Magyarországi magyarként hogyan tudunk segíteni a bajba jutottaknak?

Többféleképpen is: egyrészt adományozás által, másrészt önkénteskedéssel.

Nagyon sokan kezdtek gyűjtésbe. Hogyan döntsük el, kinek adományozzunk?

Fontos, hogy a segítségnyújtás koordinált legyen – ezt a karitatív szervezetek biztosítják, amelyek a helyszínen dolgoznak, és megfelelő helyismerettel rendelkeznek. Többek között biztonságos szállások kialakításával foglalkoznak a kormánnyal együttműködve, ahol ellenőrzött körülmények közt tudják fogadni a menekülteket. Emiatt elsősorban a szervezetek adománygyűjtéséhez érdemes csatlakozni.

Miket célszerű adományozni?

A leghatékonyabb eszköz a jelenlegi helyzetben a pénzadományozás – az összeget a szervezetek arra fordítják, amire a legnagyobb szükség van, és amit adott esetben a helyszínen is be tudnak szerezni.

Ha a sok kisebb tétel összeadódik, akkor akár egy kamionnyi élelmiszer is összegyűlhet, amit sokkal hatékonyabban célba lehet juttatni. Az Ökumenikus Segélyszervezet például a válság első hétvégéjén 28 tonna élelmiszert vásárolt az adományokból és vitt ki Ukrajnába, amelyből praktikus csomagokat állított össze. A pénzbeli adományozás ráadásul nagyon kényelmes is: megtehetjük telefonon, a 1353-as adományvonal hívásával és interneten, a segelyszervezet.hu oldalon is, ami mindössze csak pár kattintás.

Ezen kívül lehetséges természetbeni adománnyal is segíteni.

Mire ügyeljünk még adományozáskor?

Először is tájékozódjunk, hogy az adott szervezet miket gyűjt és hol, illetve hogy mikor tudjuk azt leadni, hogy ne terheljük őket a kérdéseinkkel. A jelenlegi helyzet ugyanis rengeteg emberi segítséget igényel, nagyon sok most a tennivalójuk.

Kárpátaljára egyébként tartós élelmiszert viszünk, mivel ott élelmiszerhiány alakult ki, a hazánkba érkező menekülteket pedig elsősorban azonnal fogyasztható élelemmel látjuk el.

Főleg olyat gyűjtünk, amit könnyen lehet szállítani: a konzervek, dobozos ételek, bébiételek, liszt, étolaj, babaápolási és higiénés szerek.

Önkéntesként miben tudunk segíteni?

Erre a szervezeteknél lehet jelentkezni, nálunk az [email protected] címen. Az önkéntesek az adományok fogadásában, a karitatív szervezetek határnál felállított segítőpontjainál is feladatot tudnak vállalni, és hamarosan a krízisszállásokon is nagy szükség lesz rájuk.

Sokan ajánlanak fel szállást a menekülteknek, nekik mit tanácsol?

Egyelőre elegendő, nagy férőhelyszámú szállás áll rendelkezésre mind a szervezetek, mind az egyéb felajánlások révén, de ha ezek megtelnek, szükség lehet a civilek segítségére is. Minden karitatív szervezet létrehozott egy e-mail-címet, amelyen keresztül szállást lehet felajánlani. Aki így tenne, az mindenekelőtt gondolja végig, mit tud vállalni, hogy azt egy hét elteltével is tudja biztosítani.

Akármilyen cikket olvasok a munkahelyi nehézségekről, a karrierizmusról, néha már a hobbikról is, a legtöbben szerepel a kiégés témaköre. Korábban azt gondoltam, engem ez a jelenség nem érhet el, hiszen nem vagyok munkamániás, nem dolgozom napi 10-12 órákat, tudom, hol a határ a hivatásom és a magánéletem között. Tévedtem.

Kiégés egy világjárvány árnyékában

A koronavírus-járvány és annak minden következménye jól érezhetően rányomta a bélyegét a munkavállalók mentális egészségére.

Korábban nem látott módon nőtt világszerte a kiégéssel küzdők száma, és míg egyeseknél teljesen új jelenségként ütötte fel mindez a fejét, másoknál „csupán” felgyorsította a korábban már elkezdődött folyamatot.

Az otthoni munkavégzés egyértelműen negatívan hatott sokakra, akik korábban bejártak a munkahelyükre, és míg az elmúlt évtizedekben a kiégésről többnyire a nagy vállalatok vezetőivel kapcsolatban hallhattunk, az elmúlt két évben jól láttuk, sőt akár tapasztaltuk is, hogy válogatás nélkül bárkit érinthet a probléma. Nem is meglepő, hogy napjainkban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hivatalosan is betegségként tartja számon.

A kiégéses tünetek nálam is a Covid berobbanása utáni hónapokban erősödtek fel. Egy korábbi munkahelyváltás, az állandó megfelelni vágyás, a „szeretnék jó lenni” érzése, majd a járvány által előidézett, véget nem érő napokat eredményező home office, az állandó online meetingek és telefonos egyeztetések, az estékbe nyúló munkaidő meghozták a nem várt hatást. Hosszas őrlődés után végül kiléptem ebből a helyzetből, amelyet már a magánéletem is megsínylett. Minden lehetőséget számba véve az életem mellettem döntöttem, és azt hittem, egy csapásra megkönnyebbülök, azonnal visszakapom az idegeskedéstől, feszültségtől és borúlátástól mentes optimista, pozitív énem. Mint utólag kiderült, nem volt ilyen egyszerű a dolog.

A kiégés, de sok egyéb mentális probléma megelőzése kapcsán is alapvető dolog lenne tudomásul vennünk, hogy a jóllétünkért mi magunk vagyunk a felelősek.

És jó, ha időben észrevesszük azokat a jeleket, amelyek a kiégés kezdeti tüneteire utalhatnak. Ha már ezen a szinten változtatunk, például meghúzzuk a vonalat a munka és a magánélet között, elegendő időt szánunk a minőségi pihenésre és kikapcsolódásra, akkor elkerülhetjük a későbbi nehézségeket. Ezt persze rendkívül nehéz megtartani, ha az ember kényszerből otthonról dolgozik. A TINYpulse vállalat 2021-es, főként az Egyesült Államokra kiterjedő felmérése is alátámasztja ezt: az eredmények szerint a távolról dolgozók 86 százaléka tapasztalt kiégéses tüneteket a járvány időszakában. A folyamatot sajnos az sem segítette, hogy az enyhítések és a szigorítások viszonylag gyakran követték egymást. A Monster.com álláskereső oldal 2020-as vizsgálata szerint is ronthatja a helyzetünket az otthoni munkavégzés: a home office-ban dolgozó megkérdezettek 69 százaléka tapasztalt kiégéses tüneteket a pandémia idején, ez a szám 35 százalékkal magasabb, mint azt megelőzően volt.

Előtérben a házi megoldások

Mindenkinek más módszerrel sikerülhet túljutnia a kiégés tünetein, de ami talán a legfontosabb: összpontosítsunk a saját életkörülményeinkre. Nem feltétlenül jó, ha gondolkodás nélkül ezernyi új dologba vágunk bele, és lecseréljük a szokásainkat, inkább tisztázzuk magunkban, honnan hová szeretnénk eljutni, és bontsuk apró lépésekre a folyamatot.

Nekem a visszavonulás, a részleges elcsendesülés és egy új hobbiban való elmélyülés segített.

Amikor felszabadult az időm, rendrakásba, rendszerezésbe, lomtalanításba kezdtem, vagyis a „gyógyulási” folyamatot kívülről, a holmijaim elrendezésével kezdtem. Emellett igyekeztem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek igazán érdekelnek és feltöltenek, de észrevettem, hogy míg azelőtt mindig olvastam valamilyen könyvet, most akármilyen történetbe is kezdtem bele, nem tetszett, így sorra tettem vissza a köteteket a polcra. Azt gondoltam, nem az aktuális lelkiállapotomnak és kedvemnek megfelelőt választottam, biztosan ezért nem megy az olvasás, ami egyébként kedves elfoglaltságom. Idő kellett, hogy rájöjjek: nem a könyvekkel és a szerzőkkel van a baj, hanem velem.

Annyira elfáradtam mentálisan, hogy képtelen voltam bármilyen történetet is befogadni, sőt azt éreztem, megőrülök, ha valaki más elbeszélésében kell elmerülnöm, mert egyszerűen nem érdekel. Megijedtem, de tudtam, idő kell, hogy visszataláljak a normális kerékvágásba, így egyszerűen átadtam magam ennek a (látszólag) sehova sem mutató folyamatnak, és hagytam, hogy semmi se tetsszen, semmi se legyen jó, semmi se villanyozzon fel. Hogy ne tudjam elolvasni az amúgy érdekes témájú cikkeket, hogy ne tudjak kinyitni egy könyvet sem, hogy idegesítsen a közösségi média, hogy elfáradjak minden ott látott tartalomtól, és hogy eljussak egy olyan pontra, amikor kimondom: idáig jöttem, most már tényleg le kell lassítanom. Mert úgy tűnt, hiába változtattam, nem változott semmi. Bár nem voltak már munkahelyi teendőim, napi megbeszéléseim, és sokfelé szakadós feladatköreim, nem tudtam megállni, pörögtem tovább a jól megszokott módon, míg el nem döntöttem, hogy új, a kikapcsolódásomat elősegítő dologba kezdek.

Mindfulness egy új hobbival

A szabadidőmnek köszönhetően vidékre utaztam a családomhoz, hogy velük legyek és pihenjek, az út előtt pedig hirtelen felindulásból megvásároltam életem első gombolyag fonalát és kötőtűjét, hogy belefogjak valamibe, ami különösen érdekelt, és amitől titkon változást reméltem.

Szerencsére volt segítségem, így el tudtam sajátítani az alapokat, és a kezdeti sutaságokon túllendülve, karácsonyhoz közeledve már életem első sálját kötöttem. Ettől fogva a mindennapjaim része lett a kötés, amit azóta is előszeretettel művelek, és nemcsak rajongásból, hanem célzottan lassulás, fejszellőztetés gyanánt is. Eleinte meglepődve tapasztaltam, mennyire megnyugtat ez a tevékenység, elűzi a feszültséget, az aggodalmakat, és megtisztítja az elmém. Ami pedig az olvasást illeti, a korábbi mennyiségorientált magatartásomat lecseréltem egy lazább és szabadabb hozzáállásra. Végül egy év telt el sikertelen próbálkozásokkal, leginkább önsegítő könyvek tanulmányozásával, aztán egy nap, egy különleges kortárs kötetnek – és persze az eredményes lelassulásnak – köszönhetően megtört a jég, az olvasás pedig teljesen új élményként hatott rám.

A nehézségeken mindig túl lehet lendülni, a lényeg, hogy megtaláljuk azt a módszert, amely nekünk a legjobb, hogy odafigyeljünk önmagunkra és a jelzéseinkre, hogy ne akarjuk siettetni azokat a folyamatokat, amelyekre bizony tetemes időt kell szánnunk.

A kiégés fogalma Herbert J. Freudenberger nevéhez fűződik, aki 1974-ben egy tanulmányban írt először a burnout stress syndrome-ról. A pszichoanalitikus így definiálta a kiégés jelenségét:
„A burnout szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Egy másik jelentős szakértője a témának Christina Maslach kaliforniai szociálpszichológus, aki szerint három faktornak kell egybeesnie a kiégés kialakulásához: ezek az érzelmi kimerültség, a cinizmus és a közöny.

