Élet nagycsaládos anyaként Piliske és Nagykőhavas lábainál – Csipke, blog és túrabakancs

Ha kiléptek a házból, mit láttok magatok körül?

A háromszéki medencében lakunk egy kis faluban, az erdő mellett. A kertből az egész medencét belátjuk, még a Nagykőhavast és a Bucsecs-hegység csúcsát is, ha szép az idő. Egy óra alatt ott tudunk lenni a hegy lábánál, ha túrázni akarunk. Ebbe a kilátásba szerettünk bele, amikor megvettük a telket. Nem ritka, hogy megfigyelhető innen a teljes félköríves szivárvány, de látjuk azt is, ahogy a felhők vándorolnak, meg ahogy esik az eső a távolban. Sokszor látunk őzeket, nyulakat, egy időben sok volt a bagoly és a mókus. Sajnos van medve és róka is, ez utóbbi igencsak megtizedelte a tyúkállományunkat.

Kezdettől fogva nagycsaládra vágytatok?

Ha valaki nekem tizennyolc évesen előrevetíti, hogy négygyerekes anyuka leszek, akkor valószínűleg vagy kinevetem, vagy nagyon csúnyán néztem volna, mert elképzelni sem tudtam ezt még akkor.

2010-ben kezdted írni a blogot. Mi késztetett rá, milyen lelki szükséglet hívta életre?

A most 13 éves fiunk születése volt az, amiért írni kezdtem. Bogi, az első gyermekünk akkor volt 9, és már nagyon régóta szerettünk volna még egy vagy két gyereket, de nem jöttek. Lelki válságban voltam akkoriban, egy nagyon nehéz periódusát éltem az életemnek. Apum beteg lett, folyamatosan jártunk vele orvostól orvosig, amíg egyszer csak meglett a diagnózis: vastagbéldaganat. Majd kivizsgálások, kezelések és műtét – kiderült, hogy nem egy jóindulatú daganat, hanem kifejezetten agresszív. A teljes figyelmemet ez kötötte le, nem arra fókuszáltam, hogy nekem gyerek kell. Talán ezért fogant meg épp akkoriban Tihamér. Boróka és Bulcsú pedig három év múlva érkeztek egyszerre, egyidőben...

Az írás volt az, amiben levezettem a napi feszültségeket, hiszen sokszor napokig csak gyerekek között voltam, felnőtt, idegen társaság nélkül. És elég hamar megtapasztaltam, hogy ha leírom, akkor máris könnyebb. 

Házi gyurmarecept (amit italporral kell színezni), kalácssütés, szánkózás, saját készítésű naptár, napfelkeltenézés, éneklés, levélmandala – ez csupa olyasmi, ami nálatok mindennapos tevékenység. Mintha kifogyhatatlan lenne a késztetés és az ötlet arra, hogy közösen alkotó jellegű tevékenységeket végezzetek. Tudatában vagy annak, hogy hatalmas mennyiségű szellemi töltetet adsz át a gyerekeidnek?

Sosem szerettem a céltalan lézengést, mindig igyekeztem kitölteni az időt valami hasznossal. Gyerekkoromban is azt láttam, hogy a nagyszüleim télen hasznos dolgokkal foglalkoztak – amikor nem volt munka kint, akkor kézimunkáztak, olvastak. Talán innen is a késztetés, hogy alkossunk. Én inkább azt tudom, hogy hálás vagyok a gyerekeimnek, mert nagyon sokat kaptam tőlük: sokkal nyitottabb lettem általuk, mertem közeledni mások felé, átértékelődött bennem sok minden. Ma már ki tudok lépni a dobozomból, az előítéletek másik oldalát is meg tudom vizsgálni, és rájöttem, hogy a világ nem csak fekete-fehér.

Az ünnepek, szertartások, hagyományok is nagy szerepet töltenek be az életetekben. Ez örökölt vagy újratanult érték? Tudatos megtartó erőt képvisel, vagy egyszerűen jólesik?

Tinédzserként kézzel-lábbal tiltakoztam minden ellen, ami hagyomány volt.

Aztán megszülettek a gyerekeim, s rájöttem, mennyire sokat jelent az ünnepek adta rendszer az életünkben, és az, hogy megismerjük a gyökereinket, hogy összekössük a múltat a jövővel.

Rengeteg csipkém van például a szekrényben, nagymamám horgolta, és bár nem tudom elképzelni őket a bútorokon, azért megtalálom a módját, hogy valahogy visszajöjjön hozzánk, és ott legyen velünk például egy képkeretben.

