Adott egy film, aminek két fő mozgatórugója – a gyászfeldolgozás és az írás – kéz a kézben járnak. Hogyan fér meg egymás mellett a kettő? Miként segítheti egyik a másikat?

A gyász esetében az igazán jó megküzdési stratégia az érzelemfeldolgozást célozza. Ennek a legszélesebb körben adekvát lehetősége az, ha ki tudom fejezni, ha verbalizálom és meg tudom osztani a saját gyászom nehéz érzéseit. 

Az írás pedig alapjáraton segíti az önreflexiót, az emlékek feldolgozását és a veszteségkép alakítását.

Ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a saját érzéseivel, verbalizálja azokat, az egyik legjobb eszköz a leírt anyag, amelyen keresztül más is – legyen az barát, családtag vagy szakember – betekintést nyerhet egy belső világba, egy lelkiállapotba. Ezáltal megoszthatóvá válik a fájdalom, az űr vagy a hiány és minden ezzel kapcsolatos érzés. A legjobb talán az, amikor erre olyan válasz érkezik, ami validálja a nehéz érzéseket, és ezek a szöveg által megérthetővé, átérezhetővé válnak.

A gyász egy adott ponton mindenki életébe megérkezik. Hogyan lehetséges egyedül megküzdeni egy ekkora horderejű veszteséggel? Mikor érdemes segítségért fordulni? Egyáltalán milyen lehetőségek közül lehet választani?

Ha egy gyerek gyászáról beszélünk, akkor a legjobb, ha a szülők tudnak a segítségére lenni. Ha megadatik, hogy a gyászfolyamat érzelmileg biztonságos környezetben haladjon a maga útján, akkor nem feltétlenül van szükség szakemberre, gyásztanácsadóra, pszichológusra vagy bármilyen külső személyre ahhoz, hogy a maga szakaszain át eljusson valamifajta nyugalomhoz, elfogadáshoz.

Fontos kiemelni, hogy amikor egy családban történik haláleset, vagy egy gyermek gyászol, nagyon sokszor megtörténik, hogy egyedül marad a gyászával, mivel a többi családtag is a sajátjával van elfoglalva. Ahogy a filmben is látjuk, ha egy kislány elveszíti az anyukáját, akkor értelemszerűen az édesapja és az egész család is gyászban van. 

Ilyenkor nagyon jól tud jönni egy olyan szereplő, akár egy mentor, távolabbi rokon vagy pedagógus, aki egy kicsit messzebb van, akivel nem közös a gyász, mégis képes benne támogatóvá válni. 

A Véletlenül írtam egy könyvet-ben a főhős, Nina életében ezt a szerepet Lídia tölti be, aki egyszerre segíti őt az íróvá válásban és a gyászfeldolgozásban. Ez részben az apa-lánya kapcsolatot is újradefiniálja, hiszen az apuka ezen a ponton kénytelen rádöbbenni, hogy az ő segítsége, az eddig bevált sémák az életszakaszból kifolyólag már kevésnek bizonyulnak, és most valaki más veszi át az ő helyét.

A való életben is gyakran látunk példát arra, hogy egy külső, a szűk családon kívül álló barát, pedagógus segít a gyászfeldolgozásban. Ha azonban a gyászfolyamat ennek ellenére is elakad, és esetleg előkerülnek a lelki fájdalom tompítására szolgáló káros szerek, a szenvedélybetegségek, az önsértés, vagy olyan erős a lehangoltságra, szorongásra utaló tünetek együttese, ami a mindennapi életet akadályozza, akkor érdemes gyásztanácsadóhoz, pszichológushoz, pszichiáterhez, pszichoterapeutához fordulni.

Kép

Reményiné Csekeő Borbála – Forrás: Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

Egyáltalán nem mindegy, mikor talál meg minket egy-egy nagyobb veszteség. Milyen életkori sajátosságai vannak a gyászfeldolgozásnak? Hogyan áll hozzá egy gyerek, miként közelíti meg egy felnőtt?

Nagyon fontos, hogy mekkora gyerekről van szó, mert egy serdülőétől egészen eltér egy kisgyermek gyásza, aki lehet, hogy személyes veszteség kapcsán találkozik először a halállal, és még maga a fogalmi keret sem tiszta nála: élet, halál – és utóbbi visszafordíthatatlansága.

A filmben a főhős egy serdülő lány, de van egy kisebb testvére is, tehát betekintést kapunk a különböző életszakaszokba. Ha Nina helyzetét nézzük, a serdülő-életszakasz önmagában is olyan normatív krízis, amikor minden megkérdőjeleződik, átértékelődik; ami addig biztosnak tűnt, mozgásba kerül. Nem véletlen, hogy egy lánynak, akinek az identitáskeresés és a nemi szerephez való kapcsolódás a fő feladata, az édesanya hiánya szinte olyan elemi erővel fáj újra, mintha friss gyász lenne. A gyász a krízisszerű életszakaszokban könnyen reaktiválódik, az itt maradó szülő legfőbb és egyben legnehezebb feladata, hogy megértse azt, hogy ez a gyerekeknek is nehéz és fáj.

Nagyon sokszor halljuk a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegély-szolgálatán azt, hogy a gyászban lévő, veszteséggel küzdő gyerekek azt mondják, ők ezt nem akarják otthon elmondani, mert látják, hogy a szülőknek így is annyi terhe, gondja, baja, bánata van.

Egyszerűen nem akarnak még rátenni egy lapáttal, ettől pedig nagyon egyedül maradnak. Ilyenkor a szülő legfontosabb feladata, hogy egyszerre tudjon abban mintát adni a gyerekeinek, hogy lehet beszélni a rossz dolgokról, és ő is verbalizálja a nehéz érzéseket, miközben egyszerre támasz is marad. Ha ez nem működik, lehet, hogy elsődlegesen a szülőnek van szüksége segítségre, nem a gyereknek.

Kép

Képkocka a Véletlenül írtam egy könyvet című filmből

A papír és a toll a film gyakran visszatérő két olyan egyszerű eszköze, amik szinte mindenkinek a birtokában ott vannak. Hogyan lehet őket a mentális egészségünk javára fordítani?

A gyászmunkának nagyon fontos eleme, hogy tudjuk, merjük megengedni magunknak, hogy emlékezzünk arra a személyre, akit elveszítettünk. Ennek az emlékezésnek nagyon jó keretet ad az, ha leírunk közös emlékeket.

A gyász másik nehéz aspektusa a befejezetlenség: nagyon sokan szenvednek attól, hogy nem tudtak elköszönni az elhunyttól. Ha valaki kisgyerekkorában veszített el egy számára fontos személyt, akkor később égető hiányérzete lehet, hogy „nem tudtam neki elmondani...”, „nem ismert meg igazán...” Ezt tudja pótolni egy levél vagy az elhunytat megszólító napló, amelyen keresztül meg tudom neki mutatni, el tudom mondani, ami most bennem van, ami velem történik. 

Ez akkor is hat, ha a párbeszéd valójában két énrész között zajlik, a bennem élő elhunytkép van párbeszédben az én jelenemmel, a szubjektív valóságommal.

A személyes gyász felmérésére klasszikus eszköz lehet a naplózás: ezzel – akár gyerekként, akár felnőttként – könnyen monitorozhatjuk az érzéseinket, a gyászmunkánk ívét, a gyászfázisokat, amelyek persze gyakran felcserélődhetnek, visszatérhetnek. A folyamatos reflektálás segít abban, hogy visszanézhessük a saját fejlődésünk folyamatát, ezáltal is közelebb kerülve a változáshoz.

Az írás- és az irodalomterápia egyre nagyobb teret nyernek mint pszichoterápiás módszerek. Hogyan állíthatók a gyász- és traumafeldolgozás szolgálatába?

Én személy szerint látok ebben egyfajta visszatérést a mélységekhez, a lelassuláshoz, mivel akár az írásterápia, akár az irodalomterápia nagyon fókuszált figyelmet, lelassulást, befelé figyelést kíván. A Kék Vonalnak van egy levelezőfelülete, és nekem mindig megható látni, hogy időnként szinte szépirodalmi igényességű, novellaszerűen hosszú leveleket kapunk attól a generációtól, akikről az a sztereotípia, hogy csak emojikkal meg matricákkal kommunikálnak. 

Ezek a levelek egyszerre cáfolnak rá erre az előítéletre, és megmutatják, hogy a Z vagy az alfa generáció is vágyik kiszakadni ebből a felületes kommunikációból. Erre az irodalom örökké jó lesz, hiszen tükröt tud tartani, közös élményt képes adni, és közben mintául is szolgál arra, hogyan lehet belső tartalmakról, megélésekről, érzésekről úgy beszélni vagy írni, hogy az univerzálisan befogadható legyen.

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegélye minden támaszra szoruló gyermek számára elérhető. Tájékozódj a https://kek-vonal.hu/fiataloknak webcímen, vagy keresd az ingyenesen hívható 116-111 lelkisegély-szolgálatot!

Azt mondják, minden terhesség más. Esetedben pedig három különböző tapasztalatról is beszélhetünk. Milyen volt az első várandósságod?

Huszonöt éves voltam, és éppen azelőtt mondtam fel a tévénél, hogy kiderült volna számomra a terhességem, így várandósan vágtam bele az álláskeresésbe. Sikerült a kultura.hu-nál elhelyezkednem, és részben ennek a csodálatos közegnek is köszönhetően fantasztikus babavárásban volt részem. Művészekkel interjúztam, klasszikus zenei koncertekre jártam, és a szerkesztőségben is nagyon jó volt a társaság, a mai napig úgy érzem, hogy a sok kacagás Csengelére is átragadt. Farfekvéses baba volt, így az első terhesség programozott császármetszéssel ért véget. 

Mindig tudtuk, hogy szeretnénk kistestvért, úgy indultunk neki a családalapításnak, hogy lehetőleg négy gyerkőcünk lesz – most egyelőre annak örülünk, hogy van kettő.

Kép

Fotó forrása: Jámbor-Miniska Zsejke

Az első pozitív tapasztalathoz képest a második terhességed vetéléssel ért véget. Ahogyan minden terhesség, úgy minden vetélés is más. Mi a ti történetetek?

Két évvel később eldöntöttük, hogy aktívan teszünk azért, hogy megszülethessen a kistesó. A mai napig emlékszem, hogy a második terhességi tesztem eredményét a mosógépen ülve, a lábaimat lóbálva vártam türelmetlenül. Amikor megláttam a két csíkot, kirohantam a fürdőszobából, és elújságoltam a férjemnek, hogy úton a kistesó! Hatalmas volt az öröm.

