„Sokan támadják a tengert, én szeretkezem vele” – Jacques Cousteau románca a csend világával

Egy búvár ifjúsága

Cousteau 1910-ben született francia földön, Bordeaux közelében, Saint-André-de-Cubzac faluban Daniel Cousteau ügyvéd második gyermekeként. Már kisfiúként megszerette a tengert, sokat időzött a parton, gyorsan és jól megtanult úszni, másik nagy vágya az volt, hogy repülhessen. Bordeaux-ban volt diák, saját bevallása szerint csapnivaló tanuló. Hosszabb időt Amerikában töltött, ott adta a fejét először búvárkodásra. Érettségi után Toulonban, a Francia Tengerészeti Akadémiáján tanult tovább, egyszerre ábrándozott a hajózásról és a repülésről, utóbbiról azonban súlyos autóbalesete után le kellett mondania, így a búvárkodás megszállottjává vált.

A harmincas évek derekától a Condorcet csatahajón teljesített szolgálatot Toulonban. Ekkor kezdett hozzá a víz alá merülést biztonságosabbá tevő kutatásaihoz, megszervezte a flotta kötelékében a Víz Alatti Tanulmányi és Kutatócsoportot. 

Munkájának az adott lendületet, hogy egyik barátjától kapott egy gyöngyhalászok által használt szemüveget, láthatóvá téve számára a vizek mélyének szépségét. Ebből született meg a modern búvárszemüveg ötlete, amely nélkülözhetetlen eszköze lett a víz alatti munkavégzésnek. 

Ezekben az években nősült először, házasságából rövidesen két fiú, Jean-Michel és Philippe született, utóbbi a munkatársa lett víz alatti kutatásaiban, ám alig negyven esztendősen, 1979-ben hidroplánbalesetben meghalt. 

Cousteau ötvenéves volt, amikor megözvegyült, elvette korábbi barátnőjét, akitől akkor már egy lánya és egy fia is született. Mint tengerésztiszt a háború előtt tagja volt a flotta információs szolgálatának, amelynek képviselőjeként több tengeren is megfordult, járt Sanghajban és a Szovjetunióban is. Az 1940-es, úgynevezett „furcsa háborúban” elszenvedett francia vereség, a flotta internálása majd Észak-Afrikába menekítése idején is szolgálatban maradt, de folytatta a víz alá merüléssel kapcsolatos kutatásait is. A flotta részleges leszerelésével párhuzamosan egy időre vidékre, egy szavojai kisvárosba költözött, bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, ám amint tehette, visszatért a flottához és a tengerhez. 

A „vízi tüdő”

Egy barátjával közösen ekkor készítette el első, Hajótörés című filmjét, közben pedig lázasan dolgozott egy olyan búvárkészülék kidolgozásán, amely lehetőséget kínált a hosszabb víz alatti tartózkodásra és munkára, filmezésre és a búvárnak a korábbinál szabadabb mozgására. Azt vallotta, hogy „a tenger, ha egyszer elvarázsolja az embert, örökre a csodák hálójában tartja”. A háború éveiben jutott jelentős eredményekre a hadi, de tudományos szempontból is jelentős búvármerülések technikai hátterének megteremtésében. 

Kép

Cousteau a mélyben – Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Olyan légzőkészüléket fejlesztett ki, amely a mai napig is használt, nyitott rendszerű búvárfelszerelés elődje volt. Emellett a saját magán végzett oxigénmérgezéses és nitrogénnarkózisos kísérleteivel igyekezett meghatározni a biztonságos merülés határát is. Egy mérnök barátja segítségével egy sűrített levegőjű búvárkészüléket tervezett, amellyel merülési rekordokat állított fel. 

A „vízi tüdő” néven is ismert készülékkel 1943-ban Cousteau hatvan méter mélyre merült le anélkül, hogy bármilyen káros utóhatást tapasztalt volna, és első víz alatti filmfelvételei is ekkor készültek. 

A vízi tüdő nehéz felszerelés, zárt sisak, lélegeztető kábel és ólomtalpú csizma nélkül is lehetővé tette a merülést és a huzamos víz alatti tartózkodást, ezzel tömegek számára is lehetővé téve a több tízméteres merülést. 

Ez az élmény magát az ekkor már csak „a kapitány” néven emlegetett Cousteau-t is megbabonázta, vallomása szerint „a víz alatt az volt az érzésem, mintha minden pillantásommal egy tiltott világot loptam volna meg”. Az általa kifejlesztett eszköz és technika a háború végétől jó szolgálatot tett a tenger alatti mentésben és a vízi aknák felkutatásában, de alkalmas eszköznek bizonyult régóta a tenger mélyén pihenő hajóroncsok felkutatásában is. Nagy feltűnést keltett, amikor 1947-ben egy Tunisz partjai előtt elsüllyedt antik hajóroncsot sikerült feltárnia és lefilmeznie, a későbbi évtizedekben pedig Marseilles előtt egy ókori borszállító hajót, a XVII. századi francia La Thérèse sorhajót és az Égei-tengeren a Titanic testvérhajóját, az I. világháború idején elsüllyedt Britannic-ot járta be búváraival.

