A köznyelv robotsebészetként emlegeti, de valójában robotasszisztált sebészet a helyes megnevezése azoknak a műtéteknek, amelyeket egyre gyakrabban végeznek urológiai, nőgyógyászati, hasüregi területeken. Az ilyen operációk esetében a robotok önálló döntésre nem képesek, egyszerűen csak követik, és precízebbé, kifinomultabbá teszik használójuk mozdulatait. 

„Úgy kell ezt elképzelni, mintha a kezünk kicsinyített méretben benne volna a beteg hasüregében, és ott szép, finom mozdulatokkal operálnánk anélkül, hogy ehhez a hasüreget meg kellene nyitnunk.”

„Munka közben egy robotsebészeti konzolegységben ülünk, akár három méterre, harminc méterre, három kilométerre vagy igazából bármilyen távolságra a betegtől, a lényeg, hogy kábelekkel össze legyünk kötve a robottal” – mondja prof. dr. Szijártó Attila egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinika igazgatója. A távoli munkavégzés lehetősége már a robotsebészet hajnalán cél volt, de nem azért, hogy az orvosok akár országokat átívelve műthessenek nehéz eseteket, hanem hogy háborús helyzetekben is operálhassanak.

Már történelem

„Ezzel a tervvel az amerikai védelmi minisztérium állt elő 1967-ben, hogy így a harctéri sebesülteket helyben el lehessen látni. Az adott sérültet egy csapat készítette volna fel a műtétre, és helyezte volna a robot alá, hogy aztán a sebész távolról – nem kockáztatva, hogy baja essen – megoperálhassa. Ez a terv nem valósult meg, mivel háborús helyzetben olyan sérülésekkel kell számolni, amelyek a robotsebészet számára nem optimálisak. A következő ötlet a távsebészet volt, mivel azt gondolták, jó volna, ha a műtéteket a szakorvosok távolról is el tudnák végezni” – mondja prof. dr. Szijártó Attila.

Az első óceánon átívelő műtétet 2001-ben végezték el úgy, hogy a beteg Strasbourgban feküdt egy műtőasztalon, a sebész pedig New Yorkból, tizennégyezer kilométeres távolságból távolította el az epehólyagját. Ez világszenzáció volt, de nem kapott nagy hírverést, mivel a műtétet szeptember 7-én végezték, és a bejelentéssel megvárták a beteg felépülését. 

A pácienst szeptember 11-én engedték haza, de ezen a napon a New York-i ikertornyok leomlása uralta a híreket. 

A robotsebészet ilyen jellegű alkalmazása később azért nem terjedt el, mert nincs olyan probléma, amelyet feltétlenül egy, a virtuális térben elérhető szakember tud csak orvosolni. Ha létezik is olyan eset, amely különleges szaktudást igényel, akkor is egyszerűbb és olcsóbb a specialistákat utaztatni, mint robotsebészeti rendszereket összekötni. Emellett szól az is, hogy a sebészeknek a kontrollok idején is jelen kell lenniük, és figyelemmel kell kísérniük betegük állapotát.

Lépésről lépésre

A következő gondolat az volt, hogy a távsebészetet az űrutazások során lehetne használni, de hamar kiderült, hogy ez az elképzelés nem valósítható meg, hiszen a jel, amellyel a rendszer dolgozik, nem képes elég gyorsan haladni. Vagyis, ha a Földről a sebész átvág egy eret, és mire az erről szóló információ visszaérkezik, addigra a beteg az űrben elvérzik. Emiatt a NASA fejlesztései ma már azt célozzák, hogy az űrbe valódi robotokat helyezzenek ki, amelyekbe egyszerű tevékenységek elvégzését programozzák be, például megtanítják őket vért venni. 

A klasszikus telesebészetnek létjogosultsága inkább a Földön lehet, és ott is csak abban, hogy a specialisták több bonyolult műtétet egyszerre távfelügyeljenek, és ha kell, akkor segítséget nyújtsanak, beavatkozzanak. Ez ilyenkor egyszerű, hiszen a robotsebészeti konzolból ugyanazt látják, mint a helyszínen operáló sebész, és lépni is azonnal tudnak. 

„A kettős konzol együttes használata a sebészetben a tanítás folyamatát is megváltoztatta. Korábban – mivel mi a műtőasztal egyik oldalán álltunk, a hallgatók pedig a másikon – nem ugyanabból a szögből láttuk a nyitott műtéteket vagy akár a laparoszkópos beavatkozásokat. Viszont, amióta robottal operálunk, mindannyian ugyanazt a képet látjuk. Így nekünk is könnyebb átlátnunk, hogy a hallgatóknak milyen nehézségeik lehetnek, miben kell őket esetleg segíteni” – mondja prof. dr. Szijártó Attila.

Kép

Fotó: Semmelweis Egyetem / Kovács Attila

Ha valami elindul

A Semmelweis Egyetemen 2022 májusában kezdték el alkalmazni a Da Vinci robotsebészeti eszközt, és már csaknem ezer műtétet végeztek vele. 

Jelenleg tíz sebész vezet ilyen operációkat, és a tizenegyedik kolléga képzése most van folyamatban. Ő élődonoros vesetranszplantációt fog ezzel az eszközzel végezni. 

A Semmelweis Egyetem mellett már több hazai klinikán – az Országos Onkológiai Intézetben, a Jahn Ferenc kórházban, a Pécsi Tudományegyetemen és a Debreceni Egyetemen – működik közfinanszírozottan ilyen eszköz, és országos szinten nagyságrendileg ötezer operációt végeztek a segítségével. 

Magyarországon összesen ötven-hatvan szakorvos rendelkezik azzal a tudással és licencvizsgával, amely szükséges a robot használatához, ez pedig két és fél év alatt hatalmas előrelépés. Jelentős az alkalmazás elterjedése világszinten is, amit mutat, hogy a Da Vinci eszköz már közel tízezer helyszínen segíti a műtétek lebonyolítását.

Minden a helyén

A robotsebészet az igazi helyét a precizitása miatt találta meg a betegellátásban, fantasztikus eszközt adva az orvosok kezébe. „Ehhez tudni kell, hogy míg az emberi csukló mozgásterjedelme korlátozott, addig az általunk használt Da Vinci robotsebészeti rendszer a robotkarjait akár 520 fokban is képes mozgatni. 

Így olyan helyre is el tud jutni, és olyan apró mozdulatokat is el tud végezni, amelyekre laparoszkópos műtét során nem, vagy csak nehezen volnánk képesek, illetve amelyeket még nyitott műtéttel is csak nagy kiterjesztések, műtéti megterhelések árán tudnánk precízen kivitelezni. 

A munkát nagyban segíti az is, hogy az eszköz a tartozékaival tud hajolni, fordulni, legyinteni, billenteni. A precizitáson túl hatalmas előny az is, hogy a sebész ülve, ergonomikus környezetben tud dolgozni, így csökkennek a kicsavart testhelyzetből, és az azzal járó stresszhatásokból, elfáradásból eredő kockázatok” – mondja prof. dr. Szijártó Attila. 

Ma már sok műtéti eljárást igénylő betegség esetében igazolgató, hogy a robotsebészettel végzett operáció sokkal hatékonyabb, mint a hagyományos. Az onkológiai betegségek egy részénél például ezzel a módszerrel több nyirokcsomót és áttétet lehet eltávolítani. Emellett csökkenhet a munkát akadályozó vérzések száma is, mert az orvosok tízszeres nagyításban tudnak dolgozni, és a legkisebb vérzést is hamar észreveszik, meg tudják állítani. 

Az így végzett műtéteknek hatalmas előnye, hogy nincs szükség nagyobb hasi felnyitásra, ez pedig nemcsak a műtéti rizikót csökkenti, hanem gyorsítja a felépülést is. Utóbbi persze a sima laparoszkópos eljárás esetében is adott, ilyen szempontból nincs különbség a két módszer között. Emiatt is fontos, hogy a robotasszisztált műtétet olyan betegen végezzék, aki abból tényleg profitálhat. 

Muszáj mérlegelni

A robotasszisztált sebészetnek sok előnye van a nyitott műtétekkel és a laparoszkópos beavatkozásokkal szemben is, de ettől függetlenül nincs minden esetben olyan hozadéka, amely az alkalmazását indokolja. Mivel a vele végzett beavatkozások igen drágák, és az ilyen eszközök száma is véges, az orvosoknak minden esetben mérlegelniük kell a választást. Emiatt is kulcskérdés, hogy kiderüljön, melyek azok a műtétek, amelyek során a robotasszisztált megoldás a hatékonyabb.

„A nőgyógyászaton belül például tudjuk, hogy a méhtestdaganatok esetében az alkalmazása jelentős előnnyel jár a klasszikus laparoszkópiához képest, a nyílt hasi műtéthez képest pedig pláne.” 

„Az eszköz akkor is hatalmas segítség, amikor a páciens BMI-je annyira magas, hogy a vastag hasfal miatt lehetetlen laparoszkópos műtétet végezni” – mondja dr. Csirzó Ádám, aki mentorának, dr. Szabó István docensnek asszisztál ilyen operációknál. A Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika endometriózis munkacsoportjának tagja a Transzlációs Medicina Központ PhD-hallgatójaként az endometriózis esetében mérte föl a robotasszisztált és a hagyományos laparoszkópiával végzett műtétek eredményeit a világszerte elérhető kutatási adatok alapján.

„Ennél a betegségnél az eredmények nem mutatnak szignifikáns eltérést a klasszikus laparoszkópia és a robotasszisztált műtétek között, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is különbség. A publikációnkban például kiemeltük, hogy a robotasszisztált megoldást az orvosok inkább a nehezebb esetekhez választották, és azokat végezték el ugyanolyan jól, mint a közepes vagy könnyű eseteket sima laparoszkóppal. A képet az is árnyalja, hogy a sebészek korábban más műtéti technikát használtak az endometriózis gyógyítására, így egyelőre abban jártasabbak. Viszont, amint a robotasszisztált technika elterjedtebb lesz, ez is változhat.”

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Bogo Bogo – hogyan jön létre egy új nyomornegyed?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat több mint tíz éve dolgozik Kenyában, humanitárius munkájuk során a nagyvárosi nyomornegyedekre fókuszálnak – az élet legalapvetőbb feltételeit, az egészséges ivóvízhez való hozzáférést igyekeznek megteremteni. A legtöbb fejlesztésük során 2012 óta úgynevezett szanitációs központokat építettek: ezek 50-60 négyzetméteres épületek vécékkel, zuhanyzókkal, vízvásárlási lehetőséggel. Ez egy fizetős szolgáltatás, amit a helyi közösségek működtetnek, bevételt generál és munkahelyet teremt nekik. Kenya fővárosában, Nairobiban található Kibera, Afrika legnagyobb nyomornegyede, a szeretetszolgálat ott végzett tevékenységéről korábbi cikkünkben már írtunk.

