1965 szilvesztere előtt a konyhában ültünk, s apa anya kezét megfogva mondta: „késő délután elmegyek a boros pincéhez borért, hogy legyen holnap a vendégeknek”. Odakint irdatlan nagy hó volt, minden átfagyott. Aki csak tehette, inkább bent maradt a kályha mellett. Én ötéves makacs kislányként felvettem a bundás csizmám, és az ajtóban toporogtam: „én is megyek!” Apa tiltakozott: „Nem, nem lehet! Hosszú az út odáig gyalog, nem fogod bírni!” De én menni akartam. Természetesen igaza lett. Visszafelé sírtam, könyörögtem, hogy engem hagyjon ott, mert nem bírok továbbmenni. Már fájt a lábfejem, olyan volt, mintha egy csonton sétálnék. Ő mégsem tett szemrehányást, nem mondta, hogy „na ugye, én megmondtam”. Helyette – mivel fel volt pakolva, felkapni nem tudott, hanem – a kabátjával átölelt, magához húzott, a karomat dörzsölgette, hátha jobb lesz, hátha felmelegszem. Csak a lépteink alatt roppanó havat és a szíve dobbanását hallottam. Biztatott: „Jól van, Zsuzsika, menni fog ez, erős vagy!” Ez volt életem első szeretetélménye, tisztán emlékszem rá, sokszor visszatér belül.

Erre vágytam egész életemben: a biztonságot adó szeretetre.

Hazaérve anya pokróccal futott ki elénk. Bebugyolált, babusgatott, aggódott, hogy most biztos megfáztam. Forró fürdőbe tett… És semmi bajom nem lett. A szerelem is ebben a formában talált rám. Mert visszagondolva, a férjemet is úgy választottam, hogy nála éreztem: biztonságot adó erő van benne.

Mindig akkor kaptam meg a vágyott figyelmet, a szeretetet, ha elgyengültem, ha segítségre szorultam, ha kiszolgáltatottá váltam. Így lett tudat alatt életem egyik fő mozgatórugója, vagy nevezzük így, gyökérproblémája az, amire csak hatvanon felül jöttem rá: „azért leszek gyenge, hogy szeress, hogy figyelj rám”.

A Mátraalján, egy pici faluban éltünk, ahol apa a stabilitást, a biztonságot, anya pedig a táplálni és az adni tudás örömét adta nekem. Apa volt a megteremtő, anya a megvalósító. Nem véletlenül lettem masszőr, a testi kontaktus, az érintés fontos volt számunkra. Én láttam a szüleimet összeölelkezni, apa fejét anya vállára hajolni, a gyengéd, simogató érintéseket, amelyekkel anya hol vigasztalt, hol biztatott, vagy csak szeretett minket. A női szál erőt adó, mindent elbíró vonal a mi családunkban. Anyai nagymamám hat gyermeket nevelt fel egyedül, mert a férje, az én nagyapám a háború után néhány évvel meghalt. Az ő ereje példa a szememben. Az „addig megyünk, amíg meg nem oldjuk” gondolat vezérelte őt, ahogy később anyát is. Akármilyen korán keltünk, a nagymamát képtelenség volt megelőzni, ő hajnalban kelt, hogy a kelt tésztát frissen süsse meg nekünk reggelire.

Tizenhét évesen közöltem: menyasszony lettem – a szüleim enyhén fogalmazva is nehezteltek rám emiatt. Önfejű kamaszlány voltam, aki azt hitte, hogy mindent tud az életről.

A mának éltem, azt hittem, jól ismerem a szerelmet, ami akkor a birtoklást jelentette.

Szerelmem „tárgya” nem lehet másé, csak az enyém. Egy év múlva jöttem rá, mit is jelent ez a szó: szerelem. Volt egy férfi, „a” férfi az életemben (Szakkay Attila, későbbi birkózóbajnok, aki a súlycsoportjában számos hazai és külföldi versenyt megnyert – a szerk.), akit tizennyolc évesen ismertem meg egy összejövetelen. Figyeltük egymást, merészen egymáson felejtettük a tekintetünket. „De a szemed, még egyszer visszanézett, / és mindent megadott.”* Egy nap besétált a boltba, ahol dolgoztam, és két ceruzaelemet vásárolt. Majd úgy mellékesen megkérdezte, hogy megvárhat és hazakísérhet-e. Én pedig úgy mellékesen azt mondtam: hát, jó.

A szüleim nem értették, mit művelek… Egy évvel ezelőtt azt mondtam, hogy ő az igazi, most pedig azt, hogy valaki más. Nem lehet ezt így csinálni! Meg amúgy is túl fiatal vagyok én ehhez. Fél év múlva, húsvétkor Attila megkérte a kezem apától.

Kép

Szakkay Zsuzsanna

Ebben a szerelemben tanultam meg, hogy a szerelem nem birtokol, mert ha lefog, visszahúz. Ha birtokol, nem bízik. Lehet, hogy közhely, de a szerelem felemel, szabaddá, jobbá tesz, szárnyakat ad.

Az esküvő után egy kis vidéki városból Budapestre költöztünk albérletbe. Olyan gyorsan történt minden, azt sem tudtam, hol vagyok. Attila megmutatta az utat a munkahelyemig és vissza, majd másnap elutazott a tatai edzőtáborba. Sokat voltam egyedül, mégis úgy éreztem, megvan mindenem. Az egyedüllétben viszont egyre inkább elkezdtem vágyakozni az anyaság után.

Húszévesen édesanya is lettem, ekkor, a terhességem alatt kezdtek megjelenni az első vészjósló tünetek. Csípőtájékon szúró fájdalmat éreztem, amely végigfutott a lábamon.

Gyermekünket a szívem alatt hordva többször is előfordult, hogy nem tudtam elindulni, sem kinyújtani a lábamat. Rengeteg vizsgálaton átestem, de a válasz kérdőjeles maradt.

A fiunk ötéves lehetett, amikor a colitis ulcerosa nevű gyulladásos bélbetegséggel diagnosztizáltak, de ez nem magyarázta a többi kísérőfájdalmamat. Éjszakánként álomba sírtam magam, mert nem tudtam, mi történik, s miért történik velem. Tehetetlenül néztük, hogyan romlik az állapotom. Egyik vizsgálatról sodródtam a másikra, közben neveltem a kisfiunkat, és elláttam az otthoni teendőket, de egyre kevesebbre voltam képes.
Huszonöt évesen, amikor a kezelőorvosom kézbe vette a zárójelentésem, szinte ő görnyedt meg a súlya alatt, én pedig csak néztem, s nem értettem: tényleg ennyire beteg vagyok? Nem túlzás, ha azt mondom, soha nem volt betegségtudatom. Csak egyszer, amikor harminckét évesen a kórházban a férjem kezébe adtak, hogy vigyen haza meghalni.
Fél évvel később hangzott el az ítélet a fejem fölött: Bechterew-kór. Ez a betegség a gerincet alkotó ízületek gyulladását, elmeszesedését okozza, ami mozgáskorlátozottságot alakít ki. Bambuszgerincnek is nevezik a betegséget, mert olyan merev lesz tőle az ember gerince, mint a bambusz.

Amikor kiderült, mi is okozza ezeket a szúró, szinte bénító fájdalmakat, az adjunktus leült velem szembe, és azt mondta: „Asszonyom, készüljön fel, mert harmincöt éves korára tolószékbe fog kerülni”.

Kegyetlen, halálra sebző nyilakként fúródtak belém a szavak. A rideg, fénylő csempék a falon mintha öntötték volna rám a hideget. Reszkettem, remegett a kezem. Bár eljutottak hozzám a hangok, a jelentésüktől elzártam magam. Tagadásba merültem: nem, nincs. Ez nem is velem történik. Mindjárt felébredek, mert én nem ezt terveztem, ez most nem az én életem. Szeretem a férjem, tenni akarok érte, segíteni őt, felnevelni a csupa mosoly kisfiunkat a párommal, aki itt ül mellettem, akinek a puszta jelenléte is megnyugvás számomra, és aki most mereven maga elé nézve végighallgatja, hogy az ő felesége tolószékbe kerül… Én nem ezt ígértem neki. Cserbenhagytam őt, magamat és az életünket. Az asztalon lévő repedést bámultam… de távol jártam.
Szteroiddal kezdtek el kezelni, ami a felszínen kezdetben megoldást jelentett, a mélyben pusztított. Az arcom eltorzult, a vonásaim elvesztek, a testem felpuffadt. Az akkor készült néhány darab fényképen rám sem lehet ismerni. Egy forró nyári napon piknikeztünk a családdal, amikor alattam a plédet piros vér kezdte beszínezni. A ruhám teljesen átázott, bevittek a kórházba, és azonnali életmentő műtétnek vetettek alá. Csak arra emlékszem, hogy a műtőasztalon fekszem, körülöttem több fehér köpenyes kapkod jobbra-balra, majd elvesztem az eszméletem.

Akkor még nem tudtam, csak később, hogy halálközeli élményem volt: mint egy golyó süvítettem kifelé a világos alagúton egy vakító fény felé.

Az alagút végén Leonardo Vitruvius-tanulmányához hasonlóan állt egy emberi alak, és elállta az utat. Mintha azt mondta volna: „Még nem jöhetsz! Vissza kell menned!” És én visszajöttem élni.

Kép

Szakkay Zsuzsanna

Harminckét évesen ileosztómával, a vékonybél kivezetésével mentették meg az életem. A hasam olyan, mint egy sakktábla, keresztbe-kasul metszve a későbbi hat műtét nyomaival. Harminchat kilósan kerültem haza egy halálos ítélettel. A szomszédomban lakott egy orvostanhallgató, aki sokszor átjött hozzám, és akinek ezért a mai napig hálás vagyok. Leült a hatalmas könyveivel az ágyam szélére, és segített megértenem, mi zajlik a testemben. Ő a fizikai test működése mellett arról is beszélt nekem, mit jelent a tudat hatalma, és miért tekinthető minden betegség lelki eredetűnek is. Én minderről egy ideig hallani sem akartam. Képtelen voltam befogadni ezeket az információkat a fizikai fájdalom és a kezelések miatt érzett dühöm mellett, de közben barátnők lettünk, ő kezelni kezdett engem, és kitartóan tanított testről, lélekről, energiákról, mindarról, ami egy ember életében az úgynevezett gyökérproblémát jelentheti. Ne higgye senki, hogy én annyira erős vagyok, hogy pikkpakk összeszedtem magam, hogy elszántan, megingathatatlanul küzdöttem. Nagyon nem. Sokszor akartam feladni. Sokáig fuldokoltam az önsajnálat mocsarában, és az önsajnálat mélyre taszított. Majdnem lemondtam magamról, a hozzám tartozók összetartó szeretete, hol a keménysége, hol pedig a megértése és az együttérzése tartott meg, lendített át a holtpontokon.

