A hivatásválasztás hosszú ideig tartó folyamat, amelyben tehetséggondozásra, képességfelmérésre, fejlesztésre és gondos mérlegelésre van szükség. Mivel az otthonban élők önismereti fejlődésére és szakmai kiteljesedésére a rendszer nem tud hatékony eszközöket biztosítani, kevésbé lelkesek és motiváltak, amikor az életük megtervezéséről van szó. A tapasztalat azt mutatja, hogy nagy a különbség a családban és az otthonban nevelkedő gyerekek jövőképe között. Kisgyerekként az állami gondozottak is gyakran olyan slágerszakmában képzelik el magukat, mint orvos, bankár, mérnök, programozó-informatikus, vállalkozó, élsportoló, de mivel a nevelők figyelme sok gyerek között oszlik meg, ritkaságnak számít, ha egy állami gondozott továbbtanul, és később magas presztízsű szakmában helyezkedik el.

Persze vannak jó példák! Például Kothencz János, aki szintén állami gondozásban nőtt fel, és ma már népszerű pedagógus, szociológus, címzetes egyetemi tanár, szociálterápiás csoportterapeuta, és nem utolsósorban a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató főigazgatója.

Vagy Ráhel, aki a Cseppkő Gyermekotthonban élt utógondozottként, amikor felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Vegyészmérnöki és Biomérnöki Karára, és meghívást kapott a Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportjába, ahol gyógyszeripari vizsgálatokban segédkezett. De példaképként említhető Zsiga Melinda is, aki nehéz gyerekkora ellenére felnőttként nagy eredményeket ért el kick-boxban országos és világversenyeken. 
Az állami gondozásban élők egy része szakmunkásvizsgát szeretne tenni, hogy például fodrász, felszolgáló vagy asztalos lehessen, de a gyermekotthonok elhagyása után sokan csak alkalmi munkákból tudják fenntartani magukat, vagy az állami gondozásban maradnak, nevelőként. Sajnos akad, akit már egészen fiatalon bűnözői csoportok, futtatók környékeznek meg, és a hajléktalan-ellátásban kérdezősködve is az derül ki, hogy az otthon nélküliek egy része állami gondozásból került az utcára.
Ahhoz, hogy egy gyerek azzá válhasson, aki lenni szeretne, támogató, személyre szabott figyelemre és nem utolsósorban lehetőségekre van szüksége. Ezt a hátteret igyekszik megteremteni a Gyermekhíd Alapítvány, amelyet Vásáry Tamás világhírű zongoraművész hozott létre néhány évvel ezelőtt. A szervezet többlépcsős karrierprogramot indított az otthonban élő gyerekek számára (Career Guide), hogy ugyanolyan esélyekkel indulhassanak a munkaerőpiacon, mint családban nevelkedő társaik.

A program inspirációs kurzust, személyre szabott foglalkozásokat és vállalatok által biztosított többalkalmas gyakornoki lehetőséget biztosít, amihez folyamatosan várják a cégek jelentkezését a www.gyermekhid.hu oldalon. Ezek a lehetőségek megváltoztatják a gyerekek életét, a tanuláshoz és munkához való hozzáállásukat, és építik az önértékelésüket. 

„Alapítványunk önkéntesei napi kapcsolatot ápolnak a gyermekotthonok lakóival, és elfogadó, szeretetteljes, biztonságos kapcsolódást nyújtanak számukra. A folyamatos kapcsolattartás mellett azonban szeretnénk a felnőtté válásra is felkészíteni őket – erre a célra találtuk ki a Career Guide-programot, amelynek keretében az élet számos területére reflektáló kurzusokban edukálják a gyerekeket. A program részeként olyan cégek jelentkezését várjuk, ahol egy hatalkalmas mini gyakornoki program erejéig fogadnak egy-egy gyermeket. Jelenleg az alábbi területről várunk jelentkezőket: vendéglátó- és szállodaipar, fodrászat, virágkötészet és back office irodák” – magyarázza Joó Beatris, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója, aki önkéntesként kezdett gyermekotthonban dolgozni, és ma is missziójának tekinti a gyermekek segítését.
A szervezet ugyanakkor nemcsak a fiatalok előrejutására gondol, hanem a nevelőkből is olyan szakértőket képez, akik képesek hatékonyan támogatni az állami gondozottak pályaorientációját.

Kép

Kép: Pexels, Kindel Media

Tehetségek és életek veszhetnek el

A karrierprogram fővédnökségét Liu Shaoang vállalta el, aki nemcsak példaképe, de rendszeres támogatója is az otthonban élő gyerekeknek. A kétszeres olimpiai, világ- és Európa-bajnok rövidpályás gyorskorcsolyázó életében meghatározó volt az első találkozás a fiatalokkal.

„Mivel nekem szerencsére megadatott a támogató családi háttér, az alapítványnál találkoztam először olyan gyerekekkel, akiknek egyedül kellett boldogulniuk az életben. Nagyon mély nyomot hagyott bennem, örömöt és szomorúságot is éreztem.

Bízom benne, hogy ugyanannyira feltölti és motiválja őket az együtt töltött idő, mint amilyen sokat nekem ad a tudat, hogy támogathatom őket. Nem mindig ugyanazok a gyerekek voltak ezeken az eseményeken, így az ismerős arcokat különösen jó volt újra látni. Ha van olyan verseny vagy bármilyen rendezvény Magyarországon, ahova meg tudom őket hívni, mindig örömmel teszem – igyekszem ezzel is motiválni őket” – meséli a fővédnök. 
„Amikor felkértek erre a megtisztelő feladatra, nem is volt kérdés, hogy vállalom. Jelenleg sajnos a sok edzés mellett kevesebb időm van személyesen látogatni a gyerekeket, így főleg a médiában népszerűsítem a programot, de amint lesz egy kis szabadidőm, igyekszem részt venni majd a foglalkozásokon. Elmesélem nekik a tapasztalataimat, a történeteimet, válaszolok bármilyen felmerülő kérdésükre, és elmondom, hogy ne adják fel az álmaikat. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden fiatal kapjon ilyen jellegű támogatást – sokaknak ezt nem tudja megadni a család. Pedig ha ez hiányzik, a jó képességű gyerekek is könnyen letérhetnek a helyes útról. Tehetségek veszhetnek el csupán azért, mert a szociális háttér hiányzik. Ha ezen én bármilyen módon csak egy kicsit is tudok változtatni az alapítvánnyal együttműködve, akkor boldogan teszem” – magyarázza Liu Shaoang. 
A kérdésre, hogy az ő sikereinek mennyire volt fontos része a családon kívüli támogató háttér, a bajnok elmondta, hogy az edző személyében egy másodlagos szülőre talált, és a csapat is vele van jóban-rosszban. „Ezek az emberek sikerektől függetlenül is mindig támogattak és velem voltak. Nyilván sokak segítségére volt szükségem ezen felül is a sikerek eléréséhez, ezért is hallhatjátok tőlem sokszor, hogy lehet, hogy csak engem láttok a pályán, de mindig egy egész csapat áll mögöttem” – emlékeztet az olimpikon.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Saman, aki tanárai szerint tehetséges és szorgalmas volt, nem tanulhatott tovább, mert családja, akikkel 2016-ban érkezett Olaszországba, egy Pakisztánban élő unokatestvérével jegyezte el. A lány visszautasította a házasságot, és 2019-ben segítséget kért a hatóságoktól, bejelentést tett arról, hogy családon belüli erőszak áldozatává vált: apja elkülönítette őt a házban, amelyet csak titokban tudott elhagyni, megtiltották, hogy korabeli fiatalokkal ismerkedjen, amikor pedig engedetlen volt, megverték. Saman bejelentése után a hatóságok semmilyen vizsgálatot nem indítottak.

