyan zsenge – ezen mindig meglepődnek a vendégek. A sárgarépából is felhasználjuk az egészen picit is, amelyet más kidobna. Vannak bevált dolgaink, de mindig felvetődnek új vagy extra alapanyagok, egészen különleges dísznövényekkel és salátafélékkel is foglalkozunk.

Minden év végén leülünk a kertészet vezetőjével, és megbeszéljük, mit szeretnénk látni jövőre a konyhában.

Ez a lényege az ilyen típusú vendéglátásnak, mindent előre meg kell tervezni úgy, ahogy régen a háziasszonyok is tették. Aztán abból főzünk, ami épp terem.

Akkor a kertészetben dől el, mi kerül az asztalra?

Így van, az idény határozza meg. Ez a megszokottól eltérő gondolkodásmódot igényel, de ebben rejlik a dolog szépsége, ez a jövő: a farm to table. Nekünk mindent, ami a kertészetben terem, megfelelő minőségben fel kell tudnunk használni, sőt olykor nagyobb mennyiségben is, hiszen előfordul, hogy valamiből több érkezik a konyhába, mint terveztük. Egyébként ez a mostani idő, a 0 és 10 fok közötti hőmérséklet a salátaféléknek, a káposztának és a spenótnak kedvez nagyon.

Kép

Kép: Gáncs Erika

Honnan jön ez az előrelátás, volt példa ön előtt?

Nem dolgoztam külföldön, nem tanultam mesterektől, mindig valamifajta belső igény vezérelt, hogy még jobb legyek, fejlődjek. Az én korosztályom autodidakta módon tanulta meg a szakmát, illetve kölcsönösen inspiráltuk egymást. Egészséges versenyszellem volt köztünk, amely barátsággal párosult. A mai fiataloknak szerencsére már több lehetőségük van, mint nekünk volt anno. Ami a vidéki gasztronómiát illeti, nagyon jó külföldi példák vannak előttünk. Nem is kell messzire mennünk: Ausztriában nagyon sok kiváló minőségű étterem van vidéken, amelyek országos szinten is meghatározók, és ők is hasonló típusú vendéglátásban gondolkodnak. Természetesen mindig szükséges, hogy mindez valami helyi sajátossággal párosuljon, itt, Tatán is testre kellett ezt szabnunk.

Mit kell képviselnie a magyar vidéki gasztronómiának? Miben kell különböznie a fővárositól?

Attól még, hogy vidéken vagyunk, nem kell sem magunkat, sem a vendéget alábecsülni, nem vagyunk másodosztályú hely Budapest után. El kell hinnünk, hogy mi is képviselhetünk hasonló minőségű gasztronómiát.

Abban kell különböznünk, hogy kihasználjuk a vidék adta lehetőségeket, és helyi alapanyagokat szerzünk be, akár saját kertészetből.

Budapesten is voltak már ilyen próbálkozások, de ott nem igazán tudtak hitelesek lenni. Fontosnak tartom, hogy egy vidéki étteremnek meglegyen a saját stílusa, egyénisége, hangulata, amellyel egy budapesti étterem is rendelkezhet, de itt még inkább rá lehet ezt húzni a helyi gasztronómiára. Bár először azt a kérdést kell tisztázni, hogy mi is a magyar gasztronómia, mert ha ezt tudjuk, értjük, akkor tudjuk kibogozni, mi számít tipikusan helyinek.

Mit gondol a magyar gasztronómiáról? Hogyan értelmezi a konyhánkat?

Ha megnézzük azokat a külföldi éttermeket, amelyek komolyabb hírnévre tettek szert, akkor látjuk, hogy a saját, hazai konyhájukat emelték magasabb szintre, és tették olyan érdekessé, amire korábban nem volt példa. Nekünk is az az elsődleges feladatunk, hogy megmutassuk és izgalmassá tegyük a magyar gasztronómiát, úgy, hogy megvannak benne azok a pontok, amelyekre magyarként hivatkozni lehet. Ezt kétféleképpen valósíthatjuk meg: vagy helyi alapanyagokat használunk fel, amelyeket a környéken tenyésztenek, termesztenek, illetve a saját kertészetben teremnek meg, és ezekbe belecsempésszük más konyhák ízeit, vagy a magyar konyhától idegen alapanyagot építünk be a miénkbe, akár egy klasszikus ételbe. De az is lehetséges, hogy olyan ételeket veszünk elő, amelyek már feledésbe merültek. Erre jó példa a Salt étterem, amely a szabolcsi konyhát értelmezte újra. Nekünk itt, Tatán a sváb konyhát lehet majd idővel elővenni és kidolgozni, de először is a magyar konyhát kellene nagyon látványos módon megmutatnunk, hiszen akkor tudunk kifele is hitelesek lenni, ha ez nem izzadságszagú, erőltetett, hanem ösztönösen működik.

Kép

Kép: Darabos György

A Dining Guide a Platán Gourmet Éttermet választotta az ország legjobb vidéki éttermének és a harmadik legjobb hazai étteremnek, de a Platán Bisztró is fent van Magyarország top 20-as étteremlistáján. A célja volt, hogy vidéken is a legjobbak közé kerüljön?

Ez nem szerepelt a terveim között, amikor vidékre jöttem. Nem mások legyőzése vagy túllicitálása volt a célom, hanem az, hogy megmutassam, hogy lehet gazdaságilag és szakmailag is jól működtetni az éttermet, és magas minőséget elérni másoktól teljesen függetlenül. Idővel eljött az a pont, hogy el kellett döntenünk, melyik irányt választjuk: a bisztró vagy a fine dining vonalat. Végül amellett tettük le a voksunkat, hogy a korábbi éttermet bisztróvá alakítjuk, és létrehozunk a házban egy fine dining éttermet is látványkonyhával, ahol a vendégek intimebb környezetben hódolhatnak a gasztronómia iránti szenvedélyüknek. Óriási fegyvertény, hogy ezt így meg tudtuk valósítani. Hiszem, hogy ez nem csak nekünk, hanem az egész vidéknek jó, és mások előtt jó példával járhatunk. Ha ezt mi megcsináltuk, akkor másoknak is sikerülhet. Mi vidéken nem vagyunk egymás konkurenciái, hanem egymást erősítjük, és növeljük a vendégekben azt az igényt, hogy vidéken is jó minőségű étterembe akarjanak járni.

Együtt kell megmutatnunk, hogy Budapesten túl is van élet.

Nem szeretné mindezt a tudást átadni oktatás vagy könyv formájában?

Különböző kurzusokra, képzésekre már felkértek, például a Pannon Gasztronómiai Akadémián. A MOME-n is tartottam már kurzust Tálalásdizájn címmel, amit tavasszal szeretnénk folytatni. Könyvíráson még nem gondolkodom, túl sok időt venne el a munkámtól, de nem is kaptam még olyan felkérést, amelyre igen mondtam volna. Talán majd egyszer ennek is eljön az ideje.

Már gyermekkorában is erre a pályára készült?

Nem, és a mai napig nem tudom, honnan jött ez nekem. Egy emlékem van: gyerekkoromban adták a tévében a Nem kell mindig kaviár című sorozatot, amelyben mindig főztek, és a főszereplőt nagyon csinos hölgyek vették körbe. Azt hittem, az életben is így van, ezért vonzónak tűnt a szakma. Édesanyám és a nagymamáim is nagyon jól főztek, sokat kellett besegítenem a konyhában, krumplit pucolni vagy habot felverni, de akkor sohasem önként tettem. Amikor pályaválasztásra került a sor, mindenki meglepődött, hogy először szakmunkásképzőbe mentem, nem szakközépiskolába, de én minél hamarabb meg szerettem volna tanulni a szakmát.

A konyhában is ilyen nyugodt, vagy ott inkább szigorú?

Egyre kevésbé vagyok szigorú. Azok a kollégák, akik már régebb óta ismernek, azt mondják, sokkal elnézőbb vagyok, mint korábban. De sohasem kiabáltam, nem emeltem fel a hangom, elég volt csak nézni vagy szólni. Ma már sokkal belátóbb és szentimentálisabb vagyok, lehet, hogy ez a korral is jár. Próbálok következetes lenni, hiszen nekem az a feladatom, hogy olyan csapatot építsek, amely képes együtt gondolkodni, dolgozni.

Minden séf annyira jó, amennyire a csapat mögötte.

Nagyon népszerűek mostanában a főzős műsorok, amelyeknek köszönhetően több séf is ismertebbé vált. Önt nem vonzza a szereplés?

Néhány évvel ezelőtt szerepeltem olyan műsorban, ahol gyerekekkel főztünk együtt, a mai napig jó szívvel gondolok rá, nagyon feltöltött lelkileg. Sajnos maga a produkció nem volt annyira sikeres, kevesen nézték. Kaptam azóta is felkéréseket, amelyeket ilyen vagy olyan oknál fogva nem tudtam vállalni, a munkám vagy a produkció látta volna kárát. Nem tartom magam tévékompatibilis alkatnak, ahhoz sokkal harsányabbnak, exhibicionistábbnak kellene lennem. Nekem más a habitusom, fontosabb a szakma, mint az, hogy reflektorfénybe kerüljek.

2006 novemberében érte Polett édesapját a szerencsétlenség. Épp unokája születésnapjára sietett, amikor a fővárosban egy buszt előző autó elütötte őt a zebrán. Öntudatlan állapotban vitték be a kórházba. Nagyon komoly agysérülést szenvedett, az agyának csupán a három százaléka maradt ép, a többi teljesen bevérzett, koponyaalapi törései is voltak. Az ütés következtében a lába is eltört, de ez volt akkor a kisebbik probléma. Nagyon sokáig feküdt az intenzív osztályon életveszélyes állapotban.

„A kóma első öt hetének letelte után azt mondta nekünk a kezelőorvos, hogy búcsúzzunk el tőle, mert ők nem látnak esélyt arra, hogy valaha felébred édesapám. Sokkolt a hír, nem akartuk őt elveszíteni.

Folyamatosan vitatkoztak velünk az orvosok, hogy feleslegesen viszünk be neki fényképeket, zenelejátszót, bármit, mert agyhalott.

Amikor átvitettük egy másik kórházba, kinyitotta a szemét, éber kómába került. Miután lejárt a kezelése, az orvosok szóltak, hogy nem tudják tovább ott tartani, két lehetőség van: vagy elviszik az elfekvőbe, vagy hazahozzuk. Mindkettő borzasztóan hangzott” – meséli Polett.

A család semmiképp nem szerette volna, hogy Polett édesapja az elfekvőbe kerüljön. Sikerült megegyezniük egy másik kórházzal, hogy felvegyék őt egy hónapra az agysérültek osztályára. Eközben Polették átépítették a lakás egy részét ahhoz, hogy megfelelő körülményeket tudjanak biztosítani a betegnek. A fürdő átalakítása volt a legfontosabb, mert Polett édesapját nem lehetett berakni a kádba, fekvő tolókocsiban tudták csak betolni a fürdőszobába. Emellett speciális ágyat szereztek neki, a házat pedig több helyen is akadálymentesítették, hogy tudjanak tolókocsival is közlekedni benne.

