Tradíció, találékonyság, időtlenség: Zsolnay

A Zsolnay név nem pusztán egy gyárat, hanem egy korszakokon átívelő művészeti és ipari hagyományt jelöl. A pécsi manufaktúra története egyedülálló fejezete a magyar iparművészetnek: a rózsaszín mázas edényektől a világkiállításokon ünnepelt eozinos mesterművekig számos izgalmas mérföldkövet magában foglal. Az alapító Zsolnay Miklós 1853-ban, a kiegyezés előtti gazdasági fellendülés hajnalán hozta létre a gyárat, amelyet fia, Zsolnay Vilmos emelt világszínvonalra. Az eozinmáz (titkos recept, szinte varázslat) és a fagyálló pirogránit nemcsak technikai újítás volt, hanem esztétikai forradalom is. 

A Mátyás-templom, az Iparművészeti Múzeum, a Parlament pirogránit szobrai mind-mind a Zsolnay-örökség lenyomatai. A rózsaszín korszak, amelyet a gyűjtő Winkler Barnabás mentett meg az enyészettől, ma már külön tárlatot érdemel a Zsolnay Negyedben. Nemcsak emlék, hanem alapköve annak a kreatív bátorságnak, amely a gyárat jellemezte. A gyár életében fontos szerepet töltöttek be a nők is: Zsolnay Júlia és Teréz nemcsak inspiráló családtagok, hanem aktív tervezők és művészek voltak. 

Júlia hozta létre a máig használt emblémát, Teréz pedig a népi motívumokat integrálta az ipari sorozatgyártás világába.

És hogy mit jelent ma a Zsolnay? Presztízst. Egy darabka múltat, ami ma is érvényes. Az antik piac sztárjai a századfordulós darabok, amelyeket egyre több fiatal is szenvedéllyel gyűjt. Az árveréseken ma már 20-30 millió forintot is megér egy-egy tökéletes példány. A gyár újkori reneszánszát a gyűjtők, műértők és tervezők együtt írják, és úgy tűnik, ez a történet még messze nem ért véget.

A szenvedély, ami múzeumokat teremt: Zsolnay-kincsek magángyűjtőknél

A legismertebb Zsolnay-gyűjtők között több olyan személy neve is szerepel, akik nemcsak magánkollekciókat építettek fel, hanem jelentős mértékben hozzájárultak a Zsolnay-örökség megőrzéséhez és újrafelfedezéséhez. A Gyugyi-gyűjtemény a világ egyik legjelentősebb Zsolnay-kerámiakollekciója, amelyet Gyugyi László állított össze. Több évtizedes gyűjtőmunka eredményeként közel 600 darabos kollekció jött létre, amely a Zsolnay manufaktúra 1870 és 1914 közötti, azaz az aranykorának számító időszakából származó szecessziós remekeket öleli fel. 

A gyűjtemény különlegessége, hogy nemcsak a legismertebb, eozinmázakkal díszített műtárgyakat tartalmazza, hanem ritka kísérleti darabokat, egyedi vázákat, dísztálakat és figurális kerámiákat is. Gyugyi László 2010-ben a pécsi Zsolnay Kulturális Negyednek ajándékozta gyűjteménye jelentős részét, így ezek a különleges darabok ma már állandó kiállításon tekinthetők meg. 

Ennek köszönhetően közel 700 kerámiatárgyat lehet megcsodálni a Zsolnay Aranykora című tárlaton. 

A gyűjtemény méltó helyét az erre a célra átalakított, szecessziós Sikorski-villában találták meg. A legkorábbi Zsolnay-termékeket a Rózsaszín Kiállítás vonultatja fel, mintegy 1200 darabot, amelyeket mindennapos használatra szántak, és a rózsaszín különböző árnyalataiban díszelegnek. A Zsolnay Negyedhez közeli dombon eredeti pompájában tekinthető meg a Zsolnay Mauzóleum, a Zsolnay család nyughelye, ahol 42 oroszlán őrzi az eozin titkát. 

Említésre méltó továbbá a ResoArt Villában található kiállítás, amely Budapest legnagyobb Zsolnay-gyűjteményét foglalja magában. Szabó András műgyűjtő tárlata bemutatja a Zsolnay márkanév sikertörténetét az 1870-es évektől az 1920-as évek végéig alkotott díszkerámiákon keresztül. A tárlatvezetések során a vendégek megismerhetik a kiállítások ritkaságait, és azt is megtudhatják, melyek a gyűjtő kedvenc darabjai, és honnan származnak ezek.

Herend: a „fehér arany” időtálló ragyogása

A Herendi porcelánt gyakran emlegetik „fehér aranyként”. Nem véletlenül. A gyárban a mai napig kézzel készítik a porcelánt: minden egyes darab a korongozástól kezdve a kézi festésig hagyományos eljárásokkal, precízen készül. A manufaktúra különlegessége abban rejlik, hogy minden munkafázisban emberi kéz munkája tükröződik.

A Herendi Porcelánmanufaktúra története 1826‑ban kezdődött, amikor Stingl Vince megnyitotta az első agyagedényeket, majd kőedényeket és porcelánt készítő üzemet Herenden. Ám az igazi fellendülés Mór Fischer (Mór Fischer de Farkasházy) nevéhez fűződik, aki 1839-ben vette át a gyárat. 

1872-ben elnyerte az udvari szállítói címet, így a bécsi porcelángyár bezárása után Herendre hárult az Osztrák–Magyar Monarchia reprezentatív porcelánkészleteinek elkészítése. 

A 20. század elején, különösen a párizsi (1900) és szentpétervári (1901) világkiállításokon a Herendi porcelán ismét a figyelem középpontjába került, köszönhetően a művészi formák és minták megújításának. A második világháború után a gyárat államosították, majd a rendszerváltás után, 1992-ben újraszervezték. Ma a manufaktúra részben a dolgozók tulajdonában van, termékei több mint 60 országban megtalálhatók. 

Herend ma is élő hagyomány: a gyár látogatható, workshopokat tartanak, óriási porceláninstallációk díszítik Budapest és Veszprém több pontját. 2013-ban a Herendi porcelán hivatalosan is hungaricummá vált – a kézművesség, a kultúra és a tudás egyedülálló kombinációjaként. A kínálat ma is a klasszikus mintákra épít: ilyen például a Viktória királynő számára készült „Butterfly” dekor, a madármotívumos „Rothschild” minta, vagy az elegáns, fehér-arany „Apponyi” sorozat. A termékek között szerepelnek étkészletek, teás és kávés szettek, dísztárgyak és figurák, mind kézzel festve, gyakran arannyal díszítve.

A herendi múzeum 1964 óta működik. 

Az itt található gyűjtemény különösen értékes, hiszen tartalmazza Fischer Mór legkorábbi porcelánkísérleteit is. 

A látogatók a Minimanufaktúrában bepillantást nyerhetnek a porcelánkészítés mesterségébe: megfigyelhetik, ahogy a szakértő kezek precízen formálják és díszítik a porcelánt. A helyszínen emellett izgalmas, állandó és időszakos programokkal is készülnek, így a múzeum- és manufaktúralátogatást követően akár porcelánrózsa-készítő, porcelánfigura-összeillesztő, vagy porcelánfestő foglalkozáson is részt lehet venni. Az itt található étterem és kávéház ízletes ételeit is Herendi porcelánon szervírozzák a vendégeknek.

Hollóházi Porcelán: a hagyomány és a kézművesség kortalan eleganciája

A Hollóházi Porcelánmanufaktúra Magyarország legrégebbi ma is működő porcelángyára. Története egészen 1777-ig nyúlik vissza, amikor még üveghutaként működött. Az igazi fordulat 1831-ben következett be, amikor a környéken kaolint – a porcelánkészítés egyik alapanyagát – találtak, így a manufaktúra áttért a porcelángyártásra. Az 1800-as évek közepén Istványi Ferenc vette át a vezetést, aki több évtizeden át fejlesztette a gyár művészi és technikai színvonalát. 

A Hollóházi termékek ekkor már nemcsak a hazai otthonokat díszítették, hanem külföldre is eljutottak: Németországba, Szerbiába és Bulgáriába is exportáltak belőlük. 

A gyár védjegyévé vált az élénk, népies dekoráció, valamint a jól ismert fenyőágas logó a „Hollóháza 1831” felirattal. 

A századforduló után aranyozott étkészletek is készültek itt, bár a gyár története nem volt mindig zökkenőmentes. 1939-ben Szakmáry Károly vezetésével új művészi irányt vett, amely ötvözte a hagyományos népi ornamentikát a korszerű technológiákkal. 

Az államosítás után a gyár egy ideig porcelánszigetelők gyártására állt át, ám az 1960-as évektől újra előtérbe került a művészi vonal: megjelentek a figurák, dísztárgyak és dekoratív edények is. Fiatal alkotók, mint például Szász Endre, új szellemiséget hoztak a manufaktúra életébe, amely mára a klasszikus és modern stílusú kollekciók széles skáláját kínálja: Classic, New Line, Home és Exclusive sorozatokban. A termékek ma is kézműves alapokon, kézi festéssel készülnek, gyakran aranyozott részletekkel, hogy méltó díszei lehessenek otthonoknak és ünnepi alkalmaknak. 

Kép

Hollóházi porcelán – Fotó forrása: Visit Hungary

A manufaktúra központja továbbra is Hollóházán található. Az itt lévő Hollóházi Porcelán Múzeum épülete önmagában is érdekes látványosság, hiszen Mondok Tamás és Rákosi Ferenc Ybl-díjas építész tervezték. Belsejében található az a kétszintes kiállítóterem, amely egy kronologikusan felépített tárlaton keresztül mutatja be a Hollóházi Porcelánmanufaktúra történetét és művészeti hagyományait. A hagyományos kiállítás mellett egy interaktív program is várja a vendégeket: a „Látogatói alkotócentrum” lehetőséget nyújt arra, hogy a vendégek személyesen is kipróbálják a porcelánfestés művészetét – ehhez természetesen segítséget is biztosítanak. 

Emellett Budapesten is működtetnek Hollóházi márkaboltot és kiállítóteret, ahol az érdeklődők megismerkedhetnek a porcelánkészítés folyamataival és a legújabb darabokkal. 

Hollóháza nem csupán a porcelángyárról nevezetes, ugyanis itt található az Országos Kéktúra keleti végpontja is. 

Kedves gesztus a porcelángyár részéről, hogy a Kéktúrát itt kezdő vagy itt befejező turisták számára ajándék porcelán pohárkát kapnak „Hajrá” vagy „Gratulálunk” felirattal.

Az évszakok ciklikus váltakozását nemcsak az időjárás átalakulása kíséri, a külső körülmények együttes hatására környezetünk és életünk ritmusa is átalakul. Ez az átrendeződés közel sem zökkenőmentes mindenki számára. Az átállást, az alkalmazkodást tovább nehezíti a mindennapjainkba egyre erőteljesebben „beleszóló” globális felmelegedés, aminek hatására az átmeneti évszakok elmosódni látszanak. 

Az mindenesetre tény, hogy az évszakok hatással vannak az emberi viselkedésre, az időjárás pedig erősen befolyásolhatja a kedvünket, aktuális hangulatunkat. A megújulás évszakának tekintett tavasz beköszöntével például, amikor a napsütéses órák száma nő, az idő pedig melegszik, bizonyítottan jobb kedvűek, magabiztosabbak leszünk – persze attól is függően, hogy mennyi időt töltünk a szabadban.

Míg egyes személyiségtípusok az egyre melegedő hónapokban találnak magukra, mások a rövidülő nappalokat, a fogyatkozó fényeket és az egyre hidegebbre forduló évszakokat várják, „élik” igazán. 

Az extrovertáltak lubickolnak a nyárban 

A külvilágra nyitott, kifelé forduló személyiségtípus számára a nyár lehet az energia, az izgalmak és a végtelen lehetőségek évszaka. A hosszú, meleg napok tökéletes alkalmakat teremtenek a bulikhoz, fesztiválokhoz és spontán összejövetelekhez. Az extrovertáltak a társas kapcsolataik pezsgéséből és a szabadtéri kalandok izgalmából táplálkoznak, számukra a nyár a ragyogás ideje. 

Az évszak melegsége és vibrálása tökéletes harmóniában van a természetükből fakadóan kifelé forduló, lelkes személyiségükkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a legnyitottabb embertípus se tarthatna egy kis szünetet, amikor visszavonulót fúj a zsúfolt nyári programjai közepette. A kiégés elkerülése érdekében nem is árt, ha a túlságosan mozgalmas időszakban egy kis pihenést is beiktat – épp azért, hogy az egész szezonban energikus és vidám tudjon maradni.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Akiknek a téli bekuckózás a boldogság 

Az introvertáltak gyakran a hidegebb téli hónapokban találják meg a belső békéjüket. Az évszak természetéből fakadó visszavonulás, a hideg elől az otthonok meleg kényelmébe burkolódzás sokkal közelebb áll a csendesebb, befelé forduló személyiségek lelki világához. 

A tél tökéletes időszak nekik a feltöltődésre akár egy jó könyv vagy a szeretteik társaságában, azaz meghitt közegben. 

Az évszak természetes meghittsége, elcsendesedése felüdülést jelent a korábbi időszakok ingergazdagságához képest.

Félúton: az ambivertált személyiség jól alkalmazkodik

Vannak olyan emberek, akiket egyik végletbe sem lehet besorolni, ők az úgynevezett ambivertáltak. A kifejezés az introvertált és extrovertált jegyek keveredését jelenti, az ilyen típusú személy az említett skála középen helyezkedik el. Az ambivertáltak minden évszakhoz képesek alkalmazkodni: ugyanolyan jól érzik magukat például egy nyári kerti partin, mint egy csendes téli estén, a kályha mellett. Képesek arra, hogy megtalálják az évszakok közötti egyensúlyt: míg a melegebb hónapokban energiát merítenek a társasági eseményekből, a téli lelassulás közepette is komfortosan érzik magukat.  

