A nyomornegyedek túltelítődése

Angliában a 18-19. században óriási gazdasági és társadalmi változások mentek végbe. Az ország lakossága az 1800-as évek első felében megduplázódott, részben a javuló közegészségügyi viszonyoknak és élelmiszerellátásnak, részben a migrációnak köszönhetően. Az akkor 8 milliós Írországban ugyanis burgonyavész söpört végig, az éhínség milliók halálát és Angliába való elvándorlását okozta. Ezzel párhuzamosan a földművelők nagy számban özönlöttek a nagy ipari városokba – főként Londonba – gyári munkát vállalni. 

A századközépre az Egyesült Királyság lett az első ország világszinten, ahol a lakosság többsége már városokban élt. 

Londonban ekkorra nagyjából 2,5 millió fő zsúfolódott be egy 316 km²-es területre. Összehasonlításképpen Budapesten ma megközelítőleg 1,6 millió fő él 525 km²-en. 

Az angliai nagyvárosok tehát hihetetlen nyomás alá kerültek: a 18. századi embermennyiség befogadására alkalmas településeknek akár másfélszer annyi embernek kellett szállást adniuk.

Korábban a gazdagabb lakosság a főutcákat foglalta el a városközpont környékén, míg a szegényebbek a külsőbb utcákban rendezkedtek be. A pompa és a nyomorgás megfért egymás szomszédságában. Az új társadalmi réteggel, az ipari munkássággal való túltelítődéssel párhuzamosan megindult a vasútvonalak és -állomások kiépítése. Ahhoz, hogy ezeknek teret csináljanak, a gazdagabbak közül sokan új külvárosokba költöztek. 

Eközben megkezdődtek a lakáslebontások, és a kártérítések sem maradtak el. A tulajdonosok jól jártak, a bérlők azonban hoppon maradtak, s kénytelenek voltak új, olcsóbb lakhelyek után nézni. A már 18. században is létező „sötét negyedek” zsúfolásig teltek a szegény, bérlakásukat vesztett emberekkel. Ahogy a helyzet egyre súlyosbodott, a bűnnel teli utcasorokról szóló történetek napi témáivá lettek a közbeszédnek.

Embertelen állapotok

A nyomornegyedek Anglia-szerte hasonló jellemzőkkel bírtak: a város külvárosi részein egyemeletes vagy földszintes épületekből álltak össze, szabálytalan, labirintusszerű sikátorokat létrehozva. Az olcsó bérlakásoknak gyakran csak egyik oldalon voltak ablakaik, a sötét, szűk szobák azonban megteltek bérlőkkel. A legszegényebbek a potom összegekért kiadott pincehelyiségekbe költözhettek be. Ezekbe a folyékony hulladéktól, föld alól felszivárgó szennyvíztől nedves apró helyiségekbe akár 5-6 fős családok is bepréselődtek, sőt nem volt ritka, hogy még az albérlők is fogadtak albérlőket, hogy csökkentsék a kiadásokat.

A negyedekben lakók életében nagy problémát jelentett a víz- és csatornarendszer hiánya. A csővezetékeket csak olyan városrészekben rakták le, ahol meg is tudták azt fizetni a lakosok. A gyárak által szennyezett folyók viszont tisztálkodásra alkalmatlanok voltak, az utcákon pedig állati és emberi szenny folyt.

1858 nyarán a London utcáit elárasztó szagok a meleg időjárás hatására egészen elviselhetetlenné váltak. Ez a két hónap a „Great Stink” (Nagy Bűz) időszakaként vonult be a történelembe. 

Nem csoda, hogy a nyomornegyedek számos járvány okozói voltak abban a korban: a tífusz, a skarlát és a kolera egyaránt pusztított a nagyvárosokban. Igen elterjedt volt a tuberkulózis. A 19. század közepén Anglia-szerte Londonban volt a legalacsonyabb a születéskor várható élettartam.

Kép

Thomas Annan skót fotográfus The Old Closes and Streets of Glasgow című fotósorozatának darabja, J. Paul Getty Museum

Rémtörténetek tárháza

A brit középosztályt nagy izgalomban tartotta a városi szegények világa, amit idegen kulturális jelenségként fogtak fel. Egyszerre tartottak a nincstelen tömegektől és akarták megismerni azok életformáját.

A nyomornegyedekre igen jellemző volt a prostitúció, a bűnözés, a rendbontás, a hajléktalanság és az alkoholizmus (akár fél liter gin elfogyasztása naponta). A rengeteg embert egybetömörítő lakóövezetben a szűkösség, a közös terek használatának kérdése számos konfliktust szült. A hihetetlenül alacsony bérek és a különféle betegségek okozta munkaképtelenség miatt jellemző volt a fizetésképtelenség, a kikötői szénlopás. A rendőrség nem szívesen lépett be a negyedek területére, rendszeresen felügyelet nélkül hagyta a lakosokat azok veszélyességére hivatkozva.

Számos hiteles, az írók saját tapasztalatai alapján készült realista szépirodalmi mű született az időszakban – elég csak Charles Dickens munkásságára (Twist Olivér, Örökösök) gondolni. 

A szegénynegyedekről szóló regények hatalmas közönségsikert értek el: kielégítették az olvasótábor mohóságát az „ismeretlen kultúra” irányába, miközben a szerzők felhívták a figyelmet a veszélyekre és a tarthatatlan állapotokra.

Noha a negyedek szinte élhetetlenek voltak, számos alkotás azoknak egy még könyörtelenebb, kiszínezett verzióját tárta az olvasók elé. Megszületett a „nyomornegyed-fikció”, illetve a „penny dreadful” műfaja. Utóbbi könnyen fogyasztható krimitörténeteket takart, melyek fő célja az olvasó riogatása volt. E ponyvák nagyban hozzájárultak a nyomornegyedekkel kapcsolatos rémhírek és negatív mítoszok terjedéséhez.

A sajtóban is vegyesen jelentek meg a komoly hangvételű, megoldásorientált írások és a szenzációhajhász cikkek. Az újságírók minden bírósági ügyre ráharaptak, amiknek köze volt a szegénynegyedekhez. A sajtó célja az eladott példányszámok növelése lett, a borzongásra vágyó vevők pedig előszeretettel vetették bele magukat az erőszaktevésektől, emberrablásoktól, gyilkosságoktól és erkölcstelenségtől hemzsegő történetekbe.

A cikkek éhes, elvadult gyermekeket és részegeskedő, gyilkosságra bármikor képes férfiakat vonultattak fel. Az elbeszélések központi szereplői nők voltak: gyermekeikkel nem törődő, pletykás, nőietlen karakterek, vagy ártatlan, nem egyszer bántalmazott figurák. Az írások egyeseket eleve megvetésre méltó kreatúrákként mutattak be, másokat viszont a nyomornegyed megrontottjaiként szerepeltettek. Az erőszakra fókuszáló beszámolók a bűnözés okainak feltárásával ritkán foglalkoztak. Amikor viszont igen, akkor azt betudták az egyéni tulajdonságoknak (erkölcstelen, dologkerülő természet) vagy a környezeti hatásoknak (közeg negatív ereje), a társadalmi okokat azonban nem vizsgálták.

Nem minden olvasó elégedett meg azzal, hogy az otthona biztonságából, a fantáziájára hagyatkozva élje át a rémes kalandokat. 

Megindult az izgalmakat keresők beszállingózása – szegényöltözetben – a nyomornegyedekbe, hogy testközelből láthassák az addig csak papíron megelevenedett állapotokat. 

Ez volt az úgynevezett “nyomornegyed-turizmus” (slumming; az angol slum, azaz nyomornegyed kifejezésből). Felkapott célállomásnak számítottak a különféle gyilkosságok, botrányos esetek tetthelyei.

Kép

Thomas Annan skót fotográfus The Old Closes and Streets of Glasgow című fotósorozatának darabja, J. Paul Getty Museum

Rombolás vagy fejlesztés?

