– Tényleg megvan bennem mind a kettő: a kiszámíthatatlanság és a maximalizmus is. Azért készültem két napig, hogy le tudjam tenni Zsolnát, és nemcsak szervezésben, hanem lelkileg is. Mostanában száz százalékosan felé fordulok, ezért nehéz kihúznom magamban azokat a fiókokat, amelyekben más is van. Most különösen nehéz napjaink voltak, kicsit megbetegedtem, le kellett mondanom a Strand Fesztivált, vasárnap is lesz egy koncertünk, de nem tudunk próbálni a fiúkkal, mert gégediétán vagyok. Most valahogy minden kicsit megakasztja azt a folyamatot, hogy kihúzzam azokat a fiókokat, de lehet, hogy tudat alatt én magam akasztom meg…

– A döntés, hogy visszamész koncertezni, könnyű volt?
– A döntés igen, a frusztráció, ami vele járt, az volt nehéz. Mostanában csak gyakorlatias dolgokat csinálok, leszámítva a gondolataimat.

Nem tudtam elképzelni azt az embert a színpadon, aki elmosogatott előtte és Zsolnát tanította, figyelve, hogy ne telepedjen rá, adjon neki elég teret, de azért jól koordinálja – úgy szoktam mondani, hogy „rendet csinálok a betűlevesben”.

Az első koncertet a Művészetek Völgyében tartottuk, Zsolna is ott volt, és kinyitott bennem valami derűt, pedig nem vagyok egy derűs „matiné lady”. De amikor megláttam, hogy ott tapsol, olyan boldogsággal énekeltem az Árnyékokat, ami nem biztos, hogy benne van abban a dalban.

– Az anyaság a színpadon is megváltoztatott?
– Nem hiszem, hogy megváltozna a stílusom, mert ezek a dalok vagy belőlem nőttek ki, vagy átjártak engem; egyébként nagyobb hangterjedelmem lett és erősebb hangom. Ugyanakkor, ha nem tudom eléggé elvonatkoztatni magam, úgy járhatok, mint az esztergomi koncerten, ahol lement 16 fokra a hőmérséklet, Zsolna az apukáján, Lórin volt hordozóban, én meg féltem, hogy fáznak a lábacskái. Néha éneklés közben eszembe jutott, hogy nem kellene-e odamenni a roadunkhoz, hogy szóljon Lórinak, tegyen valamit a lányunk lábára. Alkudoztam kicsit magammal… Amikor vége lett a koncertnek, Lóri mondta, hogy végig dörzsölgette a lábacskáját, nem fázott meg.

– Hogy emlékszel arra, aki a lányod születése előtt voltál?
– A harmincas éveimre megtanultam, hogy megszeressem azt az embert, aki vagyok. Amire ma újra és újra rácsodálkozom, az a mérhetetlen szabadság, hogy például mindenhová biciklivel mentem, előfordult, hogy alig aludtam heteken keresztül, koncert után elmentem hajnalban úszni… Mostanában pedig mindennap azon gondolkodom, hogy van egy picike ember, akit nagyon szeretsz, és mégis minden egyes nap jobban szereted. Nem is tudom, hová tud ez a határtalan szeretet kilyukadni... Két embertípust ismerek, akinek mindig könnyes lesz a szeme: az egyik, aki saját magától elérzékenyül, a másik pedig, akinek nyitott a szíve és sebezhető – ők az anyák. Én régen azért szerettem színpadon lenni, mert ott tudtam legjobban fókuszálni, élveztem, hogy mindent kontroll alatt tartok, érzékelek, reagálok rá. Ez most 24 órában így van.

– Akkor most már mást vársz a színpadtól is?
– Ezt még nem fejtettem meg, még tanulom. De úgy érzem, minden, amit az életben radikálisan csinálunk, előbb vagy utóbb visszakeresi a saját helyét az egyensúlyban.

– Vannak dolgok, amelyek mostanra lényegtelenné váltak számodra?
– A dominancia kérdése biztosan. Ami persze egy letakart dolog, hiszen az ember sosem vállalja föl, hogy ez húzódik meg a tettei, mondatai mögött, de most egészen biztos, hogy egyáltalán nem izgat, nem is tudnék bele energiát tenni. 
Vagy az, hogy mit mutatunk kifelé. Ez mindig nagyon érdekelt, hiszen előadó vagyok, aki a Magashegyi Underground színpadképét sokszor képzőművészeti alkotásként fogtam föl, és nemcsak a hangomat, hanem a mozdulataimat is folyamatosan monitoroztam. Ez bizonyos iskolák szerint modorosság, mások szerint jó, de ma már nincs is kedvem ezzel foglalkozni, spontán működtetem.

– A félelmeid is változtak?
– Felerősödtek, és sokat kell munkálkodnom, hogy ne nyomjam el őket, és jóban legyek velük.

Kép

Kép: Emmer László

– A te változásod a körülötted lévőkben is tükröződik? Hogyan hatott a kapcsolataidra az anyaság?
– A pandémia is és a kislányom születése is egyfajta távolságtartást hozott. Mindenki nagyon szépen érdeklődik, de van egyfajta távolságtartás a gyerektémától. Én sem kezdeményezem annyira a találkozásokat, hisz úgyis mindig Zsolnára kell figyelnem, hogy hová totyog éppen, betesz-e valamit a szájába. Én annyit mentem, annyit koncerteztem, annyi emberrel találkoztam, annyira nyitottan éltem, hogy most izgalmas számomra ez a puritán létezés. A játszótéren egy nagyon befogadó közösségre találtunk, kicsit a miénk is ez a nagy zöld tér.

– Írsz dalokat?
– Nem. Most nem. Majd.

– Ennek a fiatal anyukák egy felé fókuszálása, enyhe csőlátása az oka?
– Abszolút. Szép tőled, hogy nem evolúciós elbutulásnak nevezed. Nem tudok most a kreatív spirálban benne lenni, de a fiúknak rengeteg ötlete van. Mi most inkább Zsolna-zenét hallgatunk.

– Az milyen?
– Nagy Gryllus-rajongók vagyunk. Ennek van előzménye is: egyszer, amikor a koncertünk előtt léptek fel, megkönnyeztem azt, ahogy ezek a „nagy gyerekek” játszottak a színpadon. Nagyon szeretem őket, és Zsolna is már egyévesen kérte, hogy „kákáká”, vagyis a „kár, kár, kár”-t – A cinege cipőjét – hallgassuk, de nekem is vannak kedvenceim, például a Csigahéj – ezt a dalt mindig jólesik hallani.

– A nő, akit harmincéves korára megszerettél, nem igényel törődést? 
– Megtanultam az ötperces zuhanyozást és a háromperces sminkelést. Régen mindenféle rituáléra jutott időm, de most épp az az izgalmas, hogy nem magammal vagyok elfoglalva. Kikerekedett az élet.

Én mindig azt hittem, hogy hálásnak lenni egy gerjesztett dolog, most ez mégis állandóan jelen van bennem.

Hogy velünk van ez a kedves, okos, érzékeny, játékos, nagyon érdekes logikával megáldott leányka, hogy köré tudunk fonódni Lórival, akit már a férjemnek tudok szólítani, és hogy ebben a lassulásban és tudatoságban olyan töltet van, ami nekem most izgalmasabb, mint az előző életem. Zsolnával néha nagyon egyivásúnak érzem magam. Például jókat tudok olyanokon röhögni, hogy megfog egy almát, és azt mondja „aa”, vagyis alma, aztán ledobja, és azt mondja, „dada”, vagyis labda. Ez nekem nagyon vicces.

Kép

Kép: Emmer László

Közben persze azért ezer csáppal figyelem a világot, de bevallom, nem vagyok felkészülve arra, amit az interneten kontrollálatlanul és akaratlanul, ömlesztve látok, ez számomra megemészthetetlen. Tegnap azon rágódtam, hogy mindenki az ismert énekesnőről posztol – akihez nem fűz közelebbi viszony, tiszteljük egymás munkáját –, és azt látom, hogy ebben az online térben, ami az életünkkel párhuzamosan él és mozog, mérhetetlen gonoszság van, ízléstelen, visszafoghatatlan, gátlástalan, túltolt véleményáradat. Alig néhányan gondolják úgy, hogy itt, ebben a térben is léteznie kellene etikának, jóérzésnek, szabadságnak, hogy mindenki tehesse azt, ami tovább viszi az útján, vagy hadd szerezzen tapasztalati tudást. Hogy legyünk türelmesek, nyitottak egymás felé, élje meg az életét mindenki úgy, ahogy csak ő tudja. Számomra teljesen érthető, egyértelmű, ha valakinek anyaként vagy fejlődő lélekként nagyobb igénye van az istenkapcsolatra. A hit olyan, mint egy védőburok, az ember ezt szeretné átadni a gyermekének is.

Szerintem nem kellene folyamatosan önkinyilatkoztatásban élni, mindenre reagálni, mindent kommentálni. A vélemény önmagában nem baj, de a ténnyé emelt vélemény hamis világot teremt.

– Emlékszel az első istenélményedre?
– Én nagyon sok vallást megismertem, megszerettem, de a kereszténységbe születtem bele. Talán a nagymamám halálakor… vagy inkább már a Csernobil miatti gyermekkori betegségem volt az első transzcendens élményem. Amikor egyedül kellett megértenem az élet-halál kérdést. 1985-86-ban sokat feküdtem az ágyban, hallgattam és szorongtam, hogy vajon tudok-e transzformálódni az élethez vagy meghalok. Akkor kezdett munkálkodni bennem valami, ami még nem a vallás volt, hisz ’82-ben születtem, abban az életkorban még nem beszélhetünk vallásról. Mondjuk egy székely ember nagyon hamar megtanítja imádkozni gyerekét, én is hamar megtanultam. Nekünk most is van otthon egy Káldról kapott kis Mária- és egy kis Szent József-szobor. Kicsit modern, kicsit keresztény giccs, nagyon eklektikus. Zsolna először babának hívta, majd együtt Babbának neveztük. Ez már egyfajta kezdetleges vallásos nevelés, azt hiszem.

– A legtöbb szülő a gyermekét csodálatosnak látja, én is. Szerinted vajon tudat alatt az ideálképéhez alakítja őt, vagy az ideálját alakítja a gyermekéhez?
– Ezen én is sokat gondolkodom. Amúgy is olyan típus vagyok, aki, ha rálép a fűre, szépen visszapofozgatja, hogy legyen meg a természetes autonómiája, törvénye. Igyekszem megengedni Zsolnának, hogy megmaradjon az eredendő lelkülete, de biztos, hogy anya-apa és a környezete is beleszivárog.

– A hálát, amiről beszéltél, főleg Zsolna miatt érzed?
– Ő a bekapcsolója volt, de nemcsak ő a tárgya, hanem a világunk, ami megvan, amelyben sem szükség, sem túl nagy bőség nincsen, se nem unalmas, se poshadtság nincs benne, de a valahová tartás sem hiányzik belőle. 

– Szerinted miről érdemes ma dalt írni?
– Általában pszichológiai spekulálásokról, amikből azért blőd módon is lehet építkezni. Szeretem úgy keverni az arányokat, hogy a tudatosság mellett mindig elvigye a dalt valami felfedezni vágyott dinamika, ami benne rejlik.

