Utazás egyedül, de nem magányosan

Volt honnan örökölni utazási szenvedélyét: gyerekként a diavetítő elé kuporodva nézte, ahogy szülei fényképes beszámolót tartanak kenyai motoros túrájukról. Már öt-hat évesen édesapjával kint aludt egy erdei vadetetőben szalmabálák között, tinédzserként a sportnak köszönhetően utazott sokat, majd az egyetem alatt kórházi gyakorlatokat töltött Tunéziában, Kanadában, Japánban. 

Dr. Scheili Eszter, miután megszerezte orvosi diplomáját, úgy döntött, egy szál hátizsákkal nekivág Ázsiának. „Bementem a kórházba, jelentkeztem, hogy majd itt szeretnék dolgozni. Felvettek, én meg mondtam, hogy szuper, akkor két hónap múlva jövök.” 

Egyedül vágott neki Thaiföldnek, majd Kambodzsának, ahol egy szigeten a helyiek megtették szigetorvosnak. Azt hinné az ember, ilyen csak a filmekben van. 

„Az, hogy valaki egyedül utazik, nem azt jelenti, hogy magányosan utazik, útközben bármikor tud kapcsolódni emberekhez” – vallja Eszter, aki utazási szenvedélyének köszönhetően, Thaiföldön ismerte meg későbbi férjét, a horvát származású Pavót. 

Blogol és túrát szervez anyukáknak

Először ketten, ma pedig már két kisfiukkal utaznak, és mint mondja, a gyerekekkel való utazás tanulási folyamat. „Sokkal nyitottabbak, rugalmasabbak a gyerekek, mint ahogy mi, felnőttek elsőre gondolnánk. Mindent élveznek, ahol sziklákra lehet ugrálni, állatokat lehet látni, és van víz – ennyi elég nekik. Kettőnk közül inkább a férjem az, aki jobban félti a gyerekeket például a maláriától, kígyóktól, skorpióktól. Általában én mondok valami messzi úticélt, ő mond valami szomszédos országot, és aztán megegyezünk egy középútban. Amikor hathónapos volt a kisebbik fiunk, én Costa Ricába akartam menni, ő mondta, hogy legyen inkább Andalúzia, aztán kikötöttünk Mexikóban. Egyik este kimentem a fürdőszobába, és valóban ott volt egy skorpió.” 

„Végül egy serpenyővel hatástalanítottam, majd üvegpohárba állítottam az ágyak lábát, mert emlékeztem, hogy a csúszós üvegen nem tud felmászni a skorpió az ágyba” – idézte fel egy utazós élményüket. 

Eszterék Budapesten élnek, ő jelenleg GYES-en van, és Vanilia Travels nevű blogján számol be utazásaikról. Tavaly pedig létrehozta a Sherpa-Mama projektet: hetente kisgyerekes anyukáknak és apukáknak szervez túrákat, eközben éppen egy maratonra készül.

„Minden évben igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy 3-4 napra elszökhessek otthonról olyan úti célokra, ahová nem biztos, hogy gyerekkel is elmennék. Ahol nem arra kell figyelnem, hogy leesik-e a szikláról az ötéves. De egyébként azt vallom, hogy gyerekkel a világ végére is elmennék.” 

Harmincezer jelentkezőből választották ki

Először a közösségi médiában találkozott a felhívással, hogy várják a jelentkezőket a a Fjallraven Polar expedícióra. Úgy érezte, 2025-ben ez lehetne az a bizonyos kihívás, amiért egy időre elszakadna a családjától. A sarkvidéki expedícióra 30 ezer pályázóból mindössze húsz embert választottak ki az egész világról.

Kutyaszánnal a tundrán
Az Északi-sarkvidék legszebb svédországi részeit bejáró ötnapos, 300 kilométeres túrát a résztvevők kutyaszánnal teljesítik, maguk gondoskodnak a szánhúzó kutyákról, a szabad ég alatt, sátorban töltik az éjszakákat, mindeközben számtalan túlélési praktikát sajátítanak el. Míg a Mount Everesten eddig 7200-an jártak, a Polar útvonalán csak 520-an. A svéd Fjällräven márka célja, hogy bebizonyítsa, kellő felkészüléssel és felszereléssel, túratapasztalattól függetlenül bárkiből lehet sarkvidéki felfedező. Idén április 1-7. között került sor az expedícióra. 

A jelentkezőknek egy többfordulós pályázat során három videót kellett készíteniük. Az első videót, egy egyperces bemutatkozást az erdőben, alvó kisfiával a hátán vette fel. „Azóta is tudom, hogy melyik az a fa, amire ráraktam a telefonomat a Budai-hegységben, hogy felvegyem az első, bemutatkozó videót.” 

Tavaly decemberben derült ki, hogy 19 társával utazhat, ezután négy hónap izgalmas előkészület vette kezdetét. Online megismerkedett a többi résztvevővel, és már előzetesen kaptak online felkészítést is. 

Fizikálisan is sokat készült az expedícióra, futott, súlyokat emelt, de mint mondja, arra, ami kint várta, mentálisan nem lehet teljesen felkészülni.

„Eddig a leghosszabb idő, amit a családtól távol töltöttem, 3-4 nap volt, ez viszont az előtte való felkészüléssel és utazással 9-10 napra jött ki” – részletezte. Férje mindenben támogatja, így a fiatal anyuka biztos volt benne, hogy nélküle is minden rendben lesz itthon.

Budapestről az északi sarkkörön túlra

Budapestről egy harmincöt literes zsákkal indult útnak, aminek nagy részét a kamerák, külső akkumulátorok tették ki. Hiszen az útvonalon se áram, se térerő nem volt, mínusz 20 fok viszont igen, amiben könnyen lemerül az elektronika. Nem volt feléjük elvárás a tartalomgyártás, de Eszter mindenképp rögzíteni akarta a különleges pillanatokat. Ruhát alig kellett vinnie, hiszen alsóneműtől kezdve a síszemüvegig mindent kaptak a szervezőktől. Cserébe került a táskájába túrórudi, ajándékba a túratársaknak. 

A társaság Stockholmban találkozott, majd onnan indultak tovább, és a sarkkörön túli Kirunáig utaztak. A fiatal nőnek az expedíció azonban nem várt nehézséggel indult. „Onnantól kezdve, hogy megérkeztem Stockholmba, nagyon erős inszomnia lett úrrá rajtam, három napon keresztül reggel ötig nem tudtam elaludni, biztos az izgalom miatt. Majd az indulás napjára belázasodtam, és arcüreggyulladásom lett. Felhívtam az expedíciós orvost, mert úgy gondoltam, antibiotikumra lesz szükségem. Megígérte, hogy az expedíció első napjára beszerzi az orvosságot.”

A sátorban töltött első éjszaka szerencsére elmúlt az inszomnia, és a gyógyszer is megtette hatását másnapra. 

„Első este átaludtam a sarki fényt, amit még sosem láttam. Amikor reggel a többiek elmondták, elsírtam magam” – idézte fel Eszter. 

A későbbi napokban azonban bőven sikerült bepótolnia a kihagyott lehetőséget. 