Minket is meglepett, hogy milyen gyorsan összejött, de kicsit arcul is csapott a valóság, hogy immár két gyerekért leszünk felelősek. Elindultam a terhesgondozás hosszú útvesztőjében: ultrahang, megerősítő vizsgálat, szívhangellenőrzés, védőnővel való kapcsolatfelvétel. Egy darabig minden rendben ment, majd jött az első trimeszter végi vizsgálat, ami vízválasztó szokott lenni, hiszen ekkor a leggyakoribb, hogy egy kisbaba visszafordul.

A legtöbb édesanya ilyenkor szorong egy kicsit, mert nem lát bele a hasába, de nagyon szeretné tudni, hogy mi zajlik odabent. Mi magánrendelésben csináltuk a 12 hetes ultrahangot, és előttem van, ahogy az orvos nézi a pocakomat, és nagyon keres valamit, az arca gondterhelt. Értelemszerűen rögtön kérdezgetni kezdtem, de csak nem érkezett a megnyugtató válasz. Zavaromban próbáltam buta kérdésekkel elütni az időt, például azzal, hogy lehet-e már tudni, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. 

Az orvos rám nézett és azt mondta, hogy nem lesz semmi, mert nincs szívhang.

Mintha elvágták volna a filmet. Rendkívül intenzív pár másodperc következett az életemben. Az orvos próbált együttérző lenni, de annyira ki volt égve, hogy nem nagyon ment neki, csak faarccal kijelentette, hogy ennek a terhességnek művi úton véget kell vetni. Próbáltam „éretten” és „hősiesen” viselkedni, de ha őszinte akarok lenni: kiborultam. Azt hiszem, sírva lerohantam a lépcsőn és kiszaladtam a parkolóba, olyan érzés volt, mintha ez az egész nem is velem történt volna meg. Az anyák már az első naptól simogatják a pocakjukat, vigyáznak a magzatukra, beszélnek hozzá, elképzelik a jövőt, és amikor mindez egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, az sokkoló. Mindenhová azt írták, hogy egy sejtcsomó, de nekem ő akkor is a gyermekem volt.

Milyen tapasztalataid voltak az egészségügyi ellátórendszerrel kapcsolatban? 

Amikor meghallottam a tájékoztatást, hogy „akkor most művi megszakítást kellene intézni”, teljes sokkban voltam. Nem tudtam, kit kell ilyenkor felhívni, hogyan működik ez a folyamat, és az orvosomtól sem kaptam útmutatást. Végül a védőnő és a háziorvosom segített abban, hogy milyen számot kell felhívni a kórházban. Próbáltam normális hangon beszélni a telefonban, aztán ahogy ki kellett mondani, hogy mi történt, és mit szeretnék, elsírtam magam. Egyszerűen nehéz volt megszólalni is.

A másik bökkenő az volt, hogy a kórház abortusznaptára tele volt, így csak kb. öt nappal későbbre kaptam időpontot. Ez azt jelentette, hogy öt napon keresztül kellett úgy élnem, hogy tudtam: egy elhalt magzatot hordok a szívem alatt. Sokan kérdezték, hogy nem veszélyes-e ez, nem fenyeget-e vérmérgezés, de annyira korai szakaszban halt el a terhesség, hogy ez állítólag nem jelentett közvetlen veszélyt.Spontán el kellett volna induljon a vetélés, de a testem nem akarta elengedni őt. 

Azt azért jelezték, hogy ha bármi vérzést vagy rendellenességet tapasztalok, azonnal menjek be a kórházba, emiatt folyamatosan rossz álmok gyötörtek. 

Egy éjjel arra ébredtem, hogy azt éreztem: folyik le a lábamon a vér, aztán felkeltem és láttam, hogy nincs ott semmi. 

Az egész családom mellettem állt, mindenki éreztette velem, mennyire szeret, mégis sokszor egyedül éreztem magam ebben a helyzetben. 

„Jól leszek, mert eldöntöttem, hogy így lesz” – írod a publicisztikádban, azonban úgy sejtem, hogy ez ennél jóval összetettebb. Lehet valaki tényleg jól egy drasztikus élethelyzet után? 

Ezt úgy értettem, hogy bár leértem a gödör aljára, soha nem tévesztettem szem elől a fényt. Vígaszt nyújtott, ha arra gondoltam, hogy „normális, hogy így érzel, adj magadnak időt, de ne süppedj bele a fájdalomba”. Szerintem rengeteg minden múlik azon, hogy az embert milyen életszakaszban éri a trauma, milyen a személyisége, milyen megküzdési stratégiái vannak, és kik tartják neki a védőhálót. Nincs bevált recept. Nekem nagyon fontos volt, hogy amikor elkezdtem feldolgozni mindezt, ne csak a fájdalomról szóljon minden. Gyakori reakció ilyenkor, hogy az ember sorstársak történeteit kezdi el keresni, de én szinte csak olyan írásokkal találkoztam, amiktől még rosszabbul éreztem magam, mert az írások csak azt hangsúlyozták, mekkora trauma ez, mennyire nehéz érzés – ami egyébként abszolút igaz! 

De nekem kapaszkodókra volt szükségem, amik abban segítenek, hogyan lehet ebből továbblépni. Például az a gondolat, hogy a fájdalmat nem lehet elkerülni, de a szenvedés mértékét már mi szabályozzuk, számomra azóta is meghatározó. Minden édesanyának szüksége van egy gyászidőszakra, ahol mélypontokat él meg, legyen az pár nap, pár hét, vagy amennyi időre épp szüksége van — és ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania. De utána érdemes keresni olyan megküzdési stratégiákat, amik segítenek továbbmenni.

Rögtön másnap elkezdtem szakmai segítséget keresni. Érdeklődtem gyászcsoportok iránt, és bár volt kifejezetten perinatális veszteségekkel foglalkozó csoport, az éppen akkor nem indult, így végül egy általános veszteségekkel foglalkozó gyászcsoporthoz csatlakoztam, és az összejövetelek valós segítséget nyújtottak. Szerintem sokan tapasztalják, hogy ilyenkor gyakran olyan mondatokkal próbálnak vigasztalni, mint hogy „még fiatal vagy, lesz másik baba” vagy „ez nem is baba volt, csak egy sejtcsomó”. 

Ezekben a mondatokban érezni ugyan a jó szándékot, de kicsit elvitatják a gyászoló érzéseit. 

Ezért fontos megérteni: sokszor az is elég, ha a másik annyit mond: „együttérzek”. Én például nagyon erős élményként éltem meg, amikor egy későbbi nőgyógyászati vizsgálaton az orvos a szemembe nézett, a kezemre tette a kezét, és csak ezt az egy szót mondta. 

Nem kell azonnal megvigasztalni az embert, nem kell megoldásokat kínálni – sokszor az a legtöbb, ha ott vagyunk mellette, és elfogadjuk, hogy a rossz érzések megélése teljesen rendben van.

Kép

Fotó forrása: Jámbor-Miniska Zsejke

Magyarországon a vetélés tabutéma, így sokszor családon belül sem esik róla szó, vagy nem teljesen tudják, hogyan is reagáljanak egy ilyen helyzetre. Te hogyan tudtad megélni ezt a veszteséget a párkapcsolatodon, a családodon belül?

Ami a számomra a legfontosabb: szeretettel támogattak engem. Ennek ellenére mégis volt végig egyfajta outsider érzésem, hogy ez a folyamat az én testemben megy végbe, végső soron senki sem értheti, hogy min megyek keresztül.

Minden, amiről eddig meséltél, nagyon összetett, komplex tapasztalat- és érzésvilágról árulkodik. Hogyan befolyásolta mindez az anyaságodat? 

Még jobban elkezdtem értékelni, hogy az első gyermekem egészségesen jött a világra. Ugyanakkor a második babánk elvesztése után évekig nem volt bátorságom újra belevágni, mert azt éreztem, nem akarom megint átélni azt a fájdalmat. Maga a terhesség-megszakítás is nehéz élmény: egy napot kórházban kell tölteni, olyanokkal egy szobában, akik esetleg önszántukból döntöttek így. Ez az élethelyzet érzelmileg azért is bonyolult, mert miközben együttéreztem a szobatársaimmal, és megértettem, hogy itt mindenkinek nehéz valamiért, borzasztóan irigy is voltam rájuk, amiért ők egészséges magzatot hordanak a szívük alatt, és akár meg is gondolhatnák magukat. Én erre nem kaptam esélyt. 

A vetélés traumája árnyékában sok nő gondolja, hogy többé már nem szeretne gyereket vállalni. Ti azonban mégis úgy döntöttetek, hogy újra belevágtok. Mi jelentette a fordulópontot ebben a kérdésben?

Szerencsére pár év után éreztem magamban az erőt, hogy újra megpróbáljuk, így született meg Bíbor. Ő a mi szivárványbabánk. Az odáig vezető út azonban döcögős volt. 

A műtét utáni időszakban teljes elutasítással gondoltam a következő gyermekre, de ez idővel oldódott. A kérdés ilyenkor mindig az: vajon ez az érzés örökké tart, vagy egy idő után felszabadul a gondolat, hogy újra lehet próbálkozni? 

Nálunk lassan lopakodott vissza a vágy a családba. Beszélgettünk róla, Csengele is egyre gyakrabban kérdezgette, mikor lesz kistestvére – bár nem miatta döntöttünk így, de éreztük, hogy mindannyian vágyunk rá. Egyedül a félelem állt az utunkban: mi van, ha újra megtörténik?

Az áttörés végül az orvosomnál jött el. Az éves méhnyakrákszűrésen beszélgettem vele erről, és a doktornő azt mondta: el kell döntenem, mennyire akarom a kistesót. Ha igazán akarom, akkor vágjak bele, mert a félelmek nem fognak eltűnni. Ha pedig nem akarom, akkor engedjem el ezt a gondolatot és vele együtt a szorongást is. Ez a beszélgetés, plusz egy véletlen – a fogamzásgátlóm lekerült a piacról – végül eldöntötte az időzítést. És nem sokkal később megfogant Bíbor, akit az Uzsoki kórházban szültem meg csodálatos, felkészült és empatikus egészségügyi dolgozók segítségével, akiknek a mai napig hálás vagyok. 

Végezetül: ha valaki úgy olvassa ezt a beszélgetést, hogy éppen hasonlókon megy keresztül, akkor mit üzennél neki?

Azt, hogy együttérzek. Egyébként amikor megtudtam, hogy a második babánk elment, volt egy furcsa dolog, ami segített: megszállottan takarítottam. Ez a monoton tevékenység valahogy kizökkentett abból a bénító érzésből, amiben voltam, és kontrollérzetet adott. Ilyenkor jó találni valamit, ami egy kicsit eltompít. Ez lehet sport, nekem a futás is segített, vagy ha van idősebb gyerek, akkor a vele való foglalkozás, a szeretteinkkel való együttlét, vagy egy kis magány, ha azt igényeljük. Amikor az ember épp benne van a legnehezebb részében, nem hiszi el, és nem is érdekli, hogy valaha még boldog lehet, de idővel ez meg fog változni. 