A kenyai humanitárius munka nem ért véget Kiberánál, az afrikai ország második legnagyobb városában, Mombasában folytatódott. Mombasa – ahol a nyomornegyedek létezése szinte egyidős a településsel – az Indiai-óceán partján, Kenya keleti részén található. 

A városi közműveket és a megfelelő minőségű szolgáltatásokat nélkülöző negyedekből ma körülbelül ötven található a városban, ahol a lakosság 65 százaléka kénytelen élni. A legnagyobb nyomornegyed neve: Bangladesh. 

„Mi, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat voltunk az elsők, akik 2013-ban bevezettük oda a vizet a szanitációs központunkhoz. Azóta javultak az életkörülmények, ami magával hozta, hogy megdrágult a lakhatás. A legszegényebbek kiszorultak, így jött létre mellette Bogo Bogo” – idézi fel Czirják Ráhel. 

Az első akadálymentesített mosdó

Vagyis Bogo Bogo egy viszonylag fiatal informális telep pár ezer lakossal, Mombasa Jomvu nevű városrészében található. A városrész összlakossága 23 ezer fő, többségük nyomornegyedekben él. „Kiberához képest Bogo Bogo elviselhetőbb hely. Nem olyan túlzsúfolt, az ember nem az ürüléken tapos. Az emberek többsége a saját házában lakik, de ezen kívül semmi sincs” – fogalmaz Ráhel.  
Az életszínvonal nagyon alacsony, a lakosok számos kihívással néznek szembe a mindennapokban. A tiszta, egészséges ivóvíz és a megfelelő higiénés körülmények hiánya, a munkanélküliség és az ebből fakadó mélyszegénység a helyi lakosság egészségügyi állapotán is nyomot hagy. A vízhez való hozzáférést nehezíti, hogy a város az óceán partján fekszik, ezért az összes kút, ami rendelkezésre áll, sós vizű, miközben rendkívül forró az éghajlat. 

A krokodilokkal teli folyóhoz kell lejárniuk vízért, és a lányok az ilyen utak során különösen veszélyben vannak, mert az esetek döntő többségében nemi erőszak áldozatává válnak.

A Máltai Szeretetszolgálat 2023 végén kezdett el Bogo Bogóban dolgozni. Létrehoztak ott is egy szanitációs központot, amely már akadálymentes: nemcsak a férfiaknak és a nőknek, hanem a fogyatékossággal élőknek is külön részleget alakítottak ki.

Kép

Fotó forrása: Czirják Ráhel – Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Az állam sem tudott a létezésükről

Míg a félmillió lakosú Kibera a nemzetközi segélyezés gyújtópontja, Bogo Bogóról ez nem mondható el. Utóbbi létezéséről a hivatalos hatóságok sem tudtak. Se az állam, se semmilyen nemzetközi civil szervezet nem segítette őket.

„Én voltam az első fehér ember Bogo Bogóban 2024 márciusában. Elképesztő vendégszeretettel találkoztam, ünnepélyesen fogadtak, rengeteg ajándékot kaptam, az iskolában táncoltak a tiszteletemre, a cserkészcsapat bemutatót tartott, jártam a helyi gyülekezetben, mecsetben. Körbehordoztak, ami ilyenkor jó lehetőség a közösség tagjaival találkozni. Elmondták, milyen nehézségekkel kell nap mint nap megküzdeniük” – sorolja a nemzetközi fejlesztési vezető. 

Már az első látogatáskor felhívták a figyelmét, hogy Bogo Bogóban kiemelkedően magas a fogyatékossággal élő gyermekek aránya, ami megközelítőleg kétszáz kiskorút jelent. Ők szinte egyáltalán nem férnek hozzá egészségügyi ellátáshoz, megfelelő segítséghez. A gyerekek 24 órás gondozását végző – legtöbbször egyedülálló – anyák kilátástalan helyzetben vannak, mert nem tudnak munkát vállalni, amiből az esetleges kezeléseket, terápiát finanszírozni lehetne.

„Az a legjellemzőbb, hogy az édesanyjukkal élnek, mert az édesapa elhagyta őket, amikor kiderült, hogy beteg a gyerek. Az is előfordul, hogy a kicsik szülők nélkül maradnak, és a nagymama, nagynéni neveli őket, vagy a helyi keresztény gyülekezet próbál róluk gondoskodni” – fejti ki Czirják Ráhel. 

Gyógypedagógiai programot dolgoztak ki

Miután hazajött, nem hagyta nyugodni az, amivel kint szembesült. 

„Ez a kérdés eddig nem volt a szakmai fókuszunkban a szervezetnél. De beszéltem gyógypedagógusokkal, egy kollégámmal és például a húgommal is, akiknek szintén ez a hivatásuk, hogy mi lehetne a megoldás. Fél évvel később úgy tudtam visszamenni, hogy kidolgoztunk egy programot, milyen módon tudnánk nekik segíteni. Létrehoztunk egy eszközcsomagot, aminek segítségével a helyi terepi munkások információt gyűjtenek a gyerekek állapotáról.” 

„Ezeket el tudják küldeni nekünk Budapestre, amit a mi gyógypedagógusaink kiértékelnek, és egyéni terápiát dolgoznak ki számukra.”

Ahhoz azonban, hogy a mikroprojektet továbbfejlesszék, pénzre volt szükség. Pályázatot adtak be a Máltai Lovagrendhez, és tavaly decemberben kiderült, elnyerték a támogatást. Így a program célja most már az, hogy az érintett gyerekeket integrálják az oktatásba és a közösségbe. Nagyjából 200 fogyatékossággal élő gyerekről tudnak Bogo Bogóban, és jelenleg 72 gyerek felkarolására áll rendelkezésre anyagi háttér. Down-szindrómások, hallás-, látássérültek, autisták, mozgáskorlátozottak, halmozottan sérültek – mindenki más nehézséggel küzd.

Kép

Fotó forrása: Czirják Ráhel – Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Hogyan segíthetek? 

Szociális és oktatási integráció a program célja, ami széleskörű szakmai együttműködés keretében valósul meg: magyar szakemberek mellett a helyi, kenyai egészségügyi, gyógypedagógiai szereplők is részt vesznek benne. A Bogo Bogó-i gyerekek megsegítésére adománygyűjtés indult, az adományokból a gyógyászati segédeszközöket – kerekesszékek, hallókészülékek, járókeretek, gyógycipők, szemüvegek, támbotok – szeretnék biztosítani a rászoruló kenyai gyerekeknek. 

„A helyi közösségen belül egy olyan hálózat kiépítésén dolgozunk, ami teljesen átlátja a kenyai egészségügyi rendszer nyújtotta lehetőségeket. Az egészségügyi minisztérium helyi önkéntesei (a CHP-k) tudnak segíteni a szülőknek, ha például beteg egy gyerek: hova vigye, vagy hogyan csillapítsa a lázát. Ők úgy működnek, mint itthon egy gyógyszertár, csak sokkal kevesebb szaktudással. Mi viszont online formában elkezdtük kiképezni őket a fogyatékossággal élők helyzetével kapcsolatban is. Egyrészt, hogy tudjanak információt nyújtani, például arról, milyen állami támogatást vehetnek igénybe, illetve segíthessenek a programban részt vevő gyerekek terápiája során. 

Ahhoz, hogy Kenyában valaki az állami ellátásra jogosulttá váljon, be kell regisztrálnia az állami hatósághoz. Sikerült elérnünk, hogy egy orvosszakértői csapat kitelepüljön a nyomornegyedbe, és néhány nap alatt több száz embert beregisztráltak. 

A végső cél, hogy az egész helyi fogyatékossággal élő közösség fókuszba kerüljön” – összegzi.

Éhező várandós anyák, tragikus szülések

Ami nem egyszerű feladat, ugyanis Kenyában sok hiedelem övezi a fogyatékossággal élőket: a szülők elkövettek valamit, bűnösök, azért született beteg gyerekük, vagy ha egy anyukának fogyatékossággal élő gyermeke van, akkor azt mondják róla, hogy ő biztos boszorkány. A Máltai Szeretetszolgálat online gyógypedagógiai képzésén ezeket a hiedelmeket is igyekszik eloszlatni.

„Tragikus sorsokkal szembesülünk. Sok édesanya az egész terhessége alatt éhezett, és a szülés körül is rengeteg komplikáció történik. Az anyáknak legtöbbször nincs hozzáférésük ultrahangos vizsgálathoz, ezért nem látják, hogy farfekvéses egy baba. Szüléskor elindul kifelé, de elakad, ezért visszatolják, és úgy császározzák meg az édesanyát. Nem ritka, hogy napokig vajúdnak, elvesztik az eszméletüket a nők, aminek következtében sérült gyermekük születik” – szemlélteti Czirják Ráhel.

Bár ilyen esettel személyesen nem találkoztak, de a nemzetközi fejlesztési vezető szerint előfordul, hogy a fogyatékossággal született kisbabát nem hagyják életben, vagy rejtegeti a család.

Hogy Yusuf is iskolába járhasson

A gyerekek döntő többsége halmozottan sérült, sok esetben nem tudnak kapcsolódni a külvilághoz. Egész nap egy széken vagy lenn a földön, a koszban ülnek. Yusuf celebrális parézissal (központi idegrendszeri sérülés) született. A kisfiú kerekesszékben ül, beszédre nem képes. Az anyukája szintén részt vesz a máltaiak képzésén, akik szeretnék elérni, hogy a közeljövőben Yusuf is iskolába járhasson.

„Nagyok a távolságok, és sokaknak nincs kerekesszéke, ami megkönnyítené a közlekedést. Ilyenkor az anyák a hátukra veszik és úgy viszik akár a kamasz gyerekeiket is. 

Nincsen megfelelő tömegközlekedés, iránytaxik, iránybuszok vannak, de egy buszra nagyjából háromszor annyi ember zsúfolódik fel, mint amennyi a valódi férőhely. 

Akkor jut valaki ellátáshoz, ha nagyon elhivatott szülők, gondozók nevelik” – szemlélteti Czirják Ráhel. 

A Máltai Szeretetszolgálat munkatársa júniusban két gyógypedagógus-mozgásterapeutával ismét ellátogat Bogo Bogóba, hogy a helyszínen is bemutassák, milyen terápiát kell kapniuk az érintett gyerekeknek. A kommunikáció angolul és a kinti kollégáik segítségével szuahéli nyelven folyik majd. 