Először a kutya, aztán az ember

Húsz résztvevő öt csapatra osztva és segítőik, valamint 180 kutya. Velük tartott még pár szervező, az expedíciós orvos, valamint egy fotós és egy videós munkatárs is motorosszánon. Így állt össze az expedíciós különítmény. 

Magát a szánon való utazást is meg kellett tanulniuk, a kutyák ugyanis olyan gyorsan futnak és veszik be a kanyarokat, hogy első nap szinte mindenki leesett a szánról. Gázfőzőt begyújtani, tüzet csiholni, miközben vízszintesen esik a hó, másfél méter magas, 30 méter hosszú szélfogó falat építeni, fagyott kutyatápot baltával darabolni, sátrat állítani, majd lebontani maguk után a tábort – mindez a napi rutin része volt. 

Alapszabály, hogy mindig először a kutyákat kellett ellátni, minden más csak utána következett. Nem a közismert kékszemű szibériai huskykra kell gondolni, hanem kisebb, vékonyabb szőrű alaszkai huskyk húzták a szánokat.

„Különböző színűek, sokkal atletikusabbak, vékonyabbak, és óriási teherbírásuk van. Folyamatosan futni akarnak, mindig fékezni kellett őket. 

Nekik ez ösztönös, ha megáll a szán, hátrafordulnak és ugatnak, hogy miért álltunk meg, mikor indulunk már. 

Az utolsó pillanatban kötöttük őket a szánok elé, mert ha várniuk kell, akkor vonyításkoncertbe kezdenek, alig várják, hogy menjünk. 180 kilométert is meg tudnak tenni egy nap alatt, és akár 4000 kalóriát is megesznek, viszont nem isznak, hanem menet közben havat rágcsálnak” – mesélt a kutyákról. 

„Azért vittem egy kis magyar snack-kolbászt is”

Ők maguk katonáknak kifejlesztett zacskós ételeket – kebabtól kezdve a bolognaiig – fogyasztottak, amit forró vízzel kellett felönteni, emellett izotóniás ital, forró csoki, tea, kávé, müzliszeletek képezték a napi menüt. De igazi ínyencségként egyik este megkóstolhatták a rénszarvas-steaket is. 

„Én azért vittem egy kis snack-kolbászt is” – tette hozzá nevetve Eszter, aki hangsúlyozta, mindenhez havat kellett olvasztaniuk, hiszen vízre volt szükség az ételek melegítéséhez, az ivókulacsba, de a kutyák etetéséhez is. 

A mostani tél nem számított olyan hidegnek a sarkkörön, bár ahogy mentek fel a norvég hegyekbe úgy lett egyre fagyosabb az idő. Előfordult, hogy a szánon -25 fok volt a hőérzet. 

Aláöltözet, gyapjúpulóver, majd három különböző kabát – összesen öt réteget viseltek. 

„Ne izzadj, ne legyél vizes – ez fontos szabály, különben fázni fogsz. Ha havat kellett lapátolni, vagy szánt kellett tolni, az ember egyből nekivetkőzött, hogy egy csepp izzadság se legyen, mert utána nagyon fáztunk volna. Egy idő után már a szánon menet közben is fel-le tudtuk venni az expedíciós kabátot. Volt, aki fogat is mosott a szánon” – részletezte. 

Speciális bakancsot is kaptak, aminek a belsejét éjszakára nemcsak a sátorba, de a hálózsákba is betették, hogy reggelre ne fagyjon meg. Alvás előtt pedig kötelező volt levest enni, majd 20 guggolást csinálni a fokozott hőtermelés elérése céljából, és forró kulacsot tenni a hálózsákba. Sőt az egyik táborhelyen nem sátorban, hanem a szabad ég alatt aludtak, mínusz 18 fokban egy hóba vájt kis „hotelben”, ahol az összegyűjtött rőzse szolgált „lepedőként” a hóból formázott ágyon. Fontos szabály volt, hogy szemetet sehol sem hagytak, a WC-papírt is összegyűjtötték vagy elégették maguk után.

Kép

Fotó: Melanie Többe

„Néha olyan, mintha meg sem történt volna”

Igazán sokszínű csapattal teljesítették a 300 kilométert: egykori plus size modell Dániából, amerikai mentőhelikopter-tiszt, kambodzsai háromgyerekes anyuka, 22 éves svéd orvostanhallgató, malajziai fogorvos is a részt vett a kutyaszános kihíváson. A csapat legidősebb tagja egy 53 éves portugál szörftanár volt. Eszter a sátrát egy német fotóssal, Melanie-val osztotta meg, akinek a rengeteg csodás kép köszönhető.

„A korábbi résztvevők azt mondták nekünk, hogy van élet a Polar előtt, és a Polar után. Akkor azt gondoltam, ez költői túlzás, de igazuk volt.” 

„Az ember rájön, hogy ez az élmény egyszeri és megismételhetetlen, és ez szíven ütött” – mondta.

„Amikor hazajöttem, azért megkérdeztem a férjemet, hogy nem költözünk-e ki” – tette hozzá viccesen. Hogy a Polar képes életeket megváltoztatni, azt Zaja Kitty története is bizonyítja, aki 2018-ban vett részt az expedíción, majd kiköltözött, és azóta is husky kutyákkal és szánozással foglalkozik. Scheili Eszter több mint egy hónapja tért haza, és közönség előtt most először számolt be az élményeiről. 

„Néha olyan érzés, mintha meg sem történt volna. Pénteken még két gyerekkel voltam a játszótéren, szombaton felszálltam a repülőre, tíz nappal később hazajöttem, és másnap újra két gyerekkel voltam a játszótéren. Az első két hétben nem találtam itthon a helyem, kellett egy hónap a visszaszokáshoz. Utoljára a gyerekek előtt éreztem azt, amit az expedíción, hogy minden rólam szólt. A határaimat feszegettem. Ugyanakkor úgy gondolom, anyaként tudtam igazán megélni ezeket a pillanatokat, és soha nem cserélném el az életemet” – tette hozzá.

Bronxi mese (1993)

Robert de Niro embertípusok, életstílusok közötti távolságok áthidalását filmesítette meg első rendezésében. A New York nyomornegyedében játszódó történetben az olasz-amerikai tinédzser, Calogero választani kényszerül két férfiminta, apafigura közül. Egyikük a gazdag helyi maffiózó, Sonny (Chazz Palminteri), aki pártfogásába veszi, és kiemelné a mélyből, másikuk a fiú buszsofőr édesapja, Lorenzo (de Niro), aki tisztességes munkával biztosítana jobb életet a fiának, mint amilyet ő él.

Calogero választását a két út között nehezíti, hogy a maga módján Sonny is értékeket – hűséget, felelősséget, erőt – közvetít, amelyek segítik abban, hogy a saját élete irányítójává váljék, sőt a gengszter-mentor bűnösen bölcs tanácsai olykor jobban rezonálnak az élet keménységére, mint a becsületes apai tanítások.

Calogero jellemét mindkét férfi formálja, így végül ő lesz a híd a két világ között azzal, hogy mindkét életszemléletből igyekszik a helyes értékeket átvenni. Másrészt híd az a szeretet is, amellyel a mentor és az apa a fiúhoz viszonyul.