A pakisztáni lány története nem számít kivételnek Nyugat-Európában, ahol a bevándorló hátterű családokban a nőkkel szembeni visszaélések, az úgynevezett becsület-bűncselekmények ezrével fordulnak elő.

A több tucatnyi hasonló esetből az elmúlt másfél évtized alatt Saman meggyilkolása csupán a második olyan, amely tragikus kimeneteléhez méltó médiafigyelmet kap. Legutóbb Banaz Mahmoud története rázta meg ennyire a közvéleményt, akit 2006-ban az Egyesült Királyságban végeztek ki férfirokonai, miután az ő segítségkérését sem vették komolyan a hatóságok.

A becsületgyilkosságok jelensége az elmúlt 20–30 évben egyre szélesebb körben terjedt el Európában, elsősorban azokban az országokban, ahol a muszlim kisebbség aránya jelentős. Bár számos ilyen bűncselekményt nem jelentenek be, vagy más típusú bűncselekménynek minősítik, a jelenség egyértelműen növekvő tendenciát mutat a migrációs célországokban. Ezért helytálló a következtetés, hogy a jelenség európai megjelenése a migrációs folyamat eredménye. Az elmúlt évtized során különösen felerősödtek az úgynevezett „becsületbeli” bűncselekményekkel kapcsolatos aggodalmak a tömeges migráció és a bevándorlók integrációjának kudarca miatt.

A pontos adatok megszerzése egyre nehezebb, az elérhető összegzések a 2016-ban beindult migrációs hullám előtt készültek. A svájci SURGIR alapítvány a 2011–2012-ben készült kiadványa szerint Hollandiában a rendőrség becslése szerint 2007-ben 14, 2008-ban 11, 2009-ben pedig 13 becsületgyilkosságot követtek el, ám az esetek mintegy 75 százalékát nem jelentik be. Általánosnak mondható az ilyen indíttatású gyilkosságok eltussolása, feltüntetése balesetként, illetve öngyilkosságként. Az „Iráni és Kurd Női Jogok Szervezete” (IKWRO) által végzett kutatás kimutatta, hogy az Egyesült Királyságban, ahol évente körülbelül 3000 becsület-bűncselekmény és vélhetően 12 becsületgyilkosság történik, 2012-ben minden ötödik esetet rendőrségi mulasztás miatt nem regisztráltak. 2014 és 2017 között a bejelentett esetek száma 53 százalékkal nőtt. Az Európai Parlament 2015-ös összegzésében az áll, hogy Belgiumban a szövetségi rendőrség becslése szerint 2004 és 2008 között 17 becsületgyilkosság vagy kísérlet történt. Svédországban pedig már 2004-ben 1500–2000 becsület-bűncselekmény áldozatról tudtak.

A becsület-bűncselekmény kifejezés az áldozat – általában (de nem mindig) nő – ellen elkövetett erőszakos cselekmények széles skáláját jelöli. Az elkövetők általában az áldozat családjából vagy abból a tágabb közösségből származnak, amelyhez az áldozat tartozik.

A büntetőeljárásokban a becsület-bűncselekményeket a nemi alapú erőszak vagy a kulturális hagyományokból eredő bűncselekmények kategóriájába sorolják. Az erőszak ezen típusa ugyanakkor különbözik a családon belüli erőszaktól, mivel az elkövetők bűncselekményüket sajátos kultúrájukkal vagy hagyományaikkal igazolják. Úgy vélik, hogy a bántalmazás vagy akár a gyilkosság árán a közösség „becsületét” védik, amelyet az áldozat viselkedése vélekedésük szerint bemocskolt. Az erőszak széles skálán mozog: lehet emberrablás, csonkítás, ütlegelés vagy akár savas támadás, a legszélsőségesebb esetekben pedig az áldozat megölése, az úgynevezett „becsületgyilkosság”.

Világviszonylatban a legtöbb „becsület-bűncselekményt” a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában követik el. Ugyanakkor számos kutató hangsúlyozza, hogy Európában nemcsak a bevándorlók első generációját érintő átmeneti problémáról van szó, hanem egy mélyen gyökerező és önfenntartó, azaz generációkon átívelő importált szokásjogról. Bár a Korán és az iszlám hagyomány közvetlenül nem foglalkozik a becsületgyilkossággal, a tágabb értelemben vett muszlim kultúrában elterjedt szokásról van szó; a kultúra és a vallás közötti határvonal pedig az iszlám esetében nehezen húzható meg.

Az ilyen típusú bűncselekmények elsősorban olyan kultúrákban jellemzőek, ahol a család dominál az egyén felett, ezért a család kívánságaival ellentétes személyes döntéseket szégyenletesnek vagy becstelennek tartják. Ezekben a társadalmakban a nő a család tulajdona, testére mint „ketyegő időzített bombára” tekintenek, amely felett férfirokonai rendelkeznek. A kontroll gyakorlása a férfiasság és erényesség záloga, ezért, ha a nő nem engedelmes, a család becsülete sérül, őt pedig bűnbakként feláldozzák. Nem véletlen, hogy a házassági anyakönyvi kivonatot nem az ara, hanem helyette a család valamelyik férfitagja – apa, a fiútestvér vagy a nagybácsi – írja alá. A muszlim nők nem jogosultak az örökségből való egyenlő részesedésre, és nem mehetnek hozzá más vallású férfihoz. A vallási hagyomány tehát kéz a kézben jár a kulturális hagyománnyal.