– A közönséged most már évtizedek óta követ, egészen közelről is ismerem egy rajongódat, az egyik lányomat. Szerinted mitől ennyire hűségesek?
– Nem is tudom, létezik-e még ilyen zenekar, aki mellett ennyire kitartott a közönsége, holott nincs energiánk mostanában az online kapcsolattartásra és marketingre. Nagyon hálás vagyok nekik. Hogy mit szeretnek bennünk? Talán, hogy van egy közös utazásunk, ami olyan, mint a hullámvasút, fel is visz, le is visz, meg is ijeszt, aztán meg is nyugtat, végül szépen letesz. Talán ennek a szépen letevésnek az ígérete vagy a folytonossága az, ami miatt velünk vannak…

– Ennek a szépen letevésnek mi a titka?
– Mindig úgy közeledni valamihez, hogy megérezd, mennyire közelítheted meg. Mert nem mindenről lehet azonnal beszélni. De érdemes megkörnyékezni a fontos dolgokat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az emberek gyógyítói évszázadokig a szerzetesek voltak. Magyarországon elsőként a bencések foglalkoztak gyógyítással, de később bekapcsolódtak a munkába más rendek, akik közül leghíresebbek talán az ispotályosok voltak, ők nevükhöz hűen ispotályokat tartottak fenn a Szentföldre zarándoklóknak és a helyi lakosoknak. Ismertek voltak a lazariták, akik leprásokat vagy leprásnak hitt bőrbajokban szenvedőket gondoztak a Magyar Királyság több pontján, de gyógyítással foglalkoztak az antoniták, a klarisszák és más rendek is. A középkorban rendi ispotályok működtek szerte az országban, így például Pozsonyban, Csurgón, Nagyváradon, Nagyszebenben is. Tevékenységüket általában királyi támogatással végezték, kedvezményeket kaptak, birtokokat és fürdőt is adományoztak nekik.

Isten patikája

A szerzetes orvosok elsősorban gyógynövényeket használtak, módszereik alapját az ókori görög, arab ismeretek, valamint saját tapasztalataik adták. „Gyógyszereiket” saját maguk termesztették kolostorkertjeikben (pl. levendulát, zsályát, rozmaringot), valamint gyűjtötték az erdők, mezők kincseit. Ennek az orvosi gyakorlatnak köszönhetjük jelképünkké lett fűszerünket, a pirospaprikát is. Eleinte, a 16–17. században a főúri kertek dísznövénye volt, majd miután a ferences szerzetesek felfedezték gyógyhatásait a megfázásos betegségek ellen, elkezdték termeszteni és terjeszteni a parasztság körében. Így vált a magyar konyha nélkülözhetetlen fűszerévé. De bevett gyakorlat volt a gyógynövényes orvoslás még a 20. században is, ennek köszönhette eredményeit a lekéri plébános, Zelenyák János, aki ráadásul semmilyen fizetséget nem fogadott el a sokszor hosszú napok sorát kiváró betegektől, noha szaktudására kíváncsiak voltak a messzi Amerikában is. Isten patikáját kiegészítve, a szerzetes orvosok fontosnak tartották a speciális étrend előírását, a fürdők látogatását, vagy akár a ma már ijesztőnek ható érvágást is a gyógyításban. (Meglepő, de eleinte sebészi beavatkozásokat is végeztek, ám ezt kockázatos voltuk miatt később egyházi rendelkezések tiltották.) Ezen tudás mellett pedig nagyon fontos eleme volt ennek a régi gyógyászatnak, hogy spirituális „eszközökkel” is segítették a betegeket. Pontosan tudták, hogy az egészségnek fontos feltétele a test és lélek összhangja, ezek harmóniája egymással, a világgal, Istennel. Így a keresztény orvoslás – akárcsak a napjainkban éppen ezért a felfogásért nagy népszerűségnek örvendő keleti – mindkettő egészségén egyszerre munkálkodott. A test és a lélek kibékíthetetlensége a felvilágosodástól kezdve lett megkérdőjelezhetetlen, s éppen ez, az észt és hitet ugyancsak kettéválasztó felfogás az, amely révén a szerzetesek által még használt, természetközeli gyógymódok szintén szép lassan kiszorultak a gyakorlatból. Korábban mindez elképzelhetetlen volt, hiszen a gyógyulni vágyót testből és lélekből álló emberként kezelték – ahogy azt később a pszichoszomatikus betegségek kutatói ismét felfedezték.

Fű- és gyógyszer

Ezt a felfogást és a gyógynövényekkel gyógyítást a javasemberek őrizték meg. Első képviselőik a szerzetes orvosokkal párhuzamosan működtek, sőt némely területek mindvégig az ő hatáskörükbe tartoztak. Ilyen volt a szülés lebonyolítása, amely a bábák feladata volt, ám egykor ebből sem maradtak ki a papok, ők lelki vigasztalást, lelki támaszt adtak: külön áldás létezett a szülés megkönnyítésére, a szülő nő, a szülés utáni gyermekágyas nő, a szülés után először templomba menő nő számára. Egy szülés megkönnyítésére mondott ima szövege a Pray kódexben maradt meg – ez a kódex tartalmazza a híres Halotti beszédet is. A szerzetesek mellett nemcsak a népi tudás őrzői, de a nemesasszonyok is foglalkoztak gyógyítással, valamint a legalább olyan fontos megelőzéssel. Ők vigyázták egykor a család és az udvartartás egészségét (az orvosok régen városban laktak, így ők levélben konzultáltak velük), amihez patikaládáikban ott voltak az egyébként a konyhán előszeretettel használt gyógy- és fűszernövények. Az sem véletlen, hogy a főúri szakácskönyvekben a gazdag, lakomás fogások mellett betegeknek való recepteket is olvashatunk. Ez a hagyomány azonban jó időre feledésbe merült. A szocializmus idején a magyar konyhára egykor oly’ jellemző változatos fűszerezés, a gyógyszerként is használt rozmaring, bazsalikom, kakukkfű, gyömbér helyét a vegeta vette át…

Édes bundás kenyér – tápláló mandulával

16. századi ez az édes bundás kenyér „betegnek való erősétő étek”:„Végy apróra törött mondolát […]. Tejben kenyérnek belit mártván, áztatván, tikmony székit [tojássárgáját]  egyet avagy kettőt belé vervén, keverjed, hogy egy tálacska teli legyen vele. Tedd egy serpenyőcskében, kiben vajad legyen hevétve, keverjed, míg fő, nádmézeld meg azután, rózsavizet is, ha akarod, tölthetsz hozzá, annál erősebb, egy kevéssé sózzad meg. Immár add fel.”

A Szakács Tudomány étele tényleg erősít, mert a mandula rendkívül tápláló, fontos energiaforrás, rostokban, vitaminokban, nyomelemekben (E-vitamin, B6, magnézium, mangán, cink, vas, kalcium szelénium) gazdag, és az ezek felszívódását segítő folsav is van benne. A rózsavízben B3, C, D, E-vitaminok találhatók, amelyek csökkentik a gyulladást és nyugtató hatásúak.

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egy történettípus, amely bejárta a világot

Julow Viktor irodalomtörténész 1963-ban jelentetett meg egy tanulmányt az Irodalomtörténeti Közleményekben, amely elsők között foglalkozott a témával, miszerint a Lúdas Matyi nem egy kifejezetten magyar történet, azaz nem Fazekas Mihály fejéből pattant ki a teljes mese. A Lúdas Matyi története, vagyis az az „eredeti magyar rege”, amelyet Fazekas a műve alcímében említ, valójában egy nemzetközi történettípus, egy vándormotívum, amelynek születtek variánsai szerte Európában, de még azon túl is. Sőt a legvalószínűbb az, hogy a Közel-Keleten született a mese eredetije. Nyugat-Európában is találkozhatunk többé-kevésbé megegyező változatokkal, de az a legmeglepőbb, hogy a magyar Lúdas Matyi történetéhez nem ezek állnak a legközelebb, sem pedig az Ezeregyéjszaka meséiben olvasható közel hasonló történet. Ellenben hajmeresztően hasonlít rá egy Mezopotámiából származó, kőtáblára vésett verses mese, A nippuri szegény ember története, amelyet 1951-ben találtak meg.

Ez a töredékesen fennmaradt mese a mezopotámiai Nippur városában született, közel 3 ezer évvel a Lúdas Matyi előtt. A városban fontos írnokiskola működött, nagy részben ott keletkezett az, amit ma tudhatunk a sumér irodalomról.

A történet főhőse, Dzsimil-Ninurta meglepő módon szinte ugyanazon módszerekkel bünteti meg a vele igazságtalanul elbánó gazdag embert, mint ahogy azt Lúdas Matyi teszi az általunk ismert történetben. A tanulmányban Julow kísérletet tesz annak a felgöngyölítésére, hogy miképp lehetséges ez a nagyfokú egyezés, amikor a sumér mesét csak az 1900-as évek közepén találták meg, Fazekas pedig az 1800-as évek elején írta meg elbeszélő költeményét, azaz esélye sem volt olvasni a sumér verziót, amikor papírra vetette Matyi történetét.

A kísérteties egyezés miatt azonban szinte lehetetlen, hogy ne lenne kapcsolat a két történet között.

Arról, hogy ez hogyan lehetséges, még folynak a találgatások.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a sumér történet szájhagyomány útján, vagy általunk még nem ismert írásos másolatok révén fennmaradhatott, és eljutott Európába. A mezopotámiai és a magyar történet mellett még egy romániai változat esetében is felfedeztek komoly hasonlóságokat. Ha mindezek a feltételezések hamisak, akkor Fazekasnak időutazásban kellett részt vennie, hogy magával hozhassa Matyit Mezopotámiából...

Megdöbbentő hasonlóságok A nippuri szegény ember és a Lúdas Matyi között

Nippur utcáin találkozunk először a főszereplővel, a nincstelen Dzsimil-Ninurtával, aki az utcán üldögél. Mivel már napját sem tudja, hogy mikor evett utoljára egy igazán jót, gondol egyet, és öltözetének egy részét eladva vesz egy kecskét. A kecskét pedig elviszi a városbíróhoz, abban bízva, hogy ha meghívja a húsra vendégnek a bírót, majd ott finoman elkészítik, és ő is kap belőle. Számításai azonban nem válnak be – bár a szöveg ezen a ponton csak töredékesen maradt fent –, a városbíró durván elutasítja, csak csontokat és inakat ad neki a kecskéért, majd kidobja őt a házból.

Dzsimil-Ninurta bosszút esküszik, és bejelenti, hogy háromszor fogja visszaadni a bírónak azt, ahogyan elbánt vele, mire a városbíró csak kineveti.

Dzsimil-Ninurta ezt követően elmegy a királyhoz, akitől kikönyörgi, hogy hadd vonuljon fel díszes öltözetben, hintóval a városban. Az uralkodó teljesíti kívánságát, Dzsimil-Ninurta pedig elindul a szekérrel a városbíróhoz. Mindenki azt hiszi, hogy a király embere, ezért nagy tisztelettel fogadják őt. A bírónak azt mondja, hogy az istenek templomai számára hozott pénzt, amit el is helyez a perselyben. Amíg a bíró alszik, Dzsimil-Ninurta ellopja a teljes összegyűjtött összeget, s amikor a városbíró rádöbben, hogy eltűnt a pénz, kétségbeesik. Dzsimil-Ninurta kihasználva a zavarodottságát, megkötözi és megveri a bírót, majd elhagyja a házat, de még visszaszól a kapuőrnek, hogy ezzel első körben visszafizette az adósságát, de vissza fog jönni még kétszer.

Bár ez az első trükk eltérő a Lúdas Matyiban láthatótól, ahol először építésznek mutatja be magát az álruhába öltözött Matyi, de a következő kettő eset már szinte teljes egészében megegyezik a sumér és a magyar történetekben.