A film kulcsmondata Sonnytól: „A legjobb dolog, amit egy fiú az apjától kaphat, az a tisztelet.” A történet másik érdekes (szerelmi) szála pedig egy „bronxi Rómeó és Júlia-viszonyt” villant fel.

Kép

Képkocka a Bronxi mese című filmből

Elveszett jelentés (2003)

Sofia Coppola alkotása szinte láthatatlanul finom mozdulatokkal beszél a különbözőségek ellenére létrejövő kapcsolatokról. Bob Harris (Bill Murray) középkorú, kiégett színészként reklámforgatásra érkezik Tokióba. Charlotte (Scarlett Johansson) friss diplomásként fotós férje mellett nem találja a helyét sem Japánban, sem a házasságában. Épp csak a felnőtt élete küszöbén imbolyog, míg Bob már sok mindent maga mögött hagyott, de új értelmet keres. Ugyanaz a kérdés hajtja őket: „Hogyan lehet egy olyan világban élni, amelynek nem értjük a jelentéseit?”

Mert ők ketten két elveszett emberként találkoznak – szó szerint is, hiszen a helyi nyelvet sem beszélik. Köztük mégsem romantikus szerelmi viszony, hanem lélekrezonancia alakul ki: egymás menedékei lesznek az átmeneti, mégis örök találkozás során, amely Tokióban véget is ér, de mindkettőjükben mély nyomot hagy.

Az igazi híd köztük az együttérzés és a jelenlét lesz, amellyel nem oldják meg egymás problémáit, még csak nem is megjavítani igyekeznek a másikat, hanem hallgatnak, odafigyelnek egymásra.

A film megmutatja: a nemeken, korosztályokon és kultúrákon átívelő híd létezik – csak nem mindig látszik. A lelkeket összekötő pillanatok viszont akár élethosszig velünk maradhatnak, jelentést adva a jelentésvesztett világnak.

Kép

Képkocka az Elveszett jelentés című filmből

Saját szavak (2007)

Az igaz történeten alapuló dráma bemutatja, hogy egy tanár és osztálya hogyan küzdi le az egymás iránti előítéleteket és a mély társadalmi szakadékokat az írás, a meghallgatás és a kölcsönös tisztelet erejével. Az ifjú Erin Gruwell (Hilary Swank) egy problémás kaliforniai középiskolában kezd tanítani, osztályában kulturálisan, társadalmilag elszigetelt diákokat, akik szegénység, rasszizmus, bandaháborúk közepette élnek, szüleik börtönviseltek – vagy már elhunytak. Nem hisznek a tanárban, a rendszerben és egymásban sem. Erin nem akarja megváltoztatni az identitásukat – inkább teret ad, hogy kifejezzék magukat. Naplóírásra ösztönzi őket: „Mindegyikőtöknek saját sztorija van. Itt az ideje, hogy elmondjátok.” És a diákok olyan élményeket írnak le, amelyeket addig senki sem hallgatott meg: erőszakot, fájdalmat, elvesztett barátokat, félelmet.

Először értik meg egymást, ahogy ráébrednek, nincsenek egyedül a szenvedéseikkel, amelyek így összekötő híddá válnak. Számukra a tanár is híd lesz – nem is a tudás átadásában, inkább emberi méltóságuk felébresztésében.

Amint egyikük fogalmaz: „Nem érheted el, hogy valaki tanulni akarjon. De azt igen, hogy úgy érezze, ő is számít.” A film azt üzeni: a történeted akkor is érték, ha a világ nem ismeri. Ha pedig elmeséled, híd lehet belőle.

Kép

Képkocka a Saját szavak című filmből

Gran Torino (2008)

Clint Eastwood – rendezőként és főszereplőként – egy idős, elszigetelt, fehér háborús veterán és egy ázsiai fiú kapcsolatát meséli el, mely a kezdeti elutasításból, gyűlöletből lassan barátsággá, kölcsönös tiszteletté alakul. A zsémbes Walt Kowalski tele van előítéletekkel, különösen – háborús traumái miatt – az ázsiaiakkal szemben. Szomszédja, Thao egy Hmong fiú (a Hmong egy délkelet-ázsiai közösség), aki megpróbálja ellopni Walt féltett Gran Torino autóját. A film nem idealizál: Waltot valóban rasszistának ábrázolja, akivel a nézőnek is kényelmetlen azonosulni. De aztán Thao családja hálás lesz neki, amiért ösztönösen megvédi a fiút egy zaklató bandától, ő pedig lassan belelát az életükbe, ami szeretnivaló és emberi. Walt előítéleteit tehát valós kapcsolatok írják felül, miközben megtanítja Thaót dolgozni, felelősséget vállalni, önbizalmat szerezni.

Thao és nővére, Sue pedig őt tanítják meg újra kapcsolódni, emberként viselkedni, nevetni, jelen lenni. „Nem vagy túl kedves, de belül finom” – mondja Sue, aki először fedezi fel a férfi durva álarca mögött az embert.

Walt végül egy meghökkentő tettével a múltja bűneit is megváltja, ezzel esélyt ad Thaoéknak a szebb jövőre. A Gran Torino az előítéleteket nem szlogenekkel, hanem életszagú tapasztalatok révén építi le, és arra utal: még a legzárkózottabb, legmegtörtebb ember is képes újra kapcsolódni és egy jobb világ ígéretét hagyni maga után.

Kép

Képkocka a Gran Torino című filmből

Cukorsólyom (2019)

A modern mese főhőse Zak, egy 22 éves Down-szindrómás fiú, aki idősek otthonában él. Szenvedélye a pankráció, így titokban elszökik, hogy megkeresse pankrátor bálványát. Útközben találkozik Tylerrel, aki a társadalom peremén élő, kisstílű bűnözőként szintén úton van – a saját múltja elől menekül. 

A két karakter között látszólag áthidalhatatlan szakadék tátong: Zak gyermeklelkű, de elszánt, Tyler egy cinikus túlélőtípus. Mégis – vagy épp ezért – közös utazásuk mély barátságot hoz. Tyler felismeri Zak-ben a saját életéből hiányzó lelki tisztaságot és célt, a fogyatékossággal élő ember pedig teherből társ lesz, akinek az álmait komolyan kell venni. Zak Tylerben nem a veszélyes csavargót látja, hanem a védelmező barátot, az „idősebb testvért”, akire titkon mindig vágyott. Végül a fiú gondozója, Eleanor is csatlakozik az úthoz, a saját korlátait átlépve.

A film épp erről mesél: a nehézségekkel élő embereknek sem korlátokra, hanem lehetőségekre van szükségük. Zak itt nem sajnálatra méltó áldozat, hanem a saját élete főszereplője.

Tyler megtanítja őt úszni, halat fogni, tüzet rakni – olyan dolgokra, amiket más nem akart vagy nem mert megtanítani neki. Ahogy fogalmaz: „Most egy olyan világban vagy, ahol bármit megtehetsz, amit akarsz. Ez a te saját kalandod.” Zak néha kételkedik: „Én nem lehetek hős. Én Down-szindrómás vagyok.” Mire Tyler: „Mi köze ennek a szívedhez?” Mert ő azt nézi, kicsoda a másik valójában, nem azt, amit a címkéje mond. A két férfit hídként a közös út során kialakult bizalom örökre összeköti.