Buda László „Mit üzen a lelked?” című könyvében olvastam egy férfiról, aki leugrott a Golden Gate hídról, de valamilyen csoda folytán túlélte: „A korlát elengedésétől a becsapódásig négy másodperc telik el. Az első két másodpercben lepereg előtted az életed, benne kiemelten is az összes probléma, ami az öngyilkosságba hajszolt, és az összes megoldás mindezen problémákra.

Kitisztul a nagy kép, megvilágosodik az összefüggések teljes rendszere, és nyilvánvalóvá válik, hogy a helyzet egyáltalán nem volt kilátástalan.

A maradék két másodpercben a figyelem már csak és kizárólag egyetlen nyitott kérdésre, egyetlen megoldatlan problémára irányul, mégpedig arra – amit most adtál magadnak –, hogy elengedted a korlátot, és zuhansz a mélybe.”** A nagymamámat vezérlő gondolat jut eszembe: a megoldáson töprengj, ne a problémán.

Attila úgy állt helyt apaként, férjként és társként, amit látva, visszagondolva rá, ma is könnyes lesz a szemem. Nem hagyott elveszni. Nagyszerű ember volt, szimbiózisban éltünk, olyan segítői lettünk egymásnak, hogy azonnal megéreztem, amikor ez megváltozott, amikor „megérkezett valaki” közénk. A fiunk ballagása előtt rákérdeztem, van-e valakije… De a kérdésemben már benne volt a válasz. Ez az igen volt az, ami először mérhetetlen fájdalmat okozott, de később legyőzhetetlen erővé alakult bennem. Néhány hónappal később fogtam magam, odaültem a tükör elé, kisminkeltem magam, sztómával is csinosan felöltöztem, és útnak indultam. Megfogadtam: többé nem telhet el úgy év, hogy ne tanuljak valami újat. Tanultam, olvastam és kutattam. Minden érdekelt, ami az ember születésével kezdődik, és a halálával lezárul. Ki vagyok én? És miért kerültem ilyen helyzetbe? Minek mi volt az oka?
Évekbe telt, de lassan és biztosan visszataláltunk egymáshoz Attilával… Már egyikünk sem volt ugyanaz, mint a szerelmünk kezdetén, tizennyolc, illetve huszonhárom évesen… De már ismertük önmagunkat, és a közösen átéltek miatt olyan közelről láttuk egymást, aminél közelebbről már csak Jézus látja a szívünket.

Kép

Szakkay Zsuzsanna

Megtanultam együtt élni a Bechterew-kór tüneteivel, a sztómával, az elvesztett évekkel, a lelkem hangjával, és ma, hatvankét évesen kiegyensúlyozott és örömteli az életem. Nagymamaként és vállalkozónőként, masszőr- és talpmasszőrként várom a reggeleket, hogy egy újabb napot megélhessek. Túléltem. Sokat szenvedtem, volt, hogy majdnem lemondtam az életről. Volt, hogy elfelejtettem, milyen szép is a tisztán folyó, utat törő patak egy csendes erdőben tavasszal, hogy milyen jó ölelni, finomakat enni, egy forró tea mellett beszélgetni, egy pillanatra beléd látni…

A férjem halála után tizenegy évvel újra szeretni…

„Fiacskám, a fájdalom tudja a módját, hogy a szárnyadat szegje, és megfosszon attól, hogy képes legyél repülni. És ha ez a fájdalom hosszú időn keresztül kezeletlen marad, akkor könnyen megfeledkezhetsz arról, hogy mindenekelőtt arra teremtettelek, hogy repülj!”***

A történetet Szakkay Zsuzsanna masszőr, talpmasszőr emlékei alapján írta Kosztin Emese.

*Idézet Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább című verséből.
**Részlet Buda László, Mit üzen a lelked? című könyvéből.
***Idézet Wm. Paul Young, A Viskó című könyvéből.

„Egyértelműen elavult nézet, hogy várandósság idején kockázatos az állatainkkal együtt élnünk. Ennek inkább az ellenkezője igaz. Egy gondozott, ápolt és szeretett lény jótékony hatással bír a kismama hangulatingadozásaira, segít neki ellazulni. Nem beszélve arról, hogy egy ember szervezete minél korábban találkozik (egészen babakorban akár) a négylábú családtagok szőrével, annál kisebb eséllyel generálódik allergiás reakciója felnőttkorában. Sokat tehetünk ezzel és az egészséges életmóddal a felnőttkori allergia, asztma kialakulása ellen. Egy egészséges immunrendszerű, jó kondícióban lévő nő szervezete nem fog váratlan és heves testi válaszreakciókat mutatni a már régóta vele élő kutyája vagy macskája szőrére és nyálára, de természetesen mindent meg kell tenni azért, hogy a leendő anyuka és a magzat egészségesek maradjanak egy ilyen helyzetben. Fontos például, hogy a kismama nőgyógyásszal és az állatorvossal is folyamatosan konzultáljon, főleg, ha új állat érkezik a házhoz a várandósság alatt” – véli a szakértő.

Szűrések és oltások

„Hogy milyen betegségeket kaphat el egy várandós nő, és milyen szűréseket érdemes elvégeztetnie, az nagyban függ a kismama alap egészségügyi állapotától, immunrendszerétől, lakóhelyétől (a klímához köthető vérszívók elfordulása miatt) és az adott ország egészségügyi protokolljától.

Összességében elmondható, hogy az állatról emberre terjedő betegségek legtöbbször szélsőséges, kifogásolható higiéniai körülmények között élő embereket betegítenek meg.

Ennélfogva Magyarországon igen csekély az esélye annak, hogy egy kismama mondjuk Coxiella burnetii kórokozótól fertőződjön meg Q-lázzal (hacsak nem érintkezik a nyálkahártyája és a tápcsatornája kecskék, lovak vagy szarvasmarhák ürülékével közvetlenül és nagy gyakorisággal). Persze kórokozót tartalmazó lócitromba belegyalogolhat a kutya is, ám nyilván minden gazdi megfürdeti egy ilyen után a kedvencét, mielőtt az végigtrappolna a házon. Ilyenkor praktikus, ha nem a várandós kismama végzi a kutyus tisztogatását” – mondja Zita, majd kitér a mostanában sokat emlegetett toxoplazmózisra is.

„A toxoplazmózis elsősorban a konstans testhőmérséklettel rendelkező macskákat, a madarakat és az embereket betegítheti meg, és egy parazita (Toxoplasma gondii) felelős érte. Különösen veszélyes a legyengült immunrendszerű emberekre, például a HIV-fertőzöttekre, mert náluk agyvelőgyulladást, máj- és szívkárosodást okozhat. Amennyiben várandós hölgyet betegít meg, úgy a fő kérdés, hogy az illető korábban átesett-e már ilyen fertőzésen. Ha igen, úgy élete végéig kimutatható szervezetében az ellenanyag. Ha nem, akkor a fertőzés időbeni felismerésével – kéthavonta érdemes laboratóriumi vizsgálatot végezni terhesség idején – és gyorsan megkezdett gyógyszeres terápiával lehet védeni a kismamát és a magzatot. A magzatra különösen veszélyes a parazita, mivel vakságot, agyi meszesedést, vízfejűséget, legrosszabb esetben a halálát is okozhatja. Mivel a toxoplasma-peték a bélsárral ürülnek, így közvetlenül a cica simogatása, gumikesztyűben végzett alomcseréje után ajánlott a kézmosás.

Még jobb, ha az alom cseréjét nem a várandós kismama végzi, s ha valaki más a családból napi szinten tisztán tartja, ápolja a bundás kis barát szőrzetét, száját, mancsait és füleit.

Ha a cica szobában él és mentes a fertőzésektől, úgy egy puszival igen csekély az esélye a toxoplazmózisos fertőződésnek” – állítja Panyi Zita.

Akár táblázatban is érdemes vezetni, mikor kap a kiskedvenc külső és belső élősködők elleni szert és oltásokat

„Az éves oltás a cicáknak éppúgy javallott, mint a kutyáknak, hiszen zöldövezeti sétáik alkalmával találkozhatnak szabadon kóborló, gondozatlan és oltatlan állatokkal, illetve azok végtermékeivel, ahogyan madarak, patkányok és sünök bolhái, vírusai is megbetegíthetik őket. A 11. kerületben a napokban többen fotóztak le lakótelepre bemerészkedő rókát. A veszettség, a különböző férgességek (bél-, szív- és bőrférgesség leggyakrabban), a szúnyogok, bolhák és kullancsok elleni védekezés is alapját képezi a kiskedvenc felelős gondozásának.

A kombinált oltás a kutyusokat szopornyica, fertőző májgyulladás, leptospirózis, parvovírusos bélgyulladás ellen, a cicákat pedig fertőző bélgyulladás, herpes vírus okozta légzőszervi megbetegedés és calici vírus okozta nátha ellen védi. Mindez kiegészülhet a Lyme-kór elleni oltással, embernek és állatnak egyaránt. A cicákat macskaleukózis és fertőző hashártyagyulladás, FIP ellen is védeni kell.”

„Ha ezeket abszolváltuk, igen csekély az esélye annak, hogy a várandós gazdi megbetegedjen a kedvencétől.”

Mit tegyünk, ha az állat megharap vagy megkarmol minket a terhesség ideje alatt?

Panyi Zita azt javasolja, hogy fertőtlenítést követően azonnal keressük fel orvosunkat, hogy iránymutatást, további ellátást kapjunk tőle. „Érdemes itt is a prevenciót fókuszba helyezni – gyakran keresnek meg várandós hölgyek és családjaik, hogy segítsek felkészíteni a kutyusukat a baba érkezésére, engedelmes-képzésben részesíteni a négylábút. Ennek ugyanolyan alapvetésnek kellene lennie, mint a kismamáknak szánt vitamin szedésének már a fogantatás előtt.”

A kutyák hamarább tudják, hogy bővül a család, mint maga az ember

„A várandóssággal kezdődő kémiai változások újfajta illatanyagok kibocsátását eredményezik. Ezt a kutyák, köszönhetően akár 300 millió szaglósejtjüknek, azonnal megérzik, sőt ők hamarább tudják, hogy bővül a család, mint maga az ember.

Ettől fogva egyes kutyusok óvóbbak, „gondoskodóbbak” lesznek, szinte minden pillanatban a gazdi mellett vannak.