„A közösséget szeretnénk megerősíteni, a célunk, hogy az édesanyák lássák, nincsenek egyedül a problémáikkal, hozzanak létre helyi önsegítő csoportokat. Például szervezzék meg, hogy felváltva vigyáznak egymás gyerekeire, így többen el tudnak menni dolgozni: főzni, ételt vagy kézműves termékeket árulni.” Eközben együttműködnek a helyi New Hope (Új Remény) magániskolával, a tanárok is részt vesznek a képzésben. Az iskolában a tervek szerint újjáépítik majd a mosdókat, és akadálymentesítenek néhány tantermet, hogy felkészüljenek a speciális igényű gyerekek fogadására.

A világ vezető rendezvény- és élménymarketing-versenye, az Eventex Awards idén 15. alkalommal értékelte a legkiemelkedőbb eseményeket és kreatív szakmai megoldásokat. A díjátadó történetében először 1239 nevezés érkezett – 59 országból és hat kontinensről –, így minden korábbinál sokszínűbb és erősebb volt a versengés. Ebben a nemzetközi élvonalat felvonultató mezőnyben a Lounge Group és a Visual Europe Group újfent bizonyította meghatározó szerepét a magyar és nemzetközi rendezvénypiacon: a cégcsoport idén nyolc díjat is begyűjtött hét különböző projekttel. Ez az eredmény azt is jól mutatja, hogy a hazai szakemberek kreativitása, technológiai tudása és szervezési rutinja a világ élvonalába tartozik.

Az aranyérmesek között szerepel a budapesti Olimpiai Kvalifikációs Sorozat, amely a Ludovika Campuson a sportot, a fesztiválhangulatot és a fenntarthatósági fókuszt ötvözte, több tízezer látogatót és a világ sportolóit vonzva. Szintén aranyat nyert a Croatia Airlines 35. jubileumi ünnepségén bemutatott repülőgépes audiovizuális projection mapping show, ahol egy Airbus A220 törzsére vetítették a légitársaság történetét, látványos audiovizuális élményt teremtve.

Ezüsttel ismerték el az MVM Zenergiát, az ország egyik legnagyobb jótékonysági koncertjét, ahol klasszikus és kortárs zenei produkciók, fényfestés és 3D vizuális elemek találkoztak. Szintén ezüstérmes lett az MVM Élménynap, ahol a gyerekek játékos, interaktív programokon keresztül ismerkedhettek meg a tudomány és a fenntarthatóság világával, valamint a Sonart audiovizuális installáció, amely a képzőművészeti alkotásokat valós időben alakítja át egyedi generatív ambient zenévé.

Bronzéremmel jutalmazták a Szent István-napi Tűz és Fények játékát, amely Budapest egét több mint öt kilométeren tűzijátékkal, valamint drón- és fényshow-val varázsolta el, a 45. Sakkolimpiát, ahol a világ legjobbjai ültek asztalhoz, továbbá a Sonartot, amelyet így két kategóriában is díjaztak az innovatív, interaktív audiovizuális élményért.

Ugyanakkor a cégcsoport szakemberei nemcsak saját rendezvényeikkel, hanem technikai partnerként is hozzájárultak más nemzetközi sikerekhez: a lengyel Squid Game Arena három, a RAK OFF Conference pedig két kategóriában érdemelt ki elismerést.

„Az Eventex Awards 15. kiírása ismét rekordot döntött a beérkezett pályaművek számával, ami újra bizonyítja, hogy a rendezvényszakma kreativitása valóban nem ismer határokat. Lenyűgöző volt látni, mennyi úttörő projekt született, és milyen kivételes szakemberek dolgoznak azon, hogy folyamatosan előrébb vigyék az iparágat. Az Eventex-díj elnyerése kétségkívül ünneplésre méltó eredmény, ezért személyesen, valamint az egész Eventex-csapat nevében is szívből gratulálok a nyerteseknek!” – kommentálta az eredményhirdetést Ovanes Ovanessian, az Eventex Awards társalapítója.

Forrás: Lounge Group

Apró kezek kapaszkodnak egymásba, az óvó nénibe vagy éppen a jelen lévő édesanyába. Kicsit megszeppenve, de nagyon fegyelmezetten lépnek a terembe a tatai Juniorka bölcsőde és óvoda kis lakói. Leülnek a padokra, miközben Maya, a nyugodt golden retriever és Samu, a ficánkoló spániel gazdájuk vezetésével körbejár közöttük. 

„Éva néni, ez a legszebb nap!” – hallatszik egy örömteli kiáltás, és pillanatok alatt oldódik a hangulat. 

Akár fogócska, labdacipelés, etetés vagy szőrcsíptetés következik, Maya és Samu a gyerkőcök rendelkezésére áll. lldikó minden mozdulatát figyelemmel követi a két „kolléga”, akikkel évek óta együtt járják a különböző szociális és tanintézményeket, elősegítve az autista, a speciális nevelési igényű vagy egyéb viselkedési, tanulási zavarral küzdő gyermekek fejlesztését is. 

„Közel tíz éve tartok állatasszisztált foglalkozásokat, és az elmúlt időszak alatt végigjárt út, a rengeteg tanulás, munka értelmet nyert – mondja Ildikó. – A gyermekek világa mindig is csoda volt számomra, a kutyák iránti szeretet az életem szerves része, szoktam is mondani, hogy kutyásnak születtem. Találnom kellett egy olyan hivatást, amelynek a gyerekek és a kutyák egyaránt főszereplői. Hálás vagyok, mert a szenvedélyem a munkám, amellyel örömet szerzek, és a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a hatásuk fejlesztő.” 

Miközben beszélgetünk, Maya kicsit hozzám bújik, aztán Samu is követeli a neki járó simogatást. Mindez megnyugtató, és örömmel tölt el az érintésük. „A ­terápiás kutyáknál nagyon fontos elvárás, hogy szeressenek emberek társaságában lenni, mert csak úgy öröm számukra is a munka – hangsúlyozza Ildikó –, ezért is meghatározó a megfelelő kutya kiválasztása és képzése, amely a korai kölyökkorukban kezdődik. Amikor betöltik az egyéves kort, akkor mehetnek vizsgázni, és a terápiás igazolványt kétévente meg kell újítani. A képzés rengeteg pozitív megerősítésen alapszik, és az egyedtől függő ideig zajlik. 

Több oka is van, amiért e két fajta mellett döntöttem. Szerettem volna egy nagytestű, nyugodt temperamentumú, barátságos, intelligens, könnyen képezhető kutyust. 

Amikor tíz évvel ezelőtt rátaláltam Mayára, az szerelem volt első látásra. Pont olyan volt, amilyenre vágytam. Rengeteget tanultunk együtt, egymásról, magunkról, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Érezzük egymás rezdüléseit, a szőre állásából is látom, milyen napja van. Aztán eltelt négy év, és úgy éreztem, hogy szükségünk lenne egy harmadik társra. Így került a »családba« Samu, a spániel. Tudatosan egy kisebb testű, gyorsabb, energikusabb kutyát választottam. A két eb tökéletes páros lett, elfogadták, szeretik és kiegészítik egymást. Maya végtelen nyugalma, kimozdíthatatlan békéje mellé jól illett egy energiabomba kiskutya, csordultig tele szeretettel, aki mindig vicces, mókás és rajong az emberekért. Rendszeresen tapasztalom a köztük lévő különbségek előnyeit, mivel egészen eltérő területeken dolgozunk. Nemcsak a hétköznapi életben lettek nagyszerű társak, hanem a munkában is – fűzi hozzá Ildi, miközben aprócska jutalomfalattal díjazza kutyái türelmét. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Megtudom, hogy a közös munka első éveiben leggyakrabban szegregált intézményekben tartották foglalkozásaikat, speciális igényű gyerekekkel. Ma már ezeken az intézményeken kívül sok általános bölcsődébe, óvodába és iskolába is járnak, ahol tevékenységükkel támogatják az integrációs törekvéseket. 

A félórás terápiás foglalkozások – amelyeken aktívan részt vesznek a pedagógusok, és a program típusától függően jelen lehetnek, és be is kapcsolódhatnak a szülők is – mindig előre meghatározott cél elérése érdekében zajlanak. 

Miközben minden foglalkozás alapja az általános jóllét. Az állatasszisztált foglalkozás kiegészítő terápia, amely nem helyettesíti a megfelelő specifikus fejlesztéseket, ezért is nagyon fontos a szakemberek közötti együttműködés. A gyermek gyógypedagógusa elkészíti a megfelelő fejlesztési tervet, és ebbe kapcsolódik be Ildikó a terápiás kutyákkal. 

„A gyerekekben ott él az ösztönös vágy, hogy kapcsolatot létesítsenek a kutyákkal. Szeretnék megérinteni, megetetni, játszani akarnak vele, ezért jelent a legtöbb esetben hatalmas motivációt az állat jelenléte. Természetesen vannak, akik félnek, illetve bizonytalanok a négylábú társaságában, ők megfelelően kontrollált, egyénre szabott körülmények között találkoznak velük. A másik rendkívül fontos dolog, hogy a kutyák nem tesznek különbséget az emberek között. Számukra az, hogy valaki teljesen egészséges, vagy valamilyen hátránnyal él, egyáltalán nem befolyásoló tényező. Mindenkivel egyformán türelmesek, figyelmesek, szófogadóak, nem számítanak sem a testi, sem a szellemi vagy akár a társadalmi különbségek. 

A munkánk során a kutyáim igényeit is igyekszem szem előtt tartani. Tudom, melyiknek mi a kedvenc feladata, melyikük mikor mennyire energikus vagy éppen kicsit lassabb. Egyes feladatok az állatoknak is nagyobb motivációt jelentenek, de természetesen a játék közben bizonyos szabályokat be kell tartaniuk, és hallgatniuk kell arra, ha kérek tőlük valamit. Ez utóbbit boldogan megteszik, főképp, ha simogatás, jutalomfalat, kedves szó is jár érte. A kutyáim a családom részei, és a legjobb kollégák, akik mindig lelkesen indulnak az őket váró gyermekekhez.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Ildikó megosztja velünk a munkája során történt kis csodákat is: „Volt olyan kisgyerek, aki a foglalkozáson kezdett el beszélni, a kutyusnak mondta ki az első szavakat. 

Sokáig sehol, senkinek nem szólalt meg addig. Gyakran előfordul az is, hogy a logopédiai munkában a gyermekek a kutyának szebben, pontosabban ejtik ki a szavakat. 