A becsületgyilkosságok jelenségét kezdetben a kulturális különbözőségből adódó problémaként fogták fel, ám hamarosan komoly ellenvetések merültek fel besorolásukat illetően. A multikulturális megközelítés miatt az áldozatok rendszerint hivatalos segítség nélkül maradnak a közösségi jogok – európai hagyománytól idegen – elsőbbsége, a politikai inkorrektséggel, illetve „iszlamofóbiával” való megbélyegzés kockázata miatt. Ha a becsület-bűncselekményt tipikusan kulturális jelenségnek tekintjük, a büntetőeljárások során az elkövetők számára ez enyhítő körülményként tudható be a multikulturális országok joggyakorlatában. Ha az állam a személyiségi és állampolgári jogokat a közösségi jogok alá rendeli, a személy elleni jogsérelem következmények nélkül marad.

A bevándorló közösségekből származó fiatal nők így Európában sem számítanak egyenrangú állampolgárnak, mivel az állam számára láthatatlanok, a közösségi „kulturális” szokásjog alá vetve élnek, akárcsak származási országukban.

A multikulturalizmus ideológiájában az etnikai és vallási hovatartozás hallgatólagos autonómiát kap, a nemek közötti egyenlőtlenségek pedig átörökítődnek. Maryan Ismail, a szomáliai születésű, 35 éve Olaszországban élő antropológus professzor szerint az európai feminista mozgalmak ebben a kérdésben a passzív távolságtartást választották, jóllehet nagy szükség lenne a támogatásukra. A feministák nem szólalnak meg, amikor az iráni nők a kendő viselése ellen tiltakoznak, ám nagyon is jelen vannak, amikor más muszlim nőknek a hidzsábviselés jogáért folytatott harcát támogatják, mintha csak azok lennének háttérbe szorított muszlim nők, akik a saríát akarják követni Európában.

Az aggódó nyugati aktivisták és szakemberek úgy akarják kivédeni az iszlamofóbia vádját, hogy a becsülettel kapcsolatos erőszak nemi szempontjait hangsúlyozzák, és igyekeznek azt beilleszteni a nők elleni erőszak tágabb kategóriájába. Ez azonban – a feministák passzivitása mellett – újabb elkendőzésre ad lehetőséget. Előfordul ugyanis, hogy a „becsületgyilkosság” áldozata férfi, többnyire olyan nő szerelmi partnere, akinek családja megtorolta a becsületük vélt elvesztését. Erre példa Abbas Rezai esete, akit 2005-ben Svédországban öltek meg barátnője szülei, mert nem hagyták jóvá, hogy a férfi a lányukkal randevúzik. A „becsületgyilkosság” nem rokoni vonatkozású közösségi formát is ölthet, erre példa Sohane Benziane esete, akit udvarlója gyilkolt meg brutálisan osztálytársai szeme láttára Párizs Vitry-sur-Seine negyedében, mert túlságosan „nyugatiasnak”, engedetlennek tartotta a viselkedését.

Mindkét eset azt jelzi, hogy a származási országok normarendszerén alapuló közösségi szokásjog az európai jogrend riválisaként nyilvánul meg; a szekuláris értékek elutasításának lehetősége pedig táptalaj a bűnözés, a kiszolgáltatottság és a jogsértések számára.

A becsület-bűncselekmény tehát valóban kulturális beágyazottságú probléma, amelynek megoldása nem a kategóriák összemosása, hanem az idegen eredetű, az európaival rivalizáló kulturális szokásjog teljes felszámolása.

Paradox módon a Muszlim Testvériséghez kapcsolódó „Iszlám Közösségek Olasz Szövetsége” (UCOII) a legutóbbi olaszországi bűntényt saját befolyásának megerősítésére igyekezett felhasználni. Az olaszországi muszlimok önjelölt képviselete fatvát (vallási határozatot) bocsátott ki, amelyben elutasítja a kényszerházasságokat és a női körülmetélést. Ez első hallásra dicséretesnek tűnhet, ám a lépés több kérdést is felvet. A fatva kiadásának ténye már önmagában is egy párhuzamos valóság tünete. Olaszországban vannak állami törvények a nők védelmében, a muszlimokat mindenekelőtt ezek betartására kell kötelezni. A vallási rendelkezés kiadása csupán azt jelzi, hogy az UCOII megpróbálja magát az olasz iszlám közösségek erkölcsi és vallási őreként pozícionálni. További érdekesség, hogy a testület a korábban elkövetett, de kevesebb médiavisszhangot kapott becsületgyilkosságok esetében nem emelte fel a szavát például egy sajtóközlemény kiadásával – ami szekuláris államban az állásfoglalás elfogadott módja.

Maryan Ismail szerint a tragédia kommentálásakor az olasz újságok és politikusok nagyon óvatosak voltak, vigyáztak arra, hogy ne kritizálják az iszlámot vagy a pakisztáni kultúrát. Az olasz közvélemény a kulturális relativizmus és a tudatlanság áldozata. Amikor az iszlámról van szó, mindenki tartózkodik a kritikától és az ítélkezéstől, és igazolás után kutat. Ismail hangsúlyozta, hogy Pakisztánban törvények tiltják a kényszerházasságokat, még akkor is, ha a szokásjog tovább él, ám Olaszországban – tegyük hozzá, akárcsak Nyugat Európa más országában – a modernitástól elzárkózó, importált szokásjog védelme érvényesül, az intézményi mulasztások ezt mutatják.

Van, ahol különleges rendőri egységeket képeznek ki arra, hogy megfelelően és hatékonyan reagáljanak a potenciális becsület-bűncselekményekre, ám ez csak tűzoltás. A nem kormányzati női szervezetek kezdeményezései is erőtlenek maradnának állami fellépés hiányában. Az államnak párbeszédet kell folytatnia a muszlim nők egyesületeivel, és nem csak a hidzsábviselet jogát követelőkkel, hanem a velük ellentétes érdekekért küzdőkkel is. Iránymutatásokat kell kidolgozni a szakmai szereplők – szociális munkások, tanárok, bűnüldöző szervek, orvosok, tanácsadók számára. Kiemelt figyelmet kell szentelni a fiúk gondolkodásmódjának formálására a becsület fogalmát illetően, valamint a bűntettek és a kísérletek határozott, a kiutasítást is magában foglaló szankcionálására. Kérdéses ugyanakkor, hogy a férfi és nő kölcsönös támogatásán és tiszteletén alapuló magatartásformákat miként tudják azok a társadalmak közvetíteni és átadni, ahol a nemi szerepek és fogalmak relativizálása már az óvodában megkezdődik.