Dzsimil-Ninurta a második körben elváltoztatja külsejét, és orvosnak adja ki magát. Elmegy a városbíróhoz, aki éppen lábadozik azokból a komoly sérülésekből, amelyeket ő okozott neki, majd felajánlja neki orvosi szolgálatait, elkülöníti őt egy szobába, és másodszor is megfizet a bírónak.

A harmadik trükk is megegyezik a Lúdas Matyiban olvashatókkal. Mivel Dzsimil-Ninurta nem tud többet a bíró közelébe férkőzni trükkökkel, álruhákkal, ezért összebeszél egy emberrel, hogy az menjen el a bíró kapujához, és kiáltsa el magát, hogy: „én vagyok a kecskés ember”, majd szaladjon el. A trükk beválik, az emberek az idegen férfi után erednek, a bíró pedig egyedül marad az épületben. Ekkor Dzsimil-Ninurta előjön a rejtekhelyéről, és immár harmadszor adja vissza a kölcsönt a bírónak. Ezt követően Lúdas Matyihoz hasonlóan Dzsimil-Ninurta is elutazik, és új életet kezd.

A hasonlóság tehát teljesen egyértelmű, de hogy ez miként lehetséges, az igazi rejtély, amelyre konkrét választ még nem tudunk. Ez is egyike azoknak az izgalmas kérdéseknek, amelyek után érdemes továbbkutatnia az irodalomtörténészeknek.

Kiskapuk, amelyek a vadászoknak kedveznek

Románia 2016-ban tiltotta be a nagy húsevő vadak – így a medvék és a farkasok – trófeacélzattal történő vadászatát. Nemrégiben a kormány a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) környezetvédelmi miniszterének, Tánczos Barnának a javaslatára kidolgozott és elfogadott egy sürgősségi kormányrendeletet, amely lehetővé teszi, hogy medvetámadás esetén egy-egy településen helyben hozzák meg a döntést a védekezés mértékéről és a foganatosítható intézkedésekről. Ez a nagyvad elkergetésétől a befogásán és áthelyezésén át a kilövéséig/eutanáziáig terjedhet.

Igen ám, csakhogy léteznek olyan jogi kiskapuk, amelyek a vadászatok szervezőinek kedveznek. Ők 5–50 ezer euró közötti összeget kereshetnek egy medvén, megilleti őket a vadászok által fizetett vadászati alap részvételi díj, amely 1000–1500 euró, ezen túlmenően az a vadász, aki kilő egy medvét, 4500–8000 eurót fizet a szervezőknek az állat súlya, életkora és más kritériumok alapján. Nem csoda, hogy nem szeretnének elesni a „zsírosbödöntől”.

„Románia az egyetlen olyan európai ország, amely nemzedékek óta a medvék legjobb otthona”

Az állatvédők állítják, hogy a medve sosem támad ok nélkül, sőt, ha csak teheti, menekül, esetében a támadás a védekezés legutolsó formája.

„A hírek nem szólnak például arról, hogy a megsebesített juhász az anyamedve bocsait meg akarta ölni. Vagy, hogy az ijedt medve azért támadt, mert puskákkal hajtották ki a kukoricásból” – nyilatkozta Bereczky Leonárdó, aki 13 évvel ezelőtt hozta létre Balánbányán az egyedülálló medve-visszavadító központot.

Tavaly márciusban nagy felháborodást keltett, hogy a háromszéki Ozsdola környékén kilőtték az Európa egyik legnagyobb példányának számító barna medvét, Arthurt. A „feljelentő” két állatvédő egyesület, az osztrák VGT (Verein Gegen Tierfabriken) és a romániai Agent Green voltak, utóbbi hangoztatta is:

„A medvék kilövése felháborító. Románia nem állatkert. Románia az egyetlen olyan európai ország, amely nemzedékek óta a medvék legjobb otthona. Az elmúlt években sok erdőt kivágtak, ezért a medvék már a hegygerinceken, legelőkön is előfordulnak, jobban láthatók lettek.

Megjelentek az úgynevezett »konténeres medvék« táplálék reményében, amit előszeretettel halásznak elő a hulladékgyűjtőkből.

Ez sem történne meg, ha az emberek a hulladékot biztonságosan helyeznék el, úgy, ahogyan azt 2016 óta Szlovákiában a törvény elő is írja.”

Nemrég jelentették be, hogy a román környezetvédelmi, vízügyi és erdészeti minisztérium medveveszélyt megelőző kilövési kvótát vezetne be. A rendelettervezet kétszázhúsz barna medve kilövésére tesz javaslatot. A beavatkozási kvóta nyolcvan egyedről szól, és ennek keretén belül csak azokat a medvéket lőhetnék ki, amelyek emberi életet vagy közbiztonságot fenyegetnek. Ezeket az állatokat a környezetvédelmi hatóság jóváhagyásával lehetne kilőni. A veszély megelőzése érdekében emellett száznegyven egyed kilövését engedélyezné a tárca a kritikus területeken. 

„Egyre nehezebb azoknak az élete, akik a medvék által lakott vagy kedvelt régiókban élnek, ezért azonnali megoldásokat kell találnunk" – nyilatkozta az ügy kapcsán Tánczos Barna.

A három emberséges módszer

Domonkos Csaba biológus, vadgazdamérnök, a marosvásárhelyi Milvus egyesület medvekutatási programjának vezetője szerint Székelyföld jelentős részén az emberek eddig is együtt tudtak élni a medvékkel. Ahhoz, hogy utóbbiak megmaradjanak, valamiféle társadalmi elfogadottság szükséges, nem pedig az, ami jelenleg zajlik, vagyis, hogy néhány deviáns példány viselkedése alapján ítélik meg az egész fajt. Szerinte a medve eltávolítását lehetővé tevő azonnali beavatkozás három módszer alapján történhet: a nagyvad elhajtása (a termőföldet érdemes lenne jó villanypásztorral védeni), a nagyvad altatása és áthelyezése.

Csak legvégső esetben szabadna kilövést alkalmazni, vagyis csak akkor, ha a vadállat gyakran visszatér a településre, és közvetlen veszélyt jelent az emberi életre, kárt tesz a javakban, jószágokban.

Hangsúlyozta azt is, hogy ne csodálkozzunk, ha a medvének, amelynek gyakorlatilag felkínáljuk a táplálékot, nem lesz lelkiismeret-furdalása elvenni azt. Amíg hozzá tud férni a hulladékhoz, a különböző háziállatokhoz, amíg etetjük az utcán, addig sok tíz, esetleg több száz medvét is kilőhetnek, mindig jönni fog egy másik helyette.

Medvetámadások az elmúlt évekből – csak kevésen múlt, hogy megúszták az érintettek

Idén januárban egy 69 éves férfira támadt a nagyvad Csíkszentgyörgyön. Az áldozat kísérője mentette meg a férfit egy balta segítségével.

Szintén idén, év elején ragadott el egy 27 éves férfit egy medve Peszente-tetőn, vaddisznóhajtás közben. A hajtók az erdő mellett gyülekeztek, amikor arra lettek figyelmesek, hogy az egyik társukat elragadta a medve. Gyorsan a segítségére siettek, majd sikerült kimenekíteni a férfit a vadállat karmai közül.

A férfi mindkét lába megsérült, több harapott seb lett rajta.

Tavaly júliusban a Kovászna megyei Gelencén, lakott területen nappal támadt egy nyolcéves gyerekre medve. Az állat a mancsával a gyerek oldalán ejtett sebet. Elsőként a helyi orvos vizsgálta meg a gyerek sérülését, majd a kézdivásárhelyi kórházba szállították.

Súlyos mellkasi sérülésekkel szállítottak kórházba egy 53 éves férfit 2021-ben, miután egy medve a székelyföldi Kápolnásfalu határában megsebesítette. Aznap a férfi éppen a háziállatait és a villanypásztort ellenőrizte, amikor rátámadt a vadállat. Szerencsére még időben kapott orvosi ellátást: megműtötték a csíkszeredai sürgősségi kórházban.

Ezekből a jelekből tudhatod, hogy a medve támadni fog

Egy székelyföldi medve átlagban 150 kilósra nő meg, de a nagyobbak elérhetik a 250 kilogrammos súlyt is.

A kifejlett példányok egyetlen ütéssel is képesek ölni, futtában leütni az áldozatukat, de a kistermetű társaik is nagy erővel rendelkeznek. 60-70 kilométer per órás sebességgel képesek futni rövidtávon, ez éppen elegendő szokott lenni, hogy utolérjék az embert.

Rendszeresen vadásznak, ideális számukra minden mezőgazdasági terület, mert itt közel vannak a gyümölcsösök, tudnak lakmározni, és el is tudnak rejtőzni. Nem az a céljuk, hogy az embert bántsák, hanem hogy megvédjék magukat, ha úgy érzik, veszély fenyegeti őket, illetve, hogy táplálékhoz jussanak. Ha egy medve támadásra készül, topog a mellső lábaival, billeg, a fülét hátra húzza. A legtöbbjük az embert azért támadja meg, mert váratlanul érkezik a közelébe.

Tanácsok medvetámadás esetére
Ha túrázni megyünk, kerüljük az erős illatú élelmiszerek fogyasztását.
Ha hozzánk nagyon közel vesszük észre a medvét, azonnal álljunk meg, nyugodtan hátrálva távolodjunk el anélkül, hogy hirtelen mozdulatot tennénk vagy kiabálnánk.
Semmiképp ne dobáljuk meg az állatot kövekkel, mert ez védekezést válthat ki belőle, és a támadás esélye megnő.
Ha felénk szalad a medve, lassan feküdjünk a földre. Így van esély, hogy az állat rájöjjön, hogy nem jelentünk veszélyt.
A földön fekve kezünkkel védjük az arcunkat, húzzuk fel a térdünket hastájékhoz.
Amennyiben medvét észlelünk, értesítsük a területileg illetékes nemzeti park igazgatóságát!
A leghatékonyabb védekezési mód a medvespray, amely maximum 10 méter távolságban hat, irritálja a medve szemét, az állat ezért elmenekül (nem támad).

1. Ne várjuk, hogy az együtt töltött idő mindig csak rózsaszín köd legyen! „Ha házasságot kötünk, nem azt jelenti, hogy kitört a »happyness«, nem szakad ránk a menny a frigy megkötésével. A házasság csapatmunka, duett. Egymást, a világot tanulni kell.” – tanácsolja Berkesi Gábor, a budapesti Pozsonyi úti Református Gyülekezet lelkipásztora.

2. A házasság kompromisszum legyen, ne megalkuvás! „Óriási különbség van a kettő között! A kompromisszum azt jelenti, mindketten engedünk, s végül megállapodunk egy olyan platformon, amely mindkettőnk számára elfogadható. A megalkuvás ezzel szemben a következő: engedek és elfogadom, hogy most alárendelt szerepben vagyok” – vallja Kollár János pszichológus.

3. Legyenek saját párkapcsolati rituáléink és hagyományaink! Tapolyai Emőke szexológus minden nála megforduló párnak rögtön az elején feladja kötelező házi feladatként a heti egy randit, „amikor a párok nem problémát oldanak meg, nem konfliktust kezelnek, nem csak bámulnak valamit egymás mellett, nem is a munkáról társalognak, hanem elmennek együtt játszani, kikapcsolódni, nevetni. Ugyanígy fontos, hogy rendszeresen, legalább negyedévente, ez ugye a gyerekek korától is függ, elmenjünk egy hosszú hétvégére. A lényeg a rendszeresség.

Aztán legyenek rituáléink. Hogy a házassági évfordulón mindig eltűnünk valahová kettesben, hogy visszajárunk oda, ahol először találkoztunk.