Az első „tengeri bolha”

Idővel világossá vált számára az is, hogy a helye nem a flottánál, hanem a tenger mélyének kutatásában van, míg „sokan támadják a tengert, én szeretkezem vele” – ismerte fel. Ezt belátva 1949-ben korvettkapitányi (őrnagyi) rangban leszerelt a haditengerészettől, hogy a tenger titkainak felkutatásának szentelhesse magát. A következő évben, immár civilként megalapította a Francia Oceanográfiai Mozgalmat, és mecénási segítséggel megszerezett egy aknaszedő hajót. 

A Calypsót 1942-ben építették az USA-ban, és jelentős átalakítását követően vált jól felszerelt óceánkutató hajóvá. Ezzel három évvel később indult első nagyobb kutatóútjára, amelynek célja a Vörös-tenger mélyének feltárása volt, ezt pedig számos további utazás követte a világtengereken. Nem hagyott fel a technikai fejlesztésekkel sem: Denise néven „merülő csészealjat” fejlesztett ki Jean Mollard fejlesztőmérnökkel közösen. 

Ez volt az első víz alatti jármű a világon, amelyet kifejezetten a tudományos kutatás céljára alkottak meg. 

A merüléseket 1959-től kezdték meg vele háromszázötven méteres mélységig, és a berendezés négy vagy öt óra tartózkodást tett lehetővé. Néhány évvel később ezt a technológiát továbbfejlesztették, és két új búvárcsészealjat bocsátottak vízre, találóan tengeri bolháknak nevezve el azokat. Ezek a berendezések már ötszáz méteres mélységig tették lehetővé a tenger kutatását. 

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Egy kíváncsi ember

Eredményeit elismerve 1957-ben Cousteau-t, akit ekkor már világszerte csak Cousteau kapitányként emlegettek, megválasztották a Monacói Oceanográfiai Múzeum igazgatójává, és ezt a tisztségét három évtizeden keresztül megtartotta. Bár tudományos végzettséget sohasem szerzett, meghívta tagjai sorába a Francia Akadémia, amire ő maga így reagált: „Mi is az a tudós? Egy kíváncsi ember, aki egy kulcslyukon, a természet kulcslyukán keresztül nézi, és próbálja megtudni, mi történik.” 

Megkapta a legmagasabb francia állami kitüntetést, A csend világa című filmje három Oscar-díjat kapott, népszerű ismeretterjesztő filmek és egész sorozatok kerültek ki műhelyéből.

A tengeri környezet megóvása érdekében fiaival közösen alapította meg a Cousteau Társaságot, amely mára sok százezer tagot számlál, és szenvedélyes harcot folytat a tengerek, óceánok vizének és élővilágának megóvásáért. Lelkes környezetvédőként Cousteau azt vallotta, hogy „a történelem nagy részében az embernek a természet ellen kellett harcolnia a túlélésért, ebben a században kezd rájönni, hogy a túlélés érdekében meg kell védenie azt”. 

Egy szabad ember

Egész életében az a meggyőződés mozgatta, hogy „az ember születésénél fogva a gravitáció súlyát hordozza a vállán. A földhöz van rögzítve. De az embernek csak le kell süllyednie a felszín alá, és máris szabad.” Tengeri expedíciói mellett a világ fontosabb folyóvizeit is felkereste: filmezett Amerikában a Szent Lőrinc-folyón és a Nagy-tavaknál, kutatta a Nílus és az Amazonas vízrendszerét, egy alkalommal a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig a Dunán is végighajózott annak élővilágát, ökológiai állapotát kutatva. 

Egész sor könyvet adott közre, részben filmjei forgatókönyveinek változataként, amelyek hírnevét tovább öregbítették. Már idős ember volt, amikor felkérték az ENSZ környezeti és fejlődési ügyekben illetékes tanácsadójává, konferenciákon emelte fel a szavát a környezetrombolás, különösen a természetes vizek szennyezése ellen.

Élete alkonya azonban még egy csapást tartogatott a számára: 1996-ban a szinte már élete jelképének számító kutatóhajó, a Calypso egy ütközés következtében a szingapúri kikötőben elsüllyedt. 

Cousteau a Calypsót kiemeltette és hazavontatta Franciaországba, rendbe hozatta, de már nem szállhatott vízre vele, mivel 1997-ben párizsi otthonában szívrohamban elhunyt. A párizsi Notre-Dame-székesegyházban Jacques Chirac elnök és számos közéleti személyiség jelenlétében Jean-Marie Lustiger bíboros, Párizs érseke búcsúztatta, majd Saint-André-de-Cubzac temetőjében, a családi parcellában temették el. 

Életéről, életművéről több könyv is megjelent, alakjáról egész estés film készült, tevékenységét pedig legidősebb unokája, Fabien Cousteau folytatta, aki egy teljes hónapot töltött el egy maga tervezte tenger alatti laboratóriumban Florida közelében, később pedig Proteus néven olyan mélytengeri kutatóállomást tervezett, amely hosszú hónapokra teszi lehetővé a tenger mélyének, a csend világának megfigyelését. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.