De jó szívvel gondolok azokra a gyermekekre vagy felnőttekre is, akik nagyon féltek a kutyáktól, és a terápiának köszönhetően már barátságban, bizalommal, félelem nélkül élnek velük. Megható, amikor mondják a szülők, hogy a kicsi napok óta várja, emlegeti a találkozást. Egy kislány szerint az a »fényes nap« a héten, amikor találkozik négylábú barátaival. Volt olyan kisfiú, aki az egyik kutyám szőrét magával vitte az iskolába vagy az orvoshoz, ha olyan helyre ment, ahol kellett neki egy »kis plusz erő«. Szerintem ez csodás ajándék. Minden napra van motiváció és sok pozitív visszacsatolás, ami nagyon sokat ad embernek, állatnak egyaránt. Hatalmas öröm számomra, amikor látom, hogy a kutya és a gyermek együtt, egymásra figyelve, egymásnak boldogságot adva ösztönösen léteznek, dolgoznak, játszanak. Hiszek az ember és az állat kapcsolódásában.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Minden a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskolában (KIMI) kezdődött, ahol egy jól sikerült projektfeladatot követően a színész–bábszínész szakos Németh Viki, Vékony Brigi és Molnár Kinga eldöntötték, hogy összeállnak egy-egy előadásra, és megpróbálják saját maguk kitaposni az utat a színészi karrierhez. Mivel jól működtek együtt hárman, megfogalmazódott bennük az ötlet, hogy társulati szinten folytassák tovább ezt a munkát – így jött létre 2019-ben a Helytelenek Társulat. Időközben Kinga kivált a csapatból, és Fehértói Noémi vette át a helyét, aki az alattuk lévő osztályba járt. Két éve játszanak a mostani felállásban.

A rossz gyerekkori élményektől a pozitív megélésekig

A bábszínészethez mindhármójuk esetében rögös út vezetett. 

Viki négyévesen vett részt élete első bábelőadásán, de ez annyira rossz élmény volt számára, hogy azt kérte a szüleitől, soha többé ne vigyék el ilyenre. 

Nem is járt bábszínházba évekig, ellenben más színházi előadáson gyakran részt vett. Már ötévesen tudta, hogy színész szeretne lenni. A szülei támogatták a tervét: beíratták egy gyermekeknek szóló színjátszó körbe, ami egyértelműen megalapozta a jövőjét. 

„Gyerekként statisztáltam az Operettszínház egyik darabjában, fátyolvivő kislány voltam az Elisabeth-ben. Ez hatalmas élmény volt számomra, pedig csak fél percig tartózkodtam a színpadon. Emellett énekeltem egy gyerekzenekarban is, a Rosszcsontokban. A sok fellépés nagy löketet adott, és megerősített abban, hogy nekem ez az utam. Érettségi után kiköltöztem Bécsbe azzal a céllal, hogy ott kezdem el a színművészetit, de egy év után hazajöttem. Végül a KIMI-ben kötöttem ki, amit egyáltalán nem bánok, mert nagyon jó tanároktól tanulhattam” – meséli Viki.

Noémi – Vikihez hasonlóan – már egészen fiatalon nagy érdeklődést mutatott a művészetek iránt. Néptáncolt, drámafoglalkozásokra járt, végül az Anconai szerelmesek című előadás láttán döntötte el, hogy színészettel szeretne foglalkozni. Budapesten drámatagozatos gimnáziumba járt, így nem állt tőle messze a szereplés. Azt azonban sokáig nem tudta, milyen vonalon induljon el. Végül a bábszínészet mellett döntött.

„Több helyre is jelentkeztem színművészetire, de mindenhol rossz élmény volt a felvételi. A KIMI-ben barátságos volt a hangulat, a tanárok megmutatták nekem, milyen sokszínű a bábszínészet. Előtte nagyon utáltam, unalmasnak tartottam, egyáltalán nem érdekelt ez a műfaj. Végül azért választottam ezt a szakot, mert a tanárok bemutatója által kinyílt számomra egy új univerzum. Rájöttem, hogy lehet jó élmény egy bábelőadás, és megszerettethetem másokkal is a bábokat” – magyarázza Noémi.

Volt, aki a felvételin találkozott életében először bábbal

Brigi gyerekként sok minden szeretett volna lenni: boncnok, kukásautó-vezető, grafikus. Tízéves lehetett, amikor meglátott egy színházi felvételt a tévében, amelyben Eszenyi Enikő egy kutyát játszott. 

Ekkor jött rá, hogy a színpadon bármi és bárki lehet, nem is kell választania a szakmák közül.

Általános iskolában sok olvasó- és szavalóversenyre járt, a gimnáziumban drámatagozatos volt. Viszonylag későn, tizenöt évesen járt először színházban – addig vidéken nem igazán volt erre lehetősége. A bábszínészet véletlenül jött az életébe. 

„Minden vágyam az volt, hogy Budapesten éljek. Itt kétszer is nekifutottam a Színművészeti Egyetemnek, de sajnos nem kerültem be. Egyik ismerősöm felhívta a figyelmem a KIMI-re, ahol abban az évben csak bábosztály indult, de én ezt nem tudtam. A felvételin a kezembe adtak egy színes madarat, és megkértek, hogy azzal mondjam el a versemet. Meglepődtem, mert én gyerekként nem is láttam bábszínházat. Az első bábóránkon rettegtem, de a tanárok olyan érzékenységgel nyúltak a témához, hogy idővel belelazultam a műfajba” – mondja Brigi. 

Kép

Fotó: Mészáros Zoltán

Már nem csak a paravános bábjátékokról szól a műfaj

A művészeti iskolában a tanárok megmutatták nekik, hogy a bábszínészetet igenis élvezetessé lehet tenni, és hogy ez nem csak a gyerekek műfaja – felnőtteknek szóló, komoly történeteket is el lehet ebben a stílusban játszani. Brigi tapasztalata szerint itthon kevesen tudják, hogy van felnőtt bábszínház, a mesék miatt ez a fejekben megragadt a gyerekvonalon. Azt is problémának látja, hogy a bábok hallatán sokaknak még mindig a paravános bábjátékok jutnak az eszükbe, pedig már régen nem ott tart a műfaj. A társulattal szeretnék megmutatni, mennyi lehetőség rejlik ebben, és bebizonyítani, hogy attól, hogy bábokkal játszanak, még nem lesz gyerekes az előadás. 

„Vannak szituációk, amelyekben szerintünk jobb, ha egy bábot mozgatunk, mint ha mi adnánk elő ugyanazt színészi játékkal. Sok esetben így jobban ki tudunk domborítani egy-egy groteszk vagy abszurd helyzetet. A báboknak – bár nincs mimikájuk, és nem mozog a szájuk – nagyon kifejező az arcuk, ami hozzá tud tenni a mi szereplésünkhöz.” 

„Személy szerint én sokkal bátrabb színész vagyok a bábokkal, mert el tudok bújni mögéjük, és a belső tartalmakat is jobban meg tudom ezáltal jeleníteni” – hangsúlyozza Viki. 

Brigi meglátása szerint okkal kerülnek be a bábok egy-egy darabba. A Gardénia című előadásukban – amely az örökölt sorsról szól – az élőszereplők a belső érzelmeket hivatottak megjeleníteni, míg a bábok segítenek megformálni a konkrét, életszerű jeleneteket. Az Illúziók című darabban – amely az időskori szerelem bájait és nehézségeit mutatja be – négy 80 év fölötti ember szerepel, két férfi és két nő, miközben az egész darabot két fiatal nő játssza. A bábokkal az idős és férfi szerepek is könnyebben színpadra vihetők. De ott vannak példaként az állatok is: hitelesebb, ha a színész mozgat egy kutyabábot, mint hogy ő maga játssza el a kutyát egy előadásban.

Új nézőpontokat és ingereket ad egy bábelőadás

Arra a kérdésre, hogy miért éri meg felnőttként bábelőadásra menni, mindhárman egyöntetűen azt válaszolják, azért, mert ez teljesen más élményt adhat látványban és miliőben egy élőszereplős előadáshoz képest. Ez is kiválthat komoly érzéseket az emberből, ráadásul új nézőpontokat villant fel. A gyermekeknek szóló bábelőadások kapcsán a tagok kiemelik, hogy nagyon szeretik csinálni, és úgy vélik, ezt a szenvedélyt a kicsik is megérzik.

„A gyermekelőadások esetében a színésznek már az első pillanattól kezdve szerethetőnek kell lennie. Sokan azt gondolják, hogy gyerekeknek játszani egyszerű, pedig nem, mert ők egyből reagálnak, ha tetszik, ha nem tetszik nekik valami. Nekünk érzékenynek kell lennünk az aktuális csoportra és az igényeikre, s ha szükséges, akkor személyre szabjuk a színészi játékot.” 

„Ez egy folyamatos tapasztalás, de közben nagyon sok őszinte visszajelzést kapunk a gyerekektől, aminek könnyű a rabjává válni” – teszi hozzá Noémi.

A gyermek és felnőtt bábelőadások mellett a társulatnak van egy ifjúsági előadása is, amely a bullying témáját járja körbe modern formában. Ez tulajdonképpen egy tantermi színház 5-8. osztályosoknak, ahol kortárs eszközökkel – TikTok live videó, emojik – ösztönzik a diákokat arra, hogy reagáljanak az adott problémára, ez esetben a bántalmazó cselekvésekre. A játékos edukáció része az a csoportos beszélgetés is, amely során közösen levonják a történetek tanulságait.

Folyton keresik a helyüket

A társulat tagjai elárulták, független működésük számos kihívás elé állítja őket. A legnagyobb gátat az jelenti, hogy a Helytelenek csak névlegesen társulat, nem egyesületként működik, emiatt sok pályázási lehetőségtől elesnek. Mindent saját maguk finanszíroznak, az előadásokból kapott összeg egy részét visszaforgatják, így születnek az újabb előadások. A darabokat úgy készítik elő, hogy bárhol el lehessen azokat játszani, ugyanis nincs állandó fellépési helyszínük, ők kutatják fel ezeket – erre utal egyrészt a társulat neve is, a Helytelenek. Küzdelmes ez a jellegű működés, de azt mondják, még a buktatók ellenére is imádják csinálni, és nem engedik, hogy a sikertelenségek elkeserítsék őket. 

A Helytelenek Társulat tagjainak nagy álma, hogy saját komplexumot hozzanak létre, ahol nemcsak előadásokat tartanának, hanem más jellegű foglalkozásokat is, például gyerekfitneszt és fejlesztőtornát. 

Ehhez mindhárman tudnak szakmailag csatlakozni, ugyanis Brigi csoportosfitnesz-oktató, Noémi óvónő, Viki pedig nemsokára megszerzi a gyógypedagógusi diplomát. Egy olyan kuckóról álmodnak, ahol gyermekek és felnőttek egyaránt jól érezhetik magukat.

A humor mint túlélési mechanizmus

Chonda Pierce Dél-Karolinában nőtt fel, konzervatív keresztény családban, és már egészen korán megismerkedett a hit erejével – de sajnos a gyászéval is. Két nővérét kamaszkorában elveszítette: egyikük autóbalesetben hunyt el, a másikuk leukémiában, mindössze 21 nappal a diagnózisa után. Ilyen fiatalon Chonda sem fizikailag, sem érzelmileg nem tudta feldolgozni testvérei halálát. 

