Üssön vissza, menjen át más iskolába, vagy építsünk jobb közösségeket? – Mi a felnőttek válasza az iskoláskorúak agressziójára?

Ha témának, jelenségnek, problémának nevezzük a fizikai agressziót, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy az ütés bizony fáj, megaláz, megszégyenít, kiszolgáltatottá teszi az elszenvedőjét, és ami a legszomorúbb, hogy olyan sérülést idéz elő a gyermeki bizalomban, amelyet nagyon nehéz később meggyógyítani.

Az erőszak megengedhetetlen, nem lehet hátat fordítani neki, és remélni, hogy a gyerekeink majd csak túlélik az általános iskolát.

Milyen válaszokat látunk ma az iskolai csúfolódásra, verésre?

A gyerek bántására a leggyakoribb reakciók: egyéni megoldások, igazságszolgáltatások, kreatívnál kreatívabb szülői kiállások a gyerekért a rendszer megkerülésével, vagy sok esetben a bántalmazott gyerek iskolaváltása. A bántalmazó tanuló egyértelműen házirendet sért, a szülői közösség pedig érthető módon ilyenkor nyomás alá helyezi az iskolát. Az iskola válasza hatékony megoldási stratégia hiányában többnyire arra irányul, hogy a problémát a közösségen kívül oldja meg: az agresszív gyermeket egyéni tanrendbe, másik oktatási intézménybe kényszeríti, erre presszionálja a verekedő gyerek szüleit, sokszor még akkor is, ha a probléma mögött valójában tanulási zavar áll, amely nagyfokú szorongást, félelmet, haragot idéz elő a gyerekben. Vagy akár az éhség is lehet a háttérben, üres kalóriák, csak édesség… Ezen is érdemes elgondolkodni.

A tanárok 40-60 százaléka nem avatkozik be a tanulók közötti történésekbe (nemzetközi kutatás, 2006, a WHO együttműködésével).

Hallgatunk arról, hogy az iskolában nincs általános, működő protokoll a bullying visszaszorítására, a tanárképzés pedig nem is tartalmaz olyan szakmai tudást a témáról, amelyet a pedagógusok használhatnának az adott helyzetekben. A gyermekvédelmi jelzőrendszer lassan és nehézkesen mozdul, és mire érdemben történne valami, a bántalmazott gyermek (és többnyire a veszélyeztetett, elhanyagolt élethelyzetben lévő bántalmazó is) olyan lelki sérüléseket szerez, amelyek meghatározhatják a további életüket, beilleszkedésüket, párkapcsolataikat… És a majdani nevelési elveiket is. Hordozhatjuk, továbbadhatjuk a bántalmazó-áldozat modellt generációkon át. Mind az erőszakos, mind az áldozati séma bevésődhet a személyiségbe, és minél mélyebb a véset, annál nehezebb később elsimítani.

A bölcs tanácsok többsége az óvodáskornál, vagy legalábbis a tíz év alatti életkornál lezárul. Az irányelvek ebben az életkorban még kidolgozottak és hatékonyak: csökkentsük az internetes tartalomfogyasztást, töltsünk minőségi időt a gyerekkel, minden agresszív megnyilvánulásra azonnal és következetesen válaszoljunk. Sok kisgyerekes szülőnek szóló cikk ad jól követhető nevelési irányelvet az agresszív megnyilvánulások kezelésére, de arról nagyon kevés szó esik, hogy mit tegyünk a már kialakult agresszív alapviselkedéssel szemben. Mit tegyünk, ha a gyermekünket verik, megfélemlítik az iskolában? Mit tegyünk, ha a mi gyerekünk üti a másikat?

Ki segít? Kihez forduljunk, és annak milyen eszközei vannak?

Szóljunk a tanárnak, vagy rögtön az igazgatónak, az iskolai pszichológusnak, a rendőrségnek, az iskolaőrnek, a családsegítőnek vagy a gyámhatóságnak? Vagy rontson be az apuka az iskolába, és ott ordítsa le az illető gyerek fejét? Üssön vissza a gyerek? Keressük a kapcsolatot a bántalmazó gyerek szüleivel, és próbáljunk megállapodni velük, vagy hívjuk meg a verekedős gyereket „egy kis közös játékra”, és rémítsük meg még jobban a sajátunkat?

A pszichológus, iskolai szociális segítő vagy egyéb szakember bevonása segítség lehet, ám nem elég a feloldáshoz. Minél később történik meg a beavatkozás, annál nehezebb a kezelés, annál több tudást igényel a szakembertől. Ne felejtsük el, hogy minden szakterület a maga eszközkészletével fog hozzányúlni a problémához – és a probléma alatt véraláfutásokat, kitépett hajat, kitört fogat értek.

A sérelmet elszenvedő gyermek szülője többnyire vagy az önbíráskodás irányába mozdul el, vagy az ártatlan gyermeket emeli ki az iskolából, és viszi át egy másik tanintézménybe, erősítve benne azt a tapasztalatot, hogy a menekülés a megfelelő válasz.