(Más kutyusok a hölgyek hangulatingadozásaitól megrettenve inkább elbújnak. Nekik általában csökken a motiváltságuk az emberrel való együttműködést illetően.) A háziállat esetében fontos a szabályok, az engedelmesség megerősítése, és az, hogy ne csak az ember, hanem az állat komfortja is megmaradjon otthon. Ilyen például egy csendes sarok, lehetőleg minél távolabb a síró babától. Nem várhatunk el a kutyánktól megértést és szófogadást, ha nem vagyunk tekintettel a szükségleteire. A későbbiekben célszerű megértetni a gyermekünkkel azt is, hogyan kell a kiskedvenccel helyesen bánni. Például, hogy nem tépheti a mancsos barátja fülét és farkát, nem dobálhatja játékokkal sem.

Összességében elmondható, hogy egy kis odafigyeléssel igenis működhet ember és háziállat együttélése akkor is, ha épp bővül a család. Indokolatlan megválni a kiskedvencektől, kizárni őket a közös terekből, száműzni őket a kertbe vagy a garázsba. Mindig mondom: mottó a tudatosság, felelősség, szeretet!” – zárja a beszélgetést Panyi Zita.

Azóta eltelt negyven év, de az együttes máig hat, nem ment ki a divatból. Sőt, tavaly nagy meglepetésként újra is éledt. A tagok négy évtizednyi hallgatás után új lemezt adtak ki, és 2022-ben sajátos módon koncertezni is fognak. Ez pedig több mint bravúr. Vajon mi lehet az ötven éve tartó, töretlen népszerűség titka, miközben az együttes mindössze tíz aktív évet tudhat a magáénak? Míg az ABBA-varázs nyomába eredünk, idézzük fel az együttes történetének legfontosabb állomásait.

A kezdetek (1972-1974)

Az ABBA-t 1972-ben alapította két svéd pár: Agnetha Fältskog, Björn Ulvaeus, Benny Andersson és Anni-Frid Lyngstad. Keresztneveik első betűjének összeolvasásából született meg a híres logó, amely az egymásnak fordított B-betűkkel igazán egyedivé vált.

Egyébként az Abba egy halkonzerveket forgalmazó, ma is működő svéd vállalat neve, ezért engedélyt kellett kérniük a használatához. Meg is kapták, egy ma már megmosolyogtató kikötéssel: ne hozzanak szégyent a márkanévre…

A közös munka során a dalokat Benny, a dalszövegeket általában Björn írta, de több slágert Stig Andersonnak, a menedzserüknek is köszönhetünk. Agnetha szopránja és Frida mezzoszopránja remekül harmonizált egymással. A színpadon pedig igazán jól mutatott a két csinos énekesnő. Első nagylemezüket, a Ring Ringet 1972-ben vették fel. A stúdiómunka új produkciós technikával készült, ez pedig egyedi hangzást adott az albumnak, amely hazájukban nagy sikert aratott.

A nagy áttörés és a csúcs (1974–1980)

Ezután bátran nekivágtak az 1974-es Eurovíziós Dalfesztiválnak, amit a Waterloo című dalukkal megnyertek. Ez a győzelem jelentette nemzetközi karrierjük kezdetét. A Waterloo kislemez több mint ötmillió példányban kelt el. Innentől kezdve nem volt megállás. Születtek sorra a slágerek: a Honey, Honey, az S.O.S, a Mamma Mia és a Thank You For The Music, amely e nagyon népszerű számok közül is kiemelkedett, már-már himnuszukká vált.

A sikerszéria folytatódott. A negyedik nagylemezük, az 1976-ban megjelent Arrival nagy kedvenc lett Európában és Ausztráliában. Olyan dalok fémjelezték, mint, a Money Money, Money, a Knowing Me, Knowing You vagy a sodró lendületű Dancing Queen.

A tíz éven át tartó közös zenélést nagyszabású koncertkörutak is tarkították. A világ pedig megőrült értük. Még a Sex Pistols egykori basszusgitárosa, Glen Matlock is rajongójuk volt, pedig igencsak más műfajban utazott. Több helyen is nyilatkozta, hogy a Pretty Vacant punkhimnuszukat az ABBA S.O.S-e ihlette.

Mi volt a titkuk?

Az ABBA-varázs több összetevőből állt. A jól megírt dalok, a kikísérletezett hangzásvilág, a lendületes zongorajáték, a vonósok bevonása, a néhol rockos hangzás, a szép harmóniák, az elektronikus hangszerek, a kiváló menedzseri háttér és négyük magas szintű zenei tudása is mind hozzájárult a sikerhez. Könnyed popzene volt az övék, ugyanakkor dalaikat tökéletesre csiszolták. „A hatvanas évek ártatlanságát idézték fel, de az akkoriban legmodernebb produkciós technikával, ami egyszerre volt váratlan és nagyon hatásos” – írta róluk Carl Magnus Palm újságíró.

A titokhoz szervesen hozzátartozott a két merőben különböző karakterű, egymást remekül kiegészítő énekesnő is.

„Vedd ki Agnethát és Fridát, tegyél be helyettük két másik lányt, akik énekelnek – már dobhatod is ki az ABBA-hangzást az ablakon. Az ő hangjuk a legfontosabb alkotóelem” – nyilatkozta egyszer Benny Andersson.

Magánéleti válságok és az utolsó nagy sikerek

A sikerszéria megtörhetetlennek látszott, de a hetvenes évek végére valami megváltozott. Agnetha és Björn 1979 januárjában bejelentették, hogy elválnak. A csapat a közös zenélést azonban nem hagyta abba. A Chiquitita című daluk tíz országban is első helyezést ért el. Eljutottak az Egyesült Államokba és Japánba is.

A talán legjobb (ha van egyáltalán értelme a fokozásnak) albumuk, a Voulez-Vous, 1979 áprilisában jelent meg, és óriási siker lett. Sajnos 1981-ben Benny és Frida is elváltak. Utolsó nagy slágereiket már ebben a megváltozott helyzetben és hangulatban írták. Ez pedig felőrölte alkotókedvüket.  

Az utolsó lemez – A világ első CD-je

Az 1981-es The Visitors az együttes nyolcadik – és egészen 2021-ig – az utolsó lemeze volt. A dalok szövegéből és hangulatából kikopott a tőlük megszokott jókedv. Ugyanakkor zeneileg méltó búcsú volt, igaz, nem rengette meg a slágerlistákat, és gyengén is fogyott. „A vásárlók üzenete világos volt: nem akarnak túl sok komorságot és érettséget az ABBA albumain” – fogalmazott Carl Magnus Palm.

A korongnak azonban van egy másik érdekessége is. Ez volt az egyik első olyan lemez a világon, amit digitális technikával rögzítettek és mixeltek, vagyis a The Visitors lett az első CD, amely legördült a gyártósorról.

A hosszúra nyúlt szünet és egy „talán” (1982–2021)

A tagok 1982 végén úgy döntöttek, hogy szünetet tartanak, ez azonban a közös munka végét is jelentette. Magánéleti problémáik és alkotói kifáradásuk idején ráadásul új időszámítás kezdődött a könnyűzenében. Ebben az évben Michael Jackson a Thrillerel és egy jól irányzott táncmozdulattal egyértelműen új korszakot nyitott. De említhetjük az ez idő tájt irányt váltó Queent, a szárnyait bontogató Madonnát, a U2-t, a The Police-t, Prince-t és számtalan más sikeres előadót.

Az ABBA után Björn és Benny több musicalt is írtak, míg Agnetha és Frida sikeres szólókarrierbe kezdett, de ezek a sikerek meg sem közelítették a régieket.

Az együttes hivatalosan soha nem jelentette be a feloszlását, Björn Ulvaeus így nyilatkozott: „Talán egyszer még folytatjuk.”

Új dalok és az avatárturné (2016–2022)

Björn közel negyven évig lebegő „talán”-ja akkor vált igenné, amikor már senki sem számított rá. Simon Fuller menedzser 2016 októberében jelentette be, hogy az együttes a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia lehetőségeivel élve ismét „színpadra lép”. De nem a négy tag, hanem digitálisan létrehozott fiatalkori másaik, vagyis avatárjaik szórakoztatják majd a közönséget. A projektet szójátékkal ABBAtarnak nevezték el. A koncerteknek London ad majd otthont.

Az ehhez hasonló fellépések – csak éppen hologramtechnikával – nem új keletűek a show-biznisz világában. Bizarr ugyan, de Michael Jackson hologramfigurája ma is gyakorta „fellép” Las Vegasban. Amy Winehouse és Whitney Houston is „koncertezett” már így a saját halála után. A rajongók között akadnak szép számmal, akik örülnek ennek, de sokan vannak, akik a jogutódok ízléstelen anyagi gyarapodását és az elhunyt énekesek kihasználást látják ezekben az előadásokban. (És ebben van is némi igazság.) Szerencsére az ABBA-t egyik váddal sem lehet illetni.

Az avatárkoncertek megszervezését a 2020-as pandémia akasztotta meg. Az első show 2022 májusára csúszott át. Azonban az együttes a „karanténban” sem tétlenkedett. Negyven év hallgatás után, 2021-ben új nagylemezzel lepte meg a közönséget, amely a Voyage címet kapta. Az érett és szép album dalai is felcsendülnek majd a nem szokványos előadásokon. Az új lemezen amúgy igencsak hallatszik, hogy Björn és Benny az elmúlt évtizedeket musicalírással töltötte. Az utolsó dal, az Ode To Freedom szövegében és dallamában is gyönyörű lett.

Arra a kérdésre pedig, hogy a tagok miért a virtuális koncertezés mellett döntöttek, elég Benny Andersson egyik, huszonkét évvel ezelőtti mondatát idézni. Még 2000-ben egy turnékörútra akarták rávenni az ABBA-t, de ő így utasította vissza az ötletet: „Nem jobb, ha négy idős ember helyett négy energikus fiatal marad meg az emberek emlékezetében?”. Igaz, itt még nem sejtette, hogy közben akkorát fejlődik a technika, hogy 2022-ben fiatalkori másaik léphetnek fel helyettük.

Az pedig, hogy a virtuális show-k nyújtanak-e akkora élményt, mint a valódi fellépések – majd elválik. Mindenesetre a nosztalgiázni akaró és szép harmóniákra vágyó közönség igazán lelkes. A jegyek gyors ütemben fogynak, a svéd csapat ismét lázba hozta a rajongóit. Ez nem csoda, hiszen a remekül megírt és előadott lendületes slágerek a mai napig megunhatatlanok.

A múló időt kicselezni pedig örök emberi vágy. És nagyon úgy látszik, hogy az ABBA-nak 2022-ben még ez is sikerül.

Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/ABBA
Carl Magnus Palm: ABBA, a legenda, Bp., Egmont-Hungary, 2013.
https://faroutmagazine.co.uk/sex-pistols-song-inspired-by-abba-pretty-vacant/
https://recorder.blog.hu/2011/08/13/az_abba_es_az_1981_es_the_visitors_album
https://jogaszvilag.hu/eletmod/abba-tar-koncerttel-ter-vissza-az-abba/

Jól belebújok a maszkomba, amíg kimegyünk az épületből, és máris stigmatizált nőnek érzem magam. Milady de Winter is az volt a Három testőrben, mégis az ujja köré csavarta a fickókat, nyugtatom magam kicsit viccesen, és eszembe jut az a nő, akivel a sorban állás alatt beszélgettem. Ő nem volt ilyen szégyellős, miközben kilibbent a vizsgálóból, hallhatóan jelezte a kíváncsi tekinteteknek, hogy már nem volt szükség a PCR-tesztre. Azt ugyanis csak akkor csinálnak, ha az orvos által elvégzett teszt negatív. Ezzel is tehermentesítik a labort. Kíváncsi tekintetekből pedig sok van, áll a sor a rendelőben, kilóg az utcára, az emberek nagy nehezen próbálják tartani a két métert. Vagy másfelet. Mindegy is, szaladok, és nem nézek sehová.

Igyekszem a levegőt is benn tartani, és közben gondolkodom.

Először az egyik gyerek, aztán a másik. A család többi tagjánál semmi tünet, ennek ellenére mégis mindnyájan kaptunk beutalót szűrésre, amin aztán kötelességtudó állampolgárként meg is jelentünk. A vége pedig ez lett: én pozitív, a többiek negatív szervezettel távoznak a szigorú épületből. Pedig sejthettem volna, ma reggel már fájt egy kicsit a torkom, és alig tudtam felkelni, de akkor még azt gondoltam, csak száraz a levegő, és hulla vagyok, mint rendesen. Mert az, hogy pár szobával arrébb ketten is koronavírussal fertőzöttek, túl ijesztő magyarázat lett volna. De most már sokkal rosszabbul érzem magam, a rendelőben mondtam is a dokinak, hogy húzzon még valami plusz védelmet a fejére, mert én biztosan vírusgazda vagyok. Végül is ketten otthon már azok, mondtam ezt is félénken, de csak megértő tekintetet és egy hosszú pálcát kaptam az orromba válaszul.

Leizzadt, megrettent covidosként torpanok meg a kocsinál, no de hát idefelé is együtt jöttünk, most vagy mindegy, hogy együtt vagyunk az autóban, vagy nem, ezt már csak a sorsra bízhatjuk. Azért rátekerem a sálamat is a maszkra, és az ablakot is lehúzom, így már masszívan didergek, sebaj, otthon vagyunk mindjárt.

Vicces, mert nem volt könnyű hat ember, három fertőzött és három egészséges lakáson belüli karanténját megszervezni. De valahogy megoldódott, szanaszét a család, az egészségesek húzzák az igát, mi pedig a szobáinkban senyvedünk.

Az első két nap jó is volt, gyakorlatilag csak aludtam, fájt a torkom, ha levegőt vettem, néha a tüdőm is. A másik szobában a covidos gyerek hányt, ment a hasa és hőemelkedése volt, a harmadikból köhögés, krákogás hallatszott. Ahány ember, annyiféle tünet, mi már mindenre tesztelünk. Közös nevezőre csak a köhögés és a nagymértékű fáradtság hoz minket. A lányom főz a férjemmel, hordják tálcán az ételt, ruhát, gyógyszert, vödröt, vizet, kinek mire van szüksége. Két napig tart a szolgálatkészség, a harmadik napon már némi ingerültség is vegyül a szolgálatba, türelmetlenség, sóhajtozás, hogy jaj, épp most ültem le. Mi pedig, bezárt fertőző egyedek, egyre jobban vagyunk, és bizony nekünk sem könnyű. Kicsi a szoba, növekszik a magány. A számítógéptől lassan kiég a retinám, ha valaki bemerészkedik a szobámba, vagy elsuhan az ajtó előtt, reménytelenül próbálom szóval tartani, kicsit beszélgetni, morzsákat felcsipegetni az ajtón túl pezsgő életből. Rendkívül érdekessé válnak a konyhából, gyerekszobából küldött ilyen-olyan fotók, az ablakban pedig már annyit álltam, hogy nagyjából tudom, mikor melyik kutya fog elsétálni alattunk a gazdájával.

A nap fénypontjává az evés válik, ezzel egyidejűleg pedig a fürdőszobai mérleg eredményei egyre elkeserítőbbek. Sebaj, megmagyarázom magamnak, más úgysem látja, engem sem zavar, nemhogy a mérleget.

Közben azért telik az idő, a hatodik napon járunk.

Van remény, mert tegnap este az egyik gyerek negatív teszttel szabadult, ő három nappal előttem kezdte a nyavalyát.

És bár a történések engem csendes optimizmussal töltenek el, családunk lelki békéjét vasárnap estére sikerül teljesen feldúlni. Különböző gyerekek irigykednek egymásra különböző dolgok miatt: mert beteg, és nem kell iskolába mennie, mert negatív, és mehet akárhová, mert nem volt beteg, és úgy érzi, esélye sincs pozitív tesztet produkálni, hogy legálisan otthon maradhasson. Aztán másnap minden negatív karanténon túli vidáman vagy morcosan elmegy, én pedig az ablakból nézem, ahogy a madarak csipegetik a kirakott eleséget.

Mindent összevetve pedig úgy tűnik, gyógyulunk. Holnap tesztelek, várom már nagyon. Hátha lassan levethetem a covidos jelzőt, és újra láthatom a lakás másik felét is. Addig pedig azért időről időre ráeszmélek, hogy mennyire szerencsések vagyunk. És mennyire várom már a tavaszt!

Ifjonti hevületben

Zsigmond Vilmos kapus és futballedző édesapja után kapta a nevét, amikor 1930. június 16-án megszületett Szegeden. Apja fontosnak tartotta, hogy a fiatal Vilmos hegedülni tanuljon, azonban a fiúban olyannyira nem mutatkozott érdeklődés a zene iránt, hogy minden leegyeztetett hegedűórát a grundon töltött, ahol a húrok cibálása helyett inkább a bőrt rúgta. Néhány hónap kitartó próbálkozás után végül idősebb Zsigmond Vilmos is belátta, hogy a fia rá ütött, és feladta, hogy az ifjút muzikális pályára állítsa.

Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a családban senki nem bírt művészeti kötődéssel, egyedül a nagynéni dolgozott fotográfusként. Azonban nem tőle, hanem egy könyvnek köszönhetően érkezett az isteni szikra, amely az ifjabb Zsigmond Vilmost végül a világítás és a képalkotás irányába terelte. Tizenéves korában egy betegség miatt ágynak esett, ekkor került a kezébe Dulovits Jenő Művészi fényképezés című albuma. A fiút lenyűgözték a benne látható képek, és főként a világítás, a fénnyel festés művészete. Apja fényképezőgépével ő maga is fotózni kezdett: gyakran örökítette meg népes családja tagjait, számos unokatestvérét (apjának 7 lánytestvére volt).

A képek és a fény iránti megszállottság aztán a fővárosba repítette, ahol 1955-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakán. Rá egy évre kitört a forradalom, amelyben Zsigmond Vilmos és egykori osztálytársa – a Hollywoodban szintén díszes karriert befutó Kovács László – igen aktív szerepet vállaltak: egy 35 mm-es kamerával járták az utcákat, és filmre vettek mindent, ami a szemük elé került. A szabadságharc leverése után disszidálni kényszerültek, először Ausztriába, majd a tengerentúlra menekültek – táskájukban csaknem tízezer méternyi filmszalaggal.

A képek később bejárták a világsajtót, így a két fiatalnak igen nagy szerepe volt abban, hogy nyugaton tudomást szerezzenek az ’56-os eseményekről.

Az európai látásmód előnye

Noha szinte egyáltalán nem beszélt angolul, a forradalmi hevülettől fűtött operatőr az Egyesült Államokban telepedett le. Itt csaknem egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy betehesse a lábát a filmszakmába. Azonban addig is érintőlegesen a szakmájában dolgozott: fotózott, laborokban vállalt munkát, később pedig lehetőséget kapott, hogy reklám- és dokumentumfilmek elkészítésében is részt vegyen. 1962-ben kapott amerikai állampolgárságot.

Zsigmond Vilmos hollywoodi színre lépésében igen nagy szerepet játszott a klasszikus álomgyár válsága, majd megújulása is. A ’60-as évek európai szerzői filmes hulláma nagy nyomást gyakorolt a stúdiók falai és a klasszikus történetsémák közé szorított amerikai filmre. A sorozatos bukások után a nézők visszacsalogatása, és így a reform elengedhetetlenné vált Hollywoodban – ehhez pedig a stúdiók nem átallottak az Óvilágban kipróbált modern szemléletű filmkészítéshez nyúlni. A Hollywoodi Reneszánszként, majd Új-Hollywoodként aposztrofált mozgóképes személet- és generációváltás igencsak kedvezett a magyar származású operatőrnek, aki behatóan ismerte a szovjet, a francia, az olasz és a magyar új hullámot is.

Néhány B-kategóriás horror után Zsigmond Vilmos 1971-ben Robert Altman rendezőtől kapta meg a lehetőséget arra, hogy filmtörténeti jelentőségű munkát hozzon létre. A feltétel nélküli direktori bizalom helyesnek bizonyult, a McCabe és Mrs. Miller című antiwestern ugyanis a Hollywoodi Reneszánsz egyik legjelentősebb alkotása lett – és ehhez a magyar származású operatőr különleges látásmódja is nagyban hozzájárult. A film nagy részét eredeti helyszíneken, természetes fénynél forgatták, de Zsigmond Vilmos a belsőkben is bátran kísérletezett a Hollywoodban rendhagyó alulexponált világítással. Egy-egy jelenetet például csak egy gyertya világított meg.

Emellett fotográfusi múltjának ihletésében egy kockázatos kísérletre is elszánta magát: a filmtekercseket rövid ideig fényhatásnak tette ki, így azok kifakultak, a film képi világa így régies hangulattal lett gazdagabb.

Nem csoda, hogy az operatőrt e munkájáért BAFTA-díjjal jutalmazták.