A traumák feldolgozatlansága később törvényszerűen súlyos depresszióhoz vezetett nála. A testünk megsínyli helyettünk, amit mi nem dolgozunk fel, véli Chonda, akinek helyzetét lelkipásztor édesapja sem segítette, miután hol szeretetteljesen, hol agresszívan viselkedett vele, majd elhagyta a családot, megingatva lánya hitét és önértékelését.

„Isten sokszor felfedte magát nekem, megtanított arra, mi a különbség a Mennyei Atya és a földi atya között – meséli. – Ez a megértés megmentette az életemet.”

A viszontagságos gyermekkor sem tudta megtörni Chondát – ellenkezőleg: segített neki megtalálni a túlélés egyik leghatásosabb eszközét, a humort. „A humor a túlélési mechanizmusom lett. Ha nem tudnék mást megnevettetni, akkor sírnék... És higgyétek el, sírtam már eleget” – magyarázta egyszer. Pályája a nashville-i Opryland vidámparkban indult, ahol naponta többször is fellépett. Ez volt az első lépcsőfok a színpad felé, ahol egy egyedi műfaj, a keresztény standup ikonja lett. A mennybe vezető utat is nevetéssel kövezné ki, miután feltette a kérdést: „Miért ne nevethetnénk Isten házában is?”

A nagy nevettető könnyei

Chonda műsorai, mint a Laughing in the Dark (Nevetni a sötétben) vagy az Enough (Elég) című, nem csupán szórakoztatnak, egyben lelki utazások is. Hitből táplálkozó humorával olyan témákat feszeget, amelyeket sokan tabuként kezelnek a templomi padok között: vallási közösségek dolgai, női szerepek. „Minden vasárnap eljárok templomba, s egész héten próbálom szeretni Jézust. De ha hétfőn feltartasz a forgalomban, lehet, hogy szerdára újra meg kell keresztelkednem” – utal önironikusan a hétköznapi kihívásokra, jelezve, hogy a keresztény élet sem maga a steril tökéletesség, hanem állandó küzdelem, újrakezdés. Az amerikai déli államok asszonyairól pedig így vélekedik: „A déli nők nem izzadnak – mi csillogunk. Aztán beülünk az autónkba, sírunk egy kicsit, és amikor visszatérünk, mesésen nézünk ki.”

Utóbbi mondása nemcsak szülőföldje kultúráját ragadja meg frappánsan, hanem azt a fajta túlélést is, amelyben benne van a déli nők érzelmeinek hullámzása a sajátos társadalmi elvárások árnyékában.

Chonda Pierce humora ugyanakkor sosem támadó, sokkal inkább felszabadító. Megmutatja, hogyan lehet nevetni mindazon, ami fáj. Házassága, felnőtt családi élete sem volt zökkenőmentes: bár férje, David hű társ volt, depresszióval és alkoholizmussal küzdött, utóbbi függősége a nő előtt csak néhány évvel a halálát megelőzően vált nyilvánvalóvá. Valószínűleg szenvedélybetegségével összefüggésben kapott a férfi 2013-ban agyvérzést, amelyet nem élt túl. Két gyermekük született, de a lányuk minden kapcsolatot megszakított velük, miután nem találták meg a közös hangot, s kapcsolatuk megromlott. 

A nő ma fiával, Zacharyval él, kilábalva élete legnagyobb magányából, amellyel férje halálát követően szembesült. Persze ezt is próbálta poénokkal oldani: „Mikor a férjem meghalt, azt mondtam Istennek: »Uram, tudom, hogy nem adsz többet, mint amit elbírok... de komolyan? Özvegységet? Nem lehetett volna csak egy kisebbfajta migrént?«” Végül Chonda ágynak esett, s hosszú ideig nem kapott pontos diagnózist, mire egy orvos közölte vele: klinikai depressziója van. „Én, depressziós? De én humorista vagyok… Vissza kell mennem dolgozni! Vicceket kell írnom. Hogy írjak viccet, ha depressziós vagyok?” – reagált. Ezt követő 18 hónapos harca során írta meg a Laughing in the Dark című könyvét is, amely kendőzetlen őszinteséggel mutatja be, milyen a sötétségből visszatalálni a fénybe és – a színpadra.

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Sose légy éhes, dühös, magányos vagy fáradt!

Mivel zavarta, hogy keresztény közösségekben gyakran tabuként kezelik a mentális egészség témáját, ez ellen is felszólalt, immár a saját tapasztalatai alapján. 

„Rá kellett jönnöm, hogy annak, ami az érzéseim és a szenvedéseim kapcsán történik, nagyon kevés köze van az Istenbe vetett hitemhez.” 

Úgy véli, a gyógyszerek és a segítségért fordulás nem a hit elvesztését jelentik, azok is Isten ajándékai. „Isten annyira szerette őket (Ádámot és Évát), hogy nem hagyta őket üres kézzel… Eszközt adott nekik. Ugyanígy ad nekünk is. (…) A depresszió kezelhető. Olyasvalami, ami felett teljesen győzni lehet.”

Chondát a hite, az őszintesége és a fájdalmából születő humora nemcsak túlélővé, hanem mások gyógyítójává is tette. „Nem bízom senkiben, aki nem jár bicegve” – mondta, miután tanácsadó és terápiás központot alapított depressziós, szorongó, szenvedélybeteg embereknek. Számos további könyvet is írt gyászról, hitről, nőiségről, amelyekben nemcsak elmélkedik a gyógyulásról, hanem eszközöket is ad hozzá. Egyik legfontosabb tanácsa mások felé: „Sose hagyd, hogy túl éhes, dühös, magányos vagy fáradt legyél.” Rutinok szerint él, rendet tartva maga körül, mert hiszi, hogy a fizikai rend segít a mentális egyensúly megtartásában. Fájdalmat csak ideig-óráig enged érezni magának.

Egy nő, aki kemény utat járt be

A róla szóló dokumentumfilmben úgy fogalmaz: „A gyász nem a hit hiánya, hanem a szeretet ára.” 

Sikere titka sokak szerint épp az a fajta hitelesség, ami a viccei mögött húzódó mély élettapasztalatból fakad, illetve abból, hogy jó arányérzékkel egyensúlyoz a poénok és a komoly mondanivaló között.

„Érdekes, ha utánanézünk, sok komikus jár be sötét utakat, talán ezért szeretjük megnevettetni az embereket – mondta a Christian Postnak adott interjújában.  – Az én komédiám is valószínűleg sokáig elhárító jellegű volt, hogy megpróbáljam elfedni általa a fájdalmat. (…) Azt akarom, hogy lássák az emberek, van egy nő, aki kemény utat járt be, de sosem hagyta el Istent” – hangzik ars poeticája.

Chonda Pierce-t már Emmy-díjra is jelölték, ám úgy véli, ahhoz túl sokat beszél Jézusról, hogy valaha is a Netflixen, az HBO-n vagy más populáris streaming-szolgáltató műsorában szerepeljen, de ez cseppet sem zavarja. „Mindig van új történet, amit el kell mesélni – mondja inspirációjáról. – Jézus is használta a humort a tanításaiban.” A keresztény humor déli nagyasszonya hiszi, hogy ha megtanuljuk feltétel nélkül szeretni a Jóistent, akkor sem haragszunk meg, ha nem úgy válaszol az imáinkra, ahogy azt mi gondoljuk. Inkább ezen is derülünk. „Nevetni a könnyeken át? Igen. Néha ez a legőszintébb nevetés.”

Tóth Nikolett, a Budapesti Operettszínház Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett balettművésze, balettmestere május 12-én hétfőn átvette az Operettszínház és a Schiller Autó Család együttműködésében számára speciálisan kialakított gépjárművet a Nagymező utcai teátrum sajtótájékoztatóján, a színház főbejárata előtti téren.

Kiss-B. Atilla Kossuth-díjas operaénekes, az Operettszínház főigazgatója felidézte, hogy a Jókai utcai házomlásban megsérült balettművészt 2023 júniusában az Operettszínház barátainak támogatásával sikerült egy korszerű, elektromos kerekesszékhez juttatni. Mint ahogyan elmondta, töretlenül hisz abban, hogy Nikolett egy napon lábra fog állni, mert rengeteg erő lakozik benne, majd hangsúlyozta: a balettművész az Operettszínház közösségének fontos tagja, akinek a jövőben sem engedik el a kezét. 

Apáti Bence Harangozó Gyula-díjas balettművész, koreográfus, balettigazgató felhívta a figyelmet arra, hogy a gépjármű átadásával mindenki számára könnyebb annak a célnak a teljesítése is, hogy Nikolettet balettmesterként foglalkoztatja a Budapesti Operettszínház. 

Kép

Fotó: Janus Erika

Simon István Harangozó Gyula-díjas balettművész, kulturális menedzser, az Operettszínház igazgatósági tanácsadója kitartó munkájának, valamint a Schiller Autó Családnak a jóvoltából Nikolett egy kifejezetten a számára átalakított gépjárművet kapott, amivel akadálymentesen közlekedhet. Simon István kiemelte, hogy az Operettszínház és a Schiller Autó Család együttműködésének alapja az értékazonosság, a minőség és az életöröm képviselete, valamint a közösségépítés erejébe vetett hitük. Rámutatott arra, hogy Nikolett kitartása és küzdeni akarása példaértékű, továbbá köszönetet mondott a Menedzserek Országos Szövetségének és Takács Lászlónak, a Schiller Autó Család ügyvezető igazgatójának, akinek kiemelt szerepe volt abban, hogy a gépjármű elkészült és átadásra került. 

Schiller Márk, a cég stratégiai és marketing igazgatója beavatta a jelenlévőket a gépjármű átalakításának részleteibe: annak érdekében, hogy Nikolett vezethesse az autót, és a kerekesszékét is magával tudja vinni, átalakították a kormányt, a gázt és az első vezetőülést, hátul pedig egy rámpát kapott a jármű. Schiller Márk hozzátette, hogy a lehető legnagyobb szabadságot és mobilitást kívánták biztosítani Nikolett számára, és kifejezte reményét, hogy a balettművész örömét leli majd abban, hogy újra a volán mögé ülhet.

Kép

Nikolett és Kiss-B. Attila – Fotó: Janus Erika

Tóth Nikolett köszönetet mondott mindazoknak, akik valamilyen formában hozzájárultak ahhoz, hogy megkapja az autót, ami óriási segítséget jelent majd neki a mindennapi élete, a gyógytornákra, a munkahelyére és akár más városokba történő eljutása során. 

Mint ahogyan az eseményről készült fotókon is látszik, a sajtótájékoztatón résztvevők közös öröme felhőtlen volt.

