Egy társadalom, ahol megállt az idő

Az argentin síkság, azaz a pampák lovas marhapásztorai, a gauchók a természettel szimbiózisban élnek. Amellett, hogy lovakat szelídítenek, lovagolnak, és szarvasmarhákat terelnek, rodeóversenyeken vesznek részt, valamint kézzel készített hagyományos ruhákat viselnek. Szoros kapcsolatot ápolnak a földdel, hiszen meghatározza családjaik életét, megélhetését. 

A Calchaquí-völgyi gaucho közösségben a természetet tisztelő cowboyok és cowgirlök még mindig úgy vágtatnak lóháton, mintha száz évvel ezelőtt megállt volna az idő. Ebben a környezetben egy tinédzserlány Guada elszántan küzd, hogy elismerjék a férfiak uralta lovas rodeók világában. 

Lehet-e egy lányból gauchó?

Először akkor találkozunk vele, amikor tanára felelősségre vonja az iskolában, miért nem visel egyenruhát. „Én gaucho vagyok, így öltözködöm” – válaszolja a diáklány, aki csak a saját kényelmes ruháiban érzi jól magát. A női gauchók ritkák. A 17 éves Guadát le akarják beszélni a nagy álmáról, mondván, előfordulhat, hogy a nagy fizikai igénybevétel, és a sérülések miatt nem lehet majd gyermeke. 

Guada azonban kijelenti, ő nem anyának készül, egy vágya van: hogy gauchóként bizonyíthasson.

A dokumentumfilm azonban nemcsak a fiatal lányról szól, hanem az egész közösségről. Minden generációnak megvan a maga szerepe, legyen szó a helyi rádiós műsorvezetőről, a marhacsordákat terelő fiatalokról vagy a tapasztalt vénekről. 

A gauchók társadalma elöregszik, a térség fiataljainak jó része már másfajta életet él, az utódlás kérdése aggasztja is az időseket. Ugyanakkor azokban a családokban, ahol tartják a hagyományokat, az apák tanítják gyermekeiket arra, mit is kell tudnia egy gauchónak. Az egyik pillanatban azt láthatjuk, ahogy a családfő megmutatja a fiának, hogyan kell megélezni a kést, milyen fegyverrel kell elejteni egy vaddisznót, a másikban pedig a helyi boltban mappát és hegyezőt vásárolnak, hiszen kezdődik az iskola. 

Hitükben a kereszténység ősi hiedelmekkel keveredik ezen a vidéken, ahol a vallásosság az élet alapvető része. Miközben mormolják az Üdvözlégy Máriát, és keresztet vetnek, Földanyához is imádkoznak. 

Kép

Képkocka a filmből

Július végétől látható a mozikban

A film nem ítélkezik, hanem egy az európai ember számára ismeretlen, de mégis csodálatos világot tár elénk. Lassú snittekkel, gyönyörű, festményszerű képekkel dolgozik. Bepillantást nyerünk emberi történetekbe, ezáltal a kihalófélben lévő gaucho társadalomba.

A rendezőknek sikerült felvenniük egy-egy mélyebb beszélgetést is: például amikor a közösség nagy öregje a falu papjával az elmúlásról beszélget, egy házaspár egy elhullott tehén miatt kesereg, vagy Guada megkérdezi az édesapját, büszke-e rá.  

Ezek a dialógusok azonban néhol szerkesztettnek tűnnek, nézőként felvetődik bennünk: valóban dokumentumfilmet nézünk? Tényleg rendezői instrukciók nélkül készültek ezek a jelenetek? 

Akárhogy is, a Gaucho Gaucho igazán különleges alkotás, amely július 31-től látható a magyar mozikban. A film a Sundance Filmfesztiválon a Zsűri Különdíját, a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál pedig a közönségdíjat nyerte el.

Kép

Képkocka a filmből

A világ legnagyobb maté tea fogyasztói

A filmben látható jelenetekben egy valami szinte mindig közös: az asztal közepén lévő ital, amiből felváltva szürcsölnek a szereplők.

A yerba maté (ejtsd zserba) vagy maté tea, egy Dél-Amerikából származó főzet, amit a matéfa szárított leveleiből készítenek. Ez a Dél-Amerikában honos örökzöld növény karcsú, 5–6 méter magas, csoportokban nő. A 10–16 cm hosszú, bőrszerű, csipkés vagy fűrészelt szélű leveleit parázs felett megszárítják (ritkábban forró vízbe merítik), majd felaprítják. A maté elnevezés a kecsua mati szóból ered, amely poharat vagy egyéb ivóalkalmatosságot jelent, és ami később a maté ivására használt lopótök népies elnevezéseként terjedt el.

Milyen hatása van? 

A benne lévő természetes koffein és kaffetannin (kávécsersav) miatt élénkít, teobromin tartalma miatt javítja a hangulatot, az enyhén nyugtató teofillin ellazít, míg a benne lévő antioxidánsoknak köszönhetően immunerősítő, tisztító, emésztésjavító és étvágycsökkentő hatása is van. 

70–80 °C-os vízzel, a maténak hívott kis lopótökből vagy fából készült pohárból szívják fel a főzetet, a bombilla (az l betűt zs-nek kell ejteni), vagyis egy fém szívószál segítségével.

Argentína a világ legnagyobb matétea-fogyasztója. Ott szinte nemzeti ital, minden korosztály issza, akár naponta többször is. Uruguayban, Paraguayban, Dél-Brazíliában is népszerű. Ehhez hasonló, de hidegen fogyasztott ital a tereré, ami Paraguayban a legkedveltebb.

Indiánoktól a jezsuitákig 

A yerba maté a guaraní indiánok kultúrájában kultikus, rituális szereppel bírt, valamint gyakran használták fizetőeszközként más törzsekkel folytatott cserekereskedelem során. Úgy tartották, hogy miután az istenek befejezték a világ teremtését, mind összegyűltek, és maté teát ittak. Egy legenda szerint a yerba matét Tup, a jó isten adta az embereknek, hogy segítse őket. Ezért az „istenek italának” nevezték.

Elkészítését a guaraní indiánoktól tanulták el a spanyol és portugál gyarmatosítók. Az első hittérítő jezsuiták kezdetben tiltották a fogyasztását, mert az ördögtől valónak tartották, de a későbbiekben elfogadottá vált, és másnaposság, egyes mérgezések és skorbut kezelésére használták, majd idővel engedélyt kaptak a termesztésére, és kereskedni kezdtek vele. 

A 18. század közepére a yerba maté fogyasztása a dél-amerikai társadalom minden rétegében elterjedtté vált. Miután kiűzték a jezsuitákat, a termőföldeket visszahódította az őserdő, és csak a 20. század elején élesztették újra a termesztést. Így hódította meg aztán az egész kontinenst, majd vált világszerte ismertté. 

Ferenc pápa és Messi itala

A filmet a sajtóvetítésen láttuk, ami után Humayer Dávid, közismert nevén Mate Manus tartott kóstolót. Dávid saját bevallása szerint Ronaldinho óta nagy Barcelona-szurkoló, és annak idején felfigyelt rá, hogy kedvenc futballistái, például Lionel Messi vagy Luis Suárez is matéznak – meccsek előtt, de otthon is. 

Ő maga 2019. karácsonyán kóstolta meg először a hagyományos matét, majd elkezdett kutatni a különleges ital után. Évek óta népszerűsíti itthon a maté teát, szenvedélyére azóta vállalkozást is épített. 

Az Argentin Nagykövetség az „Amigo de Argentina" (Argentína Barátja) díjjal tüntette ki Budapesten, tavaly decemberben pedig egy hónapot töltött az argentin yerba matéföldeken, hogy még jobban elmélyítse tudását. 

Honlapján hangsúlyozza, az „istenek itala” többek közt önbizalomnövelő, egészséges kávéalternatíva, a rákos sejtek elleni harcos és a csokoládénál is jobb hangulatjavító. 

Nemcsak a dél-amerikai sztárfocisták fogyasztják, de Ferenc pápa kedvenc itala is a maté tea volt. Ha a pápamobillal közlekedett, és valaki a tömegből feltartott egy matét, megkérte, hogy vigyék oda neki, és megitta. Amikor megkérdezték az egykori egyházfőt, nem fél-e, hogy megmérgezik, azt felelte, nem, hiszen a maté bizalmi dolog.

Valóban, a maté teát mindig közösen isszák. Több ember egy bombillát használ, amihez kézzel nem szabad hozzányúlni, hiszen akkor felkeveredik a benne lévő sűrű főzet. Argentínában egyedül a házigazda érhet hozzá a szívószálhoz. Egyszer rakják bele a növényt a pohárba, majd ezt akár 15-ször is felöntik forró vízzel, és csak utána cserélik a teafüvet.

A matézás nekünk, európaiaknak kissé szokatlan lehet, leginkább a közös szívószál miatt, illetve azért is, mert a hagyományos matézás a kávézásnál jóval hosszabb, elnyújtottabb tevékenység. Egy liter maté tea nagyjából 2–3 eszpresszónak felel meg, viszont jóval összetettebb hatása van, mint a kávénak.

Egy búvár ifjúsága

Cousteau 1910-ben született francia földön, Bordeaux közelében, Saint-André-de-Cubzac faluban Daniel Cousteau ügyvéd második gyermekeként. Már kisfiúként megszerette a tengert, sokat időzött a parton, gyorsan és jól megtanult úszni, másik nagy vágya az volt, hogy repülhessen. Bordeaux-ban volt diák, saját bevallása szerint csapnivaló tanuló. Hosszabb időt Amerikában töltött, ott adta a fejét először búvárkodásra. Érettségi után Toulonban, a Francia Tengerészeti Akadémiáján tanult tovább, egyszerre ábrándozott a hajózásról és a repülésről, utóbbiról azonban súlyos autóbalesete után le kellett mondania, így a búvárkodás megszállottjává vált.

A harmincas évek derekától a Condorcet csatahajón teljesített szolgálatot Toulonban. Ekkor kezdett hozzá a víz alá merülést biztonságosabbá tevő kutatásaihoz, megszervezte a flotta kötelékében a Víz Alatti Tanulmányi és Kutatócsoportot. 