Egyes negyedekben maguk a lakók elégelték meg a borzalmas lakhatási körülményeket, követelték a lakástulajdonosoktól az állapotok javítását, beszámolót írtak az újságoknak, petíciókat indítottak, a városi tanács elé tárták helyzetüket. A probléma elhatalmasodásával politikusok, írók és újságírók cikkekben, szociográfiákban kezdték meg feltárni a megoldási lehetőségeket. A két domináns megközelítés az „erős kéz” politikája és a modernista álláspont volt. Előbbi célja a bűnesetek ritkítása volt fegyelmezés útján, míg utóbbi a környezet átalakításának erkölcsformáló hatása mellett érvelt.

Számos szerző a közegészségügyi viszonyok javítását sürgette. A városok polgárai megoldást követeltek, a megjelenő munkák egyszerre tükrözték és befolyásolták a közvéleményt, illetve a városi vezetést, aminek eredményeként a döntéshozók végül számos esetben felszámolták a nyomornegyedeket. Ez azon a fent említett elven alapult, miszerint a szegénynegyed egy idegen test a városban, tehát szabadon lebontható, eltüntethető. Teljes utcákat számoltak fel, helyükre impozáns épületek vagy vasútvonalak, pályaudvarok kerültek. 

Az erről szóló tudósítások csupán az átépítések előnyeiről és a fejlesztések történelmi jelentőségéről számoltak be, és nem foglalkoztak a hajléktalanná váló negyedlakók további sorsával.

Századokon átívelő probléma

A munkáscsaládok számára – állami kezdeményezésre – már a 19. század közepén hatalmas méretű lakóházakat építettek. Vallási szervezetek, közép- és felsőosztálybeli polgárok is segédkeztek, főleg ételosztás és szállásnyújtás révén. A század második felének építésügyi szabályozásaiban megállapították a maximum laksűrűséget, az utcaszélesség-minimum meghatározása pedig biztosította a közterületek átszellőzését. A pincelakások építése is tiltott lett. Eredményként javultak a lakhatási körülmények, kevésbé terjedtek a különféle járványok, csökkent a halálozások mértéke.

A munkásmozgalmak hatására segélyegyletek, szakszervezetek jöttek lére, melyek hatására javultak a munkakörülmények, s így a dolgozók egészségi állapota is. Az infrastrukturális fejlesztéseknek (például csatornaépítések) köszönhetően jobbak lettek a közegészségügyi viszonyok, a növekvő ipari termelés pedig új munkahelyeket teremtett. A helyzet tehát javult, ám a szegényövezetek a századfordulót követően is megmaradtak – a 19. századi ember által oly rettegve fürkészett nyomornegyedek problémája tehát nem tűnt el, csupán átalakult.

Források:

Dr. Andrzej Diniejko, D. Litt: Slums and slumming in late-victorian London.

Judith Flanders: Slums.

Kovács Zoltán: Népesség- és településföldrajz.

Múlt-kor: A bűnözésről híres nyomornegyedek voltak a viktoriánus Anglia „vadnyugata”.

Nagy-Csere Áron: Nyomortelepből mintalakótelep.

Tehetségkutatón kezdődött a színpadi pályafutásod. Mennyire volt félelmetes egyedül kiállnod?

Eredetileg pszichológia szakra jártam, de mindig is a humor volt a kapcsolatteremtő eszközöm. Azt terveztem, hogy egyszer majd írni fogok egy vicces könyvet. Aztán jött a Dumaszínház felhívása, a Magyarország, szereplek!, és gondoltam, bármi lesz is, előbb-utóbb majd akkor oda fogok írni. Az első fellépés szinte mindig rossz. Az ember rutintalan ebben a közegben, azt sem tudja, hová tegye a kezét, az otthon kitalált poén teljesen máshogy ül. 

Velem is így volt, viszont a sok poénból kettő működött, és ez jó érzés volt. 

Litkai Gergelyék szerződést ajánlottak. Az elején nem értem el nagy sikereket, fél év után jött az áttörés. Akkor egy este, az elejétől a végéig nálam volt a gyeplő a színpadon, és megéreztem, hogy ezt kéne csinálnom. Utána megint nem ment olyan jól. Egy stand-uposnak nagyon sok fellépés kell ahhoz, hogy mindent kézben tudjon tartani.

Az előadásaid tematikai szempontból összeszedettek, alaposan körbejársz egy-egy jelenséget, érzést, élethelyzetet. Ez nem minden stand-uposra jellemző, sokszor inkább csak poénokat fűznek egybe összekötő szövegekkel. 

Fontos, hogy tudjam, miről akarok beszélni. Az elején sokszor poénra írtam anyagot, de egy idő után elfogynak a gimis sztorik, azok a helyzetek, amelyeket mindenki ismer. A legtöbb embernek harmincéves korára van öt-tíz percnyi vicces, izgalmas, extrém története. Amikor ez a forrás elapad, marad az attitűd, a saját nézőpont, ahogyan én látom a dolgokat. Fontos, hogy valamiképpen kötődjem ahhoz, amiről beszélni akarok, legyen hozzá kapcsolatom, legyen róla élettapasztalatom vagy álláspontom. Egyébként politikáról vagy közéletről nem szoktam annyira beszélni, de nem azért, mert ne olvasnám a híreket, vagy ne érdekelne, hogy mi zajlik körülöttünk. 

Csak ezek számomra nem annyira egyetemesek, mint az, hogy hogyan működik egy ember, milyen a személyisége. Engem sokkal jobban érdekel, hogy miért gyarló, miért gonosz, miért csodálatos.

A történeteid többségében egyes szám első személyben vagy jelen, és elég mélyre is mész. Akkor lehet ­színpadra vinni egy nehézséget, amikor már a múlté?

Az aktív traumát, amely még nincs feldolgozva, az ember nem tudja színpadra vinni. Ha még túl éles, nehéz öniróniával tompítani. Amikor már sikerült átdolgozni önismerettel, pszichológiával, akkor mehet a műsorba. Ugyanakkor a legtöbb humorista nem konkrét traumákat ad át, hanem a nehézség esszenciáját. De hát végül is a traumáink formáltak mindannyiunkat azzá, akik vagyunk.

Abban segít a pszichológiai előképzettség, hogy biztosan érezd, hol van a határ, ahol egy poén még nem bántó?

Nem. Ez inkább személyfüggő. És különböző társaságokban sokkal érdekesebb is, mert a színpadon háromszáz különböző hátterű emberhez beszélek, tehát sokkal inkább valami nagyon általános mércét kell szem előtt tartanom. A kollegiális és baráti kapcsolatban épp azt szeretem, hogy tudom, szinte nincs határ. A nagyon fájdalmas dolgokról is születhetnek poénok, belefér, mert abban a közegben mindenkinek első a humor, és tudja, hogy ez játék. 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

A mai szülők rengeteg könyvvel, tanáccsal, szakértői véleménnyel találkoznak, ami egyszerre segítség és teher. Hallgassunk ezekre, vagy inkább a saját megérzéseinkre?

Brigitta: Azt tapasztalom a hozzánk érkező szülőkön, hogy rendkívül tudatosak: már a gyerek születése előtt számtalan könyvet elolvasnak a nevelésről. Amikor azonban megérkezik a baba, gyakran bizonytalanná válnak. Nem tudják, mit tegyenek, hogyan neveljenek, kire hallgassanak: a különféle könyvekre, a szakemberekre, a barátokra vagy a nagyszülőkre, akik mind mást tanácsolnak. Ilyenkor könnyen összezavarodnak, elvész az önbizalmuk, és rossz anyának érzik magukat. Miközben igyekeznek minden tanácsot megfogadni, sokszor megfeledkeznek arról, hogy a saját megérzéseikre is hallgassanak. Természetesen hasznos, ha tájékozódunk, és elköteleződünk egy szimpatikus nevelési irányelv mellett, és van valaki – legyen az az édesanyánk, egy barátnő, pszichológus vagy tréner –, akitől tanácsot kérhetünk. 