Harc az életért

A negyedik hónap végén csoda történt: Polett édesapja megmozdította a kezét. Ezután hosszas rehabilitáció vette kezdetét. „Miután hazahoztuk, rendszeresen kivittük édesapámat a lovakhoz. Ekkor még kómában volt. Betoltuk a tolókocsival az egyik bokszba, ahol Szüri, a lovam állandóan piszkálta őt. De a többi ló is megérezte, hogy beteg, óvatosan szagolgatták, vigyáztak rá. Amikor már kicsit megerősödött, elhatároztuk, hogy felültetjük a legnyugodtabb lovunkra. Ehhez legalább négy ember kellett, a séta alatt is egy-egy személy kísérte mindkét oldalon. Tartani kellett, nehogy lecsússzon vagy lebillenjen, de megérte a fáradtságot, mert így sokkal gyorsabb ütemben javult az állapota” – mondja Polett.

Ahova csak tudták, Polették mindenhova magukkal vitték a kómában lévő édesapát, hogy minél több impulzus érje.

Üzletekbe mentek vele, autókáztatták, tornáztatták, kivitték a szabad levegőre.

Az unokái jelenléte is sokat segített a felépülésben. Polett sógornője rendszeresen rátette apósa mellkasára a pici babáját, hogy érezze a közelségét. „Ha az ember érzi, hogy van kiért és miért küzdenie, akkor sokkal jobban tud harcolni. Sejtettem, hogy attól, hogy egy fehér szobában fekszik, és a falat bámulja, nem fog felépülni édesapám. Abban, hogy most bot nélkül tud járni, biztos vagyok, hogy nagy szerepe volt a lovaknak” – hangsúlyozza Polett.

A felépülés után

Édesapja nagyon lassan, közel egy év után ébredt fel a kómából. A balesetbe és a folyamatos ápolásba belerokkant a család. Lelkileg, fizikailag és anyagilag is nagyon megterhelő volt ez az időszak számukra. „Nem tudom, hogy még egyszer meg tudnánk-e ezt csinálni. Szerencsére sokat segítettek a barátok, de édesanyám volt az, aki a legnagyobb részt kivette a fáradságos munkából. Most itt van édesapám közöttünk, ennek nagyon örülünk. Nem épült fel teljesen, ennek ellenére nagyon jó kondiban van. Viszont nem lehet egyedül hagyni, mert állandóan menne valahova” – mondja most már nevetve Polett.

Kép

Kép: Koltai Polett

Meséli, édesapja többször megszökött tőlük. Egyszer elvitte az egyik családtag autóját, és elment Zalakomárba. Hiába dugdosták előle a kocsikulcsot, valahogy mégis megtalálta, és egy óvatlan pillanatban kisurrant a házból. Három nap után találtak rá egy bivalyrezervátumban a bivalyok között. Polett elmondása szerint édesapja igazi túlélő. A régmúltra nagyon jól emlékszik, a közelmúltra viszont nem.

Ha megkérdezik tőle, mit ebédelt, nem tudja megmondani. Az unokái közül azokat ismeri fel, akik már a baleset előtt éltek, az újabbakat nem.

Nagy hobbija az olvasás, most is falja a könyveket, de nem lehet tudni, mi marad meg neki belőlük.

„Sokszor elgondolkodom azon, miért kap ekkora keresztet az ember. Nagyon sok mindenre megtanított ez az eset, azóta sokkal lassabban vezetek, körültekintőbb vagyok, és sokkal előbb megyek oda az emberekhez segíteni, mint régen. De aminek nagyon örülök, hogy újra együtt lovagolhatok édesapámmal, mert most már biztonságosan meg tudja tartani magát a lóháton” – újságolja Polett.

A lovak jelentik számára az életet és a munkát

Polettnek két gyerekkori álma volt: az egyik, hogy saját lovai legyenek, a másik, hogy filmben szerepeljen. Mindkettő való vált, ugyanis jelenleg nyolc lovat tart otthon, folyamatosan gondozza és oktatja őket, emellett kaszkadőrként dolgozik. Mindkettő teljesen más világ, más élet, de ő ezt nagyon szereti. Már 25 éve vannak saját lovai – van olyan, amelyik a kezében született, és nála van már 13 éve. Mindig az a kedvence, amelyikkel éppen foglalkozik. De bevallja, hogy ennyi állat eléggé lefoglalja a kapacitásait.

„Néha elgondolkodom, hogy abba kellene ezt hagyni, mert nagyon nehéz. A lovak igényes állatok, nem érdemes őket rosszul tartani, mert az megbosszulja magát. Nemcsak gondozom, hanem oktatom is őket. Mindenfélét tanítok nekik, hogy térdeljenek, üljenek, még spanyol lépést is nyújtott lábbal. Elvégeztem a lovasedzői iskolát, dolgoztam lovas állatorvos mellett, most főképp hagyományőrző bemutatókkal járom az országot, esküvőkre, falunapokra, Nemzeti Vágtára járok. Időnként külföldre is eljutok az állatokkal, filmek lovas jeleneteiben is foglalkoztatnak a lovaimmal” – meséli.

Kép

Kép: Nagy-Bisztricsány Maja

Kedvence a dámalovaglás, amely egy nehéz, de annál látványosabb lovaglási stílus, féloldalasan kell ülni a lovon. Ennek a hagyományát Erzsébet királyné honosította meg hazánkban, ezt próbálja Polett átadni másoknak is, mert kuriózum. Ezt a sportot a húgával és a gyerekeivel együtt űzi.

Azt mondja, nem tud beállni a sorba, és nem tud mások után menni, inkább a saját kis világát éli, még ha olykor szenvedve is.

Elmondása szerint szereti, hogy a maga ura lehet. Soha nem volt beosztotti pozícióban, valószínűleg nem is tudna másképp dolgozni, szüksége van arra a szabadságérzetre, amit a lovak és a munkája adnak neki.

Mást csinálni, mint az átlagemberek

A kaszkadőrmunka kapcsán elmondja, mindig vonzotta az, hogy egy kicsit mást csináljon, mint a legtöbb ember, olyan dolgokat, amelyeket sokan nem mernek megtenni, vagy veszélyesnek tartanak. 2001-ben volt szerencséje legelőször játszani egy filmben, azóta rendszeresen kapja a felkéréseket. Több sorozatban, filmben is szerepelt már dublőrként, illetve lovasként. Néha verekszik is a kamerák előtt, hol fiúként, hol lányként, hol ellenségként, hol barátként. Külföldre leginkább reklámfilmek miatt szokott utazni.

„Nagyon szeretem a filmes légkört, a kosztümöket, ilyenkor egy másik világban lehetek. Jó belelátni abba, hogyan készül egy film, milyen aprólékos munkát igényel, mennyit kell dolgozni azért, hogy akár csak egy perc is összeálljon. Néha idegeket próbáló, amikor századjára kell újravenni valamit, és már azt sem tudjuk, hogy mi nem volt jó. Igénybe veszi az embert, de szeretem ezt csinálni” – magyarázza.

Polett próbál odafigyelni a fizikai állapotára, a lovaglás mellett rendszeresen sportol. Most egy kicsit ritkábban jár edzésekre, de jövőre tervezi, hogy rendszeresebbé teszi ezeket az alkalmakat. A kaszkadőrmunkához sok mindent kell gyakorolnia: akrobatikát, vívást, gimnasztikát, sok az erőnléti edzés is, és összetett koreográfiákat is el kell tudnia sajátítani. De természetesen a lovaglás a nagy szerelme, szereti lóhátról szemlélni a világot.

Szerinte ez a sport nagy alázatra és tudatosságra tanítja az embert. 

Minden ló egyedi, terápiás hatásuk van

A munkája során Polett megfigyelte, hogy sok ló szeret szerepelni. „Van olyan lovam, amelyik kifejezetten szereti, ha reflektorfényen van, a bemutatókon még jobban kihúzza magát, még szebben és precízebben megy. De van olyan is, amelyiken látszik, hogy izgul, ideges a fellépés miatt.” Hozzáteszi, A Hortobágy legendája című filmben az ő lova volt Hortobágy legszebb lova.

Polett szerint a lovak nagyon érzékeny állatok, sokkal jobb az energiájuk, mint az embereknek, mert tiszták – ebből a szempontból olyanok, mint a gyerekek. Megérzik, ha valaki feszült, ideges, ivott vagy dohányzik, vagy éppen beteg, mint amilyen az édesapja is volt. Polett a mai napig vallja, hogy édesapja felépülésében nagyon nagy szerepe volt a lovak gyógyítóerejének. Annak pedig külön örül, hogy ezzel hozhatták őt vissza az életbe, hiszen a lovak iránti rajongását éppen édesapjától örökölte, ezzel pedig ő egy egész életre boldoggá tette Polettet és a családját.

Jens Raschke darabja 2012-ben elnyerte a mühlheimi Gyerekdarab Fesztivál fődíját. Nem kis vállalás színpadra állítani egy olyan színművet, amely azt járja körbe, hogyan dolgozzák fel a halált a gyermekek. Hogyan jeleníti meg a halált, a gyászt az előadásuk? 

Jens Raschke csodálatos szerző, már csak azért is, mert rendkívül finoman adagolja a halál témáját, miközben belecsempészi a gyerekszáj humorát is. Én nagyon ügyeltem arra, hogy semmifajta identitást ne érintsek, tudniillik az előadásunk nem azt a problematikát járja körbe, hogy mi történik a halál után, hanem azt, hogy a haldoklással, a halállal, a halál utáni gyászunkkal hogyan lehet, hogyan kell(ene) szembenézni. 

Az előadásunk főszereplője egy Jetta nevű kislány, ő meséli el, hogy kisöccse, Emil hogyan lett beteg, hogyan haldoklott és halt meg. Az egész folyamatot egy gyermek szemén keresztül ismeri meg a néző. Amikor 2015-ben először olvastam el a színdarabot, szinte hallottam a mondatokat kolléganőm, Fridrik Noémi hangján. Ő két kisgyermek édesanyja, már csak emiatt is megterhelő volt neki minden egyes nap magában cipelnie a szerepet, ráadásul férje édesanyja a próbafolyamat közben halt meg. Az előadás másik „szereplője” a zeneszerzője, Olajos Gábor, aki az előadásban zenei effektjeivel, dalaival együtt él Jette gondolataival.  

A gyerekek gyakran tesznek fel kínosnak vélt kérdéseket, például, hogy „Meghalok én is?”, „Mi lesz, ha anya meghal?”. Ilyen kérdések esetében, vagy ha épp gyászolunk, van helyes viselkedés a gyerekek előtt? 

A gyerek csak abba kapaszkodik, amit a szülőtől lát. Ha megkérdezi az anyukát, miért sír, akkor őszintén el lehet neki mondani, hogy azért, mert hiányzik a nagymama nevetése, az ölelése, az illata.  