Felhasznált források: pozitivpedagogia.hu, cnbc.com, bbc.com

Összefogtak az önkéntesek

„Most vezetem először ezt a kocsit” – jegyzi meg Miklós, miközben rázkódunk az autópályán. A szél olykor megbillenti a magas furgont, amit annyira megpakoltak adománnyal a Klebelsberg Kultúrkúria előtt, hogy az ajtót csak a klasszikus „Gyorsan húzd el a kezed, és csukd be az ajtót!” módszerrel lehetett bezárni. „Szerintem jól csinálod!” – nyugtatom meg útitársamat, akit alig tíz perce ismerek. Félórája még azt sem tudtam, hogy a napot az ukrán–magyar határon fogom tölteni, de Miklós reggele is legalább ilyen spontán alakult.

Papos felé tartunk. A Budapesttől két és fél órányi autóútra lévő községről nem sokat hallhatunk a hírekben, hiszen nem határmenti település, de az akció szervezőjének jelezte a polgármester, hogy szükség lenne adományra, mert menekülteket szállásoltak el a közösségi házban, a civilek pedig ennek hatására pillanatok alatt szervezkedni kezdtek. „Honnan van a furgon?” – kérdezem Miklóst. „Egy srác hagyta itt, leadta a kulcsot meg a forgalmit a portán, és mondta, hogy három napig használhatják nyugodtan az önkéntesek” – magyarázza a kétgyermekes édesapa, aki a II. kerület Facebook-csoportjában talált rá a felhívásra, hogy segítőket keresnek. „Eredetileg két kocsival mentek volna, de a poszt hatására többen felajánlották az autójukat, és megkérdezték reggel, hogy tudná-e valaki vezetni ezt. Jelentkeztem” – folytatja Miklós, akitől azt is megtudom, hogy Paposon több családot is elszállásoltak, sokan a földön aludtak, nekik gyűjtöttek többek között matracot, ágybetétet, élelmiszert.

Gondolataimba merülve nézek ki az ablakon, szemem vibrálva követi az elsuhanó szabolcsi almafákat. Az úton persze szóba kerül a háború, hogy egyikünk sem gondolta volna néhány nappal ezelőtt, hogy útitársak leszünk egy ilyen akcióban.

Az önkéntesek egyik legnagyobb erejét ezek a feltétel nélküli bizalmon alapuló, gyorsan szövődő, mégis erős kapcsolódások adják, amelyek sűrű szövetében idegenek úgy bánnak egymással, mintha barátok lennének.

„Összetartó közösség vagyunk”

Amikor begurulunk Paposra, már javában zajlik a pakolás. Helyiek és messziről jött önkéntesek csatárláncba rendeződve egymásnak adogatják a zsákokat, dobozokat.  

Kép

Helyiek és önkéntesek pakolják az adományokat Paposon - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

A mintegy kilencszáz lelket számláló község polgármesterétől megtudom, hogy elsősorban matracokra, plédekre, párnákra volt szükség, emellett tisztálkodási szerek, tartós élelmiszer, gyerekjáték is jól jön a menekülteknek.

Elmondja, hogy a helyi közösség rendkívül összetartó. Van is mire büszkének lennie, a településen nagy az összefogás, folyamatosan érkeznek a felajánlások, és sokan személyesen is eljöttek, hogy kivegyék a részüket a munkából.

„Mi nem határmenti település vagyunk, tehát a háborút még nem érzékeljük, csak azt, hogy jönnek emberek, akik nagyon el vannak keseredve, hogy otthagyták életük munkáját. Sírnak, ott maradtak családtagok, szülők, testvérek, csak egy bőrönddel jöttek” – mondja Illés Béla. A polgármesternek Bocskor Viktor lelkész jelezte a háború kitörésének napján, hogy a gyülekezetéből többeknek szállásra van szüksége. „A közösségi házat ajánlottam fel erre a célra – folytatja a polgármester. – Nagyon nehezen indult a dolog, polifoamot, WC papírt, egyéb praktikus dolgokat kellett szerezni, ami a napi szükségletekhez kell. Az egyik barátom kötött össze Tamással, aki szólt Szalay Krisztinának, hogy gyűjtésre van szükség, ami láthatóan jól sikerült. Ez most tűzoltás, amikor kitört a háború, azonnal kellett cselekedni" – hangsúlyozza Illés Béla, majd hozzáteszi azt is, hogy most már szerencsére az előretervezésre is egyre jobban tudnak koncentrálni.

„Nem könnyű a helyzet, hiszen valahogy meg kell oldani az életüket, munkahelyet kell teremteni, ha itt maradnak huzamosabb ideig, élniük kell. A gyerekeknek óvodába, iskolába kell járni, ebben is segíteni kell, és tudunk is segíteni” – fűzi hozzá a település vezetője.  

Felfedezem Szalay Krisztinát a sürgölődők között. Az ismert színésznőben érezhetően erősen munkálkodik a tenni akarás. Ennek a II. kerületi civil kezdeményezésnek is ő a fő koordinátora. Szeretném faggatni arról, hogyan tudott ennyi embert ilyen rövid idő alatt mozgósítani, de erre csak később lesz lehetőségem, mert a pakolás végeztével tovább terelnek a menekültek szálláshelye felé, amely csak pár perc gyaloglásra van attól a helytől, amelyet ideiglenes raktárként használhat a közösség.

„A tieid, ha elesnek, akkor is a te kezedbe esnek”

Ahogy közeledünk, a házból beszédfoszlányok szűrődnek ki, minden lépéssel egyre tisztábban kivehető, hogy odabent istentisztelet zajlik. „…Eleshetnek ezrek, tízezrek körül járhat a veszedelem, de a tieidet nem éri, és a tieid, ha elesnek, akkor is a te kezedbe esnek, ami az üdvözítő kéz” – imádkozik a lelkész.

Körbenézek a teremben. A látvány sokkoló. Korábban csak a keményen dolgozó önkénteseken keresztül éreztem meg személyesen a konfliktust, de a közösségi házat látva már arca is lett a háborúnak. Rögtön a gyerekekre téved a tekintetem, akik a földön lévő matracokon játszanak. Szüleik lelki vezetőjük szavaira figyelnek, férfiak és nők, idősek és fiatalok keresnek vigaszt a lelkész szavaiban. Az alkalmat közös énekléssel zárják. Megrendítő, ahogy ukrán állampolgársággal rendelkező hazámfiai magyarul énekelnek Paposon, mit sem tudva arról, hogyan alakul majd a jövőjük. Ekkor tudatosul bennem igazán, hogy ezt a háborút nem sikerült elkerülnünk, a magyarok már most benne vannak. „Fogadj engem, Jézus, mindig közelebb” – éneklik tiszta szívvel a hívek anyanyelvükön.

Kép

Menekült hívek imádkoznak Paposon - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

Bocskor Viktor az Evangéliumi Keresztyén Egyház lelkipásztora, aki húsz évvel ezelőtt érkezett Kárpátaljáról Paposra, azóta ingázóként éli az életét, a háború kitörése előtt két napot a községben töltött, ötöt pedig Kárpátalján. „Ez a gyülekezet, akiket itt lát, Kárpátalján volt. Ott gyűltünk össze hetente többször. Ezek az emberek régóta ismerik egymást, korábban töltöttünk már együtt csendes heteket, amikor a Bibliáról és Isten igazságáról beszélgettünk. Ezek az alkalmak ahhoz segítettek minket hozzá, hogy a jelenlegi együttlét ne legyen terhes nekik. Persze, amikor régebben összegyűltünk, akkor nem ebben a bizonytalanságban találkoztunk, mindenki tudta, hová megy haza. Visszafelé már nem tekinthetünk, pedig szeretnénk! Nem a vágyaink miatt nem lehetséges ez, hanem azért, mert az otthon egyelőre kilátástalan. Ezért most fölfelé tekintünk, hogy Istenem, mit mutatsz tovább” – mondja a lelki vezető, aki úgy tekint vissza a gyülekezet elmúlt tizenhat évére, hogy Isten így készítette fel őket arra, ami most jön.

„Csütörtök éjféltájban érkeztünk Beregszász járásból. Sokáig gondolkodtunk azon, hogy nekiinduljunk-e, és abban, hogy végül így döntöttünk, az Istenhez való viszonyulásunk is benne van."

„A hívő embereknek elsősorban azt kell nézniük, hol tudják az Istent szolgálni, a másik, hogy mi a rá bízottak érdeke, a harmadik pedig a gyülekezet. Nem volt semmi tervünk, nem hittük volna, hogy ez bekövetkezik, sokat imádkoztunk, hogy ez ne történjen meg. Szeretnénk nagyon visszamenni, de ez a körülményektől függ” – meséli egy kárpátaljai édesapa.

Ahogy a családok szemébe nézek, szomorúságot és nyugalmat látok, utóbbit azért, mert összekapaszkodnak, érzik a közösség megtartó erejét. Amikor több tucat menekültet közösségi házban szállásolnak el, ott nincs intim szféra, nehéz az elvonulás, sokat számít, hogyan alakulnak az emberek közötti kapcsolatok. Ebben a közösségben azonban senkinek nincs félnivalója, olyan, mintha egy nagy család együtt jött volna át a határon. A lelkipásztor csütörtök reggel írt a gyülekezetnek, hogy még mindig nyitva a határ, jöjjenek, amíg át tudnak jönni. Ezt a reggeli jelzést délután öt órára fontolták meg az emberek, aztán elindultak, az utolsó család ukrán idő szerint fél 12-kor lépte át a határt, majd félórával később lezárták azt, és a 18–60 év közötti férfiakat azóta nem engedik ki az országból. „Együtt jöttünk, nem úgy, hogy átlépjük a határt, és szétszéledünk az országban vagy más országokban, ahol ismerősök, barátok laknak. Ötvennégyen keltünk át összesen, hárman családoknál helyezkedtek el, a többiek pedig egymástól tíz kilométer távolságban, két táborban kaptak menedéket” – teszi hozzá Bocskor Viktor.
Nem tudom tovább faggatni a lelkészt, mert várnak rám. Krisztáék intenek, hogy indulnunk kell tovább a határhoz közelebb fekvő Barabásra, ahová olyan holmikat kell átszállítanunk, amire ott van szükség. Krisztina autójába ülök, az anyósülésen felnőtt lánya, Cserna Lulu (aki szintén színésznő) foglal helyet. Krisztina  nyugalommal és koncentráltan vezeti a nagy furgont az ukrán határ felé.

„A barátaimat besorozták”

Megpillantunk egy úton ácsorgó férfit. „Hát te hová mész?” – teszi fel a költői kérdést Kriszta, majd lefékez, és felveszi a stoppost. Kiderül, hogy az illető a beregszászi határra igyekszik, hogy megvárja a gyerekeit, akik éppen ma fognak átjönni. Nem tudjuk sokáig vinni, más irányba kell mennünk. Megállapítom magamban, hogy Kriszta számára ez nem a Thália színpada, ő tényleg az a típus, aki fenntartások nélkül felveszi a stopposokat, hogy megkérdezze, miben segíthet. A Barabásig tartó húszperces úton végre alkalmunk nyílik egy kicsit beszélgetni arról, hogyan telt meg vasárnap reggelre a Klebelsberg Kultúrkúria adománnyal.