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A szuperérzékenyek nehezen viselik 

Az úgynevezett szuperérzékeny (angolul Highly Sensitive Person – HSP) emberek gyakorta másoknál élesebben tapasztalják az évszakváltások hatásait. Különösen érzékenyen reagálhatnak a fény, a hőmérséklet és a társas energiák átalakulásaira az év különböző időszakaiban. 

Az átmenetek érzelmi és fizikai megterhelést is jelenthetnek számukra: a nyár hosszú, fényes napjai nyomasztónak tűnhetnek, míg a tél rövidebb, sötétebb napjai szomorúsághoz vagy szorongáshoz vezethetnek. Az érzékszervi túlterheltség elkerülésében egyes mindfulness technikák és az öngondoskodás gyakorlása lehet hathatós segítségükre.

Akiket különösen megvisel – a szezonális depresszió

A szezonális affektív zavar (angolul Seasonal Affective Disorder – SAD) elszenvedői az évnek ugyanabban az időszakában – jellemzően a hideg, sötét őszi, téli hónapokban – jelentős hangulatváltozást élnek át. Vannak, akik ilyenkor többet esznek, alszanak, miközben motivációjuk, hatékonyságuk visszaesik. Egyeseknek nehezére eshet a tanulás és az emlékezés is.

Ezt az állapotot egyes kutatók az állatok téli álmához hasonlították.

Más tanulmányok szerint a téli rossz hangulat – egy bizonyos pontig – általánosnak mondható, és az SAD-ben szenvedő emberek a skála szélső végét képviselik. 

Bár az SAD bárkit érinthet, az érintettek személyiségtípusa nagy szerepet játszik abban, ki hogyan képes megbirkózni vele. Az introvertáltak például, akik eleve nagyra értékelik a magányt, könnyebben kezelik a téli hónapokkal járó elszigeteltséget. Ettől még ugyanúgy küzdhetnek a szomorúság vagy a fáradtság érzésével. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Az extrovertáltak számára nagy kihívást jelenthetnek a megrövidült nappalok, a sötétség, az évszak természetes jellegéből adódó befelé fordulás. A napfényes órák számának drasztikus visszaesése korlátozhatja őket kedvenc szabadtéri tevékenységeik gyakorlásában, társadalmi életük megélésében. Emiatt fáradtabbnak, frusztráltabbnak érezhetik magukat ezekben a hónapokban. 

Törekedjünk az arany középútra

Az évszakok változásához – személyiségtípustól függetlenül – úgy tudunk a leginkább alkalmazkodni, ha egyensúlyi állapotra törekszünk. Az extrovertáltak számára célszerű néha szüneteket beiktatni a pezsgő, nyári társasági életbe, hogy elkerüljék a kiégést. 

Alkalmazkodó természeténél fogva az ambivertált személyiségtípus bármelyik évszakban jól érzi magát, a társaság és az egyedüllét között egyensúlyozva – mikor épp melyikre van igénye. 

A szuperérzékenyek állandóságot biztosító, szezonális rutinok kialakításával vészelhetik át könnyebben az évszakváltásokat. A szezonális affektív zavarra hajlamos egyéneknek a hideg, télies idő beköszöntével érdemes kipróbálni a fényterápiát, és a rendszeres testmozgást, illetve a szeretteikkel való rendszeres kapcsolattatást is beiktatni a mindennapjaikba. Mindezek segíthetnek a hangulati ingadozások kezelésében.

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

Régi korok emberei az álmokat isteni üzeneteknek tartották, így azokra nagy tisztelettel tekintettek. A Bibliában is több álom szerepel, a legismertebb talán a fáraó álma a hét kövér és hét sovány tehénről – amelynek jelentését József fedte fel: az állatok hét bő termésű és hét aszályos évet jelképeztek.

A középkor elfordult az álmoktól: sőt boszorkányoknak kiáltották ki az álomfejtőket. A felvilágosodás kora aztán végképp száműzte az értelemnek ellentmondó éjszakai képeket a babonák földjére, idézi fel Tar Ildikó Álmaink tükrében című könyvében az álomfejtés történetét.

Az, hogy a tudomány visszafogadta az álmokat vizsgálódásai körébe, Sigmund Freud bécsi ideggyógyász érdeme. 

Ő volt az, aki elsőként felismerte, hogy az álmok legbensőbb világunkból küldenek üzeneteket.

Freud 1900-ban megjelent Álomfejtés című művének fő gondolata szerint az álmokban elfojtott – elsősorban szexuális tartalmú – vágyaink jelennek meg. A kortársak nem tartották sokra Freud felfedezését; volt azonban egy fiatal svájci pszichiáter, aki a betegeivel végzett munkája során szintén arra a felfedezésre jutott, hogy a léleknek létezik egy tudattalan tartománya, amely többek között az álmokban válik láthatóvá. 

Ő volt Carl Gustav Jung. Freuddal egyetértve Jung is a tudattalan legkönnyebben hozzáférhető kifejeződését látta az álmokban. Azt azonban elvetette, hogy az álmokban csak az elfojtott tartalmak tükröződnek. „Jung az embert spirituális lénynek is tartotta, akinek álmaiban jelene, és az abból kicsírázó jövője is benne van” – fogalmaz Tar Ildikó. 

„Míg tudatossá nem teszed, a tudattalan fogja irányítani az életed, és te sorsnak hívod majd” (Jung)

A lelket úgy is elképzelhetjük, mint egy jéghegyet. A víz fölötti – látható – része szimbolizálja mindazt a tartalmat, ami tudatos. A jéghegy víz alatti, hatalmas része pedig megfelel mindannak, ami a tudatunk elől rejtve van. Ahogy Jung leírja, a tudattalan „a személyes lét élménytárházát foglalja magában, tehát mindazt, amit az egyén elfelejtett, elfojtott, küszöb alatt észlelt, gondolt és érzett”. Mit is jelent ez?

Kislányként imádtam Aput. Érzékeny volt és intelligens, sokat mesélt, még ugróiskolázni is hajlandó volt velem. Azonban úgy nyolcéves koromtól kezdve egyre jobban elhatalmasodott rajta az alkoholbetegség. Elveszítettem őt: bár fizikailag továbbra is jelen volt, érzelmileg nem – vagy csak alig - érhettem el. A túlélés érdekében bezártam ennek fájdalmát a lelkem mélyére – vagyis az lesüllyedt a tudattalanomba. 

A kislány számára azonban a férfiminta elsődleges forrása az apja. A bensőmben egy olyan férfi képe formálódott láthatatlanul, amelyben a szeretett személy elérhetetlen (a minden nő lelkében ott élő férfienergiát Jung animusnak hívja). 

Felnőve ez a tudattalan minta határozta meg párkapcsolataimat: hiába vágytam boldogságra, újra és újra olyan társat választottam, akivel átélhettem a gyerekkori elhagyatottságot – tudattalan mintámnak engedelmeskedve.

Ezért olyan fontos, hogy gyöngyhalászként alámerüljünk saját belsőnkbe, és megismerjük, ami a felszín alatt lakozik lelkünkben. Csak így vehetjük kezünkbe az irányítást életünk felett, hogy többé ne a tudattalanunk ráncigáljon minket, mint tehetetlen marionett bábukat. Ebben a folyamatban álmaink nagy segítségünkre lehetnek.  

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

„Amikor a belső arctalan lélekenergiák a tudattal találkoznak, képekké válnak” (Tar Ildikó)

Egész életünkben arra tanítottak minket, hogy az intellektusunkat használjuk gondolkodásra. „Létezik azonban egy másfajta gondolkodás is – írja Jung – ennek eszközei őskori képek, szimbólumok. Teljes értékű élet csak velük összhangban lehetséges.” 

Alvás közben lemerülünk tudattalanunkba: onnét képek formájában kerül felszínre mindaz, ami minket legbelül foglalkoztat. Ha meg akarjuk fejteni az álmokat, meg kell tanulnunk a nyelvet, amin beszélnek: a képek, szimbólumok nyelvét. Ez annyira nem is idegen: ismerjük például mesékből, versekből. 

E cikk írásának időszakában egy éjjel azt álmodtam, hogy hatalmas várandóshasam van. Valahol ég és föld között láttam magam; nem repültem, nem lebegtem, egyszerűen csak ott voltam, érzékelve, hogy fentről lefelé tartok. És tudtam, hogy szülök.

Előfordulhat, hogy az álombéli terhesség valóságos gyermekáldásra hívja fel a figyelmet. 

Az én esetemben azonban másról volt szó: a szimbólumok nyelvén a várandósság valami olyan dologról beszél, ami a lélekben érlelődik, készülődik láthatatlanul, ahogy az anyaméhben a gyermek. 

Lehet ez egy terv, alkotás, új képesség, ami a szülés során világra jön, és a külvilág számára is láthatóvá válik. „A lélekterhesség szimbolikája szembeszökő az esetben, amikor férfiak álmodják azt, hogy várandósak” – írja Tar Ildikó. 

Eltöprengve az álmomon arra jutottam, hogy ezzel az írással vagyok terhes, ezt szülöm meg éppen. A levegő szimbolikusan a gondolatok világa, ahonnét a föld, a „realitás talaja” felé haladtam álmomban. Vagyis mindazt a tudást, amit az álmokról összegyűjtöttem, formába öntöm, hogy ebben a cikkben napvilágra jöhessen – átélve közben a szülés minden kínját, erőfeszítését és örömét. 

Az álmok megfejtésének egyik kulcsa, hogy megismerjük a szimbólumok nyelvét. Tar Ildikó azt javasolja, olvassunk verseket, mítoszokat, meséket, nézegessünk festményeket – hiszen ezek mind jelképeken keresztül szólnak hozzánk. Akár egy idegen nyelv tanulása során, eleinte talán döcögősen megy, de ha kitartunk, belejövünk. 

Mit jelent a templom tornyán a kereszt? Mit a zászló egy épületen? Mit a kígyó a gyógyszertár bejárata felett? Mennyi szimbólummal találkozunk egy átlagos napon jártunkban-keltünkben! – jó gyakorlás lehet odafigyelni rájuk, és utánanézni a jelentésüknek.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Álomfejtés lépésről lépésre

Nagy a csábítás, hogy rögtön egy álomszótárt üssünk fel, álmunk értelme után kutatva. Az álmokat azonban mindig személyes történetünkből kiindulva fejthetjük meg; hiszen nappali tudatunk és álmaink lényünk egészének különböző részei – csak együtt adnak teljes képet. 

Egy álom értelmezése során érdemes azon eltöprengeni, mi történt velünk az álom körüli időszakban. Honnét ismerősek nappali életünkből az álomban megjelenő érzések? 

Ha feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, elindulhatunk az álom megfejtéséhez vezető nyomokon. Tar Ildikó azt javasolja, vezessünk álomnaplót. Egy füzet bal oldalára, dátummal ellátva írjuk le az álmunkat, minél részletesebben, jelen időben – lehetőleg rögtön ébredés után: később a nap eseményei kitörölhetnek fontos részleteket. A füzet jobb oldalát hagyjuk először üresen. Amikor van egy kis nyugalmas időnk, hogy foglalkozzunk az álommal, a jobb oldalra írhatjuk az álommal kapcsolatos asszociációinkat. Mi jut eszembe az álomban megjelenő képekről, érzésekről? 

Bátran engedjünk utat ebben a folyamatban mindannak, ami bensőnkből felbukkan, ne cenzúrázzuk magunkat. Bízzunk belső, bölcs hangunkban, még akkor is, ha eleinte – mint egy puzzle kirakása során – nem látjuk, hogyan áll majd össze a kép. Ha idáig eljutottunk, már fellapozhatunk további inspirációért egy gondosan kiválasztott álomszótárt. 

„Egy álom értelme két szinten bontakozhat ki – írja Tar Ildikó. – Utalhat a külvilágra, nappali életünkre, ezt érdemes megvizsgálni először. (…) Van egy másik szint is. Ennek a megközelítésnek az alaptétele az, hogy minden álomalak maga az álmodó, még a tárgyak, természeti elemek is.”

Jung egy helyütt leírja egy betege álmát: a finom úrihölgy „aki mindig végtelenül disztingváltan jelent meg”, álmában sorozatosan koszos halaskofákkal, részeg prostituáltakkal találkozott. Az első értelmezési szinten ez jelenthette volna azt, hogy a dáma ezekkel a személyekkel valóban találkozott nappal, és álmában ezt az élményt emésztette. 

Az álom azonban a második értelmezési szinten nyert megfejtést: a finom lelkű hölgy nappali tudatával túlságosan jó véleménnyel volt önmagáról – így alvás közben a tudatából száműzött energiák jelentek meg koszos, részeges nők képében. 

A hölgy bizonyosan nem volt se halaskofa, se prostituált – tudattalanja azonban azon munkálkodott, hogy felhívja a figyelmet a tudat egyoldalúságára. Ily módon ezeknek az álomalakoknak a képében mégiscsak saját – önmaga előtt letagadott – belső erői jelentek meg. 

Milyen kényelmes lenne legyinteni, mondván „ugyan, ez csak egy buta álom, semmi közöm hozzá!” Hiszen ki szeretné elismerni, hogy a lelke mélyén ilyen vad erők élnek? Ha azonban képesek vagyunk magunkhoz ölelni – tudományos szóval integrálni; tudatos világunkba befogadni – az álmainkban megmutatkozó, első ránézésre rémisztő részeinket, azok könnyen megszelídülnek. 

Továbbgondolva Jung példáját, ez a finom úrihölgy, ha beismerte, hogy az álombéli alakok a saját tükörképei, együttérzőbbé, elfogadóbbá válhatott – immár tudva, hogy senki sem tökéletes. És talán nem viselkedett többé olyan mereven – így jobban érezhette magát a bőrében. Az önmagunk előtt letagadott részeink felszín alatt tartása – elfojtása – rengeteg energiát emészt fel: integrálásukkal ez az erő felszabadulhat, életünket tápláló forrássá válhat.