El kell kezdeni beszélni azokról a dolgokról, amiktől jó volt a nagyival együtt lenni.  

Ha az ember a veszteségélményét nem kezeli, elfojtja, akkor később nagyon nagy árat fizet érte mind fizikailag, mind pedig mentálisan. 

Kép

Fridrik Noémi az Alszanak a halak? c. előadásban - Kép: Móricz Zsigmond Színház

Úgy tudom, a rendezést megelőzően számos tanulmányt olvasott halál és gyász témában. Megnevezne forrásokat?  

Polcz Alaine számos ilyen témában írt könyvet, közülük az egyik az Élet és halál titkai, amely egyaránt szól szülőknek, gyerekeknek arról, hogyan viselkedjen a szülő a pici gyerekkel a gyászfolyamat közben, illetve, hogy a gyermek hogyan dolgozza fel, ha elveszíti egy családtagját, vagy ha az utcán lát egy elgázolt állatot. Ugyanő említi az úgynevezett halálpornó fogalmát is. „Mint az özönvíz öntötte el gyermekeinket a halál, az agresszív halál, és nem tudnak úszni” – írja, amivel arra céloz, hogy ma olyan világban élünk, ahol tobzódunk a lövöldözős, az elhalálozásban gazdag akciófilmekben és játékokban. Fel is teszi a kérdést: ezek hatására lehet, hogy könnyebben vesszük a veszteségeket? Fran Newman kanadai terapeuta Gyermekek krízishelyzetben című tanulmányában is érinti ezt – ő már 1991-ben azt fogalmazta meg, hogy kellene egy életvitelszerű tantárgy az iskolákba a halálról, a gyászfolyamatról, mert olyan szinten kezdünk már eltávolodni a valóságtól, hogy indokolt visszahozni az egyes rítusok ismeretét. 

Előadásukra a felnőtt nézőket is várják, lehetőleg gyermekeikkel. A színdarab megtekintése után vezetett beszélgetést tartanak szakemberrel, amely végén zenés meglepetéssel is kedveskednek.  

Mentálhigiénés végzettséggel is rendelkezem, ezért mertem vállalkozni arra, hogy felelősséggel tartsak beszélgetéseket. A gyerekek rendkívül érdeklődők, volt, hogy élénk vita bontakozott ki köztük az előadásról. Ami a zenés meglepetést illeti: hálásak vagyunk Pásztor Anna énekesnőnek, aki kvázi ajándékba adta nekünk egyik leghíresebb szerzeményét, a Márti dalát. Ezt a beszélgetések után Fridrik Noémi énekli el gitárral kísérve. Előadásunk és a dal üzenete azonos: az élet része a halál.  

Az életet úgy kell kitölteni, hogy fájdalom nélkül fogadhassuk az elmúlást. 

Kép

Pregitzer Fruzsina a Kurázsi mama c. előadásban

A temetésen ott a helye a gyereknek? 

Szerintem igen. Engem a szüleim mindig elvittek a temetésekre, halottak napján és máskor is látogattam velük az elhunyt szeretteink sírját. A fiamat én is elvittem egy kedves idős barátunkhoz a kórházba, amikor már haldoklott. Édesanyám hét éve ment el közülünk, és őszintén örülök, hogy a halála előtti nap a fiammal még ott lehettünk vele, és foghattuk a kezét, mielőtt elment.  

Két misztérium van az életben: születés és halál. A halállal kapcsolatban a legerősebbek a félelmeink. Emlékszik, mit érzett, amikor megtudta, hogy az emberi élet véges?  

Vallásos családba születtem. Az egyik legfontosabb dolog, amit a szüleimnek köszönhetek, a hitre nevelés.  

Számomra a halál soha nem azt jelentette, hogy egy szerettem végleg megszűnik létezni, hanem azt, hogy eltávozik a földi létből, s valamikor majd újra találkozunk. 

A latin közösségek számára a halottak napja örömünnep. Mi, magyarok ehhez képest nemhogy nem örömként éljük meg, ha valaki eltávozik, hanem egyenesen tabutémát kerekítünk a gyászfolyamatból és a halálból. 

Európában mások a hagyományok, más történelmi tradíciókkal és traumákkal élünk, éppen ezért a halálhoz is másképp állunk, mint például a Hawaii-on vagy Mexikóban élő emberek. Manapság valóban gyakran hárítjuk a gyászfolyamatot, holott évtizedekkel ezelőtt a családokban a meghalás kézzelfogható tapasztalatként jelent meg. Képesek voltak együtt élni az elmúlással. Egyesek arra hivatkoznak, hogy annyi a dolguk, hogy nem érnek rá megélni a veszteséget, mások arra, hogy ciki, ha a munkahelyen kitudódik, hogy elveszítették a szerettüket, és szomorúak emiatt. Ezt az attitűdöt szeretnénk az előadásunkkal átformálni, s arra buzdítjuk a szülőket és a gyerekeket, hogy merjék vállalni az érzéseiket, merjék megélni a veszteségeket, és együtt létezni velük. 

Szerepelsz az Örkény Színház Kiváló dolgozók című dokumentarista darabjában, és ott elmondod, hogy Erik születésekor az orvos azt javasolta, adjátok ő intézetbe, és csináljatok inkább egy másik gyereket… 

Akkor is és most is azt gondolom, hogy Erik a világ legcsodálatosabb gyereke.  

Nem helyette kell másik gyerek, hanem a világnak kell tágasabbnak lennie, hogy mindannyian kényelmesen beleférjünk.  

És a világ tágítható. 

Hogyan formálódott meg a döntésed, hogy létrehozol egy befogadó, inkluzív iskolát? 

Erik központi idegrendszeri sérült, megkésett a fejlődése. Amikor iskolát kerestünk neki, én minden fellelhető alternatív oktatási intézményt megkerestem, amelyekről azt gondoltam, hogy egy kacifántos gyerek is beleférhet. Tudtam, hogy kell majd mellé egy asszisztens, de nem értettem, hogy miért kéne a többségi társadalomból kizárni, hiszen kicsi korától kezdve együtt járt a többiekkel. Mindenhol negatív választ adtak. Vagy arra hivatkoztak, hogy nem akadálymentes az iskola, vagy arra, hogy Erik nem beszél. Mindig volt valami ok arra, hogy ne fogadják.  

Az Erikéhez hasonló problémával küzdő gyerekek számára, akik tankötelesek, ennek ellenére nem fogadja őket az iskola, hogyan telik az élet 18 éves korukig? És itt nem véletlenül választottam a „telik” igét a „múlik” helyett… 

Ma Magyarországon a halmozottan, súlyosan-halmozottan sérült gyerekek nagyjából 46 százaléka jár iskolába, annak is nagy része magántanuló (egyéni munkarendet követ), tehát ők valójában nem kapják meg a heti 40 kötelező órát, mint az ép társaik, hanem csak töredékét. Sokuk papírjára egyszerűen ráírják, hogy nincs ellátó intézmény. Ha egy tipikusan fejlődő gyereket a szülő nem írat be az iskolába, megbünteti őt az állam – ám az államot senki nem bünteti meg, amiért nem hoz létre minden gyerek számára élhető iskolát.  

Eriket nem vette föl egyetlen szegregált intézmény sem? 

Végül megpróbálkoztunk ezzel, amikor nem maradt más lehetőség. De ő nem ahhoz szokott hozzá, hogy külön van a többiektől, hiszen én mindig azt képviseltem, hogy minden gyerek egyformán gyerek, csak eltérő a támogatási szükségletük. Erik a maga módján akkor sztrájkolni kezdett, nem evett, és nem is ivott.  

Ő így tudott harcolni, mert egyszerűen nem bírt olyan közegben létezni, ahol a gyerekek nem voltak egyenrangúak.  

Más baj is volt, elvesztette a kíváncsiságát. Egyszerű példát mondok: ha én egész véletlenül egy nagydarab nő lennék (vagyok is), és mindig olyan közegbe tennének, ahol mindenki testes, nem lenne motivációm arra, hogy változzak. A sokféleség az, amiben otthon érezzük magunkat, és ami érdeklődővé tesz minket. Ez egy szegregált intézetben nincs jelen.  

Erik elkezdett nem enni, és te értetted a jelzést... 

Én tényleg megpróbáltam beilleszkedni a meglévő társadalmi elvárásba, de Erik maga mutatta meg, hogy ez számunkra nem járható út. Ha valami nincsen, akkor szerintem hiába írogatunk sok levelet, nem az a megoldás. Jó példákat kell kidolgozni, amik működnek, azt el tudják fogadni az emberek. A Holnap Iskolája azt szeretné megmutatni, hogy képesek a gyerekek úgy is együtt tanulni, hogy mindenki nyer belőle, még a pedagógus is. 10-15 fős osztályokat szeretnénk majd, családias légkört, tanárral és asszisztensekkel. Ez jó lenne az ép fejlődésű gyerekeknek is, mert ilyen felállásban még a sérült osztálytárs mellett is több figyelem jutna rájuk, mint egy 30 fős osztályban, amelyben 6-8 gyereknek van papírja arról, hogy sajátos nevelésű igényű, vagy beilleszkedési, magatartási zavarral küzd. Ekkora létszám mellett képtelenség figyelni, és egyénileg foglalkozni a különböző igényű és szükségletű gyerekekkel. Ezek sokszor vesztes–vesztes helyzetek. 

Ott álltál tehát egy kacifántos gyerekkel, aki nem bírta a szegregált intézményt, a többségi iskola pedig nem biztosított az oktatásához feltételeket.  

Nem fogadtam el, hogy Erik ne lehessen a közösség része. Nincs is erre érthető ok. Ha pici koruktól elkülönítjük őket, egyrészt semmilyen szinten nem illeszkednek be, másrészt a társadalom sem ismeri meg őket. Ha nem is találkoznak vele, hogyan várhatom el bárkitől, hogy amikor megyek vele az utcán, ne úgy nézzenek ránk, mint borjú az új kapura? Vagy mint a régi kapu egy új borjúra… Ha az óvodától fogva együtt vannak a gyerekek, akkor simán megtörli a száját valamelyik társa, és megy tovább az élet.  

Iskoláskorú gyerekek pár óra alatt leveszik, hogy mi a másik támogatási szükséglete, és megadják egymásnak.  

Valójában mindannyiunknak van valamilyen támogatási szükséglete, ki érzékenyebb, ki ügyetlenebb… Én például mindig átpasszolom a leves tálalását valakinek.  

Én ezt a szemléletmódot nem találtam egyetlen intézményben sem, így arra jutottam, hogy nekem kell megcsinálnom. Olyan iskolát akartam életre hívni, ahol ép és fogyatékossággal élő gyerekek tényleg együtt tanulhatnak. Az én szemléletem nem az integráció, hanem annál is több: ami nem a fogyatékosságot hangsúlyozza, hanem a támogatási szükségletet állítja fókuszba. Ez óriási különbség. Az iskolához még keressük az épületet, addig pedig ugyanolyan technikával, amit megálmodtunk, de jogilag egyelőre tanulócsoportként működünk egy bérelt ingatlanban. Minden gyerekünk magántanulóként van bejegyezve különböző iskolákhoz, de mi iskolaszerűen oktatjuk-neveljük őket, itt készülnek fel az osztályozóvizsgáikra. Ha valóban iskolaként működünk majd, ép fejlődésű gyerekek közül is többet felvehetünk, a szülők közül máris sokan érdeklődnek.  