A külsők mestere

A természetes fénynél felvett jelenetek a későbbiekben is nagyban meghatározták Zsigmond Vilmos életművét. Következő jelentősebb munkája, a Gyilkos túra (1972) Hollywood egyik legmerészebb vállalkozása volt: az evezős thrillert eredeti helyszíneken forgatták, így az operatőrnek a természet elemeivel is meg kellett küzdenie. A gumicsónak, amelyen utazva kamerázott, több ízben felborult, és bár próbálta a víz fölött tartani a felszerelést, egy technikust csak azért szerződtettek a produkcióhoz, hogy a kamerát éjszakánként szárítgassa. A rendező, John Boorman egyébként az ’56-os forradalomban való részvételéért kérte fel Zsigmond Vilmost: úgy gondolta, hogy aki a szovjet tankoktól sem rettent meg, annak ez a vakmerő filmes vállalkozás sem fog gondot okozni.

A természet lágy ölén felvett jelenetek Zsigmond Vilmos személyes kedvencében, az Oscar-jelöléssel jutalmazott A szarvasvadászban (1978) is igen nagy szerepet játszanak. A gigászi hosszúságú alkotás kontinenseken átívelve mesél a vietnámi háború okozta poszttraumás stresszről, miközben az operatőr kézjegyének számító természetes világítás és színek teszik még maradandóbb élménnyé.

Saját bevallása szerint két jelenet felvétele közben is meghatódott a kamera mögött, annyira erős volt a főszerepet alakító Robert de Niro és Christopher Walken játéka.

Több felvételt nem is készítettek ezekből. Saját szavaival élve: „Szerintem a jó film az, amelyiknél a néző elfelejti, hogy itt van egy kamera, amelyik felveszi a jelenetet. El kell felejtse a technikáját a filmművészetnek. Csak beleéli magát a jelenetbe.”

Kép

Zsigmond Vilmos A szarvasvadász forgatásán, 1978-ban - Kép: Profimédia - Red Dot

Zsigmond Vilmos mindvégig büszke volt magyar származására. Nevét a nehéz kiejtése ellenére sem angolosította, amerikai ismerőseinek pedig szívesen beszélt Magyarországról, elsősorban szülővárosáról, Szegedről. A paprikát is, amellyel a magyaros fogásokat főzték, innen hozatta. A rendszerváltás után több ízben hazalátogatott, többek között visszajuttatta az 1956-os forradalomról készült filmfelvételeit, illetve Káel Csabával leforgatta a Bánk bán című operafilmet. A Ludwig Múzeum egy évvel a halála előtt, 2015-ben rendezett egy életműkiállítást Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel, ezen maga az alkotó is tartott tárlatvezetést.

A sci-fi és a thriller vonzásában

A filmszakma legjelentősebb díját, az Oscart érdekes módon pont egy olyan filmért kapta meg, amelyben kevésbé tudta kiélni improvizatív képalkotási metódusát. Steven Spielberg ugyanis a Sugarlandi hajtóvadászat (1974) kézikamerás felvételei után ismét őt kérte fel operatőrnek – méghozzá az 1977-ben bemutatott Harmadik típusú találkozásokhoz. Zsigmond Vilmos saját elmondása szerint a produkcióból több ízben ki akarták rúgni, mert gyakran összekülönbözött az ifjú rendezővel, aki szinte zéró kreatív mozgásteret biztosított az operatőr számára.

Talán ez volt a fő oka annak, hogy az Oscar-díj átvételekor a stábról egy szót sem ejtett, a teljesítményt egykori tanárainak, munkatársainak köszönte meg. Többet nem is dolgoztak együtt.

Új-Hollywood másik nagyágyújával, Brian De Palmával viszont annál inkább: az erős szerzői jegyekkel dolgozó direktor először a Megszállottság (1976) című thrillerhez, majd a Halál a hídonhoz (1986) kérte fel. A John Travolta főszereplésével készült, rejtélyes gyilkosságot felgöngyölítő film Zsigmond Vilmos korábbi alkotásaihoz képest igen élénk színekkel és mély kontrasztokkal bír, emellett egy álomszerű hatást keltő optikával, az osztott fókuszú lencsével kísérletezett benne – amellyel a kis mélységélesség megőrzése mellett a képen két síkot is fókuszba tudott hozni.

Negyedik és egyben utolsó Oscar-jelölését azonban nem ezért, hanem a Fekete Dáliáért kapta – ezt már 2006-ben forgatta ugyancsak De Palmával. A direktor később úgy emlékezett vissza az operatőrlegendára, hogy ő volt az egyik utolsó képíró nagymester, akivel számos összeütközése történt ugyan a forgatások során, ám a különleges értékei megkérdőjelezhetetlenek.

Az ezredforduló után többször dolgozott együtt Woody Allen rendezővel is – többek között a Kasszandra álma (2007) és a Melinda és Melinda (2004) című filmeken. A direktor érdekes módon azt feltételezte róla, hogy egy zord magyar óriás, aki mellett majd meg sem mer szólalni, aztán jól meglepődött, amikor az első találkozásukkor egy halk szavú, szerény úriember rázott vele kezet.

Mikor tudatosult benned, hogy kevesebbet hallasz, mint a többiek?

Már ötévesen tudtam olvasni, és az óvodában a csoportos játékoknál jobban érdekeltek a könyvek, meg persze nagyobb biztonságban is éreztem magam olvasás közben. Ezen kívül semmi más nem utalt arra, hogy más lennék, mint a többiek.

Szüleid hogyan vették észre a gyengébb hallásodat, és mit mondtak neked erről?

Nagyon kicsi koromban észrevették, hogy nem ijedek meg hirtelen zajoktól, és nem nyugszom meg az énekelgetéstől. Pár hónapos koromban már hallókészüléket kaptam, ami nagy szó. Mivel anyukám lengyel, akkor a családunk éppen Lengyelországban élt, ahol előrébb tartott a korai diagnosztika és a hallássérültek fejlesztése, mint akkor Magyarországon. A szüleim rengeteg jó tanácsot és segítséget kaptak. Apa mesélte, hogy amikor még nagyon kicsi baba voltam, ő rendszeresen kivette egy időre a hallókészülékemet, és úgy mesélt vagy énekelt nekem, hátha ezzel stimulálja a maradék hallóidegeket. Nem tudom, ez segített-e, de jól mutatja, mennyi mindent kipróbáltak, milyen sokat foglalkoztak velem.

Pedig utánad még három gyermekük született, igen kis korkülönbséggel…

Néha elgondolkodom azon, mekkora bátorság volt anyáéktól, hogy belevágtak utánam még három gyerek vállalásába. Más családokban azt látom, hogy ha születik egy fogyatékos gyermek, akkor nem vállalnak többet.

Én pedig el se tudom képzelni az életemet a testvéreim nélkül, akik nagyon sokat segítettek nekem.

Így, hallókészülékkel mennyit hallasz?

Nagyon minimális hallási képességem van, amit még éppenhogy lehet egy kicsit korrigálni készülékkel. Ha kivenném a fülemből, egyáltalán nem hallanék semmit. Hangszíneket nehezen tudok megkülönböztetni, nem tudom például megmondani, hogy férfi- vagy női hangot hallok-e, a zenének pedig csak az összhatását hallom, de nem tudom megkülönböztetni a hangszereket. Az egyszerűbb zenei motívumokat könnyebben meghallom, és ha hozzáolvashatom a szövegüket, az is sokat ad a zenei élményhez. Teljesen másképp hallok tehát, mint más, de ezek a hangok nagyon fontosak számomra.

Kép

Márti kisgyerekként

Sok hallássérült szülei úgy gondolják, hogy a gyereküknek jobb lesz felnőni a sorstársak között, ezért például megtanítják őt a jelnyelvre. A tieid miért döntöttek másképp?

Sohasem kezeltek másként, mint a testvéreimet. Azt, hogy rám kicsit jobban kell vigyázni, vagy másképp kell hozzám beszélni, valószínűleg négyszemközt beszélték meg az érintettekkel. A tanáraimat megkérték, hogy lehetőleg ültessenek az első sorba, és írják fel a táblára a házi feladatokat, ne csak szóban mondják el. Az egyetemen elfáradtam a hosszú előadásokon a szájról olvasásban, ott egy FM rádióeszköz segített, amelynek a vevő része a fülemben volt, az adó része a tanárnál, ez felerősítette az ő hangját, és lehalkította a környezeti zajokat.

A jelnyelv megtanulása soha nem jött szóba, talán mert mindig jó beszédképességem volt.

Hosszú évekig jártam logopédusokhoz, ők tanították a szájról olvasást, és ez olyan organikus folyamat volt, hogy alig emlékszem a részleteire, mert természetesnek tűnt, hogy jól boldogulok a hallók között. A hallássérültek között soha nem éreztem annyira otthonosan magam, mint az ép hallásúak között. Zavart, hogy túlzottan artikulálnak, sokkal nehezebben tudtam róluk szájról olvasni, mint a hallókról.

Tehát együtt jártál iskolába általános képességű gyerekekkel, és fejlesztőpedagógusok különóráin vettél részt?

Óvodáskoromban jártam legintenzívebben logopédushoz, de a fejlesztésem végigkísérte az általános iskolát, és valamikor gimnázium idején maradt abba. Jártam nyelvórára, balett- és furulyaórára is, és kisgyerekkoromtól tagja voltam a Regnum Marianum katolikus lelkiségi mozgalom egyik gyerekcsoportjának. Velük hetente találkoztam, hétvégén gyakran kirándultunk, nyáron pedig táboroztunk együtt.

Nem lehetett könnyű kirándulás, táborozás közben vigyázni a hallókészülékedre. A víztől bizonyára nagyon kellett óvnod.

Egyszer gyerekként elfelejtettem levenni a hallókészülékemet, mielőtt bementünk a patakba fürödni. Csak amikor kijöttem a vízből, akkor döbbentem rá: én végig hallottam! Micsoda szerencse, hogy nem áztattam el!

Ma már én vezetek egy 12 fős gyerekcsoportot, és nagy kihívás, hogy a 12–14 éves gyerekek állandóan összevissza hangoskodnak.

A vezetőtársam sokat segít, hogy megértsem őket. Az egyik gyerek anyukája mondta, mennyire csodálja, hogy a kamaszok engem elfogadtak az első perctől kezdve a fogyatékosságom ellenére. Nem használták ki, nem sunyiskodtak, hanem segítettek. A Regnum tartós barátságokat adott, jó volt velük együtt felnőni.

Kép

Deák Márti (a jobb szélen) és családja

Nyelvtanulás, balett, hangszertanulás – a legtöbb ember el se tudja képzelni, hogy egy hallássérült képes ezekre. Neked hogyan sikerült?

Nem én voltam a legjobb a csoportból, de élveztem. (mosolyog) A balettórákon hetente váltakoztak a tánctípusok: a klasszikus, a sztepp és a jazzbalett. A szteppet különösen szerettem, mert kopogós cipőben, kiszámolt ritmusra lehetett táncolni, és a ritmusérzékem mindig jó volt. A vizsgaelőadások színpadi, előadói rutint adtak.