Munkájának az adott lendületet, hogy egyik barátjától kapott egy gyöngyhalászok által használt szemüveget, láthatóvá téve számára a vizek mélyének szépségét. Ebből született meg a modern búvárszemüveg ötlete, amely nélkülözhetetlen eszköze lett a víz alatti munkavégzésnek. 

Ezekben az években nősült először, házasságából rövidesen két fiú, Jean-Michel és Philippe született, utóbbi a munkatársa lett víz alatti kutatásaiban, ám alig negyven esztendősen, 1979-ben hidroplánbalesetben meghalt. 

Cousteau ötvenéves volt, amikor megözvegyült, elvette korábbi barátnőjét, akitől akkor már egy lánya és egy fia is született. Mint tengerésztiszt a háború előtt tagja volt a flotta információs szolgálatának, amelynek képviselőjeként több tengeren is megfordult, járt Sanghajban és a Szovjetunióban is. Az 1940-es, úgynevezett „furcsa háborúban” elszenvedett francia vereség, a flotta internálása majd Észak-Afrikába menekítése idején is szolgálatban maradt, de folytatta a víz alá merüléssel kapcsolatos kutatásait is. A flotta részleges leszerelésével párhuzamosan egy időre vidékre, egy szavojai kisvárosba költözött, bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, ám amint tehette, visszatért a flottához és a tengerhez. 

A „vízi tüdő”

Egy barátjával közösen ekkor készítette el első, Hajótörés című filmjét, közben pedig lázasan dolgozott egy olyan búvárkészülék kidolgozásán, amely lehetőséget kínált a hosszabb víz alatti tartózkodásra és munkára, filmezésre és a búvárnak a korábbinál szabadabb mozgására. Azt vallotta, hogy „a tenger, ha egyszer elvarázsolja az embert, örökre a csodák hálójában tartja”. A háború éveiben jutott jelentős eredményekre a hadi, de tudományos szempontból is jelentős búvármerülések technikai hátterének megteremtésében. 

Kép

Cousteau a mélyben – Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Olyan légzőkészüléket fejlesztett ki, amely a mai napig is használt, nyitott rendszerű búvárfelszerelés elődje volt. Emellett a saját magán végzett oxigénmérgezéses és nitrogénnarkózisos kísérleteivel igyekezett meghatározni a biztonságos merülés határát is. Egy mérnök barátja segítségével egy sűrített levegőjű búvárkészüléket tervezett, amellyel merülési rekordokat állított fel. 

A „vízi tüdő” néven is ismert készülékkel 1943-ban Cousteau hatvan méter mélyre merült le anélkül, hogy bármilyen káros utóhatást tapasztalt volna, és első víz alatti filmfelvételei is ekkor készültek. 

A vízi tüdő nehéz felszerelés, zárt sisak, lélegeztető kábel és ólomtalpú csizma nélkül is lehetővé tette a merülést és a huzamos víz alatti tartózkodást, ezzel tömegek számára is lehetővé téve a több tízméteres merülést. 

Ez az élmény magát az ekkor már csak „a kapitány” néven emlegetett Cousteau-t is megbabonázta, vallomása szerint „a víz alatt az volt az érzésem, mintha minden pillantásommal egy tiltott világot loptam volna meg”. Az általa kifejlesztett eszköz és technika a háború végétől jó szolgálatot tett a tenger alatti mentésben és a vízi aknák felkutatásában, de alkalmas eszköznek bizonyult régóta a tenger mélyén pihenő hajóroncsok felkutatásában is. Nagy feltűnést keltett, amikor 1947-ben egy Tunisz partjai előtt elsüllyedt antik hajóroncsot sikerült feltárnia és lefilmeznie, a későbbi évtizedekben pedig Marseilles előtt egy ókori borszállító hajót, a XVII. századi francia La Thérèse sorhajót és az Égei-tengeren a Titanic testvérhajóját, az I. világháború idején elsüllyedt Britannic-ot járta be búváraival.

Az első „tengeri bolha”

Idővel világossá vált számára az is, hogy a helye nem a flottánál, hanem a tenger mélyének kutatásában van, míg „sokan támadják a tengert, én szeretkezem vele” – ismerte fel. Ezt belátva 1949-ben korvettkapitányi (őrnagyi) rangban leszerelt a haditengerészettől, hogy a tenger titkainak felkutatásának szentelhesse magát. A következő évben, immár civilként megalapította a Francia Oceanográfiai Mozgalmat, és mecénási segítséggel megszerezett egy aknaszedő hajót. 

A Calypsót 1942-ben építették az USA-ban, és jelentős átalakítását követően vált jól felszerelt óceánkutató hajóvá. Ezzel három évvel később indult első nagyobb kutatóútjára, amelynek célja a Vörös-tenger mélyének feltárása volt, ezt pedig számos további utazás követte a világtengereken. Nem hagyott fel a technikai fejlesztésekkel sem: Denise néven „merülő csészealjat” fejlesztett ki Jean Mollard fejlesztőmérnökkel közösen. 

Ez volt az első víz alatti jármű a világon, amelyet kifejezetten a tudományos kutatás céljára alkottak meg. 

A merüléseket 1959-től kezdték meg vele háromszázötven méteres mélységig, és a berendezés négy vagy öt óra tartózkodást tett lehetővé. Néhány évvel később ezt a technológiát továbbfejlesztették, és két új búvárcsészealjat bocsátottak vízre, találóan tengeri bolháknak nevezve el azokat. Ezek a berendezések már ötszáz méteres mélységig tették lehetővé a tenger kutatását. 

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Egy kíváncsi ember

Eredményeit elismerve 1957-ben Cousteau-t, akit ekkor már világszerte csak Cousteau kapitányként emlegettek, megválasztották a Monacói Oceanográfiai Múzeum igazgatójává, és ezt a tisztségét három évtizeden keresztül megtartotta. Bár tudományos végzettséget sohasem szerzett, meghívta tagjai sorába a Francia Akadémia, amire ő maga így reagált: „Mi is az a tudós? Egy kíváncsi ember, aki egy kulcslyukon, a természet kulcslyukán keresztül nézi, és próbálja megtudni, mi történik.” 

Megkapta a legmagasabb francia állami kitüntetést, A csend világa című filmje három Oscar-díjat kapott, népszerű ismeretterjesztő filmek és egész sorozatok kerültek ki műhelyéből.

A tengeri környezet megóvása érdekében fiaival közösen alapította meg a Cousteau Társaságot, amely mára sok százezer tagot számlál, és szenvedélyes harcot folytat a tengerek, óceánok vizének és élővilágának megóvásáért. Lelkes környezetvédőként Cousteau azt vallotta, hogy „a történelem nagy részében az embernek a természet ellen kellett harcolnia a túlélésért, ebben a században kezd rájönni, hogy a túlélés érdekében meg kell védenie azt”. 

Egy szabad ember

Egész életében az a meggyőződés mozgatta, hogy „az ember születésénél fogva a gravitáció súlyát hordozza a vállán. A földhöz van rögzítve. De az embernek csak le kell süllyednie a felszín alá, és máris szabad.” Tengeri expedíciói mellett a világ fontosabb folyóvizeit is felkereste: filmezett Amerikában a Szent Lőrinc-folyón és a Nagy-tavaknál, kutatta a Nílus és az Amazonas vízrendszerét, egy alkalommal a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig a Dunán is végighajózott annak élővilágát, ökológiai állapotát kutatva. 

Egész sor könyvet adott közre, részben filmjei forgatókönyveinek változataként, amelyek hírnevét tovább öregbítették. Már idős ember volt, amikor felkérték az ENSZ környezeti és fejlődési ügyekben illetékes tanácsadójává, konferenciákon emelte fel a szavát a környezetrombolás, különösen a természetes vizek szennyezése ellen.

Élete alkonya azonban még egy csapást tartogatott a számára: 1996-ban a szinte már élete jelképének számító kutatóhajó, a Calypso egy ütközés következtében a szingapúri kikötőben elsüllyedt. 

Cousteau a Calypsót kiemeltette és hazavontatta Franciaországba, rendbe hozatta, de már nem szállhatott vízre vele, mivel 1997-ben párizsi otthonában szívrohamban elhunyt. A párizsi Notre-Dame-székesegyházban Jacques Chirac elnök és számos közéleti személyiség jelenlétében Jean-Marie Lustiger bíboros, Párizs érseke búcsúztatta, majd Saint-André-de-Cubzac temetőjében, a családi parcellában temették el. 

Életéről, életművéről több könyv is megjelent, alakjáról egész estés film készült, tevékenységét pedig legidősebb unokája, Fabien Cousteau folytatta, aki egy teljes hónapot töltött el egy maga tervezte tenger alatti laboratóriumban Florida közelében, később pedig Proteus néven olyan mélytengeri kutatóállomást tervezett, amely hosszú hónapokra teszi lehetővé a tenger mélyének, a csend világának megfigyelését. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az első írásos emlék szerint már 1371-ben is létező Donji Vinjanit nem kímélte a történelem: a helység török, velencei, francia és osztrák fennhatóság alatt is állt, de a délszláv háború is megtépázta. Az egyre fogyó népességű falu régóta szegénységgel küzd, ide született 1993-ban Ante Rebić, akinek hétéves korában Ivan nevű legjobb gyerekkori barátja adott először labdát a kezébe – vagyis gurított a lábához. Akkor még 15 gyerek játszott 15 ellen a helyi fociedzésen, mind a kitörés lehetőségét látták a labdarúgásban. A legsikeresebb közülük Rebić lett, aki elmondása szerint rendőrnek állt volna, ha a sportkarrier nem jön össze.

Azt azonban megfogadta: ha egy nap profi futballistává válik, visszaad valamit abból, amit Donji Vinjani településtől gyerekként kapott.

Ante Rebić nemzetközi karrierje Horvátországból Németországon és Törökországon át Olaszországig vezetett, ahol a közelmúltig a Lecce futballistájának vallhatta magát, jelenleg új csapatot keres. Közben hazája válogatottját 2013-tól 2021-ig szolgálta, részese volt a horvát futballtörténelem legnagyobb nemzetközi sikerének, a 2018-as világbajnoki ezüstéremnek is. A profiként keresett pénzét gyakran fordította jótékony célra, ám sohasem verte nagydobra a karitatív tetteit. „Kiváló srác, rendkívül becsületes, amikor hazajön, mindig mindenkihez odamegy. Pár hónappal ezelőtt 60 labdát és egyéb felszerelést ajándékozott a klubunknak” – mesélte róla korábban Branislav Škeva, Donji Vinjani futballcsapatának klubigazgatója.