Kép

Órarend a Holnap Iskolájában

Anyaként sokszor én is megélem, hogy a többségi iskolai oktatás valahogy nem kompatibilis a gyerekekkel. A főiskolai tanárképzés tantárgypedagógiákon alapul, tudásközpontú, ugyanakkor a gyerekek tanulási képessége ma már máshogy alakul, sokkal nagyobbak köztük a különbségek, nehezebb lekötni őket, élményalapú pedagógiára van inkább igényük.  

Ezért is van az, hogy hozzánk járnak gyakorlatra a hallgatók. Naponta sokszor 40-50 hallgató is jelen van online az óráinkon. Itt végigkövethetik a kooperatív, élményalapú tanulás folyamatát, tapasztalhatják a kritikai gondolkodásra nevelés sajátos eszköztárát, és működés közben látják a kacifántos gyerekek fejlesztését. Közelről követik a diákokkal való kommunikációt, az IKT eszközök speciális használatát, a kommunikátor vagy az Avaz alkalmazását. Mi a feladataink sokszínűsége miatt rugalmasak is vagyunk, például az online oktatásra való áttérés nekünk egy pillanatig sem okozott gondot. A kreativitás nálunk létszükséglet, a kihívásokat pedig lehetőségnek éljük meg.  

Nálunk a tanár nem egy észosztó szerepben van, inkább amolyan mentor vagy „kalauz”, aki vezeti a diákját az információk sűrűjében.  

A tanáraink folyamatosan képzik magukat, keresik az utat a gyerekekhez, és így rájuk is nagyobb figyelem jut, kiélhetik a kíváncsiságukat, kísérletezhetnek új technikákkal. 

Hogyan tud egy halmozottan sérült, nem beszélő gyerek a megszerzett tudásáról számot adni? 

Az, hogy nem tud beszélni, nem azt jelenti, hogy nem kommunikál! Van olyan gyerekünk, aki Avaz alkalmazást használ, amely egy magyar nyelvű applikáció beszédzavarral küzdők számára. Ez a tabletre tölthető app képi megjelenítések segítségével, valamint a gyerek által beírt szavakkal tudja megjeleníteni a használója gondolatait. Erik számára a választásos feladatlapok használhatók, ahol döntenie kell a különböző megoldások között. Harcolunk egyébként azért, hogy alanyi jogon járhassanak gyermekeinknek a kommunikációt szolgáló eszközök, mert bár a kommunikációhoz való akadálymentes hozzáférés alapvető emberi jog, maguk az eszközök elég drágák. Egy jó program és eszköz segítségével a fogyatékossággal élő felnőtt később részt vehetne a társadalmi munkamegosztásban, és nem egy elfekvőben vegetálna. A Holnap Iskolája ezt a szemléletet képviseli. 

És ehhez már csak az iskolaépület hiányzik, ugye? 

Igen, de addig sem punnyadunk, több épületről is tárgyalunk, és nyitottak vagyunk minden adódó lehetőségre. Sőt. Szeretnénk a saját mintákra vidéki városokban is létrehozni tagintézményeket, és képeznénk is inkluzív pedagógusokat. 

Kép

Kép: Holnap Iskolája

Kicsit elfogódottan lépek be a tanulócsoportba, ahol a pillantásom először egy falon lógó gitárra esik, és még néhány nem szokványos tantermi kellékre. Erik egy számára kialakított kuckóban fekszik, lába alatt magas lábtámasz. Chornitzer Júlia, Erik mentora egyszerűen mellé fekszik, és egy oktatóprogram segítségével választást kínál Eriknek. Kölcsey élete és kora? Vagy inkább a versei? Erik mosolyog. Júlia halad tovább a mosoly mentén: Melyik legyen? Huszt? Erik rábólint, de később, úgy tűnik, megbánja, és inkább a Havazás című tetszik meg neki. Az asztalnál Méth Frida egymaga készítette kvízjátékkal méri föl Olivér tudását Mózes könyvéről.  

 – Na, szép – értelmezi Olivér az olvasottakat – könyörög gyerekért, azután meg lepasszolja papnak… 

Frida nevet, de nevet Erik és Júlia is a kuckóban. Az áthallás is működik mint munkaeszköz. Az ebédlőben Balogh Andrea pedagógus és tanítványa csatlakozik hozzánk egy fáradalmas dolgozatleadás után. 

Együtt ebédelek velük, és Erik megkínál a mikuláscsokijából. Ma sikerült találkoznunk. 

Persze nem kell ahhoz újságírónak lenni, hogy az egyszeri internetező teljesen belegabalyodjon a 2020-ban hungarikum minősítést kapott Magyar népmesék különleges világába – sőt, igazából még magyarnak sem kell lennie. Az animációs sorozat ugyanis máig az egyik legnagyobb sikerű magyar kulturális exportcikk, amelyet a világ számos országában a szívükbe zártak a nézők, hála különleges világának és a jól sikerült angol szinkronnak, illetve a 2017-ben indított Hungarian Folk Tales nevű YouTube-csatornának. A legnézettebb darab, az 1985-ben készült A szorgalmas és a rest leány angolul is másfél millió megtekintést tud magáénak, magyarul már hatmillió kattintás közelében jár a nézettsége.  

A bolygó távoli szegleteiben is fel-felhangzik a főcímzene ikonikus trillája: az Egyesült Államok után Indiában és a Fülöp-szigeteken él a legtöbb nézője a népmeséknek.  

Utólag tehát alaptalannak mondható az aggály, amely szerint senkit sem fognak érdekelni a nemzetközi animációs piacon egy kicsi kelet-európai nemzet népmeséi – mert bizony eleinte nem sokan hittek ebben a kezdeményezésben. 

Volt egyszer egy vándor geodéta 

1977 és 2011 között nyolc évadban száz epizód készült el a magyar animáció történetének e meghatározó sorozatából. Pontosabban százegy: ide sorolható az a portréfilm is, amely az antológiasorozat ötletgazdája, Mikulás Ferenc valóban népmesei életútját mutatja be. Az ő történetében is tetten érhető, hogy a nehéz körülmények közül indulók is megtalálják az útjukat, ha nyitott szemmel és szívvel járnak a világban, és tisztességesen bánnak a velük kapcsolatba kerülő emberekkel. A megpróbáltatásokból így erőforrás lehet. 

Ilyen erőforrás lett az a sok tapasztalat, amelyet Mikulás Ferenc dunapataji gyermekéveiben, majd a hatvanas években az országban szerte járó geodéta segédmunkásként szerzett. Politikai okokból nem tanulhatott ugyanis tovább: 1956-ban elszavalta a Nemzeti dalt, s a következő tavaszon is szervezte az ellenállást, ezért kicsapták a gimnáziumból, és a katonaságot is büntetőszázadban töltötte. Vándor földmérőként látta az általa nagyra tartott paraszti kultúra pusztulását, a vidéki emberek megrogyó önbecslését, és azt, hogy a kultúrából annyi marad, hogy esténként körbeülik a televíziót. Mint mondja, arra gondolt: de jó lenne ezen a csatornán keresztül visszaadni valamit nekik abból, ami éppen elveszni látszik körülöttük.  

Hogy a vidéki ember nem buta paraszt, ahogy a kabarék ábrázolták, és a népi bölcsességek, benne a népmesék valóban értékes tudást hordoznak, amelyre igenis jó büszkének lennünk.  

1971-ben megbízták a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének megszervezésével, ahová kiváló fiatal szakembereket gyűjtött össze az ország minden tájáról, és akikkel baráti-bajtársi közösségben tanulta a szakmát, és teremtett iskolát a hírös városban. Mindeközben nem felejtkezett el arról, amit országjárása során látott, tapasztalt. 

Kép

Mikulás Ferenc - Kép: Kecskemétfilm

A lehető legtisztább forrásból merítettek 

Az élet aztán úgy hozta, hogy a kecskeméti rajzfilmstúdiónak éppen nem volt forgatókönyvírója, így kézenfekvő volt, hogy népmesékkel kezdjenek el dolgozni. Az animációs forgatókönyv ugyanis igencsak speciális műfaj, jó művelője nem terem minden bokorban. „Az animáció formanyelve a gesztusokra alapul, nem lineáris, nem történések vezetik. Vannak sorozatok, ahol egy szó sem hangzik el. Borzasztóan élvezik a gyerekek és a felnőttek, ahogy megfejtik, mi történik. Ésszel és érzelemmel követik a történetet, sokkal jobban benne vannak. A mi nyelvünk a metakommunikáció: legtöbbször testtartással, mozgással próbáljuk elmondani a cselekményeket” – magyarázza Mikulás Ferenc.  

A Magyar népmesék sorozatban természetesen van narráció: a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Csoportja vezetésével gyűjtött mesék egyik erőssége hiteles, archaikus nyelvezetük, amelyeket minden mesemondónál szebben szólaltatott meg Szabó Gyula színművész. Az ő hangja ugyanúgy védjegye a sorozatnak, mint a Kaláka együttes zenéi. Nem sok olyan animációfolyam van a világon, amely annyira autentikus, mint a Magyar népmesék: a sorozat rendezője, a 2021-ben elhunyt Jankovics Marcell alapvetőnek tartotta, hogy az egyes mesékhez a származási tájegységük népi motívumai és népdalai csatlakozzanak, nem is szólva az egyes régiókra jellemző dialektusokról. Ebből a szemléletből és a sokszínű szakértői gárda munkájából rendkívül változatos meseanyag jött létre.  

Ezt különösen szeretik is a nézők, főleg a gyerekek: a megnyugtatóan ismerős főcím után minden alkalommal teljesen új világ tárul fel előttük. 

Kép

Kacor király a Magyar népmesékből - Kép: Kecskemétfilm

Történetek kezdőknek és újrakezdőknek 

A sorozat nézői három nagy csoportra oszthatók. Vannak, akik már ismerik a meséket, mások – főleg a diaszpóramagyarok és az ő leszármazottaik – pont szüleik, nagyszüleik szellemi örökségét szeretnék általuk újratanulni. A harmadik nagy csoport a más kultúrákból érkező felfedezőké, akik egzotikus csemegeként ízlelgetik a magyar népmeséket, és akár olyan szélsőséges kérdéseket is megfogalmaznak, mint azt, hogy mit szívnak a magyarok, hogy ilyen meséik vannak: parazsat esznek a lovak, sárkányok ragadnak el birkanyájakat, már amikor nem derül ki utóbbiakról, hogy valójában angyalok… Persze azért minket, magyar népmeséken edződött nézőket is érhet meglepetés. A száz epizód legrendhagyóbb (és legkevésbé népszerű) darabja egy kortárs népmese, a Méhek a vonaton, amelyben egy pillantásra Marx és Lenin arcképe is feltűnik, és az derül ki, hogy – szándékos képzavarral szólva – a méhek kezes bárányok, amíg nem packázik velük egy nemtörődöm állomásvezető. 

