Mit tehet a szülő és a pszichológus, ha bántalmazás áldozata lesz a gyerek?
Sokszor hallunk olyan rendőrségi esetekről, amelyek megdöbbentenek minket. Az év első felében például szabadlábra helyeztek egy nyolcadik osztályos fiút, aki az iskolában megkéselte a társát – az ilyen esetek rengeteg kérdést felvetnek a bántalmazás kapcsán is. Vajon mit érezhet a sértett fél és a családja, amikor összefut az utcán vidáman flangáló elkövetővel, esetleg belép ugyanabba az osztályterembe? Az eljárás lefolytatásáig érthető módon nem tartóztatnak le egy kiskorút. Mégis, ennyire súlyos bűncselekmény esetén rendben van az, ha szabadon járhat-kelhet? Hogyan segíthetjük az áldozatokat? Védi valaki az ő érdekeiket?
Eszköztelenül
Jól képzett pszichológus kollégáimmal beszélgettünk olyan esetekről, amikor a kliensek indulatait nem sikerült megnyugtató módon lecsillapítani. Ha egy segítő beszélgetés során tehetetlenséget érzek, miközben sem a partner oldaláról, sem a magaméról nem látom a továbbhaladás akadályát, akkor elsősorban nem pszichológiai probléma húzódik a háttérben. Legalábbis nem olyan léptékű, amelyet egyedül az én közreműködésemmel meg lehet oldani. Ilyen a gyerekek és serdülők körében járványszerűen terjedő durva erőszak.
Egyik kliensemet kortársa fényes nappal megverte az utcán. Még sokkos állapotban mesélte, hogy a feljelentés megtétele után, amikor megkérdezte a nyomozót, mit lehetne tenni az atrocitás ismétlődésének elkerülése érdekében, hiszen a bántalmazó egy saroknyira lakik tőle, a cinikusan hangzó „fuss el gyorsan” választ kapta.
Erről eszembe jutott az a személyes emlékem, amikor a saját udvaromon támadt rám három staffordshire terrier, akiket a gazdájuk szájkosár, póráz nélkül szabadon engedett, és amíg beálltam az autóval, berontottak. A rendőr egészen addig nem vett komolyan, amíg fel nem tettem neki a kérdést: „Vajon akkor is gúnyolódna velem, ha a szemtanú ovis gyerekeimet cincálták volna szét az ebek?”
Mit mondhat a pszichológus?
Amikor egy traumatikus eseményt követően fokozott stresszválaszt ad a szervezetünk, eleinte nem vagyunk képesek megfelelően reagálni. A szakirodalom szerint két-három napig teljesen normális az extrém reakció, hiszen rendkívüli esemény történt, amire nem voltunk felkészülve. Igyekszünk olyan megküzdési stratégiákkal élni, amelyekkel korábban sikeresen megoldottunk problémákat, és csökkentettük a negatív érzelmeinket. Ha nem válnak be, a működésünk nem áll helyre ezt követően, és az akut stressz állapotában maradunk.
Újabb szakmai állásfoglalás szerint ilyenkor a személy természetes útkeresése a legjobb válasz. Vagyis nem feltétlenül helyénvaló a traumát követő egy hónapon belüli pszichológiai beavatkozás.
Miért nem tud ilyenkor segíteni a szakember? Azért, mert nem vagyunk mindenhatóak. Mit mondhatunk friss gyász esetén? Mit tehetünk súlyos baleset, betegség elszenvedését követően? Megoldást jelent-e, ha az áldozat beszél a nemi erőszak részleteiről vagy a fizikai bántalmazásról? A pszichológus jelenlétének akkor van értelme, ha a szakember képes teljesen ráhangolódni a kliensére, annak érzelmeit elfogadni és megtartani. Vagyis visszaigazolni számára, hogy érvényes, amit érez, és akármilyen kegyetlen, végül túlélhető.
