Mi van az úti batyuban? – a fóti utógondozó otthonban jártunk

A szemem sarkából látom, hogy nem rakták el a bicikliket. A galádok. Megint nem, pedig csak le kéne tolni a rézsűn, hogy ne ázzanak. Azért nem olyan kisgyerekek már; de ahogy hagyom el a családi bázist, továbbgurulnak a gondolataim, és kicsit már Fóton vagyok, a nevelőotthonban.

Hatalmas a park, lélegzetelállítóan terebélyesek a fák. Állítólag, mélyen a kert szívében áll öt platán, olyan közel nőttek egymáshoz, hogy összeforrt a törzsük. Így nőnek, növekednek évtizedek óta.

Ezt Vámosi Pétertől, a fóti Károlyi István Gyermekközpont Utógondozó Otthonának vezetőjétől tudom, aki nemcsak a fákat, de a gyerekeket, fiatalokat is mind egy szálig ismeri. Egy lófarkas, széles mosolyú fiúval harsányan köszöntik egymást, majd Péter bácsi büszkén mutatja, hogy a fürdőszoba szemmagasságban az egyetemista jegyzeteivel van kiplakátolva. Egy másik, szelíd tekintetű fiúval pedig megtárgyalják az új ágy ügyét, ami adományokból, a jövő héten érkezik.

„Ide az utógondozóba az a 18. életévét betöltött állami gondozott költözhet, akinek – átmeneti vagy tartós – nevelésbe vétele nagykorúságával szűnt meg. Így egy viszonylag zárt burokból kilépve, megvan a lehetőség arra, hogy, bár itt a fiatalok független, önálló életet élnek, a felnőttlét első lépéseinél mégis segítséget tudjunk nyújtani, ha kell”, meséli Péter. „Fordulnak hozzánk segítségért anyagi kérdésekben, hiszen a pénz kezelésével eddig nem sok tapasztalatuk volt. De van, hogy jogi kérdésekben, hivatali ügyekben nyúlunk egy kicsit a hónuk alá. Hogy az egészen prózai dolgoknál maradjak, meg szoktam például kérni a gyerekeket, hogy mielőtt ideköltöznek, írjanak egy listát arról, hogy mi kell egy konyhába. Akkor kiderül, hogy igen, a merőkanál fontos, és legyen csak pohárból akár hat is. Jó lesz az, ha jönnek a barátok. Szépen összeírjuk együtt a listát. Egy átmeneti vagy tartós nevelésből kikerülő fiatal számára ezek nem alapvetések.”

A merőkanál könnyedén beszerezhető, de mi a helyzet a lelki készségekkel? Mik az esélyei egy sokféle sérülést cipelő fiatalnak, hogy biztonságos emberi kapcsolatokat tudjon kialakítani?

Erről mesélt Szabó Enikő, az intézmény pszichológusa, aki 16 éve dolgozik a nevelőotthonban.

„Tény, hogy az állami gondozottak egy része, alapvető kötődési problémák miatt nem fog tudni biztonságosan működő családot alapítani. Volt már harmadik generációs állami gondozottunk, akinek már a nagyszülei, szülei is intézetben nevelkedtek. A kötődési nehézségek generációról generációra újratermelődhetnek. Sokaknak azonban sikerül kilépni ebből a körből.

Azért nehéz ez, mert ezeknél a gyerekeknél épp a bizalom sérült, ami borzasztóan megnehezíti, hogy biztonságos kötődést tanuljanak. Hogyan szerethetek valakit, ha nem tudok benne bízni? 
Az biztos, hogy az egyik kulcskérdés a stabil környezet, amelyben a gyerekek egy-egy nevelő, gondozó, pszichológus, barát személyében megtalálhatják a kötődési pontokat. Minden egyes ilyen hosszabb ideig működő kapcsolat tapasztalata lelki munícióval vértezi fel a gyerekeket. Ha van stabilitás, ami jelenthet akár egyetlen érzelmileg elérhető, szerethető személyt a gyerek környezetében, meg tudja élni az elfogadást. Hogy ő úgy ahogy van, szerethető. Ez létfontosságú minta a felnőtt évekhez.

Másrészt azt tapasztalom, hogy rengeteget segít, ha valaki megtanulja, hogy miként tud bennünket, a környezetét használni. És ezt most a szó legnemesebb értelmében mondom. Ha rátanul, hogy mit tud ezekből a kapcsolatokból lelkileg profitálni. Fordulópont az, amikor egy gyerek, fiatal rájön arra, hogy tud magán változtatni, és ebben még segítséget is kaphat. Ez esetben már önreflexióról beszélhetünk, ami kincs. Az érzelmi intelligencia egyik ismérve.

Igen, talán az önreflexió az egyik legfontosabb lelki eszköz, amivel felvértezhetjük a gyerekeket. Természetesen nem csak az állami gondozottakról beszélek. Az önreflexió pedig úgy alakul ki, hogy megtanítjuk akár az egész kicsiket is, hogy rálássanak a saját érzéseikre. Ne csak megéljék, hanem adott esetben címkézni is tudják őket. ‘Utálom a kistestvéremet’. Egyébként éppen ez, a negatív érzések kifejezése csúszik félre sok családban nevelkedő gyereknél is. Mert nem illik rosszakat érezni, nem felvállalható a testvérféltékenység, például. Pedig ezek az érzések mindenképp megjelennek, csak nem mindegy, milyen formában. Ha a létezésüket is tagadjuk, kerülőúton fognak visszatalálni, leginkább agresszió vagy szorongás formájában. Amennyiben viszont nem kérdőjelezzük meg a gyerek érzéseit, lehet neki segíteni abban, hogy társadalmilag elfogadható formában fejezze ki azokat. Ezen próbálunk itt a mi gyerekeinkkel is dolgozni, hogy később, a saját érzéseiket, nehézségeiket ismerve, kicsit tudatosabban tudják majd irányítani a kapcsolataikat.”

Később Péter bácsival a park vadregényes tava mellett baktatunk. Odaszalad hozzá egy kisfiú, és a horgászok visszafogott férfiasságával megmutatja a hat kis halacskát, amit fogott, majd robog is tovább. Csörög a mobil; aki gyám is egyben, soha nem kapcsolhatja ki a telefonját. Mindig elérhető kell legyen. Amíg Péter bácsi beszél, figyelem a parkban kerekező kisgyerekeket.

Eszembe jutnak az udvarunkon rostokoló biciklik, és arra gondolok, hogy micsoda végtelen gazdagság az enyém! És milyen óriási lehetőség birtokosa mindenki, aki emberek közt él és mozog.