Csempész VHS-től a mémmé válásig 

A népmesék szereplői és motívumai nem maradnak bezárva a filmek képkockáiba: utóéletük igencsak színes a csengőhangtól az éttermi dekoráción át a tetoválásig. Az internetes folklórnak is meghatározó elemeivé váltak: A kőleves című epizódból például mém lett, és Babi néni címmel kezdett új életet. Nem mindig volt azért ennyire szabad és könnyű útjuk: beszélik, hogy az első epizódot VHS-kazettán csempészték Erdélybe, és parókiákon tartottak titkos vetítéseket.  

A meséket ma már a legkisebbek is láthatják: 2018-ban az ország 4562 óvodája díszdobozos kivitelben, DVD-n kapta meg a sorozatot.  

A Kecskeméten született gyermekeknek különösen nagy szerencséjük van: a babaváró csomagok része a Magyar népmesék könyvkiadásban, a kicsit nagyobbacskák pedig meghódíthatják Kő Boldizsár 2019-ben átadott, Magyar népmesék kertje elnevezésű játszóterét is – amely történetesen épp a Kecskemétfilm szomszédságában található.  

Kép

A só című mese a Magyar népmesékből - Kép: Kecskemétfilm

Egyszer volt, s hamarosan újra lesz 

A magyar animáció története azonban nem játék és mese. A műfaj finanszírozása elég nehézkes, ráadásul egy egész estés animációs film elkészítése akár éveket is igénybe vehet, azaz nem elég a nagyjátékfilmekhez hasonlóan csak négy-öt hónapig fenntartani a gyártókapacitást. Fennmaradásuk érdekében külföldi bérmunkákat is vállal a rendszerváltás óta magánkézben működő stúdió (amely három, Oscar-jelölést kapott produkcióban is részt vett), de az igazi szerelmük és hivatásuk a nemzeti animáció. A Magyar népmesék sorozat sikere mögött is ez az elköteleződés áll: a még a hetvenes években meghívott munkatársak szinte kivétel nélkül Kecskeméten telepedtek le, ma már a gyermekeik dolgoznak abban a stúdióban, amelyet a szüleik együtt, közös erővel építettek fel.  

Ez az összetartás és elkötelezettség a titka annak, hogy a Magyar népmesék annak idején a Disney- vagy a Hanna–Barbara-filmek méltó versenytársai voltak.  

Mikulás Ferenc úgy látja, ma a Magyar népmesék a legfőbb nemzetegyesítő erő: ikonikus pillanat volt például 2016-ban Bordeaux-ban, amikor a magyar győzelemmel záruló osztrák–magyar meccs végén a Magyar népmesék főcímzenéjét kezdte dúdolni a magyar szurkolótábor. Ez az osztatlan szeretet a sorozat folytatásáért kiált. A tervek szerint még készül egy évad a Magyar népmesékből: ennek újdonsága lesz, hogy a magyar hímzések képi világa vonul majd végig a jövőben elkészülő részeken. 

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A Magyar népmesékről szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2022. januári lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

1807 júliusában erős brit hadiflotta hajózott Dánia felé, hogy elzárja a külvilág elől Zealand szigetét és rajta a fővárost, Koppenhágát. A hadihajókon huszonötezer katona utazott, nehogy félreértés adódhasson az expedíció végkimenetelét illetően. A dánok mélységesen felháborodtak, amire jó okuk volt, Dánia ugyanis szigorúan semleges politikát folytatott a majdnem szünet nélkül dühöngő napóleoni háborúk közepette, így ez a teljesen egyoldalú agresszió különösen barátságtalan lépésnek számított. 

A britek találkozóra hívták a dán koronaherceget, és előadták a követelésüket. Arra szólították fel VI. Frigyest, hogy haladéktalanul engedje át a teljes dán hadiflottát a brit koronának. Mint mondták, tulajdonképpen csak egyfajta kölcsönről van szó, idővel minden egyes hajót visszaszolgáltatnak. 

A koronaherceg és a főváros lerohanása 

Frigyes nem volt ijedős ember, ő maga is meglehetősen kanyargós úton jutott hatalomra. A király ugyanis ekkoriban névlegesen még az apja volt, bár már régóta teljesen alkalmatlannak bizonyult az uralkodásra. Súlyos skizofréniában szenvedett, téveszmékkel küzdött, időnként pedig béna, katatón állapotban vegetált. Az országban korábban a király udvari orvosa gyakorolta a tényleges hatalmat. Ügyes manipulátor volt: magához ragadta egy egész ország vezetését, miközben az egyébként angol származású királynét a szeretőjévé tette. A koronaherceget ilyen hatalmi viszonyok között nevelték, viszont rendhagyó módon szigorúan a francia felvilágosodás eszméi szerint. Nem a világtól elzártan, a saját elit körei foglyaként nőtt fel, hanem kötelező jelleggel polgári származású fiúkkal kellett megküzdenie az elismerését. A befolyásos orvos hatalmát egy puccs során Frigyes nagybátyja döntötte meg, de valójában Frigyes nagyanyja uralkodott. 

Ezt a helyzetet elégelte meg a koronaherceg. Amint 16 éves lett, ő is végrehajtotta a saját puccsát, és akit csak tudott, eltávolított a hatalom közeléből, majd ezek után ő uralkodott az apja nevében.  

A kalandfilmbe illő események csúcspontjaként a nagybácsi és az unokaöcs gyakorlatilag megverekedett egymással, és a fiatal koronaherceg néhány jól elhelyezett ütéssel szerezte vissza a trónját. Frigyes akkor sem hagyta magát megfélemlíteni, amikor a britek 1807-ben megérkeztek. Kijelentette, hogy esze ágában sincs átadni a hadihajóit, és a támadást egyenértékűnek tekinti egy hadüzenettel. 

A támadók ekkor partra tették a hadseregüket, és szabályosan lerohanták a Koppenhága körüli területet. A dán hadsereg megpróbálta megvédeni a hazáját, de a britek ellen nem sok esélyük volt. A hatalmas birodalom minden szegletében sikeresen hadat viselő, kiérlelt, gyakorlott hadigépezet hamar felőrölte az ellenállást. Egyetlen elsöprő rohammal megsemmisítették a dánokat, akik fejvesztve menekültek. Korabeli szemtanúk leírása szerint, ami ezután következett, annak semmi köze nem volt a világ vezető hatalmának állítólagos civilizáltságához. A dánok által nagy becsben tartott takaros temetőkben feltörték a sírokat, és a halottakról lelopták a velük eltemetett értéktárgyakat, majd amikor ez nem bizonyult elégnek, a lakosság ellen fordultak. Annak ellenére, hogy a fosztogatást a hadsereg halállal büntette, annak rendje és módja szerint megkezdődött a rablás.  

Betörtek a környék falvaiba, és vittek, amit bírtak: a nők láncait a nyakukból, a fülbevalóikat a fülükből szakították ki. 

Az első szisztematikus terrorbombázás

Ezalatt a hadihajók a tenger felől bekerítették Koppenhágát, és a brit hadvezetés ultimátumot intézett a dánokhoz. Eszerint ha nem adják át a flottájukat, Koppenhágát fogják bombázni. Politikai és hadviselési szempontból persze a brit birodalomnak nagyon is jó oka volt erre a támadásra. Óriási aggodalommal töltötte el őket Napóleon megállíthatatlan előretörése. A franciák addigra már gyakorlatilag egész Európát leigázták: csúfos vereségeket mértek a Habsburg Birodalomra, a rettegett porosz hadseregekre, és az oroszok sem tudtak nekik ellenállni. Az utolsó csepp a pohárban a katasztrofális friedlandi csata volt. Napóleon megsemmisítő vereséget mért az orosz seregekre, így a tilsiti békeszerződésben kénye-kedve szerint diktálhatta a feltételeket Európa nagyhatalmainak. Ezek a feltételek pedig kemények voltak. Poroszország elveszítette a területei felét, és csak az orosz cár közbenjárásának köszönhette, hogy egyáltalán megmaradhatott önálló országnak. Különösen kínos volt, hogy a francia császár fellépése, karizmája és sikerei csodálattal töltötték el a legyőzött I. Sándort. Csókkal köszöntötték egymást, napokig tárgyaltak, majd aláírták az egész Európa sorsát meghatározó szerződéseket. Ami viszont Nagy-Britanniát közvetlenül is fájdalmasan érintette, az az volt, hogy az oroszok kénytelenek voltak Napóleonnal szövetségben hozzájárulni a brit kereskedelem teljes európai blokádjához. 

Nyilvánvaló volt, hogy a francia seregek az észak-európai térség egyik legmeghatározóbb erejét, a dán hadiflottát is meg akarják szerezni a britek elszigetelése érdekében.  

Ez vezetett oda, hogy alig egy hónappal később Koppenhága nyolc kilométer hosszan húzódó falait, erődítményeit és kikötőjét hermetikusan elzárta a külvilágtól a győzedelmes brit sereg. Az ultimátum megfogalmazása szerint „amennyiben ezt az ajánlatot most visszautasítják, azt nincs többé mód megismételni. A zsákmányolt köz- és magánjavak a győztesek tulajdonába mennek át”. 

A büszke dánok megint nemet mondtak, így – több, mint 130 évvel az előtt, hogy Churchill lebombáztatta Drezdát, Kölnt, Frankfurtot és Budapestet is – megkezdődött az európai történelem első szisztematikus terrorbombázása. A hajóágyúk ontani kezdték Koppenhágára a különböző típusú lövedékeket. Nemcsak hagyományos ágyúgolyókat használtak, hanem kifejezetten a város lángba borítására szánt gyújtóbombákat is. Ezek olyan magas hőfokon égű tüzeket gyújtottak, hogy gyakorlatilag képtelenség volt eloltani őket. A hősiesen küzdő tűzoltócsapatok nemsokára szinte teljesen feladták a harcot, mert a bombák korábban elképzelhetetlen számban csapódtak be. Volt olyan megfigyelő, aki egyszerre több tucat lángcsóvát látott a levegőben. A támadás három éjszakán és négy napon keresztül folyamatosan a pusztította a várost.  

Az épületek jelentős része minden városrészben lángokban állt, leégett a katedrális, és súlyos károkat szenvedett a királyi palota is. 

