A történet

A Monte Cristo grófja a nehézségekkel való megküzdés, a jellemformálódás, a bosszú és a megbocsátás története, illetve ezek etikai dilemmáit meséli el. Alexander Dumas regénye alapján Matthieu Delaporte és Alexandre de la Patellière 2024-ben egy közel háromórás, lenyűgöző sodrású új filmadaptációt készített.

Miután Edmond Dantès (Pierre Niney), a fiatal, bátor és idealista tengerész a nyílt tengeren megment egy lányt a fulladástól, bátorságáért kapitánnyá léptetik elő. Ez az előrelépés végre lehetővé teszi számára, hogy megkérje a nemesi családból származó kedvese kezét. A frigyet azonban nem mindenki nézi jó szemmel, különösen Fernand de Morcerf (Bastien Bouillon) nem, aki szintén szerelmes Dantès jegyesébe, Mercédèsbe (Anaïs Demoustier). 

Amikor Edmond ellenlábasai összeesküvést szőnek ellene, Fernand is az árulók mellé áll, és az ifjút a saját esküvőjén ártatlanul letartóztatják, majd tárgyalás nélkül bebörtönzik. If várában raboskodva megismerkedik Faria abbéval (Pierfrancesco Favino), akivel az évek hosszú során szoros barátságot köt. Együtt tervezik a szökésüket, ráadásul az abbé elárulja neki azt is, hogy hová rejtette el a kincset, amelynek titka miatt fogságban tartják. 

Egyedül Edmondnak sikerül megszöknie, ám a szabadság édes íze hamar keserűvé válik, amikor kiderül, hogy a szeretett nő férjhez ment a hűtlen baráthoz, és közös gyermekük is született. 

Edmond a kincs birtokában új emberré válik, Monte Cristo grófjaként tér vissza, hogy könyörtelen bosszút álljon mindazokon, akik elárulták őt. Bosszúját alaposan kiterveli, amelybe egy fiatal lányt és egy fiút is bevon. Ők maguk is sérelmeket szenvedtek el azoktól, akik Edmondot elárulták. Az újdonsült grófot az sem tántorítja el, hogy döntéseivel fájdalmat okoz ártatlanoknak is. Meddig érdemes a sérelmeket dédelgetni, és mekkora árat érdemes fizetni érte? 

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Bosszú

Edmond Dantès égető vágyát, hogy bosszút álljon mindazokon, akik elárulták őt, könnyű megérteni, hiszen egy mélyen emberi, természetes érzésről van szó. A néző maga is felháborodik mindazon, amin a fiatal tengerésznek keresztül kellett mennie, és igazságérzetünk szinte éhezik arra, hogy végre tanúi lehessünk, hogy a vétkesek megbűnhődnek. Edmond Monte Cristo grófjaként azonban olyan aprólékosan tervezi meg bosszúját, hogy nemcsak a saját életét, hanem másokét is teljesen alárendeli ennek az összetett tervnek. A nézőben óhatatlanul felmerül a kérdés, mindez megéri-e.

Vajon a beteljesült bosszú valóban magával hozza a vágyott feloldozást és jóvátételt, vagy csupán újabb kegyetlenségeket szül, amelyek fenntartják a szenvedés ördögi körforgását? 

A szakirodalom szerint az ellenséges indulatok éveken át tartó dédelgetése jelentős egészségügyi kockázatot hordoz, mivel a harag és a szorongás megélése tartósan magas stressz-szinttel jár együtt, ami összefüggést mutat olyan testi problémákkal, mint a krónikus fájdalom, a szív- és érrendszeri betegségek vagy akár a gyomorfekély. A bosszú gyakran azzal az illúzióval kecsegtet, hogy általa visszaszerezhetjük az irányítást életünk irányíthatatlan eseményei felett, helyrebillenthetjük a világ és a kapcsolatok egyensúlyát, és megvédhetjük magunkat a szégyen és tehetetlenség pusztító érzéseitől. 

A készülődés a megtorlásra célt is ad Edmondnak, amelynek révén újra átélheti a cselekvőképesség és a hatalom érzését, amelyeket hosszú időre elvettek tőle. Valójában azonban a rágódás a sérelmeken felemészti mentális energiáit, és megfosztja attól, hogy önmaga lehessen, és a saját életét élje. Szerepet játszik, és tettei nem a jövő építésére, hanem a nem kiigazítható múlt helyreállítására szolgálnak. Bár If várából kiszabadul, de lelkében továbbra is fogoly marad. 

Ha a megtorlás ilyen sok negatív következménnyel jár, akkor mit tegyünk, amikor igazságtalanság ér bennünket? Mit kezdjünk a jogos haragunkkal és sértettségünkkel? Fontos, hogy felismerjük és elfogadjuk őket, hiszen akkor is léteznek és kifejtik hatásukat, ha a mélybe zárjuk őket. Az elismerés ellenben segít abban, hogy határokat húzzunk, és megvédjük magunkat azoktól, akik bántottak minket. Nagy segítséget jelenthet, ha a fájdalmas érzéseinket meg tudjuk osztani olyan emberekkel, akiktől megértést és támogatást kaphatunk. 

Fontos felismerni, hogy az élet bizonyos területeire nincs ráhatásunk. 

Így például a múltunk szenvedést okozó történeteit nem tudjuk helyrebillenteni, de arra van lehetőségünk, hogy a jelenben rendezzük a viszonyunkat másokkal, és tudatosan döntsünk arról, hogy hogyan szeretnénk jelen lenni a kapcsolatainkban. 

Keresztény, hívő emberként segíthet ebben az is, ha a fájdalmas, nehéz területeket átadjuk Istennek, akinek hatalmában áll igazságosan ítélni. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

A meg nem bocsátás ára

A jelenben rendezni a viszonyunkat a múlt történéseivel annyit tesz, hogy újra közeledünk afelé, ami fájdalmat okoz. Törekszünk meglátni, hogy mi az, ami szerethető az életünk fájdalmas történéseiben. Megbocsátunk az elkövetőnek és önmagunknak is, amiért nem tudtunk elkerülni a sebződést. A megbocsátáshoz kapcsolt vélekedés, hogy a kiengesztelődés által megajándékozzuk azt, aki megsebzett minket, ezért először annak arra méltóvá kell válnia, és hitelesen bocsánatot kell kérnie ahhoz, hogy megbocsátásunkkal kitüntessük őt. 

Ugyanakkor, amíg várunk a bocsánatkérésre, nem gyógyulhatunk, hiszen a seb fennmaradása szükséges, máskülönben nem tudnánk sebzetten bocsánatkérést várni. Felismerhetjük, hogyha képesek vagyunk megbocsátani, azzal a saját szabadságunkat szerezzük vissza. Ha viszont meg tudunk bocsátani, akkor a sebzettségünk már nem szükségszerű, és gyógyulásnak tud indulni. Így minden nappal kevesebb terhet fogunk cipelni, mígnem egészen megszabadulunk tőle. Így a nagyobb szabadság nem az, ha ragaszkodunk a rosszhoz, hanem az, ha el tudjuk engedni azt, és késszé válunk a jó megélésére. 

A kapcsolatainkban, a munkánkban, a mindennapi tevékenységeinkben és az élet minden területén. Ekkor persze felkiált az igazságérzet, ahogyan az megszólalt Edmond szívében is: „Mi lesz a bűnösökkel!?” Döntenünk kell, hogy a saját szabadságunk és az élet virágzása a fontosabb – még annak árán is, hogy mi magunk nem tudjuk megbüntetni azt, aki szerintünk megérdemelné –, vagy a másik életének jogosnak tűnő rombolása. 

Edmond az utóbbi mellett dönt. Hosszú éveket, rengeteg energiát és erőforrást használ fel annak érdekében, hogy romboljon. Terve sikerül is. 

Mindent összezúz, amit csak az igazságérzete diktál, életcéljává válik a bosszú. Ugyanakkor, mire Edmond végigviszi „mesteri” tervét, a végeredménnyel mégsem lesz elégedett. 

Mercédèsnek írt levelében kifejti, hogy bár elméletben megszülethetne köztük az évtizedek óta várt és vágyott kapcsolat, de már annyi minden összetört benne, hogy nem volna képes boldoggá tenni őt, így inkább végtelen hajóútra indul. Végső reménye, hogy majd az utánuk következő nemzedék megélheti mindazt, amiről ők csak álmodhattak. 

Edmond rombol. Látszólag jogosan és hatékonyan. Azonban szem elől téveszti, hogy mindezt csak úgy tudja megtenni, ha önmagát, a vágyait, reményeit és kapcsolatait is lerombolja. Csak elképzelni tudjuk, hogy hogyan alakult volna a története, ha If várából visszatérve, minden földi erőforrással rendelkezve, megbocsát, és új életet kezd. Ha a figyelmét és minden erejét arra fordítja, hogy nyomában virágozzon az élet. Minden bizonnyal meglátná, hogy a megbocsátással nem az árulóinak kedvezett, hanem önmagát ajándékozta meg egy szerethető és beteljesülés felé vezető élettel. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Álarcosbál vagy valóság?