A büntető típusú válaszokkal az a probléma, hogy a nem kívánt viselkedés után következnek be, abban a hiszemben, hogy az elrettentéssel csökkenteni fogják a további agressziót. Ezzel szemben a tapasztalat az, hogy ha a büntetés nem kelt óriási félelmet a gyerekben, akkor annyira megnöveli a frusztráltságot és dühöt, hogy az erőszak hosszú távon csak növekedni fog, zárt színtérre, rejtett sarkokba vonul. Szomorú tény, hogy sok agresszív gyerek ebben a helyzetben érzi magát otthonosan, ez az ismerős számára, így újra meg újra kénytelen előidézni.
A büntetés a múltra irányul, nem idéz elő hosszú távú viselkedési változást a jövőre egy már berögződött agresszív magatartási mintázatra. A rendészeti eszközök rövid távon hozhatnak eredményt, de a hosszú távú hatásuk kétséges.

A tanár, amikor egyedül próbálkozik valami jóindulatú saját megoldással, majdnem biztosan kudarcra van ítélve, és a tanárképzésből alig hoz valami használható tudást ahhoz, hogy mérlegeljen a lehetőségek között. Képzése csak arra készítette föl, hogy a tantárgyi anyagot szakavatott pedagógiai eszközökkel adja át. Az egyre fogyó és idősödő pedagógustársadalom kiégés általi veszélyeztetettsége erős: nem mindig csak a gyerekek frusztráltak…

Kép

Kép: Pexels / Mikhail Nilov

Az iskola pedagógiai eszközöket használ, és ha ezek csődöt mondanak, más lehetőség híján igyekszik a közösségből valamiképpen kiszűrni az agresszív gyereket, erre fegyelmi intézkedések hosszú sora áll rendelkezésre. Az érdek az, hogy a közösség felszabaduljon a szabályszegő diák által diktált kontroll alól.

Az iskolának nincs kész válasza a kirobbanó konfliktusokra, egyéni esetként kezeli őket, és többnyire esetleges megoldások születnek hosszú vajúdások után.

A gyermekvédelem a bántalmazó és bántalmazott gyermek veszélyeztetettségét tudja vizsgálni családsegítő bevonásával (ők általában humán diplomás nők), és kezdeményezheti, hogy megelőzési célú programokat szervezzenek a körzetében. A családlátogatás és a segítő típusú beszélgetések ebben az esetben elszigetelik a problémát attól a közösségtől, ahol a bántalmazás létrejött, egyéni színtérre visznek egy közösségi problémát.

A gyermekorvos és a védőnő megbecsülheti, hogy milyen fokú a veszélyeztetettség, javasolhatja, hogy vegyék igénybe szakorvos, pszichiáter, családterapeuta vagy a rendőrség segítségét, tehát az iskola nem lesz érintett a folyamatban.

Minden szakterület a maga protokolljával reagál, és legtöbb esetben a rendszer egyik válasza sem illik a problémához, mert mindegyik csak az adott gyerekre fókuszál, holott a probléma közösségi szintű.

Csakis széles körű társadalmi párbeszéd, erre a területre kiemelt figyelmet fordító tanárképzés, a gyermekek iskolai személyiségfejlesztése, a diákok foglalkoztatása a szünetben lehet a megoldás felé vezető út az iskolai agresszióval szemben.

Az általános iskola több száz, teljesen más hátterű, eltérő szükségletű és igényű diák gyűjtőhelye, építészeti tér, ahol hosszú órákon át kell nagyon különböző helyzetekben egymáshoz igazodni, alkalmazkodni, legyen ez akár ebédlői sorban állás vagy labdajáték a szabad sportfoglalkozás alatt. A tanulók számára az is nehezítő körülmény, hogy az iskola egész nap meglehetősen passzív állapotot vár el tőlük, szinte határtalan befogadást szinte zéró meghallgatás mellett. Hogy mit éreznek, és mit gondolnak, az ritkán képezi az órai munka tárgyát. A gyerekek az iskolai oktatás jellegénél fogva inkább tárgyként, mint alanyként jelennek meg…

Az iskolai agresszió különböző tudományok határterülete, és semmiképp nem egyedi probléma

A bántalmazás az egész közösséget érintő probléma, amin csakis az egész intézmény légkörének megváltoztatásával lehet túljutni. Az iskola gyermektársadalma ugyanis a maga kialakulatlan módján létrehoz egyfajta farkastörvényeken alapuló modellt, és ezt a hibás rendszert működteti. Ilyen farkastörvény például az, hogy bántalmazás esetén a szemtanúk nem lépnek ki a szemlélődő szerepből, mert ez nem lenne nyereséges magatartás.

Az iskolai bántalmazás megoldása az lehet, hogy a közösséget az iskola építi fel, erre időt és energiát szánva, és nem hagyja magukra a gyerekeinket ezzel a feladattal.

A közösségépítés átvétele a gyerekektől, az iskolai légkör átalakítása kell, hogy a feladatunk legyen a jövőben.

Intézményi szinten lehet csak változtatni a helyzeten – hogy gyerekeink ne csak túléljék az iskolát, hanem arról szerezzenek tapasztalatot a felnőttektől, hogy rend van a világban. Ilyen modell Magyarországon pl. a Békés Iskolák program. Fontos lenne továbbá, hogy a tantervbe olyan kompetenciák fejlesztése is bekerüljön, amelyek a modern világban nélkülözhetetlenek. Vannak olyan országok, például Dánia, ahol az empátiát tantárgyként vezették be az oktatásba.