Kép

Az angol flotta Koppenhágánál 1807 augusztusában. Ismeretlen eredetű festmény - Kép: Wikipédia

A pusztítás eredménye 

Mivel a már-már pökhendi módon büszke dánok a britek ajánlata ellenére sem voltak hajlandók kitelepíteni a lakókat, a bombázásnak rengeteg polgári áldozata lett. Körülbelül kétezer lakó veszett oda, köztük sok nő és gyerek, míg a várost védő körülbelül ötezer katona és polgárőr közül kétszázötvenen haltak meg. A védők persze próbáltak visszavágni: vörös izzásig hevített ágyúgolyókkal lőtték a támadókat, de így sem sok kárt tudtak okozni a brit flotta hajóiban. Azok pedig szünet nélkül lőttek, és még a lélektani hadviselést is a végsőkig fokozták, például az akkoriban újdonságnak számító, kezdetleges rakétákkal. Ezek az úgynevezett Congreve-röppentyűk ugyan viszonylag kevés tényleges kárt okoztak, de az elrettentő hatásuk komoly volt. Eredetük – szokatlan módon – Indiában keresendő. A brit hadsereg gyarmati háborúi során indiai ellenségeik használták ezeket a kissé ügyetlen szerkezeteket, majd a britek Angliában fejlesztették tovább őket a saját céljaikra. Egy fekete lőporral töltött vas hüvely végére robbanófejet szereltek, majd mindezt egy hosszú fa pálcára erősítették, és gyújtózsinór segítségével, párosával indították egy vas keretről.  

A röppentyűk kedélyes magyar nevük ellenére óriási rémületet keltettek, amint szikrákat és tüzet köpködve, hangos fütyüléssel becsapódtak, és tüzeket okoztak a város különböző pontjain. 

A dánok négy nap után megelégelték a pusztítást, és megadták magukat. Volt ugyan egy titkos tervük arra, hogy egy gyors gerillaakció keretében felgyújtják a saját hajóikat, ezt azonban – máig ismeretlen okból – nem sikerült végrehajtaniuk. A szokatlannak tűnő csöndben a brit hadvezetés ellátogatott az elpusztított városba. A házak még parázslottak, a síró anyák még a romok között keresgélték a gyerekeiket, amikor a küldöttség megszemlélte az eredményt. A dánok még ilyen körülmények között is hűvös, szinte kihívó udvariassággal fogadták őket: jegyeket osztogattak nekik, amelyeket bemutatva végigjárhatták az elpusztított területeket. Sokan felháborodtak a saját országuk érzéketlenségén és kegyetlenségén. Ahogy egy tengerésztiszt fogalmazott: „Rossz politika ez, és rossz cselekedet. Ezzel az erővel akár jóvá is hagyhatjuk Bonaparte minden cselekedetét”. Egy magas rangú főnemes szerint pedig „Nem a saját jól felfogott érdekeink pályáján haladunk, hanem olyanon, ami miatt az egész világ gyűlölni fog minket”. 

A kalózok és Wellington herceg 

A teljes dán hadiflottát elhurcolták a győztesek, minden mással együtt, amit a kikötőkben találtak, és a saját céljaikra felhasználhattak. A kikötői raktárakban és a hajókon talált árukat és tartalékokat vagy magukkal vitték, vagy egyszerűen felgyújtották, nehogy Napóleon kezébe kerüljenek. A szemlélődő dánok hitetlenkedő tekintetétől kísérve kilencvenkét zsúfolásig megrakott hajót indítottak útnak a brit szigetek felé. Október elején, amikor végleg hazamentek, egy fizikailag elpusztított, gazdaságilag megroppantott várost hagytak maguk mögött. 

A dánok persze revansot akartak venni, ezért a koronaherceg parancsára megkezdték a kalóz-szabadságlevelek kiadását. Egy-egy ilyen jogosítvány birtokosa – csakúgy, mint brit, amerikai vagy francia „kollégái” – szabadon kalózkodhatott a tengeren mindaddig, amíg az ellenség hajóit fosztogatta, ezért pedig részesedést kellett fizetnie a koronának. A környező tengereket járták még a  veszélyesnek tartott dán ágyúnaszádok is, de a szerepük inkább szimbolikus volt. Az erős brit hadihajókat nem tudták komolyan megszorongatni, bár annyit azért elértek, hogy sok kellemetlenséget okoztak nekik a tengeren. 

A támadás egyik parancsnoka Sir Arthur Wellesley, a későbbi Wellington herceg volt, aki pár év múlva legyőzte Napóleont.  

Érzékelte, hogy a saját hazájában is meglehetősen sokan felháborodtak egy semleges ország ilyen barbár lerohanásán. Mint sokszor hangsúlyozta, neki egyáltalán nem okozott örömöt Koppenhága bombázása, és kifejezetten kelletlenül adta ilyesmire a fejét. A büszkeség és az elégedettség ennek ellenére tetten érhető nála. Kedvenc gesztenyebarna lovát még csikókorában, a dániai hadjárat sikere után nevezte el Koppenhágának. Akkor is rajta ült, amikor nyolc évvel később megverte Napóleont Waterloonál. 

Tele vannak a kórházak daganatos betegekkel, sajnos egyre fiatalabb korosztállyal, ezzel párhuzamosan nagy sebességgel haladnak a magyar orvosi kutatások is. Mit látnak ebből a páciensek? 

Elképesztő információs robbanás zajlik most körülöttünk, ugyanakkor óriási a várakozás, emiatt nagy a nyomás rajtunk. Ha objektíven összehasonlítanánk egy beteg gyógyulási esélyét Magyarországon és mondjuk Németországban, bátran kijelenthetjük, hogy itthon a nemzetközi standardok szerinti legkorszerűbb gyógyítási eszköztár érhető el, sőt sok esetben sikerül a nemzetközi gyakorlatot megelőző stratégiákat is felállítanunk. A probléma itthon a diagnózisig eltelő idő, és az egymásra épülő diagnosztikus és terápiás lépések közötti „logisztikai” várakozás. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ez sem magyar jelenség: az öregedő társadalom és a felgyorsult életvitel mellett az egész világon képtelenek lépést tartani az ellátórendszerek a fejlődő orvosi technológia által kínált lehetőségekkel. Mindezek mellett az emberek nem vesznek részt a szűrővizsgálatokon megfelelő tudatossággal, sokszor még akkor sem, ha már fenyegető jelek is mutatkoznak. Pedig a drágának tűnő szűrővizsgálatok, az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás költségei eltörpülnek egy súlyos betegség számlájához képest. Miközben Peták István barátom és üzlettársam munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma már a személyre szabott onkológiai diagnosztika is széles körben elérhető hazánkban, sőt Európai mércével mérve is előkelő helyen állunk a TB-finanszírozás tekintetében.  

A mikrobiom területén melyek azok az új technológiák, amelyek reálisan elérhetők lesznek mindenki számára? 

Népegészségügyi problémákról beszélünk, és itt mindig az ember a kulcs, nem a technológia. Egy USA-ból hazatelepült rokonom keresett meg pár évvel ezelőtt azzal, hogy ő minden elérhető genetikai tesztet el kíván végeztetni, és az eredményeket alapul véve szeretne egészséges időskort megélni. Közben egészségtelenül élt, súlyfeleslege volt, mozgásszegény életmódot folytatott.  

Mielőtt bármilyen genetikai tesztet végzünk, az első lépés, hogy naponta 30 percet mozogj, úgy, hogy megizzadj, és gyökeresen alakítsd át a táplálkozásodat! Ne igyál alkoholt és cukros üdítőket, mondtam neki.  

Láttam az arcán a teljes döbbenetet és csalódottságot, hiszen ő egy genetikai teszttől várta az iránymutatást. Pedig vannak evidenciák, amelyek mellett a technológiai újdonságok is csak akkor segíthetnek, ha megértettük, hogy a túlfeszített és fogyasztásra berendezett életünket alapjaiban kell újragondolni. Hozzáteszem, hogy az már a szofisztikáltabb genetikai tesztek és a mikrobiomkutatás révén vált világossá, hogy a light üdítő hogyan tudja fenntartani az elhízást, miért fordulhat elő, hogy valaki túlsúlyos, mégsem magas a vérnyomása, vagy épp ellenkezőleg, esetleg mi a szerepe az allergiáknak. De még az ismeretlen eredetű autoimmun betegségek vonatkozásában is ki tudunk mutatni gócot a bélben, amelynek kiiktatása gyógyulást hozhat, illetve akár az anyagcsere-betegségek is visszafordíthatók. 

Ha valaki cukorbeteg lett, az nem azt jelenti, hogy mostantól rákerült egy gyógyszer-/inzulinsínre, amely mindenképp szakorvosi ellátást feltételez? 

Nem feltétlenül. Ha 2-es típusú cukorbetegség esetén valakinek rosszak a vércukor-értékei, akkor nem szabad félni a célzott gyógyszeres kezeléstől, vagy szükség szerint az inzulinterápiától. De az első perctől szem előtt kell tartani az oki tényezőket, amelyek az anyagcsere-folyamat egyensúlyzavarához vezettek. El kell kezdeni az életmódváltást, ami nem egyszerűen fogyást jelent, hanem a szöveti inzulinérzékenység csökkenéséhez vezető bélflóraváltozás helyreállítását kell megcélozni. Ennek csak tünete, és nem oka a súlytöbblet. 

Amikor ez sikerül, szinte kivétel nélkül el lehet hagyni az inzulint, és általában kis dózisú gyógyszeres kezelés is elég.  

Jól ismert jelenség, amikor műtét vagy kemoterápia miatt étvágycsökkenés és fogyás következik be a 2-es típusú cukorbetegnél, így elhagyhatóvá válik az inzulin, csökkenthetők vagy kihagyhatók az antidiabetikumok és a vérnyomáscsökkentők.  

Hogyan hat a kemoterápia a bélflórára? 

Hasonló radikális pusztítást végez, mint egy hosszan tartó antibiotikus kezelés, ami nemcsak a bélflórát, de a bőrt, a hüvelyflórát is érinti. A mikrobiom fajgazdagsága és összetétele alapján tudjuk megítélni, hogy milyen mértékű és jellegű a pusztulás, és ez a célzott regenerációt is lehetővé teszi. Az onkológiai kezelések sikerét sokszor befolyásolhatja az is, hogy a mellékhatások milyen mértékben rontják az életminőséget, és a kezelés alkalmazható lesz-e olyan hosszan és olyan dózisban, ahogy azt a terápia megkívánná. Úgy vélem, hogy a mikrobiomkutatás egy fontos, új közös nevező a természetgyógyászat tapasztalati és a hagyományos nyugati típusú orvoslás evidenciákon alapuló megközelítése között. Ennek az egyik első klinikailag is alkalmazható területe a daganatkezelés utáni rehabilitáció: a táplálkozás, a mozgás, az erőnlét, az életminőség javítása.  

Kép

Kép: Freepik

Mi lehet még alapvetően fontos számunkra a táplálkozás és a mozgás mellett? 

Az alvás. Ma már tudjuk, hogy a bélflóra összetételét közvetlenül is befolyásoló tényező a cirkadiánritmus változása.  

A rossz alvás az idegsejtek energiatárolását kórosan befolyásolja, ami függőséget alakíthat ki a magas szénhidráttartalmú ételekkel. A magasabb cukorbevitel szintén rossz irányba tolja a flórát, ezek egymást erősítő folyamatokként járulnak hozzá a metabolikus anyagcserezavar kialakulásához.  