2019-ben egy horvát lap a helyi plébánostól tudta meg, hogy Ante Rebić saját elhatározásból új harangot adományozott szülőfaluja Sveta Kata (Szent Kata) nevű kápolnájának. Josip atya nem ismerte személyesen Rebićet, csak a családját, de rendkívül hálás volt a felajánlásért. A sportoló azonban nem szeretett volna felhajtást, médianyilvánosságot, így nem reklámozta a templom segítését. „A hírnév és a pénz nem változtatta meg, mindig ugyanaz a srác maradt” – mondta róla egy másik horvát újságnak a helyi Lucice étterem egyik alkalmazottja.

Rebić később sem fukarkodott: 2021 februárjában például 10 ezer eurót adományozott egy gyermekrehabilitációs és oktatási intézménynek a horvátországi Slavonski Brod városában.

A támogatás célja annak az épületbővítésnek a folytatása volt autista és fejlődési nehézséggel élő gyermekek számára, amely projekt pénzhiány miatt épp elakadt. A központ ma több mint 220 gyermek életét teszi könnyebbé terápiás, oktatási és napközis jellegű szolgáltatásaival.

Kép

Fotó forrása: Wikipédia

Érdekes, hogy a Rebo becenevű labdarúgót a pályán sokan egyfajta vad stílussal azonosítják, ami az ő olvasatában inkább erőt, céltudatosságot jelent. Enélkül soha nem juthatott volna el a pásztortanyák, szőlőskertek, falusi templomok árnyékából a világ legnagyobb stadionjaiba, többek közt az AC Milanéba, ahol 2020 és 2023 között a legnagyobb klubsikereit jegyezte. Milanóban is a munkabírása, az önfeláldozása miatt lett az olaszok közönségkedvence. Edzői rendre kiemelték róla: nem könnyű vele, mert szókimondó, és nem tűri az igazságtalanságot. Ám úgy tartják, aki megérti, az hűséges, szenvedélyes embert ismerhet meg a személyében. 

„Amikor tiszteletet és megbecsülést érzek valaki részéről, akkor ugyanazt a tiszteletet adom meg, sőt még sokkal többet. Ugyanígy, ha valaki nem értékel engem, akkor én is így teszek. Nem vagyok képmutató – jellemezte magát egy interjúban. – Két Rebić van. A magánéletben nagyon nyugodt vagyok, kissé zárkózott, nem szeretem, ha az emberek túl sokat beszélnek rólam. A pályára egy másik Ante fut ki, aki nagyon irritáló az ellenfeleknek” – tette hozzá.

Ritkamód megnyílt ebben a beszélgetésben, még azt is elárulta, hogy szabadidejében előszeretettel látogat vissza Imotski városába – amelyhez közigazgatásilag a szülőfaluja is tartozik. Onnan aztán elemózsiával felpakolva túrázik a hegyekbe, erdőkbe, ahol még térerő sincsen. Az Instagramon ritkán pózol menő autókkal, mint más sztársportolók. Pedig:

„Szeretem az autókat, de nem akarok klasszikus futballista lenni. Nem akarom, hogy az emberek a Ferrarit vagy a Porschét lássák, és ne a lényeget” – vallotta a szemléletéről.

S hogy miként váltotta be gyermekkori ígéretét? Legalább 500 ember életét varázsolta egy csapásra könnyebbé, amikor személyes vagyonából egyik napról a másikra kifizette Donji Vinjani összes lakosának minden fennálló adósságát és hitelét. Ez esetben sem kampányból vagy PR-céllal jótékonykodott, a sajtót sem értesítette az akcióról. A falubeliek is csak akkor tudták meg, hogy ki áll a dolog mögött, amikor a bankok hivatalosan lezárták az ügyeiket. Amikor az okokról érdeklődtek nála, csak ennyit felelt: „Nem felejtem el, honnan jöttem.”

És ez még nem minden. A friss hírek szerint a horvát labdarúgó szűkebb pátriájában egy új óvoda építését is finanszírozza, amely autizmus spektrumzavarral élő gyermekeknek biztosít majd speciális lehetőségeket: koragyermekkori nevelést, terápiás támogatást és befogadást. „Ez nem jótékonyság, hanem elkötelezettség” – méltatta egy helyi tisztviselő Ante Rebić mély kapcsolódását gyökereihez. Szülőfalujában többre tartják a tetteit, mintha aranylabdát nyert volna, hisz igazi csapatemberként nem egyéni trófeákat, hanem embereket emel a magasba.

Egy szülő se essen kétségbe, ha bizonyítványosztó ünnepségről a gyerek nem egyből a könyvespolchoz szalad, hogy a tanév végeztével összeállítsa a nyári olvasmánylistáját. Az is teljesen természetes, ha a kötelező olvasmányok is váratnak magukra egy-két hetet, hiszen valljuk be, egy hosszú tanév végén bőven van mit kipihenni még a legpallérozottabb elméjű kisdiáknak is.

No, de mikor kezdhetünk el igazán aggódni? Ideális esetben soha, hiszen egy kétségbeesett szülő aligha hozza meg a kedvet egy-egy nyári olvasmányhoz. Azonban jól célzott trükkökkel, gondosan megválogatott eszközökkel a legmozgékonyabb gyerekek figyelmét is lekötheti egy-egy jó ifjúsági regény!

A nyári szünet alatt szerzett olvasmányélmények fontosabb szerepet töltenek be, mint gondolnánk, különösen a kisiskolások szövegértési és kognitív készségeinek fejlesztését illetően. 

Ebben az életkorban azért is ajánlatos az iskola végeztével is közel maradni az életkornak megfelelő szövegekhez, mert a rendszeres olvasás segít fenntartani a tanév során megszerzett szókincset, olvasástechnikai tudást és szövegértési képességet, továbbá ezáltal érthetők meg legjobban a nyelvi működések, struktúrák.

Jóllehet, mindez már-már közhely, amelyekre a lelkiismeretes tanárok is felhívják a figyelmet minden szünidő kezdetén, azonban a rendszeres olvasás jó néhány olyan területet is fejleszt, amikről csak ritkán esik szó. Ilyen például a memória és a munkamemória fejlesztése, a figyelem és a koncentrációs képesség erősítése, ami az iskolai teljesítmény egyik kulcsa. 

A reál tantárgyak mellett az olvasás fejleszti leghatékonyabban az ok-okozati összefüggésrendszerek megértésének képességét, a logikus gondolkodást és a problémamegoldást is. Nem elhanyagolható az olvasásnak a kauzális és absztrakt gondolkodásra gyakorolt hatása sem: az olvasott történeteken keresztül a gyerekek fokozatosan elkezdik megérteni az elvontabb fogalmakat és erkölcsi dilemmákat, ami hozzájárul olyan képességek fejlődéséhez, mint az empátia, az igazságosság vagy a szabályok értelmezése.

A legújabb kutatások arra is ráerősítettek, hogy az olvasás a szociális készségeket és az önismeretet is fejleszti. 

Az olvasás során ugyanis az agyunk úgy működik, mint bármilyen más társas helyzetben is reagálna. Ez annyit tesz, hogy minden elképzelt, értelmezett, megértett szituációra olvasás közben olyan érzelmi reakciókat adunk, amilyet valós társas szituációkban is adnánk. A változatos olvasmányélmények pedig gyakran szimulátorként működnek, ugyanis érzelmileg biztonságos közegben lehet átélni különböző veszteségeket, konfliktusokat, örömöket. Így tehát az esztétikai élmények mellett praktikus előnye is van az irodalomnak.

Ettől függetlenül a legtudatosabb gyereket is nehéz lehet olyan érvekkel olvasásra bírni, hogy: „Olvass, kisfiam, mert az jót tesz a metakognitív fejlődésednek!” Így tehát mindenféle szócsatározások előtt érdemes lehet megkeresni a probléma forrását, és feltenni a nagy kérdést: vajon miért nem olvas a gyerek?

Bár ennek számtalan kiváltó oka lehet, mégis egészen gyakori magyarázat, hogy valójában még nem volt igazán jó olvasmányélménye, ami különösen igaz lehet azokban az esetekben, amikor a kisdiákok először a kötelező olvasmányokon keresztül találkoznak az irodalommal. Ennek persze nem kell törvényszerűen rossz élménynek lennie, azonban nagy hátrány, hogy ezek az olvasmányok központilag vannak válogatva, s gyakran nem igazodnak sem a gyerekek nyelvi szintjéhez, sem az érdeklődési körükhöz. Márpedig egy közepesen unalmasnak ígérkező köteten átverekedni magunkat nem feltétlenül jó élmény, különösen akkor, ha a nyelvi szint jóval az életkor fölé van lőve, így gyakran az értő olvasás sikerélménye sem adatik meg.

Ez persze nem jelenti rögtön azt, hogy félre kellene dobni az Egri csillagokat – sokkal inkább pihentetni érdemes egy rövid időre. 

Ez elsősorban azért szükséges, mert a több száz évvel ezelőtt írt szöveg ma már nyelvileg elidegenült, így a török jövevényszavaktól és archaikus kifejezésektől hemzsegő regény nem biztos, hogy a legnagyobb sikerélményt adja majd a legkisebb olvasóknak. Az első igazán jó, meghatározó olvasmányélmények után a gyerekek nyelvi fejlődéséhez igazodva bátran neki lehet veselkedni az Egri csillagoknak is, hiszen akkor már nem egy kötelező elem lesz a listán, hanem egy kihívás, egy olyan szöveg, ami bár nehezebb, mégis fel lehet nőni hozzá!

Hogyan tovább?

Az egyik első lépés tehát a házi olvasmányokkal szembeni kötelezettségérzet feloldása és a szabad választás lehetőségének felkínálása. Erre azonban lehetőséget kell teremteni, ugyanis az ágytól a könyvespolcig tartó út során lehet, nem gyűlik elég motiváció ahhoz, hogy a PlayStation helyét leváltsa egy jó könyv.