Igazából mindegy, mi, csak legyen, ami a miénk, a saját hagyományunk. Az eskü csak a kezdet. Utána fel is kell építeni, hogy mit jelent a mi kettősünk, a közös identitásunk, hogy mi együtt kik vagyunk.”

4. A jól működő házasság fontos része a szexuális élet. „Az intimitásban teljes önzéssel és teljes önzetlenséggel kell és lehet egyszerre részt venni. Ez sehol máshol nem valósul meg igazán. A teljes önzés azt jelenti, hogy mindent kérek, amit szeretnék. Nem kell ragaszkodnom hozzá, hogy meg is kapjam, de merek kérni, ki merem mondani mindazt, ami az én fantáziámban, vágyamban, testemben megfogalmazódott. A teljes önzetlenség pedig, amikor megpróbálok mindent megadni, amire a másik vágyik, és ugyanakkor elfogadni a nemet. Tehát egyrészt le is tudok mondani bármiről, amit kértem, hogyha az a másiknak nem jó, ugyanakkor meg is tudok adni mindent a másiknak, ami rám nézve nem ártó” – mondja Tapolyai Emőke szexológus és pasztorálpszichológus.

5. Ne ijedjünk meg a nézetkülönbségektől! Perczel-Forintos Dóra pszichológus azt tapasztalta, hogy sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák.

Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt, és el kellene válni.

Az elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásaival szemben.

6. A változás kulcsa az elfogadás. Teljesen normális, amikor a házasságban valamelyik fél úgy érzi, hogy azt szeretné, ha a másik változtatna valamilyen szokásán. Nyilván mindenki aggódik a párjáért, amikor azt látja, hogy a társa dohányos, az evésbe menekül, vagy a munkamánia fogságába került. Fontos, hogy ilyenkor ne zsaroljuk, fenyegessük a másikat, és ne dörgöljük az orra alá, hogy mekkora csalódást okoz nekünk! „Bármennyire furcsán hangzik is, a változás kulcsa az elfogadás. A megtapasztalt, a kifejezett, a megélt elfogadás. A kritizálás, gúnyolódás, ironizálás, fenyegetés, nevetségessé tétel, érvháborúval való legyőzés teljesen hasztalan.

Nem a feleségünk kilóira mondunk igent, hanem a feleségünkre, akinek éppen gondjai vannak a testsúlyával. Nem a férjünk dohányzását támogatjuk, hanem a férjünket szeretjük, aki mellesleg dohányzik.

El kell tudnunk választani egymástól a személyt és a személy tetteit. A jézusi etikában ezt jelenti a bűn és a bűnös közötti különbségtétel. Lehet egyszerre igent mondani a bűnösre mint személyre, és nemet mondani a bűnre, amit elkövet” – magyarázza Dr. Mihalec Gábor párterapeuta.

7. „A szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást is igényel. Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem társ az életúton – figyelmeztet II. János Pál pápa. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás” – fűzi hozzá Perczel-Forintos Dóra.

+1. Minden kapcsolat alapja a megfelelő kommunikáció. Fontos, hogy mindig találjunk utat egymáshoz, és meg tudjuk osztani az érzelmeinket egy biztonságos térben. Ha mégis úgy látjuk, hogy a kapcsolatunk zátonyra futott, és süllyedő hajón érezzük magunkat, ne féljünk szakemberhez fordulni, aki tudásával segíthet abban, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, amelyek közelebb vihetnek a problémák megoldásához.

Mindig tudta, hogy oktatással szeretne foglalkozni?

Viszonylag korán eldőlt a sorsom: tizenhárom évesen fogalmaztam meg először, hogy magyar–történelem szakos tanár szeretnék lenni. Picike kerülővel, de mégis oda jutottam. 1981 óta tanítok, elsősorban történelmet, mellette pedig ott vannak a magyar nyelvvel kapcsolatos elfoglaltságaim. Más horgászik, bélyeget gyűjt, gombát szed a szabadidejében, én nyelvművelő mozgalmak rendezvényeire járok, versenyeken és konferenciákon veszek részt, előadásokat tartok. Egy évben általában 35–37 hétvégém telik ezekkel az eseményekkel, például vannak magyarországi és erdélyi táborok is. A tanári pályámat az is megalapozta, hogy az általános iskolát követően Sárospatakra kerültem; ott a kollégium hatalmas könyvtára a több mint 400 ezer kötetével teljesen elvarázsolt. Amikor középiskolás voltam, Sárospatakról általában 5-6 hetenként járhattunk csak haza, folyamatosan a kollégiumban voltunk, így ki-ki felkészülhetett arra a szakterületre, amelyet fontosnak gondolt.

Az anyanyelv iránti rajongása is ekkor alakult ki?

Ez már az általános iskolában is megvolt. Én a Kárpát-medence, azon belül Magyarország kitüntetett részén, Sátoraljaújhelyen születtem; Tokaj-Hegyalján, Zemplénben nőhettem fel, amely Kazinczy földje. Ez a tény nekem már önmagában kincs. Sárospataki diákként pedig büszkeséggel töltött el, hogy egy olyan kollégiumban tanulhatok, ahonnan sok neves ember került ki, például Kossuth Lajos vagy Kazinczy Ferenc.

Ott a falak is azt üzenték, hogy ezt értéknek kell tekinteni. Ekkor indultam el az első anyanyelvi versenyeken, és idővel ez természetes része lett az életemnek.

Az igazi fordulópontot az jelentette, amikor negyedikes gimnazistaként megnyertem a helyi Kazinczy-versenyt, és a megyei döntőről továbbjutottam az országosra Győrbe. Az a három nap életre szólóan meghatározta a sorsomat, ennek a versenynek köszönhető, hogy az lett belőlem, aki. Innentől kezdve az anyanyelv ügye kiemelten fontos lett számomra.

Hogyan alakult az élete a gimnáziumi évek után?

Sárospatak után egy évig képesítés nélkül tanítottam Tiszaladányban. Akkor volt efféle rendszer Magyarországon, hogy pedagógiai végzettség nélkül is, kényszerűségből felvettek embereket, hogy pótolni tudják a hiányzó tanárokat. Engem is gyorstalpalón, két-három hét alatt próbáltak felkészíteni a legelemibb dolgokra, először itt tapasztaltam, hogy mennyire szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ezt követően Nyíregyházán elvégeztem a magyar–történelem szakot, itt is indultam Kazinczy-versenyeken. A diploma megszerzése után Budapestre kerültem a Győrffy utcai Gépíró és Gyorsíró Iskolába (később Radnai Béla Közgazdasági Szakközépiskola). Ebben az intézményben nem voltak hagyományai efféle versenyeknek, ezért igyekeztem egyfajta kultuszt kialakítani a magyar nyelv köré. Előfordult, hogy hat szakköröm is volt, amelyeken összesen 150 diák vett részt, emellett anyanyelvi klubot is működtettünk. Több diákom 30–40 év múltán is felemlegeti ezeket az eseményeket. 1997-ig, amíg egy galád döntéssel meg nem szüntették az iskolát, ebben az intézményben éltem a napjaim jó részét. 1997-ben kerültem a Baár–Madas Református Gimnáziumba, a mostani szálláshelyemre.

Manapság a pedagógusi szakma nem örvend nagy reputációnak. Ezt a tanár úr is így látja?

Én a szocializmus időszakában nőttem fel, amikor sokszor azt éreztették velünk, hogy kitüntetésnek kell tekintenünk azt, hogy taníthatunk, a pénzzel ne foglalkozzunk. Emiatt a tanári pálya már akkor sem volt nagyon vonzó. A pedagógusok egy része manapság azt érzékeli, hogy nincs eszköztár a kezében, nem képes hatni a diákokra, ezért sokan otthagyják a szakmát. Rendre hallhatunk botrányos iskolai esetekről, verbális és fizikai erőszakról is. Ki az, akit vonzana egy efféle pálya? Ráadásul az utóbbi években azt látni, hogy a pedagógusok jó része egyre engedékenyebb, nem látják be, hogy nem jó, ha a gyerekeknek nem kell teljesíteniük. A lemorzsolódási statisztikákból is látni, hogy látványosan csökken azoknak a tudásszintje, akik bekerülnek az egyetemekre.

Sajnos sok diák manapság nem azon gondolkodik, hogyan csináljon meg egy feladatot, hanem azon, hogy hogyan ne.

Ezek mind kedvezőtlen jelenségek. Pedig lehetne jobb is, lehetne ez másként is – és ezt nem a lassan nyugdíjba menő öregember mondatja velem, hanem éppen az életkoromból fakadó sok-sok évtizedes tapasztalat.

A tanár úrnak sikerült a pályán maradnia. Minek köszönhető ez?

Az egyik titok az lehet, hogy ma is nagyon szeretek tanítani. Még mindig öröm számomra bemenni egy osztályba, és átadni valamit a tudásomból. Szerencsére nem érzek kiégést. A másik titok talán az, hogy szeretem a gyerekeket. Azt gondolom, a tanár és diák közötti kölcsönös tisztelet elégséges lehet arra, hogy az embert szívesen ott tartsa a pályán. Én minden helyzetet megpróbálok emberségesen megoldani, igyekszem jó példát mutatni. 1985-ben kiabáltam legutóbb osztályteremben fegyelmező szándékkal – ennek lassan már négy évtizede.

Számos díjat, elismerést kapott elkötelezett munkájáért. Mit jelentenek a tanár úrnak ezek a kitüntetések?

A díjak említésekor mindig pironkodom, ezt sokan nem értik. Nem a díjakért csinálja az ember azt, amit csinál. Ha hozzásegítek diákokat ahhoz, hogy eredményeket érjenek el, és ez a későbbi életüket jó irányba befolyásolja, már ez jó érzéssel tölt el. Általában tanároknak szobrot, emléktáblát nem nagyon szoktak állítgatni.

A legnagyobb adomány számunkra, hogy a neveltjeink magukkal visznek a saját életükbe valamit, amit tőlünk hallottak, láttak.

Az országos középiskolai tanulmányi versenyen összesen 35 növendékem jutott a döntőbe. Azok közül, akik bejutottak a Kazinczy-verseny országos döntőjébe – lehettek vagy 70-en –, 24-en vannak, akik máig őrizhetik a Kazinczy-érmet. Az „Édes anyanyelvünk” országos döntője kapcsán kiderült, hogy a magyarországi tanárok közül az én növendékeim kapták eddig a legtöbb érmet. Az eredmények azt sejtetik: valami megtérül az elvégzett munkából.

Több olyan rendezvény szervezéséből is kiveszi a részét, amelyek a nyelvőrzésre, a nyelvművelésre helyezik a hangsúlyt. Miért fontos ez?

A magyar a világ egyik legkülönlegesebb nyelve. Ha ilyen érték van a kezünkben, azt érdemes az utánunk következő korosztályoknak is továbbadni. A mindennapi nyelvhasználatban érzékelhetünk kedvezőtlen folyamatokat, jellemző korunkra a trágárság, az alpári, öv alatti szavak használata. Sokan igényesek a küllemükre, miközben a beszédükre, szóhasználatukra ez nem mondható el. 1993 óta vezetek Magyarországon táborokat középiskolásoknak; ott döbbennek rá a gyerekek, hogy az egymáshoz való viszonyunk lehetne emberségesebb, elfogadóbb is. A zsoboki táborban 2009 óta, amióta elindult, hangos szó nemigen hangzott el. Az egyik táborunk végén az egyik leányka a könnyeivel küszködve mondta, hogy négy év alatt nem kapott annyi szeretetet az osztálytársaitól, mint itt tíz nap alatt a táborozóktól. Azt hiszem, ez sokatmondó.