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy bízzunk a saját megérzéseinkben, hiszen én vagyok a gyermekem anyja, én tudom igazán, mi a legjobb neki, mire van szüksége, és mire van szükségem nekem. 

Mindehhez pedig elengedhetetlen a megfelelő önismeret.

Viktor: Mindenképp jó, ha olvasunk a témában, de nem szabad túlzásba vinni, hiszen a könyvek önmagukban nem oldják meg a problémáinkat. Sokkal fontosabb, hogy tudatosak legyünk, mi is erre ösztönözzük a szülőket a tréningjeinken. Nem könnyű ma szülőnek lenni. Míg elődeink csoportokban, törzsekben éltek, és közösen gondozták, nevelték a gyerekeket, addig manapság a szülők – leginkább az édesanyák – gyakran magukra maradnak, egyedül kell megbirkózniuk ezzel a feladattal. Közben számos irreális elvárásnak kell megfelelniük: ők legyenek az elsődleges gondozók, szenteljék minden idejüket a gyermeküknek, elégítsék ki az összes igényét, egyszerre legyenek boldogok, elégedettek, és persze a hasuk is legyen lapos három héttel a szülés után. Tele vannak nehéz és ambivalens érzésekkel, miközben a hormonális egyensúlyuk is fel van borulva. 

Mit jelent az elég jó szülőség? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a tökéletességre törekvés és az önazonos szülői működés között?

Brigitta: Nincs olyan, hogy tökéletes szülő. Aki mégis erre törekszik, kudarcra van ítélve, mert a tökéletesség elérhetetlen, nemcsak a szülőségben, hanem az élet más területein is. Az elég jó szülőség azt jelenti, hogy merünk hibázni, és képesek vagyunk kijavítani a hibáinkat. Merjük vállalni, hogy emberek vagyunk, és nem működünk tökéletesen. Szociálpszichológusok egyetemisták bevonásával végeztek egy kutatást, amelyben azt vizsgálták, melyik az az embertípus, akihez legjobban tudunk kapcsolódni, kit fogadunk el leginkább tanítónknak. Háromféle előadót küldtek be hozzájuk, és ki kellett választaniuk, kit tartanak a legszimpatikusabbnak, kinek az órájára járnának szívesen. Az első tökéletesen fel volt öltözve, felkészült volt és kedves. A második előadó is nagyon jól nézett ki, aranyos volt, és szintén felkészülten érkezett, de véletlenül kiborította a kávéját. A harmadik viszont nagyon laza volt, nem készült prezentációval, csapongott az előadásában. Kit választottak a diákok? 

A másodikat. Hozzá tudtak leginkább kapcsolódni, nem az elsőhöz, aki tökéletes volt, hanem ahhoz, aki emberi volt, apró hibát ejtett. 

Egy tökéletes anyáért csak rajongani lehet, és félni, szorongani tőle, mert én sohasem tudok olyan jó lenni, mint ő. Kapcsolódni csak egy elég jó szülőhöz lehet, aki meg meri mutatni, hogy neki is vannak gyengeségei, rossz érzései, és olykor hibázik. Az a cél, hogy elég jók legyünk, és szorongásmentesen éljük az életünket. 

Viktor: Ha mindent tökéletesen csinálnánk már a baba körül, mint egy robot, és minden igényét azonnal kielégítenénk, akkor nem tanulná meg, hogy néha várnia kell, és nem teljesülnek be egyből a vágyai. Az a legjobb, ha a gyermek az esetek többségében megkapja, amire szüksége van, de nem kell, hogy az azonnal és tökéletesen történjen. Csak így tanulja meg szabályozni az érzelmeit, ami az egyik legfontosabb képesség az életben. 

Kép

Boján Brigitta klinikai szakpszichológus és Gócs Viktor gyermekorvos, szülő-gyermek konzulens – A fotó Boján Brigitta és Gócs Viktor tulajdona, készítette: Deczki Mónika

Sokan nemhogy a tökéletestől, de még az elég jó szülőtől is távol érzik magukat. Mit tanácsoltok azoknak, akik bizonytalanok önmagukban? 

Brigitta: Sokszor találkozunk ezzel a szülői érzéssel. Mi azt mondjuk, ha már tízből hatszor jól megoldasz egy helyzetet, például megfelelően kezelsz egy hisztit, az már elég jó. Ha az esetek döntő többségében tudatos vagy, és azt tudod mondani a gyerekednek, hogy elfogadlak, elismerem az érzéseidet, segítek kezelni a helyzetet, akkor elég jól csinálod. Ha viszont négyszer elveszted a fejed és kiabálsz a gyerekeddel, azzal sincs semmi gond, mindenkivel – velünk is – előfordul. Nem is baj, ha a gyerekeink látják, hogy mi sem vagyunk tökéletesek. 

Viktor: A gyereknek, aki mintából tanul, esendő mintára van szüksége. Olyan szülőre, aki hibázik, ezt elismeri, és igyekszik kijavítani a hibáit, sőt akár a gyerektől is bocsánatot tud kérni. A legjobb szülőkkel is előfordul, hogy olykor felcsattannak és üvöltenek a gyerekkel. Ám fontos tudni, hogy ilyenkor törés keletkezik a szülő-gyerek kapcsolatban. A gyerek magára veszi a történteket, mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a szülővel, akár azt is elfogadja, hogy ő a „rossz”, csak hogy továbbra is kapcsolódhasson hozzá. 

Az a jó, ha ilyenkor oda tudunk menni a gyerekhez, és azt tudjuk mondani: „Sajnálom, hogy kiborultam, ez biztosan ijesztő volt neked, nem a te hibád.” 

A kapcsolódás a gyermek elemi szükséglete és érdeke, érdemes ezt szem előtt tartanunk, és törekednünk arra, hogy a nehéz pillanatok után is visszataláljunk egymáshoz.

Melyek azok a tulajdonságok, viselkedésminták, amelyeket jobb, ha elsajátítunk annak érdekében, hogy elég jó szülők legyünk? 

Viktor: Tanuljuk meg szabályozni az érzelmeinket! Ha szükséges, lépjünk hátra, és vegyünk egy mély levegőt, mielőtt kiabálni kezdenénk. Merjünk bocsánatot kérni, ha hibáztunk! Gyűjtsünk magunk köré olyan embereket, akik támogatni tudnak bennünket a gyermeknevelésben, különösen akkor, amikor fáradtak, betegek vagyunk, vagy éppen nem tudunk kapcsolódni a gyerekünkhöz. Nem kell, sőt nem is lehet mindent egyedül csinálni a gyerek körül. Legyünk rugalmasak! Sokan akkor is ragaszkodnak a szigorú szabályokhoz, amikor már kamasz a gyerekük, amikor természetes, hogy feszegeti a határokat, felrúgja a szabályokat. A rugalmasság azt jelenti, hogy adott helyzetben felismerjük, hogy a gyereknek lehetnek más gondolatai, érzései, azokat figyelembe vesszük, és olykor engedünk. Amikor tényleg szükség van rá, akkor viszont állítsunk szigorú szabályokat, és tartassuk be azokat következetesen! Válogassuk meg a harcainkat, egyúttal viszont tanuljuk meg tisztelni a gyermekben azt a felnőttet, akivé rövidesen válni fog. Ne beszéljünk vele magas lóról!

Brigitta: Legyünk empatikusak, hogy bele tudjuk élni magunkat a gyermek helyzetébe, és megértsük, mit élhet át például akkor, ha nem kaphatja meg az újabb játékot! Ha átérezzük az érzéseit, sokkal nyugodtabban tudjuk kezelni a helyzetet. Ugyanilyen lényeges a mentalizáció, hogy felismerjük és értelmezzük a saját és gyermekünk viselkedését, gondolatait, érzéseit, szándékait. Ez abban segít, hogy kívülről is rá tudjunk nézni egy-egy szituációra. Legyen kellő önismeretünk! Legyünk tisztában azzal, mit hozunk otthonról, milyen mintákat adunk tovább a gyermekünknek, és ezek hogyan hatnak rá. 