Egy könyvesboltba vagy könyvtárba ellátogatva azonban hamar szembesülhetünk a kínálat széles választékával, ami a kortársaktól kezdve a klasszikusokig, a kalandregényektől a pöttyös könyvekig kínál alternatívát minden olvasni vágyó számára. A teljesség igénye nélkül fontos megemlíteni a kortárs szerzőket – mint például Balázsy Panna, Bálint Ágnes, Berg Judit, Bogáti Péter, Bosnyák Viktória, Böszörményi Gyula, Dóka Péter, Fiala Borcsa, Finy Petra, Gimesi Dóra, Lackfi János, Mikó Csaba, Nógrádi Gábor, Ruff Orsolya, Varró Dániel vagy Zágoni Balázs –, akik kivétel nélkül minőségi gyerekirodalmat írnak. 

A kortárs irodalom tehát a legfiatalabb olvasók esetében sem elhanyagolható, hiszen mind tartalmilag, mind nyelvileg ezek a regények tükrözik vissza leginkább a saját világukat. 

Első körben ezek jelenthetik a komfortzónás olvasmányélményeket, sikerélményeket, és arra is rávilágítnak, hogy az irodalom nem holmi antik, múlt századokban létező hagyomány, hanem ma is virágzó, sokszínű, reflektált művészeti ág. 

A kortárs szerzők elérhetősége, az író-olvasó találkozók és felolvasóestek azt is megmutathatják, hogy az olvasásnak nem kell szükségszerűen magányos tevékenységnek lennie, hiszen egy jó könyv bármikor lehet társasági élmény vagy esemény alapja.

Végül, de nem utolsósorban, mint az élet megannyi terültén, itt is érvényesül a példamutatás fontossága. Egy közös olvasási rutin kialakítása ugyanis többet segít, mint gondolnánk, hiszen a közös élmény és az együtt töltött idő minden szokás kialakításánál fontos támpont a gyerekek életében.

Ugyanakkor itt is fontos a mértékletesség. A nyári szünet nem csak arra való, hogy könyvtárakon rágjuk át magunkat, hiszen a gyermeki fejlődéshez és tapasztalatszerzéshez éppúgy szükséges a játék, a természetben töltött idő, a táborozások, a társasági élmények, a baráti beszélgetések. Az olvasás csak ezekkel együtt, egyensúlyban kaphat helyet: egyik sem zárja ki a másikat, sőt kölcsönösen erősítik egymást.

1. Ezek közül az egyik legzavaróbb az emberi beszéd hangereje. Szinte minden reggel arra ébredek, hogy a házunk előtti úton sétáló szomszédaim kivesézik a magánéletüket. Az egy asztalnál ülők gyakran úgy beszélnek egymással, hogy az étterem túlsó végén is hallani mindent. Tudom, hogy ez otthon is előfordul, de ami ott kivétel, itt főszabály, aminek eredményeképp a saját társaságomat vagy magamat hallom a legkevésbé – ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy egy átlagos étteremben termenként legalább 3–5, de akár 10 (!) képernyőről is folyamatosan megy a sportközvetítés vagy a hírek, olykor akár felhangosítva is. 

2. A „túl sok” téma része az étkezés – nemcsak a hatalmas mennyiségek, hanem az elképesztő cukor- és zsírtartalom miatt. Az elhízás súlyos problémája külön cikket érdemelne, én csak néhány példát hozok. 

Egy ismerős amerikai magyar édesanya szerint minden amerikai recept ajánlott cukormennyiségének legfeljebb felét érdemes használni.

Emlékszem, amikor először önkénteskedtem egy használtruha-vásáron, és szortírozás közben olyan ruhaméreteket láttam, amiket korábban sosem (például 5XL), és akkora pólókat és nadrágokat, hogy az egész családom belefért volna. 

3. Az épületek, utcák, autók mérete (is) minimum másfélszer akkora, mint otthon, de ezt idővel megszoktam. Amire viszont ma is rácsodálkozom, azok a földrajzi távolságok. New Jersey az egyik legsűrűbben lakott tagállam, ahol a Texasból ide költöző magyar barátainknak minden szűkösnek tűnt – őket csak akkor értettem meg, amikor eljutottam olyan távolabbi államokba, ahol vezetés közben többször javasolta a navigáció, hogy 75, 100 vagy akár 150 mérföldön keresztül „tartson egyenesen”. 

A hatalmas távolságokkal két nagy gond van: egyrészt a nagyvárosokon kívül sok helyen nincs semmilyen helyi vagy helyközi tömegközlekedés, másrészt rendkívül megnehezítik a személyes kapcsolattartást. És akkor még nem említettem a más államokban lévő munkahelyeket, az ország másik végében élő rokonokat, barátokat, valamint a rengeteg, gyakran végzetes balesetet… 

Utóbbiban sajnos New Jersey állam országos szinten vezet – ezt nemcsak a helyi KRESZ-szabályokban olvastam, hanem helyiektől is hallottam, akik megnyugtattak: nem én vagyok az egyetlen, aki nem vagy csak nehezen tudja megszokni az itteni vezetési stílust. 

Az első óceánparti utazásunk legalább annyira élénken megmaradó emléke a kétszer nyolcsávosra (!) szélesedő, mégis zsúfolt autópálya, a belső sávokban haladó, akár bukósisak és védőruha nélküli őrült motorosok, vagy az egyszerre négy-öt sávot is jelzés nélkül váltó, a letérés mellett hirtelen döntő autósok sokkoló látványa, mint maga a vízpart.

4. Az amerikai iskolarendszer legfontosabb jellemzőiről, a magyarhoz képesti legfeltűnőbb különbségeiről már beszámoltam– igaz, azt csak egy kisváros három iskolájának szemszögéből tehettem, így sokkoló élményekről, hála Istennek, nem tudok nyilatkozni. A rendőrautók és rendőrök látványa az iskolaépületek környékén viszont ma is összeugrasztja a gyomrom, és a heti rendszerességű iskolai próbariadó is egyszerre felkavaró és megnyugtató rutin. 

5. Sosem fogom megszokni az öltözködést és a folyamatos, nyitott szájú rágózást. Az ünnepségeken rendszeresen megjelenő tankerületi igazgató mindig rágózik, ahogy a zenekari koncerteken a zenetanár-karmesternő is. A szülők egy része ugyan „rendesen” felöltözik ezekre az alkalmakra, a többség viszont nem. 

A műanyag papucsok és a melegítők (sweatpants) viselése teljesen általános az iskolákban (ahol egyébként részletesen szabályozzák az öltözéket, például tilos a nyitott szandál, a crocs mégis megengedett...), de előfordul színházakban, sőt templomokban is, és jóval gyakrabban, mint amihez Budapesten hozzászoktunk. A színházról jut eszembe: mindig nehezen viseltem, ha a moziban egy drámai jelenetnél csipszes zacskóval zörögnek, de teljesen ledöbbentem azon, hogy itt egy színházi előadás során is simán megteszik, például egy jégkockákkal teli itallal. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

6. A „túl sok” témakör könnyen megszokható, elfogadható tartományába illik még a nemzeti jelképek elterjedt használata, a házak, kertek és boltok európai szemmel túlzónak tűnő ünnepi díszítése, valamint a fogyasztói piac állandó „nyomulása”. A boltokban az egyik ünnepi díszítés közvetlenül követi a másikat. 

Míg otthon gyakran esik szó arról, hogy meg kellene tanulni ünnepelni, itt sokszor az az érzésem: meg kellene tanulni megélni a szürke hétköznapokat is... 

7. A legtöbb középületben, főleg a hivatalokban, boltokban, iskolákban, de akár a közösségi épületekben, például templomokban is brutálisan erős a légkondicionálás.

8. Az általánosan jellemző sokszínűség, jóhiszeműség, kedvesség, vidámság és megoldásfókuszú hozzáállás abszolút követendő értékek (úgy a magán-, mint a szakmai életben), viszont jellemző a saját nemzeti kultúrát, nyelvet, gyökeret vesztett állapot, és a gyakran naivitásba hajló jóindulatúság. A nyitottság és elfogadás pedig gyakran együtt jár a tájékozatlansággal – tisztelet a kivételnek. 

De a tapasztalatunk az, hogy az átlag amerikai könnyen megtéveszthető, amit sok médium és közszereplő rendesen ki is használ. A társadalom sokszínűsége csak bizonyos feltételek mellett lehet előnyös – ha csak pusztán a másság elfogadására nevel, saját (nemzeti, nemi stb.) identitásunk megőrzésére nem, úgy könnyen vezethet identitásvesztéshez, önazonosság nélküli tömegléthez.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

9. Gyakran emlegetik az anyagias amerikai gondolkodást. Interjúalanyaim is sokszor hangsúlyozták már az itteni érdekorientáltságot, szemben a magyarországi (vagy európai) érték- és kultúraközpontúsággal. Én mindkettőt és azok ellenkezőjét is megtapasztaltam mindkét kontinensen, de tény: saját fizetéséről, szervezete költségvetéséről vagy épp közösségi épületvásárlásáról/-eladásáról senki nem beszélt nekem olyan nyíltan, mint az Amerikában élők. 

10. Az amerikai társadalom tele van belső ellentmondásokkal. A jelenség okainak elemzése meghaladja e cikk kereteit, így csak néhány területet említek példaként, amelyekről saját tapasztalatunk is van. Ilyenek: 

az életmód – ennyi fitt és kórosan elhízott embert sehol nem láttam korábban;

a szexualitás – egyszerre van jelen a túlszexualizáltság az „elfogadás” jegyében, valamint a prűdség. Például a városi uszodai öltözőkben is csak külön fülkékben öltözhetnek a vendégek, a közösségi terekben nem;

a sokszínűség – sok náció él együtt, de ezzel párhuzamosan még mindig erősek az asszimilációs kísérletek is;

a társadalmi szakadékok – egyszerre van markánsan jelen a szellemi és anyagi gazdagság, a butaság és a mélyszegénység.

Emellett a szólásszabadság és az azt megbéklyózó politikai korrektség, illetve az eltörlés „kultúrája” párhuzamos támogatása is erős, csak úgy, mint a béke és a szabad fegyverhasználat iránti elkötelezettség. 

A cikk folytatását, a 10 dolog, amit nagyra értékelek Amerikában című írást ide kattintva olvashatjátok.