Bár fizikai álarcot csak Monte Cristo grófja visel, sok más szereplő is álcázza magát. A cél minden esetben ugyanaz. Vágyni arra, hogy az életet hatékonynak, célra irányultnak és értékesnek tudjuk megélni. Mindannyiunknak vannak hiedelmei, hogy milyennek kell lennünk annak érdekében, hogy az életünkre értékként tudjunk tekinteni, vagyis az önértékünket meg tudjuk határozni. Nemhiába része a mindennapi szóhasználatunknak az „önértékelési nehézségekkel küzd” kifejezés, jelölve ezzel azokat, akik önmagukat értékesebbnek vagy értéktelenebbnek látják, mint azt a külvilág tapasztalja. 

Ezeket a hiedelmeket döntő többségében már az életünk első éveiben megszerezzük. Egy ideális világban erre nem volna szükség. Egyszerűen azt tapasztalnánk, hogy pusztán attól, hogy létezem és lélegzem, értékes vagyok. Ezzel szemben már az újszülött csecsemő is alkalmazkodik a környezetéhez a viselkedésében annak érdekében, hogy gondoskodjanak róla, és túléljen. 

Jó esetben az életben létre tud jönni az az egyensúlyi állapot, amelyben ugyan alkalmazkodunk, de az nem jár a belső valóságunknak teljes feladásával. 

Ekkor élethelyzettől függően – rugalmasan – mutatunk eltérő viselkedésformákat. Más arcunkat mutatjuk a munkahelyünkön, egy baráti társaságban vagy otthon, de mindegyik meghatározó része a valóságos belső megélésünknek önmagunkról és a világról. A tragédia az, ha azt éljük meg, hogy az álarcunkat nem vehetjük le. Egyre kevesebbet vagy semmit sem mutathatunk abból, ami valóban történik bennünk, mert azt gondoljuk, a valódi énünk értéktelen és elutasítandó. 

Az álarc ekkor a túlélésünk zálogává válik, de személyiségünk, az életünk története és belső világunk nincs összhangban a kifelé mutatott képpel. Kézenfekvő következmény, hogy ez feszültséggel jár, és keresni kezdjük, miképpen lehetne csökkenteni azt. Miután hiedelmünk szerint az önmagunk értékességét az álarcunk biztosítja, így inkább a belső valóságunk lerombolása tűnik járhatónak, egy kiegyensúlyozottabb életet remélve. Érdemes tudnunk, hogy tapasztalatainktól és meggyőződéseinktől függetlenül értékesek vagyunk. 

Nincs semmi, ami az élet értékét végleg elpusztíthatná. Dilemma idején fontos megtalálni önmagunk szerethető és értékes oldalát, ahelyett, hogy azt külső eszközökkel pótoljuk. Amikor erre képtelennek érezzük magunkat, akkor van ideje a segítségkérésnek. Család, barátok és segítő szakemberek egyaránt társainkká szegődhetnek életünk nehéz szakaszain, hogy ne a rombolás mellett kényszerüljünk dönteni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Pár évvel ezelőtt egy ilyen nyárban találtam magam. Éppen egy párkapcsolati krízis kellős közepén voltam, amikor egy régóta várt barátnős utazásra indultunk. Külföldre látogattunk egy közös barátnőnkhöz, akivel hónapok óta terveztük az utat. Bíztam benne, hogy a változás segít: kikapcsol, elterel, megnyit valamit. De valójában éreztem, hogy nem vagyok jól. 

A mosoly, a napfény, a programok nem gyógyítottak, csak elfedték a belső zűrzavart.

Próbáltam „jól lenni”, de nem ment. Egyre feszültebb, kedvetlenebb, ingerültebb lettem – magammal is, másokkal is. A nyaralás során ráadásul még egy munkahelyi krízis is megtalált: fontos egyeztetéseket kellett tartanom, wifit keresve a tengerparton, miközben legbelül darabokban voltam. 

Az utazás végére a belső kríziseim már nem voltak palástolhatók, én pedig képtelen voltam megfelelően kommunikálni, mi is zajlik bennem. Ez végül a baráti kapcsolatok megszakadásához vezetett. Hónapokig tartó válságkezelés, majd lassú stabilizálódás következett – egy olyan nyár után, amely „kívülről” akár idilli is lehetett volna.

Akkor szembesültem először azzal, hogy mennyire mélyen beépült elvárásaink vannak a nyári jóllétre vonatkozóan. Mintha a belső világunknak igazodnia kellene az évszakhoz, a napsütéshez, a társas programokhoz – mintha tilos lenne befelé figyelni, szomorúnak lenni, lelassulni, hiszen, ha beütemeztük a boldogságot, akkor kötelezően boldognak is kell lenni.

Pedig az érzelmeink szezonfüggetlenek. A pszichológiai jóllét nem az évszakokkal és az előre leegyeztetett nyaralásokkal együtt lélegzik, hanem a belső folyamataink, megdolgozatlan veszteségeink, kötődéseink és élethelyzeteink formálják. 

A nyári „pozitivitáskultúra” veszélyes torzítást hozhat létre: azt üzeni, hogy ha épp nem tudsz boldog lenni, akkor valamit rosszul csinálsz. 

Ez a kényszer akár szégyenérzetet, önhibáztatást vagy másoktól való eltávolodást is okozhat – ahogyan nálam is történt.

A pszichológiában ezt a jelenséget toxikus pozitivitásnak nevezik – amikor a negatív érzelmek kifejezése nem kívánatos, sőt tabu. Mintha a rossz érzések nem férnének bele az egészséges életbe. Pedig ezek az érzések éppoly valóságosak, fontosak és jogosak, mint az öröm, a hála vagy a lelkesedés. Sőt gyakran ezek visznek közelebb önmagunkhoz.

Az érzelmek elfojtása – főleg, ha tartós – komoly pszichés és akár testi következményekkel is járhat. A belső feszültség ilyenkor nem tűnik el, csak elnémul, és máshol keres utat: gyakran ingerlékenység, alvászavar, kiégés, szorongás vagy testi tünetek formájában. A szervezetünk „elmondja”, amit szavakkal nem tudunk. Az elfojtás nem tudatos döntés, sokkal inkább egy tanult túlélési stratégia: ha gyerekként azt tanultuk, hogy „csak akkor vagy szerethető, ha mosolyogsz”, vagy hogy a problémákkal nem szabad másokat terhelni, akkor felnőttként is nehezen adjuk meg magunknak az érzelmi jelenlét szabadságát.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Fel lehet-e ismerni, hogy éppen elfojtunk valamit? Sokszor csak utólag látunk rá, mi is zajlott bennünk. De vannak árulkodó jelek: például, ha valahol fizikailag jelen vagyunk, de érzelmileg mintha leváltunk volna; ha nehezen szólalunk meg, de közben belül viharok dúlnak; ha minden rendben van elvileg, mégis kimerültnek, nyűgösnek, türelmetlennek érezzük magunkat. Ezek gyakran nem ok nélküli állapotok, hanem el nem ismert érzelmi terhek lenyomatai.

A változás ott kezdődik, amikor elkezdünk figyelni ezekre a jelekre – és engedélyt adunk magunknak, hogy azt érezzük, amit érzünk. 

Lehet, hogy nem tudjuk még szépen, artikuláltan kifejezni. Lehet, hogy nem is azonnal másoknak szól, hanem először magunknak. Egy leírt mondat a naplónkban, egy kimondott szó egy biztonságos térben, egy határozott „nem” – ezekkel mind tehetünk egy lépést önmagunk felé. 

A saját nyaram tanított meg arra, hogy nem minden érzés alkalmas a társas fogyasztásra. Vannak időszakok, amikor nem tudjuk jól elmondani, mi zajlik bennünk – és ez önmagában nem hiba, csupán a krízis velejárója. De mindig van lehetőségünk jelezni ezt egy mondattal: „Nehéz most nekem, de igyekszem jelen lenni.” Egy kéréssel: „Lehet, hogy néha csendesebb leszek, ne vegyétek magatokra.” Vagy egy új, ideiglenes határ kijelölésével: „Szükségem van egy kis térre.” 

Ezek a pici, emberi mondatok segítenek abban, hogy ne maradjunk teljesen egyedül a fájdalmunkkal. Nem kell mindig kikapcsolni. Lehet, hogy az, aki most csendben visszahúzódik, épp befelé kapcsolódik. És ez is rendben van. Mit tehet ilyenkor a környezet – egy barát, egy testvér, egy szülő? 

Talán a legfontosabb: ne próbáljuk meg jobb kedvre deríteni a másikat, ha láthatóan máshol van – és nem a napon. 

Az együttérzés sokszor nem a tanácsadásban rejlik, hanem abban, hogy meg merjük tartani a csendet, és ott vagyunk a másik mellett. 

Egy egyszerű mondat: „Látom, hogy most nehéz.” vagy „Nem baj, ha nem tudsz feloldódni. Akkor most csak úgy együtt vagyunk.” Ezek biztonságot adhatnak annak, aki épp nem tud jól lenni.