Érdemes végiggondolni, melyek azok a működésmódok, mondatok, szokások, amelyeket nem szeretnénk továbbadni, és inkább lecserélnénk, illetve melyek azok, amiket követendőnek tartunk. 

Rendkívül fontos az is, hogy szeressük önmagunkat, mert csak úgy tudjuk igazán szeretni a gyermekünket is. 

Többször említettétek az önismeret fontosságát. Mi van akkor, ha valaki nem rendelkezik kellő önismerettel, nincs a felsorolt tulajdonságok, készségek birtokában, és már nagyobb gyerekei vannak?

Viktor: Sohasem késő változtatni, és elkezdeni másképp viszonyulni a gyermekünkhöz. Egyszer egy édesanya kezelhetetlen kamaszával érkezett hozzánk, szinte semmilyen kapcsolat nem volt már köztük. Az édesanya azonban elkezdte alkalmazni a reflektív nevelés módszereit, amelyeket a szülőtréningeken is tanítunk. Perspektívát váltott, empatikusabb lett, és igyekezett megérteni a gyermekét. Napról napra javult a kapcsolatuk. A gyerekek rendkívül rugalmasak és megbocsátók, ha elismerjük, hogy hibáztunk. Ha valakinek már kamasz gyereke van, akkor is beépítheti az új szemléletmódot az életébe. Semmiről sem maradt le, hiszen a gyereknevelés folyamat, nem ér véget egy adott ponton. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Rawpixel

Sok szülő mégis úgy érzi, amikor a gyermeke kamaszkorba lép, hogy a korábban bevált eszközök és módszerek már nem működnek. Hogyan érdemes továbblépni?

Viktor: Használjuk továbbra is az említett módszereket! Kezeljük tudatosan a saját indulatainkat, próbáljunk perspektívát váltani, és legyünk empatikusak. Ismerjük el a kamasz érzéseit, ne vitassuk el tőle! Segítsünk neki az érzelmei szabályozásában, mert még ebben a korban is szüksége van rá. Legyünk elérhetők számára! 

Ha elvonul a szobájába, de este tizenegykor, amikor már alig állunk a lábunkon a fáradtságtól, mégis odajön hozzánk, szánjunk rá időt, mert lehet, hogy épp akkor fog megnyílni. Ha ilyenkor ott vagyunk neki, az nagyon sokat jelent a kapcsolat szempontjából.

Brigitta: A kamasz, aki korábban édes gyerek volt, mindent megosztott velünk, egyszer csak bezárkózik, nem mond el mindent, ránk csapja az ajtót, elkezdi feszegetni a határokat, és visszaszól. Ilyenkor nekünk, elég jó szülőként az a dolgunk, hogy ezt kibírjuk. Nem nekünk szól, nem szabad magunkra venni, sem megsértődni. Amikor ránk csapja az ajtót, azt azért teszi, mert határt akar húzni, nem akarja minden érzését megosztani velünk, szeretné önmagát átgondolni. Ha húsz perc múlva mégis kijön, és odabújik hozzánk, nem szabad azt mondani, hogy „ha így viselkedtél, most ne is lássalak”. Ehelyett igenis nyitottnak kell lennünk: „Gyere, beszéljük meg, mi történt”. A kamaszkor nagyon nehéz időszak, de mindig azt mondom, hogy az a jó, ha a gyerek ilyenkor lázad, visszabeszél, nem fogad szót, mert ez a dolga ebben az életszakaszban. Biztonságos közegben, otthon, a szüleivel próbálgathatja az erejét, a szárnyait, és megfogalmazhatja önmagát. Ha képesek vagyunk türelemmel végigkísérni ezt az időszakot, a gyermekünk 18-19 éves korára szépen visszatalál hozzánk, és újra kiegyensúlyozott lesz a kapcsolatunk, csak ezt az 5-8 évet kell átvészelnünk.

Előfordult már, hogy ti is úgy éreztétek, hogy nem vagytok elég jó szülők? 

Brigitta: Gyermekeink már 19 és 20 évesek, a gyermeknevelés minden szakaszán túl vagyunk. Sokszor éreztük mi is úgy, hogy nem csináljuk jól: türelmetlenek voltunk, előfordult, hogy kiabáltunk is velük. Kiskorukban voltak olyan helyzetek is, amelyekről csak később ismertük fel, hogy máshogy is meg lehetett volna oldani őket. Mindezek mögött azonban sok tudatosság és rengeteg önismereti munka áll mindkettőnk részéről. Igyekszünk azt gondolni, hogy elég jól csináltuk, hiszen két nagyszerű gyerekünk van. Természetesen, ha újrakezdhetnénk, sok mindent másképp tennénk – de már nem kezdjük újra. 

Hogyan váltak az életedben a színek és képek sötétséggé?

Nyolcéves koromig úgy éltem a mindennapjaimat, mint bármelyik más kortársam. Amikor az egyik matematikaórán rosszul írtam le a feladatot a tábláról, megkezdődtek a kivizsgálások. Kiderült, hogy retinitis pigmentosám van, ezért pubertáskoromra el fogom veszíteni a látásomat. A szüleim nem mondták meg; úgy neveltek, mintha egészséges volnék, és integráltan tanultam tovább. Amikor tudatosult bennem, hogy egyre rosszabb a látásom, újragondoltam a jövőmet. Nehézséget okozott, hogy mindez egybeesett a kamaszkorral. 

Sokáig nem akartam látássérült emberekkel találkozni. Nem akartam tudni, hogy mi vár rám. 

A pálfordulatot a sport hozta meg. Dr. Péter Árpád, aki a csörgőlabda képviselője volt Hevesben, elhívott egy edzésre. Mivel testnevelésből felmentett voltam, és hiányzott a mozgás az életemből, nem tudtam ellenállni. Rögtön beleszerettem ebbe a sportágba, de az edzések néhány alkalom után megszűntek, és széthullott a csapat. Miután Szekszárdon elvégeztem a szociális munkás szakot, és rehabilitációs mentorként dolgoztam egy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégnél, eszembe jutott a csörgőlabda. Megkerestem Árpádot, elkezdtük az edzéseket, és együtt hoztuk létre a Vakok és Gyengénlátók Integráló és Sportegyesületét. 

Emlékszel a pillanatra, amikor végleg elveszítetted a látásodat? 

Ez nehéz kérdés. Vizuális típus vagyok, a mai napig színesben álmodom. Amikor azt mondták, milyen szép zöld a fű, akkor odanéztem, és láttam. Ma már csak elképzelem, de egy időszakban nehéz volt szétválasztani a képzeletet és a valóságot. Inkább folyamat volt ez. Az biztos, hogy az általános iskolában nagyítóval olvastam, a gimnáziumban már felolvasták nekem a tanulnivalót, a főiskolán pedig vakon használtam a számítógépet. Sok mindent megtanultam, megoldottam.

De van, ami nagyon hiányzik: szeretném látni a fiaimat és a természetet. 

Erdőszélen lakunk, és a mai napig feltölt, ha hallom a madarak csicsergését vagy a békák koncertjét. Amikor túrázom, elképzelem a tájat. A férjemnek sokszor fárasztó, hogy mindent elmondjon, amit lát.

Kép

Fotó: Vozáry Róbert

A férjeddel hogyan ismerkedtetek meg?

Gyakran jártam a szomszéd falu könyvtárába. Egyszer egy komolyzenei esten vettem részt, ahol ő kiszúrt magának, én pedig rá sem néztem. A rendezvény végén tudta meg, hogy nem látok. A könyvtárban egy amatőr festő kiállítása volt, és ő mutatta meg nekem a képeket. Így kezdtünk el találkozni.