A vízben forralt béka

Fügedi Gabi fitneszedző és életmódmentor számára az egészséges öregkor azt jelenti, hogy képes vagyok a busz után szaladni, felemelni az unokámat és cipelni a futóbiciklit. Az aktív idős ember a család támasza, ellátása nem okoz gondot. „A te döntésed, mennyi időt szánsz magadra. Dönthetsz jól, dönthetsz rosszul, akkor is a tiéd lesz. Az ötvenes éveidben már látni fogod a korábbi évtizedek eredményét – figyelmeztet Gabi. – Harminc-negyven éves korodban dől el, mennyire viselnek meg a menopauza tünetei, és milyen minőségben éled meg az időskort, de később is lehet ezen változtatni. Anyukámat hetvenéves kora előtt vettem rá, hogy másként gondoljon önmagára, és ne tartsa természetesnek a fájdalmat. Tornával indítja a napot, délután sétál, napközben tiszta vizet iszik.” 

A fitneszedző társadalmi- és népbetegségnek tartja azt az életvitelt, amikor pörgünk ezerrel, bekapunk valamit a gyorsétteremben, vagy veszünk a boltban egy péksüteményt, éjszaka is dolgozunk, és energiaitallal tuningoljuk magunkat. „Látom a negyvenes anyukákat, akiknél korán jelentkeznek a klimaxos problémák, mert a szervezetük kiégett, elhasználódott. 

Úgy élnek, mint a vízben forralt béka, aki nem ugrik ki a vízből, mert mindig csak egy kicsit melegebb. 

Ezt még elviselem, bekapok valamit fejfájásra, megiszom egy kávét, mert nem tudok koncentrálni – gondolják –, és ez egy ördögi kör, egyre több tünettel. Időben kell lépnünk” – hívja fel a figyelmet. 

Túlsúlyos férfi, energiaitallal

„Nemcsak női, hanem férfi klimax is létezik – hangsúlyozza az életmódmentor. – Kicsit másképp érinti a férfiakat, de ugyanazokkal a problémákkal küzdenek lelki és fizikai síkon is. Egyformán tapasztaljuk, hogy az ünnepek alatt felszedett kilók nem tűnnek el olyan könnyen. Ugyanannyit mozgunk és eszünk, mint korábban, mégis hízunk. A nőket eleinte védik az ösztrogén hormonok, de idővel ők is ki lesznek téve az ízületi bántalmaknak, a szív- és érrendszeri betegségeknek. És ott a kapuzárási pánik. A párommal minderről őszintén szoktunk beszélgetni.” 

Gabi kinéz a kávézó ablakán, és megpillant egy túlsúlyos, negyvenes, de annál jóval idősebbnek látszó férfit, aki a két méterre lévő autójához sétál, energiaitallal a kezében. „Valószínűleg nem tudta magát kipihenni – állapítja meg. – Ha nem pihenünk eleget, több energiát igényel a szervezetünk, ezért másnap többet fogunk enni. Jó esetben zöldségeket, gyümölcsöket; rossz esetben csokoládét, szénhidrátot, koffeint fogyasztunk. 

Alapvetően nincs gond a kávéval, jó az anyagcseréhez, de nem szükséges napi három-négy adag, és nem alvás helyett. A reggeli kávé az édességhez hasonlóan felpörgeti az agyat, stimulálja az idegrendszert, míg egy zöldturmix energizálja a testet. 

A gyümölcs is egészséges, de a fruktóz miatt mértékkel adagoljuk – javasolja. – Végre kertes házba költöztünk – újságolja örömmel –, ahol magam termelhetem a saját zöldjeimet, és gyümölcsfákat is ültettem. Óriási áldás egy kis kertben gazdálkodni.”

A túlevéstől az időkapus étkezésig

Azt is megtudom, hogy nem minden zsír az ellenségünk. A szubkután zsír, amely a bőrfelszín alatt helyezkedik el, a nőket a változó korban még segíti is a hormonegyensúly megtartásában. A zsigeri mélyzsír, amely a kiválasztó szervek és a szív, tüdő, hasüreg környékén halmozódik fel, népbetegségnek mondható. Fokozott élettani kockázatot jelent, növeli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, 2-es típusú diabéteszt okoz, és mérgező anyagokat is raktároz. 

Gabi nem hisz a diétákban, mert a kiéheztetés és az egyoldalú táplálkozás nem hosszú távú megoldás. „A probléma ott kezdődik, hogy az emberek 99 százalékban túlevők. Mivel nem tápanyagdús ételeket fogyasztanak, hiába esznek sokat, mégis éheznek. Ezt hívjuk funkcionális éhezésnek: eteted magad, de a testedet nem – világít rá a szakértő. – 35-40 éves hölgyek is felkeresnek, akik – miután megszülték a gyermeküket – túlsúllyal és korán jelentkező menopauzás tünetekkel küzdenek. Nem a fehérjeturmixok segítenek, bár tele van velük az internet, hanem a megfelelő mozgás mellett a fehérjékben és rostokban gazdag, változatos étrend, valamint a szükséges vitamin- és ásványianyag-pótlás. Mivel mindent egyszerre nem lehet, elegendő egy-két változtatással kezdeni” – tanácsolja Gabi. 

A gyakori evés helyett a jól bevált időkapus étkezést ajánlja. Ez azt jelenti, hogy nem eszünk folyamatosan reggeltől késő estig, csupán napi nyolc-tíz órás időintervallumban. 

Az étkezések között nem nassolunk, amire nincs is szükség, ha jóllakatjuk a testünket. „Így a testünk képes a sejtregenerációs, méregtelenítő és megújító folyamataival foglalkozni. Meg tudja magát gyógyítani, és igen, képes biológia értelemben megfiatalítani” – teszi hozzá meggyőzően. 

Az idősek jó része küzd az ödémával, amire az orvosok vízhajtót javasolnak. Gabi óvatosságra és mértékletességre int, főleg, ha az illető kevés vizet fogyaszt. „A dehidratáltság manapság a legtöbb betegség okozója. Amellett, hogy kiszárad a szervezet, a mozgáshiánnyal karöltve nyirokrendszeri pangásokat idéz elő, így felhalmozódnak a méreganyagok. A nyirokrendszernek nincs pumpája, mint a szívnek; a mozgás mozgatja azt. Az ödéma kezelésének egyik módja, ha sok vizet iszunk, fordított testhelyzetet veszünk fel, és időnként megemeljük a lábakat.”

Gabi egyik csoportjával – Forrás: Fügedi Gabi

Nyolc-tízezer lépés  

„Felnőttkorban a napi aktivitás, ami nyolc-tízezer lépésben mérhető, az emberek elenyésző százalékánál teljesül – szögezi le az életmódmentor. – Az ülőmunkának vagy a futószalag mellett állásnak, vagyis az egyoldalú terhelésnek sok a rákfenéje: elveszted az erőközpontod, a támaszod, amivel egyenesen tartod magad, pang a nyirokrendszer, lehajlik a fej, elhúzódnak a szalagok, és összenyomódnak a porckorongok, ami sérvet vagy becsípődést okozhat.” Gabi szerint nem lehet cél, hogy az irodai székből átüljünk a fitneszgépbe. 

Az egyoldalú terhelést kompenzálni kell, a másik oldalra is terhelni, az egysíkú ízületi és idegi kapcsolatokat kimozgatni. „Nem az egysíkú sportolásban hiszek, hanem a funkcionalitásban – találja meg a középutat. – Ha este érek haza, vacsora után nem dőlök le, hanem lesétálom és feldolgozom a szénhidrátmennyiséget, amit megettem. 

Lehet ez közös program kutyával, idős szülővel, gyerekkel. Kicsit több lépés, kicsit több vízivás, hetente legalább kétszer mobilizáló és erősítő torna, énidő, és már tettem valamit az egészségemért.

Ahogy korosodunk, egyre fontosabb lesz, hogy megőrizzük ízületeink mozgékonyságát, és ízületkímélő erőedzések végzésével óvjuk csontsűrűségünket és izmainkat.”

Kép

Fotók forrása: Fügedi Gabi

A hosszú élet titka

Az Éljünk 100 évig: A kék zónák titkai című dokumentumfilm-sorozatban azt kutatták, hogy földünk öt területén – Okinawa, Szardínia, Nicoya, Icaria és Loma Linda – miért hosszabb a várható élettartam, és miért egészségesebbek az ott élők. Úgy tűnik, nem a genetikán múlik elsősorban, hanem az életmód, a táplálkozási szokások és a közösségi, szeretetben gyökerező lét befolyásolja. A barátok és családtagok közötti erős kapcsolat csökkenti a stressz-szintet és a magányt, pozitívan hat a mentális és fizikai állapotra. 

Gabi ugyanezt tapasztalja a sport terén, mivel edzésein hetente több százan töltenek időt együtt kortól, egzisztenciától, lelki és politikai beállítottságtól függetlenül. „Ez egy pozitív, életigenlő közösség énidővel, mosolyokkal, endorfinnal. A mozgás kiváló gyógyító erő – vallja. – Olyan hormonokat termel, amelyeket nem tudsz mással megteremteni. És ez nem csoda, csupán önfegyelem és akarat kérdése. Én is dolgozom, vállalkozásaink vannak, gyerekeket nevelünk, viszont nem vártuk meg a pofont, ami betegség formájában ledönt. 

Rajtad múlik, hogyan folytatod a napod, az életed. Kit engedsz be, és mit engedsz el. 

Amilyen örömmel ellátjuk a családunkat, ugyanolyan szeretettel kell magunkról is gondoskodni. Számomra ez egy misszió, hogy minél többeknek hitelesen megmutassam, hogyan lehet másképp élni. Amíg mások beszélnek a fiatalság titkáról, én inkább megmutatom 53 évesen, a változókor közepén, boldogan. És ha én meg tudom csinálni, bárki képes rá. Mert jó megöregedni, de csak fitten, egészségesen.”

Zsurzs Kati: Nina és Lídia kapcsolata központi szerepet tölt be a filmben, mert egyszerre különös, furcsa, mégis jól működő mentor-mentorált kapcsolat, ami később mondhatni barátsággá szelídül. Lídia idős, magányos nő, aki már Nina apjához képest is egy másik korosztályt képvisel, a kislány mégis bizalmat érez iránta. A filmből maradtak ki jelenetek, de az eredeti forgatókönyv szerint Lídia babakora óta ismeri Ninát, ezáltal külső szemlélőként végigkövette a család életét, mégis az írás lesz az a mozgatórugó, ami dinamizálja ezt a kapcsolatot.