Fontos, hogy ne vegyük magunkra a másik rossz hangulatát, ne akarjuk „helyrehozni” – ez nem a mi felelősségünk. De ha nyitottan, szeretettel vagyunk jelen, az már önmagában is gyógyító. Néha egy emberi, ítéletmentes tekintet többet ad, mint a legjobb program vagy a legszebb naplemente.

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

Mikori a legkorábbi kalendárium?

Az időmérés egyidős a társadalmak kialakulásával. Vannak ókori, kőbe vésett kalendáriumok is, a Stonehenge-et mindenki ismeri. Az újkori kalendárium prototípusa viszont egy 4. századi kódex, amit 354-ben egy kalligráfus, Dionysius Philocalus készített Damasus pápa megrendelésére. Ez már könyv alakú, Philocalus pedig a hónapok naptárlapjaihoz képek, ünnepek ábrázolásait tette. 

Kik voltak a kalendáriumok szerzői?

A naptárrészhez kellett egy tudós asztrológus-matematikus, aki a kalkulációt elkészítette, és a kalendáriumot kiszámolta. 

Az ezen felüli tartalmat viszont legtöbbször a nyomdász vagy kiadó állította össze: ha tudós volt, akkor saját maga, mint például Tótfalusi Kis Miklós, a híres betűmetsző, nyomdász és könyvkiadó az 1694-től 1701-ig kiadott naptáraiban. Ha nem, akkor a neki dolgozó fordítóktól kért szövegeket a fennmaradó helyekre – így sokszor a fordítók műveltségétől is függött, mi került a kalendáriumokba.

Kik voltak a vásárlók?

Az vett könyvet, aki tudott olvasni. Ez Közép-Európában, de hazánkban legalábbis mindenképpen nemesi-polgári társadalmi csoportot jelentett. És minthogy nyomdászok adták ki, ezért többnyire a nyomdahelyek vonzáskörzetéből jött a legtöbb megrendelés. Magyar piacra egyébként Bécsben is készültek kalendáriumok.

Kép

Flamand kalendárium májusi hónapképe, 1470 körül – Forrás: Dukkon Ágnes

Hogyan maradtak fenn hazai példányok?

Többnyire főúri környezetben, hagyatékokban. Emellett kolostorokban, parókiákon – ezeken felül teljesen véletlenszerűen. A kutató számára viszont roppant értékes forrástípusról van szó, hiszen olykor a tulajdonos bejegyzéseit is tartalmazza egy-egy fennmaradt kalendárium. Balassa Erzsébet, Illésházy Miklós felesége egész naplót vezetett 1686-ban egy tizenhatodrét hajtott zsebkalendáriumban. 

Mindenféle van benne: a gyereke születése, az ura elutazása kereskedelmi ügyben, hétköznapi konyhai ügyek is, például, hogy egy asszonynak egy tábla szalonnát adott… 

A rutinos olvasó a dátumból már sejtheti, hogy országos jelentőségű történelmi eseményt is megörökített. Balassa Erzsébet ugyanis megemlíti Buda 1686. szeptemberi felszabadítását is, merthogy meglátogatta őt az unokaöccse, Motesiczky Pál, aki részt vett a felszabadító hadjáratban, és részletesen beszámolt az eseményekről, sőt még ajándékot is hozott a zsákmányból.

Kép

Dukkon Ágnes Olsztynban, Kopernikusz szobrával a Kopernikusz Múzeum előtt, ahol kalendáriumokat kutatott

Mik voltak még függelékek?

A kalendáriumok „Prognosticon” részében asztrológia, asztronómia, illetve ezekből levezetett számos téma fordult elő. Volt fejezet például a várható földi termésről, egészségről-betegségről, megjövendölt járványokról vagy háborúkról. Ezek lényegében a ma ismert horoszkópok elődei. A jóslatok – és úgy általában a függelék – ihletforrása és kiindulópontja a ptolemaioszi asztrológia, valamint az előző évi kalendárium és a kortárs egyéb kalendáriumok voltak.

Az egyház miként viszonyult a kalendáriumokban szinte kötelezően szereplő jóslásokhoz?

Az egyház nem ítélte tilalmasnak, de nem is népszerűsítette. A nagyszombati jezsuiták által összeállított Calendarium Tyrnaviense például nem tartalmaz judiciumot, azaz jóslást a naptárrész után. Érdekes módon világi hatóság, Mária Terézia az első, aki 1748-ban kitiltja a jóslást és a babonát a kalendáriumokból. 

Szintén érdekes, hogy a protestáns felekezetek miként viszonyultak ehhez a babonás szövegtípushoz: Luther egyértelműen ellenezte az asztrológiai jóslásokat, Melanchthonra viszont a humanista műveltség miatt inkább elnéző attitűd jellemző: nem hitt benne, de nem is utasította el, a kultúra részének tekintette. 

Ez úgy csapódott le a kiadások során, hogy egy 1527-es prognosztikonban szerepelt ugyan jóslás, de a nyomdász odabiggyesztette elé Luther dörgedelmes elmarasztalását. 

Íme a nyomdász kiadó kettős játéka – egyrészt védte magát a Luther-szöveggel, másrészt kiadta a kalendárium „legbulvárosabb” és legeladhatóbb szövegét is.

Miért érte ez meg neki?

A tudósok már akkor is tudták, hogy az emberek nem hagyják magukat csak úgy tanítani. A csupasz prédikációra és a magaskultúrára kevesebben fogékonyak, mint a jóslásokra. Az asztrológia egyfajta csalétek volt, hogy megvegyék érte a teljes olvasnivalót… Egyébként 1685-ben a mecklenburgi herceg, Gusztáv Adolf indítványozta, hogy a kalendáriumokból hagyják végre ki a jósló asztrológiát, hátha sikerül leszoktatni a tömegeket a babonákról. A kiadó, Johann Moritz Poltz mecklenburgi evangélikus lelkész  vállalta, hogy végrehajtja a rendeletet, és másfél évtizeden át jövendölés nélküli kalendáriumokat jelentetett meg.

Csődbe ment?

Ellenkezőleg! Mivel így sok hely felszabadult, bekerülhetett a jóslatok helyére rendes tudományos munka. Nagyon izgalmas, hogy itt, a 17. század utolsó harmadában már kifejezetten egy, a felvilágosodásra jellemző légkör tapasztalható. Sokféle felvilágosodás van ugyanis. 

Mi, magyarok főleg az agresszív, francia változatból vezetjük le ennek az eszmerendszernek a tulajdonságait, miközben létezik egy annál korábbi, vallásos-istenhívő változat is, amely a tudásnak, a műveltségnek egy modern és komolyan vett, de nem szekuláris változatát propagálta – például akár a kalendáriumokkal.

Kép

Kalendárium 1642-ből, Bécs – Forrás: Dukkon Ágnes

Mi minden kerülhetett még elő a kalendáriumokban, ha épp nem edukálni akartak vele?

Például a „zöldségbárány”. A késmárki polihisztor és kalendáriumkiadó Frölich Dávid 1632-es német nyelvű kalendáriumában szerepel egy különleges leírás. Eszerint Szkítiában, a Fekete-tengertől északra, ahol a tatárok élnek, van egy „boramez” nevű különleges lény, amely egyszerre növény és állat. Apró, dinnyemagszerű magokból kel ki, és ha megérik, bárány lesz belőle.

Honnan tudják, hogy bárány?

Onnan, hogy ha ezt a báránytermést megsebzik, akkor vérrel vérzik, és noha a farkasok nem növényevők, a boramezt még ők is elfogyasztják. Frölich Dávid részletesen beszámol erről a növény-állat hibridről. E furcsa leírás egyébként egy szövegfordítási hibának köszönhető. Amikor a késő ókori, középkori ázsiai utazók gyapotot találtak, úgy írták le, hogy olyan, mint a bárány – viszont a hibás fordítás a hasonlító „mint” szócskát kihagyta, összekombinálta a növényt és az állatot. Ehhez adódik még az is, hogy a dinnyét se nagyon ismerték akkoriban Európában. Az apró fekete magból kelt, kunkorodó indájú, hatalmas, piros húsú, gömbölyű termést összemosták a boramezzel, és a piros dinnyelé hirtelen a megsebzett bárány vére lett. 

Hogyan derült ki, hogy a zöldségbárány nem létezik?

Nekem Jókai Mór segített: Szép Mikhál című művében leírja, hogy Szép Mikhál apja, Frölich Dávid milyen olvasmányokat engedélyezett a fiatal lánynak – kizárólag természettudományosat. Az első fejezetben Jókai hosszan sorolja a kalendáriumi természettudományos ismereteket, többek között említve a „boramecfát” is. Innentől összeállt a kép. 

Egyébként ezt a hibrid lényt nyilván már a kora újkorban is fenntartásokkal kezelték, és később az enciklopédikus irodalomban is óvatosan nyúltak hozzá. 

Végül 1882-ban egy angol botanikus járt utána a kérdésnek, ő egyszer s mindenkorra, fehéren-feketén bebizonyította, hogy a zöldségbárány nem létezik. 