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

A Hobby Rádió élőben, magyar nyelvű tolmácsolással közvetítette hazánk hallgatói számára a teljes versenyt. Kriszta fordította magyarra a német szervezők által írt audionarrációs szöveget. Ekkor szembesült azzal is, hogy ő egy apró termetű, ősz hajú hölgy, és szarkalábak vannak a szeme sarkában. Szerettem volna ennél hosszabban és igazabban megírni, hogy ki ő, honnan indult és hova tart, hogy nem apró, nem ősz a haja, és nem a szarkalábairól fogjuk megjegyezni.

„Nem mondták, hogy ne menjek, de…”

„Fényt látok, bár a szemész szerint azt sem kéne látnom, ez egy megmagyarázhatatlan ajándék. Színeket, árnyakat nem látok, fehér bottal közlekedem – mondja Krisztina, aki persze gondol néha arra, hogy milyen jó lenne például vezetni, vagy másban könnyíteni az életén, de a mindennapjait nem az határozza meg, hogy látássérült. 

„Koraszülöttként jöttem a világra, és így tanultam meg élni. Nem kellett emiatt átszerveznem az életem, eleve így rendezkedtem be.” 

Kriszta mostanában gyakran elgondolkodik azon, hogy egyre kevesebb az a pálya, amin egy látássérült boldogulni tud. Ő pedagógusként sem mondja teljes meggyőződéssel a diákjainak, hogy mindenképp tanuljanak tovább, hogy legyenek tanárok, mert biztos kapnak majd maguk mellé egy asszisztenst, aki figyelemmel követi, hogy ki puskázik vagy ki mit csinál az órán. Szerinte egy látó gyerekekkel teli tanteremben egyedül nem tud működni egy vak tanár. 

„Már előlem is nagyon elzárkóztak, amikor tanári diplomával állást kerestem. Olyanokat mondtak, hogy jó, de akkor be kell segíteni a néptánc oktatásába, szóval nem mondták, hogy ne menjek, de olyan fedősztorikat kaptam, hogy megértettem a jelzést. Ma látássérültként még tanult masszőrnek is nehéz elhelyezkedni, mert hiába érted a szakmát, magadnak kell takarítani, kiadni a recepción a kulcsot, könyvelni, tehát teljesen önálló multiembereket keresnek. Diplomával rendelkező embereink vannak bértámogatással foglalkoztatókban… (nappali ellátási forma fogyatékossággal élőknek, amely keretében munkatevékenységet végeznek – a szerk.) Mégis küzdünk, bár gyakran hiába szeretnénk mi is a végzettségünknek megfelelő munkakörben dolgozni, erre javarészt esélyt sem kapunk ebben a társadalomban.”

Krisztina gyermekként édesanyjával – Forrás: Máj Krisztina

Nem kottából tanult gitározni

Kriszta már négyévesen tudta, mi szeretne lenni: Halász Judit. Ez sajnos már foglalt volt, de mindig azt játszotta, hogy énekesnő. „Az óvodában volt egy lelkes hallgatóm, egy óriási plüssnyuszi. A Vakok Óvodájába és Általános Iskolájába jártam, akkor még nem volt integráció, nem volt más választás. 

Úgy látom tanárként, hogy rengeteg elrontott integrációt kell nekünk helyrehoznunk, hogy csak két hétig érdekes az együtt tanulás, azután nyűg mindenkinek, és az integráció mostanra egyfajta rideg bánásmódot hordoz. 

Sokszor könyörtelen tud lenni az integráció világa. Én most a Vakok Iskolájában tanítok, és az a tapasztalatom, hogy hetedik-nyolcadikra gyakran kerülnek hozzánk az integrált oktatásból olyan gyerekek, akik még a Braille-írást sem ismerik megfelelően. A Vakok Iskolája egyrészt támogató védelem a látássérült gyerekek számára, másrészt szisztematikusan önállóságra nevel, felkészít a látássérült életre.” 

Bár mindvégig dédelgette énekesnői álmait, Krisztát az angol nyelv szeretete más pályára vitte. „Alsóban gyakran tanítottam a többieket angolra, és aki jól válaszolt, annak dobtam egy gesztenyét, ami felért egy drahmával. Később, a gimnázium mellett nyelviskolába is jártam. Nagyon nehezen találtunk olyan gimnáziumot, amelyik fel mert venni, és azok is erősen a magántanulóságot ajánlották, de én nem arra vágytam. Teljes értékű osztálytárs akartam lenni, és nem is fogadtam el ezt az alamizsnát. 

Mentünk tovább, és nagy csörték árán bejutottam a Kassák Lajos Gimnáziumba, ahol négy év múlva megköszönték anyukámnak, hogy idehozott. Tesiből fel voltam mentve, rajzból külön kézműves tevékenységeket csináltam. Ha bizonyos jegy alá mentem, a szüleim nem engedtek el a rockkoncertre. A rock szeretete fiúbarátokat eredményezett, de másokkal sem voltak konfliktusaim. Aki mellettem ült, az felolvasta az írásvetítőn lévő szöveget, cserébe kiválóan rálátott az én Erika írógépes dolgozataimra. Kórustag voltam, ennek révén sokat utaztunk, tanultuk a versenyek viselkedési kódexét, az egymásra figyelést. 

Volt egy gitáros barátnőm, és csináltunk egy zenekart. A dalokat magunk írtuk. Megtanultam én is gitározni, nem kottából, hanem kézből tanított a tanárom. Persze a gitártanárhoz vezető utat is fejben kellett megtanulni, kapucsengő, lift merre van. 

A zenekar neve Drastic volt… Kétkazettás magnókon másolgattuk át az újabb változatokat. Küzdöttünk, alkottunk drasztikusan.”

Kép

Szalagavatóján palotást táncolt osztálytársaival – Forrás: Máj Krisztina

Hangok, zene és illatok

Kriszta a hároméves nyelvtanári szak után saját alma materébe ment vissza gyakorlatra. „Ott két nyelvtanár volt, tehát kevés esélyem lett volna állást kapni, amit sajnáltam. Állást kerestem, de nem sikerült semmi, azután nyár végén egyszer csak megszólalt a telefon, hogy mégis megürült egy angoltanári állás a Vakok Iskolájában, és várnak. Ezzel egyidőben egy színtársulat is indult, amibe jelentkeztem, ebből lett később a Vakrepülés Színtársulat. Szintén ekkor keresett meg Tímár Péter, hogy a készülő Vakvagányok című filmjéhez szereplőnek hívjon. A film érdekessége szerintem az volt, hogy valódi vak szereplőkkel dolgozott, és bepillantást engedett az igazi életükbe. Nekem az lett a nagy élményem, hogy felénekelhettem a főcímdal női részét. 

Fura módon előbb jött a lehetőség, mint maga a tanulási folyamat. A film után évekig tanultam énekelni a Tunyogi nővérek énekiskolájában. A táncórákat kihagytam, annál többet énekeltem, nem maradtam ki semmiből, de irreális dolgot nem csináltam. A színházunkban akkor már tudták, hogy tudok énekelni, énekes szerepet kaptam az Éjszaka tapintása című darabban. Sokszor olyan helyekre hívtak meg minket, ahol nem tudtuk az egész produkciót felállítani, rendesen besötétíteni, hanem a dalokat vittük. Nem utasítottunk vissza senkit.” 

A Vakrepülés egy olyan típusú színház, ahol a társulat szeretné direkt módon megtapasztaltatni a látó közönséggel, milyen az, amikor színházi előadáson van, de nem lát semmit.

 „Egy vak ember szerintem nem sötétséget lát, hanem semmit. A darab olyan szempontból interaktív, hogy látási információk ugyan nincsenek, de vannak hangok, zene és illatok. Részt kell venni a darabban, mert egy idő után kiderül, hogy az abban szereplő utazás utazóközönsége a nézőtéri csapat, vizesek lesznek, enni kapnak, táncolniuk kell…” – osztja meg velem Kriszta.