Kétnyelvű családban születtem, benne élünk a magyar és a lengyel kultúrában is, később jött mellé az angol és a spanyol nyelvtanulás.

Óvodában kezdtem a furulyatanulást, és csak kilencedikben hagytam abba. Ez az egyik legegyszerűbb hangszer: ha jól fújsz bele, és rendesen lefogod a lyukakat, akkor kiadja a megfelelő hangot. A családomban sok a zenész, régebben gyakran kamaráztunk együtt, karácsonyra készültünk betlehemes dalokkal.

Kimaradtál valamiből a csökkent hallási képességed miatt, amit utólag sajnálsz?

Nem volt olyan, hogy valamiben nem vehettem részt a gyenge hallásom miatt, de bizonyos helyzetekben rosszul éreztem magam. Például elmentem egy éjszakai túrára, ami szörnyű volt. Nem láttam semmit, így nem tudtam szájról se olvasni, nem hallottam, ha hozzám szóltak. A társaim persze igyekeztek figyelni rám: ha szóltak, akkor felém fordultak, és megvilágították az arcukat elemlámpával – de attól még az egész félelmetes volt. A nagyobb közösségek beszélgetéseibe, nevetgélésébe is nehezen tudok bekapcsolódni, különösen, ha többen is egyszerre beszélnek, csak kapkodom a fejem. Rá kell vennem magam, hogy meg merjem kérdezni, miről van szó, és változó az is, hogy a közösség tagjainak mennyi türelme van irántam.

Hogyan alakult az érdeklődésed, a pályaválasztásod?

Sokáig történelemtanár szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy a rossz hallásom kifejezetten hátrány lenne tanárként, ezért inkább a jogot választottam. A döntésem a Ne bántsátok a feketerigót! című regény elolvasásához kötődik. A főszereplő édesapja ügyvéd, aki egy perben egy ártatlanul meghurcolt ember életét próbálja megmenteni. Rám ez nagy hatással volt.

Ma, végzett jogászként is úgy gondolom, a jogot arra kell használni, amiért van: hogy igazságosabbá tegyük a világot.

Az egyik ambícióm, hogy a fogyatékossággal élők érdekeit is jól tudjam képviselni, de sok más lehetőség is érdekel.

Szerinted mit csináltak jól a szüleid, hogy a segítségükkel idáig eljuthattál?

Úgy „akadálytalanították” az életemet, hogy közben nem éreztették velem, hogy segítségre szorulok. Mehettem mindenhová, tehettem, amit szerettem volna, és ők a háttérből segítettek. Lehet, hogy nagyon nehéz volt ez nekik, és egymással megosztották a kétségeiket, mégse éreztem, hogy túlféltenének vagy korlátoznának. Néha kifejezetten bedobtak a mélyvízbe, hadd próbáljam ki, hogyan állok helyt. Anya velem beszélte meg a hallásommal kapcsolatos helyzeteket, apa pedig másokkal beszélt erről. Ez a kombináció nagyon bejött.
A gimnázium vége felé volt egy korszakom, amikor mérges voltam Istenre. Akkoriban azt éreztem, hogy a párkapcsolatok terén a barátnőim sokkal sikeresebbek, én hátrányban vagyok. Miért történik mindez épp velem? Ez olyan igazságtalan! Aztán ez egyszer csak elmúlt. Egy ismerősöm azt mondta, ha rám gondol, csak sokadik tulajdonságként jut eszébe, hogy hallássérült vagyok. Nekem ez nagyon jólesett: hogy nem a hallássérültségem határozza meg, ki vagyok, hanem előtte még el lehet mondani sok mindent rólam. Ennek örülök a legjobban.

Mikor kezdett el érdekelni a barkácsolás? Mi volt az első dolog, amin kísérleteztél?

Ötéves voltam, amikor a szüleim vettek egy régi, romos családi házat, amelyet éveken keresztül saját kezűleg újítottak fel. Ezekbe a folyamatokba én már az elejétől bekapcsolódtam: apukámmal téglákat pucoltunk, a régi zsalugátereket lecsiszoltuk, újrafestettük. Így igen korán belekóstoltam abba, hogy milyen az, amikor nemcsak kézzel alkotunk valamit, hanem újrahasználunk régi dolgokat. Engem ekkor apukám elég sok praktikára is megtanított, például, hogy hogyan kell kalapáccsal, fúrógéppel bánni. 

Aztán az első saját barkácsolásom is ebben a házban történt. 14 évesen szerettem volna felköltözni a tetőtérbe, amely korábban apukám műhelyeként működött. Ez egy viszonylag hosszú, ferdetetős rész volt, ahova a lambériát korábban együtt raktuk fel, és sötétbarnára festettük. Én viszont szerettem volna, ha az újdonsült birodalmamban ez fehér lenne. Apukám támogatta az ötletet. Mondta, hogy most már minden tudásom megvan ahhoz, hogy szépen kiszámoljam, hány négyzetméter festékre lesz szükségem, aztán menjek el a festékboltba, és érdeklődjek utána mindennek. Úgyhogy az általános iskolát követő egész nyarat arra szántam, hogy festettem: négy rétegben kellett lefednem azt a hatalmas barna felületet, mire valóban fehérre tudtam varázsolni. Aztán kockás papíron padlószőnyeget is terveztem, és a kertben kiszabtam, mert fenn nem fértem volna el.

Emellett a székemet is felújítottam, és saját polcokat készítettem maradék pozdorjalapokból.

Végzettségedet tekintve villamosmérnök és bankinformatikus vagy. Milyen út vezetett oda, hogy mára egy több tízezres követőtáborral bíró DIY-szakértő és lakberendező legyél?

Ez egy érdekes kanyar az életemben. Amikor gimnázium végén pályaválasztás elé kerültem, nem nagyon tudtam, mi szeretnék lenni. Jó voltam a reál tárgyakban, illetve nagyon vonzott minden, ami az otthonteremtéssel kapcsolatos. Úgyhogy elsőnek az építészmérnöki kart jelöltem meg, de sajnos egy ponttal lemaradtam a felvételről. Így jött képbe a biztonsági terv, a villamosmérnöki kar, ahol aztán ottragadtam – méghozzá egy szerelem miatt. És bár az egyetemet nagyon élveztem, sosem éreztem, hogy ez lesz az a terület, amiben ki fogok majd teljesedni.

Egy félévet azért dolgoztam a szakmámban, de mivel nem találtam a helyem, felmondtam. Ekkor egyáltalán nem volt még B opcióm, de egy barátnőm küldött egy álláshirdetést, miszerint egy kreatív hobbiboltba dekoratőrt keresnek. Mivel gyerekkorom óta folyamatosan alkottam, és ezeket analóg géppel mindig le is fényképeztem, ezért egészen szép kis portfóliót össze tudtam állítani. Jelentkeztem, és fel is vettek. Itt nagyon sok mindent tanultam, a kirakatrendezéstől kezdve az üzletdekoráción át a különböző hobbitechnikákig.

Kép

Kép: Juditu

Aztán egy szép napon ebbe a boltba betévedt egy televíziós szerkesztő: keresett valakit, aki a reggeli műsorban mindenféle kreatív ötletet tudna bemutatni – például, hogy hogyan dobd fel egy régi pólódat. Ennek a felkérésnek köszönhetően aztán szélesebb körben is ismertebbé váltam, és a szerkesztők ajánlásainak hála más műsorokban, csatornákon is feltűntem. Ekkor a blogomat még nem indítottam el egyébként, és a ma ismert közösségi média is csak gyerekcipőben járt.

Az első lakásomat, egy panelt gyakorlatilag egyedül újítottam fel.

Mivel egyetemista voltam, minél költséghatékonyabb módon próbáltam ezt megtenni: saját kezűleg falat festettem, barkácsoltam, átalakítottam – ezekről írtam lakberendezési magazinoknak, illetve megosztottam őket az iWiW-en is. Alig volt nézettségem, de ennek ellenére rendületlenül ragaszkodtam a saját tartalmak gyártásához. Ahogy a mai napig is.

Jelenleg kétlaki életet élsz: telente Budapesten vagy, míg a nyári időszakot egy mesebeli házikóban töltöd a Bakonyban. Mesélj erről, kérlek!

Ez nem annyira régi fejlemény, három évre nyúlik vissza, akkor vettem meg ugyanis ezt a kis faházat a Bakonyban. Úgy éreztem, hogy a budapesti lakásom szépítgetése és az erről gyártott tartalmak mellett el tudok még képzelni magamnak valami mást is. Meg persze nagyon hiányzott a kert, ami gyermekkoromban a szívemhez nőtt. Végül egy finnországi utazás adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy egy faházikót keressek magamnak egy erdős területen.

Bár eredetileg csak azt terveztem, hogy teljesen saját kezűleg felújítom, és erről posztolok, de végül a különböző videós projektjeimnek is a forgatási helyszíne lett. Hiszen egy ilyen környezetben sokkal autentikusabb bemutatni, milyen egy sünlakot vagy épp madáretetőt barkácsolni.

A barkácsolás, felújítás egy tradicionálisan férfiasnak tekintett hobbi. Ez a sztereotípia jelentett-e számodra bármiféle akadályt az idáig vezető úton?

Nem, soha. Számomra gyermekkorom óta természetes, hogy eszközt ragadok, és saját kezűleg alkotok dolgokat. Másrészt már jó pár éve rájöttek az eszközgyártó cégek is arra, hogy érdemes kibővíteni a célcsoportjukat, és olyan gépeket is gyártani, amelyek méretükből, kapacitásukból adódóan a nők számára is könnyedén használhatók.

Nekem kimondott célom, hogy inspiráljam is a nőket arra, hogy ne féljenek szerszámokat ragadni és saját kezűleg létrehozni dolgokat!

Mert a hangulatos otthon, a szebb környezet megteremtése nem feltétlenül pénz kérdése. Lehet, hogy elég hozzá egy doboz festék és egy festőhenger. Az alkotás öröme és a sikerélmény pedig már csak hab a tortán! Lehet, hogy nem lesz tökéletes, de akkor is elmondhatom, hogy én csináltam.

Kép

Kép: Juditu

Én egyébként mindig azt mondom, hogy ha van az embernek három jó eszköze – egy fúró-csavarozógép, egy dekopírfűrész meg mondjuk egy csiszológép –, azokkal már csodákat lehet végrehajtani. És ez csak egyszeri befektetés! A gépeim több mint tíz éve megvannak, és még sosem romlottak el, pedig én aztán napi szinten használom őket.

A munkáid során számtalan DIY technikát hasznosítasz: bútorokat alakítasz át, vagy épp a kertedet szeded ráncba, akár láncfűrésszel. Ezt a rengeteg tudást honnan szedted magadra?