Lídia azért válik fontossá, mert nem veszik el az olyan apróságokban, mint hogy mi volt vacsorára, vagy mi történt az iskolában, hanem nagyon koncentráltan a szakmai vonalra fókuszál, hogy átadja, amit tud, és ennek kapcsán sok mindent tanít a kislánynak az életről.

Egy másik szempont, hogy Lídia itt nem egy családtag, nem egy tanár, hanem egy független szereplő, aki életkorából kifolyólag tapasztalt, így bizalommal lehet hozzá fordulni. Az írás lesz aztán az eszköz, amelyen keresztül Nina ki tud tárulkozni, reflektálni a saját élete történéseire, nehézségeire, a későbbiekben Nina és Lídia kapcsolatát is ez mélyíti majd el a filmben.

Demeter Villő: Ugyanakkor ez nem marad egyoldalú segítő vagy szakmai kapcsolat. Nina a maga lendületességével, cserfességével, a kitartásával és a folyamatos kérdezgetéseivel kicsit kimozdítja Lídiát a saját monoton, különös, zárkózott életviteléből. Bár Lídia sikeres írónő, a magánéletében voltak olyan fájdalmas események, mulasztások, elszalasztott lehetőségek, amelyeket egyszerűen nem pótolhat a szakmai siker. Ez a karakter tulajdonképpen leszámolt már mindennel, amikor az általam alakított kislány berobban az életébe. Nina életereje ráadásul nemcsak az alkotói válságon segíti át Lídiát, hanem segít visszatérni egy korábbi, sokkal színesebb, társaságibb életformához is.

Kép

Képkocka a filmből

Ez a rengeteg probléma, nehézség, ami most felvetődött, nagyon összetetté teszi a karaktereket, azok kapcsolatrendszerét. Melyek voltak a legemlékezetesebb, legmélyebb kapcsolódási pontjaitok a forgatás során – akár a saját karakteretekhez, akár egymáshoz?

Demeter Villő: Lehet furcsa, de a saját karakteremhez akkor tudtam leginkább kapcsolódni, amikor egyedül forgattam. Például, amikor Nina egyedül edz a sportpályán, hogy levezesse mindazt a feszültséget, ami csak gyűlik benne a történtek során. A forgatás utolsó napjain, amikor már én is elfáradtam ebben a hajszában, nagyon tudtam Ninához kapcsolódni.

A Katihoz való kapcsolódást pedig nagyban elősegítette a valóság és a film közötti párhuzam. A filmben ott van Nina, aki egy befutott írónőhöz fordul szakmai segítségért, akit Lídia folyamatosan jobbnál jobb tanácsokkal látott el. A való életben pedig ott voltam én, életem első forgatásán, ahol Kati már sokat látott, tapasztalt színészként vett részt. 

Így a jelenetek alatt Lídia bölcs meglátásait hallgattam Ninaként, feltörekvő írópalántaként, a szünetekben pedig párhuzamosan Kati tanácsait lestem árgus szemmel Villőként, kezdő színészként.

Zsurzs Kati: Ez egy nagyon különleges helyzet volt, ami ritkán adatik meg a szakmában. Villővel ugyanis az első tíz napon csak ketten forgattunk, én rajta kívül alig találkoztam mással. Igazából ez egy kegyelmi állapot volt. A forgatási napokat a helyszínek és a szereplők szerint szokták felosztani, de mivel nekem egy helyszínem volt és egy partnerem, ezt berakták rögtön az elejére: ezzel a tíz nappal kezdődött a filmforgatás. Ez nagyon ritka és megbecsülendő helyzet, ami nekünk megadatott: láthattam Villőt kibontakozni, mondhatni a szárnyaim alá vehettem az első napokban. Aztán eljött a búcsú ideje, Villő szárnyalt tovább, én pedig annyira szomorú voltam, hogy számomra már akkor véget ért ez a projekt, amikor a többieknek még csak éppen elkezdődött.

A saját karakteremmel egészen más volt a helyzet. Az elején féltem, mivel tulajdonképpen egy válságban lévő írónőt alakítottam, aki kvázi a száraz elméleti tudnivalókat mondja fel. Ahogy azonban megérkeztem a helyszínre, a Lídia otthonául szolgáló lakás varázslatossága és meseszerűsége, a különös ruhák, a gyönyörű díszlet sokkal közelebb hozta hozzám ezt a különc írónőt. Nem is beszélve arról, hogy színészként is lehet azonosulni azzal az alkotói válsággal, amivel a karakter küzd.

Kép

Demeter Villő és Zsurzs Kati a filmben

A cím rendkívül becsapós, mert a Nina által írt könyv egyáltalán nem véletlenül született meg – sőt kifejezetten tudatos írói szándék vezérelte, már amennyiben valóban a szépírás volt a cél. Mit gondoltok, mi volt a valódi motiváció a saját történet megírására?

Zsurzs Kati: Azt hiszem, mindenki meg tudná írni a maga könyvét. Nina persze írói babérokra törekszik a filmben, amiben egyre ügyesebbé válik, ugyanakkor önmagán nem tud túljutni. Bár úgy tűnik, az írás itt elsősorban szakmai perspektíva, valójában csak segít annak a zűrzavarnak a megértésében, ami a kislány életkorából, a családi dinamika felborulásából és a gyász erőteljes feléledéséből fakadóan létrejött körülötte.

Demeter Villő: Az írás nagyon is tudatos, azonban korántsem biztos, hogy a kezdeti ügyetlen próbálkozásokból mi fog kisülni. Nina elsősorban meséket talál ki az öccsének, mondhatni fikciókat ír. A saját történet megírása azonban egyfajta önterápiává válik, eszköz lesz arra, hogy visszaszerezze a kontrollt egy kaotikus életszakasz fölött. Az írás vágya állandó, de a témaválasztás egyáltalán nem biztos. Az viszont bizonyos, hogy a saját történetünkhöz, a saját életeseményeinkhez a legkönnyebb kapcsolódni. Így ez nem csupán egy kézenfekvő témaválasztás, hanem segítség ahhoz is, hogy Nina jobban megértse a saját érzéseit, a körülötte történő dolgokat. Végül pedig az írás abban is segít, hogy ne csak szereplője, hanem alakítója is legyen a saját történetének. 

Gondoljunk csak arra, hogy az emlékekből, régi kapcsolatokból kiindulva meg tudja írni a saját anyukája alakját, akivel bár már nem találkozhat, az írás révén mégis újra kapcsolódni tud hozzá. 

Ezáltal pedig talán Dettihez is közelebb kerül, esélyt adva arra, hogy valaki más is megpróbálhassa betölteni az életében a hiányzó anyaszerepet.

Kép

Képkocka a filmből

Ahogy meséltek a karaktereitekről, érezni a ragaszkodást és a szeretetet, ami hozzájuk fűz. Milyen volt a búcsú a forgatás végén? Le lehet tenni a munkát, amikor ennyire megmozgató emberi érzésekről van szó?

Demeter Villő: Nina karaktere örökké az életem része marad – nemcsak azért, mert ez volt életem első komoly szerepe, hanem azért is, mert olyan utat jár be a film során, amihez kamaszként nagyon könnyű kapcsolódni. Az ő szempontjából ez a film a változások, az újdonságok története, amihez nemcsak színészként, hanem magánemberként is meg lehet találni a kapcsolódási pontot. Talán ez az igazi fokmérője egy-egy szereplőnek, egy filmnek. Azt hiszem, hogy a Véletlenül írtam egy könyvet ebben kifejezetten jó, mert amellett, hogy boldog véget ér, rendkívül életszerű is, és rengeteg olyan problémára, élethelyzetre világít rá, amiken valamilyen formában mindenki keresztülmegy.

Zsurzs Kati: Az évek és a gyakorlat elősegíti az elszakadást, mégis minden olyan szerepet, amit a színész magáénak érez, nehéz egyik pillanatról a másikra eltartani magunktól, mert tulajdonképpen ez én vagyok, abban az időben ez én voltam. 

Ettől a szereptől, ettől a történettől kifejezetten lassan ment az elválás. 

Egyrészt, mert én fejeztem be elsőként a forgatást. Másrészt, mert Lídia szerintem nagyon jó karakter volt: kellőképp kibontott életúttal rendelkezik, ugyanakkor van benne annyi titokzatosság, annyi homály, hogy mind a színész, mind a néző tovább tudja gondolni, beleélve magát kicsit az adott szerepbe.

A szegény, föld nélküli parasztok közül az igazán rátermettek és kalandvágyók pákásznak álltak. Mocsaras, nádas, vizes rétek lakói voltak ők, távol a falvaktól. Bár lakóhelyük tulajdonosának visszaszolgáltattak zsákmányukból, mégiscsak a társadalmon kívül éltek. Ide menekültek később a bujdosók is: a katonaszökevények, a bajba jutott pásztorok, jobbágyok, valamint azok a nők is, akik valamilyen okból nem tudtak beilleszkedni a falu mindennapjaiba. Ők általában a pákászok társául szegődtek a vadonban, s gyermekük a láp kincseit kapta ajándékul. 

Így ír erről Lakatos Károly 1912-ben megjelent néprajzi munkájában: „Fényes kagylókat hordott rakásra neki. Cifra tollakkal tűzködte teli szegényes kis pólyácskáját. Majd később nádmuzsikát, vízitök szárából készített trombitát hozott a számára, továbbá mindenféle apró madárkölykeket: bíbickéket, sárgyókát, vízicsirkét s miegymást, melyek vékony zsineggel kipányvázva, mulattatták ugrándozásukkal a kis vadoncvirágot.” A pákászgyerekek kanala kanalasgém csőréből készült. 

Bushcraft a XIX. században 

Az idézett felsorolás jól példázza a pákászok találékonyságát, ügyességét. Mindent hasznosítottak, amit vadregényes lakóhelyük kínált. 

Halásztak, rákásztak, teknőst és piócát fogtak, vízi madarakra vadásztak és szelídítették azokat, tojásaikat, tollaikat gyűjtötték. Méhészkedtek, kiválóan ismerték az ehető vad- és gyógynövényeket.