Fotó: Csóti Rebeka

„Hosszú küzdelem volt a dalversenyig, például a hangszereléshez látó segítség kellett. Fél évvel ezelőtt találtam egy kiadót Pál Zoltán személyében, aki a hangszerelésben is segített, és kiadta a CD-met. Így került sor végül arra, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) az én dalomat ajánlotta a látássérültek nemzetközi versenyére. Angolul szerettem volna énekelni, hogy értsenek, és tőlem szokatlan módon egy vidám, könnyed dalt írtam, bár általában gondolkodtató, komolyabb szövegeket írok. Léner András színházrendezővel forgattuk, ő ismeri a darabunkat is, segít a színészi elemek csiszolásában.”

Máj Kriszta Pillangó-dala végül a 13. helyen végzett az online szavazásos versenyben. Kiemelkedett kifinomult zenei világával, letisztult előadásmódjával, hiteles személyiségével. Érzékeny és reményt keltő dala megnövelte a magasságát, megmutatta szőkésbarna fürtjeit és tiszta kis arcát.

Állatbarát családban nőttem fel. Gyerekkoromban, amikor még lakótelepen laktunk, halaink, teknőseink és hullámos papagájaink voltak. Amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy kertes házba költözünk, akkor csatlakoztunk a kutyatartók táborához. Egy szombat reggelen ugyanis anyukámmal cipőt venni indultunk a városba. De – apukám legnagyobb örömére – új cipő helyett egy kölyök németjuhásszal tértünk haza. Ennek már több mint harmincöt éve. Azóta legalább az ötödik kutyagenerációt nevelgetjük, legtöbbször két kutyánk is volt. Most épp az ötéves fekete labrador, Lola ösztönzi hosszú sétákra vagy kerti labdázásra családom idősebb és fiatalabb tagjait. 

A saját környezettudatosságommal az elmúlt években sokat foglalkoztam, de eddig sosem gondoltam végig, hogy házi kedvenceink mekkora környezeti hatással vannak világunkra. 

Környezeti mancsnyom

Egy 2020-as tanulmány érdekes számokkal jelzi, hogy ez a kérdés is igényel némi figyelmet, ha zöldebb jövő építésében gondolkozunk. A kutatók becslése szerint a száraz­állateledel-gyártás szén-dioxid-lábnyoma 56 és 151 millió tonna között lehet, ami a teljes agrárszektor szén-dioxid-­kibocsátásának 1,1-2,9 százaléka. Ha földhasználatra szeretnénk konvertálni a terhelés értékét, akkor 41-58 millió hektárról beszélhetünk (ami az agrárszektor terhelésének 0,8-1,27 százaléka), ha pedig édesvíz-felhasználásra, akkor 5-11 négyzetkilométer terhelésről (utóbbi 0,2-0,4 százalékot tesz ki a mezőgazdaságon belül). Ha egyszerűbben és képletesebben szeretnénk meghatározni: ezek a hatások nagyjából akkorák, mint az Egyesült Királyság területének kétszereséhez kapcsolódó környezeti lábnyom. 

Egy másik, 2023-as tanulmány azt vizsgálta, hogy ha háziállatainkkal együtt mindannyian megfelelő tápanyag­ellátást biztosító vegán táplálkozásra állnánk át, akkor hogyan alakulnának a környezeti láb- és mancsnyomok. Megállapították, hogy ha a családi fogyasztás globális állati eredetű ételkínálatát nézzük, akkor mi, emberek annak 91,1 százalékát fogyasztjuk. Kutyáink 7,7, cicáink pedig 1,2 százalékát. Vegán táplálkozásunkkal globális szinten mi, emberek 71,3, a kutyáink 6, a cicáink pedig 0,9 milliárd állat leölését előzhetnénk meg évente. 

Földhasználatban ez azt jelentené, hogy esetünkben egy Oroszországnak és egy Indiának megfelelő nagyságú terület szabadulna fel. 

Kutyáink esetében pedig egy Szaúd-Arábiához vagy Mexikóhoz, cicáink esetében pedig egy Japánhoz vagy Németországhoz hasonló terület válna szabaddá. Édesvízmegóvásban is lehet számolni: ebben az esetben az emberi vegán diéta jótékony hatása Kuba, a kutyáké Dánia, a macskáké pedig Jordánia megújuló édesvízkészleteivel lenne egyenértékű. Az üvegházhatású gázok terén is nyereséget könyvelhetnénk el. (Az emberek India vagy a teljes Európai Unió, a kutyák Dél-Afrika vagy az Egyesült Királyság, a macskák Izrael vagy Új-Zéland kibocsájtásával egyenértékűt.) 

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

92 – Addig állok mezítláb a hideg műanyagon, amíg a számokba rendeződött pálcikák el nem tűnnek, és a kék fény lassan elhalványul. Nagy szám ez kilóban egy 172 centis nőhöz mérve, mégis örülök. A mosolyom annak az útnak szól, amelyen több mint egy éve járok. A második szülésem óta már tíz kilóval könnyebb vagyok, és egyenletesen haladok egy egészségesebb élet felé.

Bár gyerekkorom óta sportolok, a testsúlyom mindig is sokat ingadozott, így borítékolható volt, hogy a terhesség nem az egészséges tartomány felé billent majd el – és ez rendben is van így. A műtét utáni regenerációs időszak leteltével azonban zavarni kezdett, hogy a súlytöbblet sok mindenben akadályoz. 

Két dologra kezdtem el tudatosan odafigyelni: a kiegyensúlyozott táplálkozásra és a mindennapos mozgásra.

Tudtam, hogy mindez nem oldja meg egyik napról a másikra a kérdést, és nem lesz pár hónap alatt tökéletes a testtömegindexem. De már néhány hét után jobban voltam: nem éreztem magam elnehezedve a sült krumplitól vagy a cukortól, együtt úsztam, bicikliztem, futottam, kirándultam a családommal, és egyszer csak azt vettem észre: már én is bírom az iramot. Fel tudom húzni magam a cseresznyefa ágára, élvezem a tempót az emelkedőn fölfelé. Egyszóval: szabad vagyok.

A végső cél még messze van, de ez az aktív, tudatos élet – még úgy is, hogy vannak megengedőbb napok – már most hosszú távú, fenntartható változást eredményezett. Dobáltam én már le a kilókat máskor is: volt, hogy versenyúszókkal kezdtem minden napomat az uszodában, és bár a változás látványos volt, éreztem, hogy nem fogom tudni évekig fenntartani azt az életformát. Olyan utat kerestem, amit egy életen át tudok járni – nem erőből, hanem örömből.

Az egészségesebb életért tett erőfeszítések jól példázzák, milyen fontos jelzője a fejlődésnek a fenntarthatóság. 

Mert nemcsak eredményekre vágyunk, hanem olyan sikerekre, amelyeket nem morzsol fel az idő.

Nehéz, de egyben izgalmas kihívás megtalálni azokat a működési elveket, amelyek úgy viszik előre a világunkat – és benne önmagunkat –, hogy közben illeszkednek az életvitelünkhöz.

Lehet, hogy nem tud mindenki egyik napról a másikra szupermarketekről csomagolásmentes boltokra váltani, vagy biciklivel vinni a gyermekét csellóórára. De ha legyintés helyett apránként beépítjük az életünkbe azokat a döntéseket, amelyek lassan, de örökre megváltoztatják a szokásainkat, már tettünk egy lépést előre.

És ugyanez igaz az élet más területeire is: nem tudunk csettintésre jobb szülővé, házastárssá, vezetővé vagy mélyebb hitéletet élő emberré válni. Kezdetnek elég, ha észrevesszük, hogy valami nem működik – és keresni kezdjük, hogyan lehetne másként. Egy nem elküldött dühös komment, egy jól feltett kérdés a kiabálás helyett, egy kedves gesztus, egy új képzés vagy hobbi, a szeretteinkkel töltött minőségi idő – ezek nem nagy dolgok, mégis erőt követelnek. Rugalmasságot, empátiát, odafigyelést és azt, hogy újra meg újra átgondoljuk: mire van most igazán szükségem, és mire van szüksége annak, aki mellettem van?