Ennek a cikknek a terjedelme nem teszi lehetővé, hogy bemutassam az álmokkal foglalkozó sokféle megközelítést – vagy hogy egy csapásra megtanuljunk belőle álmot fejteni. Arra azonban – bízom benne – elég lehetett, hogy felkeltsem a kíváncsiságod, és elindulj az álmok ösvényén saját mélységeid, belső bölcsességed felé.

Felhasznált irodalom:

C. G. Jung (1996) Gondolatok az álomról és az önismeretről
C. G. Jung (1987) Emlékek, álmok, gondolatok
Tar Ildikó (2007) Álmaink tükrében Álomfejtő-önismereti kézikönyv és szótár
ELTE fogalomtár/tudattalan
ELTE fogalomtár/álom, álommunka

Klára több mint húsz éve alapította a Magis kórust, 2013-ban-ban pedig a kóruson belül szerveződött kisebb létszámú Fényi kamarakórust. Velük évenként adnak elő egy-egy musicalt. Az utóbbi években olyan műveket állított színpadra, mint az Ignác, a lelkek lovagja, az Óz, a nagy varázsló és a József és a színes szélesvásznú álomkabát. Idén az Egri csillagokra esett a választás. A darabbal december óta ismerkednek, de a közös alkotást csak februárban kezdték el, ami kész csoda: a két felvonásos, háromórás történelmi musical 54 jelenetből áll és száztíz gyerek szerepel benne.

Turnéjuk első állomása Tiszafüred, érkezésünkkor a művelődési központban már javában zajlik a bemutató előtti utolsó próba. Az udvaron kamaszok énekelnek és táncolnak, a háttérben török zene szól. A színpadon Jumurdzsák éppen elrabolja a társaival játszó Jancsikát.

„A ballagás óta most gyűltünk össze először – kezdi Klára, aki mögött igen sűrű napok állnak: próba, interjú, a turnék szervezése, és az érettségiző osztályáért is izgult. – Az egyik főszereplő délelőtt még az emelt szintű spanyolérettségijét írta, most viszont itt van.”

Munkatársakként tekint rájuk

Amikor megnéztem Klára bemutatkozó videóját, az a kérdés merült fel bennem, hogyan lehet összefogni ennyi diákot, akik ráadásul kamaszok. A próbán aztán a saját szemünkkel is láthattuk, mi a titok.

„A kórusban vannak kisebb csoportok, amiket műhelyeknek hívunk, és a műhelyvezetők felelnek értük. Ők olyan diákok, akik már régóta tagjai a kórusnak, így bátrabban rájuk bízhatom a feladatot” – meséli Klára. Az Egri csillagok musicalben kilenc műhely és kilenc karakter jelenik meg: a vitézek, a janicsárok, a szabadok, az amazonok, a bájolók, a kételkedők, a hűségesek, az elrendeltetettek és a gyerekek.

A műhelyek által képviselt embertípusok mindegyikének vannak pozitív tulajdonságai és korlátai, nehéz­ségei. A vitézek például hűségesek, de hajlamosak többet vállalni, mint amennyit elbírnak, a janicsárok pedig nem mutatnak sok érzelmet, de nagyon szabálykövetők. „Először elmondok a típusokról sok-sok jellemzőt, ők pedig kiválaszthatják azt, amelyikkel a pillanatnyi élethelyzetükben leginkább tudnak azonosulni. Általában abba a műhelybe is kerülnek. Tehát valójában kicsit önmagukat adják, ami a mű folyamatában önmaguk megértését és jobb megismerését segíti” – magyarázza a pedagógus. 

Ha összeálltak a műhelyek, közösségépítő játékokkal hozza egymáshoz közelebb azok tagjait. A kórus keddenként szokott próbálni, tanítás után, illetve havonta tartanak kórushétvégéket is, amikor intenzíven együtt vannak, alkotnak. Ilyenkor közösen étkeznek, és az iskola tornacsarnokában alszanak. 

Kép

Fotó: Kissimon István

Klára szerint a darabjaik legnagyobb értékét az adja, hogy mindent a fiatalok terveznek meg. „Én csak beállítom őket a színpadon – mondja. A szereplők közt vannak például olyanok, akik profi szinten táncolnak, a koreográfiák kialakításában ők a dominánsabbak. 

– Nem hiszek az alá-fölérendeltségi viszonyban, a gyerekekkel sokkal inkább munkatársak vagyunk. 

A közös munka egy közös alkotás. Néha morgolódom velük, de ők is ugyanúgy kifejezhetik a nemtetszésüket.”

Míg a tanárnő az egyik jelenetet ellenőrzi, addig kisétálunk az udvarra, hogy néhány diákjával is beszélgessünk. Egy vidám lánycsapat önként jelentkezik a feladatra – ők a bájolók, azaz a török szultán háremhölgyei. „Nagyon gondoskodó, mint egy nagymama az unokáival, ugyanakkor ha szükséges, szigorú is tud lenni” – jellemzi tanárát a tizenkettedikes Szalay Borka Sára. Hasonlóan fogalmaz a szintén végzős Posta Vince is. „Klári néni nagyon céltudatos, viszont olyan nekünk, mint egy tyúkanyó, aki külön-külön is foglalkozik velünk. Nemcsak a diákot látja bennünk, hanem a valódi énünkre is odafigyel.” 

Kép

Fotó: Kissimon István

A félénkebbek is kinyílnak

Klára nagyon büszke a diákokra, akik maguktól jelentkeznek a kórusba. Akadnak köztük gátlásosabbak is, és olyanok, akik gyakorlatlanok a kóruséneklésben, de őket sem küldi el, teret és időt hagy arra, hogy komfortosabban érezzék magukat. „Van, aki először inkább egy hátsó sorba áll be, másnak egy-egy mosoly jelent bátorítást. Előadásról elő­adásra látom, ahogyan egyre jobban kinyílnak” – meséli. 

Éppen ez történt a Dobó Istvánt megformáló Vincével is. „Általános iskolásként sokáig jártam kórusba és zeneiskolába is, így az itteni kórusba is jelentkeztem. A másokkal való éneklés mindig felszabadítóan hatott rám, az egyedüli kiállás viszont nehezen ment. Aztán ez szép lassan megváltozott. Klári néni mindig biztatott minket, hogy merjünk kiállni a színpad közepére, és húzzuk magunkkal a többieket is, akkor már biztos, hogy sikerülni fog – meséli. Először kilencedikesként szerepelt, egy évvel később már főszerepet játszott az Óz, a nagy varázslóban. – Eleinte nem mertem nyitni a kórustársaim felé sem, ma viszont már velük és másokkal is jól el tudok beszélgetni.”

A végzősök közül mindenki kap legalább egy rövid szólóéneket.

 Néhány végzős fiú mellett újoncok, köztük két nyolcadikos felel a hangtechnikáért, és öregdiákok is visszajárnak a próbákra segíteni. „A szereplők igénylik, hogy a színpad mellől lelkesítsem őket, így nagy segítség, hogy ezt magukra vállalták” – mondja a pedagógus. A zenei vezető, Orosz Tokár Edina munkájáért is hálás, aki a dalok megtanulásában és az éneklésben segíti a diákokat.

Kép

Fotó: Kissimon István

Közös ima, közös jövő

A kórusban a gimnázium mind a négy évfolyama képviselteti magát. „A műhelyekben jobban megismerhetjük egymást, amire az iskolában nincs mindig lehetőség – mondja a végzős Boncsér Jázmin. Ahogy fogalmaz, a kórustagok szinte összenőnek. – A végzősök a ballagás után is találkoznak, és vannak, akik utána együtt vesznek ki albérletet.”

A tavalyi darabot hússzor adták elő. A saját gimnáziumuk mellett más közép- és általános iskolákban is felléptek, városi bemutatókat tartottak. A turné helyszíneinek kiválasztásánál Klára figyelembe veszi azt is, melyik diák hová valósi. „Több helyre is megyünk országszerte, mert sok a kollégista, akik szerteszét laknak. Ezért van előadás itt Tiszafüreden és Pesten is – tudom meg Jázmintól. – Amikor az Ignácot játszottuk, az Erkel Színházban is felléptünk. Én akkor még csak kilencedikes voltam, és hatalmas élmény volt egy olyan színpadon állni, ahol nagy művészek szoktak játszani – teszi hozzá a kamasz lány, aki a kórushétvégéket is nagyon élvezi. – Este Klári néni úgy enged el minket aludni, hogy kis­keresztet rajzol a homlokunkra.” 

Klára is sok kedves emléket őriz, például arról, amikor a tavalyi turné utolsó előadása előtti este összegyűlt a csapat: „Az utolsó előadás után kiálltak a végzősök, és arra kezdték buzdítani a társaikat, hogy tartsanak ki ők is az utolsó pillanatig. A megható beszéden aztán a kilencedikesek is sírni kezdtek, mire a végzősök értetlenkedve kérdezték: »Ti miért sírtok? Nektek még van három évetek!«” 

A tanárnőt arról is kérdezem, az elmúlt több mint negyven év során érzékelt-e változást a fiatalokon. „Más világban élünk, én viszont ugyanúgy szólítom meg őket, mint a régebbi generációkat, és ez most is működik.” Saját magán viszont érez változást, a diákok is hatottak rá, nem csak fordítva. „Bár eddig is igyekeztem, de most még jobban odafigyelek az érzékenyebb gyerekekre, emellett – mivel nagy létszámú csapatot mozgatok – precízebbé is kellett válnom, rá vagyok kényszerülve, hogy jobban előre tervezzek.”

Klára nemsokára elköszön, mert pár perc múlva kezdődik a musical, amit ő konferál fel. A színpadon ezután bemutatkoznak a műhelyek, majd látványos jelenetekkel, fülbemászó dalokkal folytatódik az előadás. Az első felvonás után indulnunk kell, de még a hazaúton is a fülemben cseng Dobó István éneke, és látom magam előtt a lelkes kamasz arcokat:

„Száll az idő, mint a könnyű
nyári fellegek,
de a múltat megtagadni
gyáván nem lehet!

Maradj magyarnak,
szépnek, szabadnak!”

A cikk a MOL–Új Európa Alapítvány szakmai támogatásával készült.

Mennyire csinálsz most mást ahhoz képest, amit gyerekként elképzeltél magadról?

Jelenleg a Székelyhon, Székely Sport, Liget, Krónika, Nőileg portáloknak készítek fotós, videós anyagokat kulturális, közéleti és sporteseményekről, na meg a csodás erdélyi természetről. Ahhoz képest, hogy gyerekként, miután megtanultam biciklizni, postás akartam lenni…

Végül is a képeiddel ugyanúgy üzeneteket közvetítesz, mintha postásnak álltál volna.

Általános iskola végére azért körvonalazódott, hogy a médiában dolgoznék, nem véletlenül végeztem erre specializálódott gimnáziumot. Amikor meglett az első telefonom, ami már jó minőségű képeket csinált, imádtam kimenni virágokat, állatokat, tájakat fotózni. A suliban minden évben volt kiállítás a diákok fotóiból, azon rendre szerepeltek a képeim.

Jól tudom, hogy a jövőd legfontosabb kérdése egy strandon dőlt el?

Érettségi után nem volt elég pontszámom a szegedi média szakhoz, úgy tűnt, egy évet ki kell hagynom. Két barátnőmmel strandoltam együtt augusztus végén, akik Erdélybe készültek továbbtanulni. Ettünk egy lángost, közben felvetették, nem lenne-e kedvem velük tartani. Gyorsan tájékozódtam a szakokról, majd rávágtam: miért ne?! 

Otthon kétféle reakciót kaptam az ötletre: miért nem szóltam hamarabb, illetve próbáljam meg, nincs veszítenivaló! 

Hirtelen kellett sok papírt beszereznem, románra fordíttatnom, bizniszeltem a fordítóval, hogy eleget fizetek, csak csinálja meg három nap alatt. Versenyt futottam az idővel, s felvettek. A szüleim már egy héttel tanévkezdés előtt kiraktak Csíkszeredában az egyetemen, én meg csak lestem.

Milyenek voltak az első benyomások?

A kollégiumban eleinte „barchobáztam”, hogy mit szeretnének közölni a többiek, annyi volt a különböző székely vagy románból átvett kifejezés. Néztek rám, hogyhogy nem értem, hogy a murok a répa, a pix a golyóstoll, a vineta meg a padlizsán, bár ezen még ők is vitáztak, mert egyeseknek vinete. Amikor kérték, hogy húzzam le a kalorifert, nem sejtettem, hogy a fűtőtestre gondolnak. Kérdezte a szobatársam, hozzon-e a kollégiumba lapítót, amiről később kiderült, hogy vágódeszka. Először húsklopfolóra vagy kalapácsra gondoltam, s nem fért a fejembe, miért akar a kollégiumba kalapácsot hozni.

Mi volt az általános reakció, amikor valaki megtudta, hogy Szegedről érkeztél?

Az első kérdés mindig az volt, hogy „cserediák vagy?” Amikor mondtam, hogy nem, akkor meg az, hogy miért jöttem. Mert általában erdélyiek járnak magyarországi egyetemre, nem fordítva. Aztán érdeklődtek, jól érzem-e itt magam. A barátnőmmel, akivel egy osztályból érkeztünk, megfogadtuk, nem áruljuk el rögtön Szegedet, ám az első órán a tanár mindenkit megkért, mutatkozzon be, úgyhogy hamar lelőtte a poént. De a tanárok részéről sem ért soha különös bánásmód, csak az számított nekik, ki mennyire akar tanulni, nyitott-e a fejlődésre.

Szerinted miben különböznek az erdélyi emberek az anyaországiaktól?