A kora újkori kalendáriumokat azonban mindez nem izgatta, az egzotikumok csak népszerűbbé tették a terméket.

Mi szerepelt még az egzotikumok között?

Például a törökök mennyországáról szóló leírás, amelynek motívumai Mikes Kelemen leveleivel, konkrétan a 192. levéllel mutatnak egybecsengést. Aztán volt egy szintén nagyon népszerű történet az oroszokról szóló leírásban, az 1631-es Frölich-naptárban, amely szerint egy mézet gyűjtő paraszt faodúba szorult, és beleesett a mézbe, de jött egy medve, aki a mézbe dugta az orrát, erre a paraszt megkapaszkodott benne és rákiáltott. Az állat ijedtében kikapta a fejét a mézből, és gyorsan kirántotta a parasztot is. 

Persze, ha a naptárlapok alatt volt elég hely, akkor bekerülhetett a magaskultúra is: versrészlet Ovidiustól, vagy éppen a trójai háború leírása. Közkincs volt például a meteorokra, üstökösökre, égi jelenségekre vonatkozó tudás, ahogyan a salernói iskola orvosi-anatómiai rigmusai is (Regimen sanitatis Salernitanum). Az 1680-as évekbeli lőcsei kalendáriumokban már vannak jóslatparódiák, amelyek kimondottan nevettető céllal születtek.

Kép

Érvágó figura egy 1650-es csízióban, Lőcse, Brewer nyomda – Forrás: Dukkon Ágnes

Mi a különbség a kalendárium és a csízió között?

A kalendárium egy évre szól, a csízió viszont „öröknaptár”.

Olyan paraméterei vannak, hogy nagyon hosszú időn át föl lehet használni. Hasonlóság viszont, hogy a csízióban is vannak függelékek és hónapképek: az egészség, az orvosi beavatkozások, mint például a holdfázisokhoz rendelt érvágás, vagy a háztartási ismeretek állandó elemei a csízióknak is. 

Neve Krisztus körülmetélése ünnepének latin nevéből, a „Circumcisio Christiből” ered, amelyet pont úgy választottak el, hogy „circum-cisio”. Az ismert magyar mondás, hogy „érti a csíziót”, pedig azokra az emberekre vonatkozik, akik ezt az öröknaptárt megértik, és képesek olvasni, használni.

Szűcs Péter: Dharma – Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig

„Vannak utazások, amelyeknek a jelentőségét már akkor a bőrén érzi az ember, amikor kilép az otthona ajtaján. És vannak olyanok is, amelyek olyan messzire viszik az embert a saját életétől, hogy onnan már nincs visszaút, nem lehet visszalépni a korábbi élethez.”

A Dharma nem csupán témáját illetően rendkívül különleges könyv, hanem a szerző tekintetében is. Szűcs Péter ugyanis önjelölt világutazó, aki számtalan országba ellátogatott már annak érdekében, hogy megismerkedjen a helyi lakosokkal, a lehető legegyedibb kultúrákkal. Ebből kifolyólag csak igen-igen ritkán lehet őt Magyarországon, az íróasztala mellett látni. 

Életre szóló kalandjai, kulturális tapasztalatai most első regénye lapjairól köszönnek vissza.

A keszekusza családregény kiindulópontja egy apró magyar település, a hajdú-bihari Biharnagybajom. Bár ez a hely megmarad alfának és ómegának, a cselekmény és a szereplők révén a Dharma mégis időn és korokon átívelő történetté növi ki magát. Az olvasót ugyanis három életút ragadja magával, amelyek a történet előrehaladtával valamelyest összefonódnak.

A három narratíva egyszerre hordozza magában a dél-amerikai önfeledtséget, az európai nagyvárosok nyugtalanságát és a távol-keleti országok végtelen békéjét és harmóniáját. Az első út, amelyre az olvasó a könyvet kezébe véve rálép, Istváné, aki 1956-ban katonaszökevényként Rio de Janeiróba menekül, hogy ott kezdhessen új életet, miközben környezetében mindenki azt hiszi, hogy életét veszítette a forradalomban. 

A második rész a Budapest-Párizs tengelyre kalauzolja az olvasót, mégpedig a rendszerváltás után boldogulni próbáló Tamás útkeresésébe csatlakozhatunk be, aki világ körüli útra indul, hogy megtalálja hivatását, meglelje önmagát. Végezetül napjainkba érkezünk meg, ahol Léna egészen a Gangesz partjáig utazik, hogy saját gyökereit kutassa fel Indiában…

Kép

Huszti Gergely: Villa Abbázia – Úrilányok az Adrián 1.

„Arra gondolok, hogy régen minden egyszerűbb volt. Az emberek örültek az életnek, hogy szeretnek és szeretve vannak, hogy van mit enniük, és akad hol aludniuk. Ennyi elég is volt nekik. Könnyebb volt boldognak lenni, aztán jött a századforduló, és mindent összekuszált.”

Ebbe a századfordulós kuszaságba érkezik meg az olvasó Huszti Gergely szépirodalmi igénnyel megírt lektűrjében, amely a hanyatló arisztokrácia alkonyát festi meg Erőss Ada rendkívül izgalmas és eseménydús történetében. 

A regény kiindulópontja, hogy a korát meghazudtoló módon nagyravágyó és ambiciózus fiatal lány megszökik az oltár – és ezáltal a kényszerházasság – elől, hogy valóra válthassa álmait, és hátat fordítson a szürke hétköznapoknak.

A történet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a fiatal lánynak kevés beleszólása van saját sorsa alakításába, épp ezért édesapja úgy határoz, hogy elküldi Adát az Adria partján fekvő Villa Abbáziába, ami amellett, hogy nemesi körökben a kor egyik kedvelt üdülőhelyének számított, szanatóriumként is működött. Jóllehet, Ada útja büntetésként indul, azzal mégsem számol a család, hogy a burzsoá nyaralóhely megannyi élménnyel, lehetőséggel és új ismeretséggel kecsegtet; így válik a kényszerutazás egycsapásra a fiatal, hajadon lány legvarázslatosabb nyarává.

Huszti Gergely századfordulós regénye kedves szerelmi történet, ugyanakkor krimiket meghazudtoló cselekményszálak is kibontakoznak, miközben a kor nehézségeiről és kihívásairól is rengeteg szó esik. Mindez egy olyan lány szemüvegén keresztül, aki testközelből tapasztalja meg ezeket az eseményeket, kihívásokat, nehézségeket. Az Úrilányok az Adrián sorozat ugyanakkor nem ér véget Ada történetével, az Adria csillaga című második részben új szereplőkkel folytatódnak a századfordulós kalandok.

Kép

Földvári András: Elmentem ​világgá! – 80 sztori a föld körül

„A boldogság egyik titka, hogy évente menj el egy helyre, ahol még nem jártál.”

Hogyha Örkény István hivatásos utazóügynök lett volna, akkor valószínűleg az egyperces novellái Földvári András rövid történeteiben öltöttek volna formát. A szerző ugyanis légi közlekedési szakember, aki munkájából adódóan a száz legtöbbet utazott ember egyike, hiszen kivétel nélkül a világ összes országában megfordult már, és a megtett távolságok alapján 113-szor megkerülte a Földet. Ez nagyjából akkora távolságot jelent, ami elegendő lenne ahhoz, hogy tizenegyszer meglátogassa a Holdat.

Ennek a rengeteg utazásnak állít emléket az Elmentem világgá! című novelláskötet, amelyben 80 rövid, humoros történettel találkozhatunk, amelyek a legkülönbözőbb módokon hökkentenek meg, vagy épp csalnak mosolyt az olvasó arcára. 

Földvári András könyve ugyanis egyszerre rendkívül személyes, ugyanakkor eddig még soha nem látott ablakokat nyit ki a világ legeldugottabb tájai felé.

Személyes, hiszen a szerző minden mókás, megható eseményt a saját bőrén tapasztalt meg. Legyen szó az utazás sorsfordító szerepéről a családalapításban, vagy a legtávolabbi, mégis újra meg újra szívet melengető barátságokról, esetleg azokról a megható viszontlátásokról, amelyekről az ember már réges-rég letett. Egy véletlen találkozás mégis bebizonyítja, milyen kicsi ez a világ.

Ugyanakkor olvasás közben nem csak a meghatottság könnyeit lehet törölgetni, hanem az izzadságcseppeket is egy-egy hajmeresztő helyzetnél – és most itt nem a repülőgép-kimaradásokról, járattörlésekről vagy a késésekről beszélek, bár abból is akad épp elég… Sokkalta inkább az észak-koreai napokról, vagy arról, hogy miért nyilvánították nemkívánatos személlyé Földvári Andrást Vanuatuban, vagy éppen a Dzsibutiban történő váratlan kalandokról…

Kép

Sándor Anikó: El camino – Az út, ami hazavisz

„Mert a zarándoknak lenni valójában csodálatosan magányos dolog. Senki másra nincs annyira szüksége ott az embernek, mint saját magára.”