Nehéz ellenállni ugyanis a kísértésnek, hogy – saját mentális állapotunkat megóvva – azt feltételezzük, elkerülhető lett volna a katasztrófa. Ennek közlése ebben a helyzetben nem segít, sőt, áldozathibáztatássá fajulhat. Például nem szerencsés hangsúlyozni az éppen megvert gyereknek, hogy máskor ne azon az útvonalon járjon, amin egyébként mindig, vagy legyen figyelmesebb, melyik sarokból ugorhat elő az elkövető, esetleg tanuljon küzdősportot, ami egyébként jó ötlet, de fontos, hogy senki ne akarja ezzel szuperhősként megváltani a világot.
Kezelni a poszttraumás stresszbetegséget kell
Az extrém stresszválasz különböző formáinak tartós fennmaradása olyan állapotokhoz, például poszttraumás stressz szindrómához vezet, amelynek kezelése pszichiáter vagy klinikai szakpszichológus feladata. A hosszas terápia egyik kulcsfontosságú eleme a kiszámíthatatlan trauma egyediségének közvetítése a páciens felé, aki attól tart, hogy az incidens bármikor újra megtörténhet. Biztosítanunk kell őt a folyamatos rettegés fölöslegességéről. Viszonylag egyszerű dolgunk van egy természeti katasztrófa vagy baleset miatti félelem esetén, hiszen ezek az események elég ritkák. Ugyanakkor a terápiás folyamat komolyan elakadhat, ha nem szavatolható a beteg biztonsága.
Gyerekek esetében például gyakran kerülünk szembe a családon belüli erőszak állandó jelenlétével, aminek orvoslása a családvédelem területére tartozik. De ugyanez az eset áll fenn, amikor az elkövető távoltartása nem biztosított.
Legjobb a megelőzés
Az iskolapszichológus a pedagógusokkal és szülőkkel karöltve a megelőzésben tud igen hatékonyan közreműködni. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakemberei például jobbnál jobb szakmai anyagokat készítenek és tesznek közzé honlapjukon a kortárs agresszió és bántalmazás témájában, népszerűsítik a pedagógusok számára kidolgozott óravázlatokat előadásaikban. Annyi kevésbé lényeges témáról beszélünk az erkölcstan, a hittan és az osztályfőnöki órákon, miközben már az általános iskolák alsó tagozatán is dúl az erőszak, a kiközösítés, egyre jellemzőbbek a bántalmazás különböző formái!
Taníthatunk stratégiákat, amelyek segítségével jobb eséllyel kerülhetjük el a veszélyes helyzeteket, vagy védekezhetünk, ha már belecsöppentünk azokba. Szervezhetünk szülőcsoportokat a gyermeknevelésről, miként erősítsük meg az elfogadó, nem kirekesztő, toleráns viselkedést. Átadhatjuk az asszertív, erőszakmentes kommunikáció csínját-bínját. Ám ameddig lesznek olyan emberek, akik kizárólag az agresszió nyelvét értik, nem lehetünk biztosak abban, hogy legközelebb nem mi vagy szeretteink válunk áldozattá.
Kinek kell cselekednie, és hogyan bántalmazás esetén?
Amikor a bántalmazás már megtörtént, és az áldozat továbbra is veszélynek van kitéve, akkor a megoldásnak elsősorban nem pszichológiai szintről kell érkeznie. Hiszen a félelem ilyenkor jogos és valóságos, így az a normális emberi reakció, ha el akarjuk kerülni a fenyegető ingert.
Hibáztatható-e az a kamasz, aki egy utcai verekedés után hónapokig nem hajlandó elhagyni a szobáját attól való félelmében, hogy a cselekmény megismétlődik? Nyilván nem.
Vajon számonkérhető a pszichológustól a serdülő extrém reakciójának fennmaradása akkor, ha az elkövető valóban bármikor lecsaphat? Nem, hiszen ebben az esetben ez a viselkedés egy túlélést segítő válasz. Az elsődleges cél ilyenkor a biztonságba helyezés, és az újbóli traumatizálódás kivédése, ami a rendfenntartás és jogvédelem területe.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>