A gyékény gyöktörzséből lisztet őröltek és lepényt sütöttek, pelyhes buzogányát (ez a páka, melyből a pákász szó ered) tűzgyújtáshoz használták, illetve ezzel tömték a párnájukat. Fontos zsákmányuk volt még a sulyom nevű vízinövény, amelyet megfőzve még az 1930-as években is lehetett kapni az alföldi piacokon, lisztjéből pedig pogácsát sütöttek. Az ivóvizet nádszálon szívták fel a mocsárból: a tőzegrétegen átdugtak egy nádszálat addig, míg tiszta vizet nem kaptak. Az így megtalált, szivárványos kútnak is nevezett vízlelőhelyet nádbugával jelölték, hogy egy esetleg arra vetődő vándor se haljon szomjan. Bár a természet lenyűgöző gazdagsága sok mindent kínált számukra, földművelés híján gabonájuk nem volt.  

Nádilacik a városban 

Valamennyi gabonát úgy szereztek, hogy kiásták a güzüegér készletét, de számottevőbb mennyiséghez cserével jutottak. A gúnyosan nádilacinak nevezett pákászok élénk kereskedelmet folytattak, pénzt, paprikát, sót, lisztet szereztek így. A gyógynövényeket vásárokban, falvakban értékesítették. Bálint Sándor visszaemlékezéséből tudjuk, a vadmadarak tojásait ünnepi tésztához vásárolták a szegedi gazdaasszonyok, a szerbek pedig afrodiziákumként a bíbictojást. A csárdákban vevőt találtak a madártollra. 

Télen kosarat kötöttek, nyúlra, vadkacsára vadásztak, nádi farkast és rókát öltek a bundájáért, jégen halásztak. Valamennyit árultak halból is, jellemzően a csíkból. 

A csík évszázadokig kedvelt fogása volt a magyar konyhának, már Zrínyi Miklós udvarában is fogyasztották. Akkor még káposztalében főve, a hal vérével sűrítve, tormával vagy sáfránnyal, sóval és gyömbérrel fűszerezett vajas mártásban. 

Mintha e kettőt ötvözte volna 1876-os könyvében a szegedi Rézi néni, aki a káposztás csíkot fűszerezte sáfránnyal és gyömbérrel.

A jég hátán is megéltek 

A pákászok még tudásukat is értékesíteni tudták: vadászokat, bujdosókat kalauzoltak az idegeneknek veszedelmes vízi világban, amiért fegyvert, puskaport kaptak cserébe. Jól jött a vadászathoz. Az ingólápon két- vagy háromágú bottal jártak, a vízen tutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Állandó szállásuk a nádasban volt, nád- és földkunyhókban laktak. (Nyáron akár harminc-negyven kilométerre is elbarangoltak innen, öt-hat hetenként váltogatva helyüket.) Ez jó rejtekhely volt, hiszen idegenek nem merészkedtek ide, így az is előfordult, hogy betyárok zsákmányait őrizték itt. 

A pákászok a túlélés igazi mesterei voltak. Tökéletesen ismerték környezetüket, szinte eggyé váltak vele. Némelyiküket éppen a náddal lefedett csónakjukba temették el, mikor eljött az ideje. A végső nyughelyhez babonák, mondák fűződtek aztán. Sőt, már kalandos életükkel is megmozgatták a falusi emberek fantáziáját. 

Tömörkény Istvántól tudjuk, a pákászokról azt tartották, olyan nagy barátságba kerültek a vízzel, hogy „halbőr” nőtt a lábukon. 

S hogy végül mi lett ezzel a vadregényes világgal és lakóival? Az ártéri gazdálkodást ipari vízgazdálkodásra cserélték, a folyókat lecsapolták, a pákászok élőhelye megszűnt, a társadalmon kívüli életet felszámolták.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Jókai minden gondolata, szava, cselekedete összefügg a magyar nemzeti identitással. Mikor, ha nem most van a legnagyobb szükségünk arra a felbolydult világban, hogy büszkén kiálljunk és kimondjuk: magyarok vagyunk, magyarok leszünk. Mert magyarnak lenni küldetés, büszkeség és kiváltság” – fogalmazott a miniszter, akihez Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója is csatlakozott. 

Jókai most is ott van a színházban, de az irodalmi súlyához képest talán nem eléggé, ezért is aktuális az útjára indított dráma- és színműíró pályázat, jegyezte meg Vidnyánszky. 

„A színház visszatért a mesékhez, a történetekhez, és mesélni, történetet mondani Jókainál jobban senki sem tudott. A mese élteti a színházat, és nála egy regényen belül több olyan szál is akad, ami önmagában is külön történet. Épp ezen nagyságuk miatt nehéz a regényeit színházi eszközökkel átölelni. Nála vannak igazi hősök, akikkel azonosulhatunk, akikben hinni lehet, akikre fölnézhetünk. Ez évtizedekig hiányzott a színházakból” – fogalmazott, majd kitért arra is, hogy a pályázatra Jókai művei, élete és munkássága által inspirált munkákat egyaránt várnak. Reményét fejezte ki, hogy olyan alkotás is érkezik majd, amit akár a Nemzeti Színház repertoárjában bemutathatnak.

Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója a képzőművészeti pályázatról elmondta, hogy az műfaji megkötöttséget nem tartalmaz, a jelentkezők grafikákkal, festményekkel, installációkkal egyaránt készülhetnek. Emlékeztetett rá, hogy 16 éves kora körül még Jókai is festőnek készült. „A pápai kollégiumban tervezgették Petőfivel és Orlai Petrich Soma későbbi festőművésszel, hogy amit az egyik megír, azt a másik előadja, a harmadik pedig megfesti majd.

Csak akkor még Orlai Petrich írt verseket és prózát, Petőfi szavalt, Jókai festett – ám az élet később felcserélte a szerepeket.

Jókaiban viszont benne volt a festés és az írás kettős tehetsége, nem véletlenül lettek oly képszerűek az írásai.”

Schmidt Mária, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKETTK) főigazgatója azt is bejelentette, hogy közzétesznek egy Mindenhol Jókai! című felhívást, amelynek célja személyes történeteken keresztül bemutatni, milyen sok magyarországi és külhoni helyszín hordozza – nem csak nevében – az író emlékét. „Bármely településről, ahol Jókairól neveztek el valamit, 15-30 másodperces amatőr filmeket küldhetnek be a pályázók arról, mit jelent számukra az adott helyszín, milyen élményük fűződik hozzá. Az első csókjuk a Jókai-szobor tövében csattant el például. Az élményeket becsatornázzuk egy interaktív térképre, a beérkezett videókat ott elhelyezzük.” 

„Aki rákattint egy településre, az előtt kinyílik mindaz az inspiráció, amit az ott élőknek Jókai jelent.”

Olyan világot élünk, ahol sokak szerint az igaz lett a hamis, a hamis az igaz, a jó a rossz, és a rossz jó – gondolkodott el hangosan Hankó Balázs miniszter. „Ha helyre akarjuk ezt tenni, forduljunk Jókaihoz! Akkor a minket körülvevő rendezetlenségben, hirtelen rend és rendszer lesz. Visszatérünk ahhoz, ami minket emberré tett és emberré tart. Mindezt kell úgy megcsinálnunk, hogy lüktető, élő, velünk együtt dobbanó legyen” – hangzott a minisztertől a rendezvény zárszava, a pályázatok mellé szánt útravaló.

A Jókai 200 pályázatok tudnivalói részletesebben ezen a weboldalon olvashatók.

Összetörés

Anya: Hét éve egy nap arra keltem, hogy a férjem angolul telefonál. A fiunk élettársa hívta, aki svéd–chilei származású, és nem tud magyarul. Azt mondta, Ati nem lélegzik, a mentőkkel pedig hiába beszél, nem értik, mit mond. A férjem jelzett a mentőknek. Háromnegyed óra múlva kaptuk az újabb hívást. Egy mentőtiszt közölte a hírt, hogy nem sikerült újraéleszteni a fiunkat. 

Orrvérzésbe fulladhatott bele, huszonnyolc évesen. Hajnal volt, január 28-a. A születésnapom. 

Lánytestvér: Anyáék rögtön autóba ültek, én reggel láttam meg az sms-t. Akkor mentem utánuk a nagynénémmel és a féltestvéremmel. Azt éreztem, ez biztos csak vicc, az egész nem velünk történik. Mikor megérkeztem a bátyámék házába, csak néztem, és hallgattam, ahogyan édesanyám sír, a bátyám élettársa jajgat, a napelemes vakondriasztó pedig zúg a kertben. Apukám azt is mondta: „Ati, kelj föl!”

Anya: Sokkot kaptam. Felöltöztünk, elindultunk. Fagy volt, iszonyú köd, mégis arra kértem a férjemet, hadd vezessek én, hogy legalább valamire kelljen figyelnem. Igaz, átfutott bennem a gondolat, hogy csak egy kormányrántás, és vége ennek az egésznek. Nem tudom, hogy értünk oda a világvégi zsákfaluba, ahol a fiamék éltek. Csak akkor kezdtem sírni, mikor megérkeztünk. Nem tudtam felhívni senkit, képtelen voltam gondolkodni, dönteni, mindent a férjem intézett. Utána még hosszú ideig ebben az automata üzemmódban léteztem, gépiesen tettem a dolgom. Jártam munkába, de nem voltam jelen. A fájdalom hullámokban tört rám. 

Graf Orsolya: Minden gyász egyedi, mint az ujjlenyomat, mert minden ember és minden kapcsolat egyedi. A „családi gyász” tehát nem homogén, közösségi tapasztalat, hanem egyéni gyászfolyamatok bonyolult összessége. Nagyon intenzív és összetett, mert a családtagok egymás számára nemcsak támaszok, hanem kiesett támasztékok is. 

Mert nemcsak az elhunytat gyászolják, hanem az életben maradottak örömteli, kiegyensúlyozott, „nem gyászoló énjét” is. 

Az is befolyásolja a gyászt, hogy milyen feldolgozatlan veszteségeket hordozunk magunkban korábbról. Sokszor vezet konfliktushoz – főleg családon belül – az a tévhit, hogy ugyanúgy kellene éreznünk a szerettünk halálakor. Pedig a gyászreakciók is egyediek: valaki erős érzelemnyilvánítással reagál, más az elérzéstelenítettség állapotába kerül. Fontos elfogadni, hogy mindkettő teljesen normális, ahogyan az is, ha mi magunk másképp reagálunk egy veszteségre, mint ahogyan arra előzőleg számítottunk. A gyász fontos jellemzője, hogy egymásnak ellentmondó érzelmek összessége, és hogy hullámzó: ebben is mindenkinél (sőt, egy személy minden egyes veszteségénél is) sajátos mintázatú. A családi dinamikára az is hat, hogy a családtagok „hullámai” hogyan alakulnak.

Összekapaszkodás 

Lánytestvér: Rettenetesen fájdalmas volt. Mindenki úgy próbált vele megbirkózni, ahogyan tudott. 

