St. Martin: „A dallamok úgy színezik az életemet, mint én a festővásznat”

Tíz év trombita, majd basszusgitár és dob után 18 évesen váltottál szaxofonra, amely azóta is életed fontos része. Ennyi évtized után, amikor az ember már úgy nyúl a hangszerhez nap mint nap, mintha az egy testrésze lenne, jelenthet-e még újdonságot egy-egy felbukkanó zenei gondolat, vagy inkább régi ötleteket dolgozol fel?

Nagyon szép ez a kép, amit most megjelenítettél, tényleg az életem része a hangszer. Kis túlzással a hangszereimmel alszom, hiszen, ha ér egy új benyomás, amely megidéz bennem valamit, akkor hajnalig alkotok. Ha jön egy új ötlet, dallam, azt nem szabad elengedni, mert még egyszer nem kapom meg. Az új zenei mondatok mellett vannak feldolgozások is, olykor átdolgozom egy-egy saját szerzeményemet, amely így másik köntöst kap a közönség örömére. Mindig fontos volt számomra az, hogy szakrális körben is megteremtsem azt az egyedi és megismételhetetlen teret, amely csak arra a koncertre jön létre. Legyenek benne imádságok, olyan fohász, amit én írtam, vagy akár gyors, ütemes dalok. A közönség szívvel-lélekkel örül, feláll, táncol. Gyönyörű pillanatok ezek.

A versek, a költészet is fontos része az életednek. Mikor kerültél először kapcsolatba a versírással?

13 éves korom óta intenzíven foglalkoztatott a versek elemzése, a versolvasás, -értelmezés és versformálás. Olykor azonban összetűzésbe kerültem az irodalomtanárommal, főként a műértelmezéseim miatt. Azt mondta akkor, ha nem azt írom le a dolgozatban a versek értelmezéseként, ami az irodalomkönyvben van, megnézhetem az eredményét.

Valóban, jó néhányszor egyesre értékelte a verselemzésemet. Különleges élmény volt évekkel később találkozni vele, és dicséretet kapni tőle a verseskötetem elolvasása után.

Tizenévesen már írtam verseket, de azokat ajándékba adtam. Az elsők között voltak a szerelmes verseim, benne azok, amelyeket feleségemnek, Ildikónak írtam. Kamaszként fricskákat, köszöntőt, vidám sorokat írtam a barátaimnak. Később a fiam is kapott tőlem verset, a legemlékezetesebbet a 18. születésnapjára. Egy 18 versszakos költeményt, benne a nagy mérföldkövekkel, az én tapasztalataimmal meg azokkal az instrukciókkal, amelyek neki szóltak a felnőttkor küszöbén. Az első verseskötetem az első lemezemmel majdnem egy időben jelent meg. Az egyik barátom a verseimet olvasva kért, hogy hadd foglalja kötetbe ezeket a verseket, és én örömmel elfogadtam. Ez egy kis könyvecske volt, amit az ember betesz a belső zsebébe, és bárhol, akár buszon, utazás közben is tudja olvasni. Győrfi Andris festőművész barátom illusztrálta a kötetet izgalmas grafikákkal, a saját hangulati élményei alapján. A legutóbbi kötetemet pedig Stipsits Ibolya fotóművész képei díszítik. Ez a kötet is önálló egység, ahogyan a többi, egy-egy szűk keresztmetszet az életemből.

Ami most foglalkoztat téged a világból, az életedből, a művészetedből, a zenéből, azzal kapcsolatban várakozik-e új kötet is arra, hogy egyszer leülj és összeállítsd?

Sosem kötetben gondolkozom, hanem események, benyomások hozzák létre a verseket. Egy film is lehet rám ilyen hatással, egyetlen mondat, vagy korábbról valami visszaköszön, és jó, ha ilyen formán megmarad.

Tetszenek a különleges kifejezések, a különböző tájegységekben fellelhető tájszólások és kifejezések, amiket néha a versben, néha a címében jelenítek meg. Ilyen volt most a „csöndülj el némán”.

Hónapról hónapra gyűjtögetem ezeket, s ha egyszer kötet formájában is napvilágot látnak, annak csak örülök.