„Úgy kezdődött, hogy kiírtam II. kerületi csoportokba, hogy lehet, szükség lesz ránk. Aztán elkezdtem telefonálgatni a térségben, hogy konkrétan mire van szükség, mert ezt fontos megtudni, hogy azt vigyünk, amit kell, és oda, ahol van rá igény. Itt például nincsenek kisbabák, ezért pelenkát nem kértek, de tudjuk, hogy máshol meg kell” – mondja Krisztina, miközben a lánya navigál, hol kell kimenni a körforgalomból. A hátsó ülésen zötykölődöm az úton, előrehajolva, hogy jobban értsem, amit mond.

„Persze szoktak az emberek lájkolni, de ami itt történt, az sokkal több együttérzésnél, szimpátiánál. Nem fogyott el a vágy, hogy adjanak. Az autókat éjszaka szerveztük le, annyira sok cucc lett, hogy két kocsival terveztük, de hat kocsival kellet végül nekiindulnunk.”

„Látod, most is jelentkeztek még, hogy szállítanának. Amikor a Kúriában pakoltunk, odajött egy kárpátaljai, és mondta, hogy szívesen fordít. Tegnap éjjel 11-kor hívott fel a református szeretetszolgálat a Nyugatiból, hogy van egy hétszemélyes család, ukránok, nem beszélnek magyarul. Ezekhez a dolgokhoz nagyon kell a tolmács. Szerencsére tíz perc alatt sikerült megoldani a helyzetet. Állítólag a kárpátaljaiak szerint most lesz majd nagy mozgás, jön a következő hullám, és az nagyobb, lesz mint ez, mert mostanáig sokan nem tudtak elindulni, és szökni is fognak biztosan" – fűzi hozzá Krisztina. Ahhoz képest, hogy mennyiféle sztereotípia él az emberek fejében a színésznők reflektorfény-függőségéről, egyáltalán nem fontos számára, hogy a képeken szerepeljen. Különösen jó ezt megtapasztalni azok után, hogy a határnál olyan jelenetnek is szemtanúja voltam, hogy egy adományozó arra kér egy másikat, készítsen róla olyan fotót, amelyen az látszik, hogy éppen csomagot ad át, amit aztán azonnal töltött is fel a hírfolyamba. Többször is kellett kattintani, hogy megfelelő legyen számára a szög.

Barabásra is folyamatosan érkeznek az adományok. Ahogy pakolom a dobozokat, meg kell egy percre állnom a felhalmozott csomagok között, mert még sosem láttam ennyi mindent bezsúfolva egy helyre.

Kép

Adományok Barabáson - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

A polgármestertől megtudom, hogy mozgalmas napokon van túl a közösség, a háborúból egyelőre annyi tapasztalnak, hogy folyamatosan jönnek át az elkeseredett emberek.

„Akik feljebbről jönnek, mondják, hogy robbanásokat látnak és hallanak. A háború hírére sok ember megindult, sokan jönnek. Csináltunk melegedőt, nagy az összefogás, sok adományt kapunk. Kint egyébként nagy baj van, azon is dolgozunk, hogy az élelmiszersegélyek egy részét át tudjuk juttatni Kárpátaljára, mert ott is szükség van élelmiszerre, paplanokra.” 

– mondja Daróczi Gábor, miközben az addig körülötte kergetőző gyerekei szorosan hozzábújnak. A melegedőben jelenleg néhányan lézengenek, de a helyiek azt mondják, a helyzet állandóan változik. Nem sokkal korábban még tolongtak a helyiségben, egy nagyobb fehérorosz csoportot éppen akkor indítottak útnak Varsóba, a legtöbb menekült már talált fuvart, és elindultak az ország belseje felé vagy külföldre, és az önkéntesek is felkészülten várják a következő hullámot.

Kép

Melegedő Barabáson - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

Egy kisfiú plüsskutyával játszik a felállított tábori ágyon. Odalépek hozzá, és leguggolok. „Aranyos a kutyád, adtál már neki nevet?” – kérdezem. „Nem az én kutyám, itt találtam” – mondja lesütött szemmel. „Akkor megtarthatod, ha akarod, valaki pont neked szánta, amikor bepakolta ebbe a csomagba” – a fiú arca felderül, örül a játéknak. Kérdezgetem a családot, mi van odakint. „Szörnyűség, borzalom, kitör a harmadik világháború!” – kiált fel a kisfiú, édesanyja szeretetteljesen megsimogatja a fejét. Elmondja, hogy Kárpátaljáról érkeztek, a férje Magyarországon dolgozik, és most arra vár, hogy egyesüljön a család. A fuvarja már le van szervezve, de nagyon el van keseredve. Nehéz volt hátrahagyni az életét, mégis hezitálás nélkül döntöttek a menekülésről.

„Nem volt mire várni” – hajtogatja.

„A kommentszekcióban folyton azzal vagdalkoznak, hogy Kárpátaljáról nem is kell menekülni, nem is viszik el a férfiakat, és nem lehet látni egy harckocsit sem” – vetem fel.  „Ez nem igaz. Van miért menekülni” – vágja rá indulatosan az asszony. „Vannak barátaim, akiket elvittek Kijevbe harcolni” – szólal meg a sarokban ülő fiatal lány.  Az ismerősei 18-19 évesen indultak csatázni úgy, hogy korábban semmilyen kiképzésen nem vettek részt. „Jönnek a hírek, hogy vannak, akik meghaltak. Sok férfit elvittek” – folytatja az asszony – „Az emberek félnek. Nagyon ijesztő ez az egész, mindenki elment, a falvak kiürültek” – teszi hozzá szomorúan, és azon is gondolkodik, hogy már nem lesz hova visszamenni. 

A menekültek között néhányan azt rebesgetik, hogy vannak olyan magyarlakta települések Kárpátalján, ahonnan elmentek, és a helyükre ukránok költöztek az elhagyatott házakba. Féltik az ingóságaikat, családi emlékeiket, a hátrahagyott életüket, nem tudják, hogy mit fognak találni, amikor hazamennek, és azt, hogy haza akarnak-e menni egyáltalán. Próbáljuk kideríteni, hogy elvihetünk-e valakit Budapestre, de a melegedőben lévők már mind arra várnak, hogy megérkezzenek értük. Étel is van, az önkéntesek itt is kitettek magukért, a csapatot a helyi jegyző koordinálja. 

A civilek fáradtak, de a lendületük nem fogy, mindegy, hogy ukrán vagy magyar, fehérorosz vagy nigériai, mindenkinek egyformán próbálnak segítséget nyújtani.

Azoknak, akik tenni akarnak valamit, azt tanácsolják, hogy tájékozódjanak arról, kinek mire van szüksége, mielőtt elindulnak, és konzultáljanak erre szakosodott szervezetek koordinátoraival. A háború miatt most sokan reményüket vesztették, mi is szorongva éljük napjainkat a bizonytalanságban, nem tudjuk, hová eszkalálódik a helyzet, ugyanakkor ezekben az akciókban mégis ott a remény, a határtalan tenni akarás, ami visszaadja az emberiségbe vetett hitünket.  

A képek a szerző felvételei.

Kifosztott üzletek, elnéptelenedő települések, rettegés – nagyjából így lehetne összefoglalni, milyen a hangulat most Kárpátalján. Az iskolák, a posta és a kisebb boltok bezártak. A rémült emberek az első napokban megrohamozták az üzleteket, a bankokat és a magyar konzulátust, hogy útlevelet igényeljenek, majd tömegesen indultak el Magyarország felé.

A beregszászi Bene lakosainak nagy része is Magyarországra utazott, a faluban zömében csak az idősek maradtak. „Február 23-án este még jókedvvel feküdtünk le aludni, aztán 24-én reggel arra a hírre keltünk, hogy Ukrajna támadást kapott. Tőlünk 150 km-re is ledobtak egy bombát, Harkovot, a második legnépesebb várost pedig egész éjjel bombázták. Akkor a mi kis falunkat, ahol alig vagyunk kétezren, miért ne támadnák meg?” – osztja meg aggodalmát a gimnazista István, aki pár napja érkezett családjával Magyarországra. Tiszabecsig gyalog mentek, ahol pedig egy ismerősük és rengeteg önkéntes fogadta őket. „Az önkéntesek ötpercenként jöttek, hogy vegyünk forró teát, szendvicset, süteményt, később pedig egy nagy üst paprikás krumplit is csináltak! Ilyen összefogást, mint amit a magyarok közt tapasztaltam, sehol sem látni” – hangsúlyozza a fiú.

„Csak váltóruhát hoztunk”

A gyermekek hasonlóan nehezen élik meg az eseményeket, mint az idősebbek, még ha nem is fogják fel a háború borzalmait. „A tanárok igyekeztek megnyugtatni az osztályt, bár ők még nem igazán értik, mi történik. Többen amiatt sírtak, hogy az iskola bezárása miatt elmarad a farsang” – osztja meg egy beregszászi anya. A beregszászi Balazséron élő Krisztina férje Magyarországon dolgozik, és csak négyhavonta jár haza. Az asszony félt volna Ukrajnában maradni négy gyermekükkel, ezért követte velük a férfit Magyarországra. „A két kicsit örült, hogy találkozhat az apjával, a nagyokat viszont nagyon rosszul érintette, hogy otthon maradt mindenük, mivel csak váltásruhát hoztunk. A cicáikat is sajnálják, akiket most a nővérem és a szomszéd etet” – meséli. A család sok nehézség árán jutott Magyarországra. Már az ukrán határhoz közeledve hosszú sorok álltak, a több órája várakozó, ideges autósok közt pedig verekedés tört ki. Ráadásul a velük induló nagyszülők kénytelenek voltak visszafordulni, mert Krisztina 15 éves öccsének lejárt az útlevele, így nem engedték át. „Amikor el kellett válnunk egymástól, még azok is sírtak, akik nem hozzánk tartoztak” – idézi fel. Hogy gyermekeivel és másik öccsével hamarabb átérjenek, úgy döntött, inkább gyalog mennek tovább, de így is két óra múlva értek a magyar határhoz, ahol aztán újabb két óra várakozás következett, mivel fuvaros ismerősük nem tudott eléjük jönni, meghibásodott az autója. Végül egy ismeretlen család segített nekik szállást találni az éjszakára. Most az anyósáéknál vannak, és bár reméli, nem kell sokáig Magyarországon maradniuk, próbál albérletet találni.

„A fiam minden zajtól megriadt”

A 18 és 60 év közti, hadköteles férfiakat február 25-től már nem engedik át a határon. Emiatt sok nő gyermekeivel egyedül, párja nélkül volt kénytelen útra kelni, családok szakadtak ketté.

A gyermekét egyedül nevelő Tamaráéknál viszont fordítva alakult: az anya maradt otthon, 17 éves fia pedig Csehországban élő keresztanyjához utazott. Az anya attól félt, a kamaszt is besorozzák. „Nem értem, mit akarnak a 18 éves, tapasztalatlan gyerekektől. A fiamat nem a háborúnak szültem” – fakad ki. A fiúval sokat beszélgettek a háborúról, ami nagyon megrémítette a fiatalt. „Éjszakánként nem aludtunk, mert minden zajtól megijedt. Már biztonságban van, de most miattam és a nagymamájáért aggódik. Mi lesz vele, ha történik velünk valami?” Tamara egyébként azért nem hagyta el Ukrajnát, mert nem lenne hova mennie. Ráadásul jelen pillanatban a béréhez sem fér hozzá (a pánikszerű pénzfelvétel miatt a bankok 3000 hrivnyára limitálták a készpénzfelvételt, ami körülbelül 30 000 forintnak fele meg), és kis házát sem meri itt hagyni. „Attól félek, mire visszajövök, valaki elfoglalná.”