A Santiago de Compostelába vezető zarándokút valószínűleg a leghíresebb mind közül, hiszen évente több ezer ember indul el az El Camino valamely útján, hogy átkelve a Pireneusokon, a sárga kagylókkal jelzett spanyol vagy épp a portugál utakat róva megtegyen több száz kilométert, amit a hagyomány szerint évszázadokkal korábban maga Szent Jakab is megtett.

Erre az útra vállalkozik maga a szerző, Sándor Anikó is, aki szakmai csődöt átélt, középkorú, elvált nőként, utolsó megtakarításait felélve indul el a zarándokúton. Saját bevallása szerint mind a fizikai állóképességét, mind az anyagi hátterét tekintve irracionális döntésnek bizonyult elindulnia ezen az úton. 

Nem csupán azért, mert minden körülmény ellene szólt, hanem azért is, mert nem volt meghatározott, kristálytiszta célja a zarándoklatnak.

Jogos az örök kérdés: mi fontosabb, az út vagy a cél. A megválaszolhatatlannak tűnő kérdésre éppen Sándor Anikó regénye lehet a válasz, aki saját személyes történetén keresztül mutatja meg, hogy az akadályokkal és nehézségekkel teli zarándokút hogyan alakulhat át egyfajta belső utazássá, ahol az állomásokat és mérföldköveket már nem egy-egy nagy város jelenti, hanem egy-egy fontos életesemény újraélése, tanulság levonása vagy nehéz kapcsolat újraértékelése. Mert végső soron a cél mindig útközben alakul; mert az igazán jó, az igazán embert próbáló út alakítja a zarándokot, a célt, és elvezet oda, ahová valójában mennünk kell.

Kép

Sándor Anikó El Camino – Az út, ami hazavisz című munkája csupán az első állomása egy belső, önismereti útnak, hiszen a szerző időközben visszatérő zarándokká vált, így élményeit, tapasztalatait az immáron négy regényt számláló El Camino sorozatban örökítette meg.

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

Éles, mint egy dárdahegy

Éppen családi nyaraláson voltunk valamikor a 2000-es években, amikor örökmozgó puli kutyánk egyszer csak sántítani kezdett az egyik mellső lábára. Gondoltuk, megszúrta valami, vagy beütötte valahova. Azonban hamar felfigyeltünk rá, hogy nemcsak sántít, nyalogatja, rágja is a lábát. A mancsán pár nap elteltével szőr már alig volt, ellenben egy duzzadt seb látszott. Addigra már nem csak sántított, inkább háromlábon ugrált. Hazafelé első utunk a Budapesti Állatkórházba vezetett. Altatás, műtét, éjszakai megfigyelés, aggódás következett. 

Másnap egy boldog, bekötözött lábú Bogáncsot kaptunk vissza, fején a műtétek után szokásos „lámpabúrával”. A diagnózis: toklász. 

Kezdő kutyagazdiként, gyerekként ott hallottam először erről a növényről, ami a kutya mancsába, a sűrű szőrrel takart lábujjai közé fúródott, és elkezdett fölfelé vándorolni a lábában. A toklász onnantól rettegett ellenségem lett. Az újabb baleset elkerülése érdekében, ahogy beköszöntött a nyár, mindig lenyírtuk Bogáncs szőrét, de még így is ádáz küzdelmet folytattam – sokszor vele is –, hogy megszabadíthassam a betolakodó toklászoktól.

A világ legcsodálatosabb kutyája tíz éve nincs már köztünk, de az ijesztő toklászkaland azóta is minden nyáron eszembe jut…

Mi az a toklász?

A toklász a pázsitfűfélék közé tartozó egérárpa népies elnevezése. Út mentén, mezőkön országszerte gyakran találkozhatunk vele. Magassága akár 30 centiméter is lehet. Egynyári növény, magjai tavasszal csíráznak és hajtanak ki, májustól júliusig virágzik. Tavasszal, amikor a növény még zöld és puha, veszélytelen, viszont nyáron, amikor a kalászok megsárgulnak, a toklász leválik a növényről, és mivel alakja lényegében egy dárdahegyre emlékeztet, könnyűszerrel be tud fúródni a házi kedvenceink testébe. Ha egyszer befúródott, súlyos bőrproblémákat, fájdalmakat, extrém esetben az állat pusztulását is okozhatja, mivel lebomlani nem tud.

Kép

A toklász növény – Forrás: Wikipédia

Benne vagyunk a szezonban

Június óta már tombol a szezon, így egyre több állatorvosi rendelő figyelmeztet közösségi oldalán a veszélyre. 

„Kedves Gazdik! 

Benne vagyunk a toklász-szezon sűrűjében, és hetente több tucat súlyos esettel találkozunk. Idén a személyes rekordunk eddig kb. 20 toklász per kutya… ilyen esetekben már szükség lehet bódításra, endoszkópra és gyógyszeres utókezelésre!” – osztotta meg követőivel az Alsónémedi Állatorvosi Rendelő. 

„Rendkívül bosszantó, de sajnos már nem kell toklászért az erdőbe menni. 

Úgyhogy kedves Gazdik, ha kedvencüknél séta közben hirtelen egyoldali hunyorgás, fejrázás, orrvakarás, intenzív tüsszögés, avagy mancsnyalogatás lép fel, irány az orvos!!!! Minél hamarabb kikerül a toklász, annál kevesebb kalamajkát okoz” – hívta fel a figyelmet a napokban a budapesti Gordiosz Klinika. 

Nem csak a kutyáknál okoz nagy gondokat a megszáradt kalász. 

A debreceni Bodolai Ferenc Add A Mancsod Alapítvány segítségével egy mentett cica szeméből távolítottak egy több mint 2 centiméteres, teljesen befúródott toklászt. 

„Eszméletlen fájdalmai lehettek” – írták Murciról, akinek felépülése után egyébként gazdit keresnek. 

Hunyorog, rázza a fülét és sántít

„A kutyák, macskák nagyjából bármelyik testrészébe képes belefúródni a kis növény. A leggyakoribb helyek a szem, fül, orr és az ujjak közti részek, de egy hosszabb bozontos szőrben csapdába esik a növényi rész, és a bőrt is átszúrja. Sajnos nem válogat, bármelyik kutyával megeshet. Nyilván a hosszabb szőrűeknél az ujjak között gyakoribb lehet, illetve a belül szőrös fülű kutyusoknál is a fülben” – erősítette meg kérdésemre dr. Fassang Edit állatorvos.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Mire figyeljünk állattartóként? Szem esetén: hirtelen fellépő egyoldali hunyorgás, szemdörzsölés, könnyezés. Orr esetében: egyoldali, egyes esetekben kétoldali orrfolyás, hirtelen tüsszögési rohamok jelentkezhetnek, amelyek néhány nappal később ritkulhatnak, de vissza-visszatérnek. 
Ha a kutya fülébe fészkelte be magát a toklász, akkor fül- és fejrázás (egyoldali, de kétoldali is) jelentkezik. Az állat fájdalmat érez, ha hozzáérnek a füléhez, illetve elkezd váladékozni a hallószerve, ami akár odáig fokozódhat, hogy féloldalasan tartja a fejét. Amennyiben a mancsába, a lábujjai közé fúródott, akkor piros duzzanat, váladékozás jelentkezik. Ha nyalogatja és sántít az érintett lábra, az fontos jelzés, hogy baj van.

Az állat ilyenkor lázat ugyan nem, de nagy fájdalmat él át, hiszen gyulladásos folyamatok indulnak el. 

Ha még látszik a toklász, azaz nem fúródott be teljesen a bőrbe, otthon kézzel vagy csipesszel óvatosan kihúzható, de elvágni nem szabad. Ha a sebből sikerült kihúzni az egész toklászt, alaposan le kell fertőtleníteni a sebet, illetve figyelni kell arra, hogy a kutya ne nyalogassa utána, mert elfertőződhet a sérült terület.

Bemegy a bőrön át, de ki már nem jön

„Nem tudnak kijönni maguktól, olyan a növény mikroszkopikus felülete, hogy csak egy irányba tud haladni” – figyelmeztet a szakember. Ha észleljük a tüneteket, de a toklászt már nem látjuk, irány az állatorvos, ilyenkor otthon már nem fogunk tudni segíteni kutyánkon, macskánkon. 

„Nem SOS, és nem kell az éjszakai ügyeletre rohanni, ha észleljük a tüneteket, de amint lehetőségünk van, el kell menni a kezelő állatorvoshoz. A szemben lévő toklász folyamatosan irritálja a szaruhártyát, ha sokáig húzzuk, kilyukadhat. A fülben lévő a dobhártyát szakíthatja át, így viszi magával a gyulladást a középfülbe is. A lábban lévő nagy fájdalmat, gyulladást okoz, nem célszerű azzal sem várakozni, mert nagyon mélyre mehet a toklász a bőr alatt, úgy sokkal nehezebb kiszedni” – magyarázza Fassang Edit. 