Önök az elsők között alkalmazták a széklet mikrobiom-vizsgálatát. Mit lehet ebből megtudni? 

Meghatározható a bélflóra fajgazdagsága, látható, hogy milyen mértékű az eltolódás az ideálishoz képest az egyes baktériumcsaládok arányában. Megállapítható, hogy mekkora a kockázata a cukorbetegség kialakulásának, a bél-barrier sérülésének vagy a gyulladásos, daganatos betegségek megjelenésének. Fontos tudni, hogy ezek sok tényezőtől függő folyamatok, tehát az azonosított mikrobiom-eltérések fokozott kockázatot jelentenek ugyan, de önmagukban nem feltétlenül alakítják ki a betegséget.  

Megosztó téma a húsfogyasztás kérdése, főleg, hogy ez a hús már nem ugyanaz a minőség, amit a nagyanyáink vettek a helyi hentesnél. Okozhat-e gyulladásos állapotot a szervezetünkben? 

A válaszom egyértelműen igen. A napfényt soha nem látott, „csirkegyárakban” tápon nevelt csirke, amelyet ugyan nagyon egészségesnek gondolunk, és a különböző gyorséttermekben salátának nevezett, íztelen zöld vackok kombinációja nem segíti a bélflóránk fajgazdagságát. Hozzáteszem, abban is van csapda, ha valaki például paleo jellegű táplálkozást folytat. Nincs túlsúlya, kirobbanó formában van, mégis magas lehet a vérnyomása, vagy ízületi problémái lehetnek. Az oka ennek is a helytelen húsfogyasztás. A nagyszüleink nem ettek ennyi húst, és jobb volt a táplálkozásukban a magas nyers rosttartalmú élelmiszerek és a koncentráltabb energiatartalmú élelmiszerek közötti egyensúly. Érdemesebb tehát magasabb minőségű ételt fogyasztani, kevesebbet és ritkábban enni. A hozzánk forduló betegeknél jelentős probléma a kalóriadús, feldolgozott ételeken alapuló, rostszegény táplálkozás: gabonák, kenyérfélék és péksütemények mellett mindennapos a húsfogyasztás, és a hihetetlen mennyiségű finomított cukor, édesség és alkohol fogyasztása. Ezt kombinálják mozgásszegény, ülő életmóddal és stressz okozta alvászavarral.  

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a „recept” garantálja a krónikus betegségeket, legkésőbb 50 éves kor környékén. 

Mit jelent pontosan az inzulinrezisztencia? 

A kissé elhízott páciensnél a bizonytalan tünetek hátterében szinte mindig inzulinrezisztenciát találunk. Aki azt tapasztalja a harmincas éveinek derekán – vagy később –, hogy bár mindent ugyanúgy csinál, ahogy korábban, mégis hízik évente egy-egy kilót, pedig akár kevesebbet is eszik és rendszeresen mozog, nos, ez többnyire azért van, mert magas az inzulinszintje. A jelenség hátterében a vázizmok inzulinérzékenységének csökkenése áll, amit a baktérium-anyagcsere termékek vezérelnek. Ha vissza tudjuk fordítani a folyamatot, gyakorlatilag helyreáll az egyensúly, és megszűnik a cukorbetegség kockázata. Magyarországon úttörő kutatást végeztünk a bélflóra eltérései, az inzulinrezisztencia és a bélbetegségek tekintetében: vizsgáljuk, hogy a célzott életmód- és táplálásterápia hogyan tudja ezt befolyásolni. Ezek az anyagok még publikálásra várnak, de annyit előzetesen elárulhatok, hogy a sikerráta úgy 30 százalék, azaz minden harmadik hozzánk forduló páciens tud tartósan változtatni az életmódján, és ezek a betegek hosszú távon képesek elhagyni a gyógyszereiket, helyreáll nemcsak a szénhidrát-anyagcsere, de a magas vérnyomás elleni, az esetleges szorongásoldó kezeléseket vagy a savcsökkentő gyógyszerek szedését is fel lehet függeszteni. A siker kulcsa az, hogy sikerül-e megtalálni a páciens környezetében a támogató motivációt, ki tud-e törni az ördögi körből. Ahol ez hiányzik, és a környezet, a család, a barátok életvitele visszahúzó erő, ott hosszú távon szinte reménytelen eredményt elérni. Úgy érzem, ebben kell a legtöbbet fejlődnünk a saját klinikánkon is: támogató közösségek kellenek, keresnünk kell az ilyen típusú együttműködések minden formáját. 

Amikor a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban, honfitársaink mellett olyan afgánokat is kimenekített az állam, akik valamilyen módon segítették a magyarokat. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet hosszú ideig munkálkodott a közép-ázsiai országban. Az önök látóterébe is kerültek olyanok, akiket ki kellett hozni? 

Igen, a kimenekítésben mi is együttműködtünk. Van, aki könyvelőként dolgozott nálunk, a másik munkatárs orvos, ő vitte az egészségügyi programokat, amikor kórházaknak segítettünk, és egy projektvezetőt is kimenekítettek, akinek az volt a feladata, hogy kijárjon a helyszínre, és ott irányítsa, ellenőrizze a munkálatokat.  

A Segélyszervezet 2001 óta hajt végre humanitárius és fejlesztési programokat az évtizedek óta háborúktól sújtott országban. Nehéz volt meghozni a döntést a kivonulásról? 

A bölcsesség azt kívánta, hogy szüneteltessük a munkát. Ottani kollégák is jelezték, hogy kétségbeejtő, ami most Afganisztánban zajlik.  

Ön többször járt a térségben. Meglepődött azon, hogy a tálibok úgy kerültek hatalomra, hogy nem ütköztek nagyobb fegyveres ellenállásba? 

Nem kimondottan. Amikor ott jártam, azt tapasztaltam, hogy sokan nem igazán szerették az ottaniak közül, ahogy éltek. Ez a fajta erős külföldi jelenlét számukra a megszállással volt egyenlő. Ha tetszik, ha nem, hiába végeztek a különböző országok katonaságai humanitárius munkát, segítettek az újjáépítésben, a helyiek egy része nem így fogta ezt fel. Ennek az lett a következménye, hogy egy pillanat alatt összeomlott az egész rendszer. Nagy tanulságokat lehet ebből levonni, de nem vagyok biztos abban, hogy tanulni fog ebből a világ.  

Milyen következtetéseket érdemes levonni az ottani helyzetből? 

Hogy nem kell nekünk mindent átszervezni, megoldani.  

Nem szabhatjuk meg egy ország felépítését, politikai berendezkedését kívülről.  

Ha elfogadjuk, hogy a muszlim kultúra más, és nem kell belőle nyugat-európait varázsolni, akkor talán működhet a segítség. Ők nem akarnak hozzánk idomulni sem a saját hazájukban, sem miután átjönnek Európába. A nyugatiak pedig abban látják a megoldást, hogy még nagyobb toleranciát kell gyakorolni. Sok naivitást és a valóságérzet hiányát látom ebben.  

Több olyan esetről is keringenek történetek, amelyek arról szólnak, hogy a nemzetközi szervezetek által telepített infrastruktúrát a helyiek tönkretették. Ön mit tapasztalt, a fejlődő országokban a legjobb szándék mellett is meg tud rekedni a segítségnyújtás? 

Nem kell olyan infrastruktúrát oda vinni, amelyet nem tudnak beépíteni az életükbe, a kultúrájukba. Mondok egy példát: Srí Lankára vittek gyorsnaszádokat abból a meggondolásból, hogy ezekkel a csillivilli motoros hajókkal mennyivel hatékonyabban megy majd a halászat. Ment a tengeren néhány ilyen jármű, aztán egyszer csak összeverekedtek az emberek, mert akinek jobb hajó jutott, az több halat fogott. A végén kilyuggatták az egészet, és visszatértek a régi módszerhez. Az követett el súlyos hibát ebben az esetben, aki ezzel az ötlettel előállt! Nem európai gondolkodás szerint kell az infrastruktúrát sem építeni. Egyeztetni kell a helyiekkel, meg kell ismerni őket, meg kell tanulni a társadalmuk működését és azt, hogy mivel tudok valós segítséget nyújtani. Nem kell egyszerre hármat lépni, mindig csak egyet. Általában ott tudunk eredményesen dolgozni, ahol értjük a közeget. Az elmúlt harminc év tapasztalata az, hogy bizonyos értelemben Kelet-Európában és Közép-Ázsiában a magyar mentalitást jobban elfogadják, mint mondjuk a nyugat-európait vagy az amerikait.  

Mi ennek az oka? 

Mi nem akarunk ideológiát exportálni, megváltoztatni őket. Emellett az észjárást tekintve a magyar és a közép-ázsiai is furfangos ember, és amikor összetalálkozunk, jobban értjük egymást céljait. 

Harminc éve építik a társadalmat itthon és külföldön. Ugyanazokkal a célokkal és motivációkkal végzik a segélyszervezeti munkát, mint három évtizeddel ezelőtt? 

Az 1991-es alapszabályunkban két célt jelöltünk meg. Az egyik a különbségtétel nélküli segítségnyújtás humanitárius katasztrófák esetén, a másik, hogy nézzük meg azokat az okokat, amelyek a szegénységet létrehozzák, és próbáljunk megoldásokat találni. Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, azt kell mondanom, hogy alapvetően nem változott semmi, mert ezek a célkitűzések a mai napig érvényesek. Ott vagyunk külföldön is a katasztrófáknál, sok tapasztalattal és elismeréssel gazdagodtunk, itthon pedig egy spontán segítségnyújtás felől közeledve eljutottunk oda, ami számunkra a konzervatív gondolkodást jelenti a szociális munkában. 

Segíteni is lehet konzervatív vagy liberális megközelítésből? 

Hogyne! A liberális szemlélet azt szorgalmazza, hogy alanyi jogon adjunk segélyt, ne kérdezősködjünk, ne kérjünk semmit számon, csak adjuk oda azt, ami kell.  

A konzervatív felfogás ezzel szemben azt mondja, hogy ha én adok neked valamit, akkor azért nem csak nekem, hanem neked is dolgoznod kell.  

A segítségnyújtás nem lehet egyoldalú, a másiknak is részt kell vennie a saját élete alakításában. Ez a „valamit valamiért” elv az oktatásban sem világos mindenki számára, aki szociális munkát tanul. 

Miért nem elég egyszerűen csak odaadni, amire szükség van? 

Ha valaki csak segélyt kap, benne marad a nyomorúságban, elveszíti az ambícióit, a felelősségtudatát, és így szocializálódnak a gyerekei is. Ez rossz jövőt épít! Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy a szociális segély egyik feltétele például, hogy a gyerek iskolába járjon. Bevezettük a tallérrendszert, ami azt jelenti, hogy ha valaki plusz munkát vállal, például kiemelten foglalkozik a gyerekeivel, akkor tallért kap, amelynek megneveztük az értékét. A tallérért lehet kapni például új ruhát, mozijegyet, színházjegyet. Volt olyan édesanya a Családok Átmeneti Otthonában, aki azt mondta, hogy szeretne elmenni színházba, és ez 10-12 tallérjába került. 