A Benéből menekülő István szavai alapján az ottani lakosok is ugyanettől tartanak, azaz, hogy a városba jönnek az ukrán menekültek, és meglopják őket, elfoglalják a házukat. „A 73 éves nagyapám nem akarja idegeneknek hagyni a házát, amit még a saját nagyapja épített fel verejtékkel. Én viszont ebben a helyzetben már úgy vagyok, hogy házam még bárhol lehet, de életem csak egy van.”

Akik maradtak

A magyarok közt többen is vannak, akik önszántukból Ukrajnában maradnak.

A kárpátaljai Elvira hazaszeretetből nem akarja elhagyni az országot. Jelenleg ugyanúgy eljár dolgozni, mint eddig, három gyermekét hátrahagyva. „Kétszáz méterre lakom a radarállomástól, sőt, ott is dolgozom, de egyáltalán nem félek. Felszerelkeztünk élelemmel és gyertyával, ha úgy alakulna, de úgy vélem, nemsokára minden rendeződik. Bízok az elnökben, aki szereti az országot és a népet" – mondja. Szerinte az emberek feleslegesen pánikolnak, és nem érti azokat a leszerelt katonákat, akik a behívástól tartva Magyarországra menekültek ahelyett, hogy a hazájukat védenék. „A gyerekeimnek is azt mondom, nem szabad félni, hanem hinni kell és imádkozni. Bármi is történjék, mi együtt maradunk és kitartunk, amíg lehet.”

A nagydobronyi Lajos is bizakodik. Ugyan sok külföldi ismerőse hívta, és a legszükségesebbeket össze is készítette, egyelőre nem megy sehová. A helyiek nagyobb része viszont már elhagyta az országot – a hatezer lakosból kétezren, ha maradtak. Ez nem is csoda, mivel több százan kaptak behívást a katonai szolgálatra. Lajos viszont a besorozás miatt nem aggódik – annak idején egyetemi tanulmányai miatt nem szolgált, ezért nem szerepel a nyilvántartásban. „Kárpátalján nincsen nagyobb katonai bázis, csak Munkácson a 128-as dandár, akik 2015-ben Debalcevénél nagy veszteségeket okoztak a szakadároknak, ezért reménykedünk, hogy ide, Nagydobronyra nem fognak lőni” – magyarázza döntése okát.

Mi lesz ezután?

A megszólaló magyarok mind arról számoltak be, a helyzet sokkal rosszabb, mint 2014-ben, amikor kirobbant a kelet-ukrajnai háború. „Akkor nem voltak ilyen közel a harcok, most viszont egyre feljebb nyomulnak az orosz katonák” – mutat rá Tamara. „Ez a háború sokkal véresebb, mint a korábbi, pedig még csak pár napja tart” – véli István is.

Az ország és az ukrajnai magyarok helyzete bizonytalan. Lajos az árak drasztikus emelkedésére és kivándorlásra számít, emellett valószínűnek tartja, hogy a jelenlegit egy oroszbarát kormány fogja váltani, amely átdolgozza a nyelvtörvényt.

Tamara attól is fél, hogy az események hatására még jobban kiéleződnek az ukrán–magyar ellentétek.

Beregszászon már több konfliktus is történt a városban elszállásolt ukrán menekültet és a helyiek között. „Amikor meghallják, hogy magyarul beszélünk, zord pillantással néznek ránk, emiatt mi érezzük magunkat kívülállónak.” A készpénzfelvétel limitálása miatt pedig a lopások, betörések száma is megnőtt. Mint mondja, a legtöbb, amit most tenni tud, hogy imádkozik a háború befejeződéséért.

Kicsi volt, de erős

Kovács Józsefné, Erzsike néni 1929-ben született, szülei első gyermekeként. A Tisza közelében, 13 kilométerre a várostól, egy száz házból álló falucskában nőtt fel. A szolgálati lakást, amit kaptak, maguk meszelték és tartották rendben. A kis Erzsike testvéreire vigyázott, és korán hozzászokott a munkához. Napszámos édesapjához ragaszkodva hamarabb megtanulta a kinti munkákat, mint a főzést. Télen azonban pihenésre, közösségi élményre is jutott idő.

„Ahol laktunk, volt egy kis könyvtár. A meséskönyvet kihoztuk, édesanyám felült a kemence padkájára, és olvasta a mesét. Amikor már én is tudtam olvasni, átvettem. Egy bábaasszony megmutatta a kézimunkázást, megtanultam varrni és horgolni. Apu eljárt a falukör termébe, kártyázni a férfiakkal. Így volt ez a téli estéken.”

Erzsike néni a mai napig horgol terítőket, díszeket. Karácsonyra ajándékokká formálja a fonalait, és a karácsonyfája is a keze munkáját viseli. A terítőit a beépített szekrényben tartja. Óvatosan leemeli a polcról a dobozkát, hogy megcsodáljam az alkotásait. Még meg is kínál, hogy válasszak magamnak, miközben folytatja az emlékezést.

„Gyerekkoromban libapásztorkodtam. Először otthon, utána rokonoknál is. Úgy betanítottam a libákat, hogy mondták is, nekem kéne mindenki libáját őrizni. Volt vagy húsz darab. Reggel korán kihajtottam őket, utána visszatereltem, délután 4 órakor pedig megint ki. Ez volt a libapásztor feladata.

Mindig éneklős voltam, danolva jöttem haza. Meg is jegyezték a falubeliek: »na, jön már a Bözsi a libákkal, hallani a hangját«!

Vagy elöl mentem, vagy utánuk ballagtam, ők meg szép sorban haladtak. Amikor tehenünk volt, azt is vittem legelni reggel és este. 11 éves koromtól jártam apukámmal a határba, hogy ne legyen egyedül. Volt egy százholdas tanyarész, egy törökszentmiklósi gazdáé, arra a területre mentünk borsót szedni, aszatolni tanítás után. Fizettek érte. Apukám az egyik tanyán volt részesarató; minden tizedik kereszt őt illette meg, és kapott hozzá kapálnivalót, kukoricát, répát. 13 évesen már kapáltam, de a répaegyelés, az kutya volt!” – nevet nagyot. „Nem szerettem, de csinálni kellett. Utána Szolnokra vitték a répát a cukorgyárba. Markot is szedtem aratáskor, és dolgoztam cséplőgép mellett. Mi, lányok intéztük a töreket. Kicsi voltam, de erős, bírtam a munkát, mert hozzá voltam szoktatva. 1945 után édesapám is kapott öt hold földet, lett lova, kocsija, de később jött a téesz, be kellett lépni.”

Ma is érzi, mennyire szerették

Erzsike néni elemista korában arról álmodozott, hogy tanító lesz. Az igazgató megbeszélte a szüleivel, hogy megoldja a továbbtanulását. 1943-44-ben azonban háborús időket éltek, s bár a félreeső falu nem érzékelte a harcokat, a két tanerős elemi népiskola vezetőjét behívták a frontra, és elesett a háborúban. Akkor úgy tűnt, a pedagóguspálya végleg csak álom marad. 20 éves korában vitte el a nagynénje a négy testvére mellől Budára.

Egy francia–magyar pamutgyárban tanult fonónőnek, és kezdetben három műszakban dolgozott. Közben megtudta, hogy az egész ország területén pedagógusokat keresnek, és jelentkezett.

Győrben, bentlakásos iskolában végezte el a két évet, de a vágyott történelem–földrajz helyett a matematika–fizikát tanulta, mert ez maradt, nem lehetett válogatni. Délelőttönként zajlott az oktatás, a délutánt pedig a helyi gimnáziumban töltötték. A 3. év iskolai gyakorlat volt, ezt követte a vizsga. Közben Erzsike néni férjhez ment, és az első évben meg is született a kislányuk. A férje még katona volt, a leszerelése után pedig a rendőrségre jelentkezett.

„Korábban a tanárt oda rakták, ahová kellett, függetlenül a családtól. A férjem Pesten szolgált, engem pedig Bugyira helyeztek. Egy szoba-konyhás házat kaptunk, kívülről kellett a padlásra felmenni. Nem nézett ki jól, de a férjemmel összefogtunk, csináltunk sarat, megtapasztottuk, lemeszeltük. Olyan volt, hogy csuda! Velünk szemben egy kovácsműhely állt, oda szokott át a kislányom. Sokszor rájuk bíztam, ha este értekezletre kellett mennem. Elaltattam, és ők ránéztek. Visszatérve a gyakorlatra, július 9-én vizsgáztam, és a fiam pár nappal később, koraszülöttként, 7 hónapra született. Kórházba került, mert nem volt szopási ingere. A kislányomat elvittük a szüleimhez a faluba, ott a tőle öt évvel idősebb öcsémmel jól elvoltak. Én pedig kézzel fejtem a tejet, vittem öt hétig a kórházba, amíg ki nem adták a fiamat. A férjem közben Egerbe került. Tavasszal elhelyezték, én meg ott maradtam egyedül a két gyerekkel. A községben májustól novemberig nem volt bölcsőde, a postás néni 16 éves lánya vállalta el a gyerekeket, amíg tanítottam. Végül Pest megye kiadott, Heves megye elvállalt, és nyáron kereshettünk nekem új iskolát, közel a férjemhez. Ahol matekot lehetett tanítani, ott lakás nem volt. Ahol lakás volt, ott nem kellett matektanár. Anyósomék akkor felajánlották, hogy költözzünk hozzájuk. Hét kilométerre, Kálban kaptam állást, oda jártam át fél 7-kor busszal vagy ritkán vonattal. Amikor jött a front, gyalog közlekedtem. Vettünk egy gumicsizmát, úgy mentem a hóban. 1957-től kerültem Erdőtelekre, és nyugdíjig ott tanítottam. Még most is érzem, mennyire szeretett a falu.”

Kép

Erzsike néni

A Ratkó-korszakban olyan év is volt, amikor 50 gyerek járt egy osztályba. Erzsike néni tanított nekik matekot, fizikát, éjszaka pedig javította a dolgozatokat. Bármilyen programot, műsort szívesen vállalt. Ha tanítvánnyal kellett foglalkozni, ingyen tette. „Nálam nem volt olyan, hogy valamit ne szerettem volna, vagy ne lett volna kedvem hozzá” – vallja. „Azt mondták, hogy jó természetem van.

És mindig rend volt nálam, az iskolában is. Pedig kaptam olyan osztályt, akivel mások nem bírtak. Mindent sikerült veszekedés nélkül megoldanom, volt pálcám, de csak a táblát mutogattam vele.

Én kiálltam a gyerekekkel játszani, tőlük tanultam meg makaózni, utána meg panaszkodtak, hogy kár volt megtanítani, mert mindig nyertem” – nevet Erzsike néni.