Kép

Képkocka a Cukorsólyom című filmből

CODA (2021)

Ruby Rossi halló lányként siket családba született, mégis a zenei karriert választja. Innentől családja – akik számára a mindennapi élet is kihívás – és a saját álmai között egyensúlyoz. Ő jelenti szüleinek és testvérének a kapcsolódást a világhoz, az ő füleikként és hangjukként közvetít köztük és a társadalom között, nélküle nehezen boldogulnának. Eleinte nem is értik meg vágyait és ambícióit a zenei pályán, hiszen ők egy kis halászfalu középosztályához tartoznak, ám lányukat képességei és álmai egy másik világba vezetnék. Számukra nem átélhető a zene, mint életcél, mint önkifejezési mód fontossága. 

Ruby választása ugyanakkor a köztük lévő szeretet hídjává válik. A film kulcspillanata, amikor a család felismeri, hogy a lány áldozatai és vágyai az ő életükre is jó hatással lehetnek.

Édesapja bátorítani kezdi, hogy ne adja fel az álmait: „Nem nekem kell hallanom a hangot. Te hallod helyettem. De neked is élned kell a magad életét.” Ruby pedig a zenetanárának így fogalmaz: „Nem tudom, mit akarok, de tudom, hogy mit érzek.”

Kép

Képkocka a Coda című filmből

A lánynak egy életpálya és a családja iránti hűség között kell részben döntenie. A CODA a társadalmi és generációs különbségek áthidalásának igen reális története – mindenkinek szól, aki valaha érezte úgy, hogy különböző világok között kell navigálnia. Fontos üzenete, hogy úgy is képesek lehetünk a saját álmainkat követni, hogy közben nem felejtjük el, honnan jöttünk.

A romák felzárkóztatása mindenki érdeke

A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Nyírpilis főútján nyomorúságos építménybe lép sietve az ott lakó férfi, mintha zavarná a sok idegen. Sokan vagyunk, ez tény, döntéshozók, szakemberek, sajtósok, mindannyian a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) Felzárkózó települések (FeTe) programjának eredményeit jöttünk megnézni. A civil szervezet sajtóesemény keretében mutatja be, mit hozott eddig a FeTe program. Hogy miért éppen ide látogattunk el? A falu egyike annak a háromszáz településnek, amelyeket 2019-ben a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján a leghátrányosabb helyzetű települések közé soroltak, és ahol ugyanebben az évben a FeTe program indulhatott.

Nyírpilisen ezerhatvan ember él, Beri Márk polgármester tájékoztatása szerint 95 százalékuk roma származású. 

Nyolcvan óvodás-, 160 iskoláskorú gyermek jár a tanintézményekbe, amelyeket a máltaiak alapítványa tart fenn. A felnőttek jelentős része a közmunkaprogramban jut álláslehetőséghez, esetleg a közeli nagyobb településeken található gyárakba ingáznak. 

Mint a bevezetőben utaltunk rá, a falu a legtöbb problémájával – több száz más településhez hasonlóan – évtizedeken át magára maradt. Pár éve azonban közvetve félmilliárd ember állt Nyírpilis mögé, ahogy Gyenes Zoltán, az Európai Bizottság magyarországi képviseletének gazdasági elemzője fogalmaz, hiszen a máltaiak által vezetett projekt – amelynek áldásait a nyírpilisiek is élvezhetik – az EU támogatásával valósul meg. „Hányszor vártuk, hogy Európa segítsen, most itt a támogatás” – hangsúlyozza Gyenes Zoltán. 

Csatlakozik hozzá Kovács Edit társadalmi esélyekért felelős helyettes államtitkár, aki úgy vélekedik: ami 2019-ban még víziónak számított, mára valósággá vált. Hozzáteszi, hogy a jelenlét e program esetében nem csupán fizikális, hanem lelki is, amely során együtt gondolkodás alakult ki a helyi közösségekkel. És rámutat a projekt egyik legfontosabb elemére: a romák támogatása, felzárkóztatása mindenki érdeke.

Az alap a kölcsönös bizalom

Elindulunk a településen, hogy a saját szemünkkel is meggyőződhessünk arról: nyílt szívvel, felelős döntésekkel, partnerséggel és célzott támogatással mi mindent lehet elérni egy olyan faluban, amire korábban legfeljebb legyintettek. 

Útközben a szakemberektől megtudjuk: a máltaiak Jelenlét módszertanán alapuló, EU-s finanszírozású FeTe program keretein belül tavaly már 240 magyar kistelepülés kaphatott helyi diagnózisokon alapuló, szakszerű segítséget, és az érintett települések száma ebben az évben éri majd el a kitűzött célt, a háromszázat. 

A faluban egyszerre van jelen – ma még – a 20. és a 21. század: beomlott tetőzetű, elhagyott házat ugyanúgy látni, mint a program keretében modernizált lakóépületeket. Az MMSZ Balázs János Általános Iskola és Óvoda udvarán napelemeket állítottak fel, az iskolát, az óvodát – amely előtt modern játszóteret is kialakítottak – egyaránt felújították, a riport elején említett kis házikótól nem messze modern sportpálya várja a mozogni vágyó fiatalokat. 

A Szimfónia Program (ami a világhírű venezuelai El Sistema adaptációja) keretében számos kis- és nagyobb gyermek énekelhet, zenélhet – sorolják az eredményeket a máltai kollégák. Az ember nem győz ámulni.

Lantos Szilárd, az MMSZ Modellprogramjainak vezetője arra is rámutat: a bizalomépítés csodákra képes, hiszen a projekt keretében a 300 településen 300 ezer ember lakhatási, álláskeresési, oktatási és egyéb problémáját kell(ett) megoldaniuk sok más karitatív szervezettel karöltve. A diagnózisalapú metódus mindenhol működik, csak mindenhol másképp, hiszen nincs két azonos település, és így nincs mindenhol adaptálható eszközrendszer sem. Azt a helyiekkel együtt kell megtalálni, a munka kölcsönös bizalom hiányában igen nehézkes lenne.

Aminek a japánok is csodájára járnak 

Míg beszélgetünk, elérünk a Jelenlét ponthoz, ahol ügyeiket intézhetnek az itt élők, de moshatnak, száríthatnak vagy akár zuhanyozhatnak is, míg a rászorulóknak ételt, tápszert, gyógyszert biztosítanak, mondja a polgármester. Itt érhető el az MMSZ Mozgó Játszótér programeleme. A módszer egyszerű: egy mikrobusszal játékokat visznek a településekre, akár egy réten is leparkolhatnak. A siker garantált: az udvar önfeledt gyermekzsivajjal telik meg. 

Ugyancsak a telken parkol a telemedicinális technológiával felszerelt mobil rendelő. Ez a világ egyik csodája, nem véletlenül tanulmányozták már a rendszer működését japán szakemberek is. 

A kisbusz-rendelő folyamatosan járja a vidéket, hogy olyan falvakba is eljusson az egészségügyi szolgáltatás, ahol akár évek óta betöltetlen a házi orvosi praxis. 