Visszafogottabbak, szerényebbek. Van véleményük, de kezdetben hallgatagok, csak miután jobban megismernek, nyílnak meg és mondják el azt. Több területen is másképp állnak az élethez. Az ételeknél ragaszkodnak a természetes alapanyagokhoz, amiket nem boltban vesznek, hanem a piacon, vagy megtermelik őket. 

Például amikor eljön a szezonja, én még nem láttam családot, aki ne készítene zakuszkát, de ugyanígy vannak a padlizsánkrémmel is. 

Gyógyító praktikákat is ismernek, elterjedt például a fenyőrügyszirup, ami csillapítja többek közt a köhögést. Csíkszereda környékén a sport is elterjedtebb, mint otthon: rengetegen fociznak, síelnek, korcsolyáznak, túráznak.

Kép

Fanni munka közben – Fotó: Halmágyi Zsolt

Kommunikáció és közkapcsolatok szakon végeztél alap- és mesterképzést. Hat éve élsz Csíkszeredában, másfél éve dolgozol fotósként. Ütköztél ezalatt olyan nehézségbe, amire nem számítottál?

A román nyelvtudás hiányába. Mert bár Csíkszereda lakossága nagy százalékban még mindig magyar, vannak hivatalok, boltok, ahol vegyesen dolgoznak magyar és román anyanyelvűek. Amikor úgy léptem be valahová, hogy épp román nyelvű ember volt az ügyfélszolgálaton vagy a kasszánál, nem mindig sikerült zöldágra vergődnöm. Egy fesztiválon is önkénteskedtem, ahol egy gyerekprogramon különböző asztaloknál készítettek a gyerekek játékokat. Egy anyuka kérdezett tőlem valamit románul, amit nem értettem, de bájosan mosolyogva bólogattam. Később kiderült, ezzel beleegyeztem, hogy mindhárom gyerekének segítek elkészíteni a játékot…

Amikor nyaranta vagy karácsonykor hazamész Szegedre, a család tapasztal rajtad bármilyen változást?

Azt, hogy erdélyiesen beszélek – úgyhogy néha visszakérdeznek. Amikor a bátyám megkért, hogy keressek meg neki egy képet, s én jeleztem, hogy nem „kapom”, időbe telt tisztáznunk, ez Erdélyben annyit tesz: nem találom.

Hiányzik otthonról bármi? Ahogy mondjuk az Angliában élő magyaroknak a túrórudi.

Erdélyben legfeljebb kisebb a választék. Túrórudiból sincs annyiféle, mint otthon, vagy csak szezonálisan lehet kapni, aztán az emberek vadásszák azt, amelyik ízlett. Viszont egy otthoni kiló kenyér árából itt tömör pityókás (krumplis) házikenyeret kapok. Egyébként is nagyra becsülik a kistermelőktől érkező házi termékeket, és azokon tényleg látszik, hogy nem egy gyártósoron készültek.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz munkát találnod?

Már a mesterképzés alatt keresgéltem, és el is kezdtem dolgozni, miután a Székelyhonhoz beadott önéletrajzom kapcsán behívtak interjúra. Újságírás és fotóriporterkedés közül választhattam, s mivel vonzott a képi világ, utóbbi mellett voksoltam. Volt saját fényképezőm, amit jól ismertem, a kollégám pedig bevezetett a sajtófotózás és a szerkesztőprogramok világába. Főleg terepen dolgozom, reggelente kapom meg, melyik kolléga cikkéhez hova kell mennem aznap fotózni. Csíkszeredában vannak a közéleti és a kulturális események, a környező településekre pedig főleg a sport miatt járunk. 

A körzeti focibajnokságban mindig elkapom a szurkolók ízes beszólásait, például, amikor azt kívánják a bírónak, hogy „hulljon el az egész hajad!” A tájszólások alapján már azt is tudom, ki melyik régióból érkezett.

Gyerekként mit gondoltál Erdélyről, és ahhoz viszonyítva milyenek a felnőttkori élmények?

Történelemórán Erdélyt főleg Trianon kapcsán emlegettük, így a gyerekek fejében az állt össze, hogy lakik itt sok magyar, akiket elcsatoltak Magyarországtól, és az együttélésük a román nemzetiségűekkel szomorúnak hangzott. Később több fotót, videót is láttam különböző erdélyi eseményekről, az Ezer Székely Leány Napjáról vagy a Csíksomlyói búcsúról, ahol az emberek többsége székely népviseletben volt. Ez is összeforrt a fejemben velük, aztán amikor kijöttem, megláttam, hogy itt mindenki ugyanúgy él, mint Magyarországon! Ugyanúgy nevetnek és örülnek, nem székely népviseletben ülnek és búsulnak egész nap.

Kép

Fanni szerelme, az erdélyi táj (a képen Úz-völgye) – Fotó: Borbély Fanni

Sőt, adott esetben jobban is tudnak örülni, nem?

Talán pont azért, mert nap mint nap szembesülnek a kisebbségi létből adódó nehézségekkel, s próbálnak elvonatkoztatni attól, amire nincs ráhatásuk. Felengedni a negatív érzésekből, felszabadultan örülni annak, amit a pillanat a család és a barátok körében ad nekik. Az is lényeges, hogy sosem volt konfliktusom román nemzetiségű emberrel sem – együtt élünk egy kisebb városban, nincs miért bántsuk egymást. Legfeljebb a sportban tapasztalom egy-egy döntő mérkőzésen, hogy a szurkoló szeretné megmutatni, hogy „ez az ő országa”. Ott azért előjönnek indulatok a szurkolás hevében, de a hétköznapokban nem jellemző az ilyesmi.

Szegénységet mennyire tapasztalsz, illetve fotósként hogyan fogad téged a hétköznapi ember?

A szegénység térségfüggő is, de a városokban nem szembetűnő. Vannak persze falvak, községek, ahol nincs mindenhol internet, vagy nem mindenki csatlakozik a vízhálózatra. De nincs olyan látványos szegénység, ahogy Magyarországon sokan tévesen elképzelik. Az emberek ezzel együtt inkább szégyellősek, mintsem szeretnének szerepelni. Ha előre megbeszélt interjúról van szó, természetesen odaállnak, segítőkészek, minden rendben működik. Ám ha az utca emberével készítenék videót, mindig azzal fogadnak, hogy „elmondom én a véleményem, csak ne videózzon, ne készítsen fotót, ha lehet!”

Összességében meg tudod fogalmazni, mi az, amit Erdély adott és ad neked?

Izgalmas gasztronómiát és a tájak szépségét biztosan, hiszen szegedi lányként az Alföldön nem sok hegyet láttam a környezetemben. Itt, ha csak kisétálok a város szélére, már körbevesznek. A Békás-szoros, a Gyilkos-tó vagy a Szent Anna-tó környékéről nem is beszélve. A másik az emberek vendégszeretete. Itt minden beszélgetés úgy ér véget, hogy tartjuk a kapcsolatot, mikor iszunk meg egy újabb kávét. Otthonról olyan emlékeim vannak, hogy a hétköznapi szívességekért sok esetben fizetséget vártak mások, vagy felhozták később, hogy bezzeg én akkor segítettem neked. 

Itt ez kölcsönösen, magától alakul, a segítségnek nincs pénzvonzata. Az emberek érzik, hogy ő is ott volt nekem, most én is ott leszek neki.

Akkor másnak is javaslod, hogy bátran vágjon bele egy hasonló kalandba, mert ha úgy áll hozzá, számára is lehet Erdély a lehetőségek földje?

Nem tudom, más fiatalnak mennyire vannak konkrét céljai, amiket mindenképp úgy szeretne megvalósítani, ahogy kitűzte őket, és hogy ilyen esetben hogyan alakulhat az élete. Nekem minden spontán történt, nem volt erőltetett elképzelésem, sem hatalmas elvárásaim, és ez a vagányság jófele vitt. Talán az is a titka volt, hogy amit hozott az élet, azt fogadtam. Persze ahogy hat évvel ezelőtt egy hirtelen ötlet folytán indultam neki, nem tudhatom, hány olyan strandolásom és lángosozásom lesz még a jövőben, amikor kipattan valami a fejemből, és megvalósítom. Úgyhogy az is rejtély, hová vezet még az utam, de az biztos, hogy nagyon jól érzem magam, szeretek ebben a közösségben élni, egyelőre a lehető legjobb helyen vagyok.

Mikor fordult a figyelmed a művészettörténet felé? 

Gyerekkoromban nagyon érdekeltek a régiségek. Nyíregyháza mellől, Orosról származom, ahol sokat beszélgettem idős emberekkel, közülük többen felengedtek a padlásukra, ahol számos érdekes tárgyat találtam a rossz szenes vasalótól a törő nélküli mozsáron át régi fényképekig. A szobámba száznál is több régi tárgyat gyűjtöttem. Később felfigyeltem édesapám művészeti albumaira, amelyekbe gyerekfejjel belerajzoltam. Apa elvitt kiállításokra is, megfogott a művészet, el is döntöttem, hogy festő vagy restaurátor leszek.

Ennek megfelelőn tanultál tovább?

Nem, katolikus gimnáziumba jártam, de lázadtam a keretek ellen, mert művész szerettem volna lenni. Kerestem egy festőt, így lett a kvázi magántanárom Madarassy György. Rajzoltam, festettem, de az igazság az, hogy nem voltam túl szorgalmas. Ezért Gyuri bácsi azt javasolta, legyek inkább művészettörténész vagy műkereskedő. 

Az iskolában elkezdtem előbb csereberélni, majd „kereskedni” a régiségekkel. 

Az érettségi előtti pánikhelyzetben számos gondolat felvetődött, milyen irányba tanuljak tovább, szóba került a jog, de még a papi pálya is, ám utóbbit elvetettem, amikor szerelmes lettem. Mivel mindig vonzódtam a művészetekhez, a művészettörténész szakot választottam. 

Hogyan élted meg a léptékváltást, ami Nyíregyháza és Budapest eltérő méretéből, műemlékeinek, közgyűjteményeinek különböző nagyságrendjéből fakadt?

Nyíregyháza kertvárosi részén nőttem fel, ahol nemhogy műemlékek nem voltak, de Kádár-kockákon kívül egyéb sem. Gyermekként számomra Nyíregyháza jelentette New Yorkot: ámulatba ejtettek a magas házak. Később is ott szerettem volna élni, ahol magas épületek állnak, ahol mindig történik valami. Amikor tízévesen eljuthattam az Operaházba, az maga volt a csoda. Később, felsősként is jártunk néhányszor Budapesten, mély benyomást tettek rám az Andrássy út palotái, a Szépművészeti Múzeum és a Váci utca. Álmom volt Budapest, annyira, hogy a Kultúrház című, késő este sugárzott műsor epizódjait felvettem VHS-kazettára. Biztos voltam benne, ha elköltözöm Nyíregyházáról, Budapest belvárosában fogok lakni. Amikor megtehettem, ki is vettem a környéken egy albérletet.

Mi izgatott leginkább a művészettörténetben?

Kisgyerekkoromtól hiperaktív voltam, ezért eleinte nehezen találtam a helyem a könyvtárban. Úgy éreztem, ott a vég! Szerettem volna belevetni magam az élet sűrűjébe, műtárgyakkal találkozni, ezért már az egyetem kezdetén felkerestem Szántó Péter régiségboltját az Üllői úton, és az üzletbe lépve azt mondtam: „jó napot kívánok, szakértő szeretnék lenni, de senkit nem ismerek Budapesten”. Beszélgetni kezdtünk, kaptam néhány telefonszámot, eljutottam ismert műtárgyszakértőkhöz. Besegítettem bútort pakolni, árut szállítani, közben elkezdtem kijárni az Ecseri úti piacra. A könyvtárban olyan könyveket kerestem, amelyek magyar műtárgyakról szóltak.

A tanulás és a gyakorlat összeért: találtam a piacon egy Vágó József tervezte széket, amit fillérekért vettem meg, és jó áron értékesítettem. 

Így kezdtem erre a területre fókuszálni. 

Motivált a siker a tanulásban?

Egyértelműen. A műtárgyak értékesítéséből származó bevétel segítségével tudtam bérelni egy pici lakást, elhagyhattam a kollégiumot. 

Diplomás tudósként, mi vonzott a műtárgykereskedelem felé? 

Az egyik meghatározó mű az életemben, a Mravik László szerkesztésében készült The „sacco di Budapest” and Depredation of Hungary 1938–1949, amely a főváros kifosztásáról szól. A könyv ráirányította a figyelmemet arra, Budapesten milyen sok olyan műtárgy lehet, ami eltűnt. Ráálltam az elveszettnek gondolt magyar műtárgyak kutatására. A munka során rádöbbentem, hogy a könyvben felsorolt alkotások csak a felszínt jelentik. Az egyetemi tanulmányaim, a levéltárakban, könyvtárakban található dokumentumok segítségével láttam munkához.

Mi volt az első tárgy, amit már a fenti metódus segítségével találtál meg?

Gorka Géza Kossuth-díjas keramikus kútja, amit egy mára megszűnt Pál utcai régiségboltban találtam – sok-sok darabban, egy dobozban.

Mi a legérdekesebb a tárgyak históriájában?

Amikor kézbe veszek egy tárgyat, „megfogom” a történelmet. 

Kissé szentimentálisan behunyhatjuk a szemünket, és végiggondolhatjuk, mennyi minden történhetett egy adott műtárggyal több száz vagy ezer év alatt. Furcsa, varázslatos mesevilágba csöppenhetünk. 

Milyen missziós cél szolgálatába állítható az országos ismertséged? 

Az elmúlt legalább hetven évben a társadalom nem kezelte helyén a tárgyi örökségünk fontosságát, a felmenőink hagyatékának tiszteletét. Nyugaton ez másképp zajlott le, igaz, ott nem rombolt a kommunizmus, ami előbb szándékosan elpusztította az általa dekadensnek ítélt értékeket, később mindent átfestett házmesterbarnára. Eközben bizonyos körök, amit lehetett, illegálisan Nyugatra csempésztek. 