„Volt olyan, amikor az állatok külső nemi szervéből kellett kiszedni: pérából (szuka kutya) vagy tasakból (kan kutya), de ennél extrémebb esetek is elő tudnak fordulni. A szabály az, hogy ha egyik oldalra rázza a fejét a kutya, mindig bele kell nézni a másik fülbe is, mert nagyon sokszor volt, hogy a másik oldalon is volt. Ugyanez vonatkozik a nózira is.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Amikor műtétre van szükség

Hogyan segít egy állatorvos? „Általában a fájdalom miatt bódítani kell, hogy pontosan lehessen manőverezni az eszközökkel, és ne okozzunk nagyobb problémát, fájdalmat. A szemben lévő toklászt általában helyi érzéstelenítéssel ki lehet venni, ahhoz nem kell altatni. Amennyiben azonban a szaruhártya súlyosan sérült, a beavatkozást végző állatorvos dönthet úgy, hogy inkább altatásban távolítja el, és utána kezeli a szaruhártyát, akár műtéti úton is” – mondja a szakember. 

Mi történik, ha nem távolítják el? Krónikus gyulladást tart fent, ami folyamatos fájdalmat jelent az állatnak.

„Ha szembe került, kilyukaszthatja a szaruhártyát, így végső soron vakságot okozhat. A fülben lévő esetében a gyulladásos folyamatok a fül belső részei felé terjedhetnek, egyensúlyzavart okozva, illetve a krónikus gyulladás miatt a dobhártya konkrétan teljesen eltűnhet, ezzel süketség következhet be” – részletezi Fassang Edit. 

Hogyan előzzük meg?

Az állatorvos hangsúlyozza, sajnos a toklászbaleset a leggondosabban tartott kutyával is előfordulhat, hiszen a kutyusok futkároznak, jönnek-mennek, szimatolnak, nem lehet száz százalékban elkerülni a bajt. A rémisztő kimenetelek miatt azért mindenképp törekedni kell a megelőzésre. Megoldás lehet, ha rövidre vágjuk, vágatjuk nyáron a kutyánk szőrét, különös tekintettel a karmok közti, a tappancsnál lévő területre, illetve a fülre

Ezen kívül olyan helyen célszerű sétáltatni házi kedvencünket, ahol kevés az olyan növény, aminek kalászos a virágzata. Kerüljük a gondozatlan füves területeket.  Minden séta, kinti tevékenység után nézzük át alaposan a bundáját, a lábujjakat, a szem környékét. Manapság már létezik kutyafülvédő, mellény, zokni vagy egyéb védőfelszerelés is, ami védelmet nyújt a fűben. Ezért ha mostanában valahol sapkás spániellel találkozunk, jó, ha tudjuk: nem divatból húzta rá a gazdája.

Hiszen a körülöttünk lévő világban lehetne minden sokkal kellemesebb, több, finomabb, melegebb vagy hidegebb, gyorsabb vagy lassabb, sőt édesebb, de pláne sósabb! A legjobban értünk a kormányzáshoz, a vasúti közlekedéshez és a digitális világhoz, értünk ahhoz, kiből lesz jó vezető, és miért érdemes egy bizonyos élelmiszerláncnál vásárolni, nem pedig a másiknál. 

Mindent jól, sőt jobban tudunk, ez pedig azt eredményezi, hogy képtelenek vagyunk megelégedni. A dolgok soha nem elég jók. 

A hibákat és akadályokat kilencszeresre nagyítjuk, a jó dolgokat természetesnek vesszük.

De tényleg a körülményeken múlik az elégedettség? Vagyis azon, hogy úgy élhessünk, mint a romantikus tévécsatornák szereplői, Nora Roberts vagy Katie Fforde regényadaptációinak „hősei”? Egy gyönyörű helyen, ahol mindig süt a nap, nagy családi házban, jó pénzből, és persze úgy, hogy bármikor lecsaphat ránk a szerelem – a valentinos február előtt és után egyaránt… 

A jó emberi kapcsolatok, a jó életkörülmények, a jó fizetés és vagyoni helyzet, a jó ételek és a jó kilátások biztosan nem rontják azt, amennyire elégedettnek érezzük magunkat. De meglepő módon, nem is javítják. Történetesen a fent idézett kollégámnak sem volt a kérdés pillanatában semmi gondja azzal, ahogyan él. 

Mégis, nehezen mutatkozott pozitívnak. 

A rossz helyzetben lévők, a nehéz életszakaszban rekedők gyakorta derűsebben nyilatkoznak, mint sikeresebb társaik. 

Akiket egy közpolitikai döntés hátrányosan érint, sokszor nyitottabbak és megértőbbek – az egész viszonyában vizsgálva az intézkedést –, mint azok, akiknek csak „okoskodási” feladatuk van az esettel kapcsolatban. És néha az is meglep minket, ha valaki egyáltalán nem panaszkodik, pedig olyan biztosan számítottunk arra, hogy azért – ahogyan illik – általában és speciálisan is elégedetlen lesz.

Mindennek az az oka, hogy az elégedettség nem következmény, hanem képesség. Tulajdonság. Olyan vonások összecsomózásából áll, mint az érzelmi stabilitás, a kíváncsiság, az aktivitás vagy a szorgalom, a döntésre való képesség és az együttműködési hajlam. És nem igazán tud létrejönni, ha jelen van az irigység, a figyelmetlenség, az unalom vagy a társas kapcsolatteremtés hiánya. 

Ebből persze az is következik, hogy az elégedettséget lehet tanulni és gyakorolni. Akkor eszünk egészségesen, ha képesek vagyunk tudatosítani magunkban, mennyi elég. „Ne quid nimis” – szól Terentius szállóigéje, vagyis, semmit sem mérték nélkül. De honnan tudnánk, mi mértéktelen, ha nem ismernénk eléggé magunkat? 

Akkor lehetünk elégedettek, ha tudatosítjuk, hogy bennünk van az egyensúly, nem a körülményekben. 

Ha dolgainkat, lelkiállapotunkat nem a „rossz-rosszabb”, hanem a „jó-jobb” skálán (is) tudjuk értékelni. Ha rá tudunk nézni a világra úgy, mint ami ad, és nem elvesz. Ha sikerül, akkor mi is könnyebben „nevelünk” ilyenné másokat. És mi okozhatna nagyobb örömet, mint ez a sikerélmény? Pontosabban fogalmazva, nagyobb elégedettséget? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A Képmás magazin Színház és pszichológia sorozatának nyári estjén három rövid, szórakoztató jelenet formájában közelítjük meg a féltékenység érzelmi és pszichológiai oldalait. A jeleneteket a Nézőművészeti Kft. színészei – Parti Nóra és Kálmánchelyi Zoltán – adják elő, akik szokás szerint improvizálnak, akár a közönség tárgyainak bevonásával. 

A színházi részek után Pólus Enikő mentálhigiénés szakember segít megérteni, honnan fakad a féltékenység, hogyan tudjuk azonosítani, elnyomni vagy épp felszabadítani ezt az érzést, és hogyan kapcsolódik az önbizalomhoz, önismerethez vagy akár az irigységhez.

A beszélgetést moderálja: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője.

A Képmás-est célja nem csupán a szórakoztatás, hanem a közös gondolkodás és a párbeszéd elindítása olyan témákról, amelyek sokszor megbújnak a mindennapi mosolyok mögött.

Időpont: 2024. július 31. 15:50–16:50
Helyszín: Esztergom, MCC Feszt, Kirchhoff Automotive Pódium

További információ: kepmas.hu/kepmas-est

A Képmás magazin standjánál is várjuk a látogatókat a fesztivál mindhárom napján, játékokkal, ajándékokkal és nyereményekkel. 

A szerető nagymama eszménye hosszú múltra tekint vissza. Szent Anna, Jézus Krisztus nagyanyja húsz éven át tartó gyermektelensége során férjével három részre osztotta vagyonát: egyharmadot az egyháznak adtak, egyharmadot a szegények közt osztottak szét, egyharmadot pedig megtartottak. Áldozatos jóságukért végül a Teremtő egy lánygyermekkel ajándékozta meg őket, akit ma már Szűz Máriaként ismerünk. A bibliai történet jól szemlélteti azt a képet, ami hagyományosan a nagyszülői szerephez kötődik: odaadó, áldozatkész és türelmes.

Bár ezek az alapvető karakterisztikák mit sem változtak az évek során, a nagyszülői léthez fűződő minden egyéb jellemző komoly átalakuláson ment át. 

Az idős rokonok szerepe háttérbe szorult a gyermekek életében, ami társadalmi, demográfiai és gazdasági okokkal egyaránt magyarázható. 

Sóhajthatunk borongós nosztalgiával, és hibáztathatjuk a szülőket, akik a többgenerációs házakat hátrahagyva a fővárosba vagy éppen külföldre költöznek a boldogulás reményében, de talán érdemes előtte minden érintett perspektíváját megvizsgálni. Kezdjük a gyerekekkel!

Mit jelent valaki unokájának lenni?