Engem sokáig szorított a gondolat, hogy „holnap ki nem fog felébredni”.

A szüleimet igyekeztem érzelmileg támogatni, segíteni anyukámnak elviselni a gyerekgyászt. Rengeteget beszélgettünk. Apa nem mutatta ki az érzelmeit, az álmairól viszont mesélt. Mikor négy év múlva ő is meghalt, nagyon hiányoztak nekem ezek a hármasban töltött idők. Én nagyon benne voltam a kisgyerekes életben, három bölcsis-óvodáskorúval. A férjemtől teljes támogatást kaptam. A kicsikben is sok örömöm volt, sokszor nekem is segített az, ahogyan ők viszonyultak a halálhoz. Nagyon nyitottak a családi sztorikra, folyton kérték, hogy meséljek Atiról. Egyszer azt is végigvettük együtt, hogy a különböző kultúrák, mitológiák mit tartanak a halálról. Az ősök jelenlétéről, a családi kötelékek elszakíthatatlanságáról szóló történetek erőt adtak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: GettyImages

Anya: A férjem teljesen másképp élte meg, mint én. Ő gyászbeszédet írt, intézte a temetést, pakolt, megszervezett mindent. Én semmire sem voltam képes. Az tartott meg, hogy a lányommal róttuk az utakat, és folyton beszélgettünk. Külső segítséget is kértem, de többször megéltem, amit Ákos egyik dalszövege így ír le: „Néha fájdalmasabb a vigasztalás / több sebet okoz, mint maga a gyász.” Elmentem egy gyászcsoportba, ami sokat segített. Valamiért könnyebbség volt, hogy rajtam kívül nem volt ott másik, gyermekét elvesztő anya. Sok évvel Ati halála után az első dolog, ami örömöt okozott, a sajtkészítés volt, a lányommal együtt fogtunk bele.

Graf Orsolya: A gyász egyedisége nem azt jelenti, hogy egyedül kell gyászolni. Tévhit, hogy a gyász egyéni feladat, hiszen a gyász az érzések szintjén zajlik, így a feldolgozáshoz érzelmi kommunikációra van szükség. 

Akár halálesetnél, akár más veszteségnél a legfontosabb, hogy minél többet megéljünk és kifejezzünk az igazi érzéseinkből: miért vagyunk hálásak, mi fáj nekünk, mit bántunk meg, mit sajnálunk.

A Gyászfeldolgozás Módszer® ezeknek az érzéseknek a minél teljesebb kifejezésében és a korábbi feldolgozatlan gyászok felismerésében is segít.

Fontos, hogy a családtagok találjanak maguknak úgynevezett kapcsolati menedéket, lehetőleg mindenki mellett legyen egy-egy olyan személy, akivel lelkileg leginkább egymásra hangolódva tud beszélni az érzéseiről. Lehet, hogy valaki családon belül talál kapcsolati menedéket, ahogyan itt az édesanya, más a tágabb rokonságban vagy azon is kívül. Egy külső személy, aki kitartóan, nyitott szívvel hallgatja a gyászolót, akár praktikus dolgokban (ügyintézés, háztartás) is segíthet, illetve fel tud figyelni arra, ha esetleg szakember segítségére volna szükség, hiszen a feldolgozatlan gyász okozhat depressziót. 

A családtagok számára nagyon nehéz, hogy egyszerre kell támaszt nyújtaniuk, és szorulnak maguk is segítségre, ezt a terhet is enyhíti egy külső kapcsolati menedék. Amit minden családtag megtehet, az a szeretetalapú egységre törekvés, az elfogadás és a bizalom fenntartása a családban. A család már attól elkezd talpra állni, ha a tagjai a gyász egyediségét tiszteletben tartják, nem ítélkeznek, nem hasonlítgatnak, nem elvárásokkal, hanem figyelemmel és türelemmel fordulnak egymás felé.

Összeforrás

Anya: Szerintem feldolgozni valamit, és együtt élni vele két külön dolog. Egy szülő halála, főleg időskorban, az élet rendje szerint való, könnyebben feldolgozható, de egy gyereket elbúcsúztatni nem lehet. Nekem az volt a fordulópont, hogy elfogadtam, nem tudok változtatni azon, ami történt, és itt van nekem a lányom, az unokáim.

Ami még megadatik nekem, abból ki kell hozni azt, amit lehet. Senki sincs előbbre, ha azt szenvedésben és bánatban élem végig. És tudom, hogy majd találkozunk Atival is, a férjemmel is. Hogy jó csapat vár odaát. 

Lánytestvér: Ma is sokat álmodom a bátyámmal. 

Szerintem nem a seb gyógyul be, hanem az élet növi körbe a gyászt. 

Anyukám születésnapja mindig felhozza az emlékeket, de a hétköznapokban is továbbra is mesélek róla, fotókat mutatok a gyerekeknek. Egy lezárult életnek van teljes képe, narrációja. Ati búcsúztatására én készítettem a gyászjelentést. Egy, az El Caminón készült képet választottam róla, amelyen egy kereszt mellett áll. A Szent Jakab-út jelképe egy fésűkagyló, és ezt a Weöres-sort tettem mellé: „Emlékem elhull, mint a könny, de az esemény szőttese megőrzi voltom bélyegét, mint őskagylót a sziklaszál.” Úgy érzem, hogy ez kifejezi Ati személyét és az életének teljességét. 

Tudom, bármikor történhet bármi. De ha az ember szeretetből él, szerető család veszi körül, nem a befolyásolhatatlantól való rettegés fogja meghatározni az életét. Anyukámmal minden korábbinál bensőségesebb lett a kapcsolatom, és ez azóta változatlan. Jó volt látni, amikor újra tudott örülni valaminek.

Graf Orsolya: Egy ilyen veszteség után a család addigi működése megbomlik, és nem a régi család folytatódik, hanem valamilyen formában új család jön létre, amelynek mint funkcionáló egységnek is rendeződnie kell. Van olyan, hogy ez helyre rendeződést jelent (például egy bántalmazó családtag halálakor), de legtöbbször nagy kibillenésként élik meg az érintettek. 

Az új „felállás” akkor tud jól működni, ha abban mindenki a saját szerepét viszi, nem akarja átvenni a kiesett személy szerepét, hanem meghagyja neki, még ha fizikailag nincs is jelen. 

Ezért nagyon fontos a történetmesélés, mert a történetek tartják a családon belül életben azt, aki már nincs ott – mivel a történetben ott marad szereplőként, és senki nem veszi át a szerepét.

A családi rítusok rengeteget segíthetnek. Nem mesterségesen erőltetni, inkább csak hagyni kell, hogy kialakuljanak ilyen szokások, akár például csak annyi, hogy a család esténként együtt vacsorázik. Akár évfordulók, ünnepek – mint ebben a történetben az édesanya születésnapja – alkalmával, akár a családban lévő gyerekekkel ki lehet alakítani az emlékezés szokásait, lehet rajzolni, írni, azokat felolvasni, közösen imádkozni, fontos az, hogy a rítus teret adjon az őszinte érzelmi kommunikációnak. 

Az is segít, ha a család nem marad benne a régi szokásokban, hanem olyanokat alakít ki, amelyek már nem az elhunythoz kötik – például nem kell azt a filmet nézni, amit ő szokott karácsonykor. Az hoz gyógyulást, ha a jelenben élő családtagoknak van helye élni és alakítani, továbbvinni az életet. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A preeclampsia (terhességi toxémia) a várandósságok mintegy öt százalékát érinti, vagyis minden huszadik terhességnél kialakulhat. Ez a vezető halálok valamennyi, vérnyomással összefüggő terhességi kórkép közül, ami az egészséges kismamákat is veszélyeztetheti, és a kockázat nő annál, aki első gyermekét várja, idősebb, ikerterhes, korábbi magasvérnyomás-betegsége vagy túlsúlya van.

A betegség megelőzésének egyik leggyakrabban alkalmazott eszköze az aszpirin/acetilszalicil-sav hatóanyagú gyógyszeres kezelés, melyet különféle dózisokban – 25 mg és 150 mg között – javasolnak várandósoknak.

A Semmelweis Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, várható-e még jelentősebb hatás, ha emelik a dózist. 

Meta-analízisükben közel 55 000 terhes nő adatait elemezték, hogy erre választ kapjanak.

„Célunk az volt, hogy az ismert kockázati tényezőktől függetlenül, minél nagyobb populációt vizsgáljunk meg, különféle dózistartományokat összevetve” – mondja dr. Komoróczy Balázs, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának egyetemi tanársegédje, a kutatás első szerzője.

Abban a csoportban, ahol a kismamák a gyakorlatban leginkább elterjedt 100 mg dózisban kapták az aszpirin hatóanyagot, hatvan százalékra csökkent a preeclampsia előfordulási gyakorisága.

Azonban a dózisok emelése, egészen 150 mg értékig, nem csökkentette egyértelműen a kockázatot. „Vagyis nem tudtuk kimutatni, hogy az elért hatás és a dózis között egyértelmű összefüggés lenne” – mondja dr. Komoróczy Balázs.

A dózisnál nagyobb jelentőséggel bír a gyógyszeres kúra időzítése. Az aszpirin szedését a legjobb hatás érdekében korán, a terhesség 12-16. hetében érdemes elkezdeni.

„Terhességi magasvérnyomás vagy preeclampsia a terhesség második felében, a huszadik hét után alakulhat ki az arra hajlamosaknál”– mondja dr. Ács Nándor, az Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának igazgatója, a kutatás utolsó szerzője.

Ha ennél korábban több alkalommal mérünk magas – 140/90 Hgmm és afeletti – értéket, akkor krónikus magas vérnyomásról van szó, teszi hozzá.  

Amikor gyógyszeres kezelésről döntenek, az orvosok a kockázati tényezőket is figyelembe véve, súlyozva választják ki azokat, akiknél ilyen megelőzés szükséges.

„Mivel az aszpirin/acetilszalicilsav véralvadásgátló szer, az egyik legfontosabb kérdés, hogy kell-e fokozottabb vérzési kockázattal számolni” – magyarázza dr. Komoróczy Balázs. Ez ellenjavallata lehet annak, hogy rutinszerűen adjunk gyógyszert, teszi hozzá.

A kutatásban vizsgált nőknél az átlagosnál valamivel többen tapasztaltak fokozottabb vérzést, de arányuk nem érte el a statisztikai jelentőséget, ami alapján a gyógyszer alkalmazása mellett ilyen kockázattal kellene számolni. „Vagyis az eltérés a véletlen eredménye is lehet” – mondja dr. Komoróczy Balázs.