Kép

St. Martin alkotásai

2012 óta létezik és aktívan működik az a nemzetközi művésztelep, amelyet te hoztál létre, és amely számos művésznek adott már lehetőséget az alkotásra. Milyen elképzeléseid vannak 10 év után az alkotói közösséggel és a térrel?

25 éve követem azokat a most már barátaimnak is mondható festőművészeket, akiknek csodáltam a munkáját. Örülök, hogy egykor kiállításokat nyithattam meg, és zenélhettem művésztelepeken, hiszen így a részeikké váltam, olyannyira, hogy saját magam is szervezni kezdtem ilyesfajta alkotói teret. Rengeteg buktatója van, de azt gondolom, megéri az együtt töltött idő. Én négy művésztelepet szervezek, de az elmúlt évben olyan meghívásnak is eleget tettem, ahol én is egy alkotó voltam a többi közül, a tállyai művésztelepen. Egy-egy festménnyel én is előrukkoltam, a zenémmel pedig inspirációt adtam az ott dolgozóknak. Számomra a művészetben, főleg a képzőművészetben a nézői szubjektivitás a lényeg. Nem lehet és nem is érdemes arról vitatkozni, kinek milyen iskola tetszik: naiv, konstruktív, tasizmus stb. Nem vagyok képzőművész, tehát megengedhetem magamnak, hogy egyszer-egyszer kitekintsek az irányzatokból. Ha mégis meg kellene határoznom, stílusomnak a geometrikus lírai absztraktot mondanám, de vannak áthajlások egyik hangulatból a másikba – ami éppen a pillanatnyi érzéseimet idézi. Van Gogh azt mondta, ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja, hogy nem tudsz festeni, akkor okvetlenül állj neki festeni! Az életünkben az az egyik legszebb dolog, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani. Valahogy így vagyok én is a zenével, a művészettel.

Belecsöppentem egy alkotási sorozatba, párhuzamokat tudok vonni az életem más területeivel, improvizálhatok, ami színessé teszi az életem.

Vannak új terveid most, hogy talán fellélegezhetünk lassan a járvány szorításából?

Nagyon aktuális a kérdés, a napokban kezdtem újra koncerteket és a művésztelepek aktivitásait szervezni. Például az aggteleki előadásommal párhuzamosan újraindítom a rudabányai és a vargói művésztelepet, szép számmal járnak oda kiváló alkotók. Tavaly már elindulhatott a tállyai művésztelep is, amely idén is vár mindenkit, sőt reményeim szerint Újlengyel is, ahol mesés helyszín fogadja az alkotókat. Itt például nemcsak festeni fogok, de előadást is tartok, sőt koncertezem is.

Mi az, ami most megihlet a festészetben?

Nagyon tetszik az a különleges tusfestés, amelyet a japán zen szerzetesek az 1860-as években készítettek. Ha nem is ezzel a technikával, de ennek a hangulatából indulok ki a zene és a képzőművészet területén. A szerzetesek szívesen festettek ködös tájakat, rejtélyes helyeket, de nem negatívumként aposztrofálták ezeket, sokkal inkább a lélek harmonizálásaként. A dalok, amelyeket ilyenkor, alkotás közben hallgatok, főként a klasszikus zenei világból kerülnek elő, mint például a keringők. Ezek úgy színezik most az életemet, mint én a festővásznat.

Számos versedet olvastam, sok képedet láttam, szembetűnő az a mély lelkiség, spiritualitás, ami ezekből az alkotásokból árad. Afféle beszélgetések ezek is, mint ahogy a szaxofon kapcsán megfogalmaztad…

Valóban, így érzem én is. Egyértelműbb, világosabb, amikor az ember megjeleníti a vásznon, a versben, a zenében a mondanivalóját. Sokkal több minden kiderül belőle, mint a szavakból. A művészet olyan, mint a meditáció.

A lélek nem rozsdásodik be, megőrzi a világból azt, ami már elveszni látszik.

S ha egy versből, egy képből, egy dallamból kiderülhet, hogy az tőlem származik, ha felismerhetővé válok az alkotásaim révén, az a legteljesebb öröm, ami elképzelhető egy ember számára.