A cirkadián ritmus: így finomhangolja testünket a napfény

Az emberi szervezet működését nagyrészt a környezethez igazodó belső időzítő rendszer, a cirkadián ritmus koordinálja, amely körülbelül 24 órás ciklusban szabályozza az olyan alapvető funkciókat, mint az alvás-ébrenlét váltakozása, a testhőmérséklet, a hormontermelés vagy az anyagcsere. A fő „mesteróra” az agy hipotalamuszában található suprachiasmatikus mag (SCN), amely a retinán keresztül érkező fényingerek alapján összehangolja a belső működést a külső környezeti változásokkal – mindenekelőtt a nappalok és éjszakák ritmusával.

A napfény nemcsak a látásra van hatással, sejtszinten is működik: egyes hullámhosszok – különösen a 600–850 nanométer közötti vörös és a közeli, azaz 700-1400 nanométer közötti infravörös tartományok – képesek aktiválni a sejtszervecskéket (organellumokat), méghozzá olyan precizitással, amelyre sem más fizikai inger, sem kémiai anyag nem képes. 

Ez a biológiailag aktív sugárzás az emberi szem számára már nem látható, de a test szövetei mélyére képes behatolni és ott kifejteni jótékony, serkentő hatását.

Ilyen szempontból különösen a reggeli fény meghatározó: ez ugyanis az első kulcsinger a biológiai óra számára, amely beindítja a napközbeni ébrenléthez szükséges neurohormonális folyamatokat, egyben élesíti a „biológiai visszaszámlálót” az esti elalváshoz szükséges melatonin termeléséhez.

Hormonkisokos

A napfény pszichés állapotunkra gyakorolt hatása összetett, elsősorban neuroendokrin mechanizmusokon keresztül valósul meg, melyekben három hormon – a szerotonin, a melatonin és a kortizol – játszik kulcsszerepet.

A szerotonin – közismert nevén „boldogsághormon” – az egyik legfontosabb neurotranszmitter a hangulatszabályozásban, melynek termelődése fény hatására fokozódik. Megnövekedett mennyiségben nemcsak az aktuális közérzetet javítja, hanem közvetetten hozzájárul a melatonin – az alvást szabályozó hormon – éjszakai képződéséhez is.

A melatonin az a kulcsfontosságú hormon, amely elsősorban az alvás-ébrenlét ciklus szabályozásáért felel. Akkor kezd el termelődni, amikor a külső fény mennyisége csökken. A melatoninszint emelkedése jelzi a szervezetnek, hogy ideje pihenni, elősegítve a test és az agy felkészülését az alvásra. Napközben, amikor természetes fény éri a szemet, a retina fényérzékeny sejtjei jeleket küldenek az agynak, hogy gátolja a melatonin termelődését, ezáltal biztosítva az ébrenlét fenntartásához szükséges fiziológiai állapotot. 
Ennek köszönhetően a melatoninszint alacsonyan marad napközben, elősegítve az éberséget, a koncentrációt, a mozgásaktivitást és a megfelelő kognitív teljesítményt. Ahogy csökken a fényintenzitás – például naplemente után vagy sötét szobában –, ez a gátlás fokozatosan megszűnik, és a tobozmirigy elkezdi termelni a melatonint. 
A hormon szintje estére megemelkedik, álmosságot és testi-lelki lelassulást idéz elő, előkészítve a szervezetet a pihenésre. Az egészséges melatonintermelés nemcsak az alvás minőségét határozza meg, hanem szabályozza a testhőmérsékletet, a vérnyomást, a hormonális egyensúlyt is. Mivel ezek mind összefüggnek a pszichés stabilitással, a melatonin megfelelő szintje hozzájárul a mentális és érzelmi egyensúly fenntartásához is. 

A kortizol nélkülözhetetlen a szervezet normál működéséhez, különösen a nappali aktivitáshoz szükséges éberség, figyelem és fizikai energia fenntartásához fontos. A kortizol szintje természetes napi ritmust követ, melynek az egyik legfontosabb időzítője a reggeli fény, amely az ébredést követően jelzést küld a hipotalamusz–hipofízis–mellékvese (HPA) tengely felé, serkentve a mellékvesekéreg kortizoltermelését. Ez a hormoncsúcs – amely egészséges egyéneknél a felkelés utáni 30–45 percen belül éri el a maximumát – segít beindítani a napot: aktiválja az anyagcserét, támogatja a glükózfelhasználást, és serkenti az agyi éberséget.

A napfény serkenti a béta-endorfinok felszabadulását is – ezek az agy természetes fájdalomcsillapítói, amelyek jó közérzetet és enyhe eufóriát válthatnak ki, például egy kiadós szabadtéri séta után.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Mit okozhat a fény hiánya? 

Egy borongós, sötét téli napon már délelőtt fáradtnak és „kótyagosnak” érezzük magunkat, még ha eleget aludtunk is. Ez azért van, mert a testünk fényhiány miatt nem indította be a normál ébrenléti hormonválaszt. Ugyanez az oka annak is, amikor valaki egész nap mesterséges fényben, ablak nélküli irodában dolgozik, és azt tapasztalja, hogy délutánra ingerlékenyebb, dekoncentrált, fáj a feje és nincs kedve semmihez. 

A sötét őszi-téli hónapokban nehezebben mozdulunk ki, és gyakrabban kívánjuk az édességet, a szénhidrátot is – ami mind a csökkent szerotoninszint jele lehet.

A napfény krónikus hiánya komoly kockázati tényezőt jelent a hangulatzavarok, különösen a szezonális affektív zavar kialakulásában is. A SAD a depresszió egy sajátos formája, amely jellemzően az őszi-téli hónapokban jelentkezik. Tünetei közé tartozik a tartós lehangoltság, szorongás, fáradtság, szénhidrátéhség, súlygyarapodás, társas visszahúzódás, aluszékonyság és koncentrációs nehézségek. 

Kialakulása hátterében többféle biológiai mechanizmus áll: a fényhiány megzavarja a cirkadián ritmust, csökkenti a szerotonintermelést, és hozzájárul a D-vitamin-hiány kialakulásához is, amely szintén befolyásolja a hangulatszabályozást. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Tudatos fényhasználat: vezessünk be reggeli és esti fényrutint!

A természetes fény biológiai hatásai akkor érvényesülnek leginkább, ha a fényexpozíció időzítése összhangban van a szervezet belső ritmusával. Ennek érdekében érdemes kialakítani egy reggeli és esti fényrutint.

A reggeli órákban – lehetőleg az ébredést követő 30–60 percen belül – érdemes napfényfürdőt venni. Ilyenkor ugyanis a fény erős időzítő jelzést küld az agyban található suprachiasmatikus magnak, amely a test fő biológiai órájaként újraszinkronizálja a cirkadián rendszert. A reggeli fényinger aktiválja a kortizoltermelést, és gátolja a melatonintermelést, aminek hatására csökken az álmosság, nő az energiaszint és a kognitív teljesítmény.

A kutatások szerint már napi 5–30 perc napfény is elegendő lehet ehhez, attól függően, mennyire erős a külső fényforrás. Derült időben akár 5 perc is hatékony lehet, borús, esős napokon viszont 20–30 perc ajánlott. 

Fontos, hogy ne ablakon, szélvédőn vagy napszemüvegen keresztül nézzük a napfényt, mivel ezek kiszűrik azokat az intenzív, rövidhullámú fénytartományokat (pl. a kék spektrumot), amelyek a leginkább hatnak a biológiai órára. 

Ahogyan a reggeli fény beindítja a nappali éberségi ciklust, úgy az esti sötétség az alvás előkészítésének egyik legfontosabb feltétele. A melatonin, az alvást segítő hormon csak sötét környezetben tud megfelelően termelődni, éppen ezért 22:00 és 4:00 óra között különösen fontos a mesterséges fényforrások korlátozása. Ebben az időszakban ajánlott elkerülni az erős, főként fehér vagy kék spektrumú fényeket, amelyek elnyomják a melatonin kiválasztását. 

A legnagyobb kockázatot a magasból érkező, mennyezeti világítások és a digitális eszközök kijelzői jelentik, amelyek intenzív rövidhullámú (kék) fényt bocsátanak ki – ez éppen az a tartomány, amelyet a szervezet nappali fényként érzékel. Ehelyett célszerű alacsony helyzetű, meleg árnyalatú fényforrásokat használni: például tompított olvasólámpát, vörös spektrumú éjszakai fényt vagy akár gyertyafényt, ezek ugyanis nem zavarják meg a melatonintermelést. A természetes holdfény szintén gyengéd, biológiailag semleges inger, amely nem borítja fel a hormonális egyensúlyt.

Forrás: AimYMH, GoodRx, Cleveland Clinic

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

Rendszer, de lazább keretek között

A gyerekek év közben túlterhelt idegrendszerének szüksége van arra, hogy ne legyen minden percük beosztva. Örülnek, hogy végre azt csinálhatják, amit szeretnének, lazul a napirend, ami szabadságérzetet ad nekik. Ugyanakkor egy idő után a teljesen keretek nélküli napok könnyen szorongást, nyűgösséget válthatnak ki – különösen azoknál a gyerekeknél, akik megszokták, hogy év közben van egy jól bevált napirendjük. 

„Ha nincsenek keretek, nincs legalább egy minimálisan kiszámítható ritmusa a napoknak, a dolgok könnyen »szétcsúsznak«, és ez hosszú távon érzelmi bizonytalansághoz vezethet. A nyár sikerének kulcsa tehát az is, hogy a szabadság és a struktúra ne egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő elemek legyenek” – hangsúlyozza Deliága Éva, aki azt tanácsolja:

„Ahhoz, hogy a nyár ne folyjon szét, érdemes egyszerű struktúrákat kialakítani. 

Jó eszköz lehet például egy közös nyári bakancslista: pár terv összeírása (vagy a kisebbekkel együtt lerajzolása), amit a család mindenképp szeretne megélni a nyáron. Ez nemcsak a tervezést segíti, de a várakozásra is épít.

Itt persze nem kell nagy dolgokra gondolni: a listára felkerülhet a közös sütögetés, a fagyizás éppúgy, mint egy-egy konkrét kirándulás vagy utazás.”