Forrás: Budapesti Operettszínház

Az egyik legfontosabb kérdés manapság, miként tudjuk megszerettetni a természetet a jövő felelősségteljes gondolkodású felnőttjeivel. A mikéntre egy másik kérdéssel tudok válaszolni: mi lehet vonzóbb, mint egy csodás természeti környezetben rendezett fesztivál, ami még ingyenes is? 

A Madarak és fák napja – Az Év Fajai Fesztivál épp ilyen volt, ráadásul nemcsak gazdag programkínálatával, de egy új kiállítótér megnyitásával is kecsegtette a szülőket. 

Ezen gondolkodtam, míg elém nem érkezett Horváth Gergő, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának (DINPI) munkatársa, hogy pár perccel később már együtt sétáljunk az új látogatóközpont-kiállítótérhez, a felújított Steindl-villához. Útközben megtudtam, hogy a Jókai-kert természetvédelmi terület előtt kialakítottak parkolókat, kerékpártárolót és bejáratot is, amin épp az imént léptünk be a védett területre.

Kép

Fotó: Császár Tamás

Graffiti az üvegfalon

A természetismereti és környezettudatossági esemény, a Madarak és Fák Napja nagy múltra visszatekintő rendezvény, lévén először 1902-ben szervezte Chernel István ornitológus. A természet különleges ünnepe hivatalossá Herman Ottó közreműködésével vált 1906-ban. Az idei eseményre készült el három év építkezés után a Jókai-kert új látogatóközpontja, amely uniós támogatással, a Versenyképes Magyarországért Operatív Program keretében valósult meg, tudtam meg Horváth Gergőtől. A beruházás során teljesen felújították a kertben található, 1840-es években emelt Steindl-villát. 

Villa, villa mellett

A 19. század első felében Steindl Károly ékszerész – akinek fia, Steindl Imre tervezte az Országház épületét – két villát is építtetett a területen. Amelyben most kiállítótér nyílt, azt a század folyamán egy új tulajdonos emelet-ráépítéssel bővítette. A kertben található információs tábla szerint a villát a második világháború után az Államvédelmi Hatóság is használta, majd sokáig egy család élt benne. Az egykori Steindl-villa az utóbbi évtizedekben nagyon rossz állapotba került, a födém beomlott, a faszerkezetet könnyezőgomba-fertőzés támadta meg. Felújítva a századfordulós állapotot tükrözi. Az épület mellett található másik villát Steindl Károly fivére, Ferenc vette meg testvérétől. Ez utóbbi épületet később részben visszabontották, hogy helyén a Dreher-villát építsék fel. A család a villát az államra hagyta, az épületben sokáig gyerekszanatórium működött, ma magánkézben van.

A Steindl-villa mellé a nemzeti park igazgatósága új épületet is emelt, amelyben foglalkoztatóterem, pénztár, ajándékbolt, pihenő, irodák, mosdók, a gépészet és raktárak kaptak helyet. A két épületet egyedi üvegfolyosó köti össze, így juthatunk el a Madárországra keresztelt kiállításnak otthont adó, felújított épületbe. Miért különleges a folyosó? 

A teljesen üvegfalú átjáróban hat madár ábráját helyezték el, „ők” a kiállítás később következő termeiben is megjelennek és kommentálják a látnivalókat. Ez a hat faj a kék vércse, az uhu, a jégmadár, a vörösnyakú lúd, a fehér gólya és a fehérhátú fakopáncs.

E fajokon keresztül mutatják be a látogatóknak a madarak különböző alkalmazkodóképességét, élőhelyi sajátosságait, telelési stratégiáikat, valamint különböző természetvédelmi helyzeteket. „Idegenvetőnk” az őszapó, amely folyamatosan „mesél” a látogatóknak. 

Az átjáróban található padok sem mindennapiak: fedelük felnyitható, egy-egy tárolót rejtenek, amelyekben különböző madárjelmezek találhatók. A ruhákba a gyerekek kedvük szerint beöltözhetnek; a kiállításon mindig találnak majd a jelmezükhöz kapcsolódó feladatokat. 

Sőt még ennél is vagányabb dolgot tehetnek: szabadon graffitizhetnek. Persze nem festékszóróval, hanem fehér filccel, amellyel a hatalmas ablakfelületekre írhatnak, rajzolhatnak. „Az volt a szándékunk, hogy ne hagyományos, papíralapú vendégkönyvvel találkozzanak a látogatók, hanem az üvegfalra írhassák a bennük megfogalmazódott üzeneteket, gondolatokat a kiállításról. Mindemellett a nagy üvegfelületek veszélyesek a madarak számára, viszont így, hogy össze vannak firkálva, már érzékelik a veszélyt, és nem repülnek neki” – közölte immár Kővári Anita, az igazgatóság turisztikai referense. Az átjáróból a villa földszintjére jutunk, ahol máris számos érdekes ismerettel gazdagodhatnak a kiállítást megtekintők. 

Amint azt Anitától megtudtam, a kiállítás magja a nemzeti park öröksége, az egykori Magyar Madártani Intézet gyűjteményének egy része, 306 madárpreparátum. Fontos tudni, hangsúlyozta, hogy manapság már nem lőnek le madarakat azért, hogy preparátumot készítsenek belőlük, kizárólag a természetes módon elpusztult vagy áramütést, mérgezést szenvedett egyedek testét használják e célra, és azt is csak engedéllyel. A kiállításban jobbára 1940–1960-as években készült preparátumok láthatók. 

Vörös kód

A földszinten a természetvédelem egy-egy pozitív és negatív szeletével szembesülhetünk. 

A nagy kócsag megmentése a sikersztori, míg a vékonycsőrű póling története szomorú, a faj ugyanis kihalt az ember tevékenységének köszönhetően. 

(A történeteket képregényekkel mesélik el a látogatóknak.) Kővári Anita kiemelte: fel kell hívni a jelenségre az emberek figyelmét, mert úgy tűnnek el fajok „csöndesen” egyre-másra, hogy sokan a létezésükről sem tudtak. A DINPI munkatársa aláhúzta azt is, a nemzeti parkok és a természetvédő civilszervezetek azért dolgoznak, hogy minél kevesebb hasonló eset forduljon elő. 

Az emeleten a preparátumok hatalmas vitrinekben kaptak helyet. A madarakat élőhelyük szerint csoportosították, az első falon a nádas, vizes területeken élő fajok sorakoznak. A madarak nevei különböző színű táblákon szerepelnek: a zöld címkéseket egyelőre nem fenyegeti veszély, a sárga címkés állatok egyedállománya csökkenőben van, ezért nagyobb odafigyelést igényelnek, míg a piros címkések a fokozottan védett vagy már kipusztult fajok. Utóbbiból sajnos van nem kevés, különösen a vizes élőhelyek madarait fenyegeti veszély, hiszen életterük folyamatosan zsugorodik. A vizes élőhely degradációjának következtében eltűnnek a halak, majd az azokkal táplálkozó madarak is. 

Minden élőhelyen találhatók potenciálisan veszélyeztetett fajok, derült ki a következő vitrinsornál, a mocsaras, nyílt gyepes élőhely madárvilágát demonstráló kiállítótérben. A címkék persze sok egyéb hasznos információt is közvetítenek, például, hogy egy madár mivel táplálkozik, hol fészkel, ha fészkel, telelő vagy vonuló faj.

Kép

Fotó: Császár Tamás

Így értünk a központi vitrinhez, amelyben azokat a fontosabb fajokat állították ki, amelyek veszélyeztetettek. 

Fehér polcon kaptak helyet azok a madarak, amelyeket fajvédelmi program keretében igyekeznek megmenteni, fekete polcokon sorakoznak azok, amelyek kihaltak Magyarországon. 

Előbbiek közé tartozik a parlagi sas, a kerecsensólyom, a kék vércse, a túzok, a fehér és fekete gólya, míg a már kihaltak közt találhatjuk a rezneket, a kékcsőrű récét, a kövirigót, a tavi cankót vagy a rózsás gödényt. Pedig ez utóbbi igazán hatalmas, érdekes, impozáns madár. Puzzle-darabkákon azt is olvashatjuk, mi volt az oka a kihalásnak (esetleg a még létező madarakat milyen veszély fenyegeti), illetve, hogy mivel igyekeznek megmenteni a még nem kihalt fajokat. 

Keselyű Magyarországon?
A madarak számára nincsenek határok, bárhol megjelenhetnek. Bár a bennük „működő program” alapján vándorolnak, ám ha élőhelyüket megbolygatják, vagy kevésnek bizonyul a táplálék, más életteret kereshetnek, de a fiatal egyedek akár el is tévedhetnek. Az egyik vitrinben látható a fakó keselyű, amely hozzánk legközelebb Szerbiában költ, néha azonban át-átvitorlázik Magyarországra. Pár éve két egyed ült két napig a nagytétényi hőerőmű kéményén, de Szeged környékén is találkoztak példányaikkal. Gulyás Kis Csaba geológus, paleontológus, madarász, fotós, a kiállítás tárlatvezetőjétől azt is megtudtam, valaha Magyarországon is éltek keselyűk. 

Az utolsó nagy vitrinben az erdei élőhelyre jellemző fajok láthatók, sajnos itt is sok vörös címkével szembesültünk. Ugyanakkor például olyan érdekességeket tudhattam meg, hogy – kóbor fajként ugyan, de – többször is észleltek már Magyarországon fakó keselyűt. 

Jókai, a gazda

Az Év Fajai Fesztiválnak mi sem adhatott volna vonzóbb helyszínt, mint a megújult és ismét megnyílt Jókai-kert. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által szervezett esemény ugyanabban a varázslatos környezetben zajlott, ahol Jókai Mór annak idején izgalmas regényeit írta. A 200 éve született Jókai közel ötven évig töltötte itt szabadidejét, és a telken kis gazdaságot is kialakított. Még ma is láthatók és nagy értéket jelentenek az író ültette faóriások, Jókai egykori kőpadja, vagy a róla mintázott Anakreon-szobor.

Jókai és a szőlő
Jókai életében meghatározó volt a természet- és kertszeretet. Kertészet iránti szenvedélyének hódolva vásárolta meg első sikereinek jövedelméből 1853-ban a Svábhegyen lévő telket – egy korábbi kőbányát – a rajta álló házzal együtt. A területet borító sűrű bozót helyébe szőlőt és gyümölcsfákat telepített. A gyakori erős szél ellen hársat, juharféléket, szilt, barkócát, vadgesztenyét, diót ültetett, a ház körül kisebb díszparkot alakított ki, de még szőlővel is foglalkozott. A svábhegyi kertben zajló szüretek a magyar művészeti élet nagy eseményeinek számítottak. 1900-ban ünnepelte az ország Jókai 75. születésnapját, Mathiász József saját nemesítésű csemegeszőlőjét Jókai-szőlőnek nevezte el. A beruházás során Jókai Mór egykori gyümölcsöskertje is megújult.