A médiától kezdve a közösségi oldalakig mindenhonnan ömlenek a rémhírek a nyakunkba, így nem csoda, ha eluralkodik rajtunk is a pánik, és elkezdünk szorongani. Én már a háború második napján pánikba estem – én, akit a pandémia alatt egyetlen percre sem kerített hatalmába a félelem –, éjjel kétóránként ébredtem fel, bújtam a híreket a telefonomon, remegett a kezem, a pulzusom megemelkedett, és különféle forgatókönyveket gyártottam arra az esetre, ha egyszer majd az Ukrajnában élőkhöz hasonlóan menekülnünk kell.

Hajnali háromkor összeírtam, hányféle kötszert, sebtapaszt kell majd vennem a gyógyszertárban, mely gyógyszereimet váltsam ki mindenképpen, előkészítettem azt a hátizsákot, amelyikbe a tartós élelmiszert terveztem pakolni.

Másnap reggel végigjártam a környékünket potenciális búvóhelyek után kutatva, mindeközben azon kaptam magam, okafogyottnak érzem azt, hogy a terveimen és a párommal közös projekteken tovább dolgozzam, sőt még a lakásunkba újonnan vett dolgokra sem tudtam értékként tekinteni.
Nem számít semmi. Sem a fizetés, sem tárgyak, csak az, hogy egészségben élve együtt maradhassak a szeretteimmel – döbbentem rá. Amikor már fél napja az okostelefonomat nyomkodtam, és ötpercenként frissítettem a különböző oldalak hírfolyamait, a párom egyszer csak kivette a kezemből a kütyüt, és azt mondta: „Tarts egy kis szünetet, mert ebbe bele fogsz őrülni!”. Így tettem, s kényszerítettem magam, hogy dolgozzak, hogy takarítsak, hogy súlyzózzak és jógázzak, vagyis azon voltam, hogy úgy éljek, ahogyan a háború kitörése előtt éltem.

A hírolvasás redukálása és a napi rutinhoz való ragaszkodás nagymértékben csökkentette bennem a feszültséget, és az első béketárgyalást megelőző éjjelt már képes voltam végre átaludni.

Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus szerint az, ha egy ilyen helyzetben félünk vagy szorongunk, teljesen normális. Fontos azonban tudatosítani magunkban, hogy a félelmeinkkel nem vagyunk egyedül– a szomszédban zajló háború másokat is szorongással tölt el.
A legjobb, amit tehetünk, ha elmélyedünk az aktuális feladatainkban, s ha elsajátítunk néhány stresszlevezető technikát. Kiemelten fontos, hogy kizárólag hiteles forrásokat olvassunk, hallgassunk és nézzünk, ugyanis a hamis hírek tovább gerjeszthetik a bennünk bujkáló szorongást. Érdemes egy adott információnak több felületen is utánanézni. Erősen javasolt azonban, hogy ne a hírek szabják meg a gondolkodásunkat, beszédtémáinkat, és ne a háború legyen az állandó téma.

Ha a gyerekeink elkezdenek kérdezősködni, az alábbiakat tehetjük:

A gyerekek megérzik, ha a szülőt bántja vagy zavarja valami, épp ezért nem fognak megnyugodni olyan mondatoktól, mint hogy „Nem lesz semmi baj, nem kell aggódni!”. A kisebbeknek a lehető leghiggadtabban, életkoruknak megfelelően érdemes elmagyarázni, mi történik a világban, anélkül, hogy rájuk ijesztenénk.

Mondhatjuk, hogy „emberek harcolnak most, mert nem értenek egyet valamiben”, vagy hogy „sok száz kilométerre zajlik tőlünk egy háború, és ez komoly dolog”.

Segítségül hívhatunk meséket is, olyanokat, amelyekben van harcos jelenet, és megpróbálhatjuk ezen keresztül elmagyarázni a dolog lényegét.

Mindenképpen kerüljük, hogy a háborúról filmeket, dokumentumfilmeket nézzenek a kicsik, és szavakkal se írjuk le horrorisztikusan a háborút, mert ez traumatizálhatja őket. Egyes gyerekek számára még a menekülő családok, a plüssmacikkal vándorló kicsik képe is sokkoló lehet. Tartsuk a kapcsolatot a családtagokkal, barátokkal, de velük se mindig a háború legyen a téma. Viszont hasznos lehet, ha idősebb családtagok, nagymamák, dédik mesélnek (óvatosan) azokról az időkről, amikor nehéz helyzeteket éltek meg. Az idősek azzal, hogy beszélnek ezekről, feszültséget oldanak fel.

Korlátozzuk a számítógép- és okostelefon-használatot magunknál és a gyermekeinknél is, sőt, ha lehet, ne legyen a szobában 6-7 évnél fiatalabb gyermek, amikor a háborús híradást nézzük.

Az sem jó, ha tejesen tabusítjuk a témát. Ha a gyerek kérdez, csakis arra válaszoljunk, ami őt valóban érdekli. Nem szabad megijedni, ha a gyermekünk olyat kérdez, amire nem tudjuk a választ. Ilyenkor elég egy „nem tudom, de szívesen meghallgatom, hogy te mit gondolsz erről”. Ügyeljünk a gyermek napirendjének megtartására, este pedig mesével, derűs beszélgetéssel vagy énekkel búcsúzzunk.

Hívjuk fel a figyelmét az élet apró szépségeire, amiért hálásak lehetünk, vagy beszéljük át, milyen jó dolgok történtek aznap, milyen vicces dolog zajlott akár az iskolában.

Az idősebb gyerekeknek már lehet részletesebben válaszolni. Megmutathatjuk a térképen azt is, hol találhatók az érintett országok. Megnyugtatóan fog hatni számukra, ha érzik, hogy lehet erről beszélgetni. Tájékoztathatjuk őket arról, hogy vannak olyan szervezetek, például az Ökumenikus Segélyszervezet, amely bármely ország áldozatain segíthet, akár háború idején is. Célszerű a felgyülemlett feszültségeket játékkal, közös mozgással levezetni. Lehet ez kirándulás, közös gyurmázás, festegetés, futás, bábozás…

Ne ijedjünk meg, ha a gyerek elkezd tankot rajzolni vagy háborúsdit játszani. Ez csak azt jelzi, hogy megpróbálja a maga módján feldolgozni a hallottakat. Végül erősítsük bennük, hogy a szeretet nagyobb erő, mint a pusztítás, illetve, hogy Magyarország vezetői továbbra is mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék az országot és a magyar embereket a háború hatásaitól. Sőt mindent megtesznek annak érdekében is, hogy meggátolják azt, hogy Magyarország esetleg belekeveredjen a háborús konfliktusba.