Hogyan lehet ösztönözni a mai fiatalokat az igényes, helyes és szép beszédre?

Példaadással és a meggyőzés szándékával. El kell mondani nekik, hogy ez miért volna jobb, mint utánozni a körülöttünk tapasztalható jelenségeket. Az aranyszabályt lenne jó elővenni a Bibliából, hogy úgy bánjunk a körülöttünk lévő emberekkel, ahogy szeretnénk, hogy ők viselkedjenek velünk.

Egyszerű, hétköznapi apróságok is elegendőek lehetnek ahhoz, hogy a viselkedésünkkel, a nyelvhasználatunkkal ne mérgezzük a másik ember lelkét.

Szerencsére még mindig vannak fiatalok, akik fogékonyak a szép beszédre.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Kazinczy-díj Alapítvány milyen tevékenységekkel népszerűsíti az anyanyelv értékeit?

Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1989 óta működik. Rendszeresen megünnepeljük a magyar nyelv napját, megemlékezéseket tartunk, versenyeket és táborokat támogatunk. A Kazinczy-díj Alapítvány 1960-ban jött létre Péchy Blanka művésznőnek köszönhetően, aki a lakáscserére szánt pénzét fordította arra, hogy létrehozza ezt az alapítványt a köz érdekében. Ez alapozta meg azokat a nyelvművelő mozgalmakat, amelyek a későbbiekben kialakultak. A Kazinczy-versenyek is az alapítványhoz tartoznak; itt 10 éves kortól 23 éves korig versenyezhetnek a diákok. A Kárpát-medencei középiskolásoknak pedig ott az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny. Mindennek a csúcsa a Kazinczy-díj, amit a színészek és rádióbemondók mellett olyan tanárok kapnak meg, akik évtizedeken át foglalkoznak szakkörök vezetésével. Amit még fontos tudni: az alapítvány kuratóriumi tagjai rangos emberek, akik ügyszeretetből vállalják az önzetlen jelenlétet. A Magyar Katolikus Rádió Szóról – szóval című műsorát is szerelemből, és nem a pénzért szerkesztjük. Az, hogy vannak közös értékeink – az anyanyelv, a nemzet, a népi kultúra, a beszéd- és magatartáskultúra –, mind összeköt bennünket. Számomra élethivatás az, hogy ezzel foglalkozhatok, és ezt továbbvihetem.

Milyen emlékeid vannak nyolcéves korod előttről?

A vízből és a vízről rengeteg, az otthoni medencénkben nőttem fel. Fotó is van, amelyen kisbabaként ülök a medencében egy úszógumival, a közelemben senki. Minden évben mentünk a tengerhez is, úszni még nem tudtam, de vízben lenni nagyon szerettem, sosem féltem.

Kezdettől fogva dolgoztatok azon, hogy ne nagyon hátráltasson a veled született hiány?

A lábamat meghosszabbították, több műtétem is volt. Igazából vigyázni kellett volna rá, de a szüleim sosem kezeltek másként, mint más gyerekeket, ugyanúgy csinálhattam mindent. Még síeltem is, sőt tesiórán az osztály egyik legjobb futója voltam, szoktak is viccelődni, hogy az milyen osztály lehetett! (nevet) De a tesiórát is úgy fogtam fel, főleg miután akkor már úsztam, hogy attól csak még jobb lehetek. Jártam gyógytornára, magasított cipőt kellett volna hordanom, de hallani sem akartam róla.

Akkor talán te szeretted volna a legkevésbé, hogy bármilyen módon megkülönböztessenek…

Nekem így volt jó. Amikor megműtöttek, és járókerettel vagy mankóval mentem iskolába, a többiek lenyúlták, és azzal kardoztak. Nem ugrik be, hogy bántottak volna. Később az utcán szólogattak be idegenek, hogy „hé, eltörted a lábad, te botlábú, miért sántikálsz?” Mert egy picit sántítok, hiszen lábujjhegyen járok, rövidebb a bal lábam, rossz a csípőm. Főleg nyáron rövidnadrágban tűnik fel.

Majdnem nyolcévesen síbalesetet szenvedtél, amely még egyet fordított az életeden.

2007 szilvesztere előtt két nappal történt. Eplényben síeltünk, elestem, és hosszában tört el a bal sípcsontom. Veszprémben nem operáltak meg, talán az ünnepek miatt nem volt rám kapacitás, így a szüleim másnap átvittek Pécsre, ahol a kocsiból kiszállva azonnal betoltak a műtőbe. Szilveszterre engedtek haza, a tűzijátékot már otthon néztem. Nyilván tilos lett volna síelnem, de hát, úgy éltem, mintha semmi bajom nem lenne…

A baleset nem okozott – a testi törésen túl – lelki törést?

Akkor nyilván pánikoltunk anyukámmal, de aztán ment tovább az élet. Amikor levették a gipszet, elkezdtem a gyógyúszást, vagyis ami történt, kellett ahhoz, hogy ma itt legyek. Gyorsan kiszúrták a tehetségemet, rá fél évre már úszóversenyen indultam.

Apukám meg is jósolta, hogy utolsó leszek, biztosan csalódni fogok. Meg sem várta az eredményhirdetést – aztán egy aranyéremmel jöttem ki…

Szerelem volt „első úszásra”?

Ez lett az életem. De Szigetváron, ahol éltünk, voltak korlátaim, ezért tovább akartam lépni. 11–12 évesen eldöntöttem, hogy feljövök Budapestre. Nehéz volt egyedül, sokszor nem is volt hol laknom. Laktam a nagymamámnál, egy időre egy úszótársamék fogadtak be, voltam kollégiumban, panzióban is. Apukám minden erejével támogatott, hétvégenként jártam haza. Mindig jött értem a szigetvári nagypapám, és együtt zötyögtünk a vonaton. Egyedül olyan fiatalon nem lett volna biztonságos.

Mire gondoltál, amikor a fővárosban minden hajnalban edzésre kellett indulnod?

Aludtam a buszon. (nevet) Békásmegyerről indultam az 5 órás busszal, a bő félórás menetidő alatt rendre visszaaludtam. A buszon mindig ugyanazok az emberek ültek, ismertek már, nem féltem.

Épekkel versenyeztél, majd 2012 őszén megkaptad a hazai, 2013 tavaszán pedig a nemzetközi S10-es kategóriát (a parasport legenyhébb sérültségi foka), és a 2013-as vébét máris két negyedik hellyel zártad. Mindezt az általános iskolai tanulmányaid mellett…

Meglephettem a mezőnyt, mert tényleg a semmiből jöttem… Az általánost még nagyon szerettem, de gimiben kezdődtek a gondok. Nem nézték jó szemmel, hogy reggel 8-tól 10-ig és délután 3-tól is úszom, és hiányzom az órákról, ezért két gimnáziumból is kirúgtak. Szigetváron magántanulóként fejeztem be, hat gimis év után… Minden akadályt vettem, csak nem volt könnyű összeegyeztetni, és nekem az úszás volt a fontosabb. Nem maradtam le semmiről, csupa négyes-ötössel érettségiztem.

22 éves vagy, tervezel továbbtanulni?

A pontjaim megvannak hozzá, nyáron kiderül, hová vesznek fel. Az ELTE jogi kara az elsődleges cél, mert bennem van, hogy szeretek visszavágni, ha valaki azt mondja, ez nem fog menni, én csak azért is megcsinálom!

Az uszodában is sokszor fogadunk az edzőmmel, Szabó Álmossal: ő kijelenti, hogy úgysem jön össze, én meg dacból is véghezviszem. Gyakran így jönnek a meglepő eredmények.

Egyszer azt mondtad, az edződnél nincs hiszti. Mert amúgy lenne?

Ő már megtanult kezelni, de sokat változtam én is előnyömre. Abban is fogadtunk, hogy Tokióban 1:05-tel kezdődő időt úszom háton, ő legyintett rá, ez végül nem is jött össze, de majd legközelebb. Legalább gyűlnek az új célok: ott van háton a világcsúcs, és a többi úszásnemben is fejlődnék.

Kép

Pap Bianka

Fiatalon a csúcsra értél. Mennyire nehéz most ezeket az új célokat megtalálni?

Tokió után küzdenem kellett az újabb motivációért. Ott nyerni akartam egyéni csúcsokkal, és ezt meg is oldottam. Aztán csak lézengtem, hogy akkor most merre, mi legyen, az edzés nem ment, verseny nem volt. Januárban kezdtem visszatalálni önmagamhoz, mostanra mondhatom el, hogy újra úgy dolgozom, ahogy elvárják, s ahogy magamtól elvárom. A mókuskeréknek úgy nem láttam értelmét, hogy szenvedek az uszodában, mert én azt szeretem, ha lemegyek, és legyőzöm önmagam!

Érzelmes típusnak tűnsz. Több sírás vagy több nevetés van a sikereid mögött?

A hétköznapokban nagyon sok a sírás. Álmos nem egy kíméletes edző, noha megértő, de néha edzésen is elpityeredünk. Cserébe, amikor jobb kedvem van és mosolygok, le sem lehet lőni! (nevet) Olyankor jól is úszom. Verseny után vagy a boldogságtól, vagy a csalódottságtól sírok. Néha túl nagy terhet pakolok magamra, tudom, milyen támogatás áll mögöttem, mindenkinek szeretnék bizonyítani.

Bennem van az is, hogy majdnem ép vagyok, ezért sokszor hozzájuk mérem magam. Ez is nehéz, hiszen közben mégsem vagyok az, aszimmetrikus a testem, egy lábbal fordulok például.

Okoz ez problémát az önbizalmadban is?

Sokat küzdöttem az önbizalmammal, önbizalomhiányos vagyok, de a csapatból szinte mindenki az. Meg kellett tanulnom eljátszani a versenyeken, hogy magabiztos vagyok. Ami nem egyértelműen belülről jön, inkább úgy teszek, mintha, de a pszichológusaimmal kialakítottuk ezt, és bevált. Innentől minden versenyre be szeretném vinni, sőt tovább akarom fejleszteni ezt a tudást.

A civil életben zavar bármilyen szinten a sérülésed?

Egyrészt nekem ez a normális, mert így nőttem fel, másrészt nem lehet vele mit kezdeni. Sok a gond a vállammal is, az aszimmetriából adódóan ferdén tartom, másképp terhelem, ezért nagyon vállfájós is vagyok. A magasított cipőt pedig továbbra is kizártnak tartom, 22 évesen nem fogok ilyesmiben járni! Ezt már háromévesen is megmondtam, de a gyógytornászommal még mindig hetente összeveszünk rajta. Apukám említette, hogy lehetne fixálni is a bokámat – műtéttel, talán fémekkel rögzíteni, hogy le tudjam tenni a sarkam –, de az meg az úszásban hátráltatna, mert ahhoz pont, hogy laza boka kell.

A szavaidból azt érzem: kellőképp makacs vagy…

A nagymamámtól örökölhettem. Apukám is ilyen, ha ketten „egymásnak esünk”, egyikünk sem enged az igazából. De ennek köszönhetem, hogy anno Pestre kerültem, hiszen addig mondogattam ezt a szüleimnek, amíg bele nem egyeztek.

Egyszer azt mondtad egy célodról: „tudom, hogy képes vagyok rá, már csak meg kell csinálnom”. Ennyire fejben dől el minden?