A bölcsis-ovis korú gyerekek számára különösen fontos az állandóság érzése. A jól kiszámítható napirend – például az azonos időpontban történő étkezés, alvás és kinti játék – biztonságot ad, miközben megmarad a lehetőség a spontaneitásra is. Deliága Éva szerint azonban érdemes figyelembe venni, hogy főként a kisebb gyerekek – többek közt idegrendszeri éretlenségük miatt – nehezen viselik a változásokat. 

Gyakori például, hogy egy várva várt utazás pont emiatt nem alakul úgy, ahogyan azt a szülő elképzelte. Hiába várta mindenki izgatottan a tengerparti nyaralást, sokszor ott derül ki, hogy a gyerek fél a víztől, zavarják a hullámok, és mire elkezdené élvezni, már jönni kell haza. Sok esetben az is problémát okozhat, ha új helyen kell aludni, olyankor főként a kicsik rosszabbul alszanak, ami nappal ingerlékenyebbé, fáradékonyabbá teszi őket. 

„A gyerekek frusztrációs toleranciája nyáron is alacsonyabb lehet, főleg, ha túl sok új inger, változás éri őket. Ami a felnőttnek izgalmas és pozitív, az egy gyerek számára szorongást kelthet. Az alkalmazkodáshoz pedig idő kell” – magyarázza a jelenség hátterében meghúzódó okokat a szakember. Ezért is nagyon fontos, hogy bár lazább keretek között, de a struktúra nyáron is megmaradjon.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Betáblázva: táborból táborba

Deliága Éva szerint érdemes egyensúlyra törekedni abban is, hogy a nyár ne legyen túlságosan betáblázva: „A táborokban folyamatosan alkalmazkodni kell: a közösséghez, az új szabályokhoz, az idegen környezethez. Mindez fizikailag és érzelmileg is kimeríti az ovis, kisiskolás gyerekeket. 

Ezért nagyon fontos lenne, hogy a programok között – még a kamaszok esetében is – ha megoldható, maradjon legalább egy pihenőhét. 

Mert ha három egymást követő hét is be van táblázva, szinte biztosra vehető, hogy a gyerek lebetegszik – a szervezete így jelez, hogy túl sok volt” – hívja fel a figyelmet a programok és a valódi pihenés közötti egyensúly fontosságára a szakember. 

A nyár egyik legnagyobb ajándéka a semmittevés lehetősége. Az a nap, amikor „nem történik semmi különös”, de a gyerekek önállóan kitalálnak játékot, vagy csak fekszenek a fűben, kulcsszerepet játszik a belső egyensúly kialakításában. 

Nem tragédia, ha unatkozik a gyerek

A barátokkal töltött idő kiemelt jelentőséggel bír nemcsak óvodás-kisiskolás korban, de a kamaszok esetében is. Kicsiknél akár szabad játék, akár szervezett program keretében érdemes ennek teret engedni. A családi programoknak is fontos szerepe van – még akkor is, ha a kamaszok eleinte ágálnak ellene –, hiszen ezek mélyítik a bizalmi kapcsolatokat, és érzelmi biztonságot adnak a gyerekeknek. 

Az ideális arány egyénenként eltérhet, de a nyári napok során érdemes arra törekedni, hogy mind a családi, mind a baráti élményekre jusson idő. Persze a kortárskapcsolatok nehezebben szervezhetők nyáron, mert mindenki máskor nyaral, máshol van, így az „otthon maradós” hetek alatt gyakran nincs elérhető barát. 

Ez különösen az óvodásoknál jelent kihívást, akik még ritkábban vesznek részt táborokban, de év közben szinte egész nap közösségben vannak. 

Általában pár nap otthonlét után hangzik el először az a bizonyos mondat, amit a nyár folyamán aztán legalább százszor hall még a szülő: „Unatkozom.” Ez pedig valós probléma, különösen a nyári szünet hosszúsága miatt, és ilyenkor az sem jelent százszázalékos megoldást, ha apa vagy anya home office-ban dolgozik, mert bár fizikailag jelen van, érzelmileg és a figyelmével kevésbé.

„Ilyen helyzetekben gyakran elszabadul a képernyőidő: sok gyerek számítógépezéssel, tévénézéssel próbálja elűzni az unalmát. Ám a túl sok kütyüzés hatásait már jól ismerjük: ingerlékenyebbé, impulzívabbá válik a gyerek, motiválatlan lesz, semmi máshoz nincs kedve, csak a gépezéshez. Ezért is lenne fontos, hogy a nyári otthonlét idején is legyenek keretek. Nem arról van szó, hogy percről percre be kell osztani a napot, hanem hogy legyen egy egészséges arány: egy kis program, egy kis közös idő, egy kis szabadság – és igen, akár unatkozás is” – javasolja a szakember.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Nem tragédia, ha a gyerek unatkozik, mert az unatkozásnak is van helye. Egyfajta kiindulópont, egy nulladik kilométerkő, amely kreatív energiákat indíthat el. Persze nem mindegy, hogy milyen arányban jelenik meg. Ha a nap egy részében van olyan program, amit örömmel lehet várni, de nincs túlszervezve, akkor a szabadidő megnyitja a teret a kreativitás előtt. 

Az az unatkozás, amely átbillen saját ötletekbe, alkotásba, belső motivációba, nagyon is hasznos. Ugyanakkor kell hozzá bizonyos tapasztalati alap, hogy a gyermek át tudjon billenni az unatkozásból egy aktívabb állapotba. 

Az a gyerek, aki korábban is képes volt elmélyülni valamiben – rajzolt, legózott, épített, barkácsolt vagy szerepjátékokat játszott –, az képes az önálló időt kreatívan kitölteni. Aki viszont soha nem tudta magát lefoglalni, az unatkozás számára inkább frusztráció lesz, ami újabb és újabb igényeket szül a felnőttek felé: „csináljunk valamit”, „játssz velem”. 

Ezért érdemes olyan arányokat kialakítani, ahol van szülői jelenlét, kortárs interakció és valamilyen program, ugyanakkor nem válik végeláthatatlan animációvá az egész nap. Legyen ideje a gyereknek egyedül is elmerülni a saját világában. A kisebbeknél ilyenkor különösen jó hatású lehet a szerepjáték, mert segít abban, hogy érzelmileg is feldolgozzák a nap eseményeit, kijátsszák magukból azokat az élményeket, amelyek a számítógépezés, tévézés során érték őket. 

Eltolódott napirend, több konfliktus

A nyári hónapokban sok családban teljesen eltolódik a napirend. Tovább van világos, nyolc-kilenc óra körül még kint vagyunk a szabadban, és csak ezután kezdődik a fürdés, vacsora, altatás. Ez azonban nemcsak a gyerekek alvásidejét borítja fel, hanem a szülői énidőt is jelentősen beszűkíti. 

Aki másnap dolgozik, gyakorlatilag egyidőben fekszik le a gyerekkel, így nem marad tér a felnőtt kapcsolatokra, kikapcsolódásra.

„Ez a helyzet sokszor ki nem mondott feszültséget szül. A folyamatos együttlét ugyanis – legyen szó gyerek-szülő vagy testvérek közti kapcsolatról – megterhelő. Ha van például egy hat és egy négyéves testvér, akik még nem táboroznak, nyáron nem járnak bölcsibe, oviba, akkor előáll az a helyzet, hogy nonstop együtt vannak. Ez pedig idővel egyre több konfliktushoz vezet, hiszen nem ehhez szoktak hozzá – sem a gyerekek, sem a szülők. Ilyenkor érdemes a nagyobbnak valamilyen külön programot szervezni, ahol a saját korosztályával lehet együtt, és az is enyhíti a feszültséget, ha a szülővel tölthet el kettesben egy kis időt” – mondja a szakember.

Nem kell megfeszülni

„Fontos, hogy a szülő ne érezze úgy, hogy a nyári szünet arról szól, hogy meg kell feszülnie; ne legyen elkeseredve, ha olykor problémák, konfliktusok adódnak. Akkor is jól csinálja, ha a gyereket ideiglenesen megterheli a sok változás, és akkor sincs itt a világ vége, ha egy-egy hét kicsit elúszik, mert nem sikerül tartani a napirendet. De talán pont ez a lényeg: a nyár ilyen, nem tökéletes! Közben pedig olyan sok pozitív hatás éri a gyerekeket: rengeteget érnek, új tapasztalatokkal és élményekkel gazdagodnak, és szeptemberben megerősödve, ezekkel az új élményekkel, tapasztalatokkal felvértezve térhetnek vissza a bölcsődébe, óvodába, iskolába” – hívja fel a túlaggódó szülők figyelmét a szakember.

Deliága Éva szerint a nyári élmények önmagukban is jelentős fejlesztő hatással bírnak – méghozzá spontán módon. Ha a gyerek biciklizik, görkorcsolyázik, úszik, fára mászik, felfedez és új dolgokat próbál ki, az mind-mind hozzájárul a fejlődéséhez. 

Az egyensúlyérzék, a bátorság, az önbizalom, a mozgáskoordináció csiszolása is a részei ennek a spontán tanulási folyamatnak. 

Ezekre év közben jóval kevesebb lehetőség van, így a nyár különösen értékes ebből a szempontból. Ez tehát nemcsak a pihenés, hanem az érés, növekedés időszaka is. A szervezet nagy munkát végez ilyenkor: a játék, a sok pihenés, alvás, a szabadban töltött órák – mind hozzájárulnak a gyerekek fejlődéséhez. Mert nem attól lesznek okosabbak, ha nyáron minden a nagykönyv szerinti rendben történik, hanem attól, ha élményeket gyűjtenek, pihennek és olykor unatkoznak.

A beszélgetésre készülve a kilencvenes évek huszonhárom dalában találom meg a „süt a nap” sort, még az Egy alacsony férfi dilemmája a szerelem körül című R-GO-dalban is, és mindenhol a boldogság, gondtalanság szinonimája. Adná magát, hogy Zoltánnak is a nyár legyen az egyik kedvenc évszaka, olyan átéléssel énekelt a nevető égről, ám a beszélgetésünkből hamar kiderül, hogy ő azt szereti a legjobban, amikor megindul a tavasz, de még nem robban be a nyár.