A korral és a fájdalommal nem törődik

Büszke a fiára, aki egyetemet végzett, és még mindig több helyre hívják néptáncot oktatni. Jó a kapcsolata a menyével is, aki múzeumpedagógus. Két unokájáról több fénykép is van a falon, a beépített szekrény ajtaján pedig gyerekrajzok. Mindkét unokája bábszínházban dolgozik. Örül, hogy látogatja a családja, de nagy fájdalomként élte meg férje és lánya elvesztését. „A legkeservesebb az volt az életemben, amikor a lányom 32 évesen meghalt. Hároméves házas volt, és méhnyakrákot állapítottak meg nála. A mentőállomáson dolgozott, de nem tudtak rajta segíteni. Rá négy évre a férjem is elment. Sosem volt beteg, de vírusos influenzája lett. Pestre is mentünk orvoshoz, de még új vírus volt, ami a szívizmot támadta meg, nem tudták gyógyítani. Ha nem úgy adja a Jóisten, hogy meglegyen a kétéves unokám, nem tudom, mi lett volna. Ő volt a mentsváram. Amikor vele foglalkoztam, mindenről elfeledkeztem.”

Erzsike néni még mindig sokat olvas, szemüveg nélkül, és szeret rejtvényt fejteni. Lejár a Nyugdíjasház foglalkozásaira, és botjával a közeli boltba is elbotorkál. A nyugdíjasok Ki mit tudján 2. helyezést ért el szavalatával. „Általában nem foglalkozom sem a korommal, sem a fájdalommal. Amit lehet, megcsinálok.

Az életemben sok probléma volt, de ezen nem rágódom soha. Akkor hála Istennek átvészeltem, és kész.

Ősszel még táncoltam a nyugdíjasklubban. Gondoltam is, hogy most már én mondom magamnak: »Na, Bözsi, holnap ugyan fel bírsz-e kelni?«. Kicsit fájdogált, de nem csináltam belőle problémát. Látja, én mindig ilyen vagyok.”  

Milyen gyakran találkozol azzal a kifogással, hogy „kicsi a fizetésem, én nem tudok félretenni, biztosítást fizetni”?

Gyakran hallom, és erre azt szoktam mondani, hogy minél kisebb valakinek a fizetése, annál nagyobb szüksége van biztosításra. „Szinte fillérekből” – akár napi fél kávé árából – olyan szolgáltatást tudunk vásárolni magunknak, amely segítségével anyagi biztonságban leszünk olyankor is, ha váratlanul megbetegszünk, eltörik a karunk vagy a lábunk. A biztonság ebben az esetben azt jelenti, hogy megfelelő ellátásban részesülhetünk, és azt is, hogy a táppénz és a kieső jövedelem egyaránt rendelkezésünkre áll az adott időszakban. Hallottam olyanról, aki azért ment be koronavírus-fertőzéssel dolgozni a munkahelyére, mert a táppénzből nem tudta volna fizetni a kiadásait. És persze olyanról is, aki betegen küldi be a gyermekét óvodába, iskolába, mert nem tudja megoldani a betegszabadságot. Ezért kell előregondolkodni, és abból a piciből is egy kicsit lecsípni – mert ez tényleg pár ezer forintos költséget jelent havi szinten. Ha azonban nem gondoskodunk magunkról, kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk.

A pénz elképesztő szorongást vált ki sok emberből, és ezt a szorongást generációról generációra átörökítve adjuk át a gyerekeinknek. Hogyan lehet ezt egy kicsit enyhíteni, finomítani?

Az első és legfontosabb lépés, hogy tisztában legyünk azzal, mennyi a kiadásunk, és mennyi a bevételünk.

Régi, de nagyon bevált módszer a nagymama kockás füzete, de persze ma már inkább appokat és Excel-táblákat használunk. Minden kiadást írjunk föl, majd nézzük végig a tételeket, hogy megállapíthassuk, melyek azok a költségek, amik ahhoz kellenek, hogy az életünket alapszinten finanszírozni tudjuk. Mekkora az az összeg, amelybe már bizonyos jóléti szolgáltatások is beleférnek, mint az étterem, a mozi, a színház, az utazás akár. Ennél a pontnál láthatjuk azt is, hogy mik a felesleges kiadásaink, amelyek nélkül könnyedén meg tudnánk élni.

Fontos azzal is tisztában lennünk, hogy mekkora az a bevétel, amelyre minden hónapban biztonsággal számíthatunk. Ugyanis a kettő viszonya határozza meg, hogy mennyire gazdálkodunk jól a rendelkezésre álló erőforrásainkkal. Vallom, és mindig mindenkinek elmondom, hogy legalább három, de igazából hathavi tartalékkal kell rendelkeznünk. Ha bármi történik velünk – megbetegszünk, elveszítjük a munkánkat, beüt valami a családban – hat hónapot kapunk arra, hogy mindezt megoldjuk, megszervezzük, elrendezzük.

Ha van a számlánkon hat hónapnyi tartalék, az olyan lelki nyugalmat ad, ami kiegyensúlyozhatja a család életét.

Ahhoz azonban, hogy hathavi tartalékunk legyen, már most el kell kezdeni a tartalékképzést, hogy egy-két éven belül ez az összeg rendelkezésre álljon.

Az egészségbiztosítással kapcsolatban mik az alapvetéseid?

Először is végig kell gondolnunk, mekkora nehézséget okozna a családnak, ha valamelyik kereső jövedelme kiesne egy baleset vagy betegség következtében. Mire gondolok? A gyógyszerek, műtéti beavatkozások, gyógykezelések költségeire. De a fizetésünk és a táppénz összege közötti különbség is jelentős lehet a betegség, illetve a rehabilitáció időszaka alatt. Mi történik akkor, mennyibe kerül az egészségügyi ellátás, ha mondjuk a hosszú várólisták miatt egy magánszolgáltatót veszünk igénybe? Vagy esetleg a társadalombiztosítás nem fedezi egy gyógyszer árát. Az egészség- és balesetbiztosítások hasznossága pont abban rejlik, hogy ezekben az esetekben jelentős összegű anyagi támogatást nyújtanak, amelyből finanszírozni tudjuk a beavatkozásokat. Nemzetközi adatok mutatják, hogy a családi bevételek 5-10 százalékát kellene erre a célra fordítanunk.

Én öt évvel ezelőtt néztem szembe a mellrák rémével. Az első beszélgetésnél mondta az onkológus, hogy erre a típusú mellrákra van egy célzott biológiai terápia, aminél 820 ezer forintba kerül egy ampulla – és ebből kb. ötre lesz szükség. Viszont nem finanszírozza a társadalombiztosítás. Először majd leestem a székről ilyen számokat hallva, de a második gondolatom az volt, hogy van kritikus betegségekre szóló kiegészítő egészségbiztosításom, és a kifizetett biztosítási összeg ezt fedezni fogja, így nem kell hozzányúlni a tartalékokhoz. Hiszen akkor még azt sem lehetett tudni, hogy képes leszek-e egyáltalán dolgozni, s ha igen, mikortól és milyen intenzitással. Arról nem beszélve, hogy ebbe a betegségbe akár bele is lehetett volna halni... Ha egy ilyen helyzetben hozzá kell nyúlni a tartalékokhoz, az további stresszt jelent, ami csökkenti a gyógyulási esélyeket.

Számomra tehát a betegségbiztosításom lehetővé tette, hogy mindent megadjak a testemnek és a lelkemnek ahhoz, hogy meggyógyuljak.

Régebben az ilyen típusú biztosítások gondolatát mindenki eltolta magától, hogy „ó, ha nem történik velem semmi, akkor kidobott pénz az ablakon”. Szerencsére ma már egyre többen gondolkodnak másként: az élet váratlan eseményeire inkább készüljünk fel előre, és 10–15 év múlva mi leszünk a legboldogabbak, ha a biztosításra kifizetett összeg ablakon kidobott pénz lesz…

Beszéljünk a szenior korosztályról, hiszen az ő esetükben gyakori az az elképzelés, hogy már nem köthetnek biztosítást, nem vehetnek fel hitelt.

A korábbi évtizedekben 65 éves kor után már nem lehetett valós biztosítást kötni Magyarországon. A biztosítótársaságoknak azonban alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy már tovább élnek az emberek. Ma már 80 éves korig szerződhetnek, a kritikus betegségbiztosítások pedig nagyon sok társaságnál 70 éves korig köthetők. Én mindig úgy szoktam mondani, hogy a biztosítás nem más, mint a „szeretetkockázat megoldása”. Ez azt jelenti, hogy amikor mondjuk egy haláleseti biztosítást kötünk, akkor igazából nem magunkról gondoskodunk, hanem azoknak az embereknek az anyagi biztonságáról, akiket szeretünk. Akkor is, amikor mi már nem leszünk...

Van egy másik korosztály is, akikről beszélnünk kell: Magyarországon hihetetlen módon el vannak adósodva a fiatal családok, komoly hitelek mellett vesznek új lakásokat, házakat.

Egyetlen kérésem van a családfenntartókhoz: legalább akkora kockázati biztosítással rendelkezzenek, amekkora a hitelük.

Ha baj történik, akkor ez a biztosítás lehetővé teszi, hogy a család kifizesse a hitelt, és marad egy saját, hitelmentes ingatlanjuk. A fiataloknál egy 10–20 millió forint értékű biztosítás havi szinten három-négyezer forintba kerül. Ez egy fagyizás vagy egy mozizás ára, ugyanakkor hihetetlen nagy jelentősége lehet, ha baj történik.

Azt olvastam, hogy a szegénységtudat egyik alapja, hogy a pénzt akarja megtakarítani az illető, az idő számára másodlagos. A gazdagságtudatnak pedig az az alapja, hogy az idő fontosabb, mint a pénz.

Egyetértek. Ha ezt most kivetítjük a pénzügyeinkre, akkor a megtakarítás növelésének egyik módja, hogy spórolunk, a másik módja viszont, hogy a tudásunkat fejlesztjük, lépkedünk előre a ranglétrán, többet keresünk. A havi jövedelmünk tíz százalékát kellene félretenni hosszú távon. Ha előrelépünk, növekszik a jövedelmünk, a megtakarításra fordított részt is növelni kell, éppen azért, hogy a megnövekedett életszínvonalunknak megfelelő megtakarításokkal rendelkezzünk. Hiszen ahogy Woody Allen is mondja: „a gazdagság jobb a szegénységnél, már csak anyagi megfontolásból is…”

Ha mélyen magamba nézek, belátom, nehezen zárom a szívembe azokat a jómadarakat, akikkel a haveri sörözés hajnalig elnyúlik. Még kevésbé örülök, ha az illető kapcsolati válságban van, vagy megrögzött agglegény, és a kedvenc szlogenei között olyanok szerepelnek, mint: „sose bízz a nőkben”, „ne hagyd, hogy átvegyék az uralmat”, „inkább a szabadság”. Ellenben nagyon kedvelem azokat az úriembereket, akik felmutatható jeleit adják az érettségnek, például nappali fénynél is láttam már őket, legalább egyszer képesek voltak már bemutatni húsz évnél idősebb és negyven kilónál fajsúlyosabb lányt az oldalukon, van rendes munkájuk, és női társaság jelenlétében sem esik nehezükre jól érezni magukat.

Tudom én, hogy a rendes férfiembernek is kijár egy kis ereszd el a hajamat, és nálunk is működnek a szigorúan nem koedukált csajos esték kontra férfisörözés, de a páros programoknál nem bírom a férfiklubot, pláne ha eközben valami Marsról jött menyecskét sóznak rám.