A legfontosabb elhinni, hogy meg tudjuk csinálni. Mert ha valamitől félünk, az meg is látszik rajtunk. A legelső verseny a call-roomban zajlik, ahol a verseny előtt várakozunk. Ott minden eldőlhet. Volt egy lány, akit 100 mellen 2 másodperccel jobb idővel neveztek, mint engem, ez úszásban igen sok. Ám a call-roomban láttam, hogy hófehér, majdnem elájul, 6-7 másodpercet rontott is…

A verseny előtt 20 perccel mi már ott készülünk egymás mellett, és ez pont elég arra, hogy valaki elvérezzen.

Ilyenkor csak méregetitek egymást, vagy el is hangzik valami?

Akik nagyon jóban vannak, azok esetleg szólnak egymáshoz, de tapintható a feszültség. Mindenki zenét hallgat, melegít. Én is olyan zenét szoktam betenni, amitől azt érzem, hogy erős vagyok. Van egy „Versenyek” mappám, mindig onnan választok.

Mennyire érzed, hogy nagyobb figyelem irányul a parasportolókra, mint akár 5–10 éve?

Tokió után egyértelműen több pozitív hozzászólás, gratuláció érkezik az emberektől a cikkek alá, de személyfüggő is, hogy ki mennyire ismert a parasportolók közül. Engem Szigetvár díszpolgári címével is elismertek, ami nagyon jólesett, de ez pont arra biztat, hogy még magasabbra tegyem a lécet.

Amikor nem a „lécet rakosgatod” még feljebb, mivel töltöd az időd?

Nagyon szeretek romantikus történelmi regényeket és más valóságalapú könyveket olvasni, persze nem baj, ha ki is van színezve a sztori. Most kaptam egy e-book-olvasót, mert már kellemetlen volt, hogy egy négyhetes edzőtáborba is 6-7 könyvet cipelek magammal, miközben a bőröndre súlyhatár van.

Az edzőtáborban falom a könyveket, van, hogy egy vasárnapi pihenőnap alatt kiolvasok egyet.

Úgy tudom, a konyhában sem jössz zavarba.

Mindent szeretek sütni: kelt tésztákat, fahéjas, kakaós csigát, pogácsát, tortát, sütiket. Kikapcsolnak az ilyen apróságok, persze jó, ha kéthetente van rá időm. Miután leúszom a napi 13–14 kilométert, megcsinálom a konditermivel együtt a napi három edzést, nem kell plusz kilóktól tartanom. Tudom a dietetikusomtól, mi hogyan szívódik fel, mi ad energiát. A mentalitás mellett az életmód a kulcs.

Hogyan képzeled el magad a közeli és a távolabbi jövőben?

A 2024-es párizsi paralimpiáig mindenképp folytatnám az úszást, utána le kell ülnöm mérlegelni, bírom-e még. Szeretek „meghalni” a medencében, de nem akarom, hogy a testem vagy a lelkem tönkremenjen. Szeretnék normális felnőttkort leélni, amit nem segít, hogy az edzőm mellett én is hajszolom magam. Feltétlenül tervezek saját családot is, de egyelőre a holnapi edzést kell túlélnem. Aztán jó volna élni is kicsit… Ha holnap úgy alakulna, boldogan el tudnám hagyni az úszást, hiszen mindent megtettem, ami tőlem telt, nem lennék csalódott, mert már most tudom, hogy megérte.

Narancssárga padló és színes rajzok a falon: idilli környezet, amely kevésbé tökéletes történetek színpada. Az alagsori falak között mese hangja zizeg, és gyermekek kacagása hallatszik. Azonban az út, amely idehozta őket, egyáltalán nem vicces vagy mesébe illő. A gyermeki képzelet ugyan felül tudja írni a legtraumatikusabb élményeket is, de az emlékek könyvtárából senki sem tudja kitörölni a múltját.

Havonta mintegy tíz gyermek kerül állami gondoskodásba Nógrádban

Gyermekvédelmi szempontból az ország egyik legkritikusabb területe Nógrád megye, ahol egy hónapban átlagosan 8–10 gyerek kerül az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat felügyelete alá. Télen azonban többen érkeznek a hideg miatt, vagy azért, mert kiderült, hogy a szülők nem viszik iskolába, óvodába őket.

„A Fészek Gyermekotthonban jelenleg minden szoba tele van. Tizenkét gyermek tartózkodik itt, egyéves a legfiatalabb. A korábban átmeneti otthonként megnevezett részleg arra szolgál, hogy ideiglenesen helyet adjon a fiatal számára.

Itt dől el a jövője, a közelgő sorsa: ha a családi problémákat vagy bekerülésük okát sikerül rendezniük egy, maximum két hónapon belül, akkor visszakerülhetnek vér szerinti családjukhoz.

Amennyiben ez nem történik meg, akkor nevelőszülőknél, gyermek- vagy lakásotthonban helyezik el őket” – mesélte a Fészek Gyermekotthon jelenlegi vezetője.

A megfelelő helyeket Szakértői Bizottság döntése alapján keresik a gyermekek számára. „Sajnos ritka, amikor valóban visszakerülhet a gyermek a családjához, mert rendszerint a szülők alkohol- vagy drogproblémákkal küzdenek, esetleg a törvénnyel gyűlt meg a bajuk, mert a szegénységet a motiválatlanságuk miatt nem munkával, hanem törvénytelen úton igyekeztek orvosolni. Előfordul, hogy az egyik szülő éppen börtönbe kerül, és emiatt kell intézetbe utalni a gyermeket” – hangsúlyozta az egyik gyám. Azt is megtudtam tőle, nem ritka, hogy testvérekről van szó, és ha őket csak együtt lehet mozgatni, az megnehezíti a gyermekotthon dolgát.

„Nevelőszülőkhöz és gyermekotthonba átlagosan havonta, vagy különleges esetben gyakrabban, szükség szerint látogat el egy gyám. A feladata, hogy ellenőrizze azt, hogy megfelelő környezetben, mentálisan stabilan fejlődik-e a gyermek. Törekszenek arra, hogy bizalmi kapcsolat alakuljon ki a gyám és a gyámolt között, hogy a fiatal őszintén és nyíltan el tudjon mondani mindent a törvényes képviselőjének, akkor is, ha valamilyen sérelem éri” – ismertette a gyám, akinek a legfontosabb szerepe, hogy mind a gyermek, mind a nevelőszülő számára biztos bázis legyen.

Több segítségre lenne szükség

Észak-Magyarországon számos tényező teszi kihívássá a gyermekvédelmi ellátást, hiszen a régióban jelentős munkaerőhiány van, és ez alól az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat sem kivétel. A központ dolgozóitól tudtuk meg, hogy sajnos esetenként egy személynek kell betölteni a nevelő és a felügyelő szerepét is.

Időnként gyakornokok segítenek be a gyermekek felügyeletébe, de az alacsony fizetés és a munkával járó stressz nem vonz elég új munkaerőt erre a területre.

A munkaerőhiányból fakad az a probléma is, hogy a gyerekekre nem jut elég személyre szabott figyelem. A rendszer tökéletlensége, pontosabban szürke foltjai ellenére azonban a salgótarjáni dolgozókon mély elszántságot, komoly elköteleződést és tenni akarást láttam.

Magyartudásukkal büszkélkedtek az algériai származású gyerekek

Legmeghatározóbb élményem az volt, amikor két félig algériai gyermek, egy kisfiú és egy kislány megmutatta a tanulószobáját. A kislány öleléssel üdvözölt, és magyartudásával büszkélkedett. Meglepett a közvetlensége, ismerősként fogadott, nem volt tartózkodó, látszott rajta, milyen sokat jelent számára, hogy valaki őszinte érdeklődést mutat felé. Bátyjáról is hasonlóan bátor jellem sugárzott, hamarosan megmutatta a legfiatalabb csoporttagot, akit kivett a közösségi részen lévő babaágyából. Aranyos látvány volt, ahogy az algériai kisfiú testvéreként fogja ölébe a csecsemőt.

Az otthon vezetője elmondta, hogy az algériai gyermekek édesanyja is náluk nőtt fel, helyi gondozott volt, majd tizennyolcéves kora után Algériába költözött. Amikor tönkrement a házassága, hazajött a két gyermekkel, de sajnos nem tudott felelősséget vállalni értük, ezért adta őket állami gondoskodásba.

A magyar édesanya nem tanította meg magyarul a gyermekeket, így anyanyelvükké az arab vált.

Mosolyogva búcsúztam el a befogadó otthontól, amely a gyermekek tanulmányának segítése mellett számos szabadidős tevékenységet is biztosít számukra. Amikor ott jártam, éppen a farsangra készültek, de tavasszal házi rajzversenyt tartanak, a húsvétot tojásfestéssel ünneplik, májusban pedig a gyermeknap és az anyák napja kapcsán beszélgetnek a családról. „A központ missziója, hogy a gyermekek jogai érvényesüljenek, a fejlődésüket akadályozó vagy gátló tényezők pedig elháruljanak. A gyermekek egészségügyi ellátása és oktatása mellett játékterápia és pszichodráma is segíti a mentális fejlődésüket” – tette hozzá a Fészek Gyermekotthon vezetője.

Krízisek és megoldásaik

Szökések, viszályok és korai terhességek váltják egymást a megoldandó problémák listáján, amikkel leggyakrabban találkozik egy gyám. Az anyaság néha kibúvó a lányok számára, hogy ezáltal mentesüljenek az iskola terhei alól, máskor azonban belső ösztön hajtja őket, amely által kiteljesedve a jobb énjük lép előtérbe. Egy olyan új személy, aki kap egy célt, amiért élhet.

„A legmélyebb fájdalom egy államilag gondozott fiatal számára, hogy úgy érezheti, nincs helye, ezáltal célja és jövőképe a világban. Ám egy ilyen bár kockázatos, ugyanakkor határozott döntés új irányt tud számára szabni. Továbbá ezek a fiatalok egy pici szeretetért sok mindenre képesek, és akár egy bizonytalan végkimenetelű szerelmi románcba is belebonyolódnak” – mesélte az intézet egyik gyámja, ismertetve a legkomolyabb kríziseket, amelyekkel a gyerekeknek szembesülniük kell.

Mivel az állami gondoskodásban élők még nehezebben jutnak megfelelő szexuális neveléshez, mint kortársaik, könnyebben alakul ki náluk irracionális viszony a szexualitással. A tinédzserként teherbe esettek egy része fiatal szülővé válik, más lányok gondolkodás nélkül fogadják el az abortusz lehetőségét.

Az sem ritka, hogy valaki sorozatban dönt a gyermek elvetetése mellett, hiszen védtelensége és óvatlansága miatt többedszerre sem sikerült elkerülnie a nem kívánt terhességet.

A fiatalon szülés miatt a lányok kiesnek a tanulmányaikból, és gyakran teljesen leszakadnak az oktatásról, hiszen ezt követően életük középpontjába a gyermekük kerül. Egy nem kiteljesedett, éretlen személyiség azonban rendszerint komoly küzdelemnek éli meg a szülői létet, így nem tudja megadni azt, amire a gyermeknek szüksége van, és könnyen jut a baba is édesanyja sorsára: s kerül ezzel egy újabb gyermek a Fészek Gyermekotthon pártfogolásába.

Szembe kell néznünk azzal is, hogy a lányokat futtató, szexuálisan bántalmazó és kihasználó férfiak elsődleges célcsoportjába is a gyermekvédelmi ellátásban élő lányok tartoznak. Hiszen szülői háttér hiányában, a bizonytalan családi körülmények miatt könnyebb elcsábítani és magukhoz édesgetni a védteleneket. A megtört lelkű fiatal lány akár még ajándékként, élményként is megélheti a férfiak biztonságot, stabilitást adó, esetleg az apai jelenlétet pótló társaságát. Így nem ritka, hogy a prostitúcióra örömmel és önként adja magát egy szakellátásba került lány. Ily módon épp az őt kihasználó, a közvetlenségével és szeretetigényével visszaélő férfi tűnik fel megmentői csodaszerepben, aki kizökkentheti az intézet komor, szürke világából a tinédzsert.