A szűrővizsgálat alkalmával megmérik a páciens vérnyomását, EKG-ját, boka-kar-index vizsgálatot végeznek rajta, meghallgatják a szívét, a tüdejét, és vért is vesznek tőle, amelyet a Málta saját laborjában, Bicskén elemeznek. Már e szolgáltatások léte is nagyszerű, de a rendelés során a távolból vizsgáló orvos kérheti a jelenlévő asszisztenst, hogy vércukorszintet, vizeletvizsgálatot vagy gyulladásértékeket is vizsgáljon. Az eredményeket az interneten keresztül azonnal látja az orvos. 

A programon belül egyes szakorvosi vizsgálatok is elérhetők, így például bőrgyógyász, gasztroenterológus, endokrinológus, lipidológus, szemorvos. Az MMSZ működtet egy ultrahangos kisbuszt is, amellyel hasi, pajzsmirigy- és karotiszvizsgálatokat hajthatnak végre, ilyen esetben radiológus is a kisbusszal tart. Az egészségügyi szolgáltatás népszerű és eredményes: számos magas vérnyomással és kettestípusú cukorbetegséggel küzdő beteget szűrnek ki, mondja Szabó Johanna központi asszisztens. 

A kábítószerfüggés táptalaja

A hátrányos helyzetű településeken (is) komoly gondot okoz a drog. Tóth Máté, a prevenciós szakterület vezetője megemlíti: a felzárkózó településeken 2020 óta folyamatosan fejlődik a módszertan, bővül a prevencióval foglalkozó csapat. Az első lépcsőfok – a FeTe módszertanához igazodva – a diagnózis felvétele: meg kell tudniuk, milyen súlyos helyben a kábítószerprobléma, amiben nagy eltérések lehetnek. 

Vannak nagyon súlyosan érintett falvak, máshol szinte egyáltalán nincs jelen a droghasználat. Az MMSZ munkatársai prevenciós munkát végeznek az ifjúsági korosztályban, csoportfoglalkozást tartanak szerhasználóknak vagy hozzátartozóiknak, foglalkoznak a függőkkel, érzékenyítő vagy információt átadó lakossági fórumokat rendeznek, utcai munkát végeznek, családokat látogatnak meg. A cél, hogy a klienseket valamilyen magasabb küszöbű ellátásba juttassák. 

Munkájukra nagy szükség van, hiszen a legtöbb esetben halmozott mentális problémák állnak annak háttérében, hogy valaki droghoz nyúl – így próbál megküzdeni az őt ért lelki, fizikai, társadalmi presszióval. 

„E települések nagyon jó táptalajt jelentettek a drognak, hiszen adott volt egy társadalmi réteg, amely kiszorult a többségi társadalom adta lehetőségekből, rossz egészségügyi állapotban, rossz oktatási, anyagi, lakhatási körülmények között élt, és szinte e réteg egésze traumatizált családon belüli, fizikai vagy szexuális erőszak, nélkülözés, korai várandósság, elhanyagoltság miatt” – elemzi az okokat Tóth Máté.

A dizájner drogok nem csak a városokban vannak jelen, a kistelepüléseken az elmúlt tíz évben váltak népszerűvé. A drogokat a telepeken a köznyelv cracknek vagy kristálynak nevezi, de ez inkább csak egy általánosító elnevezés, hiszen az unióban több száz kristályvegyületet azonosítottak. „Valójában az egyéni munka során már nem igen számít, pontosan mit fogyaszt a szerhasználó, hiszen mi a fizikai és mentális állapotát nézzük, illetve a lehetőségeit, a motivációját vizsgáljuk” – húzza alá a szakember. 

Ugyanakkor Tóth Máté azt is kiemeli: sokan kezdtek újra alkoholt fogyasztani, vagy töltőgázt szippantani a bódulás eléréséhez, esetleg különböző porított gyógyszereket használni. Ennek az egyik oka, hogy bár a kristályokról az terjedt el, hogy olcsók, valójában éppen ellenkezőleg igaz. Egy adagra mindig találnak, szerezek pénzt a drogfogyasztók, mivel 0,1 grammért 1500–2000 forintot kérnek (igaz, öt éve még ötszáz forintba került egy ugyanekkora adag). A másik ok, hogy az utóbbi hónapok erőteljesebb bűnüldözői fellépése miatt beszűkült a kínálati oldal. 

Minden korosztály, még az állatok is nyernek

A drog ellen az egészséges élet népszerűsítésével, vagyis a sporttal is lehet küzdeni. A sportpálya a centrumban található, éppen edzést tartanak a gyerekeknek: a lányok és fiúk 12 éves korukig együtt fociznak. A pálya szinte megtelik ifjú érdeklődővel a Freestyle FC bemutatójára.

Innen nem messze a felelős állat-, pontosabban kutyatartás programelem részeként működő mobil ivartalanító állomással ismerkedhetünk meg. Hogy erre a programra miért van szükség?

A FeTe több száz településén a porták körül nem volt kerítés, ami azt eredményezte, hogy az elcsatangolt ebek száma hatalmasra duzzadt. Sok helyen rettegésben tartották a lakosságot, különösen a gyerekeket.

A több ezres egyedszámmal kezdeni kellett valamit, ezért az MMSZ kidolgozott egy programot. Két járművet átalakítottak műtő- és lábadozóbusszá. Ezekkel járják az országot, s ahol összegyűlik 25–30 jelentkező kutyatulajdonos, ott ivartalanító műtéteket hajtanak végre az ebeken. A – vérzéssel sem járó – műtét mellett csipet, veszettség elleni oltást, külső és belső élősködőmentesítést, vitaminokat kapnak a kutyák. A másik kisbuszban kenneleket helyeztek el, ezekben lábadozhatnak pár órán át a négylábúak. Az elmúlt években négyezer kutyát ivartalanítottak. 

Persze, ez még mindig nem a teljes megoldás, hiszen csak azokat a kutyákat tudják ivartalanítani, amelyeknek van gazdájuk. Ezért Sajókazán egy kutyamenhely kialakítását is elkezdték, reményeik szerint a jövőben évente négyszáz kutyát adhatnak majd onnan örökbe. A programban kutyaasszisztált érzékenyítő foglalkozásokat is tartanak, aminek keretében egy terápiás kutya vesz részt felvezetővel. 

A foglalkozáson a felelős ebtartás ismereteit csempészik játékelemek közé. Az óvodában épp ilyen foglalkozáson vehetnek részt a legkisebbek, akik Mira, egy fekete terápiás kutyus közelségében nagyon gyorsan feloldódnak, alig telik el pár perc, s már büszkén vezetik körbe pórázon a négylábút. Közben sok hasznos, a felelős kutyatartással kapcsolatos tapasztalatot szereznek észrevétlenül. 

A településen működik Babaház is, ami a koragyermekkori kísérés helyszíneként szolgál. Hajdú Krisztina, a gyerekeket érintő szakmai fejlesztésért felelős klinikai szakpszichológus vezet körbe bennünket a házban. 

Elmondja: alapvetés, hogy a Jelenlét pontokon szenzomotoros terem, vagyis speciális eszközökkel felszerelt játszószoba legyen. Nyírpilisen ennél is továbbléptek, és külön ingatlanban foglalkoznak a fiatal lányokkal, kismamákkal. 

az első 1000 nap (3 év) egy szenzitív periódus, és ha bizonyos ingerek nem érik az idegrendszert addig, akkor az nem fog tudni egészségesen fejlődni, így  csak speciális fejlesztésekkel lehet (vagy egyáltalán nem lehet) ezeket a képességeket fejleszteni a gyerekeknél. Jelenleg 7600 gyermekkel dolgoznak a közel háromszáz településen. 