Ahhoz, hogy ma észrevegyük a bennünket körülvevő értékeket, hogy megálljunk egy percre, és felpillantsunk az épületekre, szükség van mankókra. A média ereje abban (is) rejlik, hogy sok emberhez eljuthat egy-egy üzenet széles spektrumon, ezért a társadalmi felelősségvállalás egy formája is, hogy mit közvetítünk. Az embereket érdekli a téma, olyan nézettségi adatokat produkál a Kincsvadászok, amire nem is gondoltunk volna, mert az emberek ki vannak éhezve arra, hogy tanulhassanak. Szórakoztatva tanítunk, és rávilágítunk, hogy amit nagyszüleinktől örököltünk, nem a szemétbe való. 

Kidobjuk a műtárgyakat?

A kommunizmus évei alatt a polgári otthonokat felszabdalták, megmaradtak tárgyak, ám a polgári folytonosság megszűnt. Gyökereit elfeledve, a társadalom többsége a megörökölt tárgyakat eladta, elhasználta, kidobta. Nagyon komoly műtárgyak is eltűntek így. Piacokon olyan értékű kincseket lehet találni még ma is, amelyek hiánypótlók.

Említenél példát?

Gondoljunk bele: egy biedermeier pohár az 1840-es évek végéről, amire magyar nemzeti színű szalagot festettek, csak nekünk, magyaroknak fontos. 

A 19. század második felének elején egy ilyen pohár azt jelentette egy magyar otthonban: magyarok vagyunk, összetartunk. Ma egy ilyen műtárgy egy külföldi piacon 30–50 euróba kerül, mert nekik csak egy pohár.

A tárgymentés során megható történeteket is átélsz?

De még mennyire! Egy művészttörténész kolléga a könnyeit hullatta, amikor egy második világháború során elhurcolt festmény visszakerült az egyik magyar kastélymúzeumba, ugyanarra a helyre, ahol korábban függött. Egy másik alkalommal egy hagyatéki ügyben az örökösöknek fogalmuk sem volt arról, mekkora érték került a birtokukba. Amikor az egyik festményről kiderült, hogy hatmillió forintnál is többet ér, a házaspár hölgy tagja ezt hallva az ágyra rogyott. A napokban találkoztam a férjével, elmondta, hogy a pénzből fel tudták újítani a házukat, gyermekeiket egyetemre írathatták. Az egész életük megváltozott az örökségnek köszönhetően. 

Melyik volt a legrégebbi tárgy, amit valaha kézbe fogtál?

Ókori pénzek, tárgyak viszonylag gyakran megfordulnak a kezeim között. Épp egy ilyen korú műtárgyat, egy 3–4. századi, bronz sebészeti kanalat vittem vissza a MNM KK Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba a Keressük a helyét című, online projektem keretében. Ennek a műsornak az a célja, hogy visszahelyezzük a tárgyakat egykori helyükre, vagy oda, ahol a helyük lenne. Sok tárgy ugyanis akkortól válik értékessé, hogy visszakerül a helyére. 

Kép

Fotó: TV2

Számos tárgyat szolgáltattál vissza a projekt keretében. Melyik történet érintett meg a leginkább?

Sok történettel találkozom, de különösen meghatott, amikor Kossuth Lajos levélbontóját visszavittük a monoki Kossuth Lajos Emlékházba, vagy az Astoria szállóba került újra egy tálca, aminek még a helye is megvolt egy vitrinben. 

A szentendrei Szamoshoz elvittünk egy hiányzó kuglófformát, a New York Kávézóba pedig egy porcelán bögrét, ami azért volt különösen érdekes, mert az akkori készletből ez az egy darab maradt. Ez is csak azért, mert csorba volt, és egy alkalmazott hazavitte. 

Mi a véleményed az illegális, detektoros kincskereséséről, illetve a fekete műkincskereskedelemről? Hogyan tudsz e jelenségek ellen tudósként küzdeni? 

A törvényeket mindenkinek be kell tartani. Magyarországon nagyon gazdag leletállomány található a földfelszín alatt, több talajrétegben. Ezt a leletállományt megbolygatni is vétek, nemhogy eltulajdonítani. Óvnunk kell, ami jelenleg még a földfelszín alatt található, hogy ne pusztítsuk el örökre az emlékeinket. 

Találkoztál olyan tárggyal, ami illegális úton kerülhetett a piacra?

Kérdeztek már laikusok földmunka során talált tárgyak kapcsán, ilyenkor elmondom, mi a teendő: értesíteni kell a megyei múzeumot. Ha így teszünk, nyugodt lehet az álmunk, mert minden, ami földben (vagy vízben) található, az államé, akkor is, ha a kertünkben akadunk rá. 

A rengeteg tárgy, amelyekkel találkozol, számos lehetőséget is rejt. Mit tervezel a közeljövőre nézve?

Ötletgazdag ember vagyok, a gondolataim mennyisége, illetve a megvalósításuk meríti ki a napi huszonnégy órámat. A legfontosabb azonban, hogy ősztől oktatok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen műtárgyismeretek és menedzsment tantárgyat. Ezt nagyon várom.

Szülőként már nem ugyanazok vagyunk?

A szülővé válás identitásunk átalakulásával is együtt jár: a korábban aktív tulajdonságaink – például a spontaneitás, a humor vagy a kreativitás – gyakran háttérbe szorulnak, mivel a szülői szerep első időszaka erőteljesen a fizikai és érzelmi gondoskodás köré szerveződik. Ennek következtében nagy valószínűséggel azok a tulajdonságok, amelyekre a szülő korábban, mint identitásának alapköveire tekintett, tartósan szunnyadó állapotba kerülnek.

 „Ez az identitásváltozás nagyon mély, és nem minden aspektusa pozitív. Szülőként néha úgy érezhetjük, besokalltunk, túlaggódó »paramamik« vagy »parapapik« lettünk, és valóban, a felelősségek, vállalások beszűkítik a komfortzónát. 

A játékosság, a gondtalan lazaság, a kalandvágy, illetve ezek gyakorlati megvalósulásai szinte teljesen eltűnnek a mindennapokból, és ezt sok szülő veszteségként éli meg.

Egy tizenéves gyerek anyukája fogalmazta meg találóan: »A gyerekem nem tudja, ki is vagyok valójában. Ő azt az énemet látja, aki türelmetlen, felemeli a hangját, és gyakran ideges. Holott én nem ilyennek ismerem magam, de ezt csinálom már 16 éve, és a gyerekeim számára ez a valóság«” – meséli a szakember, hangsúlyozva, hogy ez egyáltalán nem egyedi eset. 

Deliága Éva szerint egyre gyakoribb, hogy a szülők – különösen az anyák – önmarcangoló gondolatokkal küzdenek, így például azzal, hogy „nem vagyok elég jó anya”. Ezek a belső narratívák nem csupán pillanatnyi kételyek, idővel mélyebb, identitásszintű kétségekké, önbizalomhiányos állapottá válnak. Az új, szülői énállapot és a korábbi énkép közötti eltérés pedig sokaknál identitáskrízist idéz elő, amelynek feldolgozása időt, tudatosságot és gyakran támogatást is igényel.

Intergenerációs tudásátadás – Miért nem működik?

A szülőséggel kapcsolatos információk átadása gyakran a családon belül is akadályokba ütközik – ennek egyik fő oka a generációk közötti szakadék a nevelési elvek terén. A mai szülők és az őket felnevelő generáció között jelentős szemléletváltás történt, amely nemcsak a gyakorlati módszerekben, hanem az alapvető értékekben is megmutatkozik. Míg korábban a fegyelem, az engedelmesség és a strukturált, hierarchikus családmodell volt a domináns, addig napjainkban az érzelmi biztonság, a válaszkészség és a gyermek egyéni szükségleteinek figyelembevétele került előtérbe. 

Ez a szemléleti különbség megnehezíti az intergenerációs tudásátadást, mert a korábbi minták gyakran nem illeszkednek a mai kihívásokhoz. 

Amikor mi voltunk gyerekek – a ’70-es, ’80-as években – az volt az ajánlás, hogy a babát háromóránként kell etetni, ha sír, hagyni kell, hadd erősödjön a tüdeje. Akkoriban a szülői megérzések elnyomása teljesen elfogadott volt. Ezzel szemben a mai nevelési gyakorlat célja egy meleg, érzelmileg biztonságos, intim szülő–gyermek kapcsolat kialakítása, amelyben a gyermek megtapasztalja, hogy a szükségleteire kiszámítható módon válasz érkezik. Igaz, ennek ára van: a szülő az, aki háttérbe szorítja saját igényeit, és éjjel-nappal készenlétben áll, hogy azonnal reagáljon a gyermeke jelzéseire.

„Alapvetően üdvözlendő irányváltás, hogy a mai nevelési gyakorlatban egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyermek érzelmi szükségleteinek felismerése és tiszteletben tartása. Ugyanakkor fontos látni, hogy a szüleink – a maguk korában, a rendelkezésre álló tudás és társadalmi normák mentén – szintén a legjobbat akarták. Egyszerűen más volt a szemlélet, a prioritások és az eszköztár” – világít rá a generációs különbségekre a szakember.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Örök készenlét

A szülővé válás egyik legnehezebb aspektusa a saját belső ritmus elvesztése. A gyermekgondozás a nap 24 órájában készenlétet igényel, amely felülírja a felnőtt természetes szükségleteit. Nem akkor alszunk, eszünk vagy iszunk meg egy kávét, amikor a szervezetünk igényelné, hanem akkor, amikor a helyzet azt lehetővé teszi. Ez a ritmuskiesés önmagában is megterhelő, de gyakran társul mellé a kontrollvesztés élménye is. 

A szülői szerepvállalás során sokan szeretnék azt hinni, hogy kézben tartják az eseményeket – ám a valóság ezzel gyakran élesen szembemegy. 

Előfordul, hogy az úszni nem tudó gyermek minden előzmény nélkül a strandon belelép egy mélyvizű medencébe, holott korábban tartotta a távolságot, vagy egy ötéves konnektorba nyúl, annak ellenére, hogy sosem mutatott érdeklődést iránta. 

Ezek a tapasztalatok erőteljes pszichés megterhelést jelentenek, mert alapjaiban kérdőjelezik meg a biztonságérzetet, és felerősítik a szülői felelősség szorongáskeltő dimenzióit. 

Az is hatalmas kihívás a szülők számára, hogy a kisgyermekek idegrendszere fejlődésük korai szakaszában még éretlen és instabil, ami gyakori, intenzív érzelmi kilengésekkel jár. Ezek az érzelmi hullámzások – a hirtelen sírás, dühkitörés, elkeseredés, majd hirtelen öröm, kacagás – egy felnőtt, szabályozottabb idegrendszer számára rendkívül nehezen követhetők. A szülők gyakran számolnak be arról, hogy ez az állandó felfokozottság kimerítő, és folyamatos készenléti állapotot idéz elő, nem csupán fizikai, hanem jelentős idegrendszeri és érzelmi megterhelést is jelent. A szülői szerep érzelmi intenzitása ráadásul visszahat magára a szülőre is. 

Deliága Éva gyermekpszichológus – Fotó: Falus Kriszta

A szakember szerint megfigyelhető, hogy a szülők saját érzelmi reakciói is szélsőségesebbé válnak: olyan intenzív dühöt élhetnek meg a gyermekük iránt, amilyet korábban más emberrel szemben soha. Ez a düh azonban nem a szeretet hiányából fakad – épp ellenkezőleg. Általában a negatív megtapasztalások – a frusztráció, az ingerültség, a kontrollvesztés – jelennek meg indulati formában. És mindeközben jelen van az érzelmek másik pólusa is: a szülő senkivel kapcsolatban nem él meg olyan mély szeretetet, gyengédséget és elszakíthatatlan köteléket, mint a saját gyermekével. 

Amíg valaki nem éli meg a szülői szerepet, addig kívülről, elméleti alapon könnyen hoz ítéleteket mások nevelési döntéseiről: „Én biztosan nem altatnám a gyereket a szülői ágyban”, „Hároméves gyerek mellé háziállatot? Kizárt!” 

A szülői lét komplexitása, a mindennapi döntéshelyzetek sokfélesége és a gyermek egyéni szükségletei azonban gyakran felülírják a korábbi, elméletben lefektetett elveket. 

Ahogy egy találó mondás fogalmaz: „Régebben voltak elveim, aztán megszülettek a gyerekeim.” 

A szülői tapasztalatok megosztása kapcsán ritkán esik szó arról, hogy a pozitív élmények átadása mennyire nehéz. Kihívást jelent megfogalmazni, miért éri meg a gyereknevelés – hogy a fáradtság, a lemondás és a hétköznapi küzdelmek ellenére mi ad értelmet és örömöt ebben a szerepben.

„A panaszkodás gyakran egyfajta társas kapcsolódási forma, különösen olyan társadalmi közegben, ahol a pozitív élmények megosztása könnyen félreérthető: kérkedésnek, elbizakodottságnak, dicsekvésnek tűnhet. Különösen jellemző ez a magyar kulturális környezetre, ahol a »jön még derűre ború« gondolkodásmód mélyen beágyazódott a kollektív tudatba. Ez a minta a szülői kommunikációban is visszaköszön. Gyakran csak a nehézségek kerülnek felszínre: a szülői kialvatlanság, a gyermeki hiszti, a soha el nem múlni látszó fáradtság. A pozitív élmények – a kötődés mélysége, a hétköznapi örömök, az intimitás pillanatai – viszont háttérben maradnak. Mert nagyon nehéz a szeretetről beszélni.  Ezek a tapasztalatok ugyanis túlmutatnak a racionálisan közvetíthető tartalmakon: az érzelmi jelenlét, az összetartozás olyan minőséget képviselnek, amely nehezen verbalizálható, mégis alapvető része a szülői élményvilágnak” – magyarázza a szakember.