Apukám a gépek használatára tanított meg, anyukám és a nagymamáim pedig varrni, horgolni, kötni. Úgyhogy már eleve úgy mentem iskolába, hogy ezeket az alap dolgokat tudtam. Az általános iskolában volt egy tanárunk, aki technikaórán varrógéppel tanított minket varrni. Később ez a tanárnő a hivatalos tanórai kereteken kívül indított egy „Barbie-baba ruhavarró szakkört” is, ahol minden lány a saját babájának készíthetett egyedi tervezésű darabokat, főként maradék anyagokból. Később már nagyon sok, korábban ismeretlen eszköznek vagy technikának tudatosan is utánajártam: kipróbáltam őket, sokat olvastam, vagy épp workshopokra jelentkeztem. 

Személyes kedvencem egyébként a szabadkézi festés – végtelen türelmem van hozzá. Az egyik legkedvesebb munkám az előző lakásom egyik fala, ahova egy inspirációs feliratot készítettem úgy, hogy kinyomtatott A4-es lapokból összeillesztettem az egész képet, rengeteg indigópapírral felkontúroztam a falra, majd aprólékosan kifestegettem.

Ha valaki saját erőből belevágna egy otthonfelújításba, barkácsolásba, milyen tanáccsal látnád el?

Először is: kezdje az alapoknál, ne pedig a legnehezebb projektekkel! Szerezze be azt a három alapvető barkácseszközt, amit már említettem, és aztán minden folyamatnak alaposan járjon utána.

Érdemes például tisztában lenni azzal, hogy téglafal esetén egy fúrógéppel is könnyen felrögzíthető egy polc, míg ugyanezt egy vasbeton falnál már csak fúrókalapáccsal lehet kivitelezni.

Szerencsére az internet korában már nagyon sok minden a rendelkezésünkre áll: számtalan DIY-oldalról és felújításról szóló videóból lehet inspirációt és tudást szerezni. És ami szerintem a legfontosabb, hogy a „mentsd meg, gondold újra, csináld magad” szemlélet érvényesüljön, hiszen az alkotás öröme mellett így lesz fenntartható az otthonszépítés. 

Adria, te egy teljesen más foglalkozásra készültél, és csak jóval később kezdtél el szülésekkel foglalkozni.

Nyelvésznek készültem, egész pontosan lexikográfusnak. A bölcsészet egy elég távoli galaxisáról érkeztem a bábaságba, de az is igaz, hogy az egyik első emlékem az, hogy szerettem tudományos ismeretterjesztő filmeket nézni a tévében. Sokszor emlegették a családtagjaim nevetve, hogy amikor elkezdődött a műsor, kiabáltam a többieknek, hogy jöjjenek, mert „petesejt van a tévében”. Akkor még nem tudtam, hogy a bába nem egy vasorrú öregasszony rőzsével a hátán…

Hogyan képzelted el fiatal várandós nőként a szülést?

Vízben szerettem volna szülni – hiszen Adriának hívnak, a férjem pedig búvár –, de a kilencvenes évek végén csak nevettek rajtam, amikor ezzel jöttem. Azt mondták, örüljek, ha nem kötik kengyelbe a lábam, mert ez akkoriban kezdett kimenni a divatból. Elmentem egy szülésfelkészítő tanfolyamra, és ott jöttem rá, hogy a társaim mind otthon szülésre készülnek. Óvatos megfigyelő voltam, mert azt gondoltam, hogy az otthon szülő nők mind kattant hippik. Velük tanultam meg, hogy a szülés nem betegség, hanem egészséges élettani folyamat, amit a nő képes a saját erejéből megcsinálni, ha nem avatkoznak bele.

Végül te is az otthon szülés mellett döntöttél… Milyen volt vízben vajúdni?

Otthon mind a három szülésem alatt lett volna rá lehetőségem, mégsem szültem vízben. Nem lehet előre megmondani, mi lesz a jó. Nekem végül sosem kellett víz, de nagyon sok nőnek hatalmas segítségére van. Én ítéletmentes figyelmet és gondoskodást kaptam a bábámtól, masszírozást, muskotályzsályás borogatást, az egész folyamat egy csoda volt.

Mindenről beszélt velem, mindenhez kérte a beleegyezésem, és minden döntésemet elfogadta. Nem tarthattam meg ezt a tudást magamnak, tovább kellett adnom. Így lettem bába.

Hogyan fest egy bába napirendje? A kiszámíthatatlanság és az állandó újratervezés nyilván tartozéka a mindennapjaidnak.

A szülések jellemzően hajnali kettő és négy óra körül kezdődnek… Ha szerencsém van, akkor délután már érkezik jelzés arra, hogy készül valami, akkor este korábban lefekszem, és tudok aludni pár órát. A szerencsétlenebb verzió, hogy nem alszom semmit, és mennem kell. Szülés után még legalább három órát maradok a kismamával. Ma reggel nyolcra otthon is voltam, kiraktam a reggelit a családomnak, a nagy, szüléshez való bőröndömet pedig lecseréltem egy kisebb táskára, mert délelőtt egy mindenórás várandós hölgyhöz mentem ki CTG-t csinálni a hordozható gépemmel. És most veled beszélgetek. A megszült kismamáimhoz is napokig kijárok, gyógyfüves fürdőt csinálok nekik, a gát hámsérülését kezelem: ennél komolyabb sérülés, szakadás otthon nem is szokott bekövetkezni.

Úgy tudom, a fiad azt mondta ötéves korában, te vagy a Gát-Véder…

Jól látta, ez lényeges a munkámban. Miért kéne a szülő nőt egy legális csonkításnak kitenni, ha ez elkerülhető? A kismamát a gyermekágyi szakaszban még masszírozom, segítek a szoptatás beindításában, a fürdetés megtanításában is. Ahhoz is kimegyek, aki három napja szült, mert én csinálom az újszülöttkori szűrést, sarokvért veszek, intézem a laborvizsgálatokat. Vannak olyan klienseim, akiknél csak a gyermekágyas gondozás a feladatom, ők azok, akik kórházban szülnek, de a szülés után három órával hazajönnek. Ezt hívjuk ambuláns szülésnek, ami a magyar szülészeti protokoll egy nem támogatott mellékterméke. Bár a bába ilyenkor is terhet vesz le az egészségügyi rendszer válláról, mégsem fogadják kitörő örömmel a munkáját, mert a kórház a finanszírozást inkább a hotelszolgáltatás alapján kapja, mint az ellátás jogán. Ezen kívül még szülésfelkészítő tanfolyamokat is tartok, telefonon tanácsokat adok a kismamáknak, és iskolákba is járok szexuális felvilágosítást tartani a szülésről, a születésről, az életről – végtére is én abból élek, hogy mások szerelmeskednek és gyermeket vállalnak…

Milyen érzelmi háttér és érvek eredményezik, hogy egy várandós nő otthon szülésben kezdjen el gondolkodni?

Jellemzően azok fordulnak hozzám, akiknek előzetes rossz élményük van, legyen az egy nehéz szülés, rossz kórházi emlékek, vagy a gyerekkori molesztálás. Ezek a traumák elképzelhetetlenné teszik, hogy a bántalmazáson átesett nő egy idegen férfit engedjen intim közelségbe az élete egyik legkiszolgáltatottabb pillanatában.

Amit a nők a legnehezebben élnek meg a szülésükben, az érdekes módon nem is a fájdalom, hanem a kontrollvesztés, a méltóságuk sérülése, a saját tempó felülírása, vagy a baba különválasztása az anyukától, akár csak egy félórára is.

Magyarországon ma még az a protokoll, hogy jön a csecsemős, és elviszi a gyereket, ettől sok anyuka nagyon tart.  

Te hogyan alakítanád ki egy szülészeti osztály épített környezetét, berendezését?

A szülőszobát rögtön átrendezném, azonnal kivenném a szoba közepéről az ágyat. Azok a szülő nők, akik szabadon választhatják meg a térben elfoglalt helyüket, a legritkább esetben választják az ágyat. Amíg nincs meg a gyerek, nem mennek az ágy közelébe sem. Az „ágy a szoba közepén” berendezkedés arra presszionálja a nőket, hogy feküdjenek le, holott a medence átmérője ebben a helyzetben a legszűkebb, hiszen így a farokcsont beleboltosul a medencébe, ez a helyzet csak az orvosnak kedvez. Egy kicsi ágyat a sarokba tolnék, a másik sarokba egy medencét állítanék, középre meg olyan állványt, amelybe függeszkedni, kapaszkodni lehet, vagy akár hintázni rajta, és vinnék be szülőszéket is. Fontos lenne, hogy nagy tér legyen a mozgásra. Az a baj, hogy ezekhez az eszközökhöz a személyzetnek le kellene térdelni a kórházi padlóra, és egy szülészorvos méltóságába ez jelenleg nem fér bele. Én mindenkinek azt tanácsolom, aki kórházban szül, hogy maradjon függőleges helyzetben, mozogjon, amíg csak módja van.

Kép

Kép: Farkas Babett

A gyermekágyas osztályt hogyan rendeznéd be?

Azt a szobát, ahol elkülönítik a babákat, teljesen megszüntetném, és egy társalgót raknék a helyére, ahol nővérek és orvosok közösen tölthetnének időt, eseteket tudnának megbeszélni egymással, jöhetne hozzájuk az őket ért hatásokat feldolgozó pszichológus, tehát lenne egy közösségi terük.

Ezen a szakterületen a kiégés veszélye erős, és egy kiégett orvos vagy csecsemősnővér olyan dolgokat képes mondani a kismamának, ami egy életre belemaródik a lelkébe.

Változott végül a véleményed arról, hogy az otthon szülők hibbant hippik?

Jellemző a klienseimre, hogy nagyon tudatos emberek, beleértve ebbe a környezetvédelmi gondolatokat, a tudatos gyerektervezést, a tudatos öregedést is… Sok évig magasan képzett értelmiségiekkel találkoztam többnyire, ma már fodrászok, körmösök, fitneszedzők is megjelentek az otthon szülők között.

Milyen változásokat hozott a Covid-járvány?

Az első hullámban elképzelhetetlen helyzetek álltak elő. Nők a párjuk nélkül, maszkban szültek a szülőszobán, úgy, hogy a személyzet szkafanderben csak az ajtóból dirigálta őket. Ijesztő volt, hogy az elején még az apákat sem engedték be, amíg a minisztérium levélben le nem szögezte, hogy az apuka nem látogató, hanem részese a szülésnek. Sok volt az indokolatlan elkülönítés a babától (külföldön ma már a lélegeztetőgépen lévő anyára is ráteszik az újszülöttjét, mert annyira fontos a kötődés), volt, ahol két hétig nem láthatta az újszülöttjét a Covid-pozitív anya. Nem mehettek be a nőkkel a választott szakemberek, és még több lett az indokolatlan császármetszés. Ráadásul hamar világossá vált, hogy a kórházakban van a legnagyobb esély megfertőződni, ezért olyanok is az otthon szülés felé fordultak, akiknek azelőtt ez sosem fordult volna meg a fejükben.

