Ki állítja meg a gazdag őrülteket? – A Titan-katasztrófa nyomába ered az új netflixes dokumentumfilm
Mindannyian emlékszünk arra a nyárra, amikor arról szóltak a hírek, hogy a Titanic ma is szedi áldozatait, mert fogytán a levegője azoknak a turistáknak, akik egy búvárhajóból akarták közelebbről látni az ikonikus hajóroncsot. Az egész világ lélegzetvisszafojtva számolta a perceket, a bőrünk alá kúszott a feszítő érzés, amit az okozott, hogy valakik az emberiség kollektív rémálmát élik meg egy úszó koporsóba zárva, az óceán mélyén lebegve. Később kiderült, hogy a hajótest már a merülés napján összeroppant. Egy új dokumentumfilm most arra tesz kísérletet, hogy feltárja a katasztrófa mögött rejlő okokat, bizonyítva, hogy a tragédiát nemcsak a rossz tervezés idézte elő, hanem az emberi gyengeség is.
Egy kis fehér „bádogdoboz” hánykolódik a nyílt óceánon a ködben. „OceanGate” – hirdeti a búvárhajó oldalán olvasható elegáns felirat. „Nem lesz semmi baj” – nyugtatja az utasokat a vállalatvezető Stockton Rush, miközben a cég egyik munkatársa csavarokkal rájuk zárja a nyomasztó kalitka ajtaját. Ahogy a kis hajó egyre mélyebbre merül, erősödő, baljós recsegést hallani a háttérben, mintha valaki pattogatott kukoricát készítene a fedélzeten – ezzel a jelenettel indul a Netflix Titan című legújabb dokumentumfilmje, mely a két éve történt katasztrófa okait tárja fel.
Aki arra számít, hogy a filmet nézve a hozzátartozók könnyeiben fog úszni, csalódni fog. A Titan kerüli a mozgóképes katasztrófaturizmust, sokkal inkább a vállalatvezető Stockton Rush portréját felrajzolva mutatja be, hogyan vezetett az emberi gőg odáig, hogy a Titanic ennyi évvel a katasztrófa után is áldozatokat tudott szedni.
„Vészesen fogy a levegő”
A Titan egy kísérleti, mélytengeri búvárhajó volt, amelyet az OceanGate Expeditions nevű cég tervezett. A tudományos expedíción túl azt tűzték ki célul, hogy „megnyissák az óceán kapuját” a turisták előtt. A Titan öt emberrel a fedélzetén merült alá, a baj pedig akkor kezdődött, amikor nem egészen két órával az indulást követően megszakadt a kommunikáció a felszíni csapattal. Ezután napokig tartó nemzetközi mentőakció indult. Pár nappal később kiderült, hogy a tengeralattjárót már a merülés napján összeroppantotta a nyomás.
Mind az öt utas – Hamish Harding brit felfedező, Shahzada Dawood brit-pakisztáni üzletember és 19 éves fia, Suleman, Paul-Henri Nargeolet francia búvár, valamint Stockton Rush, a tengeralattjáró tulajdonosa – azonnal életét vesztette.
Miközben a világ a Titanra figyelt, az OceanGate-el kapcsolatos aggályos jelentések is napvilágra kerültek. A filmben megszólaló szakértők szerint nem az volt a kérdés, hogy a szénszálas szerkezet össze fog-e roppanni a mélytengeri nyomás alatt, hanem az, hogy mikor fog mindez bekövetkezni.
„Alfahím” akart lenni, ez okozta a vesztét
Stockton Rush kiváltságos szülők gyermekeként született 1962-ben az Amerikai Egyesült Államokban. Fiatalon az űrkutatás iránt érdeklődött, eredetileg vadászpilóta akart lenni, tanulmányait a Princeton-on végezte repülőmérnök szakon. 2009-ben társalapítója lett az OceanGate nevű cégnek, amely célul tűzte ki a mélytengeri kutatás és turizmus elérhetőbbé tételét. Különös egybeesés, hogy az innovátor vállalkozó felesége, Wendy Rush – aki szintén aktívan részt vett a cég életében – két híres Titanic-áldozat leszármazottja, ükszülei, Isidor és Ida Straus, akik a Macy’s áruházlánc társalapítói (ők azok, akiket James Cameron filmjében az ágyon összebújva ért a halál a Titanicon).
Az OceanGate-nek nagyon jól ment a toborzás kezdetben, mert olyan kérdéseket tett fel, melyek megválaszolása vonzotta a tudósokat, mérnököket, szakértőket. Eleinte még a Boeinggel, a NASA-val és a Washington-i Egyetemmel is együtt dolgoztak, ám együttműködésük soha nem volt hivatalos, és ezek a nagy szervezetek később el is pártoltak a projekttől. Egy, a Titan tervezésében részt vevő Boeing-mérnök 2012 márciusában az alábbi e-mailt küldte Rushnak: „Úgy gondoljuk, hogy nagy a kockázata egy jelentős meghibásodásnak 4000 méteres vagy annál kisebb mélységben.”
Rush azonban ezt is lesöpörte az asztalról, és nem volt hajlandó hivatalos tanúsítványt szerezni a Titannak.