A preeclampsiát sokan kutatják, a legtöbb vizsgálat azonban bizonyos alcsoportokra fókuszál. Olyan, ami különböző dózisokat hasonlít össze, nem pedig a placebóhoz hasonlítja a dózist, kevés van. „A jövőben érdemes lenne, ha a magasabb dózist már bevált dózissal tudnánk összehasonlítani, ilyen kutatásból azonban kevés áll rendelkezésre” – mondja dr. Komoróczy Balázs. 

A preeclampsia a magas vérnyomással és fehérjeürítéssel, illetve valamilyen szervi elégtelenséggel járó megbetegedés. Kialakulásának oka nem ismert. Szubjektív tünete lehet gyomortáji, jobb bordaív alatti fájdalom, fejfájás, látászavar, szikralátás, hányinger, hányás. Legsúlyosabb anyai szövődménye az úgynevezett eclampsia, ami végtagrángatózással járó epilepsziás rosszullét, valamint a vesefunkció működési zavara. A magzatnál növekedési zavarokat, súlyos esetben magzatelhalálozást okoz.

Forrás: semmelweis.hu

Egy saját élmény hatására választottad a pénzügyi tanácsadói munkát?

Életem első huszonöt felnőtt évében börtönben voltam nevelőtiszt, majd osztályvezető. És rájöttem, most, amikor kérdezted, hogy nem csak tanácsadóként, hanem már a börtönévek alatt elköteleződtem a női biztonság témája mellett, pedig szinte alig találkoztam nőkkel. Nevelőként láttam meg azt, hogy meglett, felnőtt férfiak, akik ott ülnek a cellájukban (testi és mentális értelemben egyaránt) különböző bűncselekmények elkövetése miatt, alanyi jogon elvárják az otthon maradt párjuktól – akinek egyedül kell megoldania a család eltartását –, hogy annyi csomagot küldjenek nekik, amennyit csak a börtön megenged, és persze legyenek benne drága holmik, hogy ők azt a helyi csereberében fel tudják használni. 

Egyetlen olyan férfit láttam a börtönben, aki azt írta a családjának, hogy ne küldjenek semmit, ő dolgozik benn, és amit vásárol a börtönboltban, azt hazaküldi. 

Itt éreztem, hogy valami félrebillent a világban, és elköteleződtem a női pénzügyi tudatosság témájában.

Végül őrnagyként szereltél le, amihez gratulálok, mert te vagy a legmagasabb beosztású női tiszt, akivel valaha találkoztam. Az új tapasztalataid birtokában, kíváncsi vagyok, hogy szerinted egy nő, akinek gyerekkel együtt menekülnie kell, mennyi pénzt tud hirtelen mozgósítani?

A legtöbb menekülő nőnek nincs válságpénze, az első lépéseket nulla forinttal teszik meg, vagy hónapokig-évekig kell ezt tervezgetniük az anyagi mozgástér hiánya miatt. Sokszor ez áll a bukott menekülések hátterében. Egyik ügyfelem esetében az a helyzet, hogy van egy közös bankszámlájuk a férjével, azon a babaváró hitel. A kapcsolat megromlott, de a nő nem mer elmenni, mert nem hiszi el, hogy annak a fele őt illeti. Úgy be van korlátozva már a gondolkodása is, hogy nem is tekinti valódi tárgyi valóságnak azt a pénzt, nem meri kivenni. Én úgy tapasztalom, hogy kezdő házasok általában nem beszélik meg az esküvő előtt, hogy „kié a pénz”, szemérmesen hallgatnak erről a nem túl romantikus témáról, és pláne nem indítanak közös megtakarításokat vagy befektetéseket. Sok nő eleve azt látta otthon, hogy minden ilyet apa intéz, anyának fogalma sincs az elszámolószámla mibenlétéről sem. Érdemes ezt a szemérmességet más helyzetekre tartogatni, az első félreérthető mondatnál legkésőbb tisztázni, ki mit csinál, mennyi pénzt hoz haza, milyen láthatatlan munkával járul hozzá a háztartáshoz. Nem kell hánytorgatni, némán sértődgetni, hanem tisztán megbeszélni. 

A házasság az érzelmi kötődés mellett egyfajta közös, partneri vállalkozás is.

Te milyen bankszámla-használatot tartasz üdvözítőnek?

Szerintem használható, ha van egy közös hitelszámla, amiről a közös költések mennek (számlák, javítások, rezsi), és mindenkinek van egy saját bankszámlája is, amire a fizetése érkezik. Időnként érdemes gyakorlatiasan egyeztetni a jövendő elképzeléseiről, gyűjtésről, nyaralásról. Nem kell félni a témától, vagy rögtön harcias, esetleg védekező álláspontra helyezkedni és ezzel megbontani az egyenrangúságot.

Mi, nők mennyit tudunk általában a lakásunk rezsijéről, az egyéb fizetendőkről?

Inkább úgy közelítem meg, hogy mi, emberek mennyit tudunk erről. Azt látom jellemzőnek, hogy a nagy vásárlásainkban addig jutunk, hogy megnézzük a kocsit vagy a házat, majd, ha megtetszik, és belefér a keretbe, megvesszük. Utána szembesülünk azzal, hogy mennyi lesz a közös költség, a rezsi, mi van, ha elromlik egy komolyabb összegbe kerülő alapvető berendezés (kombicirkó, kazán, sütő, mosógép, csőtörés), kell-e rá biztosítás, kell-e adózni utána, vagy elromlik a kocsi, pedig kocsival vállaltunk állást. Még sincs ezekre elkülönítve pénz, pedig vannak olyan országok, ahol ez iskolai tananyag is.

Kép

Gelei-Tóth Gabriella – Fotó: Déber Gábor

Hogy érted azt, amit szoktál emlegetni, hogy egy nő sok esetben gazdaságilag láthatatlan? Mennyire van ennek köze a bántalmazó házasságokban való maradáshoz, a végtelen tűréshez, a következményes szervi bajokhoz?

A nők több olyan munkát végeznek – mosnak, főznek, gyereket nevelnek, ápolnak –, amiért nem kapnak fizetést, ez amolyan családi és társadalmi elvárás. 

Ez a szál igen messzire nyúlik, mert a nők valójában eleve azért kapnak kevesebb fizetést, mert a munkáltatók tudják, hogy a nő fog elmenni a gyerekkel táppénzre, ő fogja gondozni az idős hozzátartozót, és ő fog hétfőn fáradtabban bejönni, mint ahogy pénteken elment. 

Aki teljesen feladja az állását, az gazdaságilag lekerül a térképről. Pénzügyesként gyakran tárgyalok olyan nőkkel, akiknek semmilyen anyagi hátterük nincs, s amikor idáig érünk, rendszerint hazaér „apa”, és megkérdezi, hogy ez itt ki a fene. Amikor kiderül, hogy tanácsadó vagyok, rögtön kiadja a parancsot, hogy „küldd el a némbert, ha be akarunk fektetni, majd az én pénzügyi tanácsadómnak szólok”. Fel sem vetődik, hogy a nőnek is szüksége van saját biztonságra, ma már ez nem azt jelenti, hogy magán viseli az arany ékszereit, bár egyes kultúrákban ez ad némi biztonságérzetet. A gazdaságilag alávetett nő nem tud kilépni a kapcsolatból, az üres bankszámlája a zálog a maradásra.

Hogyan, milyen gondolatokkal a fátyol alatt lépünk mi, nők házasságra? Hiszünk benne, hogy a mi anyagi érdekeinket is képviseli majd a szerelmünk, hogy óv és véd majd minket, vagy ha arra gondolok, hogy magamról is gondoskodnom kell, az egy gonosz, áruló gondolat?

Szerintem a nők 90 százaléka úgy megy végig a templomon, hogy elértem a biztos révet. Hogy a férjem biztos jó pénzügyi döntéseket hoz majd, az érdekeink pedig egybevágnak. A nők egyensúlya végtelenül törékeny.

Mikor és hogyan veszítjük el a kontrollt saját pénzügyeink fölött?

Az első olyan döntésnél, amit átengedünk. Amit nem tisztázunk, az zavaros homályban marad, és gyorsan ott találhatjuk magunkat, hogy minden feladatot megkapunk, és minden döntést átadtunk. Az első átadott döntésnél indulhat a lejtmenet, önként nyújtjuk át a kontrollt életünk fontos része felett.

Miért gondolja annyi nő, hogy ő nem annyira értékes, hogy magával is törődhessen? Született imposztorszindrómánk van?

Amikor egy 15 éve otthon lévő háztartásbeli barátnőmmel nem lehet másról beszélgetni, csak hogy ő mivel mos függönyt, akkor érzem azt, hogy nem elég az, hogy csak a gyerekekkel és a háztartással foglalkozzon a nő. Azt látom rajta, hogy belefáradt. 

Nem tudatosan, de haragszik a gyerekeire, mert nincs munkája, nincs felnőttprogramja, nincs saját közege, hanem mindennel a családot szolgálja. 

Én a saját jövedelem pártján vagyok, akárhány gyerekkel. Nekem három van, és amikor velük vagyok, azért teszem, mert jó velük lenni. 

Mi a jele annak, hogy már bajban vagyunk?

Ha bűntudatot, pláne szégyent érzünk, amikor pénzről kell beszélni, akkor már baj van. Vagy ha egyáltalán nem tudjuk, mennyi pénz megy ki és jön be, ha nem hozhatunk saját döntéseket, ha semmi nincs a nevünkön, az elég intő jel. Ha két autó van a háztartásban, de mindkettő apa nevén van, az is figyelmeztető lehet. Ha mindenben a másik dönt, mi pedig csak szó nélkül aláírunk. Ha ki kell könyörögni, hogy vehessünk egy új ruhát, mert „hülyeségekre nem költünk”, de a nagymotor, az szükséglet. Ha az a mottó, hogy a másik keres többet, tehát a pénz és a döntés gyakorlatilag az övé.

Mennyi pénznek kell lennie egy nő számláján ahhoz, hogy biztonságban legyen?

A minimum, az hat havi költés lenne. A tiéd, a gyerekedé, tehát ha a nőnek mennie kell, akkor albérlet, két havi kaució, egy havi rezsi, és ideális esetben egy-két évi fogyasztás. 

Mik lehetnek az első lépések az anyagi biztonságunk felé?

Saját számlát kell nyitni, arra kérni a nekünk járó juttatásokat, és elkezdeni félretenni. Ideális esetben a bevétel 10–30 százalékát biztonságos félretenni, de kezdetnek havi 5000 is jó. 

Világossá kell tenni a családban, hogy a biztonság nem lehet vita tárgya, az jár. 