No persze tovább szűkül a kör, ha azokat a párokat is kizárjuk, ahol meg mi csajok vagyunk összhangban, ám ha a férfiakat kettesben hagyjuk, olyan kínos csend támad, ami mellett a légy zümmögése is harsánynak hat. Aztán ott van még az utódokkal rendelkezők problematikája, ami ellen elvben persze semmi kifogásunk, ám a gyerkőcök némileg komplikálják a napirend összeegyeztethetőségét. Meg aztán, eljön még a mi időnk, amikor az etetünk, altatunk, pelenkázunk, biliztetünk, nyolckor kilőjük a pizsamát, de még tízkor is mesét olvasunk rituáléja tölti majd ki úgyis a mindennapjainkat.

A kör tehát egyre szűkül, végül kompromisszumos megoldás születik: több párt is összeverbuválunk a közös programra, hogy mindenki találjon sors-és beszélgetőtársra, így a társaság színesedik, és kiderül, hogy sok jó ember között még a számomra feketelistás himpellérek és butuska barinőik is elférnek. Ezzel azonban közel sincs kimerítve a téma, hiszen a rokonok még hátra vannak. Drága uram áldott jó természetét a családjából hozza, diszkrét, visszafogott, mégis nyitott, (vendég)szerető háttérből jött.

Az én rokonságom már keményebb dió, bár vendégszeretetből és nyitottságból szintén nincs hiány, a közösségi összejövetelek részben a családtagok számának, részben temperamentumának köszönhetően, olyan decibellel zajlanak, ami mellett a gyakorlatlan vendég simán halláskárosodást szenved.

A családi murikon való részvétel azonban egy szicíliai klán szigorával van számon tartva, és mivel az ünneplésre talált alkalmaknak nem vagyunk híján, így ha párom családja egy-két kósza, nyugalomban töltött vasárnapi ebéden túl is igényt tart az együttlétre, kénytelenek az én rokonságom szeánszaiba bekapcsolódni. Az eredmény olyan cifra és mozgalmas társasági élet, hogy mérnököm jelenleg lakatlan szigetekre szóló last minute utakra vadászik a neten, ahol kettesben kipihenhetjük élménydús szabadidős programjainkat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amióta csak írni tudok, jegyzetelek, naplót vezetek, például felírtam, hogy „ma, 2001. január 28-án anyuék átrendezték a hálószobát”. Volt, hogy csak azt körmölgettem egymás után, hogy „elmúlik, elmúlik, elmúlik”. A jelen tünékenysége már fiatal lányként megérintett. Megrázott, hogy a pillanat, amelyben boldog voltam, egyszer csak volt, nincs. Foglalkoztatott a kérdés, hogy mit tehetek azért, hogy ne felejtsek, hogy emlékezzek.

Különös vágyként élt bennem, hogy megőrizzem a jelent, hogy megfogjam az időt, hogy valahogy „eltehessem” holnapra, az öröklétbe.

Figyelek és fényképezek, hogy tisztán lássak. Nem sajnálom az időt arra, hogy hosszan elnézzek valamit, hogy megálljak valami előtt, ha szép, ha furcsa, ha megható, ha látok egy kislányt teli szájjal mosolyogni, vagy vadludakat szállni a lemenő nap fényében…

Sokáig írónő akartam lenni, mert szeretem a történeteket, nemcsak hallgatni, kitalálni is. Megindul a képzeletem egy romos, omladozó, de valaha életeket látott épület vagy egy sorban álló nő láttán, aki percenként pillant az órájára, és a tárgyaktól is, amelyek letűnt korokról mesélnek. A múlt iránti tiszteletemet anyukámtól kaptam, aki régész volt, az őskorral foglalkozott. Ő tanított meg arra, hogy a múlttal foglalkozni kell, meg kell őrizni. Rendszeresen jártam vele kiállításokra, múzeumokba, ásatásokra. 7 ezer éves házak nyomait kutatták úgy, hogy a föld színéből állapították meg az oszlopok helyét, hogy hogyan is nézhetett ki valaha az a ház. A mi házunk antik bútorokkal volt tele, ami miatt a karácsonyaink olyanok voltak, mint egy húszas évekbeli képeslap. Anyukám értette és érezte a régi korok hangulatát.

Huszonkét éves koromig Budapesten éltem. A belvárosba jártam egyetemre, de a nyarakat, sőt sok hétvégét is a nagymamám Nógrád megyei víkendházában, Kisecseten töltöttem, amely idővel jóval több lett, mint egy víkendház. Nagymamám elkezdte művelni a földet, majd nem volt rest segítséget kérni a falusiaktól, Jani bácsitól, hogy ha tud, jöjjön segíteni lekaszálni a gazt az elhanyagolt kiskertben. Hamarosan Bözsi néni is csatlakozott, aki a szőlőmetszésben segédkezett, és így egyszer csak bekapcsolódtunk a falu életébe. Én már beleszülettem ebbe a létformába. A faluban engem tősgyökeres kisecsetinek is gondolnak.

Kép

Mohos Zsófia gyerekkorában és most

Nagyapám tragikus hirtelenséggel és igen korán távozott az élők sorából, majd anyukám egyetemre ment, így azt hiszem, mamika az egyedüllét elől menekült bele az új házba, az új közegbe. Így alakult, hogy az első barátom Zsuzsika néni lett, egy népviseletes, bő szoknyás néni. Ahova ő ment, oda mentem én is. Állatokat etettünk, bárányokat legeltettünk. Ő nem csinált abból faksznit, hogy ott van mellette egy óvodás, és vele játszani kell. Kézen fogott, vagy még azt sem, és vitt magával. Amíg ő szénát szedett, én mellette szaladgáltam a mezőn.

Az otthon melegét Kisecset adta, a parasztház, ahol se víz, se gáz nincs bevezetve, ahol harminc éve ugyanabból a narancssárga lavórból fürdünk.

Ahol a tisztaszoba olyan, mint egy múzeum, ahol a ház rései recsegnek-ropognak, ahol az ablakból látni a fukszialila muskátlikat, ahol a kályha közelében libabőrös leszek, ha átfut rajtam a tűz lágy melege. Hozzám ez az élet áll közel, nem a város, ahol „egyszerűbben” is élhetek. Kisecseten a legnagyobb gondom az, hogy hozzak-e még be fát a kamrából, vagy elég lesz estére az, ami már bent van. Kitisztul az elmém, és az élet leegyszerűsödik. Rájövök, hogy megvan mindenem, nincs szükségem semmi többre. Számomra ez maga a béke.

Itt, Kisecseten kezdtem el fényképezni tizenhét évesen az első fényképezőgépemmel. Mindkét nagyapám, sőt apukám is fényképezett, igaz, csak kedvtelésből, de az akkori viszonyokhoz képest egész komolyan vették a fotózást. Így családi támogatással, de főleg édesapám nagy egyetértésével indultam el az úton. Elkezdtem járni a falu és a környék lakosait, hogy meghallgassam a történeteiket. A második-harmadik találkozásnál kezdtem el fotózni őket, amikor már nem álltak meg mondat közben, ha felemeltem a fényképezőgépet.

Zsuzsika néni volt az első, akit mindenhová elkísértem a fényképezőgépemmel. Az első képek róla a juhok legeltetésekor készültek – szeretem, ahogyan arca rezdülései mesélnek a munkával és küzdelemmel teli életéről, a reményről. Nemsokára nyolcvanéves lesz, de nem lehet olyan korán kelni, hogy ne azt lássam, ő már mosott, kiteregetett, szoknyái és kötényei a szélben lengedeznek. Megtudtam, hogy Zsuzsika néni még a Hősök terén sem járt sosem, pedig tavaly augusztusban a róla készült fotóim közül több is látható volt a Műcsarnokban. Ezért útra keltem vele, és elhoztam őt Budapestre. De nem ő volt az egyetlen, aki sosem tette ki a lábát a faluból. A 96 éves János bácsi, aki a földnek és az állatoknak élt, mesélte, hogy egyszer elvitték őt Pestre, ahol kaphatott volna jobban fizető állást, de ő még aznap visszajött. „Nem tudtam volna ott élni.” Kérdeztem tőle, hogy „soha nem vágyott máshova?”.

Kép

Zsuzsika néni a Hősök terén - Fotó: Mohos Zsófia

„Itt születtem, itt is halok meg” – mondta határozott természetességgel, boldogan. Elgondolkodtat, hogy ma megtehetünk bármit, kezdhetjük a napot Párizsban, az estét folytathatjuk Rómában, és mégsem vagyunk nála boldogabbak.

Érettséginél már pszichológia szakra készültem, de nem voltam elhivatott. Egyik hazafelé tartó úton, a HÉV-en a kémiatanárnőm mondta, hogy milyen sokat segít a kisunokáján a gyógytorna. A beszélgetés után beírtam a felvételiző papírom utolsó rubrikájába, hogy gyógytornász szakirány. Nem volt átgondolt a döntésem. Az érettségi előtt néhány nappal, amikor már mindenből felkészültem, ami a pszichológiához kellhet, közöltem, hogy gyógytornász leszek. Az is lettem, de nem találtam meg benne önmagam. Végül TSMT-vel, gyerekek fejlesztésével kezdtem el foglalkozni. Ez egy olyan terápia, amely során a mozgáson keresztül, többféle csatornán át adott ingerekkel tudunk hatni a gyerekek fejlődésére. A diplomám megszerzésével párhuzamban végeztem fotográfusként is. Sokszor kérdezik, hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett, de úgy gondolom, a fotográfia is egyfajta terápia.

Kisecset százötven fős lakossága között híre kelt a fotóimnak, hogy van egy huszonéves, különös, kíváncsi lány, aki betér nénikhez, bácsikhoz, beszélget, hallgat, figyel és fotóz. Így a 2015-ös kisecseti falunapra az önkormányzat elkért tőlem néhány fotót, kinyomtatták A4-es papírra, és felragasztották fatáblákra, hadd lássa mindenki, aki arra jár. A képek alatt először láttam a kiírást: Mohos Zsófia, Görbeország. Boldog voltam. Ez volt életem első „kiállítása”.

Görbeország – a kifejezést Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem, ő nevezte így szülőföldjét, Palócföldet, a vidéket, ahol nemcsak őrzik, hanem még élik is az eltűnőben lévő hagyományokat, egy elmúlt élet maradványait. Hiszem, hogy aki egyszer ellátogat ide, annak szívét rabul ejtik a görbe dombok, a csendes házikók, a halovány fények, a fejkendőbe bugyolált ősz hajú, kedves emberek. A szegénység és a munkanélküliség mellett ez egy mesebeli, zárt, összetartó világ, ahol még közösségben élnek, ahol tudják, hogy kinek mi fáj, hogy ki mit élt át, hogy most kire kell egy kicsit jobban odafigyelni…

Összetartoznak. És nekem ez a közösségélmény nagyon tud hiányozni, mert ez az érzés megtart, gyökereket ad.

Nekem soha nem volt fotós példaképem, akinek a képeit etalonként tartottam volna számon. De van egy fotográfus, a 84 éves Korniss Péter, aki a hatvanas években kezdte el fotózni az eltűnőben lévő paraszti világot Erdélyben, majd egész Magyarországon. Az ő könyveit nézve azt éreztem, hasonlók vagyunk. Minden sorával egyetértettem. Hónapokig azon morfondíroztam, hogyan találkozhatnék vele. Amikor először beszéltünk, kiderült, hogy ő is szeretett volna megkeresni, egy megjelent rimóci máriás lány fotóm után… Péter adta meg azt a visszajelzést számomra, hogy jó az út, amin járok. Éreztem, hogy a véletlen mögül Isten arca mosolyog rám.