A magyar állam és az Európai Unió döntése értelmében a Jelenlét a felzárkózó településeken program révén újabb támogatási forrás áll rendelkezésre, ezzel a projekt finanszírozása 2029-ig biztosított.

Cseh és magyar gyökerek

Hatgyermekes család második gyermekeként, a cseh Feketeházy Domonkos (eredeti vezetékneve Černohaus volt) és az ősi magyar nemesi családból származó Fekete Anna fiaként látta meg a napvilágot 183 évvel ezelőtt, 1842. május 16-án. 

Érdekes egybeesés, hogy a XIX. század egyik legjelentősebb hídépítő mérnöke pont abban az évben született, amikor lerakták az első állandó Duna-híd alapkövét. 

A kis János Vágsellyén a helyi iskola épületében nevelkedett, nemcsak azért, mert oda járt iskolába, hanem ott is élt a Feketeházy család, mivel apja tanító és a helyi templom kántora volt. Innen került el Nagyszombatra, majd a Nyitrai Piarista Gimnáziumba, ahol 1861-ben érettségizett. Ezután a bécsi műegyetemen matematikát tanult, aztán Zürichben folytatta tanulmányait. 

Megszerezte mérnöki oklevelét, de nem maradt Svájcban, hanem visszatért Bécsbe, ahol az Osztrák Államvasutak Igazgatóságánál vállalt munkát, rövidesen irányító szerepet kapott a tervezőirodában. Itt részt vett a wien-stadlaui Duna-híd, valamint a Boszporusz-híd terveinek készítésében. Az 1867-es kiegyezés után hazatért Magyarországra, ahol először a Vasútépítészeti Igazgatóságnál kapott állást mérnökgyakornokként. Miután az igazgatóság átkerült a Magyar Királyi Államvasutakhoz, a MÁV-nál kapott beosztást, ahonnan közel két évtized után főmérnökként kérte nyugdíjazását – de erről majd később. 

Szerény embernek ismerték

A vashidak többsége az általa bevezetett szabványtervek szerint épült. Külföldön is elterjedtek vasúti mozdonyfordító-korongjai és hadászati hídszerkezetei. Feketeházy nemcsak hidak, de épületek nagy fesztávú acél tetőszerkezeteinek tervezésével is maradandót alkotott.

Hidak, Opera és Keleti pályaudvar
1872 és 1912 között feltehetően az összes MÁV-híd tervezéséhez köze volt. Az ő tervezői munkáját dicséri a budapesti Szabadság híd, a komáromi Erzsébet-híd, a párkányi Mária-Valéria híd, a szegedi közúti vagy a szolnoki vasúti Tisza-híd. A Keleti pályaudvar, a mai Corvinus Egyetem (egykori Fővámház) és az Operaház tetőszerkezete is az ő nevéhez fűződik, ahogy az Északi Főműhely (Eiffel-csarnok) megtervezése és kivitelezése is.

Miért nem tudjuk pontosan mely hidak, épületek tervezésében játszott szerepet? Mert abban a korban általában az egyes hidakat felépítő tervezővállalatok nevét közölték csak, így sok esetben a valódi tervező neve homályban maradt. Ráadásul Feketeházyt rendkívül szerény embernek ismerték. 

Kép

A párkányi Mária-Valéria híd 1939-ben – Forrás: Fortepan/ Vincent Till Baumgartner

Eladta terveit az Eiffel-cégnek

Az 1879-es nagy szegedi árvíz után a város újjáépítésének fontos része lett az állandó közúti Tisza-híd megépítése, amire 1880-ban írtak ki nemzetközi pályázatot.  Feketeházy is megmérettette magát, azonban a tervezőmérnökök csak jelentős tőkével rendelkező vállalkozó cég útján pályázhattak – a költségek az egymillió-kettőszázötvenezer forintot nem haladhatták meg. 

Feketeházy tervét a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyárának (MÁVAG) ajánlotta fel, de ők nem éltek a lehetőséggel: „...a gyár ezévi költségvetésében az említett tervek megvételére a fedezet hiányzik, sajnálatomra elfogadhatónak nem találta” – így számolt be a történtekről a 38 éves mérnök. 

Ekkor került képbe a francia Eiffel cég, akiknek felajánlotta terveit. Először nem akarták megvásárolni, mert attól tartottak, hogy rossz fényben tünteti fel a céget, ha kitudódik, hogy idegen tervvel pályáznak. 

Eiffelék a kért ötezer forintot nem adták meg a tervért, de győzelem esetére tízezer forint fizetésére tettek ígéretet. 

Feltételül szabták: „...egy szót se szóljanak senkinek, míg a tervbírák ki nem mondották véleményüket”. Az Eiffel cég két munkával pályázott, a második volt Feketeházyé, ezt nyilvánították győztessé. A győztes kihirdetése után több szaklap is megírta az igazságot, mégis sokáig az a nézet élt a társadalomban, hogy a terveket Gustave Eiffel készítette. 

Kép

A szegedi Tisza-híd– Forrás: Fortepan/ Kenderessy Tibor

„Csak legenda az, hogy a mi gyönyörű hidunk Eiffel remeke”

Végül 1933-ban, már a mérnök halála után a híd ötvenedik születésnapja alkalmából Móra Ferenc a Délmagyarország című lapban Kit ünnepeljünk? című tárcacikkében hívta fel a nyilvánosság figyelmét a tévedésre. 

 „…nemcsak Eiffelt kell ünnepelni, hanem rajta kívül még valakit, akinek legalább annyi köze van a szegedi hídhoz, mint neki (…) A mi nagyszerű hidunk, amely nemcsak a rekonstrukciónak vált dicsőségére, hanem általában is a hídépítő technikának, a szegedi köztudatban állandóan mint  »Eiffel remeke« szerepel (…) Mert csak legenda az, hogy a mi gyönyörű hidunk Eiffel remeke (… )

Való igaz, hogy a szegedi hidat a párizsi Eiffel-cég építette, de az Eiffel neve alatt benyújtott terveket Feketeházy János magyar mérnök készítette. 

A szegedi híd nem a francia, hanem a magyar géniusz alkotása (…) Én már többször is reklamáltam a szegedi híd dicsőségét a nagy magyar technikus számára, de az újságpapirost elviszi a szél. Az ötvenedik évfordulón azonban talán ő is kaphatna egy szerény táblát a híd oldalában. Eiffelt ünnepelni lehet okosság, de a magyar mérnöknek elégtételt szolgáltatni kötelesség” – fogalmazott az újság hasábjain Móra Ferenc. 

Az író felkérésére Lósy-Schmidt Ede technikatörténész az általa felkutatott dokumentumok bebizonyította, hogy a híd valóban Feketeházy tervei szerint épült, és csak ezután, 1934-ben került fel az emléktáblája a közúti hídra. Az impozáns építményt a II. világháború idején az oroszok elől visszavonuló német csapatok – a vasúti híddal együtt – felrobbantották. 