Kép

Fotó: Császár Tamás

A fesztivál keretében a gyermekek és szüleik számos ismeretterjesztő szervezet, mint például a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, a Hermann Ottó Intézet Nonprofit Kft., a Magyar Rovartani Társulat jóvoltából gazdagodhattak értékes és érdekes ismeretekkel. Megismerhették az év halának, a kurta baingnak a történetét, rácsodálkozhattak az év rovarára, a sávos szitakötőre, vagy megtudhatták, melyik lepkét választották az év lepkéjének (a pókhálóslepkét).

Sok más különleges rovart is megfigyelhettek, például a vízi skorpiót, amelynek nincs köze mérges névrokonához: valójában poloskák, csak első két lábuk ollóvá módosult, és egyébként szúnyoglárvákkal táplálkoznak. Felhívták a gyerekek figyelmét az invazív fajokra is, mint amilyen a vörös mocsárrák, amelyet akvaristák hoztak be Magyarországra, és sajnos elszaporodott, kiszorítva az őshonos fajokat. Az akváriumoknál ugyanilyen szemmel tekinthettek a betolakodó naphalra vagy törpeharcsára.

Mindezek mellett különböző kalandokban vehettek részt, tesztelhették ügyességüket távcsöves madárgyűrű-leolvasással, simogathattak óriás csótányt, próbára tehették tudásukat számos izgalmas, játékos, természettel kapcsolatos fejtörővel.

Az egyik legnépszerűbb programnak az élő madárgyűrűzés számított, amelynek során a gyerekek szájtátva figyelték a szakemberek szakavatott mozdulatait. Az MME sátránál megtudhatták: a madarakat azért gyűrűzik, hogy mozgásukat kövessék, vonulási útvonalaikat felderítsék. 

A klímaváltozás vagy az élőhelyek átalakulása befolyásolja a vonulási irányokat, vagy akár annak időzítését is, ezért a gyűrűzés segítségével nagyon fontos információkat tudhatnak meg a szakemberek. 

A gyűrűzéssel a helyi költőállományokról is ismeretet szerezhetnek az ornitológusok, például, hogy vonuláskor merre indulnak a fiatal egyedek, meddig élnek a madarak. 

Az apróbb testű madarakat visszafogással azonosítják be a gyűrűjük alapján, a nagyobb egyedek, mint például a gólyák esetében akár távcsővel is leolvashatók az adatok, mert azok a színes gyűrűk sokkal nagyobb méretűek. A MME munkatársa azt tanácsolta a gyerekeknek: ha sok madarat szeretnének látni, a nap előtt kell felkelniük, hogy mire a nap bontogatni kezdi sugarait, már a terepen legyenek. 

De előbb még egy picit vissza a borsóléhez! A 16–20. század eleje között keletkezett receptjeinkben szereplő hozzávaló nem más, mint egy felöntőlé. Ugyanúgy használták, ahogy az alaplevet szokás: zöldséglevesek vagy halak, szárnyasok mellé kínált mártások ízét gazdagította. Készülhetett zöldborsóból, sárgaborsóból, csicseriborsóból vagy akár száraz babból, különböző fűszerezéssel, a lényeg ugyanaz: a zöldség főzőlevéről van szó, amit más ételek ízesítésére használtak. Úgy tekintettek ezekre a főzővizekre, mintha melléktermékként egy leveskockát, egy alaplevet is kaptak volna. Miért ne tennénk mi is így?!

Kukorica és tészta

A kukorica főzővízének például megvan az az előnye, hogy természetesen édes, és bár a főzőlé a zöldségnél tápanyagokban szegényebb, azért még így is tartalmaz ásványi anyagokat és vitaminokat, emellett tele van keményítővel. Utóbbit használhatjuk ki akkor, amikor újrahasznosítjuk: sűrítheti ugyanis a tésztára szánt mártást (például tejszínes-gombást), a zöldségragut vagy bármilyen krémlevest, zöldséglevest, emellett rizottó főzésénél is jól jöhet. 

Duplán is újrahasznosíthatunk, ha a zöldséglében főzzük meg a tésztát. A tésztafőzés után maradt vízből ugyan hiányoznak a tápanyagok, keményítőtartalmával és azzal, hogy jóval semlegesebb ízű, mint egy zöldséglé, érdemes élni. 

A legkézenfekvőbb, hogy magához a tészta mellé kínált raguhoz, szószhoz, pörkölthöz löttyintsünk valamennyit belőle, hiszen remekül sűríti, krémesíti azt, emellett segít abban, hogy a mártás ragadjon a tésztához, szépen bevonja. 

Ami talán kevésbé közismert, hogy sütéshez is használhatjuk: focaccia- vagy kenyértésztához a sima víz helyett adhatjuk, támogatja a tészta kelését. Arra viszont figyeljünk ilyenkor, hogy a tésztalé már eleve sós.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Rizs

A rizs főzőleve tartalmazza a rizsben található vitaminok és ásványi anyagok nagy részét: aminosavakat, B- és E-vitaminokat, ásványi anyagokat, antioxidánsokat. Ha kész a rizs, a vizében ismét főzhetünk, zöldségek vagy más gabonák ízét fokozhatjuk így. Felhasználhatjuk továbbá krémlevesek és raguk sűrítéséhez. Indiában hagyják a főzőlevet nagyjából két napig fermentálódni, majd ebben, a jótékony baktériumokban bővelkedő vízben készül a lencse. A National Institutes of Health 2021-es tanulmánya szerint a rizsvízben található keményítő nyugtató tulajdonsága révén segíthet az emésztési problémák enyhítésében, ezért duplán jó választás hüvelyesek főzéséhez. 

Ezen kívül kihasználhatjuk előnyeit a szépségápolásban is. Ázsiában ugyanis úgy tartják, hogy simává és fényessé teszi a hajat, valamint segít annak gyorsabban nőni. A Kínában élő yao nők a hajuk hosszát és színét is annak tulajdonítják, hogy gyógynövényes, erjesztett rizsvízben fürdetik. Ennek nyomán napjainkban a szépségtanácsadó weboldalak és a termékfejlesztők is foglalkoznak a rizsvízzel, és mi is tehetünk otthon vele egy próbát. Mindehhez nem kell mást tenni, mint a samponnal megmosott, vízzel leöblített hajra ráönteni a rizsvizet, bemasszírozni a hajba és a fejbőrbe, majd mint egy pakolás esetén, nagyjából negyedóráig rajta hagyni, végül bő vízzel leöblíteni. 

A jótékony hatás annak köszönhető, hogy növeli a haj rugalmasságát, a rizskorpa pedig egyfelől fokozza a növekedési faktorok termelését, másfelől lelassíthatja azokat az enzimeket, amelyek hatására a haj növekedése leáll. 

Mivel erjesztéssel nő a rizsvíz antioxidánsszintje, a fermentált rizsvíz a károsodott haj- és bőrsejtek gyógyulásában is segíthet. A bőrre is jótékony lehet, növeli a hidratáltságát, és egy tanulmány szerint a rizsvízben lévő keményítő segítetheti a bőrgyulladás gyógyulását. Ugyanakkor más a bőrgyógyászok felhívják a figyelmet arra is, hogy nem mindegy, mekkora ez a keményítőtartalom: ha túl sok, akkor ellenkező hatású lehet. 

Fontos az is, hogy előre gondolnunk kell arra, ha ily módon hasznosítanánk újra a rizs főzővizét, mert ebben az esetben nem tehetünk bele sót – utólag kell tehát ízesítenünk a köretünket. Megéri ez a kompromisszum, hiszen a sótlan rizsvíz nagyszerű tápanyaga lehet a növényeinknek is. Keményítőtartalma révén természetes fényt ad a leveleknek, ezen felül van benne nitrogén, foszfor és kálium, melyek segítik a növény növekedését és az egészséges baktériumok, valamint a mikorrhiza gombák fejlődését a talajban. 

Ráadásul duplán környezetbarát: újrahasznosított és természetes szer. Kipróbálhatjuk szobanövényeinknél (szeretik például a pozsgások, a páfrány, az orchidea), de növelhetjük a termést így konyhakerti zöldségeinknél is. Nem szabad azonban túlzásba vinni, mert elősegítheti a penészgombák elszaporodását vagy a rovarok megjelenését, ezért havonta legfeljebb egyszer használjuk. Jut eszembe, a főtt tojásból származó víz kalciumos löketét szintén szeretni fogják növényeink!

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Krumpli

A keményítő és az ásványi anyagok jelenléte miatt a burgonya főzővize szintén kiváló természetes tápanyagot tud biztosítani növényeinknek – ám ez is a sótlan vízre igaz csak. Ezenkívül, mivel a maradék krumpli főzővize káliumban gazdag, segíthet ellazítani a görcsös és feszülő izmokat, ha lábfürdőhöz használjuk. 

Ha viszont főznénk vele, azt a tulajdonságát érdemes kihasználni, hogy gluténmentes sűrítőanyagról van szó. Mélyíti a mártások ízét és krémesít, selymessé teszi és sűríti a zöldségragut, a tésztaszószt, a krémlevest. 

A kihűlt főzőlevet felhasználhatjuk továbbá kenyérsütéshez, több régi amerikai receptben szerepel ez. Előnye, hogy serkenti a tészta kelését, és puhább, lágyabb kenyeret eredményez, amelynek valamelyest nagyobb az eltarthatósága is. Ez a néhány példa is remekül mutatja: ha kevesebbet szeretnénk pazarolni, más szemmel kell néznünk az elsőre akár értéktelennek tűnő dolgokra is. A zöldségek, gabonák, tészták főzővizével új színt, új ízt vihetünk a konyhánkba, de akár gazdagíthatjuk velük a hajunkat, a konyhakertünket is.

Gyerekkorod szerves része volt az atlétika: síkfutás, gátfutás, távol- és magasugrás. Többszörös országos és fedett pályás gátfutóbajnok lettél. Mégsem ebben a sportágban folytattad az utad, 2012 körül a futball felé fordultál. A honlapodon azt írod: „Az atlétika az életem, a foci volt az álmom.” Úgy érzem, e mondat több egy jól hangzó szlogennél...

Gyerekként az atlétika volt a menedékem. A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt fel. Rengeteget dolgozott – sokszor három műszakban –, hétvégente pedig takarítani járt. Gyakran engem is vitt magával, mert nem volt kire bíznia. Az atlétika szeretettel teli közeget adott, ahol biztonságban, otthon éreztem magam. Az edzőm, Benkő Ákos olyan volt számomra, mint egy pótapa. A csapattársaimmal valódi közösséget alkottunk – második családként éltem meg azt a közeget. 