Új család, új élet – avagy az örökbefogadás lépései

Az intézmény talán legfontosabb tevékenysége az örökbeadás. Számos sikertörténetről számoltak be nekem a dolgozók. Előfordul, hogy hazánkban nem találnak megfelelő örökbefogadó családot a fiatalnak, így a salgótarjáni intézet adott már örökbe gyermeket Olaszországba, Hollandiába, Svédországba, Norvégiába, Spanyolországba és az Egyesült Államokba is. A külföldre kerülő gyermekek általában azért nem találnak magyar családot, mert már idősebbek, vagy olyan egészségügyi, esetleg mentális problémákkal küszködnek, amit magyar kérelmező vagy örökbefogadásra jelentkező családok nem tudnak vagy nem akarnak bevállalni.

„Egy alkalommal egy félig vak kislányt vittek Amerikába. Az új családja mindent megtett az egészségéért, és orvosi kezelése, sikeres műtétje után meg is gyógyult” – mesélte egy gyám.

Majd elmondta, hogy hazánkban főként a csecsemőket vagy a kicsi gyerekeket fogadják örökbe, maximum az 5-6 éves korosztályt. De határon kívül nem ritka, hogy például olasz szülők 8–10 éves gyermekeket is örömmel vesznek magukhoz. „A legnagyobb sikernek azonban azt éljük meg, ha a gyermek nem azt a családi környezetet, viselkedési mintát viszi tovább, amelyikből jött, hanem egy minőségibb, kulturáltabb, értékorientáltabb szemléletmódot kap az új környezetben a befogadó családtól” – fűzte hozzá a gyám.

Több mint másfél évtizeddel ezelőtt német és amerikai kutatók Németországban egy Rico nevű border collie-t vizsgáltak, aki gazdája állítása szerint több mint kétszáz tárgy nevét tudta. Rico különleges esete hívta fel a tudományos világ figyelmét arra, hogy a kutyák képesek szavakat megtanulni. Hat évvel később az Egyesült Államokban egy Chaser nevű kutya – szintén border collie – került a figyelem középpontjába, aki pszichológus gazdája segítségével egy hároméves tréning alatt mintegy ezer tárgynevet volt képes megtanulni.

A border collie közepes termetű juhászkutya, nevében a border Skócia és Anglia határvidékére utal, mert onnan származik a fajta.

„A külföldi példák nyomán az ELTE Etológia tanszékének kutatóit is érdekelni kezdte, hogy a kutya milyen módon értelmezi, értheti meg az emberi nyelv bizonyos komponenseit. Ők alkották meg a »szótudor« kutya kifejezést. Először a norvég Whisky nevű border collie-val tudtak dolgozni, aztán hozzá csatlakozott egy másik, Vicky Brazíliából” – idézte fel kutatásuk kezdeteit a 2021-es Kutyaetológia konferencián Miklósi Ádám, az ELTE Etológia Tanszékének vezetője.

Ez a két eb hetven-nyolcvan százalékos sikerességgel tanulta meg új tárgyak neveit, pontosabban több tárgy közül képesek voltak kiválasztani az újonnan tanult eszközt, míg a szintén vizsgált húsz másik családi kutya csak véletlenszerűen ismerte fel a tárgyakat.

Negyven kutyát vizsgáltak az ELTE-n

Az ELTE Etológia Tanszékének és az MTA kutatóinak célja a kutyák viselkedésének, gondolkodásának és érzelmeinek megismerése. A Családi Kutya Program kutatócsoportja 40 kutyát intenzív, három hónapig tartó tréningprogramban részesített. A kutyáknak legalább két kutyajáték nevét kellett megtanulniuk, a tréning napi, kutya és gazdája közötti játékos interakciókat jelentett.

Először azt feltételezték, hogy a kölyökkutyák fogékonyabbak lesznek a tanulásra, de nem így történt. Végül hét felnőtt border collie bizonyult különösen tanulékonynak, ők a két játéknév mellett további 11–37 új nevet is megtanultak a vizsgálat során.

Felvetődik a kérdés, hogy vajon a border collie egy különlegesen okos, tehetséges fajta-e? Erre egyértelmű válasz nehezen adható, ugyanis a vizsgálat során tizennyolc másik border collie-nál pedig nem fedezték fel ezt a tanulási képességet. Vagyis az esélyeket növelheti ez a fajta, de nemcsak ők képesek a szótanulásra. (Korábban egy yorkshire terriernél fedezték fel ezt a tulajdonságot.) A magyar és nemzetközi közreműködéssel végzett kutatás eredményeit tavaly nyáron a nívós Nature folyóiratban publikálták. A hét tehetséges kutya közül mindössze egy magyar: Max, aki jelenleg a legtöbb tárgynevet ismerő kutya hazánkban.

Ötven százalék kutya, ötven százalék ember

Max hároméves, és nyolchetes kora óta él a gazdájával, Gyenes Ildikóval. „A border collie-t intelligens kutyafajtának tartják, de csak annyira intelligens, amennyit foglalkoznak vele. Ugyanolyan rossz kutya is tud lenni, mint ügyes. Az agyát használni fogja, csak attól függ, mire, hogy mire tanítottuk meg” – mondja Ildikó.

„Ötven százalék a kutya, ötven százalék az ember teljesítménye, én ezt így tartom, mert ha nyáj mellett terelne, nem biztos, hogy észrevehető lenne ez a képessége” – hangsúlyozza.

Az 55 centis marmagasságú, 23 kilós kan kutyus nagyon aktív, sokat kell vele foglalkozni, le kell fárasztani. „Sok társa menhelyen köt ki, mert azt hiszik, mivel okos és szép, mindenkinek jó, de ez nem így van” – magyarázza Ildikó, amikor arról kérdezem, kiknek való ez a fajta. „Szokott vita lenni arról, hogy három gyerek mellé családbarát kutyának is alkalmas-e, de én nem biztos, hogy három gyerek mellé beraknék még egy negyediket. Sokszor annyit kell vele is foglalkozni, mint egy gyerekkel, sőt még több energiája is van” – teszi hozzá.

Ildikó sokat készült és várt Max érkezésére, ezalatt ismerkedett meg a fent már említett amerikai Chaser történetével, akit még ma is a világ legokosabb kutyájaként tartanak számon. (Chaser és pszichológus gazdája, John W. Pilley néhány évvel ezelőtt elhunytak.) Az ő munkásságuk annyira megtetszett Ildikónak, hogy amikor Max hozzá került, rögtön úgy adta neki a játékot, hogy mondta is hozzá a nevet. „Mondtam neki, hogy hozza ide a színes labdát, aztán azzal játszottunk. De akkor még nem sejtettem, hogy ilyen jó lesz benne” – idézi fel a kezdeteket a büszke gazdi.
Max egyébként kanadai és osztrák felmenőkkel rendelkezik. A tenyésztő hívta fel a gazdája figyelmét, hogy az ELTE-n keresnek olyan kutyusokat, akik szavakat értenek, tárgyak neveit is megtanulják. „Először nem akartam elmenni, gondoltam, itthon ez a mi kis játékunk. Aztán az egyetemen bizonyossá vált, hogy Max nem egy átlagos kutyus, pedig addig nekem átlagosnak tűnt, mert olyan könnyen csinált mindent, erőfeszítés nélkül” – mondja Ildikó.

Szavak az Excel-táblában

Hét-kilenc hónapos lehetett Max, amikor először vettek részt a kutatásban, akkor tíz-húsz tárgyat tudott.

Mostanra 179-et tud, ezeket Ildikó egy Excel-táblában vezeti.

„Az egyetemen mindig elmondták, hogy mi lesz a tesztfeladat, akkor én foglalkoztam a kutyával, s beküldtem. Külön szobában zajlott a tesztje, én kint álltam a folyosón, és Maxnak egy szobába kellett bemennie, ahol engem nem lát” – meséli Ildikó. Ez azért fontos, mert a kutyák nagyon sok mindent olvasnak le az ember testi jeleiből, és ha már gesztust kap hozzá (például rámutatunk valamire), akkor az nem feltétlenül a szótanulási képességét fejleszti. Mivel nincs keze, a szájával, mancsával tapogatja a tárgyakat, megszagolja, esetleg csipogtatja őket, és ezek alapján választ.

Kép

Max, a nem mindennapi border collie

„Bármit meg tud tanulni, nálunk a családtagok neveit is tudja.

Ha mondom, hogy menjen oda anyukámhoz, odamegy hozzá. A szobák neveit is tudja. Ha azt mondom neki, menjen be a boxába és csukja be az ajtaját, azt is meg tudja csinálni.

Vagy hogy tegye be a mosógépbe a játékát, akkor odamegy, és bepakolja” – összegez Ildikó. „Max megtanulta idehozni a pénztárcát vagy a kis dobozos papírzsebkendőt is, a következő cél pedig az lenne, hogy hozzon vissza egy leejtett pénzérmét.” 

Egy-másfél évet jártak heti rendszerességgel a szótanuló kutatásra, jelenleg is részt vesznek hasonlóban, csak most Max agyi hullámait tesztelik az Etológia Tanszéken. 2020 novemberében pedig az ELTE kutatói Genius Dog Challenge néven nemzetközi versenyt rendeztek, ahol kutyák szótanuló képességét mérték össze. A megmérettetés élőben, online zajlott. Új tárgyakat kellett megtanulni, és utána két kutya megmérkőzhetett egymással. Ezen Max is elindult, és ő volt az egyik legügyesebb.

Beépült a hétköznapokba

Gazdája azzal szokta magyarázni Max szóértő képességét, hogy régen a pásztorok is füttyszavakkal, sípjelekkel koordinálták a border collie-kat. Talán ennek a maradványa lehet, hogy az emberi hangra, kommunikációra jobban figyel egy border collie, mint esetleg más fajta.

A szótanulás, más néven szótudorozás mostanra beépült Ildikóék hétköznapjaikba. „Iszom a reggeli kávémat, és mondom, hogy hozza ide a labdát. 3-4 órát naponta simán foglalkozom vele. De például most pont beteg voltam, és elfogadja, hogy a gazdinak pihenésre van szüksége – fogalmaz Ildikó. „Max imád dolgozni, agilityre is jár, ahol rohan a pályán, még én szoktam lassú lenni hozzá képest” – meséli nevetve. „Itthon teljesen jó kutya, nem rágott szét soha semmit, de ez annak is köszönhető, hogy mindennap megkapta az agyi fárasztást, és nem volt energiája azon gondolkodni, hogy milyen rosszaságot csináljon.”

De Max fejlesztése itt sem áll meg.

A Dog Dancing-et is elkezdték, ez egy olyan hobbisport, ahol egész koreográfiákat tanul meg a kutya a gazdájával.

Ezen kívül magas fokú engedelmességi vizsgát is tett, ahol például fél órán keresztül kellett egyhelyben maradnia. Úgy tűnik Max esetében a határ a csillagos ég...

Max mindennapjait, sikereit, itt és itt lehet követni.