A Tisza-hídhoz hasonlóan Budapesten az Északi járműjavító gőzmozdonyjavító csarnokára is tévedésből ragadt rá az „Eiffel-csarnok” kifejezés, mert az is Feketeházy munkáját dicséri.

A híd, amit Ferenc József adott át a forgalomnak

Hídépítő tevékenységének csúcspontja a fővárosi Szabadság híd, (akkoriban Ferenc József híd), ami Budapest harmadik közúti hídja a Lánchíd és a Margit híd után. A Fővám téri hídra 21 pályázat érkezett, és ebből Feketeházy János tervét tartotta a bírálóbizottság a legjobbnak. Ez az első olyan dunai hidunk, amely teljesen a magyar ipar által előállított és hazai gyárban, a MÁVAG-ban készült alkatrészekből épült fel, és hazánk első olyan nagy hídja, amelynek szerkezete folytvasból készült. 

A híd főtartók háromnyílású, konzolos szerkezetek, a középső nyílásban két csuklóval (Gerber-tartók). A híd hossza 331,2, a középső nyílás 175 méter. A szélső nyílások konzoljai 64 méteresek, ezekre támaszkodik a 47 méteres befüggesztett hídrész. Jellegzetes része a pillérek feletti díszes kapuzat, amely a vas anyagszerűségét érzékelteti, az oszlopok tetején hegyes gúlák, csúcsukon 46 méter magasságban turulmadarak ülnek.

1896. október 4-én Ferenc József személyesen adta át a hidat a forgalomnak, az utolsó szegecset maga a névadó uralkodó verte be. 1945. január 16-áig, közel fél évszázadon át sértetlenül állt. 

Ekkor a német csapatok felrobbantották, de később eredeti formájában helyreállították. Napjainkban az északi oldalán lévő felirat mutatja, hogy Feketeházy János pályaterve alapján készült.

Kép

A Szabadság híd 1936-ban – Forrás: Fortepan/ Pesti Brúnó

Életében nem ismerték el a munkáját

Magánéletéről keveset tudni, mert amint már jeleztük, szerény embernek ismerték, aki még azt is eltűrte, hogy a világhírű Eiffel elorozza előle a hírnevet. Nem akarta ünnepeltetni magát, kielégítette az a tudat, hogy fontos és szép alkotásokkal gazdagította hazáját. Életében csak egyszer, Baross Gábortól, a dualizmus híres gazdaság- és közlekedéspolitikusától kapott írásbeli kitüntetést. Feltehetően sem a komáromi Erzsébet-híd, sem a Ferenc József híd átadásán nem vett részt. 

42 évesen alapított családot, három fia született, közülük a legkisebb, János vitte tovább a mérnöki hivatást. A család Budapesten élt, Feketeházy ötvenéves korában főmérnökként ment nyugdíjba a MÁV-tól, később erősen megromlott egészségi állapota miatt visszaköltözött Vágsellyére. Már a nyolcvanas éveiben járt, amikor otthonában baleset érte, és amputálni kellett a lábát, rá pár évre, 1927-ben elhunyt. Szülővárosában, a családi sírboltban nyugszik.

Budapesten, a Műegyetem mellett utcát neveztek el róla, Szegeden szobrot kapott, a vágsellyei városhazán egy magyar emléktábla is őrzi a nevét, és közösségi házat neveztek el a tiszteletére.

(A cikk elkészítéséhez többek között Hajós György építészmérnök Feketeházy Jánosról készített portréja, valamint Holló Csaba építőmérnök írása szolgált forrásként.)

Hellának januárban megadatott, hogy az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán az Év Sportolója díj nyerteseivel, vagyis az olimpiai bajnok öttusázó Gulyás Michelle-lel és a 200 méteres férfi hátúszás olimpiai bajnokával, Kós Huberttel egy színpadon állhatott. Mi több, idén a díjátadók – a legendás úszó Ian Thorpe és Hosszú Katinka – kísérőjeként, segítőjeként vehetett részt a rendezvényen.

A megbízás elnyerésében nyilván szerepe volt a Hella nevéhez köthető úszóeredményeknek, a belgrádi és újvidéki fuvolaversenyeken elért győzelmeknek, valamint a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színpadján, az Annie, a kis árva című zenés színpadi mű főszerepében nyújtott alakításának.

A három testvérével és szüleivel Cserszegtomajon élő tehetség a Zalaegerszegi Úszó Klub versenyzőjeként Horváth Csaba vezetőedző irányításával az utánpótlásnevelő edző, Gángó Regina felügyelete alatt edz. Az egerszegi úszóedzések világába azonban Horváth Tamás úszóedző vezette be.

Hella civilben a Pálóczi Horváth Ádám Alapfokú Művészeti Iskola növendéke és a Zrínyi Gimnázium ötödik osztályos tanulója. Április végén a televízió képernyője előtt is izgulhattunk érte.

„Hellát az alázat különbözteti meg a többiektől. Minden edzésen száz százalékig odateszi magát, ami nem jellemző minden gyermekre” – emeli ki Gángó Regina. 

Kép

Fotó: Bérces Edit

A kislányt már ötévesen beíratták iskolába, mivel óvodáskorában kitűnt társai közül szófogadásával és érettségével. „Amikor az óvó néni azt kérte, hogy pakoljunk, mindjárt megértettem és engedelmeskedtem” – emlékszik vissza korai gyermekkorára a 200 méteres leány delfin pillangóúszás és még további öt versenyszám zalai csúcstartója.

Persze egykor Hella is tudott ellenkezni szüleivel, mint minden egészséges gyermek. Újabban csak a hétvégeken tapasztalható egy kis feszültség, amikor inkább pihenni szeretne a fuvolagyakorlás és a matekházi írása helyett. Ilyenkor kis alkudozás után gyermek és szülő is enged, hogy megszülethessen a köztes megoldás: fél óra fuvola és fél óra matek az egy-egy óra helyett, avat be a Besenczi család nevelési titkaiba Hella. 

Vajon miben különbözik az úszóversenyeken a rajtkövön állva és a színpadi előadásokon énekelve, vagy éppen zenélve átélt izgalom? – faggatom őt. „Inkább a próbákon szoktam izgulni egy kicsit – mondja. – Igyekszem tanulni a hibáimból. Ha egy hangot eltévesztek gyakorlás közben, arra koncentrálok, hogy élesben már ne forduljon elő tévesztés. A színházi előadások kezdete előtt öt perccel, amikor már leellenőriztem, hogy minden kellékem megvan-e, igyekszem átgondolni a szerepemet gyorsan és tömören. A versenyek előtt nem tudok enni, nincs is étvágyam. Azonban amikor a rajtkőre fellépek, már tudom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.”

Kedvenc tantárgyai a testnevelés, az angol, a nyelvtan, az irodalom, a rajz és az ének. Időbeosztása hétköznap és hétvégén is nagyon fegyelmezett. Hétköznap 4 óra 50 perckor kel azokon a napokon, amikor reggeli edzése is van, hogy hatra beérjen az uszodába. Iskola után zeneiskolába, onnan megint úszóedzésre siet, amelyet még további háromnegyedórányi nyújtó-erősítő gimnasztika követ. Amióta megtudta, hogy részt vehet az Év Sportolója Gálán és a Virtuózok vetélkedőben, nagyobb kedvvel edz és zenél is. 