A szabadúszás mint műfaj ugyan könnyednek hangzik, de Zoltánnak és feleségének, Vágó Bernadettnek az egész évük fellépési időszak, akkor mennek, amikor hívják őket. Szinte minden hétvégén dolgoznak, és a nyár kifejezetten mozgalmas időszak számukra.

„Ha komolyan, tartalmasan szeretnénk nyaralni, jóval előre egyeztetünk, és arra a két hétre mindketten felszabadítjuk magunkat, de azért erre ritkán nyílik módunk.  

Ha vége a nyárnak, akkor tudunk igazán felszabadultan pihenni.

Az őszi iskolai szünetet is előszeretettel használjuk ki arra, hogy együtt kapcsolódjunk ki” – mondja azon a bizonyos lágy, mégis erős hangján, és kedvem támad megkérni, hogy énekeljen, de nem potyázhatom.

Kép

Miller Zoltán és Vágó Bernadett – Forrás: Miller Zoltán

Zoltán számára a nyár nem az énidőről, a szigorú számvetésről vagy az aprólékos tervezgetésről szól, hanem szeret a családjával együtt lenni, akár úgy is, hogy leülnek együtt a kanapéra filmet nézni. „Én a korai gyermekáldás miatt – 22 voltam, amikor Dávid született – lényegében folyamatosan rajzfilmeket nézek” – mondja nevetve, és eszembe jut, hogy Aladdin hangja is ő volt. 

Vajon milyen lehet úgy rajzfilmet nézni Bellának, a házaspár kislányának, hogy édesapja hangját fedezheti fel, amikor Aladdin megszólal? 

Dávid fia már régóta külön életet él, de ő és Emma, Zoltán nagyobb lánya is szívesen csatlakozik a filmnézéshez, vagy a vízparti nyaraláshoz.

Arra a kérdésre, hogy ma is „sodródik-e a széllel”, vagy még mindig a „végtelenbe fut-e” az útja, komollyá válik a hangja: „Az elmúlt negyven évben ezek igen erőteljesen jellemzők voltak rám, de mostanában már nem így élem az életem. Egyre jobban én alakítom az utam, de azért néha engedem, hogy »a szél is mutathasson irányt«.” Zoltán ma már a „Száz út” és a „sodródás” helyett úgy érzi, hogy kiválasztotta azt az utat, ami számára hiteles, és oda vezeti, ahová valóban jutni szeretne.

Ha a nézőtérről úgy látszik, minden könnyedén és erőlködés nélkül zajlik a színpadon, az annak a jele, hogy rengeteg munka és a teljesség igénye van a produkció mögött. A tehetség nem elég, a könnyedség ára a fegyelmezett felkészülés. Zoltán egy ötvennézős falunapra is úgy készül, mint egy színházi szerepére.

„Eddig is sokszínű volt az életpályám, de megpróbáltam mindent addig csinálni, amíg igazán örömömet leltem benne. 

Hiszem, sőt tudom is, hogy akkor tudok örömet okozni másoknak, ha én is jól érzem magam abban, amit csinálok. 

Számomra fontos, hogy önazonos legyek” – mondja. 

„A szakmánkban fontos, hogy az ember tudja, ki ő, mit képvisel, mi az, ami számára fontos, és tudja, mit, miért csinál. Ha képes hatékonyan és tartással képviselni ezt, akkor annak meglesz a gyümölcse elismertségben, emberként és financiálisan is. Egyre egyértelműbben kell képviselnünk magunkat, mert könnyen elmosódnak a határok” – teszi hozzá.

Kép

Fotó: Bognár Bogi

Zoltán és Bernadett már negyedik éve csapatkapitányai a Duna TV-n a Magyarország, szeretlek! című műsornak, amihez könnyen tudnak kötődni. „A televíziónak és a médiának hatalmas ereje van” – fogalmaz Zoltán, aki a tévés csapatot a műsorvezető Pindroch Csabával az élen olyan közösségnek éli meg, amely olyan figyelemmel van egymás iránt, mint egy család.

Megkérdezem tőle, hogy szerinte milyenfajta szórakozásra vágyik a magyar közönség. „Én azt a fajta szórakoztatást szeretem – adja meg a választ –, ami nem mások kárára megy, és nem másokat degradál. Azt remélem, hogy ezt a közönség is így gondolja. 

Számomra hihetetlenül jóleső érzés a taps és a siker, de az tesz valójában boldoggá, ha azt érzem, hogy hatással voltam az emberekre. 

Hogy nevettek, sírtak, vagy csak jól érezték magukat, az már egyénre szabott.”  

Megpróbálok azzal érvelni, hogy a rengeteg műfajból, amit képvisel, hiányzik a vers vagy a megzenésített versek, mert hátha szöget ütök a fejébe, és a kortárs irodalom egy gyönyörű hangú képviselőhöz is eljut. Kiderül, nem áll olyan távol tőle a gondolat, egy szombathelyi előadásán például a Mama című dalt készült összekötni József Attila Kései sirató című versével, de az előadás közben leszakadt az ég, amit jelnek vélt. 

„Őrzöm a sok mesét, hidd el továbbadom még…?” – teszem fel neki a saját dala sorait kérdésként. Továbbadta vajon a meséket, vagy van még tartozás? „Ez még folyamatban van – feleli –, hiszen Emma gimibe megy, Bella pedig csak most fejezte be az elsőt. ’96 óta folyamatosan van egy kiskorú gyermekem, úgyhogy pár évig még biztosan »meseátadó« leszek...”

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

A párterápia kapcsolatterápia, érdeklődésünk középpontjában kevésbé a két személy milyensége áll, mint az, hogy ők egymással mit kezdenek, hogyan hozzák ki egymás legszebb vagy éppen legindulatosabb arcát. Hogyan fejlődnek együtt vagy külön a kapcsolatban, magyarázza Kozma-Vízkeleti Dániel.

A kapcsolat bármely szakaszában érdemes elmenni párterápiára, amikor úgy érezzük, hogy valamiben elakadtunk. Ha már kipróbáltuk azokat az ötleteket, amik bennünk megfogalmazódtak: már veszekedtünk, már nem szóltunk egymáshoz, már kiabáltunk, már volt szexmegvonás, de egyik sem jött be, ideje külső segítséget igénybe venni. 

Szándék és közös erőfeszítés

A terápia során akkor lesz a pár mindkét tagja boldogabb a kapcsolat erősödésével, ha ez mind a kettejük tudatos és tudattalan szándékaival egybevág. 

Ha mind a ketten hajlandók további erőfeszítésekre a kapcsolat érdekében, akkor a kapcsolat erősödik, jobban fog működni. 

Jobban értik egymást, jobban tekintettel tudnak lenni a másikra, jobban észreveszik, hogy „ma könnyebb napja van, ma nehezebb napja van, ma érdemes neki összetett kérdéseket föltenni, ma inkább nem”. Ha ez a szándék hiányzik, ha úgy jön el egy pár, hogy „nem tudom, de nem is nagyon érdekel”, akkor a legfurmányosabb kérdésekkel se jutok semmire. Szokták is mondani, hogy a szeretetnek nem a gyűlölet az ellentéte, hanem a közöny. 

Nagyon gyakori, hogy a pár egyik tagja motiváltabb: fontosabb számára a kapcsolat, őt jobban érinti a probléma, ő van nehezebb vagy épp jobb állapotban, esetleg jobban meg van győződve a saját igazáról. Teljesen természetes, hogy az egyik fél motiváltabb, a másik meg eljön. Az, hogy a motiváltabb fél képes elhozni a másikat, erőforrás a kapcsolatban. 

És amikor az a fél, aki kevésbé önszántából érkezett, látja, hogy ez a beszélgetés más, mint ami otthon zajlik – itt mind a kettejükre egyformán figyelünk, mind a kettejük szempontjai előkerülnek –, megérzi, hogy érdemes volt eljönni. 

Az egyik legfontosabb feladatunk olyan érzelmi légkör megteremtése a terápián (ezt holdingnak szoktuk hívni), amiben a pár mindkét tagja, minden kliens úgy érzi, hogy bármit megoszthat a pozitív érzelmektől a negatív érzelmekig, és azzal méltó módon fog bánni minden jelenlévő. 

Nem elmesélik, hanem megmutatják

A kliensek manapság nagyon igyekeznek felkészülni, utánanéznek, hogy mi várható, utánanéznek annak, akihez mennek. Az a tapasztalatom, hogy nem is kell megbeszélniük, miről beszélnek, miről nem, mert erről van egy tudattalan együttműködés köztük. 

Én az ülés elején kérdezgetek mindenfélét, és ahogy a pár összenéz, vagy össze sem néz, lehet érezni, hogy erre válaszolnak-e vagy sem. A nagyon ügyes párok annál a kérdésnél, amire nem akarnak válaszolni, inkább összevesznek, vagy nagyon hátulról közelítenek, vagy szóvirágokat kezdenek alkotni.

Életem egyik legkeményebb munkája volt, amikor egy nagyon sikeres ügyvéd házaspár jött terápiába. Verbálisan verhetetlenek voltak, és amikor nem akartak válaszolni, gyönyörű dolgokat mondtak, csak tartalom nem volt mögötte, osztja meg a nézőkkel Dániel. 

A párok nagyon gyakran nem elmesélik, hogy mi van velük, hanem megmutatják. Bejönnek, leülnek, elmondják, hogy az a probléma, hogy veszekedni szoktunk. Nekem nem is kell kérdeznem, rögtön megszólal a másik, és azonnal meg is mutatják, hogy szoktak veszekedni. Ezt néhány percig szoktuk hagyni, mert a természetes megnyilvánulás a legjobb a terápiás kontextusban. 

Utána meg szoktam kérdezni, hogy így szoktak veszekedni? Majd végignézzük, hogy ez a vita hogyan jött létre, más viták is hasonlóan szoktak-e, kiben milyen érzések keletkeztek. Ezáltal kaphatnak egy magasabb fokú tudatos rálátást.

Mérföldkövek a párterápiában

A következő fontos lépcső a terápiában a célkitűzés. Ez nem könnyű feladat, két-három ülés is elmehet vele. Amikor megkérdezzük a pár tagjait, hogy ki mit szeretne, ügyes felkészült párok ketten mondanak hatfélét. Én terapeutaként, a szakmai lelkiismeretemre építve mondok egy hetediket, egy nyolcadikat és egy kilencediket, és utána elkezdünk alkudozni, mint a piacon. 