Egy segélyszervezet lelkét az emberi sorsokra adott reakciói adják. Emlékszik az első emberi történetre, amely megérintette a karitatív tevékenység során? 

Akkor még formailag nem is voltunk segélyszervezet, de már elkezdtünk szerveződni. Kozma Imrével beszéltem erről, aki bátorított és megerősített abban, hogy szükség van a szervezetre. A Zugligeti templomban és Csillebércen is elkezdtünk meditatív zenei alkalmakat szervezni. Bejöttek a sátorba százan-százötvenen. Az egyiknek gyógyszer kellett, a másik tőlünk szeretett volna hazatelefonálni a szeretteinek, hogy a bántalmazója nehogy beazonosítsa. De sok szép történetre emlékszem. Például amikor elindult a romániai forradalom, és elkezdtük az első konvojokat szervezni, Beregfürdőn volt egy nemzetközi tanácskozás, amelyen segélyszervezeti munkatársak is részt vettek. Délután megérkeztek a teherautók, mert ott is fel kellett pakolni dolgokat, és el voltak képedve, hogy milyen gyorsan reagálunk az eseményekre.  

Érezni kell a pillanatot, amikor lépni kell. 

Ezen a területen van, hogy az ember hiába érzi, mikor kell lépnie, mégsem tud. Mennyire van jelen a segélyszervezet életében a tehetetlenség? 

A szociális munkára jellemző, hogy vannak benne buktatók, kudarcok, hiszen megpróbáljuk a magunk gondolatvilága szerint a másik életét befolyásolni, és nem mindig találkozik a két nézet.  

Mekkora a felelőssége ebben a szociális munkásnak? 

A munkatárs kétféle hibát követhet el. Az egyik, hogy nagyon engedékenyen jár el, a másik, hogy prekoncepcióval áll neki a munkának, és megpróbálja a saját ötlete szerint elmondani, hogy mit kéne csinálni. Izgalmas feladat megtalálni az egyensúlyt, mert a célunk az, hogy segítsünk a másiknak felkapaszkodni, de ez nem mindig sikerül. Vannak olyan esetek, amikor be kell látni, hogy csak vegetálásra van lehetőség, tehát abban segíthetünk, hogy életben maradjon a másik. A hajléktalanellátásban sokszor el kell fogadnunk a tényt, hogy nem tudunk nagy változásokat elérni, csak megőrizni az emberek életét, és bizonyos pillanatokban szebbé, értelmesebbé tenni azt. Az igazi nagy kihívás az, amikor például olyan családdal dolgozunk, amelyik családok átmeneti otthonában él. Több mint százhúsz ilyen intézmény van Magyarországon, és másfél évig lehet egy helyen lenni. Ott sokszor azt látjuk, hogy vándorol az anyuka az intézmények között, a gyerek pedig így szocializálódik, nem látja, hogy a szülő dolgozna. Ezt a láncot meg kell szakítani! Ekkor találtuk ki a központi projektünket, amely Kastélyosdombó településhez kapcsolódik. Ennek keretein beül megkérdezzük a családokat, nem tanulnák-e meg a háztáji gazdálkodást, az apró jószággal való dolgozást. Mert ha igen, segítünk nekik letelepedni egy általunk rendbe rakott házban. 

Kép

Lehel László - Kép: Jónás Jácint

A Kastélyosdombó-projektet sikertörténetnek látja? 

Úgy gondolom, hogy az! Szép számmal vannak, akik eljöttek az állami rendszerből, és dolgozni kezdtek. Hetente értékeltük a tevékenységüket, megvoltak a célok, tartottunk elméleti és gyakorlati oktatást. Létrehoztunk sajtműhelyt, vannak fóliasátrak, az ott élők mezőgazdasági tevékenységet végeznek. A paradicsomot, hagymát eladjuk helyi vállalkozásoknak, éttermeknek. Létrehoztunk vendégházat, oda is kell ember, aki rendben tartja és felügyeli. Úgy kell elképzelni ezt a programot, mint egy gazdaságot: meg kell etetni az állatokat, ahhoz fel kell kelni, és nem lehet azt mondani, hogy túl korai az ébresztő! Volt, aki azt mondta, hogy hétkor nem tud felkelni, mi pedig erre azt válaszoltuk, hogy azért próbálja meg. Amikor egy hét után sem sikerült neki, akkor világossá vált, hogy nem tudunk többet segíteni.  

De olyan is volt, aki első nap nyolcra jött, második nap hét után kicsivel, a harmadik napon pedig pontosan érkezett.  

A felelősségérzetből és az ambícióból kell valamit visszahozni, és ha ez sikerült, tovább kísérjük a család életét. Ez a projekt jól mutatja, hogy mit jelent az, amikor az osztogatás helyett a fejlesztésre helyezzük a hangsúlyt.  

Hogyan hatott a világjárvány a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet életére? 

Egyértelműen felértékelődött a digitális képzés szerepe, különösen a szegregátumokban, ahol arról, hogy mondjuk laptopról bekapcsolódik a gyerek a távoktatásba, szó sem lehet. Az iskolai tananyagért nem mentek el, ezért lefénymásoltuk a feladatokat, és odatettük az ajtóhoz. A folyamat következő szakaszában összeszedtük a gyerekeket, és nyári képzésen segítettük őket a tananyag pótlásában, még hétvégeken is. Igyekszünk minden lehetséges formában elérhetők lenni. Az utóbbi időben egyre több olyan település van, ahol próbálunk a jelenlétünkkel közel kerülni a problémához. 

Ez mit jelent? 

Olyan egyszerű dolgokra kell gondolni például, hogy minden megszületett gyerekről tudni szeretnénk, hogy megismerjük a körülményeiket, és figyeljük, hogy mikor és milyen módon kell esetleg beavatkozni. Ez egy újfajta megközelítés, nagy reményeket fűzök hozzá.  

Nem teszi a rászorulókat ellenségessé az, hogy odamegy valaki, aki azt lesi, mikor avatkozzon bele az életükbe? 

A legelső gondolatuk mindig az, hogy jön a segélyszervezet, és elkezd osztogatni. Kell egy kis idő, mire megértik, hogy nem erről van szó.  

Jobban mondva erről is lehet szó, de abban nekik is együtt kell működniük. Először értetlenek, aztán csinálni kezdik, amit kell, hogy hozzájuthassanak ahhoz, amit szeretnének.  

A határon túli területeken is erős az Ökumenikus Segélyszervezet jelenléte, a kárpátaljaiaknak több gyűjtést is szerveztek a közelmúltban. Milyen célcsoportokkal foglalkoznak Ukrajna területén? 

Segélyszervezetünk a megalakulása óta jelen van Kárpátalján, az 1998. évi nagy árvíz utáni újjáépítési munka hatékony végzése érdekében önálló irodát nyitottunk Beregszászon, amelyet azóta is működtetünk. Gyerekek oktatásában segítünk, de foglalkozunk idősekkel is. Szép számmal vannak olyanok, akiknek nincs támogató családi hátterük. Ahol például tudjuk, hogy a gyerek Magyarországon él viszonylagos jólétben, azokban a családokban törődnek az idősekkel. De sokan egyedül vannak, magukra maradtak a szörnyen alacsony nyugdíjukkal. Ezen a területen a segélyezés is gyakrabban előfordul.  

Külföldön hol nyújtanak még segítséget? 

Az elmúlt harminc évben negyven országban fordultunk meg, és vannak olyan helyek, ahol folyamatosan jelen vannak munkatársaink. Afganisztánban hosszú ideig tevékenykedtünk, de ahogy korábban is említettem, ott most szünetel a munka. Irakban komoly stábunk van, három állandó munkatárssal és mintegy húsz helyivel. Millióeurós projekteket viszünk, iskolát építünk, víz- és áramhálózatot hozunk rendbe. 

Ezekre a gondolatokra szoktak ugrani a rosszindulatú hozzászólók azzal a kérdéssel, hogy „Miért nem a magyar infrastruktúrába ölik a pénzt, itthon nem lenne jobb helyen?!”. 

A menekültválság idején Európa egyik legfontosabb célja, hogy minél előbb visszatelepülhessenek a helyiek, és elinduljon ott az élet. Mert a menekülttáborokban reménytelen a helyzet, minden nap emberkereskedők ólálkodnak ott, akik azt mondják: „Hagyjátok itt ezt az egészet, elviszlek benneteket Európába!”. Ahhoz, hogy helyben tudjunk segíteni, gyorsan kell cselekednünk, hogy lássák a reményt, és részt akarjanak venni az újjáépítésben. Ez Magyarország érdeke is.  

Önök ott vannak természeti katasztrófáknál, ahol akkut helyzetekre reagálnak, és ott vannak a mindennapi nyomorban is, ahol sok kallódó élettel találkoznak. Euforikus és rettenetesen fájdalmas érzéseket is megtapasztalnak. Mennyire fontos érzelmi falat húzni ahhoz, hogy az ember jól tudjon segíteni? 

Mindenképpen kell. Ha nagyon bevonódnánk a folyamatba, az rossz irányba vinne bennünket, mert akkor egyéni igényekre próbálnánk válaszolni, és nekünk nem ez a dolgunk. Az a feladatunk, hogy ne vigyünk konfliktust a környezetbe, hanem próbáljunk olyan egységes megoldásokat találni, amelyek nem szülnek például féltékenységet a rászorulókban.  

A katasztrófáknál az ember egy idő után megedződik. 

Tudja, hogy mire kell felkészülni, milyen visszatérő gondok lesznek, mi lesz az első nap problémája, mi lesz a harmadik napon a gond és így tovább. Ezekben a helyzetekben komoly munka a segélyezés struktúráját összerakni, mert egy hét után már annyi segély jön, hogy nem tudják hatékonyan szétosztani. Meg kell szervezni a raktározást, elosztást, kategóriákat kell megállapítani, igazolványokat kiadni például arról, hogy az egyiknek az egész házát elvitte az árvíz, a másiknak pedig „csak” a húsz százalékát. Hogy jól menjen a munka, nem elég az, hogy gyűjtünk valamit, és odavisszük. Nem velünk történt, de sokszor előfordult, hogy hoztak ruhát, és kiderült, hogy nem kell ruha, inkább az összeomlott fészert kell rendbe tenni, önkéntes ácsbrigádra lenne szükség. A felebaráti szeretetnek, a keresztény elkötelezettségnek, a tudásnak, az ismeretnek, a szakmának egyensúlyban kell lennie, mert ha valamelyiket mellőzzük, az lelketlenné teszi a munkát. Ugyanakkor, ha az érzelmek vezérelnek, nem lesz professzionális segélyszervezeti tevékenység, hiszen a józan észre ezen a területen is nagy szükség van.