Azt is fontosnak tartom, hogy a gyerekek ne éljenek magasabb életszínvonalon, mint az anya, és ne az anya adja oda az összekuporgatott pénzét olyan márkás ruhaneműkre, amire semmi szükség. A gyerekek állandó kérései a nagyobb kiadásokra való gyűjtést veszélyeztethetik.

A házasság intézménye és a pénzügyi szabadság összefér egyáltalán?

Teljesen összefér, csak az elején le kell fektetni az alapokat. Senkinek ne kelljen olyan felmosóronggyá válnia, amivel ráadásul neki kell felmosnia.

A filmekből ismert angol vidék

Londonból Bonnie Tyler, Tom Jones és Anthony Hopkins földje felé Anglia egyik legidillibb vidékén, a Cotswolds nevű régión át vezet az út. Festői dombok, rétek és patakok közt elterülő falvak, kastélyok varázsolják a környéket az ország szívévé, ahogyan az angolok büszkén emlegetik. A fű üdezöld, a rajta legelésző juhok fehérek, a házak téglái mézszínűek, az égbolt hol haragosan sötét, hol reményt adóan világos, a ráérősen csordogáló vizek egyik partjáról a másikra ódon kőhidak ívelnek át. A táj fölé dús lombozatú fák, patinás templomtornyok magasodnak. 

A gyapjúkereskedelemből meggazdagodott, negyven kilométer széles, száznegyvenöt kilométer hosszú terület a Kimagasló Természeti Szépségű Táj címet is viseli.

Apró falvai közül már Burfordon áthaladva kezdtem magam valamelyik tévéadó vidéki utazójának érezni, ahogy rabul ejtett a brit countryside mással össze nem téveszthető miliője. Biburyben jó ötlet volt kiszállni az autóból egy kiadós sétára – mivel kora reggel indultam, a turisták hadát megelőzve. Arlington Row nevű utcácskája, ahol egykor szerzetesek foglalatoskodtak szövéssel, az UNESCO Világörökség része, hat-hétszáz éves házikókkal, melyekben még ma is laknak vagy kiadják őket. Az anglikán St. Mary-templom és szépséges templomkertje lenyűgöző látnivaló – a település a Bridget Jones naplója című filmből, Agatha Christie-rajongóknak a Miss Marple-sorozatból is ismerős lehet.

Hozzászokhattunk, hogy minden tájegységnek megvan a maga „Velencéje” – Cotswolds is rendelkezik ilyennel: Bourton-on-the-Water az. A falu nevében megjelenő víz a Windrush folyó, amelynek partján műemléki védelem alatt álló, helyben bányászott sárga mészkőből épült házak sorakoznak. Ezek pedig a Halj meg máskor című James Bond-moziban tűnnek fel, és az Oasis együttes I’m Outta Time című dalának klipjét is köztük forgatták. A település büszke motormúzeumára és madárparkjára is.

Kép

Amikor kisüt a nap Cotswolds felett – Fotó: Szász Adrián

Áthajtottam ezután Chipping Campdenen, épp egy ilyen időutazásra vágytam! Elegáns vásárváros, legrégebbi háza a XIV. században épült Gravel Cottage, rajta a vízköpő és a napóra is eredeti. A vele szemben álló Gyapjúkereskedő Házból valaha egészen Firenzéig szállították a gyapjút. A település a 164 kilométer hosszú Cotswold Way túraútvonal végpontja is, de egy Cotswold Olimpick Games nevű saját kis „olimpiát” is rendeznek itt minden év tavasza végén/nyara elején a környékbelieknek.

Még fáklya is van, amit az olimpiai láng mintájára körbevisznek, majd különböző versenyszámokban – olyan eszementekben is, mint a sípcsontrúgás (!) –, illetve kocsmai vetélkedőkben, kötélhúzásban, lovassportokban mérik össze tudásukat a helyiek. 

A versenynek óriási múltja van, már 1636-ból is maradt fent illusztráció, amely a viadal pillanatait örökíti meg. A híres író-újságíró, Graham Greene pont kimaradt ezekből, mert ő a két háború között élt a városban, amikor szüneteltek a játékok.

Világszép tengerpartok mentén

Fájó szívvel hagytam magam mögött a Cotswolds régiót, ideje volt Wales esszenciája felé fordulnom! Az ország karakteres zászlaját a menetelő vörös sárkánnyal először Abergavennyben pillantottam meg, ahol megszállva másnap jó tempóban nyakamba vehettem a Brecon Beacons Nemzeti Parkot. Dél-Wales hegyvonulatát vízesések, tengerszemek tarkítják, 886 méteres legmagasabb pontjának neve: Pen y Fan. Ezt a csúcsot a hadsereg is használja: az Egyesült Királyság Különleges Erői új tagjainak kiválasztási eljárásában a jelölteknek e helyszínen is bizonyítaniuk kell alkalmasságukat.

Persze bárki bizonyíthatja a magáét, ha megmássza a kijelölt túraútvonalon a hegyet, ez a feladat mintegy két óra alatt teljesíthető. Autóval áthajtani is nagy élmény a vonulatokon, noha akadnak igencsak masszív emelkedők. Lefelé ereszkedve már alig vártam, hogy eljussak Tenby városába, ahol Pembrokeshire megye tengerpartja kezdődik. Itt van az Egyesült Királyság egyetlen tengeri nemzeti parkja, mindössze hetven kilométerre az Ír-szigettől. Tenby (walesi nevén: Dinbych-y-pysgod) középkori városfalaival, homokos tengerpartjával, régi városa színes házaival kedvelt úti cél a turisták körében. 

Még autentikusabb, ha olyan szállásadó nénit fogunk ki, amilyet nekem sikerült: egy regénybe illően szigorú, „élre vasalt” brit asszonyt, aki még a teáját is arisztokratikus mozdulattal emelte szájához.

Én meg az útitervet tartottam be szigorúan, így az arisztokratikus tea után már gördültem is tovább a Baywatch-helyszíneket megszégyenítő, végeláthatatlan partszakaszok mentén. Jó kis friss levegős szüneteket tartva egy-egy félreesőbb, amolyan csiszolatlan gyémánt öbölben. Előbb-utóbb ki kellett kötnöm, azaz le kellett parkolnom Aberystwyth (éljenek a tobzódó mássalhangzók!) város partjainál, ahol nem tervezetten, de nagy örömömre egy közvetlenül a tengerre néző szobát sikerült találnom.

Kép

Wales partszakaszai méltán nyernek turisztikai díjakat – Fotó: Szász Adrián

Este még a vacsorát is szobámba rendeltem, mint egy király, mert nem tudtam betelni a látvánnyal (az étellel igen). Úgy tizenötezres egyetemi városról beszélünk, amelynek sétányát a mólójával együtt egy 1938-as szélvihar szó szerint elsöpörte, de mára újjávarázsolták. Még egy évszázaddal korábban, az 1830-as években jelentős ipari központ volt, ahol húsz cipész, tizenegy asztalos, nyolc kőműves, öt szekrénykészítő, három hajóács, két állatnyúzó dolgozott – na, meg hat szalmakalapgyártó!

Szalmakalapra lehet is szükség egy-egy szebb nyári vagy akár őszi napon, bár izzadni senki sem fog: átlagban sosem haladja meg a hőmérséklet a húsz fokot. 

A hőség elől menekülők csettinthetnek, hát még, ha elárulom: Wales egy-egy strandját jelölni szokták különböző listákon Európa, mi több, a világ legszebbjei közé! 

A Kelta-tenger partja, a Pembrokeshire Coast viszi e tekintetben a prímet.

Az Emelkedő Sas nyomában

Aberystwythből már csak egy ugrás a Snowdonia-hegység és Nemzeti Park, igaz, jó nagyot kell ugrani, ha mindjárt a tetejére akarunk, mert az 1085 méter. A legmagasabb Walesben – és az egész brit sziget Skót-felföldtől délre eső részén. A csúcs neve rövid: Eryri. A helyiek néha összevesznek rajta, hogy az „eryr” (ami walesi nyelven sast jelent) szóból vagy a latin „oriri” (emelkedik) igéből ered. Én kiegyeznék az Emelkedő Sassal, bár az meg kicsit indiános. Mondjuk jó lehet sasként a táj fölé szállni: igen drámai formákat alkotott ide a természet, avagy jó formában volt, aki alkotta.

Betws-y-Coed vízesése, a Swallow Falls is vonzó – ez a falu egy völgyben fekszik, ahol már a VI. század végén kolostor állt, erre utal a település neve is: „kápolna az erdőben”. Betws-y-Coedben a viktoriánus korban egész kis művészkolónia létesült festőkből, nem csoda, hogy olyan ízlésesek a helyi házak. Főleg a nevével ellentétben cseppet sem ronda Ugly House (walesiül: Tŷ Hyll), amely mintha egy meséből nőtt volna ki. A legenda szerint helyi banditák építették búvóhelyüknek a XV. században, ma pedig már az a Snowdonia Társaság kezeli, amely a nemzeti park egészére is vigyáz.

Innen már csak egy keveset kellett északnyugatnak tartanom, és – ami késik, nem múlik! 

„Szűz Mária-templom a fehér mogyorófák tavacskájánál, a gyors örvény közelében, St. Tysilio templomának vörös barlangjánál”. 

Ezt jelenti a leghosszabb walesi településnév, amit a bevezetőben említettem, s most nem írnék le újra… A nevet egy „walesi bárd” adta a falu vasútállomásának tréfából, és így is maradt.

Vicces, hogy az útjelző táblákra csupán a rövidített Llanfairpwllgwyngyll név fért fel, az itt nyomtatott vasúti menetjegyen viszont a teljes településnév szerepel, cserébe a tikett hossza tizenöt centi. Még jobb humorra utal, hogy a körülbelül háromezer lakosú falunak két testvértelepülése is van: az egyik a hollandiai Ee, a másik a franciaországi Y, azaz kiválasztották mindkét ország legrövidebb nevű faluját (az Y-ban élő franciák „ipsziloniennek” nevezik magukat, de ez már egy másik történet).

Aki a kis területre sok természeti kincset halmozó Walesből London felé megaludna félúton – és nem foglal előre szállást –, az jól nézze meg, nincs-e épp lovas derby abban a városban, ahol a plusz éjszakát tervezi. Mert ahol én terveztem, ott volt… Ebből egyenesen következett, hogy nem akadt már szabad szoba a környéken, egy tűt sem lehetett leejteni. Végül egy jó fej kocsmáros megszánt egy ággyal a pub feletti kis lyukban. Így történt, hogy egész éjjel a köztudottan „csendesen” mulató britekkel együtt táncolt az ágyam, és benne én is. Megünnepeltették velem, hogy jól sikerült a túrám. Végül is még mindig jobb, mintha egy jó kis sípcsontrúgó versenybe keveredtem volna…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.