Ezek az aprónak tűnő változások talán nem nyújtanak azonnal posztolható sikerélményt, de megerősítik az abba vetett hitünket, hogy képesek vagyunk változni és változtatni.

A fenntarthatóság nem az eredményekről szól, hanem a kitartásról. Arról, hogy megtaláljuk azokat a szokásokat, amelyeket hosszú távon is el tudunk viselni – és amelyek minket is elbírnak. 

Nem minden változás fejlődés. De ha figyelünk, akarunk és cselekszünk, akkor lehet, hogy maga az út többet jelent majd, mint az elérni kívánt cél.

A csendes, lassú haladás is lehet siker. A visszafordulás is lehet iránykorrekció. És az élet a hibákkal együtt is lehet szép – ha megőrizzük igényünket a tanulásra. 

A hónap témája: fenntartható fejlődés.

Mindenki abból főz, amije van. Ma ezt többnyire a pénztárcánk és a közeli bolt vagy piac kínálata határozza meg, de régebben elsősorban a táj döntött: ami megtermett, ami megélt az adott vidéken, azt lehetett enni. Márpedig a Kárpát-medencében minden volt. Puszta, ártér, síkság, dombvidék, erdő, magashegység. Volt tehát istállós és rideg nagyállattartás, halgazdálkodás és vízi szárnyasok tartása, sokszínű gabona-, zöldség- és gyümölcstermesztés, tejtermékek, erdők, mezők kincsei. 

Konyhánk ezért éppen olyan sokszínű volt, mint az országunk. 

Konyhai kiindulópontok

Ha valaki hegyvidéken él, ott több a burgonya, a káposzta, a tejtermék. Ha síkságon, akkor a gabona, a paprika, a paradicsom. Erdős vidéken hangsúlyosabban jelen van az ételekben a gomba, víz mellett pedig a hal. Ha megnézzük a Kárpát-medencében élő szlávok konyháját, mindez a gyakorlatban is jól látható. A délen élők, a rácok a paprikás, lecsós ételeket főzték. Északon a tótok krumplit és juhtúrót használtak, a Kárpátok lejtőin élő ruszinok konyhájában pedig már a rideg tájon is megnövő káposzta és cékla a kiindulópont.

Ám a táj adhat a nemzetiségen átívelő közös pontokat is: a puliszkát egyaránt eszik a magyarok és a románok, a töltött káposztát a magyarok és a szerbek, a káposztás tésztát a magyarok és a svábok, a libazsírt a folyók mellett élő magyarok és a zsidók. Ezek az ételek azt mutatják, hogy a régiós adottság, a közös vidék gyakran erősebb hatással van az étkezési kultúrára, mint az etnikai hovatartozás. 

Persze, adódhatnak különbségek a fűszerezésben, a főzési technikában vagy az étel nevében – de az alap ugyanaz. Olyan alap, amiből kiindulva képesek lehetnénk megélni az összetartozást, de közben a különbözőséget is. 

Ezért a gasztronómia egyfajta híd lehetne, hiszen a híd nem a különbségeket tünteti el, csak lehetőséget ad az átjárásra. A közös asztalnál elfogyasztott ételben egyszerre válhatna láthatóvá az, ami ugyanolyan és az, ami eltérő. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ismerd meg önmagad!

A közeledés igénye mellett ennek viszont alapfeltétele lenne az is, hogy mi ismerjük magunkat és az értékeinket. Hogy jelentőségének megfelelő helyén kezeljük konyhánkat. Az étkezés fontos eleme kulturális énképünknek, már csak ezért sem szabadna hagyni, hogy elveszítse zamatát. Természetesen a globalizációval nem lehet szélmalomharcot vívni, és régen is számos külföldi hatás érte a konyhánkat, ám emellett a minőségi, tájhoz illeszkedő, szezonális alapanyagokat érdemes lenne megtartani. 

Nehéz ellenállni télen egy tál koktélparadicsomos, rákos spagettinek, hiszen a nyár könnyedségét idézi, de egy tejföllel nyakon öntött, savanyú káposztás halétel mégiscsak kevésbé táj- és évszakidegen. Márpedig láthattuk, a minket körülvevő tájnak fontos szerepe van. Nem pusztán díszletet ad életünkhöz, az embert is alakítja. Másként közlekedik az, aki a hegyek között gyors és határozott mozdulatokkal dacol a veszéllyel, és máshogy az, aki a nyílt Alföldön teszi meg a megfontolt lépteit. 

A Kárpát-medence domborulatai nemcsak a térképen látszanak, hanem gondolatainkban, mondatainkban, hallgatásainkban… Miért száműznénk éppen a konyhánkból? 

Tejföllel nyakon öntött savanyú káposztás hal
A recept sem bonyolult, Simai Kristóf (1795) nyomán ehhez a káposztát kissé pirítsuk meg hagymán. Ezután egy vajjal kikent edénybe rétegezzünk: egy sor hal (ez lehet vízben gyorsan megfőzött vagy grillen sütött filé például harcsából, de akár füstölt pisztrángot is el tudok képzelni így), rá tejföl, egy sor káposzta. A rétegek közé tegyünk felkockázott vajat, attól lesz szaftos. Sütőben összesütjük, hogy a tetején levő tejföl kissé megpiruljon. Németh Zsuzsánna receptje (1835-ből) nyomán viszont a zsíron, hagymával pirított káposztát szórjuk meg kaporral és egy kevés liszttel, adjuk hozzá a főtt halfilét, öntsük le tejföllel, tegyünk a tetejére vajat és zsemlemorzsát, és süssük pirosra.

Meglepetések

Ha a megszokottnál izgalmasabb ízekre vágyunk, meríthetünk saját hagyományainkból. Barangoljuk be a Kárpát-medencét a tányérunk mellett! Érdemes mondjuk az indiai vajas csirkén túl felidézni a saját örökségünket, és megtapasztalni, hogy a hús mellett egy meggy- vagy egresmártás is tud kellemes meglepetést okozni. A különféle raguk, mártogatósok és sült húsok kedvelt kiegészítője napjainkban a lepénykenyér – legyen az indiai naan, görög pita vagy közép-amerikai tortilla. De ne feledkezzünk meg a cigány bodagról sem! Remekül lehet vele főzeléket tunkolni, de megkenhetjük zöldség- vagy májkrémmel is. Mivel a cigányoknak nem volt kemencéjük, a sparhelt tetején sütötték a lepénykenyeret. 

Bodag

Ha kipróbálnánk, 1 kg liszthez 2 kanál zsírt, 1 teáskanál szódabikarbónát, sót és annyi vizet keverjünk, hogy gyúrható tésztát kapjunk. Kis lepényeket formálunk belőle, és serpenyőben, tepsiben vagy grillrácson megsütjük. 

Aztán csinálhatunk gnocchi helyett dödöllét is, ami szinte az egész régiónkban ismert népi étel volt egykor. Kicsit újíthatunk rajta a feltétekkel: tavasszal készülhet a szlovák és a magyar konyha nagy kedvencével, juhtúróval; nyáron a balkáni és a magyar gasztronómia klasszikusával, lecsóval; ősszel az Őrségre gondolva vargányával; télen pedig – a sváb konyhát idézve – pirított savanyú káposztával. Mennyi táj, mennyi nép, mennyi íz! És mennyi közös pont.

Neked van sárga tengeralattjáród?

Jón Kalman Stefansson műveit különösen nagyra értékelik a magyar olvasók. A népszerű izlandi szerző többször járt már Magyarországon, a könyvfesztiválokon az emberek mindig kígyózó sorokban várakoznak a dedikálásra. Stefansson Hiányod maga a sötétség című műve tavaly vált életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélményévé, így nagy izgalommal emeltem le a polcról a Sárga tengeralattjáró című regényt. Akinek a cím elolvasása óta attól zengenek a gondolatai, hogy „We all live in a yellow submarine”, már megtette az első lépést a könyv mélyebb megértése felé. 