Az adás témái:

– a kiégés fogalma, a munkahelyi kiégés állomásai
– visszafordítható-e a folyamat?
– a kiégés jelei, tünetei
– mit tehetünk a kiégés ellen, hogyan kezeljük, hogyan tudjuk megelőzni?
– a lelki vagy érzelmi kiégés

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Negyedikesek voltunk, és kitűzték ránk a szalagot. Bár a két évszám a sírkőfeliratok komolyságával futott végig a textilcsíkon, mégis úgy éreztük, valamiféle célszalag, amelyet át kell szakítanunk. Kézzel tapinthatóan ott volt benne a sok terv, erőfeszítés, siker és kudarc, ami már észrevétlenül mi magunk vagyunk. Persze, aztán meg is feledkeztünk róla, várt az érettségi, a felvételi, az élet, tavasszal amúgy is lekívánkozott rólunk a kabát. De mégis fontos volt ünnepelni, hálát adni, szusszanni.

Most a Képmást is felszalagoztuk. 2002‑ben született, ma 2022-t írunk, 20 évesek vagyunk. (Ha konyítanék a számmisztikához, biztosan le lennék nyűgözve a kettesek és nullák misztikus kombinációjától, és igény szerint fényes jövőt olvashatnék ki belőle.) „Hordjuk” most egy ideig a szalagot, jelezve hálánkat az alapítóknak, a támogatóknak, az egykori és mai munkatársaknak, az olvasóknak és a Gondviselésnek. Hiszen magazinként sem kis dolog húszévesnek lenni, és közben mégis azt érezni, hogy rengeteg a tennivaló, hisz előttünk az élet.

„»Anya, hadd éljük a saját életünket, hadd gondoskodjunk magunkról! Ne gyere ilyen gyakran, nem kell, hogy takaríts és főzz ránk, megoldjuk!« – próbálta szépen megfogalmazni egyetemista lányom, bátyjai sűrű helyeslése közepette, hogy köszönik, de nincs szükségük többé rám. Hirtelen nagy csönd lett a szobában, összetörve hallgattam, szóhoz se jutottam. Úgy éreztem, a földbe döngöltek, pedig nem ezt érdemelném, hiszen csak jót akartam nekik. Könnyeimmel küszködve felálltam az asztaltól, és eljöttem. Nem vigasztaltak, és nem is marasztaltak.

Végigsírtam a hazautat, egy világ dőlt össze bennem: felneveltem őket, gondoskodtam róluk, ők meg kitettek.

Közben mindhárman hívogattak, és bocsánatot kértek: »Anya, bocsáss meg, nem akartunk megbántani, de érts meg minket is! Muszáj volt megmondanunk, mert nem vetted észre magad.« Nem volt erőm beszélni velük, időt kértem: »Ezt most meg kell emésztenem, hadd gondolkozzam kicsit, majd beszélünk!« Miután hazaértem, és elmeséltem a férjemnek, mi történt, még rátett egy lapáttal a bennem kavargó érzésekre: »Milyen hálátlanok, veszünk nekik egy lakást, mindent megkapnak, és elküldik az anyjukat! Hogy merészelik! Na, szép! Így neveltük őket?!«

Miután ugyanis az ikrek is leérettségiztek, és mindketten pesti egyetemre nyertek felvételt, ahogyan a bátyjuk is, vettünk nekik egy kis lakást, ahol együtt lakhatnak, amely biztonságot nyújtó szigetként funkcionálhat a pesti életükben. Nyáron együtt rendeztük be új otthonukat, megvettük a használati tárgyakat, mindent, amire szükségük volt. Azt terveztem, hogy hetente egyszer vagy többször – inkább az utóbbi – felmegyek, és megnézem, mindenki jól van-e, rend van-e az otthonukban, és kitakarítok, ha szükséges. Főzök nekik, együtt vacsorázunk, beszélgetünk, borozgatunk.

Nem kérdeztem tőlük, mit szeretnének, és nem is vettem észre, hogy ők máshogy tervezik egyetemista életüket, egészen addig, amíg nyíltan meg nem mondták ezt nekem.

Az incidens után jó pár napig nem beszéltünk, így volt alkalmam kívülről tekinteni az eseményekre, a helyükbe képzelni magam, értelmezni a mondataikat, és átgondolni a viselkedésemet. Ez utóbbi bizonyult a legnehezebbnek, ugyanis az a fajta édesanya vagyok, akit az éltet, hogy másokról gondoskodhat, vigyázhat a szeretteire. Tulajdonképpen akkor vagyok jól, ha körülöttem mindenki rendben van. Kiskorukban mindez remekül működött, de ahogy felnőttek, egyre kevésbé igényelték. Nekem eszembe sem jutott, hogy változtatnom kellene az attitűdömön. Fájdalmas volt a felismerés: teljesen igazuk van, hogy elküldtek, amiért túlságosan rájuk telepedtem, és csak ilyen drasztikusan tudták ezt a tudomásomra hozni, kijelölve a határaikat. Hálás lehetek, hogy olyan kapcsolatban vagyunk, hogy ezt meg is merték mondani, nem mismásoltak, nem ráztak le mondvacsinált ürügyekkel, hogy most ezért vagy azért ne menjek. Be kellett látnom, hogy a gyermekeim végérvényesen felnőttek, készen állnak arra, hogy a saját életüket éljék, gondoskodjanak magukról, döntéseket hozzanak, és felelősséget vállaljanak tetteikért.

Legközelebb, amikor mindannyian hazajöttek, megbeszéltük a történteket. Megértették ők is, miért nehéz nekem ez az új helyzet, és biztosítottak afelől, hogy nem kívánnak teljesen elszakadni tőlünk, ugyanúgy szeretnek, csak már felnőttek. Azóta ritkán megyek, olyankor is előre szólok. Szívesen látnak, de megváltoztak a szerepek, a pesti lakásban mi már csak vendégek vagyunk, ott nem mi irányítunk, nincs tennivalónk és akkora szavunk, mint itthon. Az elmúlt hónapokban meg kellett tanulnunk, főleg nekem, hogyan alkalmazkodjunk az új élethelyzethez, hogyan lépjünk hátrébb, és hagyjuk őket érvényesülni, bármennyire fájdalmas is, és kong az ürességtől a korábban zsivajjal, történésekkel teli házunk.

El kellett fogadnunk, hogy a gyermekeink nélkülünk élik boldog, felszabadult, pezsgő egyetemi életüket – tanulnak, dolgoznak, buliznak –, és az már csak az övék, nincs ráhatásunk.