„2010-ben próbáltam ki először a vicces cigit – így hívtuk akkor a barátaimmal a marihuánát. Egy kis faluban éltem, eléggé elzárva a nagyvilágtól, ezért szinte semmit nem tudtam erről a zöld növényről. Tetszett, hogy a használata közben kellemesen ellazultam, ennek ellenére, néhány alkalmat leszámítva, jó ideig nem füveztem. A herbált a szakiskolás barátaim mutatták meg nekem. Azt hittem, ez egy másik fajtája a marihuánának, pedig annál háromszor erősebb. Csak később tudtam meg, mennyire veszélyes anyag: légyirtót, csavarlazítót, de akár patkánymérget is használhatnak az előállításához. Én viszont még az után is szívtam, hogy ennek utánaolvastam.

Volt egy társaság otthon, akikkel folyamatosan kijártunk a faluba. Azt mondtuk másoknak, hogy sétálni megyünk, de közben tudtuk, hogy azért jövünk össze, hogy herbálozzunk. A faluban nem lehetett mindenhol elszívni a „varázscigit”, ezért legtöbbször kimentünk a mezőre, ott tekertük meg a spanglit.

Ezek az alkalmak idővel egyre gyakoribbak lettek, újabb és újabb helyszíneket kerestünk a szórakozásunkhoz. Észre sem vettük, s végül körbeszívtuk a falut.

Én közben elkezdtem a vendéglátóiparban dolgozni, esküvőkre meg temetésekre jártam, sokszor éjszakáztam. Nagyon kimerített ez a munka, mentálisan és fizikailag is. 35 óra talpon állás után jólesett elszívni egy-egy spanglit. Eleinte a szüleim ebből semmit nem érzékeltek, azt hitték, hogy a meló visel meg ennyire. Nekem ez pont kapóra jött. A herbáltól majdnem 10 kilót fogytam, de a körülöttem lévők nem furcsállták a dolgot, gondolták, ez is a sok munkától lehet.

Hat éven keresztül herbáloztam. Eleinte nem szívtam mindennap, egy hónapban csak háromszor-négyszer gyújtottam rá. De annyira ráfüggtem, hogy az utolsó másfél évben már naponta használtam. A munkában soha nem szívtam, az számomra alapszabály volt, de utána már megengedtem magamnak. Az elején egy-két szívás is kiakasztott és teljesen lebénított, nem tudtam mozdulni tőle. Úgy éreztem, mintha be lennék zárva a saját testembe.

Olyan voltam sokszor, mint egy fadarab, nem bírtam gondolkodni sem, így a problémáim sem foglalkoztattak.

De utána egy hétig depressziós voltam.

A herbálnak nagyon erős a hatása, hamar rá lehet függni, ráadásul olcsóbb is, mint a marihuána. Egyik jellegzetessége, hogy mindig bealszik tőle az ember. Volt olyan, hogy elmentem a barátokkal, leparkoltunk az autóval egy eldugott helyen, ki sem szálltunk, mert már bent ülve beálltunk az anyagtól. Többször bealudtunk a kocsiban, és csak hajnalban ébredtünk.

Két világ volt számomra akkor: az egyik a normális valóság, a másik a magamnak kreált, teljesen más világ. Én az utóbbiba zárkóztam be. Abban a hitben éltem, hogy arról, amit csinálok, nem igazán tud senki, és nem is látszik rajtam a dolog, mivel igyekeztem minden élethelyzetben normálisan viselkedni. De a szüleim csak rájöttek egy idő után. Mondták is, hogy tönkreteszem magam, ha így folytatom, engem viszont nem érdekelt a mondandójuk.

Úgy gondoltam, ha van munkám, pénzem, autóm, minden rendben van, és senki nem mondhat rám egy rossz szót sem. Nem vettem észre, hogy saját magamat rombolom, és nem láttam azt sem, hogy mennyire fáj a szüleimnek, mennyi problémát okozok nekik ezzel. Ők segítettek volna, de nem hallgattam rájuk, mert azt hittem, hogy tudom kontrollálni a függőségem.

A herbál teljesen felborította az ízlelésemet. Volt olyan, hogy mustáros csokit ettem, és a cukros ételeket is megsóztam.

Ráadásul rengeteg vizet ittam, mert nagyon kiszárított. Sokszor azért tekertem egy spanglit lefekvés előtt, hogy jobban tudjak aludni. Többször is előfordult, hogy megébredtem hajnalban, teljesen leizzadva. Le kellett tusolnom és ágyneműt cserélnem, megfordítanom a matracot, mert annyira megizzadtam. A pólómat szó szerint ki lehetett facsarni. De még ekkor sem kapcsoltam.

Aztán egyik éjjel, amikor kimentem a mosdóba, egyszer csak elsötétült előttem minden, elájultam. Pár másodperc után ébredtem, és amikor észleltem, hogy a földön vagyok, az volt az első gondolatom, hogy milyen jó, hogy nem jöttek ki és láttak meg a szüleim. Ez még vagy háromszor megismétlődött. Akkor már sejtettem, hogy nincs ez így jól.

A fordulópont egy nyári estén jött el. Két barátommal kimentünk az erdő szélére herbálozni, és egy adott pillanatban annyira ellazultam az anyagtól, hogy hátradőltem a kocsiban, s elaludtam. Álmom is volt, legalábbis annak tűnt.

Láttam magam, ahogy sebesen szállok, éreztem a szellőt is az arcomon, körülöttem pedig mintha vattacukorfelhők lettek volna.

Aztán hallottam egy nagyon mélyről jövő erős hangot, de nem ijedtem meg. Úgy éreztem akkor, nem történhet velem semmi rossz. Egyfajta mennyország volt, mintha kis időre meghaltam volna. Óráknak tűnt ez az állapot, de valójában alig tartott tíz percig.

Amikor felébredtem, a haverok kérdőre vontak, hogy mi a fenét csináltam. Azt mondták, végig tátva volt a szám, és megállás nélkül ordítottam. Mondtam nekik, hogy az lehetetlen anélkül, hogy levegőt ne vegyek. Elgondolkodtam utána az álmomról és arról a furcsa hangról. Nem tudom, mi volt, Isten vagy én saját magam. Lehet, hogy a tudatalattim így jelzett nekem, mert már éreztem, hogy el kell hagynom a szert. Akkor éjjel döntöttem el, hogy soha többé nem nyúlok a herbálhoz.

Kitaláltam, hogy ezután is ugyanúgy fogom élni a mindennapjaimat, egy kivétellel: nem szívok. Esténként ugyanúgy kimentem a barátokkal, megvettük az anyagot, én is fizettem bele, de amikor odaért hozzám a cigi, azt mondtam, hogy most nem kell. A második ciginél ugyanezt csináltam. A harmadiknál már gyanús lettem a többieknek, de mondtam nekik, hogy ma nem kell. A következő nap megint ugyanígy. Nem jelenthettem ki, hogy örökre elhagyom a herbált, csak az adott napra koncentráltam, hogy akkor nemet tudjak mondani rá.

A leszokás első heteiben nagyon ideges voltam, minden rettenetesen zavart. Nehéz időszak volt, egy fél szívás is visszavihetett volna oda, ahonnan elindultam.

Miután teljesen leálltam a szerrel, éreztem, hogy visszatér belém az élet, több energiám van, könnyebben dolgozom és gondolkodom.

A többieken viszont láttam, hogy nem érzik olyan komfortosan magukat, ha nem szívok velük együtt. De nem is kívántam már a cigit. Pár hétre rá az összes haverom elhagyta a cuccot. Addig mondogattam nekik, hogy ez nem jó, amíg ők is követték a példámat. Utána sokat buliztunk még, iszogattunk, de szívni nem szívtunk.

Nem sokkal később otthagytam a vendéglátós munkámat, kiköltöztem Hollandiába. Ebben az országban a marihuána orvosi használata legális, az egyéni felhasználását az engedélyezett coffee shopokban 5 grammig tolerálják. A haverok azt mondták, ez naturális, és mivel az egészségügyben is használják, nem árthat a testnek. Az elején nem kellett, leginkább a herbállal tapasztaltak miatt. Hét-nyolc hónapig nem is szívtam semmit, pedig itt minden drog megtalálható. A barátaim más drogokat is kipróbáltak, én viszont nem, mert a többitől félek. Aztán egyszer volt egy depressziósabb napom, gondoltam, miért ne próbálhatnám ki az itteni marihuánát. Egy spanglit egy hétig szívtam. Ellazított, ennyi akkor elég is volt.

De csak az elején volt így. Később eljutottam arra a szintre, hogy ötöt is elszívtam egy nap. Egyik függőségtől megszabadultam, de áttértem egy másikra.

A rendszeres marihuánahasználat miatt annyira sok érzés gyűlt össze bennem, hogy már nem tudtam mit csinálni velük, azt hittem, szétnyomnak belülről.

Egyik percben vidám voltam, a másikban már lehangolt. Annyira ingadozott a hangulatom, hogy sokszor nem tudtam elviselni. Belegondoltam, ha ez így megy még évekig, bekattanok. Nem a marihuánától, hanem az általa kiváltott érzelmektől.

A marihuánát könnyebben és gyorsabban elhagytam, mint a herbált. 2019-ben füveztem utoljára, azóta egyáltalán nem kívánom. Erőt vettem magamon, és leálltam vele, mert láttam, hogy néznek rám az emberek. Én belülről teljesen normálisnak éreztem magam, de a barátaim külső szemlélőként máshogy láttak. Amikor például leszoktam a herbálról, a környezetem nem hitte el, hogy már nem szívok. Bezártak egy burokba, felcímkéztek azzal, hogy én szívok.

A család, a barátok úgy néztek rám, mint egy drogosra. Nekem ez volt a legnehezebb, mert lefelé nyomott.

Hamar visszaeshettem volna, ha nem lettem volna elég erős. Rengeteget imádkoztam akkor, mert éreztem, hogy sok az, amit csinálok. Ima közben sírva is fakadtam, annyira szerettem volna leszokni. Tudtam, hogy ebből csak úgy jöhetek ki, ha bízom saját magamban és az erőmben. Elvesztettem a hitemet önmagamban – nem Istenben, önmagamban –, és ez irányított. De az ima segített és erőssé tett, sikerült lerombolnom a burkot, amelybe kerültem.

Többen mondták már, hogy nincs olyan, hogy én pszichológus és elvonókúra nélkül el tudtam hagyni ezeket a szereket. Pedig lehetséges. A herbálról sokkal nehezebben tudtam leszokni, de az segített, hogy arra figyeltem, csak az adott napon mondjak nemet a kísértésre. Nekem ez a módszer vált be, így sikerült megszabadulnom a függőségemtől.”                    

A herbál (más néven biofű, műfű, spice) a legelterjedtebb dizájnerdrog. Bár sokan a marihuánához hasonlítják, teljesen eltér tőle, ugyanis ez egy szintetikus és mérgező anyag (patkányméregből, csavarlazítóból, acetonból is készülhet). A jellemzően külföldről becsempészett szintetikus hatóanyagot valamilyen szerves oldószerrel hígítják fel, és azt szárított, önmagában hatástalan növényi törmelékre permetezik, majd hagyják megszáradni. A szagtalan, vegyszeralapú kábítószert cigarettába sodorva szívják el. Pontos vegyi összetétele nem ismert, ezért hatása kiszámíthatatlan testi és pszichés tüneteket okoz. A használata során súlyos fizikai rosszullét, hallucináció és halálfélelem is megjelenhet, továbbá nyugtató, szedáló hatással is bír, de a kiürülése során egyre jellemzőbb lesz az izgatottság, ingerlékenység. A Nemzeti Drog Fókuszpont 2020-as felmérése szerint hazánkban a szintetikus drogok közül a herbál a legnépszerűbb.