Kép

Mogyorod, búcsú - Fotó: Mohos Zsófia

Amikor 2020 februárjában először olvastam a Magyar Művészeti Akadémia kiírását a művészeti ösztöndíjra, mindenképpen valamilyen palócokhoz köthető témát szerettem volna keresni. Még a járvány kezdete előtt beültettem a 15 hónapos kisfiamat a kocsiba, és elindultam vele Nógrád megyébe. Előtte végeztem egy kis kutatómunkát. Felvettem a kapcsolatot önkormányzatokkal, művelődési házak vezetőivel. Több falut is végigjártam: Terénytől Bujákon át Rimócig. Rimóc érintetlen szépsége, a faluba vezető egyetlen műútja és néma utcái magával ragadtak. A vállamon fotóstáskával, kezemben jegyzetfüzettel és a fotókönyvemmel érkeztem meg a nénik kapujaihoz. Olyan lehettem, mint egy tanulni vágyó diáklány. A kapuk többnyire gyorsan és szeretettel nyíltak ki előttem. Lapozgatva a fotókönyvemet, hamar megtaláltuk a közös hangot, a közös kapcsot: Nógrádot, Palócföldet és Görbeországot. Ahogy alakult a koncepció, elém került Kupuszina, a legdélebbi szerb palóc falu neve is. Elvarázsolt az a tény, hogy Nógrádtól több száz kilométerrel távolabb él egy olyan közösség, akik beszédükben, hagyományaikban, viseletükben magukban hordozzák a palóc gyökereiket.

Vak elszántsággal és mély akarattal írtam meg a munkatervemet: Rimóc és Kupuszina életét szeretném követni és bemutatni a következő három évben, az ösztöndíj ideje alatt.

Az esélytelenek nyugalmával pályáztam, de megkaptam a lehetőséget.

Rózsika néni mondta mindig, eres, dolgos kezeivel megfogva a vállam, hogy nyomatékosítsa mondandóját: „Zsófikám, csak a hit, a remény és a szeretet van, na meg az akarat! És az akarat az, ami visz!”

Sok olyan asszonyi sorsot láttam, akik elrendezett házasságban élték le az életüket. Volt, aki a nyolcvan éve alatt senkinek sem mondhatta el, hogy bántalmazták, hogy amikor megverte a férje, és ő elment az anyósához, hogy „nézd, mit tett velem a fiad”, azt a választ kapta: „Ez a te szégyened. Menj haza, és két hétig ki se gyere hazulról, mert ezt nem láthatja senki.” De olyanok is vannak, akik már vagy húsz-harminc éve özvegyek, mégis minden áldott reggel felhúzzák a megdagadt ujjukra a jegygyűrűt, és a férjük fényképe mellett térnek nyugovóra.

Terka nénihez délben érkeztem meg. Éppen imádkozott. Zavarban volt, látszott rajta, hogy szépen szeretne fogadni, de közben imádkoznia kell, mert delet ütött az óra. Dilemmázott pár percig, majd azt mondta: „Hát, most akkor én még az Úrangyalát elimádkozom. Úgyhogy lehet csatlakozni”. És ő teljes természetességgel összekulcsolta a kezét, és folytatta a félbeszakított imát. Bözsi nénit is megszerettem. Ő most októberben halt meg, de még utolsó alkalommal átölelt. Pedig nem szokásuk az érintés. Ő egész napokat töltött a nyári konyhájában, nem szeretett a házban lenni, azt mondta, ott mindenről emlékek jutnak eszébe. Ott voltam a temetésén, és eszembe jutottak a szavai: „A temető legfelső sarkában lesz a sírhelyem. Kérdezték is tőlem, miért pont azt a félreesőt választottam. Hát, megmondtam nekik. Ott a szélén rám fog először sütni a nap. Az egész temetőben először engem fog érni a napfény.” És így lett.

Kép

Kupuszina viselet - Fotó: Mohos Zsófia

Ha azt kérdezed, ki vagyok, ma már határozottan tudom, és ebben az önismeretben ők, akik megélték a második világháborút, sokat segítettek.

Amikor látsz olyan embereket, mint például Zsuzsika néni, aki minden napfelkelténél, nyolcvan év után is, újra és újra rácsodálkozik a saját faluja szépségére, vagy látod Bözsi nénit, ahogy külön-külön megsimogatja a virágait, mondván, hogy azoknak is lelkük van…

Változol. Tanulsz és fejlődsz. Olyan ember vagyok, akinek a lelke egy része a múltban él, míg a másik fele a jelent csodálja, a jelenben küzd az álmaiért, mert akar. Tudom, hogy mit akarok. Küldetésem van. És ezért a küldetésért mindent vállalok.

A történetet Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus emlékei alapján írta Kosztin Emese.

Az írás podcast formájában is meghallgatható, Parti Nóra előadásában:

Fogadok, hogy amikor az iskolában kötelező jelentésre került sor, te voltál az egyetlen, aki komolyan vette és élvezte...

Meg fogsz lepődni, mert gyerekként egyáltalán nem szerettem kiállni és szerepelni!

Pont ezért akartam inkább katonai meteorológus lenni, vagyis katonaként a Magyar Honvédségnél elhelyezkedni.

Hogyhogy mégis a televíziózáshoz vezetett az utad?

Amíg 2015 januárjáig nem érkezett meg az a bizonyos e-mail az M1-től, hogy frissen végzett meteorológusokat keresnek, teljesen kizártnak tartottam, hogy időjárás-jelentő legyek. Még az első castingra is ebben a tudatban mentem el. Aztán amikor elkezdtem belelátni a munkafolyamatokba, annyira megtetszett a dolog, hogy eldöntöttem, mégiscsak kipróbálnám magam a kamerák előtt.

Első végzettségedet tekintve fizikus vagy. Dolgoztál is abban a szakmában?

Nem, mert sajnos pont abban az évben veszítettem el édesapámat, amikor lediplomáztam fizika szakon. Egy évre hazaköltöztem Bakonyszentlászlóra, és nézegettem ugyan állásokat, de alig találtam valamit, amit pedig találtam, az nem volt túl kecsegtető. Fizika szakra azért is jelentkeztem, mert tudtam, hogy ilyen alappal sokkal könnyebb lesz felvételizni meteorológiára.

Hogyan képzeljük el egy napodat a munkahelyeden? Milyen feladataid vannak még azon kívül, hogy az időjárás-jelentés blokkban napról napra helyt állsz?

A felvételek veszik igénybe a legkevesebb időmet.

Rengeteget ülök a gép előtt, műhold-felvételeket és programfuttatásokat nézek, megfigyelem, hogy ha például Németország felett áthalad egy front, akkor az mit fog eredményezni nálunk, Magyarországon.

Mindig a legpontosabb meghatározásra törekszem, ezért is töltök sok időt a felkészüléssel.

Az időjárás kiapadhatatlan beszédtémát kínál, talán nincs is olyan ember, akit ne érdekelne, milyen lesz az idő holnap, holnapután, vagy egy hét múlva. Milyen gyakran kérdezik meg tőled, hogy milyen időjárás várható?

Mindennap. Van, hogy már csak viccből, köszönés helyett is ezt kérdezik, de engem egyáltalán nem zavar.

Hét éve erősíted az M1 csatorna csapatát. Gyorsan beilleszkedtél? 

Elég közvetlen vagyok, így a beilleszkedéssel szerencsére nem volt problémám, bő fél évbe telt azonban, hogy az izgalmamat teljesen le tudjam küzdeni. Eleinte sok kritika ért, hiszen volt, hogy rontottam, de idővel megtanultam félretenni az idegen emberek véleményét, és azokra hallgattam, akikről tudtam, hogy jót akarnak nekem az építő kritikáikkal.

Volt olyan bakid, amit talán sosem felejtesz el?

Egyetlen óriási bakim volt, három éve nyáron. Aznap nagyon sokat dolgoztam, dekoncentrálttá váltam a kánikulától, és sokat is élőztem a felvételek mellett, ahol vagy tucatszor mondtam el, hogy „fogyasszanak elegendő folyadékot, és kerüljék a cukor- és alkoholtartalmú italokat!”. Este a Híradóban kellett élőznöm, ahol véletlenül azt sikerült mondanom az eredeti szöveg helyett, hogy „fogyasszanak elegendő alkoholt!”. Nekem ez fel sem tűnt, csak később mondta a mikroportos, hogy alkoholfogyasztásra buzdítottam a nézőket. Ezt aztán jól fel is kapták a neten, születtek rólam mémek is.

Viszonylag hamar túl tudtam lépni a bakin, de egy életre megtanultam, hogy ebben a szakmában nem fordulhat elő, hogy nem vagyok százszázalékosan koncentrált.

A ruhákat, amelyekben adásról adásra láthatunk, te választod ki?

Olyan stylistokkal van lehetőségünk együtt dolgozni, akik az esetek nagy részében igyekeznek figyelembe venni azt a stílust, ami hozzánk a leginkább passzol.

Gondolkodtál már azon, mihez kezdenél, ha nem meteorológus lennél?

Amennyire nem akartam tévés karriert annak idején, most annál inkább érdekel a dolog. Két éve nyáron kaptam meg a Nyaralj itthon! című turisztikai műsort. Imádtam csinálni, mert egy ilyen jellegű műsorban még jobban kibontakozhatok. Ha nem tévés terepről beszélünk, akkor biztos, hogy valami olyan hivatást űznék, ahol a kreativitásomra van szükség. Nemrégiben vettem részt egy mézeskalács-díszítő workshopon, amit nagyon élveztem, de gyöngyözéssel is hosszú órákat tudok eltölteni, ha egyszer nekiülök.

Fontos szerepet tölt be az életedben a sport is: rúdtáncolsz. Bevallom, sosem tudtam elképzelni, hogyan képesek egyesek akrobatikus és erőelemeket végezni a rúdnál úgy, hogy közben még kecsesek is. Bizonyára nagyon fárasztó sportág ez.

Mindig mindenben ahhoz húzok, ami egy kicsit különc vagy egyedi.

A rúdedzések előtt 14 éven keresztül ugróköteleztem, ami szintén nem túl ismert sport itthon. Egyetemistaként láttam először rúdtáncvideót, és tetszett, hogy olyan mozgásformákat ötvöz, mint például a balett, a kortárs táncok vagy a jóga.

Utánanéztem, van-e lehetőség gyakorolni Budapesten. Találtam egy remek tanárt, de teljes titoktartás mellett kezdtem el órákra járni, hiszen annyi sztereotípia tapad a rúdtánchoz, hogy nem mertem senkinek beszélni róla. Ráadásul Magyarországon jóval később kapta meg a sportág minősítést, mint például Amerikában. Amikor már képes lettem egy-egy olyan elemet megcsinálni a rúdon, amelyeket a kezdetekkor kinéztem magamnak, elkezdtem büszke lenni arra, hogy van erőm és ügyességem hozzá. Ekkortól kezdtem el felvállalni a dolgot, de persze értek miatta támadások.

Szerencsére már túl van azon a világ, hogy a sztriptízbárok látványosságaként azonosítsa a rúdtáncot. Bárki el tudja sajátítani ezt az edzésformát?

Bárki meg tudja tanulni. Akinek sportmúltja volt, annak nyilván könnyebb dolga van, de a nulláról is el lehet kezdeni ezt a saját testsúlyos edzést. A tanárom a fokozatosság elvét követte: először könnyű, majd egyre nehezebb gyakorlatokat tanultam meg, így sikerült elkerülnöm az esetleges sérülések kockázatát.