Ahogyan szépen lassan leváltam róluk, jöttem rá, hogy új életszakaszunk számtalan új élményt és boldogságot is tartogat nekem: hosszú évek után újra több időt tudunk kettesben tölteni a férjemmel, s van énidőm, amit olykor már el is felejtettem, hogy létezik. Mindeközben örömmel nézzük, hogy gyermekeink rendben vannak, megállják a helyüket, intézik dolgaikat, szervezik az életüket, és elég, ha mi csak hátulról támogatjuk őket. Ott vagyunk, ha szükségük van ránk, de szerencsére nem csak olyankor jönnek haza. Hétvégéken hol egyikük, hol ketten vagy hárman is megjelennek. Az ünnepek és a vizsgaidőszak jelentős részét is itthon töltötték, én meg élvezem ilyenkor, hogy újra gondoskodhatok róluk, és a közelemben vannak, még ha csak rövid ideig is.”

A KINCS 2022 januárjában 1000 fő megkérdezésével arról végzett felmérést, hogyan értékel a lakosság kilenc kormányzati intézkedést, illetve intézkedéscsoportot. A válaszadóknak azt kellett megjelölniük, szerintük pozitív vagy negatív-e az országra nézve a családosok adó-visszatérítése, a minimálbér-emelés, a 13. havi nyugdíj visszavezetése, az illegális migráció megfékezése, a 25 év alattiak szja-mentessége, a rezsicsökkentés, a benzin árának befagyasztása, valamint a családok védelme és támogatása érdekében tett lépések. A megkérdezettek nagy része jónak tartja a felsorolt intézkedéseket.

Az adó-visszatérítés áll az első helyen

A válaszadók a családosok adó-visszatérítését és a 13. nyugdíj újbóli bevezetését támogatják a leginkább. Előbbit 88%, utóbbit 86% értékeli pozitívan. A gyermeket nevelő családosok a 2021-ben befizetett személyi jövedelemadójukat az átlagbér adószintjéig kapták vissza 2022. februárban. Az adó-visszatérítés családonként akár 1,6 millió Ft pluszt is jelenthetett.

A 13. havi nyugdíjat 2021-ben vezették vissza: abban az évben plusz egyheti nyugdíjat, idén februárban viszont már a teljes összeget kézhez kapták az érintettek. Januártól maga a nyugdíj is emelkedett öt százalékkal. A KINCS egy korábbi felmérése alapján a magyarok több mint fele úgy véli, az intézkedés nemcsak a nyugdíjasok életszínvonalának megőrzését segíti, de megbecsülést is ad az időseknek.

A megkérdezettek 84 százaléka a 25 év alatti fiatalok szja-fizetési kötelezettségének eltörlését is pozitívan fogadta, amely idén januárban lépett életbe. A dolgozó fiataloknak ez 22 százalékkal magasabb jövedelmet hozott havonta. Ez segítheti a pályakezdőket önálló életük elindításában, emellett az szja-mentesség a fiatalkori foglalkoztatottság növeléséhez is hozzájárul.

Forrás: KINCS

Hasonlóan sokan (85%) támogatják a minimálbér emelését és az illegális migráció ellen való fellépést is. Idén januártól 200 000 Ft a minimálbér és 260 000 Ft a garantált bérminimum összege, ami csaknem 20 százalékos növekedést jelent a tavalyi évhez képest.

Európai és magyar rezsidíjak

Nagy népszerűségnek örvend a megkérdezettek körében a rezsicsökkentési program is (78% értékelte pozitívan), amely a legalacsonyabb jövedelmű háztartásoknak nyújtja a legfőbb segítséget. Ezek a családok 2010-ben átlagos kiadásuk 14 százalékát fordították a közüzemi számlák kifizetésére, 2020-ban viszont már csak 10 százalékát. A rezsicsökkentés nemzetközi szinten is figyelemre méltó, ugyanis az Európai Unión belül hazánkban az egyik legolcsóbb az áram és a gáz lakossági ára. Ezzel szemben más országokban jelentős emelkedés volt tapasztalható az elmúlt években, Romániában például 240 százalékkal nőtt a gáz ára.

A nemzetközi energiaárak emelkedésére adott válasz volt 2021 novemberében az üzemanyagárak három hónapra történő befagyasztása is. Ennek értelmében rögzítették a benzin és a gázolaj kiskereskedelmi árának felső határát. A felmérésben részt vevők 79 százaléka kedvező lépésnek találta a benzinárak befagyasztását is.

A családok védendők és támogatandók

Nincs vita abban, hogy a gyermekek, a családok védelme és támogatása a magyarok és általában Magyarország szempontjából kiemelten fontos. A válaszadók 83 és 82 százaléka pozitívan értékeli ezeket a törekvéseket. A KINCS felmérése azt mutatja, a kilenc intézkedéssel az alap- és középfokú végzettségűek, a kormánypárttal szimpatizálók, a nagycsaládosok és a községekben élők a leginkább elégedettek, ugyanakkor a diplomások és a nagyobb városokban élők többsége is inkább jónak tartja ezeket. Az intézkedésekkel még a kormánykritikus válaszadók nagyobb része is egyetértett. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

– Vasárnap istentisztelet előtt csomagokat készítettetek, után pedig magad is mentél a lónyai határra segíteni. Mennyire tudtad azóta kipihenni magad?

 – Nem nagyon, de ez most nem is fontos. A feleségem ugyanígy teszi a dolgát, két kétgyermekes család van éppen nálunk, ők egy ideig maradnak is. Szívesen fogadtuk őket, senkit nem utasítottunk el eddig, és nem is fogunk, ha Isten megsegít. A parókián rajtuk kívül többen is megfordultak, és a gyülekezetünk is fogadott be egy héttagú ukrán családot éjszakára.

– Te magad sem régóta kerültél ide Kárpátaljáról. Több évtizedes szolgálatot hagytál ott. Hogyan, miért szántad rá magad a váltásra?

– 2020 novembere óta szolgálok Hajdúsámsonban, de egészen az utolsó pillanatig nem gondoltam, hogy el fogok jönni Nagyborzsováról. Az Istennek azonban furcsa humora van: a pandémia első hulláma idején online tartottuk az istentiszteleteinket, így találtak meg és hívtak meg a hajdúsámsoniak. Időt kértem tőlük, hogy hadd gondoljam ezt végig, de az Úristen szinte szó szerint rám kiáltott, hogy induljak már. Meggyőződésem, hogy itt kell lennem: noha ízig-vérig kárpátaljai vagyok, és az is maradok, nem tudtam nemet mondani erre a hívásra. Azt hiszem, a helyemen vagyok: ebben erősítenek meg a tapasztalt áldások és azok a lehetőségek, amiket Isten megnyitott előttem.

– A kárpátaljai magyarság elvándorlásáról elsősorban problémaként szoktunk beszélni, ebben a jelenlegi krízisben azonban inkább erőforrásnak tűnik, hogy a most érkezők nagy részének van hova, kihez menniük.