Kórházi körülmények között te mit látsz veszélyeztető tényezőnek?

A hierarchiát, amelynek a szülő nő a legalaján van, pedig neki kellene legfelül lennie. A betegségszemléletet, hogy elfelejtjük, hogy a várandósság és a szülés egészséges folyamatok, amikre a nők képesek orvosi segítség nélkül is. Veszélyes, hogy érdekütközés van a között, hogy egy kórházban egyenfolyamatokban lehet átláthatóvá tenni az ellátást, holott minden nő más, minden szülés más. Végül, hogy a jogi következményektől való félelemből nem szülészeti szakmai döntések születnek, hanem olyanok, amelyek jól védhetők a bíróság előtt.

Milyen irányba induljon az, akit foglalkoztat az otthon szülés?

Keresse meg minél hamarabb az interneten a hozzá legközelebbi bábát, és végezze el a szülésfelkészítő tanfolyamukat.

Aki kórházi szülésre készül, annak is érdemes elvégeznie egy bábai szemléletű szülésfelkészítőt, mert az ismeretlentől félünk a legjobban, és ez ellen tudással lehet a legjobban küzdeni. A szülés sikeréhez az anya biztonságérzete a legfontosabb feltétel.

Az otthonon vagy a háborítatlanságon van a hangsúly? El tudod képzelni a háborítatlanságot kórházi körülmények között is?

A lényeg a háborítatlanság, de ez mindenkinek mást jelent, van olyan nő, akié kórházban is megvalósítható. Viszont az újszülött szempontjából nagyon egyértelmű, hogy mit jelent a háborítatlanság: semmi sürgetés, semmi gyógyszer, minél kevesebb zaj és fény, minél kevesebb idegen érintés és testidegen táplálék, minden csepp vért megkapni a köldökzsinórból, nulla szeparáció az anyukától. Bár ez is megvalósítható lenne kórházban! Sajnos alig van rá példa.

Mondd, milyen érzés elsőként egy újszülött szemébe nézni?

Régen azt hitték, hogy az újszülött még nem lát semmit. Ilyet csak az állíthat, aki sosem nézett még újszülött szemébe. Olyan mély és megbabonázó a tekintetük, olyan kíváncsiság és nyitottság van benne, hogy a legnagyobb megtiszteltetésnek érzem, hogy sokszor én vagyok az első ember, akit idekint megpillantanak. Amire még nagyon büszke vagyok, az az, hogy a legtöbb velem született baba méhlepényére fát ültettek (ez mára már egy kis erdőnyi lehet, és nagyon szép jelkép), illetve, hogy sokakat a szüléssel indítottam el egy sokkal környezettudatosabb babagondozás, gyereknevelés felé, ami túlmutat magán a szülésen.

Tehát egy szülésnek még akkor sincs vége, ha a méhlepény is megszületett?

Egy jó szülés után rengeteg energia és szeretet szabadul fel, aminek helyet és feladatot lehet találni a világban. Az én feladatom az, hogy mindezt továbbadjam.

Kós Károly 1883-ben Temesváron született egy postatiszt fiaként. Gimnáziumi tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte. Pesten mérnöknek tanult, hamarosan azonban átiratkozott az építész karra. Mint műépítész 1907-ben diplomázott, majd egymást követően több építészeti irodánál dolgozott, többek között Pogány Móric, a neves épületszobrász, Maróti Géza és György Dénes mellett. Ebben az időben született meg első komolyabb írása, a régi Kalotaszeg világát bemutató tanulmánya, ekkor készültek első, az erdélyi népi építészet stílusjegyeit, kalotaszegi motívumokat magukon viselő épülettervei, ekkoriban épült az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom, később a kalotaszegi Sztánán épített nyaraló, a Varjúvár, amely aztán sokáig otthona is volt. Nevét megörökítette a budapesti állatkert több épülete, például a jellegzetes főbejárat, az elefánt- és zsiráfház. 1917-től állami ösztöndíjjal 2 éven át ismerkedhetett Konstantinápoly építészetével, művészetével, de számos más építészeti stílus jegyei is felismerhetők a következő évtizedekben készült munkáin, amelyek közé tartozik a városmajori iskola épülete, a Wekerle-telep bejárata és főépülete, a sztánai görögkatolikus templom, a kolozsvári kakasos templom és műcsarnok, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a marosvásárhelyi gázgyár.

Egy református lelkész lányát, Balázs Idát vezette oltárhoz, négy gyermekük született, a fiúk apjuk egy-egy mesterségét örökölték vagy ahhoz közeli hivatást választottak.

Balázs mezőgazdasági szakíró, szerkesztő lett, András szobrász, Károly néprajztudós, a lány, Zsófia színésznő lett. Kós Károly már a 10-es évek elejétől többnyire Sztánán élt, Trianon után pedig székely népével közösséget vállalva a Román Királyság polgáraként Erdélyben maradt. A székely nemzet kulturális és politikai-közéleti szolgálatát feladatának tekintve 1912-ben adta ki a Kalotaszeg című lapot, 1919-ben pedig megalapította a romantikus, ám kérészéletű Kalotaszegi Köztársaságot. Később alapítója, majd igazgatója lett egészen 1944-es megszűnéséig az Erdélyi Szépmíves Céhnek, szerkesztett, kiadványokat tervezett. Életre hívója volt a Helikon-közösségnek, szerkesztője a fontos irodalmi és kulturális folyóiratnak, az Erdélyi Helikonnak, a Világosságot pedig a háború után, 1948–49-ben szerkesztette.

1921-ben szerzője volt a Kiáltó szó című, a székelyek ügyében szót emelő röpiratnak. 1921-től tagja volt az Erdélyi Néppártnak, szerkesztette a Vasárnap című politikai újságot, idővel elvállalta a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnökségét, közben pedig szoros kapcsolatban maradt az anyaországgal, annak irodalmi, kulturális, sőt politikai életével is. A II. világháború után – bár sztánai házát, a Varjúvárat 1944-ben a románok kirabolták, neki pedig Kolozsvárra kellett menekülnie – nagy reményekkel tekintett az átmenetileg Romániában is meginduló demokratizálódási folyamatra, amelytől a kisebbségi lét jobbra fordulását remélte. Ennek jegyében 1946 és 48 között nemzetgyűlési képviselőséget vállalt.

A háború alatt tanított a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, amelynek 1945-ben dékánja lett, a tanítást pedig csak 1953-ban hagyta abba. Közben néhány tanulmányt is írt agrárgazdasági témákról, a régi székely földműveskultúráról, értekezik a gazdasági célú építészet témáiról.

Kós Károly fiatalkorától író, a székely népi kultúra és néphagyomány őrzője, Kalotaszeg szerelmese is volt.

„De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyekről, hogy láncos rabjai legyenek hitnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok” – írja a Régi Kalotaszeg című művében. Fontos, pátriája históriáját feldolgozó írása volt az 1929-es Erdély, eredeti felismerésekkel, új meglátásokkal. Írásainak nagy része művészeti és építészettörténeti témájú (A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, Erdély kövei, Erdély népi építészete, a Sztambul pedig törökországi élményeinek foglalata). Emellett szépíró is volt, elsőként egy verses elbeszélést adott közre Attila hun királyról. Első regénye, a Varjú nemzetség, egy 17. századi családtörténet, a kisemberek sorsába betekintő sajátos krónika. Ezt követte a Gálok, egy balladai hangvételű kisregény, a székely sorsok drámaian szűkszavú ábrázolása, a Kalotaszegi krónika című elbeszélésgyűjtemény és A havasok című összeállítás. Az Országépítő című regénye Szent István életét írja le, ezt később színdarabbá is átdolgozta, de a 15. századi parasztfelkelés vezéréről, Budai Nagy Antalról is írt drámát. A felkelés ötszázadik évfordulóján színpadra is került a pesti Vígszínházban, a fiatal Greguss Zoltán főszereplésével. A bemutató nagy sikert aratott, három előadás után azonban a hatóságok által kényesnek ítélt társadalmi mondandója miatt levették a műsorról.

1938-ban Baumgarten-díjat, Erdélyért végzett tevékenységéért pedig Corvin Koszorút kapott. De már a háború után, visszavonultsága idején is jutottak neki elismerések: 1958-ban elnyerte a román Munka Érdemrendet, 1973-ban az Augusztus 23. érdemrendet és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Hosszú, szép öregség után, tisztelettől övezve, 1977 augusztusában távozott az élők sorából. Kolozsváron temették, a híres nemzeti emlékhelyen, a Házsongárdi temetőben. 2010-ben az építész szakma posztumusz Ybl-díjjal ismerte el munkáját, nevét itthon és Erdélyben szobrok, emléktáblák őrzik.

Nevét viseli a Városligetben a gyönyörű sétány, egy tér, egy iskola és egy rá emlékező díj.

„Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitnia a látásra, a fülét a hallásra, és a lelkét a befogadásra” – olvashatjuk hitvallását Sas Péter róla szóló írásában. 

Milyen jó, hogy a kövek beszélni tudnak! Milyen jó, hogy az a halott, örökhideg anyag, amit az Ember Istentől való teremtő lelke élővé, némából beszélővé és örökkévalóvá tett, csak igazat tud mondani. Hogy azt nem lehet megvesztegetni, hogy azt nem lehet lerészegíteni, hogy az nem fél; hogy annak nincsenek vágyai és céljai és nem éhes örökké... A kőben halott maradt minden, ami az élőt hazuggá teszi. De él minden benne, ami az életben szép és jó, mert igaz! – részlet Kós Károly Beszélnek Erdély kövei is című írásából

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Felvenni a kapcsolatot a pedagógussal: ez a legfontosabb teendő, amikor tudomásunkra jut, hogy a gyermekünket bántják az iskolában a társai. Nem jó ötlet az ismerős szülőtársaknak szólni, és az sem megoldás, ha az áldozatra bízzuk a helyzet kezelését. A legtöbb esetben ugyanis a dolog nem róla szól, és nem tud egyedül túljutni a traumán. Dr. Jármi Éva szerint minden eset egyedi, de szaktudással orvosolható. A legegyszerűbb és legjobb ugyanakkor a megelőzés, és erre hazánkban számos program rendelkezésünkre áll.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.