Instagram-oldaladon láttam, hogy egy szépséges kutyus gazdája vagy. Róla mit lehet tudni, hogyan került hozzád?

A kutyusomnak a Tabu nevet adtam, mivel tacskó és bulldog keveréke.

Otthon is mindig volt kutyusunk és sünijeim, 16 éves koromra pedig kaptam egy kis szőnyegcirkáló szobakutyát. Ő három éve pusztult el daganatos betegségben, és nagyon megviselt a betegsége, majd a hiánya. El is döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék semmilyen állatot. De idővel elkezdett hiányozni, hogy négylábú legyen körülöttem, és másfél évvel ezelőtt éjszakába nyúlóan nézegettem a menhelyes hirdetéseket a neten. Amikor megláttam Tabu fotóit, azonnal írtam a hirdetőnek, hogy nekem ő kell. Elmentem érte, és azóta együtt élünk szeretetben, sokat játszunk és sétálunk.

Thomas Cochrane születésétől fogva a brit hadsereg vonzásában élt. Skót nemesi származású családja férfi tagjai mindkét ágról magas rangú katonák voltak. A kis Thomast az apja már 1780-ban, ötéves korában nyilvántartásba vétette mint egy hadihajó legénységének tagját, mert minél több szolgálati évet tudott valaki felmutatni, annál hamarabb léphetett előre később a katonai ranglétrán.

Tizenhét éves korától kezdve ténylegesen is munkába állt egy hadihajón, és származásának köszönhetően gyorsan emelkedett a csillaga. Jellemének árnyoldala azonban nagyon hamar megmutatkozott. Öt évet bírt ki komolyabb konfliktus nélkül, majd hadbíróság elé állították, és megrovásban részesítették a feljebbvalójával szemben tanúsított tiszteletlen magatartása miatt. Végül huszonöt évesen kinevezték egy hajó kapitányának, de mivel nemcsak nagyon fiatal, hanem problémás személyiség is volt, csak a haditengerészet egyik legkisebb egységét, egy szerény, kétárbocos szlúpot kapott.

Ekkor kezdődött az az évtizedes sikersorozat, amit Cochrane minden külső körülménytől teljesen függetlenül véghezvitt. Ahogy a saját feletteseit, éppen úgy az ellenséget sem tisztelte: minden hagyománytól s megkötéstől mentesen hadakozott. Kedvenc módszere volt például, hogy a brit zászló helyett dán vagy amerikai színeket tűzött ki a hajójára, és így támadta meg az ellenfeleit, esetleg így menekült el egy szorult helyzetből. Egy éjszakai üldözés alkalmával vízre bocsátott egy hordót, amelyre világító hajóslámpát rögzített, ő és legénysége pedig a sötét hajóról figyelték, amint a becsapott ellenség a hordó után hajózik.

Mindezt valószínűtlen vakmerőséggel, ellenségeit megdöbbentő szemtelenséggel ötvözte.

Előfordult, hogy idegen zászló alatt egy nála nagyságrendekkel nagyobb és erősebb spanyol hadihajó mellé kormányozta a sajátját, majd közvetlen közelről nyitott rá ágyútüzet. Az ellenfél – akármennyivel több és nagyobb ágyúja volt – nem tudott védekezni, mert a saját ágyúi egyszerűen ellőttek Cochrane fedélzete fölött. A spanyolok hatszoros túlerőben voltak, mégis az arcátlan brit foglalta el a hajójukat.

Az elkövetkezendő egyetlen év alatt Cochrane ötvenhárom hajót semmisített meg vagy foglalt el, így hamar hírnevet szerzett a honfitársai és ellenségei körében. Végül három francia hajó együttes hadműveletére volt szükség ahhoz, hogy legyőzzék és foglyul ejtsék. Amikor rabtartói elé kísérték, azok megkülönböztetett udvariassággal bántak fele, elegáns étkezéseken látták vendégül, majd hamarosan kicserélték egy francia fogolyra. Cochrane hazatért, és önbizalma mind nagyobbra nőtt. Egyre kötekedőbb lett, a legkevésbé sem fogta vissza magát a véleménynyilvánításban. Egy tengeri csata után – amit egyébként megnyert – hadbíróság elé citált egy flottatengernagyot, mivel szerinte nem adta ki a megfelelő parancsokat. Máskor azért keveredett párbajba, mert egy elegáns bálon – kifejezetten polgárpukkasztásból – egyszerű matróznak öltözött. Amikor egy francia tiszt ennek megfelelően lekezelően bánt vele, Cochrane párbajra hívta, és egy pisztolylövéssel meg is sebesítette.

Még a saját korának radikális politikusait is elrettentette a fékezhetetlensége. Egy Sir Francis Burdett nevű bárót a Tower börtönébe akart záratni a brit kormány, mivel olyan „elfogadhatatlan” követeléseket próbált mindenáron elfogadtatni, mint a férfiak általános szavazójoga és a titkos szavazás. Burdett megmakacsolta és elbarikádozta magát a házában. Cochrane azonnal kapott az alkalmon, hogy beleköthet a hatalomba, és felajánlotta neki a segítségét. Hamar kiderült, hogy katonai taktikákkal, fegyveresen szándékozott megvédeni a báró házát a kormány ellen, ami azt eredményezte, hogy a megszeppent Burdett visszavonulót fújt, és inkább megadta magát a sorsának.

Cochrane néhány év leforgása alatt olyan sok és olyan nagy hatalmú ellenséget szerzett magának a saját országában, hogy teljesen ellehetetlenült a helyzete.

Mindezt azzal tetézte, hogy belekeveredett az 1814-es tőzsdecsalási botrányba. Egy brit katonatisztnek öltözött férfi érkezett hajón Doverbe, és állítólagos kapcsolataira hivatkozva elterjesztette azt a hírt, hogy Napóleont megölték. A tőzsde pánikszerűen reagált, néhányan pedig tökéletes időzítéssel alaposan megszedték magukat. A haszonélvezők egyike Cochrane volt. A büntetőper során bűnösnek találták, ezer fontra bírságolták, eltávolították a haditengerészettől, és örökletes parlamenti székétől is megfosztották. Ráadásul halmazati büntetésként egy órát kellett volna eltöltenie egy kalodában a Királyi Tőzsde előtt. Ez utóbbit végül nem merték végrehajtani rajta, mert féltek az esetleges zavargásoktól.

Kép

Sir Thomas Cochrane - korabeli metszet

Hiába volt tökéletes a katonai mérlege, hiába vált szinte nemzeti hőssé a sok győzelme miatt, mennie kellett. De mivel a becsvágya továbbra sem hagyta nyugodni, más irányú karrierlehetőségeket keresett. Feladott egy hirdetést, amelyben vállalta, hogy szükség esetén az éppen szabadságharcukat vívó latin-amerikai országok szolgálatába áll. A hírneve olyan nagy volt, hogy azonnal akadt jelentkező. A spanyol gyarmatosítók utolsó maradékaival küzdő chilei lázadók kértek segítséget, hogy végleg felszabadítsák az országukat. Cochrane – feleségével és két gyerekével – Chilébe utazott, ahol azonnal állampolgárságot kapott, és kinevezték a hadiflotta vezetőjévé. Cochrane késedelem nélkül átszervezte az egész haditengerészetet, brit tiszteket helyezett a vezető pozíciókba, bevezette az angol nyelvet, és megkezdte a harcokat.

1820-ban végrehajtotta azt a hadműveletet, amelyik még saját magához mérten is őrült módon merész és valószínűtlen volt.

Chile nyugati partján még tartotta magát Valdivia: hét hatalmas, kőből épült, bevehetetlennek hitt gyarmati erődítmény kétezer spanyol katonával. Cochrane három hajóval és háromszázötven emberrel vágott neki a küldetésnek. A vezérhajója ráadásul megsérült, a puskapora jó része elázott. Ezért ahelyett, hogy a tenger felől, ágyútűzzel próbálkozott volna, éjszaka a partra tette az embereit. Az egyik oldalról nagy zajt csapva, a maradék puskaporukat eldurrogtatva támadást színlelt egy kisebb csapat, míg a katonái másik csoportja hátulról támadt a mit sem sejtő védőkre. Egyetlen agresszív rohammal bevették az erődöt, és pánikszerű menekülésre kényszerítették a spanyolokat. Azok rettegve rohantak a szomszédos erődbe, ahol az ottani védők kinyitották nekik a kaput. A résen őrjöngve rontottak be a menekülőket üldöző chileiek, és ezt az erődöt is mindössze szuronyok segítségével, kegyetlen mészárlás közepette foglalták el. A spanyolok innen is elfutottak, a harmadik erőd pedig ugyanígy elesett a támadók szuronyai alatt. A negyediket szabályos rohammal foglalták el, a maradék három egyszerűen megadta magát. Chile ezzel elnyerte a valódi függetlenséget.

Cochrane ezek után a szomszédos Peru partjaihoz hajózott, mivel ennek az országnak a szabadságát is stratégiai fontosságúnak gondolta Chile szempontjából.

Innen is kiverte a spanyolokat, majd új megbízást kapott, ezúttal a portugál uralom utolsó maradványaival küzdő Brazília részéről.

Az ottani császár a portugál király lázadó fia, I. Péter volt, aki önhatalmúlag felszabadította Brazíliát az apja uralma alól, és most a saját országa gyarmati hadserege ellen küzdött. Cochrane – a jól bevált rutin szerint – itt is átvette az uralmat a haditengerészet fölött, és megint a megtévesztés eszközével élt. Először Maranhão tartományban, majd Belém városában játszotta el ugyanazt a komédiát. Személyesen találkozott a helyi katonai vezetőkkel, és előadott nekik egy meggyőző történetet egy feltartóztathatatlanul közeledő, győzhetetlen brazil hadiflottáról, amely ellen minden ellenállás hiábavaló. Annak ellenére, hogy semmiféle ilyen flotta nem létezett, mindkét helyőrség megadta magát. Brazília ennek következtében megszabadult az utolsó gyarmatosító seregektől is, és elérte a végső függetlenséget.

Miután azonban látványosan megdicsőült, itt is azonnal botrányt kavart.

Arra hivatkozva, hogy nem kapta meg a neki járó részt a zsákmányolt javakból, ellopott egy neki tetsző összeget a brazil közpénzekből, majd kirabolt néhány kereskedőhajót is, és egyszerűen visszahajózott Angliába.

A következő években tett még egy kísérletet egy nemzet dicsőséges felszabadítására. A görög szabadságharcban is részt vett, de ezúttal súlyos kudarcot vallott, és természetesen összeveszett minden görög katonával és politikussal, akivel csak kapcsolatba került. Mire végleg megállapodott, és letelepedett a saját hazájában, elcsitultak körülötte a botrányok. Egy olyan hatalmas szervezet, mint a brit birodalom jobban becsüli a kiemelkedő katonai eredményeket, mint amennyire neheztel az esetleges szabályszegések és botrányok miatt. Végül Sir Thomas Cochrane is megdicsőült. Viktória királynő kitüntette őt az egyik legmagasabb brit lovagi méltósággal, és számtalan kinevezést kapott különböző jogcímeken. A nevét besározó tőzsdebotrány vádjait hivatalosan is törölték, visszakapta a parlamenti helyét, majd valóságos legendaként, elégedetten, nyolcvanöt éves korában halt meg 1860-ban.