Kép

Kép: Finta Enikő

Nem derül ki a bejegyzésekből, hogy egy kisebbségben lévő népcsoport tagja írta őket. A román nyelv talán nem a kedvenc tantárgyatok, de semmi ellenérzést, fájdalmat, küzdelmet nem olvastam ki a sorokból, mintha ilyen nehézség nem is lenne az életetekben.

Nem drámaként élem meg, hogy magyar vagyok egy idegen nyelvű országban, talán mert beszélem a román nyelvet, és soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, otthon érzem magam itt. Mi egy magyar közösségben élünk, a gyerekeink magyar iskolákba járnak, magyar kulturális intézményeket látogatnak, szóval ez nem gond. Engem annyi érint, hogy látok a román nyelv tanítása kapcsán gondokat: szenvednek a gyerekek, mert anyanyelvi szinten kellene beszélniük azt a nyelvet, ami nekik idegen, és ezt elég korán el is várják tőlük.

„Beszélgettünk a tornácon, a gyerekek csak játszottak, locsoltak, nevettek – este meg éreztem: tökéletes volt! Csordultig vagyok ilyenkor, megérint egy zene, az együttlét meghittsége, a tudat, hogy jó helyen vagyok – gondolom erre is meg kell érni”, írod. Csodálatos ez a csendre, békére, szeretetre vágyódás, és annak képviselete a gyerekeken és a blogon keresztül a világ felé. Árad belőled, vagy céltudatosan hirdeted?

Vannak néha nehezebb időszakok is, mint mindenkinek, de vannak olyanok is, amikor érzi az ember, hogy minden tökéletes. Ez ilyen egyszerű.

A csend, az illatok, a látvány betölt, egy-egy túra után még napokig tele vagyok a látvánnyal, úgy érzem, ha ezt megtettem, mindenre képes vagyok.

Ha túrabakancsot látok, már szebb a világ, és felülnézetből mindig látszik a rend.

„Üvöltő vízesés és Sárvulkán, a földből feltörő gázok lökik maguk előtt a sarat, és bár az igazi vulkánhoz semmi köze, a kialakuló tölcsérek és a táj nagyon is a vulkánra hasonlít. A táj kopár: mintha megkeményedett volna a hullámzó sár. A buja természet után a kopár, holdbéli táj ráébreszt, mennyire aprók is vagyunk mi”, ezt is te írod. A blogod napló, amellyel dokumentálni szeretnéd a gyermekeid számára a gyerekkorukat? Ajándéknak szánod?

Igen, ez egyfajta dokumentáció, de hogy mikor adom oda nekik, még nem tudom. Talán valamikor, amikor lecsengett a kamaszkoruk. Addig várok vele.

„Életem során sokszor megtapasztaltam – legtöbbször nehéz élethelyzetben, amikor azt hittem, nincs tovább –, hogy mindig van mellettem Valaki, aki hitet ad, felemel (…) Persze emberek is – de minden alkalommal kaptam jelt, hogy ott van Ő – mindig! és vigyáz rám, nem engedi, hogy annál többet cipeljek, mint amennyit el is bírok. Volt, amikor órák hosszat róttam a várost, majd bementem az épp utamba kerülő templomba – és pontosan azt a választ kaptam, amit kerestem... Ő pontosan akkor jött, amikor a legnagyobb veszteség ért, és új értelmet adott az egésznek.” Te hogyan éled meg a hited?

Áprilisban meghalt Apum, májusban pozitív lett a terhességi tesztem. Istenhit? Igen, teljes mértékben hiszek abban, hogy van ott fenn valaki, aki mindent elrendez és igazgat. Ez az én igém: „Várva vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, /meghallotta kiáltásomat.” (Zsolt. 40.2.)

Soha nem kísértett meg a gondolat, hogy dolgozó anyuka légy?

Filológus vagyok, nyelvszakra jártam a főiskolára éppen a legzavarosabb időkben, a forradalom után, amiből sajnos az következett, hogy papírom nincsen róla. Pár évig tanítottam, aztán titkárnő voltam, utána beindult a saját vállalkozása a férjemnek, neki segítek. Pár év múlva kipróbálnám magam más területen is, amit inkább a magaménak érzek – de egyelőre egy teljes munkaidős állás nem lenne még jó. Érzem, hogy lassan közeleg a váltás, a gyerekek önállóan is intézik a saját dolgaikat, nincs már akkora szükségük rám. A blogom emlékké, feldolgozássá, számadássá alakul majd.