„A nagyszülő egy olyan felnőtt a gyermek életében, aki pusztán önmagáért van vele. Ilyenkor az együtt töltött idő lényege a gyerekre való odafigyelés és a szeretetátadás, hiszen ebben a viszonyban a felnőttnek már nem dolga, hogy számonkérje vagy korrigálja őt. Sokszor egyfajta cinkostárssá válik – olyasvalaki, akivel biztonságos keretek között lehet rosszalkodni, akinél más a párna illata és édesebb a kakaó, mint otthon” – magyarázza Pálfay Erzsébet.

Az érzelmi biztonság, a teljes elfogadottság és a spontán, örömteli játék megtapasztalásán túl legalább ekkora jelentőségük van a nagyszülők által hordozott családi történeteknek is. 

„A gyerekek sokszor csak azt tapasztalják, hogy van egy magányos, furcsa rokon, egy goromba nagybácsi vagy egy nagynéni, aki sosem ment férjhez, és nem értik az életét. Ilyenkor azonban rendkívül sok minden állhat a háttérben, mondjuk, hogy a háború alatt volt fiatal, és az orosz katonák megerőszakolták. Természetesen nem szabad meggondolatlanul ráönteni ezeket valakire, de ha ráérzünk, hogy mikor mik azok a történetek, amikre egy gyermeknek vagy kamasznak éppen szüksége van, és amiket képes befogadni, az komoly erőforrást adhat az empátiája, a szociális érzékenysége és az identitása számára is – osztja meg tapasztalatait. – Én úgy látom, egyre fontosabb – és a szülők részéről is egyre nagyobb tudatosságot igényel –, hogy a nukleáris családon kívül egyéb rokoni fokozatok is elérhető közelségbe kerüljenek.” 

„Hogy találkozzunk, ismerjük és értsük egymást, és hogy a gyerekek ne csupán egy szűk családban, hanem egy szélesebb rokoni hálóban nőhessenek fel, hogy megtapasztalhassák a különféle rokoni viszonyokat, az eltérő habitusokat, a családtagok sokféleségét a megküzdési módokban és a konfliktuskezelésben.”

A szülők és a „szendvics szerep”

Az unokák és a nagyszülők közti távolság évtizedek óta növekszik – mind fizikai értelemben, mind életkorban, mind világlátás tekintetében. Míg a szüleink generációját még hozzávetőleg 20–25 éves fiatalok hozták világra, ma átlagosan harminc évesen válik anyává egy nő, de nem ritka a negyven feletti gyermekvállalás sem. Ez a demográfiai változás drasztikusan átalakítja a nagyszülők jelenlétének minőségét, hiszen míg korábban életerős középkorúak segítették ilyenkor a fiatalokat, ma sokszor a csecsemőgondozással párhuzamosan kell a szülőknek az idősebb generációról is gondoskodniuk. 

„Kezd összecsúszni két életkori feladat, amik korábban élesen elváltak egymástól. Egy kismama borzasztó magányt él meg, mikor így összecsapnak a feje felett a hullámok, és sokaknak lehetőségük sincs arra, hogy ezt bárkivel kibeszéljék magukból, épp ezért nagyon nagy szükség van a támogató közösségekre” – mondja a szakértő.

Az egyik változás pedig szükségszerűen hozza magával a másikat is. 

A gyerekek, akik a nagyszüleiket már csak életük alkonyán ismerik meg, egészen más képet alakítanak ki az öregedés fogalmáról, mint azok, akik folyamatában élték meg az idősebb generáció kiteljesedését, visszavonulását, majd fokozatos leépülését. 

Ez pedig az idősek társadalmi megítélésén is nyomot hagy.

Illusztráció forrása: Rawpixel

Lehet mellékállás az unokázás?

A migrációval nőtt a fizikai távolság az unokák és a nagyszülők között, ami értelemszerűen drasztikusan csökkenti az együtt töltött idő lehetőségét. Azonban kevés szó esik arról, hogy a közelben felnövő gyerekek is egyre kevesebbet látják a nagyszüleiket, akik sokszor még 65-70 évesen is aktív munkavállalók. 

„Ennek egyrészt pénzügyi okai vannak – előfordul, hogy valakinek nincs lehetősége nyugdíjba menni, vagy ha meg is tehetné, szeretne még egy kicsivel több pénzt keresni, magasabb nyugdíjat elérni. De az is benne van, hogy sokan hosszú ideig tanultak és keményen dolgoztak azért, hogy előrejussanak a hivatásukban, amit szeretnek, ezt hátrahagyni pedig érthető módon nagy veszteség” – teszi hozzá Pálfay Erzsébet. 

Ilyenkor a nagyszülő nem, vagy csak olyan korlátozottan elérhető, ami bár a segítségnyújtás látszatát kelti, mégsem jelent valódi támogatást a szülőknek. Mindemellett ő maga érzelmileg és fizikailag is kimerültebb, türelmetlenebb, és sokszor nem képes arra, hogy a teljes figyelmét az unokára fordítsa, hogy olyan minőségben legyen mellette jelen, ahogy azt a gyermek igényli, miközben saját magát is egy fontos életfeladattól fosztja meg. 

„Sokan félnek a nagyszülővé válástól, mert úgy érzik, ez a szerep öregíti őket. Pedig a valóságban az unokákkal töltött idő segít megőrizni a vitalitást. 

A nagyszülő ilyenkor azt éli meg, hogy kicsit a keze nyomán is gyarapodik a gyermek, vagyis újra megtapasztalja azt a kompetenciaélményt, hogy még képes adni a világnak. 

Emellett pedig új célokat teremt, amik erőt adnak a hétköznapokhoz: hogy lássa őt felcseperedni és táncolhasson vele az esküvőjén. Tehát elkezdünk ismét nagyobb távlatokban gondolkodni és tervezni, ez pedig egy igazi egészségpirula.”

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Nem a DNS teszi a nagyszülőt

Ahogy a szülés önmagában nem tesz valakit édesanyává vagy édesapává, úgy a nagyszülői cím sem automatikus – tenni kell érte. „Én mindig azt kérdezem a gyerekeimtől, hogy miben tudlak benneteket segíteni. Ebben a kérdésben minden benne van: a támogató szándék és a bizalom, hogy amit elképzeltek, az úgy lesz jó. Viszont bármit mondjanak is, nem szabad elkezdeni okoskodni, hogy én tudom, mit kellene másképp csinálni. Ha nem is értek egyet egy döntésükkel, akkor is el kell fogadni, és megjegyzések vagy ítélkezés nélkül támogatni” – magyarázza Pálfay Erzsébet, aki a személyes életében maga is sokat merített a Három Királyfi Három Királylány Alapítvány Nagyszülő-füzetéből.

A segítőfüzetet Andrek Andrea és Léder László pszichológusok azzal a céllal alkották meg, hogy mankóként szolgáljon az idősödő generációnak megtalálni a helyüket a megváltozó családi dinamikákban.

Fontos azonban, hogy mindenben át lehet esni a ló túloldalára, és ahogy a nagyszülőségről, úgy egyéb szerepekről sem szabad megfeledkezni. Ma már sokat beszélünk arról, hogy amikor gyermekünk születik, ugyanúgy ápolnunk kell a párkapcsolatunkat, mint előtte. Ugyanez igaz a nagyszülőségre is. „A segítő munkám során több férfitól is hallottam panaszként, hogy az unoka születése óta alig látják a feleségüket, aki – még ha épp otthon van is – egész nap mos, vasal, turmixol, este pedig hullafáradtan dől be az ágyba. 

„Fontos tudatosítani, hogy nagyszülőként is a párkapcsolat kell, hogy a prioritás maradjon, és egymást bevonva kell részt vennünk az unokák életében.”

Sok minden útjába állhat a „tökéletes” unoka-nagyszülő kapcsolatnak, legyen szó akár fizikai, akár érzelmi távolságról, akár korai elhalálozásról. A nagyszülői szerep betöltéséhez azonban nem feltétel a vérségi kapcsolat. 

„Szóba jöhet pótmegoldásként bébiszitter, aki lehetőséget ad a szülőknek arra, hogy elvonuljanak, kikapcsolódjanak, kettesben legyenek, illetve másokkal is időt töltsenek. De rengeteg lakókörnyezetben vannak olyan idős nénik-bácsik, akik rendelkeznek szabad kapacitással, és sokat hozzátesz az életükhöz, ha vigyázhatnak valakire, elhozhatják az óvodából, vagy alkalomadtán átkopoghatnak néhány palacsintával. Az ilyen kapcsolódások sokszor spontán módon kialakulnak, csak annyi kell, hogy nyitott szemmel járjunk, és ne zárkózzunk el a kínálkozó segítségtől – még ha most éppen nem erre megy is a világ.”

Eredeti neve is a homályba vész

Születése körülményeiről és időpontjáról nem sok pontos adatot tudni, csak annyit, hogy az 1850-es évek végén / az 1860-as évek elején látta meg a napvilágot New York egyik ír származásúak lakta szegénynegyedében. Szülei írek voltak, de biológiai apjának korán nyoma veszett, talán a polgárháborúban halt meg. 