A szülői lét komplex, intenzív és sokrétű érzelmi terep, ahol a nehézségek mellett – vagy épp azokkal együtt – jelen van egy rendkívüli mélységű érzelmi kötődés is. Csak éppen ezekről beszélni nemcsak nehezebb, hanem bátorságot is igényel. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Neked mi a szuperképességed?

A szülővé válás során számos olyan helyzet adódik, amely próbára teszi az ember fizikai, érzelmi és mentális kapacitásait – egyúttal újfajta önismeretet is hoz. Ezekben a pillanatokban gyakran kiderül, mire is vagyunk valójában képesek. 

Például amikor a gyermek biztonsága forog kockán, és a szülő reflexei olyan gyorsan működnek, hogy saját maga is meglepődik. Sokaknál egyfajta „hatodik érzék” is megjelenik – a szülő gyakran már akkor látja a veszélyt, amikor az még meg sem történt. 

A gyermek felvesz egy botot – és az anyuka vagy apuka már tudja: két percen belül ebből probléma lehet. Ezek az anticipációs képességek észrevétlenül fejlődnek ki, és a mindennapi működés részévé válnak. 

„A fizikai teljesítőképesség határai is elmozdulnak. Én magam is cipeltem már nyolc szatyrot, egy kismotort meg gyereket egyszerre az Oktogontól a Kodály köröndig. Elbírok húsz kilót? Normál esetben nem. De akkor nem volt választásom. Az ilyen helyzetek a szülői szerep részei. Az ember akkor is mozdul, visz, tart, figyel, ha közben fáradt, kimerült, vagy úgy érzi, már nincs több tartaléka. Éjszakákon át ébren maradni, döntéseket hozni másodpercek alatt – mind olyan dolgok, amelyekre sokan a szülői lét előtt nem gondolták volna, hogy képesek. És talán éppen ez az egyik legnagyobb ereje a szülői tapasztalatnak: feltárja az erőforrásokat, kitágítja az önhatárokat, és olyan belső tartalékokat mozdít meg, amelyek létezéséről korábban nem is volt tudomásunk” – világít rá a szakember arra a szupererőre, amit a szülőség hoz magával.

Sokak számára akkor kezdenek értelmet nyerni azok a mondatok, amiket harminc évvel ezelőtt hallottak a szüleiktől, amikor ők maguk is szülővé válnak. Ez a fajta perspektívaváltás pedig döbbenetes. Míg gyerekként például mámorító várakozással számoltuk vissza a napokat a vakáció kezdetéig, addig szülőként az az első gondolatunk: hogyan fogjuk ezt a több mint két hónapot megoldani? Mert szülőként már tudjuk, milyen emberfeletti kitartás és találékonyság kell a nyári szünet megszervezéséhez. 

Sokszor csupán abból meríthetünk erőt, hogy tudjuk, amit most terhelésként élünk meg, az a gyerekeinknek a gyerekkoruk.

Van-e tanulság?

A legfontosabb tanulság az, hogy nem lehet mindenre felkészülni. Mert a szülőség nemcsak fizikai és érzelmi kihívás, hanem mélyen személyes tapasztalat. Mindenkinek más a nehéz, épp ezért az igazi felismerések gyakran csak útközben jönnek. A mai szülőknek nagyon is szükségük lenne támogatásra – itt és most, a jelenben. Leginkább a kortársaiktól, azoktól, akik hasonló élethelyzetben vannak, és valóban értik, milyen kihívásokat jelent ma gyereket nevelni. 

Mert a generációk közötti kommunikáció egyre nehezebbé válik: a világ, amelyben az előző generáció nevelte a gyerekeit – azaz bennünket –, gyökeresen eltér attól, amit mi most szülőként megélünk. Nemcsak a módszerek változtak meg, hanem a világ keretrendszere is teljesen átalakult. Ezért lenne fontos, hogy a nagyszülői generáció részéről megjelenjen a bizalom: egy mai szülő épp úgy jól akarja csinálni, ahogy őket is ez a cél vezérelte. 

Van még egy fontos tanulság: talán azért nem tudtunk minderről, mert van, amit valóban nem lehet teljesen átadni. Lehet, hogy a környezetünk nem akart elriasztani, vagy nem találta a megfelelő szavakat – de az is lehet, hogy egyszerűen nem voltunk abban az életszakaszban, amikor be tudtuk volna fogadni ezeket az információkat. És talán nem is az a kérdés, hogy hiba volt-e, hogy nem készítettek fel bennünket, hanem az, hogy egyáltalán lehetséges-e erre felkészülni.

Hogyan kerültetek az alapítványhoz, jelenleg milyen szerepetek van a szervezet életében?

Adrienn: 2016-ban találkoztam először az emberkereskedelemmel az alapítványon keresztül, addig a saját kis biztonságos burkomban gubbasztva fel sem merült bennem, hogy ez Magyarországon is létező probléma. Az alapítványnak A mennyit érsz? című társadalomérzékenyítő kiállítása mélyen megérintett, és többé már nem tudtam elmenni szó nélkül amellett, amit láttam: világossá vált számomra, hogy milyen nehéz és komplikált sorsok rejlenek a prostitúció, emberkereskedelem és kizsákmányolás mögött. Ez indított el azon az úton, hogy önkéntesként csatlakozzam az alapítványhoz. Sokáig külsősként vettem részt, majd a Covid idején online órákat tartottam. Két éve lettem hivatalosan is munkatárs, jelenleg a mentorálásért és a közösségfejlesztésért vagyok felelős.

Laci: Az én történetem 2009-re nyúlik vissza, ekkor költöztem Budapestre, ahol egy új gyülekezet lelkésze lettem. Az egyik első istentiszteleten megjelent két törékeny nő, akik az alkalom végén elmondták, hogy utcaszolgálatot teljesítenek. Ez azt jelenti, hogy éjszaka az utakat rótták, és prostituáltakkal találkoztak: próbáltak velük beszélgetni, segítséget kínálni. Akkor nagyon kevés férfi volt ebben a segítő közegben, így én is beszálltam, és a háttérmunkában segítettem. 

Egész pontosan a striciket tartottam szóval, hogy az önkéntes nők tudjanak biztonságosan beszélgetni a lányokkal.

Amikor csak lehetőség volt rá, igyekeztünk kiemelni a prostitúció áldozatait az emberkereskedelemből, de először csak különböző civil szervezetekhez vittük el őket. Egyszer azonban – amikor egy nőnek már nem tudtunk egy szervezetnél sem helyet biztosítani – tudatosult bennünk, hogy szükség lenne egy olyan védett házra, amely kifejezetten a prostitúcióból kilépni vágyó nőknek nyújt menedéket.

Ez indította el bennünk az alapítvány ötletét. Keresztényként olyan partnereket kerestünk, akik szemléletben is közel állnak hozzánk, így találtunk rá egy kanadai alapítványra, akiktől szakmai támogatást, programot és az első években pénzügyi segítséget is kaptunk. Papíron én lettem az alapító, mivel az akkori jogszabályok nem tették lehetővé, hogy az alapító is a szervezetnél dolgozzon, én pedig bokros lelkészi teendőim miatt akkor egyébként sem tehettem volna meg ezt. Később szerencsére változott a szabályozás, és én is egyre aktívabban bekapcsolódtam: először önkéntesként, majd részmunkaidőben, végül óraadóként is dolgoztam. Jelenleg újra önkéntesként segítem az alapítvány munkáját.

Legutoljára 2021-ben adtunk hírt rólatok. Mi minden történt azóta az alapítvány életében?

Laci: Az elmúlt évek egyik legnagyobb fordulópontját jelentette számunkra Ildikó elvesztése, aki lényegében életre hívta az alapítványunkat. Bár papíron én vagyok az egyik alapító, Ildikó volt ennek az egésznek a szíve és a motorja. 

Én mindig úgy gondoltam rá, mint a magyar prostituáltak Teréz anyjára, aki valóban olyan elhivatottsággal és alázattal élt, amilyet ritkán látni. 

Az ő halála számunkra nemcsak személyes gyász volt, hanem komoly szervezeti kihívás is. A helyettese próbálta átvenni a feladatokat, új munkatársakat is kerestünk, de be kellett látnunk, hogy akármennyire igyekeztünk, ez nem működött. Átmenetileg be kellett zárnunk a védett házat és a nappali rehabilitációs programot is. A már ott lévő klienseket végigkísértük a felépülésükben, de új jelentkezőket nem tudtunk fogadni. Ildikó korábban mindent egymaga vitt a hátán: ő szervezte az adománygyűjtést, ő volt a programigazgató, a védett házban lakott a nőkkel, és még utcai missziót is végzett. Ekkora terhet, felelősséget egyikünk sem tudott egyedül továbbvinni. Újragondolásra volt szükség.

Később aztán egy megújult vezetőséggel sikerült átlendülni ezen a nehézségen és újraindítani a teljes programot, azonban 2025 áprilisában a házat ideiglenesen újra be kellett zárnunk. Ettől függetlenül a nappali felépülési programunk tovább működik, sőt most minden energiánkkal arra fókuszálunk, hogy ez a lehetőség minél több rászoruló nő számára elérhetővé váljon.

Az alapítvány egyik alappillére a keresztény értékrend. Hogyan nyilvánul ez meg a munkátokban? Miben különböztet meg titeket a többi szervezettől?

Laci: Fontosnak tartom elmondani, hogy nálunk a keresztény háttér soha nem jelenik meg kirekesztő vagy erőszakos módon. Nem csak hívőket fogadunk be, és az sem akadály, ha valaki más világnézetet vall, vagy egyáltalán nem vallásos. A hitünk jelen van a munkánkban, de nem tolakodóan. Inkább egyfajta csendes, következetes háttérként működik, ami áthatja a szemléletünket. Nem végzünk evangelizációs folyamatot, de van lehetőség például bibliaórára, és az is előfordult már, hogy valaki a rehabilitáció alatt tért meg.

A megközelítésünk pedig abban különbözik egy humanista vagy feminista szervezetétől, hogy míg ők az emberi jogok vagy a nők jogai iránti elkötelezettségből nyújtanak segítséget, addig mi elsősorban az Istenből fakadó, feltétel nélküli szeretetből indulunk ki. 

Ezek nem rangsorolhatók, hiszen végső soron mindig az elfogadás és a segítség a cél.

Sokat jelent, hogy a legtöbb önkéntes keresztény, és ez meglátszik abban, hogy önzetlen, feltétel nélküli szeretettel fordulnak a rászoruló nők felé – ez sokszor mélyen megérinti őket. Gyakori élmény például az, amikor a rehabilitációs programban résztvevők megkérdezik: „Mennyit fizetnek neked ezért az óráért?”, mire a válasz: „Semmit, önkéntesen csinálom, szeretetből vagyok itt.” Ez általában fordulópontot jelent, és sokszor abban is segít, hogy a nők komolyan vegyék a rehabilitációs folyamatot, mert látják, hogy valaki önzetlenül hisz bennük.

Adrienn: Azt tapasztaljuk, hogy szinte minden lány, aki hozzánk érkezik, valamilyen módon hisz Istenben, vagy legalábbis egyfajta felsőbb erőben. Sokan közülük úgy érzik, hogy Isten mentette ki őket abból az élethelyzetből, amelyben addig éltek. Gyakran mondják, hogy valami megmagyarázhatatlan felsőbb erő segített túlélni azokat az éveket, amikor másba már nem tudtak kapaszkodni.

Ez a hit – vagy a hitre való erős vágy – ott él bennük, de az már sokkal nehezebb számukra, hogy elhiggyék: Isten nemcsak létezik, hanem szereti is őket, és gondoskodik róluk. Ez az egyik legfájdalmasabb pont, ami a bibliaórákon és a személyes beszélgetések során újra és újra előkerül. A múltjuk, a sérüléseik, a bántalmazás és az önvád miatt sokan úgy érzik, hogy ők nem lehetnek szerethetők.

Azonban néha eljön a pillanat, amikor egy-egy résztvevő már nemcsak vágyik a szeretet formáló erejére, hanem el is kezdi továbbadni. 

Van például egy lány, aki a rehabilitációs programból kikerülve iskolákba, gyermekotthonokba jár, és potenciálisan veszélyeztetett fiataloknak beszél arról, hogyan került az emberkereskedelembe, milyen szenvedéseken ment keresztül, és hogyan tapasztalta meg Isten szabadítását. Ennél őszintébb és hitelesebb bizonyságtétel vagy prevenciós tevékenység aligha létezik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Évente 10-12 nőnek nyújtotok kiutat a prostitúcióból. Hogyan kerülnek a nők a programba? Milyen utat járnak be, mire eljutnak hozzátok?

Laci: A mi tevékenységünknek nem része a közvetlen menekítés, de szorosan együttműködünk olyan szervezetekkel, akik szükség esetén hozzánk tudják irányítani a prostitúcióból menekülő nőket. Az alapítványhoz jellemzően más védett szállásokról, családok átmeneti otthonaiból, rehabilitációs programokból vagy akár börtönből, reintegrációs őrizetbe is érkezhetnek.

Jelenleg a védett házunk átmenetileg zárva van, de a nappali felépülési programunk működik, és olyan nőket fogad, akik valamilyen más szervezeteknél laknak. Igyekszünk minél szélesebb együttműködési hálót kiépíteni, legyen szó hajléktalanokat, menekülteket, mélyszegénységben élőket, krízisterheseket támogató szervezetekről, hiszen a prostitúció sokszor más súlyos teherrel fonódik össze.

Ahogy minden történet, úgy minden felépülés is egyedi. Hogyan tudtok a közösségi élmény mellett is egyéni kíséréseket biztosítani?

Adrienn: A felépülési programunk szándékosan kis létszámú, hogy személyes, biztonságos közegben tudjunk foglalkozni a hozzánk forduló nőkkel. A program főként 2-6 fős kiscsoportos beszélgetésekből és készségfejlesztő foglalkozásokból áll, ahol olyan témákat dolgozunk fel, mint a határok kijelölése, az egészséges kapcsolatok és az asszertív kommunikáció, erőszakmentes önkifejezés, érzelmi tudatosság, önértékelés. 