Ez az 1966-os Beatles-sláger ugyanis meghatározó szimbóluma ennek az önéletrajzi ihletésű könyvnek. 

Már a történet elején kiderül, hogy a sárga tengeralattjáró az elbeszélő édesanyja szerint azt a menedéket, biztonságos helyet testesíti meg, amely után mindannyian vágyakozunk. E gyönyörű szimbólum köré épül fel a regény, melyben ezúttal is hasonlóan jelentős szerephez jutnak a dalok. A szövegek mindig olyan költeményekként jelennek meg a műben, amelyekre a szereplők érzelmileg erősen rezonálnak, és ez még hatásosabbá teszi az elbeszélést. 

A történet kiindulási pontja egy furcsa élethelyzet, mely során a szerző egy londoni parkban egyszer csak észreveszi gyermekkora egyik meghatározó művészét, egy embert, aki erőszak nélkül, a zene univerzális nyelvét használva változtatta meg a világot. Ez a zenész nem más, mint a híres Paul McCartney, akit azért keresett fel az elbeszélő, hogy nekiszegezzen egy nagyon fontos kérdést. A történet több szálon fut egyszerre, és számos idősíkon keresztülcikázik ebben a töredékekből összerakott, de jól strukturált szerkezetben. 

A megjelenített epizódok olyanok, mint az egymásba folyt vízfesték: a képzelet és a valóság színei összekeverednek, hogy végül már ne is az foglalkoztassa az olvasót, hogy mi az, ami valóban megtörtént, hanem azon gondolkodjon, milyen jelentéseket hordoznak Stefansson szimbólumai a saját életére nézve. A szerző ebben a kötetben is a világ legnagyobb titkainak fejtegetésére vállalkozik, olyan nagy témák köré építi a történetet, amelyek mindenki életében fontos helyet foglalnak el: a veszteség, a vágyakozás, a kételkedés és a kapcsolódásunk önmagunkhoz, valamint a többi emberhez. 

Ez a lírai nyelven megírt autofikció hosszú távra szóló intellektuális és érzelmi befektetés, minél többször lapozzuk fel a regényt, annál többet fog mondani nekünk. 

Mert a Sárga tengeralattjáró nem afféle öncélú üres merengés az életről, hanem egy olyan zseniálisan felépített szöveg, amely amellett, hogy elgondolkodtat, oldalról oldalra hajt minket a végkifejlet felé: végül hogyan adják ki a mozaikdarabok a teljes képet? A szerző a mű elején arra szólít fel, hogy kapcsoljuk be az öveket, ami mindig megfontolandó jó tanács, amikor kézbe veszünk egy Stefansson-kötetet.   

Kép

Jón Kalman Stefansson: Sárga tengeralattjáró, Jelenkor Kiadó, 404 oldal

Az allergia nem csak egy biológiai folyamat

Theresa MacPhail Allergia – Irritált szervezetünk a változó világban című könyve alighanem ebben a témában az egyik legszemélyesebb írás, ami valaha született. A prológusban az orvosi antropológus szerző érzékenyen tárja a szemünk elé, hogyan fordíthatja a feje tetejére egy átlagosnak tűnő nap az életünket. MacPhail édesapját 1996-ban csípte meg a füle mögött egy méh az autójában, ami végzetes anafilaxiás sokkhoz vezetett. Ez a felfoghatatlan tragédia arra ösztönözte MacPhailt, hogy tudósként tanulmányozza és ezáltal jobban megértse a sokak számára szenvedést okozó allergiát. 

A szerző 47 évesen kezdett anyaggyűjtésbe, és éppen ennyi idős volt az édesapja is, amikor a drámai események bekövetkeztek. MacPhailt évtizedeken át feszítette a kérdés: miért éppen az ő szerette lett az allergia áldozata? Vajon a génekben kereshető az ok? Vagy a környezeti hatások, esetleg az életmód vezetett ehhez a súlyos végkifejlethez? Nem könnyű megtalálni a válaszokat, mert ahogy a szerző is leszögezi: bár sokan puszta biológiai reakcióként tekintenek rá, az allergia rendkívül bonyolult dolog. 

MacPhail beleveti magát a statisztikák tengerébe, hogy kiderítse, nagyságrendileg hány embert érint, és hogyan lett a 21. század meghatározó krónikus betegsége az allergia. 

Mert bár a kutatók folyamatosan vitatkoznak a definíciókról, a tünetekről és a kutatási módszertanokról, abban mind egyetértenek, hogy a helyzet az elmúlt évtizedekben világszerte súlyosbodott. 

A kötet tudóshoz méltó alapossággal és igényességgel, adatokra építkezve tárja fel a jelenséggel kapcsolatos összefüggéseket, egyben arra is figyelmeztet, hogy az allergia rohamos terjedésében nagyon is fontos szerep jut az emberi tevékenységnek. 

A könyvben található élettörténetek olvasmányosabbá és érthetőbbé teszik ezt a mintegy 500 oldalas kötetet, mely jóval túlmutat az allergia biológiai működésén. A könyv éppen azért hiánypótló, mert a pszichológiai, történelmi, társadalmi, kulturális, sőt politikai összefüggésekre is kitér. Amellett, hogy komoly tényfeltáró munkát végez, a szerző biztató szavakat is intéz olvasóihoz annak érdekében, hogy nyissanak egy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb élet felé. Mert dacára annak, amit a múltban magunkkal és a természettel tettünk, még mindig van időnk a B terv mellett dönteni. 

Kép

Theresa MacPhail: Allergia – Irritált szervezetünk a változó világban, Park Könyvkiadó

Élővilág éjjel-nappal

Michael Bright és Nic Jones Nappal / Éjszaka című gyerekkönyve egy izgalmas és titokzatos világra, az állatok éjszakai életére nyit ablakot. A koncepció lényege az új perspektíva, aminek köszönhetően a kicsik ráeszmélhetnek arra, hogy attól, hogy mi alszunk, a többi élőlény még nem feltétlenül szunyókál velünk, hiszen az éj leple alatt is mozgalmas események történnek körülöttünk. 

A könyv egyik különlegessége éppen ebben a megközelítésben rejlik: a nappal és az éjszaka párhuzamba állítása, a logikai ív, amire fel van építve az információ, izgalmas összefüggéseket tár gyerekek és felnőttek elé. Gyerekkönyvé formálni a tudományt nem egyszerű feladat, hiszen tömören, hitelesen, könnyen emészthető, mégis igényes nyelvezettel kell bemutatni a természet sokszínűségét, ügyesen megválasztva, mi az, ami érdekli a célcsoportot, és mi az, ami nem. 

A szerző jó érzékkel választotta ki a legizgalmasabb tényeket, így olyan meglepő állati szokások derülnek ki a könyvből, mint például a brazíliai tapír túlélési taktikája, mely révén ormányát légzőpipaként használja a vízben, vagy az Anubisz-páviánok védekező mechanizmusai. 

A frappánsan megírt szövegben olyan anekdotikus és vicces érdekességek is akadnak, mint az, hogy a skarlátarcú majom a korai felfedezőket egy napon leégett angol úrra emlékeztette. 

Kép

Bár kevesebbet beszélnek róluk, a képeskönyvek illusztrátorainak legalább olyan kiemelt szerep jut az alkotófolyamatban, mint a szövegíróknak. A digitális korban született gyerekek figyelmét állatrajzokkal lekötni önmagában elég nagy kihívás, Nic Jones számára ezért is volt fontos, hogy a fantázia számára minden színes tollat, puha szőrszálat és kemény pikkelyt érzékelhetővé, tapinthatóvá tegyen. A brit illusztrátor kedves, valósághű, de művészi figurái olyan oldalakat varázsolnak elénk, melyekkel szívesen elidőzünk. A kötetet ráadásul Mirtse Áron zoológus fordította, akinek az írásaival a Képmás Magazinban is többször találkozhattak az olvasók.

Michael Bright–Nic Jones: Nappal / Éjszaka, Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 64 oldal

Támogatott tartalom