– Valóban sok Magyarországra költözött kárpátaljai mozdult most meg, de nem lenne őszinte, ha azt állítanánk, hogy azért jöttünk el, hogy most, ebben a helyzetben segíthessünk. De ha már itt vagyunk, természetes, hogy összefogunk. Lónyán is sokakkal találkoztam, akikkel konfirmandus hetekről, ifjúsági hétvégékről ismerjük egymást, és akik most adományt hoztak, illetve embereket, családokat fuvaroztak oda, ahova kellett. Ezt jó volt látni, ahogy azt a sok jó szándékú, nagyszerű magyarországi embert is, akik kint állnak a határon, várják az embereket, szendvicset, meleg teát osztanak. Hatalmas élmény volt nekem a tegnap délután, mert erről nem elég olvasni, hanem ezt testközelből kell megélni: meg kell szólítani a félő, fáradt családokat, rá kell beszélni őket, hogy elfogadják a segítséget, bízzanak bennünk.

Csoda, ami ott van.

– Hogyan kell elképzelnünk, ami most Lónyán történik?

– A lónyai határátkelő négy-öt kilométerre van a település központjától. A művelődési házban alakítottak ki melegedőhelyet, ahol van wifi, enni és tisztálkodni is lehet, a segítők próbálják odairányítani az embereket. Rengetegen jönnek, nagyon más háttérrel, teljesen nincstelenek és luxusdzsipes családok is – hiába, Ukrajna mindig is a szélsőségek országa volt. Az ide érkező ukránok közül a legtöbbeknek megvan az úti céljuk: jönnek értük Csehországból, Szlovákiából, Lengyelországból és Németországból az ott dolgozó ismerőseik, rokonaik. Őket kifejezetten nehéz meggyőzni arról, hogy ne fagyoskodjanak a sötétben, hanem jöjjenek be Lónyára melegedni, amíg megérkeznek értük. A magyarok közül is sokan tudják, hova igyekeznek, de jönnek olyanok is, akik nem tudják, merre tovább.

A legnehezebb a tömegesen menekülő, magyar ajkú cigányok helyzete, akik nekiindultak a semminek, mert megijedtek. Hozzájuk külön infrastruktúrára, szakemberekre, szálláshelyre lenne szükség, de erre egyszerűen nincs elég erőforrás.

– Hogy láttad, mire volt helyben a legnagyobb szükség?

– A legfontosabb az lenne, hogy minél több tolmács legyen jelen helyben. Bocsánat, hogy így mondom, de olyan nagybeszédű, rámenős kárpátaljaiak kellenének, akik rá tudják venni az ijedt, vacogó embereket, hogy a vaksötétben, a semmi közepén üljenek be az idegen autókba, hogy segíthessünk nekik. Sokan tartanak attól, hogy rossz emberek, taxishiénák át akarják verni őket, és nehéz bennük bizalmat ébreszteni. Fárasztó szolgálat ez. Mi is úgy kerültünk Lónyára segíteni, hogy beszéltem a lónyai lelkésznővel, aki maga is kárpátaljai – ő mondta egy elejtett félmondatban, hogy a falubeliek már nagyon ki vannak merülve. Nagyon hálás vagyok a talpraesett sámsoni asszonyainkért, akik rögtön feltalálták magukat: adományokat csoportosítottak, ellátták az érkezőket, nem is kellett nekik mondani. Több nagy segélyszervezet munkatársaival is találkoztam, az ő dolgukat eléggé megnehezíti az információ és a helyismeret hiánya, nekik is kell a határozott vezetés, iránymutatás.

– Vannak híreid az előző szolgálati helyedről?

– A falu kiürült. Volt nálam egyik presbiterünk, négygyermekes édesapa, akit a felesége úgy zavart el otthonról, hogy „menj át, inkább legyél messze, csak ne legyél golyófogó”.

Nagyon megviselte, hogy mindent ott kellett hagynia. Az emberek tartanak a fosztogatóktól, attól, hogy a hadiállapot idején elkobozzák az egész életük munkáját. A legtöbb helyen már tényleg csak a legidősebbek maradtak otthon – volt ismerősöm, aki egy-egy vadászpuskát nyomott az apja és az apósa kezébe azzal, hogy „amit tudtok, védjetek meg”. Ezek felfoghatatlan helyzetek.

– Van, akit féltesz?

– Igen, a kollégáimért nagyon aggódom, ahogy azért a néhány eltökélt fiatalemberért is, akik önszántukból maradtak, hogy segítsenek, szervezzék a segélycsoportokat, támogassák az ottmaradt, kiszolgáltatott időseket. Hála Istennek, a szűk családomból mindenkim itt van.

– Akik eljöttek, szerinted mire számítanak?

– Arra, hogy hamar lezárul a háború. Akikkel beszélgettem, mindannyian azt remélik, minél hamarabb véget érnek a harcok, és akkor vissza tudnak menni. Kárpátalját egyelőre nem érintették a harcok, reméljük, ez így is marad.

Virágba boruló arborétumok

A Csaplári-erdőben található Alcsútdobozi Arborétum a második világháborút megelőző időkben a Habsburg-család magyarországi birtokainak központja volt, mára hazánk legértékesebb, Európában szinte páratlan, 540 fajból álló élőfagyűjteményének birtokosa. Egyedülálló 24 törzsű óriástujája, zuhatagos bükkje, héttörzsű török mogyorója és 170 éves – ezzel az ország legidősebb libanoni cédrusa. Március elején szinte kötelező ellátogatni ide, mert olyankor az egész arborétum szemkápráztató hóvirágmezővé változik.

Aki a különleges virágok és cserjék szerelmese, annak bizonyára szerepel a bakancslistáján Magyarország és Közép-Európa egyik legcsodálatosabb botanikus kertje, a Jeli Arborétum, amely évről évre látogatók sokaságát vonzza az áprilisi–májusi rododendronvirágzás idején. Ilyenkor hetekre virágba borul az egész arborétum, a park területén található több ezer rododendronnak köszönhetően.

Tavasszal a Zirci Arborétum is virágba borul: ilyenkor igazán szép a parkon keresztülfutó Cuha-patak két oldalán látható, védett lágyszárú fajokból álló virágszőnyeg. Az arborétum arról is nevezetes, hogy ez ma hazánk legmagasabban fekvő élőfagyűjteménye, és itt csodálhatjuk meg a híres hársfasort, amelyet 1809-ben telepítettek.