„Rush nagyfarkú alfahím akart lenni, mint amilyeneknek Elon Muskot és Jeff Bezost tartotta, gyakran jött ezzel a kifejezéssel” – mondja a filmben egykori főnökéről a cég egyik volt munkatársa. Az interjúkból az derül ki, hogy Stockton olyan zseniális úttörőnek tartotta magát, akinek nem kell igazodnia a szabályokhoz, és aki kritizálni merte, azt azonnal kirúgta. Tony Nissen főmérnök – aki szintén írásba adta, hogy a merülés túl kockázatos – szerint Rush nem ismerte vagy elutasította azokat az alapvető tudományos fogalmakat, amelyek megjósolták a Titan összeroppanását. „Tudósnak túl arrogáns volt” – mondja a filmben a merülést filmező Josehp Assi, és ezt a többi munkatárs is megerősítette, akik szerint meglehet, hogy Rush-nak borderline személyiségzavara volt.
A filmben David Pogue is megszólal, aki a CBS munkatársaként éveken át foglalkozott az OceanGate gyanús ügyeivel. Az oknyomozó újságíró megerősítette: többen is Stockton miatt jöttek el a cégtől, mégis csak az egyik forrása mert nyíltan beszélni az aggasztó helyzetről, és volt, aki csak akkor árulta el az igazságot, amikor Stockton már meghalt.
A főhős sokszor csak a mesékben győz
A történet egyik főhőse az a David Lochridge, aki tapasztalt búvárhajó-pilótaként kezdetben csábítónak találta a tudományos projektet, ezért elfogadta a felkérést, hogy az OceanGate operatív igazgatója legyen.
A szakember elmondja, az elején érdekesnek találta a kihívást, hogy egy szénszálas szerkezetet juttassanak az óceán mélyére, ám idővel világossá vált számára, hogy a tervezés nem megbízható, és a szerkezet stabilitása minden merüléssel tovább romlik.
Ezt jelentésében is megerősítette, mire Rush behívta, és megalázó módon kioktatta, majd elbocsátotta a szakembert.
Lochridge nem hagyta annyiban a dolgot, tudta, hogy emberéletek forognak kockán, ezért bejelentést tett az Egyesült Államok munkavédelmi hatóságánál (OSHA), és szövetségi pert is indított. Az OceanGate erre beperelte őt szivárogtatásért. Lochridge és családja hónapokon át minden energiájukat és megtakarításukat az ügynek szentelték, de az erőforrások elapadtak, a milliomos innovátor és ügyvédei hadjáratától a házaspár végül kimerült és feladta a küzdelmet.
Rush megállíthatatlannak bizonyult, azokat a munkatársakat, akik jelentéseikben rendre leírták a kockázatokat, azzal gyanúsította, hogy szabotálni akarják a cég sikerét. Az OceanGate fokozatosan megszabadult a legjobb mérnököktől, a helyükre pedig pályakezdőket vettek fel, vagy olyanokat, akik „jól mutatnának a sajtóban”, de egyáltalán nem értenek ahhoz, amit csinálniuk kellene. A visszaemlékezések szerint a csapatban eluralkodott a személyi kultusz, és egy idő után szektaszerűen kezdett működni, a kudarcok után megbátorodva a sikeres merülésektől.
A film legmegrázóbb interjúi azokkal az emberekkel készültek, akik túlélték a kalandot, de meghalhattak volna. Jake Koehler számára a Titanic című film volt a legrémisztőbb mozi gyerekkorában, talán éppen emiatt vonzotta annyira a hajóroncs, hogy influenszerként megkeresse az OceanGate-et.
A merülés végül aznap az időjárási körülmények miatt elmaradt, de a youtuber azóta sem tud szabadulni a gondolattól, hogy ha mégis megtartják, valószínűleg meghalt volna.
„Arra gondoltam, nemrég még én is ott pihentettem a lábam, aztán arra, mi lett volna, ha én halok meg. Nehéz feldolgozni” – mondja.
Hozhat-e a katasztrófa változást?
Mark Monroe filmje helyesen boncolgatja Rush személyiségének szerepét a katasztrófában. Amiről azonban nem szól a produkció – és ez legalább olyan fontos szempont a prevencióra nézve –, hogy mekkora annak a rendszernek a felelőssége, amelyik nem bizonyult elég szigorúnak ahhoz, hogy megakadályozza azt, hogy egy narcisztikus, pénzes ember rossz döntései emberéleteket követeljenek.
Hogyan történhetett meg, hogy a Titan úgy merülhetett le civilekkel a fedélzetén, hogy az OceanGate soha nem engedélyeztette a tengeralattjárót olyan független tengerészeti szervezetekkel, mint az American Bureau of Shipping (ABS), a DNV vagy a Lloyd’s Register? Hogy lehet, hogy az ablak, ahol az utasok kinézhettek, csak 1300 méterig volt hitelesítve, holott a Titanic roncsa 3800 méter mélyen fekszik? Hogy lehet, hogy a hivatal lesöpörte az ügyet az asztalról arra hivatkozva, hogy most túl elfoglalt? Hogyan engedhették, hogy turistákkal hajtsanak végre kísérleti merülést?
Sokan szerettük volna azt hinni, hogy a Titan tragédiája a mélytengeri merülés új korszakát hozza el, amelyben a szabályok mindenkire vonatkoznak, és megóvják a laikusokat attól, hogy mások álmainak áldozatává váljanak.
Ám 2025 júniusáig a parti őrség nem adta ki végleges jelentését, és egyelőre még senki ellen nem emeltek vádat a Titan meghibásodásával és az öt halálesettel kapcsolatban.
Gazdag őrültek mindig is voltak, ezért kell olyan szabályokat hozni és betartatni, ami megállítja őket. A hatóságoknak az évek alatt bőven lett volna lehetősége közbelépni az OceanGate-nél, jó volna azt is alaposan kivizsgálni, hogy ez miért nem történt meg.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A Titanic utolsó túlélője: „Ha nem süllyedt volna el a hajó, amerikai lennék”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