Mindez egy önsegítő, sorstársi közösségben megy végbe, csoportvezető moderálásával, ahol a résztvevők egymás történeteiből tanulva, egymást támogatva haladnak előre. 

Azoknak, akik készen állnak rá vagy külön igénylik, külsős pszichológus – bizonyos esetekben pedig pszichiáter – bevonásával is tudunk további segítséget biztosítani.

Az egyik célkitűzés, hogy gyakorlati ismeretekkel is gazdagítsátok a hozzátok érkezőket. Milyen képzésekkel, foglalkozásokkal találkoznak a programban lévő nők? Hogyan hasznosulnak ezek a reintegráció folyamán?

Adrienn: A felépülési programunk már a kezdetektől tudatosan készíti elő a résztvevőket a munkaerőpiacra való belépésre. A hétköznapi órarendbe olyan tantárgyak épülnek be, mint például a főzőiskola, a költségvetés-tervezés vagy a digitális alapismeretek, amelyek elengedhetetlenek az önálló életvitelhez. Emellett különféle készségfejlesztő foglalkozásokat is tartunk, mint a varrás, horgolás vagy más kézműves tevékenységek. Horgolásból értelemszerűen nem fog mindenki megélni, közben mégis fontos soft skilleket fejlesztünk vele. A feladatmegértés, az asszertív kommunikáció, a kudarckezelés, az önfegyelem és a kitartás itt is elengedhetetlen része a folyamatnak, aminek a későbbiekben a munkaerőpiacon is hasznát veszik majd.

Fontos, hogy a rehabilitáció alatt új célok alakuljanak ki, amelyek megvalósításában szintén szerepet vállalunk: segítünk pályázni tanfolyamokra más szervezeteknél, például manikűrös, szakács vagy takarítói képzésekre. Van, aki korábbi tanulmányait szeretné befejezni, mások új pályára lépnének.

Laci: A reintegrációs programunk célja továbbá, hogy minden nőt a saját életútja mentén segítsünk visszatalálni a társadalomba. Nincs két egyforma történet, így a célokat is mindig egyénre szabva határozzuk meg. Van, aki először az általános iskolát szeretné befejezni, mások középiskolai vagy szakmunkás bizonyítványra törekszenek, míg megint mások érettségizni akarnak, vagy esetleg egyetemre menni.

A gyakorlati támogatás részeként segítünk részmunkaidős vagy teljes állású munkahelyet találni. Olyan lehetőségeket keresünk, ahol a résztvevők meglévő – akár minimális – tudásukkal is tudnak dolgozni. 

Ki-ki bolti eladó, konyhai dolgozó vagy éttermi kisegítő munkakörben helyezkedik el. Több céggel is kapcsolatban állunk, akik nyitottak arra, hogy ilyen formában foglalkoztassák a program résztvevőit. Amikor valaki eljut ebbe a fázisba, ezeket a kapcsolatokat aktivizáljuk, hogy konkrét lehetőségeket kínálhassunk számára. Folyamatosan keresünk olyan céges partnereket, akik megfelelő érzékenységgel tudják fogadni a felépülő nőket, akár egy kéthetes gyakorlatra, akár hosszú távra.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Említettétek, hogy a programban néhány férfi önkéntes is van. Mi az ő szerepük a rehabilitációs, reintegrációs folyamatokban?

Laci: A férfi önkéntesek jelenléte kulcsfontosságú – nemcsak háttérszereplőként, hanem mint gyógyító, biztonságot nyújtó alakok. Mivel a résztvevők múltjában gyakran férfiak voltak a bántalmazók, a bizalom újraépítése hosszú és érzékeny folyamat, ebben pedig az önkéntesek is szerepet játszanak.

Az utcai szolgálaton a férfi önkéntesek nem igazán tudnak kapcsolatba lépni a prostitúcióba keveredett nőkkel, hiszen ebben a környezetben a férfi sokszor egyet jelent a pénzzel – öt-, tízezer forinttal –, amit tőle remélnek. A felépülési programban ellenben a férfiak reprezentáltsága nagyon is lényegi. Ennek a miértjét számomra sem volt egyszerű megérteni, de mondok egy példát. Egy bibliaórát tartottam épp, amikor azzal szembesültem, hogy egy programba frissen érkező nő lesütött szemmel gubbaszt, és rám sem mer nézni. Mint később megtudtam, őt az előző estén menekítették ki, két héten keresztül verték és erőszakolták, és már éppen eladták volna a holland maffiának, hogyha nem sietett volna senki a segítségére – éppen ezért igyekeztem türelemmel és szeretettel fordulni felé.

Néhány hónappal később a lány már a reintegrációs szakaszban tartott, én pedig meglepetésképp meglátogattam őt az új munkahelyén. Amikor meglátott, tárt karokkal szaladt felém és úgy ölelt meg, ahogy a lányaim szoktak. Ez mindent elmondott arról, hogy honnan hová lehet eljutni. 

A férfi önkéntesek tehát abban is nagy szerepet játsszanak, hogy visszaépítsenek egy egészséges férfiképet a bántalmazott nőkben, hiszen a világba vetett bizalom visszanyerésének óhatatlanul a gyógyulás részének kell lennie.

Mi az, amit eddigi pályafutásotok során a legnagyobb sikerként éltetek meg?

Adrienn: Számomra a felépülés apró, de sorsfordító mozzanatai a legfontosabbak: amikor valaki kilép egy mérgező kapcsolatból, vagy sikerül megtartania az albérletét, a munkáját, az mind-mind külön hatalmas öröm. Olyan is van, hogy valaki kilép a programból, de évek múltán felismeri, hogy mégis szüksége van ránk, és visszatér. Ezek a pillanatok a legnagyobb bizonyítékai annak, hogy a változás lehetséges, és méltóságteljes élet várhat mindenkire, aki elindul a gyógyulás útján.

Laci: A legnagyobb ajándék, amikor valakit már alig ismersz meg, olyannyira megváltozott. Egy lány – akiről korábban senki sem hitte volna – beiratkozott egy egyetemre, van, akiről pedig egy tanúvédelmi program jelezte vissza, hogy ilyen erős gyógyulási folyamaton végigmenő emberrel még nem találkoztak. Amikor megtörnek a családi minták, és a nálunk gyógyuló nők csodálatos anyákká válnak, az szintén felbecsülhetetlen érzés.

Minden siker mögött megterhelő tapasztalatok állnak. Milyen képzések, szupervíziós lehetőségek vannak az önkéntesek számára?

Laci: Az újranyitás óta havonta veszünk részt szupervízióban, ami segíti a közös munkát és a jóllétünket is. Fontos, hogy ezt nyitottan fogadjuk. Az önkéntesek inkább egyéni mentorálásban részesülnek: mindig van egy munkatárs, aki figyel rájuk, főleg a nappali programban lévőknél merül fel ez, mert ők sokkal inkább ki vannak téve a nehéz helyzeteknek. Emellett rendszeresen szervezünk célzott mentálhigiénés képzéseket pszichológusokkal, amelyek eszközöket adnak a hatékonyabb munkához, és erősítik a közösséget.

A rehabilitáció mellett fontos a prevenció is. Mit lehet tenni, hogy kevesebb nő legyen a prostitúció áldozata?

Adrienn: Fontos tudni, hogy a legveszélyeztetettebb csoportok közé tartoznak a mélyszegénységben élők, valamint azok a tinédzserek és gyerekek, akik nevelőotthonban nőttek fel. 

Emellett sok olyan fiatal is van, aki rossz családi környezetből, diszfunkcionális családból származik, esetleg gyermekkorában szexuális, verbális vagy fizikai bántalmazást élt át. Az általunk végzett prevenciós tevékenység elsődlegesen ezeket a társadalmi rétegeket célozza.

A Láthatáron csoport és a KV Társulat kereste meg évekkel ezelőtt Ildikót azzal az ötlettel, hogy az ő szakmai tudása alapján közösen létrehívjanak egy Kiállok érted című színdarabot, prevenciós céllal. Ez a darab a „lover boy” szindrómát mutatja be. A cselekményben egy jóképű fiú szerelmet hazudik a nevelőotthonban élő lányoknak, akik ennek hatására megszöknek, és belekerülnek a prostitúció borzalmas örvényébe. Az előadás után a színészek drámapedagógiai foglalkozást tartanak a gyerekeknek, az alapítvány egyik munkatársa pedig a pedagógusoknak tart foglalkozást.

Egy képzőművész és egy barlangász

Gyermekkoráról nem sokat tudni, annyi biztos, hogy Budapesten 1908. június 29-én látta meg a napvilágot. Szekula Mária eredetileg képzőművész volt: festett és szobrokat készített. Főként emberfejeket, alakokat mintázott, de készített kisplasztikákat is, gyakran állatokról. Festményein a természetben látottakat örökítette meg. 

Ahogy az alkotásaiban, úgy a mindennapokban is a természetközeliséget tartotta szem előtt. Nevét elsősorban nem az alkotásairól, hanem onnan ismerhetjük, hogy a budapesti Szemlő-hegyi-barlang felfedezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. De hogyan lett egy fiatal képzőművészből barlangász? Szekula Mária a húszas évei elejétől Kessler Hubert hegymászó barlangi túráinak rendszeres résztvevője volt. 

Az 1907-ben, erdélyi szász családban, Nagyszebenben született Kessler a hazai barlangkutatás egyik legjelentősebb alakja volt. Édesapja szenvedélyes vadászként sokszor magával vitte lesre, keresztnevét is édesapja vadászszenvedélyének köszönhette, mivel születése napja, november 3. a vadászok védőszentjének ünnepe. A gyerek Hubertet viszont nem a vadászat ejtette rabul, hanem a barlangok érdekelték, amik előtt megpihentek. 

Tizennégy évesen ruhaszárító kötélből és seprűnyélből eszkábált eszközökkel ereszkedett le a Solymári-barlangba. 

Rögös út vezetett számára a gimnáziumtól a kadétiskolán és a mérnöki pályán át a földtudományi tanulmányokig. A Budapesti Műszaki Egyetemen általános mérnöki diplomát szerzett, ezt követően földrajz, földtan és őslénytan tárgyakból szerzett oklevelet. Hegymászó, könnyűbúvár, barlangok feltárója és idegenforgalmi szakember – sokféle tapasztalatot gyűjtött.

Kessler Hubert a barlangkutatást a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület Barlangkutató Szakosztálya (BETE) tagjaként kezdte meg, itt történt a már említett nagy találkozás Szekula Máriával is, aki 1927-től aktív résztvevője volt Kessler hegymászó és barlangi túráinak.

Kép

A Gellérthegyi-barlangban kialakított karsztvízmegfigyelő állomás – Forrás: Wikipédia

Hogyan fedezték fel a Szemlő-hegyi-barlangot?

A fiatal lány odaadó társa volt a férfinak a nehéz sziklafalak leküzdésekor, a barlangok feltárásában – később a kutatómunkában és a mindennapok kihívásaiban egyaránt. Nem zavarta, hogy ő csak kísérő, akinek eredményeit senki sem emeli ki, pedig hegymászó és barlangkutató teljesítményeivel kiemelkedett a női barlangászok közül. Kevesen tudják, hogy fontos szerepe volt a Szemlő-hegyi-barlang felfedezésében.

A hajdani szőlőskertek, pincék és présházak helyén az 1920-as évektől kezdtek villaépítkezésekbe a korszak tehetős családjai, sok esetben a helyi kőzetet használva építőanyagként. Ehhez köthető a Szemlő-hegyi-barlang felfedezése is. Történt ugyanis, hogy 1930 őszén Budapest II. kerületében a Zöldmáli út mellett fekvő egyik telken, a mai Barlang utca 10. szám alatt, kőfejtés közben szűk, mélybe vezető nyílásra bukkantak. 

A tulajdonos, Miklóssy Géza gyógyszerész felismerte az esemény nagy jelentőségét, és néhány közeli építkező gyakorlatától eltérően nem töltette fel az üreget, hanem értesítette a barlangászokat, és felderíttette a kicsi, barlangi formát mutató helyet. 

A barlang megtekintésére először Sebős Károly és Futó András barlangászok mentek ki a helyszínre, 1930. szeptember 15-én. Lekúszva a kürtőszerű folyosóba, azt mintegy 25 méter hosszúságban bejárták, de további útjukat egy omladék megakadályozta. A második expedíció során, szeptember 20-án Kessler Hubert és Futó András barlangkutatók átbontották a végpontot jelentő omladéktorlaszt. Tovább ereszkedhettek tehát a meredek, gömbösen oldott (Örvény-folyosónak elnevezett) járat alján, és szerencsésen feltárult előttük a barlang. 

Előbb az egyedülálló képződményekkel teli Rózsalugasba jutottak be, majd több nagyméretű folyosóba is sikerült bemenniük. Még aznap bejárták a Rózsalugast, az Óriás-folyosót és az Oldal-folyosót, valamint a Hosszú-folyosónak a Tű-fokáig terjedő részét, tehát a főjáratok javát. Felmásztak néhány magasabb részbe is, és vázlatosan felmérték a barlang „gerincét” képező, csodás képződményekkel borított két fő járat irányát és hosszát.

Róla kapta nevét a Mária-terem

Másnap is nagy napra ébredt a barlangász-társadalom: Szekula Mária volt az egyetlen, aki mindössze 22 évesen, vékony és sportos alkatának köszönhetően átfért és először átjuthatott a Tű-fokának nevezett nyíláson, így fedezte fel a Hosszú-folyosó folytatását. Az ő útmutatásai alapján mások számára is járható méretűvé tágították a nyílást, így folytatódhatott a további szakaszok feltárása. A termet a tiszteletére később Mária-teremnek nevezték el, a helyszínen napjainkban is tábla őrzi emlékét. 