Kép

Hóvirágzás az Alcsúti Arborétumban - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A Szarvasi Arborétum a Körös parti csodák világa: a történelmi Magyarország közepén létesült több mint 200 évvel ezelőtt, és hazánk egyik legszebb arborétumának tartják. A kezdeti gyűjtemény Pepi gróf, azaz Bolza József gróf nevéhez kötődik, amelyet unokaöccse, Bolza Pál fejlesztett a Hármas-Körös szabályozása útján ligetes-fás arborétummá. A terület az idők során tovább fejlődött és kibővült. A kert különleges, népszerű óriásfája a Hegyi mamutfenyő, látványosságai a 200 éves tölgyek, a szabadon élő pávák és a tavasszal virágzó liliomfák.

Különleges bioszféra-rezervátumok

Vannak olyan kiemelt természetvédelmi területek a Földön, amelyek egyfajta rezervátumként próbálják megőrizni az egyes országokra jellemző élőhelyeket és tájtípusokat. Hazánkban összesen 6 ilyen bioszféra-rezervátum található, köztük az aggteleki és a Fertő tavi.

Az Aggteleki rezervátum része az Aggteleki-barlangrendszer is, amelyet leginkább cseppkövekkel ékes 270 barlangja tesz híressé – ezek közül is a legnevezetesebb a Baradla-Domica, amely 25 km-es hosszúságával a mérsékelt égöv egyik leghosszabb, csodálatos látványvilágú cseppkőbarlangja, de a változatos élővilág, a dús erdők, a kopár karsztok, vadregényes szurdokok is hívogatóak lehetnek a természet kedvelőinek. Csak kevesen tudják, hogy az Aggteleki Nemzeti Park területén található az egyetlen terület az országban, amelyet rendszeresen elönt a víz: Bodrogzug ilyenkor igen gazdag vízi élővilágnak ad otthont.

Kép

Szarvasi Arborétum - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A Fertő tavi rezervátum a tó teljes magyarországi területét foglalja magába, és a Világörökség részét képezi. Ez a második legkönnyebben felmelegedő tó egész Európában (az első a Balaton), és vize harmincháromszor sósabb, mint a „magyar tenger”. Van egy nagyon különleges jelenség is, ami csak itt figyelhető meg, igaz, a híres fertői ferde vízhez nagy szerencse kell, ugyanis az kizárólag különleges és szélsőségesen szeles időjárási viszonyok között jön létre. Olyankor majdnem egy méter a vízkülönbség az északi és a déli part között. Érdemes tavasszal két kerékre pattanni, és körbetekerni a tavat, látnivalókban nem lesz hiány, de ha a kényelmesebb utat választanánk, hajókázhatunk is rajta.

Csodás nemzeti parkjaink

Aki szeret túrázni, és érdekli a különböző tájegységek múltja, kialakulása, az ok-okozati összefüggések, annak ajánljuk a geotúrákat a Bakony–Balaton Geopark területén. A szurdokvölgyek, öreg barlangok és hűs források kedvelőinek az Öreg-Bakony térségét ajánljuk, a lenyűgöző kőzetek szerelmeseinek a Káli-medence nyújt majd izgalmas ismereteket, míg a vulkánok és hévforrások rajongói a Keszthelyi-hegység csodái közt lelhetnek újabb kedvencre. Az állatszeretők számára a különböző Balaton-felvidéki tanösvények számos izgalmas, védett fajt rejtenek.

A Bükk hatalmas hegyvonulatai, különös sziklaformái megmozgatják a sziklamászás szerelmeseinek fantáziáját – nem is csoda, hiszen a csúcsokra felérve lélegzetelállító látványban lehet része annak, aki vállalkozik egy ilyen túrára. A Szőlő-kő, a Felsőtárkányi szurdok-szikla, a Bárány-kő, valamint a Fehér-kő egész évben mászható, és túraösvényeken is megközelíthető. A Bükki Nemzeti Park ad otthont a hazánkban ismert barlangok több mint egynegyedének is, ezzel különleges helyet foglal el a nemzeti parkok között. A tapasztalt természetjárók szerint a park legszebb kincseit az éjjeli órákban fedi fel: a Bükki Csillagoségbolt-park olyan hely, amit az életben egyszer mindenkinek látnia kell. A Bükki Nemzeti Park területén több megfigyelőhely is van, ahol a fényszennyezés már olyan alacsony mértékű, hogy láthatóvá válik az éjszakai égbolt, és teljes pompájukban tárulnak elénk a Tejútrendszernek – de akár az űr távolabbi régióinak – onnan belátható szegletei is.

Izgalmas lombkorona-tanösvények

Egyre népszerűbbek hazánkban is a lombkoronaösvények vagy tanösvények, és bár legek tekintetében ugyan nem kelhetünk versenyre a dél-amerikaiakkal, büszkék lehetünk az itthoni kínálatra. Talán mind közül a leghíresebb ösvény a hagyma alakú toronnyal díszített, 191 méter hosszú, Makói lombkoronasétány, amely márciusban nyit. A 9 méter magasan elhelyezkedő tanösvényen 10 szakasz található, amelyeken különböző információkat tudhatunk meg a fákról, madarakról, és egyéb erdei állatokról és növényekről. A lombkorona egyik érdekessége a benne található spirál alakú csúszda.

Kép

Makó, lombkoronasétány - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A kaszói lombkoronaösvény része annak a 4 tanösvényből álló rendszernek, ami Kaszó település környékén található. Az ösvények célja, hogy a növény- és állatvilágot minél jobban megismertesse a látogatókkal. Itt 9 méter magasan, 124 méter hosszan csodálhatjuk a fák mesés világát, és sokak örömére Kaszón kisvasút is közlekedik.

A szintén márciusban nyitó gyomaendrődi lombkorona-tanösvényt Erzsébet Liget néven találjuk meg a térképen. Különlegessége, hogy itt nemcsak a föld fölött, hanem a víz fölött is át tudunk kelni a kiépített faút segítségével. Maga az ösvény több mint 1000 méter hosszú, és tornya 15 méter magas. A zömében tölgyekből álló Karcagi Parkerdő nem kevesebb mint 314 m hosszú lombkorona-tanösvénnyel várja a kíváncsi érdeklődőket. Az ösvény 6 méter magas, a környék pedig 40 interaktív állomást kínál, és ideális kirándulócélpont gyerekekkel. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

A lapban olvashatnak a hamarosan nyitó Operaházról, ahol az izgalmas felújítás során kommunisták elől elrejtett iratok is előkerültek, valamint a darwinista szerzetesről, Rónay Jácintról, és a különös Kellogg-testvérekről, akiknek a kukoricapelyhet és a wellnesst köszönhetjük. Megtudhatjuk, hogyan segíthet a gyerekeinknek az önvédelem a konfliktusok rendezésében, és miben áll a szorongás és a remény természete. Az új Képmásban Schäffer Erzsébettel is találhatunk interjút Polcz Alaine-ról.

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.