Az özvegy édesanya két gyermekével nyugat felé vette az irányt: Indianában, majd Kansas-ben próbáltak szerencsét. Végül Új-Mexikóban telepedtek le, ahol anyja újra megházasodott. A gyerek Billy William H. Bonney-nak hívta magát, bár eredeti neve valószínűleg Henry McCarty volt. Miért Bonney? Ezt valószínűleg édesanyja, Catherine leánykori neve után vette fel, míg a William nevelőapjának, William Antrinnek a keresztneve.

Antrin csaposként és asztalosként dolgozott, de a szerencsejátékok hamar jobban kezdték érdekelni, mint felesége és mostohafiai. A szegénységgel küzdő édesanya ezért kénytelen volt kiadni szobáit, hogy eltarthassa fiát, Billy-t és annak öccsét, Joseph-et. 

Billy, a Kölyök 14 éves volt, amikor édesanyját elragadta a tuberkulózis, s mivel mostohaapjuk magára hagyta őket, onnantól a testvérpár kénytelen volt egyedül boldogulni. 

A fiú kosztért és kvártélyért dolgozott a szomszéd fogadósnál, aki később egyik legbecsületesebb alkalmazottjaként tartotta őt számon.

Első letartóztatása 16 éves korában történt, miután ételt lopott. Majd csatlakozott Sombrero Jack-hez, és annak bandájával részt vett egy kínai mosoda kirablásában, ekkor börtönbe zárták, mivel lebukott a lopott ruhákkal. Nem sokáig élvezte a börtön „vendégszeretetét”, első legendás szökése során – vékony alkatának köszönhetően – a kéményen keresztül mászott ki a cellájából. 

Miután törvényen kívülivé vált, Új-Mexikó területéről a szomszédos Arizonába menekült. Ott egy veszekedés során egy kováccsal végzett. A legenda szerint első áldozatai között volt a Guadalupe-hegység apacs indiánjainak egy csoportja is. 

„Ő volt az egyetlen, aki szabadként és fehérként bánt velem” 

Újra Új-Mexikóba tette át székhelyét, akkor vált ismertté a régióban, amikor belekeveredett az 1878-as Lincoln megyei háborúba. Abban az időben Új-Mexikóban mindenki a saját szerencséje kovácsa volt, a határvidéken a marhahús aranyat ért, a hatalom pedig ahhoz került, aki a maga kezébe vette a törvényt. 
Az amerikai szövetségi kormány nem sokkal korábban kényszerítette rezervátumokba az őslakos navahó és apacs indiánokat, ezért marhákra volt szüksége, hogy elláthassa az indiánokat és a rendre felügyelő katonákat. Ebben egy ír farmer, James Dolan volt segítségére, 1876-ban azonban riválisa érkezett John Tunstall személyében, akit két évre rá egy Dolanhoz köthető seriff és emberei agyonlőttek. 

Tunstallnak dolgozott farmerként és testőrként Billy, a Kölyök is, aki szemtanúja volt Tunstall halálának. „Ő volt az egyetlen, aki szabadként és fehérként bánt velem” – mondta róla Billy, a temetésén pedig megesküdött, hogy bosszút áll munkaadója gyilkosain: „akkor is elkapom az összes gazembert, aki megölte Johnt, ha ez lesz az utolsó, amit teszek”. 

Társaival megalapította a Lincoln Megyei Rendcsinálókat – a banda, amikor a gyilkosság kivizsgálására vádesküdtszék ült össze a Lincoln Megyei Törvényszéken, meg is ragadta az alkalmat: lelőtték a lépcsőn felfelé sétáló Brady seriffet. 

Billyt és társait később három férfi meggyilkolásával vádolták meg. Ezután már letartóztatási parancs szólt a Rendcsinálók ellen is. 

Kép

A Billy, a Kölyök című könyv borítójának rekonstrukciója (mesterséges intelligencia segítségével készült)

Pat Garrett – barátból ellenség

1878 júliusában a rivális csoport körülvette a házat, ahol Billy és bandája tartózkodott a városon kívül. Még az amerikai hadsereg is beszállt az akcióba, azonban a Kölyöknek és néhány társának a csodával határos módon sikerült elmenekülnie. Sorsát azonban megpecsételte, hogy két évvel később az ellene folyó hajtóvadászat élére egykori társa, Pat Garrett került. 

Mivel a seriffnek kinevezett férfi ismerte Billy szokásait, könnyen a nyomába eredhetett. A huszadik életévét alig betöltő rettegett bűnözőt bekerítették egy tanyán, majd Lincolnba szállították, és akasztásra ítélték a seriff meggyilkolásáért. Ekkor is sikerült elkerülnie a végzetét, pár nappal a kivégzése előtt ugyanis egy becsempészett pisztoly segítségével ismét elmenekült, miután lelőtt két őrt.

Garrett azonban nem adta fel, újra a nyomára bukkant, egy ranchon várt rá, hogy hazaérkezzen, a sötét szobában Billy nem láthatta őt, a törvény őre azonban ráismert egykori cimborája hangjára. 1881. július 14-ét írták, amikor végzett vele. 

Egyes feltevések szerint a vadnyugat fenegyereke élete során 21, más források szerint 27 emberrel végzett. 

Halála után mendemondák kaptak szárnyra, miszerint Garrett az utolsó pillanatban megkegyelmezett régi társának. Egészen az 1930-as évek végéig bukkantak fel olyan férfiak, akik a rettegett pisztolyhősnek adták ki magukat, de idővel mind csalónak bizonyultak: az igazi Kölyök Fort Sumner katonai temetőjében, a marhaháború során elesett bandatársai mellett alussza örök álmát.

Vagyonokat érő fényképek

Sokáig az egyetlen ismert, hiteles fényképfelvétel Billy, a Kölyökről a Dedrick-ferrotípia volt, amit egy utazó fotográfus készített 1879 vagy 1880 telén. Ez a korban egy olcsó, gyorsfényképészeti eljárás volt, feketére lakkozott vaslemezre készült a kép. A fotón a pisztolya a bal oldalán, puskája, egy Winchester Model 1873-as tárhelye a jobb oldalán van. A kép nyomán elterjedt az a mítosz, hogy a bandita balkezes volt. A fénykép azonban oldalhelytelen, mert a vándorfényképész többlencsés fényképezőgépének nem volt prizmája, ami a valóságnak megfelelően vetítette volna a képet a fotólemezre, ezért a jobb és bal oldal a fotón helyet cserélt.

Négy ugyanolyan kép készült, de csak egy maradt fönn, ezt a bandita egy barátjának, Dan Dedricknek ajándékozta, az ő családjánál volt a fotó hosszú-hosszú ideig. A kisméretű, 5×8 centiméteres ferrotípiát ma a világ legdrágább fényképei között tartják számon. 2011-ben a fotóért William Koch milliárdos magángyűjtő 2,3 millió dollárt (mostani árfolyamon csaknem 800 millió forint – a szerk.) fizetett egy árverésen. 

Létezik egy másik, vitatott felvétel is róla, ami 1878-ban Új-Mexikóban készült, és amin Billy társaival egy ház előtt krokettezik (nem ugyanaz, mint a krikett sportág). Ezt egy gyűjtő Kaliforniában mindössze 2 dollárért vásárolta. Bár a krokett nem volt népszerű labdajáték az amerikai vadnyugaton az 1860-as években, Angliában annál inkább. Lehetséges, hogy Billyt és barátait a Kölyök főnöke és mentora, az angol John Tunstall ismertette meg a játékkal.

Később, 2017-ben előkerült egy olyan fotó is, ami valószínűleg a világon az egyetlen kép, amin Billy és Pat Garrett együtt látható. Frank Abrams, egy amerikai ügyvéd állítása szerint egy bolhapiacon 10 dollárért vásárolta. Majd miután szakértőkkel megvizsgáltatta, kiderült, milliókat érhet, hiszen Billyt és későbbi gyilkosát ábrázolja. 

A fotó évekig az ügyvéd Airbnb-n kiadott lakása falán lógott. „Ha tudtam volna, hogy ez a történelem egyik leghíresebb fotója, többet kértem volna a szobáért" – mondta nevetve.

A P.Mobil zenéje és egy kártyajáték is őrzi a nevét

Az egyik legismertebb vadnyugati fenegyerek emlékét rengeteg alkotás őrzi: könyvektől a filmeken át egészen a zeneművekig. Billy, a Kölyök és Pat Garrett vadnyugati történetéről a legismertebb westernfilm 1973-ban készült, de néhány éve, 2019-ben is jelent meg újabb mozi: utóbbiban Ethan Hawke játszotta a seriffet. 

Az 1973-as film zenéjét Bob Dylan jegyzi, de Jon Bon Jovi is dalban emlékezett meg a western főhőséről. Érdekesség, hogy a magyar P.Mobil rockegyüttes is szentelt neki egy számot: 1981-ben jelent meg a Billy, a kölyök című daluk, amiben megénekelték az útonálló történetét.

A ’90-es évek elején a nevével fémjelzett számítógépes játékokat dobtak a piacra. Később az olasz tervezésű, mostanra világszerte népszerű Bang társasjáték egyik karakterkártyája is őutána kapta a Willy The Kid nevet.