A barlang hossza napjainkban 2230 méter, függőleges kiterjedése 50,4 méter. A túraútvonal 250 méter, amelyet járdán és lépcsőkön lehet bejárni. A hévizek munkáját őrzik a barlang jellegzetes képződményei, a borsókövek, amelyek a mészkősziklák azon pontjain keletkeznek, ahol a falat a hőforrások vize éri. A borsókövek sárgásfehér gömböcskékből felépülő fürtöket alkotnak. Ezekhez gipszbevonatok, illetve tűs aragonitcsoportok társulnak. Benn egész évben 12 Celsius fok a hőmérséklet. A hely Budapest egyik fokozottan védett természeti értékének számít.

Kép

Fotó forrása: Wikipédia

Esküvő cseppkövek között

A közös túrázásból és barlangkutatásból aztán szerelem, majd házasság lett. Hosszú évek óta járták közösen a barlangokat és hegyeket, mielőtt összeházasodtak. Hol máshol mondták volna ki a boldogító igent, mint egy barlangban. Kessler Hubát ugyanis 1935-ben kinevezték az aggteleki Baradla-barlang – hétköznapi nevén Aggteleki-cseppkőbarlang – igazgatójává. Esküvőjüket a Baradla-barlang Hangversenytermében tartották evangélikus lelkész előtt, harmóniumkísérettel. Az ifjú pár a szertartás után állítólag fehér overallba bújt, mindketten barlangi lámpát ragadtak, és elindultak egy sötét folyosón. 

A barlangász házaspár Jósvafőn, egy szép és otthonos villában élte hétköznapjait, szerettek sakkozni, rádiót hallgatni, az asszony vidám verseket, barlangászindulót írt, és persze szobrászként alkotott.

„A rádión kívül téli estéken egyetlen szórakozásuk volt, hogy sakkoztak. Úgy látszik azonban, hogy nagyon jól érzik itt magukat. Hubert saját tervei szerint építette kis házukat. Igen kedves kis villa… Szemem-szám elállt: kandalló, az emeletre vezető falépcső, modern szép bútorok, kedves kis sarkok. Majdnem olyan volt minden, ahogy én annak idején saját villámról álmodoztam… Boldogan élhetnek itt. Meg is érthetik egymást, hisz felesége annak idején a BETÉ-ben állandó túratársa és rajongója volt későbbi urának. Amint láttam, egyik tekintetben sem változott meg” – írta házasságukról évekkel később a hozzájuk látogató ismerősük. 

Gyermekük nem született, talán azért nem, mert házasságuk elején, még Jósvafőn egy vetélés majdnem Mária életébe került. 

Emlékház lett jósvafői otthonukból

Szekula Mária képzőművész munkája során emlékérmeket is tervezett, ezekhez a gipszmintákat is ő készítette el. Neki köszönhető például a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Herman Ottó-érme. Kessler Hubertről két szobrot mintázott, de csak az egyik, az egykori lakóházuk helyén kialakított Kessler Hubert Emlékházban látható, bronzból készült fej maradt meg. 
Fennmaradt festményei az Alpok szikláit, csúcsait, Erdély fenyvesekkel díszített hegyeit ábrázolják, egy képen pedig a Domica (az Aggteleki-cseppkőbarlang Szlovákiába nyíló része) vizes szakaszát jelenítette meg. 

Szívesen foglalkozott a vas megmunkálásával: ő készítette a házuk kapuját és a szobájuk csillárját is.

A férj, Kessler Hubert igazgatósága alatt bevezették a villanyvilágítást a Baradlába; az ő tervei alapján épült fel az aggteleki Barlangszálló, a jósvafői Tengerszem Szálló és az az épület is, ahol ma a nemzeti park igazgatóság székhelye található. Nagy szerepe volt abban, hogy 1959-ben a nagyközönség előtt megnyílt a miskolctapolcai barlangfürdő, és hogy karsztvízmegfigyelő állomás alakult 1962-ben a Gellért-hegyi-barlangban. Szorgalmazója volt a Szemlő-hegyi-barlang kiépítésének is, támogatta hazánkban a barlangterápia alkalmazását.

Több mint négy évtizedig éltek házasságban, jóban-rosszban kitartva egymás mellett. A köztük lévő erős köteléknek Mária 1977-ben, 68 éves korában bekövetkezett halála vetett véget. 

„Hűséges és kitartó segítőtársa volt férjének az Aggteleki-barlangban végzett jelentős munkásságában is (…) Vidám kedélye, versfaragó készsége, a barlangi induló szövegének megírása: mind-mind hozzájárult a barlangkutatásban kifáradt testek lelki felfrissítéséhez, a pihenés óráinak vidámságához és jó hangulatához” – olvasható a róla szóló megemlékezésben.

Az özvegyen maradt férfi később újranősült, s hosszú élete végén, 1994-ben a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. 

– Valójában minden társasjátékozás fejleszti valamiképpen az önismeretet, nem?

– Igen, ha az ember játszik, akkor egyrészt az agya összpontosít, hiszen játékszabályokat kell teljesítenie, előre kell gondolkodnia, oda kell figyelnie a többiek stratégiájára, másrészt jó esetben lesz egy flow-élménye, hiszen szórakozásnak fogja fel. Mindemellett pedig létrejön valamilyen lelki kapcsolódás a többiekkel. Úgy fogalmaz a pszichológia, hogy ilyenkor megnyílik az önismereti kapu. Az ember önmagáról és másokról is felfedezéseket tesz. Olyasmiket például, hogy nagyon rosszul viseli, ha kiesik, és így nélküle folytatódik a játék, vagy nehezen bírja el az egója, ha valaki elvesz tőle egy kártyát. Egyesek pedig éppen azt nem tudják jól kezelni, ha győznek, ha jól állnak a dolgaik. 

– Az emberek nagyon eltérő stílusban játszhatnak. Ha a játékosok között nem elég közeli, esetleg éppen konfliktussal terhelt a kapcsolat, az okozhat meglepetést vagy ellenérzést. Ahogyan az is, ha valaki például nem a saját győzelmére, hanem inkább arra hajt, hogy a másik veszítsen, vagyis élvezi a gonoszkodást. Egy baráti társaságban, egy csapatépítőn vagy akár egy vő-anyós viszonyban mindezeket nem biztos, hogy elbírja a helyzet. Érdemes óvatosnak lenni?

– Képzeld, éppen tegnap beszélgettem egy fiatal hölggyel, aki elmesélte, hogy egyszer egy barátjával szemben ő nyert, és ez az ember két évig nem szólt hozzá. A játék ilyen érzelmeket is kiválthat. A játékban van külön egy játékosszemélyiségünk, a stratégia vagy játék kedvéért gyakran felveszünk viselkedési stílusokat. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az életben is ilyenek vagyunk. Sok olyan ismerősöm van, akik alapvetően tündéri természettel vannak megáldva, de a játékban mégis rámenősek, agresszívek. Egyszerűen azért, mert ott megengedik maguknak ezt a viselkedést, érzik azt a biztonságot, hogy kipróbálhatnak dolgokat, és büntetlenül előhozhatják a személyiségüknek ezt a részét is. 

A játék nyilván megmutat olyan vonásokat, amelyekkel nem biztos, hogy jó szembesülnünk. Például, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk egy kis gonoszkodásra. 

Én azt szoktam erre mondani, hogy olyan emberekkel játsszunk, akikben bízunk, mert akkor ezeket az élményeket, érzéseket meg lehet beszélni: „Figyelj, nekem most nagyon rosszulesett, hogy így benyúltál elém, pedig léphettél volna mást is, ettől olyan ideges lettem”. Javasoljuk is, hogy a játékosok vitassák meg a helyzeteket, főleg, ha azok érzelmeket váltanak ki belőlük. Hiszen ott a gócpont, ott van az a fájdalom, amellyel érdemes foglalkozni. 

– Mondhatjuk, hogy egy társasjáték több szinten zajlik? Hiszen van a meghatározott szabályok alapján játszott konkrét játék, illetve folyik az asztal fölött egy játszma arról, hogy ki mit enged meg magának, és a másik erre hogyan reagál. 

– Van olyan ember, aki leül, játszik egyet, majd el is felejti. Egyáltalán nem jelent neki többet egy jelenet, egy kapcsolódás. És van, akinek egy apró nüansz is jelzés értékű. És igen, több szinten folyik a játék: bennünk, köztünk és a játékasztalon. Ezért például nagyon másak a társasjátékok, mint az online játékok, ahol csak a képernyőhöz kapcsolódunk. Amikor egy asztalnál vagyok valakivel, látom a gesztusait, hogy hogyan reagál helyzetekre, érzem a kisugárzását. Piciben tapasztalhatunk meg olyan helyzeteket, amelyeket aztán az életben is. Én például gyakran viszem konfliktuskezelés-tréningre a társasjátékokat, mivel az emberekből a játék számtalan érzelmet és indulatot hoz elő, ezekről aztán tudunk beszélni. 

Kép

– Lehet, hogy sokakból már az önismereti társasjáték szóösszetétel is rossz érzést vált ki. Nem mindig állunk készen arra, hogy valamit váratlanul megtudjunk magunkról, és még ki is tegyük az asztalra… Nehéz tartani a határainkat játék közben?

– Nem könnyű, ezért sokan teljesen el is utasítják a beszélgetős, önismereti típusú játékokat. Vagy nem is tartják játéknak, mert hát mi abban a kunszt, egyébként is beszélgetünk – mondják nagyon sokszor. Pedig gyakorta azt sincs időnk végiggondolni, hogy mi van velünk, mit élünk át éppen, vagy mit élhet át a másik. A játék egyfajta lassító sáv, ahol engedélyt adok a másiknak arra, hogy őszintén mondjon el akár rólam, akár magáról valamit. Remekül gyakorolhatom az értő figyelem műfaját, és átélhetem, hogy mindenki figyelmesen meghallgat. 

Hány olyan helyzet van a mindennapjainkban, amikor valaki tényleg hallja, amit mondok, és rám figyel, nem másra, nem a telefonjára, nem a munkájára? 

Ez a kiemelt, minőségi idő, hogy meg tudom osztani azt, ami bennem van, annyira jól tud esni a léleknek. De ez a helyzet sérülékennyé is tehet. Tehát teljesen egyetértek veled, és a kérdésedre válaszolva, általában az vállalja fel ezt, aki úgy érzi, hogy a bizalmi alaphelyzet megvan a többiekkel. Hiszen, ha egyszer valakit egy ilyen játékban kinevetnek, nem vesznek komolyan, az óriási törést okozhat neki. Mi például ezért tartunk vezetett önismereti játékosalkalmakat, mivel azokban megvannak a keretek. Így nem válhat az együttlét olyan beszélgetéssé, amelyikben valaki minősíti vagy bántja a másikat.

– Ez úgy hangzik, mintha a régi etikett, társadalmi konszenzus és egymásnak szánt minőségi idő helyett most egy társasjáték szabályaira volna szükségünk, hogy átélhessük az ilyen megnyílást és befogadást. Kicsit lehangoló.

– De legalább vissza tudunk találni oda. Például sok családban hiányoznak a kommunikációra vonatkozó szabályok. Általános iskolában is tanítani kellene, hogy hogyan tudunk a másikra figyelni, úgy kommunikálni vele, hogy közben ne ártsunk neki.

– Gondolom, az önismereti játékok kérdéseit szakpszichológusok fogalmazzák meg.

– Igen, és ez így jó. Például amikor az Ohh… igen? párkapcsolati játékunkat készítettük, akkor az erotikára, a testhatárokra, a szexualitásra irányuló kérdéseket szexuálpszichológussal raktuk össze. Hiszen rendkívül fontos, hogy milyen határokat érintünk, hogy hogyan nevezünk meg dolgokat, milyen kérdéseket merünk beletenni a játékba, és milyeneket nem. A Belső galaxis társasjátéknál például Barcs Krisztina pszichológussal dolgoztunk együtt. A szakemberek megspórolása hiba.

– Ugyanakkor különböző pszichológuscsoportok is adnak ki társasjátékot. Néha csalódást okoz a dobozok tartalma, mert valójában kérdezz-felelek kártyákat találsz benne. Mi az, amiben több egy jó társasjáték?

– Nyolc-kilenc évvel ezelőtt nem igazán voltak a piacon beszélgetős játékok, mára viszont felhígult a kínálat. A kérdezz-feleleken túl szükséges valamiféle játékos elem vagy működés, ami az embert eltávolítja attól, hogy ez csak egy beszélgetőkör. Mi olyan játékokat találunk ki, amelyek során azért mégiscsak a többiekre is odafigyelve tippelünk, illetve gyűjtjük a pontokat. A Belső galaxis társasjátékunkban például szerepelnek olyan bolygók, amelyeken csatlakozhatok a többiekhez, s ha elvégeztem ott az adott kihívást, válthatok, hogy egy másikon keressek magamnak feladatokat. Tehát a társasjátékban én határozom meg a játék irányát, döntést hozok, építkezem, vagyis nem minden fut csak az önismereti síkon. 

A játék során az a cél, hogy a játékost olyan helyzetbe hozzam, amely által kiemelkedhet a mindennapokból, és attól teljesen eltávolodva akár egy fantáziavilágban, akár egy másfajta közegben képes legyen megnyílni. 

Hiszen bizonyos körülmények között ugyanúgy viselkedünk. Megtanultuk, hogy mit vár el tőlünk a társadalom, az ismerőseink, milyen az elfogadott formája annak, hogy elmondjuk a véleményünket. Ha valaki ezeket folyamatosan ismétli, és nem emeljük át őt egy másik helyzetbe, akkor megmarad a berögzött elvárásoknál. Itt éppen az a trükk, hogy a játék által olyan helyzetet hozzunk létre, amelyikben az ember valami mást tapasztal meg magáról, mint addig. Persze előfordul, hogy valamiért nem találkozik a játék és a játékos. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz a játék vagy rossz a játékos. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.