A foci viszont már akkor is ott volt a mindennapjaimban. Minden edzésre vittem magammal a labdát, az atlétika előtt-után fociztam. 

Már akkor kiírtam a falamra: „Külföldön fogok focizni, és lesz egy kabrióm.” 

Az atlétika volt az életem, kapaszkodót jelentett, de a foci az, amiben igazán önmagam lehetek.

Sikerek, érmek és egy pótapa – mégis otthagytad az atlétikát.

Amikor meghalt az edzőm, az megtört. A magasugrás nem olyan, mint a gátfutás, ahol eldördül a rajtpisztoly, és elindulsz – ott várni kell, koncentrálni. Nekem pedig mindig fontos volt, hogy Ákos bácsi nézze, amit csinálok. Szükségem volt arra, hogy visszajelzést kapjak tőle: mennyire voltam jó, hol tudok még fejlődni. Az egyik országos bajnokságon például beteg voltam, de mégis versenyeztem. Ott ült a lelátón édesanyám és a nagymamám is, az edzőm pedig épp velük beszélgetett. Kiabáltam neki: „Ákos bácsi!” Mire ő visszaszólt: „Jól van, Gizi, figyelek, figyelek!” Mindig Gizinek hívott. Felállt, odajött a kerítéshez, csak állt ott, nézett. És akkor már nyugodt voltam. Tudtam, hogy ott van, figyel, és mehetek ugrani. Nem tudtam senki másra úgy felnézni, mint rá – nemcsak szakmailag, emberileg is példakép volt. Egy székely ember, végtelenül természetes, szeretetteljes és következetes. Nem akartam csapatot váltani, új edzőt keresni. A távozásával az atlétika világa lezárult bennem.

Ha az atlétikában menedékre, második otthonra leltél, a fociban mit találtál?

Elsőosztályos koromban volt egy „szerelmem”, aki éppen a Fradiban focizott – ez adta az első motivációt. 

Tesiórán mindig a fiúkkal fociztam, és hamar kiderült, hogy jobban megy a játék, mint nekik. Többet tudtam dekázni, ügyesebbnek bizonyultam a labdával, ami nagyon jó érzés volt. 

Különlegesnek éreztem magam. Innen indult a labda szeretete, és már nem is volt megállás. Mindig is sportos, „fiús” lány voltam, rengeteget tartózkodtam lent a játszótéren, és többnyire a fiúkkal játszottam. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt a kilenc évvel idősebb bátyámnak és az ő barátainak. Ez a „fiús közeg” nagyon sokat formált rajtam – részben ettől lettem az, aki ma vagyok.

Kép

Fotó forrása: Újvári Izabella

Felnőtté válásod idején vesztetted el a pótapádat. Ez az az időszak, amikor az ember elkezdi igazán felfedezni önmagát – a vágyait, a szükségleteit. Hogyan élted meg mindezt?

Ahogy mondtam, Ákos bácsi halála megtört, ezzel együtt jött a kamaszkor a maga zűrzavarával. Visszavettem a sportból, felköltöztem Gödöllőről Budapestre, és hirtelen kinyílt a világ: barátok, bulik, új élmények. Egy évre teljesen abbahagytam az atlétikát.

Aztán a Csanádi Árpád Gimnáziumban volt egy testnevelésóra, ahol a lányok focitornára készültek. Odamentem a tanárhoz, hogy szeretnék menni, aki rám nézett, és megkérdezte: „te atléta vagy, miért akarsz focizni?” Mondtam neki, hogy dekázok annyit, amennyit kér, csak mehessek. Azt hiszem, 50-et vagy 100-at mondott – a rekordom 2137, szóval nem volt probléma. Végül azt mondta: „jó, elviszlek, de nem nevezlek be”. Nem zavart, „legalább ott lehetek, dekázhatok a szünetekben, kapura lövök, csinálhatom, amit szeretek” – gondoltam. A tornán Hevesi Tamás, az U17-es magyar női válogatott szövetségi kapitánya odajött hozzám, megkérdezte, ki vagyok, majd rögtön meghívott edzésre a Fradiba, sőt elvitt az U17-es csapat válogatójára is. Ez hatalmas lehetőség volt, teljesen beleéltem magam. Végül nem válogattak be, de utólag már értem, miért nem éreztem magaménak a helyet. Tudtam, hogy gyors vagyok, jól bánok a labdával, de nem tudtam, hogyan kell helyezkedni a pályán, és mit csináljak egy meccsen. 

Miben volt más a Fradi?

Az atlétikában vidám, egymást támogató közegre találtam, és bár egyéni sport, mégis úgy működtünk, mint egy csapat. A Fradiban valahogy sokkal komolyabb volt minden, és ez az átállás nehezen ment. Mindig is vidámabb, közvetlenebb típus voltam, szerettem jól érezni magam egy csapatban – viccelődünk, húzzuk egymást, de közben ott vagyunk a másiknak. 

A fociban viszont inkább a rivalizálást éreztem. Azt, hogy mindenki a helyéért küzd, és nem igazán az számít, hogy együtt erősebbek vagyunk. 

Nem akartam harcolni. Tudok harcolni, ha van cél, de nem mások ellen – inkább másokkal együtt. Az MTK-hoz kerültem, de ott kevés játékidőt kaptam, így fél év után Dorogra igazoltam, akik akkor, 2014-ben kerültek fel az NB I-be. Nagyon jól ment a játék – rúgtam tizenegy gólt –, innen kerültem Ausztriába. Itt vált valóra az álmom: fociztam, és lett egy kabrióm. Ott végre azt éreztem, hogy befogadtak, és megjelent újra az, amit az atlétikában is annyira szerettem: a családias hangulat.

Fontos, hogy érezd: tartozol valahova?

Mindenkinek fontos, hogy legyen egy közege, ahol nemcsak jól érzi magát, hanem tudja, hogy amit csinál, annak értéke van. Fejlődik, halad előre. Alapvetés számomra, hogy tudjak adni, hozzátegyek valamit egy csapat munkájához. Nem az elismerés hajtott, nem az volt a célom, hogy fontos legyek, és nem is vártam soha visszajelzést. Édesanyám önállóságra nevelt. Mindig is volt bennem egy belső iránytű, és én rábíztam magam. 

Kép

Fotó forrása: Újvári Izabella

Milyen sztereotípiákkal találkoztál női labdarúgóként, és hogyan tudtad kezelni azokat?

Ausztriában nem igazán tapasztaltam sztereotípiákat, mivel akkor inkább a sport és a térdsérülésem utáni felépülés volt a középpontban. Az elnök családjával jó kapcsolatot ápoltam, támogattak a sérülések kezelésében. Segítettek abban is, hogy ne csak a focira koncentráljak, hanem más dolgokra is figyeljek, például a nyelvtanulásra. A női foci helyzete ott nem volt különösebben más, Magyarországon azonban, főleg freestyle fellépéseken, gyakran találkoztam meglepett pillantásokkal, amikor női focistaként megjelentem. A tekintetek sokszor azt sugallták: „Mit keres itt egy női focista?” Erre nem szoktam reagálni, mert úgy érzem, a tetteim beszélnek helyettem. Amikor meglátták, mit tudok, leesett az álluk, és sokszor pozitív csalódást okoztam. Szerintem sokan nem gondolták volna, hogy nekem ennyire megy a foci, de én ezt élveztem, mert a sportban való tehetségem örökletes is – nagypapámtól kaptam ezt a képességet. Büszke vagyok arra, amit elértem, mert tudom, hogy rengeteg munka van benne.

A sztereotípiák kapcsán pedig úgy gondolom, hogy az emberek nem értik, hogy a férfiak és a nők nem egyformák. Sem fizikailag, sem biológiailag. 

A nők nem lesznek olyan erősek és gyorsak, mint a férfiak, mert más a felépítésünk. A footgolfban például kifejezett célom volt, hogy úgy nyerjek versenyt, hogy a férfiakat is legyőzöm. És sikerült is – szóval én már „megvagyok”.

A magyar származású kanadai orvos, Máté Gábor könyvet írt, előadásokat tart arról, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól, s hogy a test jelzéseivel érdemes foglalkozni. Nyolc műtéted volt, legutóbb a petefészkedben szétrobbant egy ciszta. Máshonnan megközelítve: a tested már nyolcszor megállított. Gondoltál arra, hogy megállsz?

Egy ideig nem volt kérdés a folytatás. Az első sérülésemnél egy pillanatra megálltam, de gyorsan összeszedtem magam, és arra koncentráltam, hogy minél előbb visszatérjek. Visszatértem, de az első edzésen újra lesérültem, és tíz hónapra ki is estem. A hozzáállásom azonban változatlan maradt: folytattam, mert nem volt kérdés, hogy a foci az életem. Azonban amikor két és fél éven belül harmadszor lett problémám a térdemmel, elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán nem jó irányba tartok. Ekkor jött a footgolf, és utólag azt mondom, jó döntést hoztam. Ez egy egyéni sport, ahol jobban tudom irányítani a saját sorsomat. A sérülésekből tanulva pedig ma már nagyobb hangsúlyt helyezek a prevencióra. Úgy gondolom, hogy minden okkal történik, és az élet mindig megtalálja a megfelelő utat. Rájöttem, hogy a térdműtétem talán azt akarta üzenni, hogy nem kell belerokkanni abba, hogy egy csapatban játssz, és nem kell olyan világban élned, amelyikben nem feltétlenül szeretnél részt venni.

Ha maradunk ezen a vonalon, akkor a térdsérülések a csapatsportokkal kapcsolatos problémákra utalnak, de a ciszta már a nőiesség kérdésköre.

Ezt rövidre zárnám: a nagymamám halála után két hónappal történt, hogy a petefészkemben szétrobbant egy ciszta. A nagymamám elvesztése már eleve nagy törést okozott, ráadásul akkor nem voltam a megfelelő párkapcsolatban sem. Visszatekintve úgy látom, hogy a történéseknek voltak összefonódásai. 

A sérülések és a műtétek következtében megfogalmazódott benned, hogy abbahagyod a sportot?

Nem tudom feladni, ez számomra egyszerűen nem opció. Az, hogy más alternatívát keressek, az igen. 

Úgy gondolom, hogy mindenre van megoldás, csak meg kell találni a megfelelő utat a célhoz, amit el akarunk érni. 

Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló jeleket kapnak az élettől – gondolok itt a műtéteidre, a párkapcsolatodra. 

Azt, hogy szeressék, tiszteljék, és amennyire csak lehet, ismerjék meg önmagukat. Az életben a jót és a rosszat egyaránt át kell élni, mert csak így lehet igazán tanulni és fejlődni.