Nekünk, terapeutáknak az a felelősségünk, hogy megkeressük ennek a hét-nyolc féle ajánlott célnak a metszetét, a közös pontját, megpróbáljuk összegyúrni, összehangolni, és ezzel megkínálni a párt. Ők ezt vagy elfogadják, vagy nem, és akkor tovább folytatódik az alkudozás. 

Ha megszületett az alku, akkor jön az úgynevezett terápiás szerződés, amikor megállapodunk, hogy mennyi ideig, milyen elrendezésben, mennyiért, milyen módszerrel és milyen céllal fogunk dolgozni. 

A párterápián sokszor két terapeuta van, egy férfi és egy nő többnyire. Sőt a klasszikus európai családterápia terápiás teamben dolgozik, mert olyan lélektani erőtér bent ülni egy párral vagy egy családdal, ahol öten-hatan vannak, hogy nem lehetséges mindenre figyelni. Ezért a klasszikus terápiában még van két-három külső megfigyelő, akik vagy a szoba sarkából, vagy egy zárt láncú videón nézik a folyamatot, mert ők olyan dolgokat is megláthatnak, amiket belülről nem lehet észrevenni. 

Lesznek mérföldkövek a terápiában, mert a terápia nem egy monoton növekvő, „egyre jobban vagyunk, egyre nagyobb a boldogság, egyre csodálatosabb minden” folyamat. Általában ilyen mérföldkő a családfa feldolgozása, amikor rálátunk, hogy már a nagyszüleim is ugyanezt csinálták, vagy a kapcsolattörténet feldolgozása. De minden párnak más-más mérföldkövei lesznek. 

Még egy izgalmas mérföldkő van a terápiában: a lezárás, amikor azt mondjuk, hogy tulajdonképpen elértük a célunkat, kerekítsük le ezt a közös munkát. Mivel a terápia ritualizált műfaj, ilyenkor tartunk külön egy előre elhatározott lezáróülést, ahol végigtekintjük, honnan indultunk, hova jutottunk, mi változott, miben változtattak, mit értek el. 

A vége mindig a jövő, hogy ezentúl hogyan lesz máshogy, mint eddig volt. 

Nézd meg a teljes Képmás-estet, ha kíváncsi rá, hogy mi az a zárás előtti visszaesés, inkább össze- vagy széttart-e a terápia, milyen nyelven érdemes kifejezni az elvárásainkat, hogy a párunk meg is hallja. Az est végén egy meglepetés-jelenetet is láthatsz. A színházi improvizációkat Szám Kati jelenetötletei alapján Pálfi Kata és Kálmánchelyi Zoltán, a Nézőművészeti Kft. színészei adták elő. 

Kerített már hatalmába olyan érzés, hogy legszívesebben a festői szakadékba hajítanád a telefonodat a turisták által közkedvelt, világhírű nemzeti park kellős közepén? Sok évvel ezelőtt – amikor még fogalmam sem volt arról, hogy ennek az érzésnek egyszer neve is lesz – az akkor még kicsi gyerekeinkkel a szlovén Vintgar-szurdok ösvényein barangoltunk. Séta közben tudatosult bennem, hogy szinte minden második kanyarban lecövekelek, a telefonom után kotorászok, hogy kényszeresen kattintgassam a pazar látványt – mintha annak hiányát utólag bárki is számonkérné rajtam. 

Az egy dolog, hogy a férjemnek – hátán az akkor épp csak egyéves kislányunnkal – és a kisfiamnak folyton rám kellett várnia, engem is erősen frusztrálni kezdett a saját viselkedésem. Végtére is a férjem nyakában ott lóg a fényképezőgép, a szemem befogadja, az elmém pedig rögzíti a csodás látványt, emlékképeket „gyártva” a későbbiekre. Kijózanító és megerősítő volt ez a felismerés annak ellenére, hogy én magam sosem voltam a posztolás, a közösségi média és a digitális világ rabja – és a világra sem Insta-díszletként tekintettem.

Egyre többen felismerik, hogy turistáskodni (is) úgy érdemes, ha a személyes élményeket, a pillanatok önfeledt megélését választjuk ahelyett, hogy túlzsúfolt úti célpontokat, világhírű szelfihelyeket pipálgatnánk a bakancslistán. 

A „JOMO utazás” nem egy újdonsült utazási iroda a piacon. Annak a személetmódnak az elnevezése, ami azt hirdeti: semmi sem kötelező, és minden úgy van jól, ahogyan az a saját tempónknak, vérmérsékletünknek, pénztárcánknak és nem mellesleg a bolygónknak is leginkább megfelel.

A JOMO angol mozaikszó (a „joy of missing out”, azaz „a kimaradás öröme” angol kifejezésből) nem csupán a FOMO („fear of missing out: a kimaradástól, lemaradástól való félelem) szemantikai ellentéte. A régi-új szemléletmód a népszerű úti célokat egyre riasztóbb léptékben fojtogató tömegturizmusra, a digitális világ, a közösségi média generálta állandósult nyomásra adott válaszként is értelmezhető.

Azt, hogy ez a szemlélet egyre népszerűbb, nemzetközi utazási irodák statisztikái és iparági szakértők egybehangzó véleménye is alátámasztja. Ezekből egyértelműen kirajzolódik a trend, miszerint egyre többek szemében már nem az a cél, hogy egy kötelezőnek vélt teendőlista végére érjenek, sokkal inkább az, hogy lelassulva, személyes élményekkel gazdagodjanak – például úgy, hogy egy fél napig „csak” a kacsákat bambulják a helyi parkban piknikezve.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A tudatos kimaradás öröme

„A JOMO szemlélet a saját belső békénk és a személyes szükségleteink előtérbe helyezéséről szól. Arról, hogy újraértelmezzük, mi az, ami minket boldoggá tesz, és hogy értékeljük, mi az, ami valóban fontos. Nem szabad, hogy úgy érezzük, folyton csinálnunk kell valamit” –  fogalmaz egy utazási iparágban dolgozó szakértő. Ezt én is alá tudom támasztani: Londonban jártunkkor parkokban kalandozva, patinás helyi taxiban és emeletes buszokon „céltalanul” bolyongva, az állatkertben téblábolva eszünkbe sem jutott, melyik nevezetességet kellett volna inkább kipipálnunk azon a bizonyos képzeletbeli listán. Ezt az utat a gyerekek azóta is emlegetik. 

Semmit sem „kell” megnézni

S hogy mit jelent pontosan a JOMO életérzés az utazásra, a kikapcsolódásra nézve? „Azt, hogy egész egyszerűen megengedjük magunknak, hogy letérjünk a turistáktól hemzsegő útvonalakról, és átadjuk magunkat annak, hogy minél természetesebben tapasztaljuk meg az adott helyet” – fogalmazza meg lényeglátóan egy utazó blogger. 

Ahelyett, hogy látnivalótól látnivalóig rohannánk, érdemes eltölteni például egy plusz órát a helyi kávézóban. 

Engedjük át magunkat, éljük meg a helyi atmoszférát ahelyett, hogy azon idegeskedünk, mit és hol hagyunk ki éppen. 

Arról nem beszélve, hogy ha túl sok látnivalót próbálunk belezsúfolni a programunkba, fennáll annak a veszélye, hogy a folytonos rohanás miatt egyiket sem tudjuk „befogadni”, megélni igazán. 

„Épp elég hajtás, stressz éri az embert a mindennapokban. Azt látjuk, hogy egyre többen keresik a kikapcsolódásnak, az utazásnak ezt a fajta lelassult módját. Kinek van szüksége arra, hogy még a nyaralása alatt is teljesen kikészítse magát?” – teszi fel a kérdést egy utazási iroda szakértője. Rengeteg inger ér minket, a fiatalokat ráadásul a közösségi média generálta olyan elvárások is nyomaszthatják, hogy a nyaralásaik, az utazásaik az Instagramon is „jól mutassanak”. 

Gyakran az is megesik, hogy az úti célul választott város legnépszerűbb látványosságai már az élvezhetetlenségig túlzsúfoltak. Mégis hogyan csodálja meg az ember önfeledten például a híres Trevi kutat Rómában, ha a szelfiző tömegek miatt araszolva lehet csak megközelíteni, azt is csak legföljebb néhány perc erejéig? A JOMO szemlélet legalább leveszi rólunk a nyomást, és arra emlékeztet, hogy egyszerűen csak értékeljük, ahol éppen vagyunk. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Mélyebb élmény, tudatos „kikapcs”

A JOMO utazási személet veleje egyfajta lelassultság, ami lehetővé teszi, hogy önfeledten átadhassuk magunkat a valós élménynek. Ha sikerül elsajátítanunk, nem fogjuk végigstresszelni még a nyaralásunkat is – legalábbis nem azon, hogy melyik múzeumot, híres látványosságot mulasztottuk el megnézni abban a pár napban. 

Lehetőséget kapunk, hogy mélyebben megismerjük az adott helyet, hogy kevésbé égjünk ki és fáradjunk bele az utazásainkba. 

Gondoljunk bele: miközben ráérősen ücsörgünk a helyi kávézóban, könnyebben kerülhetünk spontán kapcsolatba a helyiekkel is, akik legtöbbször boldogan mesélnek, milyen az élet arrafelé. Ahhoz, hogy teljesen átengedjük magunkat ennek az életérzésnek, el kell engednünk azt a fajta kényszert is, hogy a közösségi médiába illő tartalmakat rögzítsünk. Ne próbáljunk meg mindet látni és lefényképezni, inkább engedjük meg magunknak, hogy élvezzük az utazásunkat – ahelyett, hogy folyton csak dokumentálnánk azt. 

Természetesen nem mindenki engedheti meg magának, hogy gyakran utazgasson, esetleg egy városba többször is visszamenjen, hogy akár beossza a látnivalókat. Ugyanakkor az is biztos, hogy senki sem tud „mindent” megnézni, utazzon bárhová egy nyaralás, üdülés alkalmával. Az viszont a pénztárcánktól függetlenül teljesen rajtunk áll, mennyire vagyunk megengedők saját magunkkal a kikapcsolódásra szánt időnkben (is).