Előfordul az is, hogy úszás közben elképzeli, hogyan csúsznak az ujjai a fuvolán. 

Hella számára felejthetetlen élmény volt a Betlehem Dávid-úszópálya avatása is tavaly decemberben, ahol Dáviddal és Rasovszky Kristóffal is volt szerencséje találkozni Zalaegerszegen. Reméli, hogy egyszer lesz majd Besenczi Hella-pálya is. Mivel a négyes foglalt Dávidnak, az ötös pálya is jól mutatna a nevével. Célkitűzése nem alaptalan, hiszen Hella a valaha úszott második legjobb időeredmény birtokosa 200 méteres pillangóúszásban a korosztályában. Legjobbja a Győr Openen elért 2 perc 35 másodperc. 

A Los Angeles-i olimpiát még túl korainak tartja ahhoz, hogy Egerszegi Krisztina példáját követve részt vehessen rajta. Viszont azt, hogy a 2032 nyarán Brisbane-ben rendezendő olimpián is ebben a számban képviseli-e hazánkat, még nem tudhatjuk. Előfordulhat az is, hogy egy hosszabb versenyszámban, például 400 méteres vegyes úszásban lesz a legerősebb. Jelenleg hat számban vármegye-csúcstartó és tizenegyszeres ranglista-vezető.

Hella már háromszor átúszta a Balatont Révfülöp és Balatonboglár között édesanyja társaságában. „Az első alkalom borzasztónak tűnt, mivel a medencében nem szoktam hozzá a Balaton hullámzásához, sem az átláthatatlan színéhez. A második átúszás már sokkal jobban sikerült, a harmadikat pedig kifejezetten élveztem tavaly, tízévesen. Az időm 1 óra 49 perc – idézi fel legemlékezetesebb úszóélményét, majd hozzáteszi: – Még a tengerparti nyaralásra is viszem magammal az úszófelszerelést, hogy üdülés idején is tudjak gyakorolni egy kicsit. Bízom benne, hogy meg is lesz a munkám gyümölcse.” 

Vajon a fenti tények miért érdekesek nekünk? Főképp azért, mert mindebből arra lehet következtetni, hogy a magyar gasztrokultúrából táplálkozó ételsorok egy olyan városban is remekül megállják helyüket, ahol jóformán a világ összes konyhája jelen van. 

Körözöttel töltött pogácsa, csirkemájkrémes szendvics szőlővel, nokedlis leves, csirkepaprikás. 

Sok más mellett ezek a fogások teszik sikeressé az Agi’s Countert. Pedig a legtöbb ételről nem az jut eszünkbe, hogy villogjunk vele, talán már az sem, hogy elkészítsük.

Az örökség

Hétköznapi konyhánk egyre inkább nemzetközi lett. Persze, mindig is így volt, tisztán magyar konyha nincs. Mindig is hatottak ránk a divatok és a velünk együtt élő népek. Mégis, mára egyre jobban feledésbe merülnek hagyományos alapanyagaink, klasszikus fogásaink. Ha főzünk is például kölest vagy hajdinát, nem a magyar konyhából örökölt tudást hasznosítjuk, hanem az egészséges táplálkozás nemzetközi trendjeihez igazodunk. 

A hétköznapok sietős ebédjeit gyakorta az olasz konyha inspirálja, a gyors­ételeket török és amerikai mintára kapjuk, de még ünnepeink idején is halványodni kezdenek az ízemlékek. A halászlevet például az egyébként tényleg kiváló finn halleves kezdi kiszorítani karácsonykor. 

Pedig ételeink ugyanúgy kultúránkhoz tartoznak, mint az anyanyelvünk. Identitásunk fontos részei. Élő kapcsolatot teremtenek múltunkkal, emlékeztetnek nemzeti és családi örökségünkre. 

Az újdonság varázsa és praktikuma mellett ezért érdemes néha újra néhány pillantást vetni arra, ami a miénk. Nem a már megszokott új kedvencek helyett, hanem azokat kiegészítve.

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Ízgazdagság

Ma már érdekességként olvashatjuk, mi mindent tettek az asztalra a régiek. Rácsodálkozhatunk a tavaszi fűlevesre, az ibolyafagylaltra, a bazsalikomos vagy éppen a mazsolás csirkére. Hogyan felejthettük el ezeket? Trianon, világháborúk, holokauszt, kommunizmus. Az egykori életmóddal az egykori ételkultúra is megváltozott. 

Az élet színtere egyre inkább a város lett, a felnőttek munkahelyükön, a gyermekek pedig az iskolában kezdtek enni. A leegyszerűsített, tartalmában és zamatában egyaránt meglopott menzaétel lépett a tájanként változó paraszti és a polgári ételek helyébe. A katolikus egyház visszaszorításával feledésbe merültek a böjtben fogyasztott növényi és halas ételek. Konyhai örökségünk ünnepnapokon még mutat némi életjelet. Hiszen ilyenkor meg akarjuk adni a módját.

Abból főzni, ami van

Néhány régi szakácskönyv segíthet visszafőzni magunkat a kultúránkba. Ezekben szép számmal találhatunk hétköznapra is jó ötletet. 

Hideg fogásként például a Jeremy Salamon által is felfrissített körözött esetén tanulhatunk Bánffyhunyadi Hunyady Erzsébet receptjéből (1924), aki sörrel tette lággyá ezt a krémet. A csángó paraszti fogások közül a galuskát ajánlom. Nagyobb mennyiségben készítve lehet tartósítani is, így hideg fogásként is megállja helyét reggelire. A csemegepultban kapható töltött szőlőlevelet fölényes győzelemmel szorítja majd a második helyre az eredmény, ha teszünk egy próbát vele. 

Szabad műfaj: bármit tölthetünk bármibe. Különféle fűszerek (csombor, lestyán, kapor), rengeteg zöldség (hagyma, paprika, paradicsom, sárgarépa, paszternák, zeller, káposzta), és kukoricakása vagy rizs keveréke adja hússal vagy akár anélkül a tölteléket, amelyet szőlő-, káposzta-, torma-, sóska- és céklalevélbe egyaránt csomagolhatunk.

Ötletbörze

A tarhonyához is nyúlhatnánk ekkora fantáziával. A Magyar gazdasszony teendői (1864) alapján készíthetnénk belőle a rizskochra emlékeztető édességet is, tört mandulával, amelyet végül barackbefőttel tálalhatunk. Egy XVI. századi receptet követve süthetjük gyömbéres tojásba mártva a bundás kenyeret, a citrusosan csípős ízzel tompítva az étel nehézkességét. Ehetnénk mellé fermentált zöldségeket, amelyek receptjeit akár százéves szakácskönyvekből is megtanulhatjuk. Aztán a palóc konyhából felidézhetjük a savanyított tarlórépát, amely tápláló vitaminbombaként kísérhetne egy sonkás szendvicset. 

A fermentált káposztát meg lenmagolajjal meglocsolva fogyaszthatnánk a régiek példáját követve. Akár a citromos vagy a gyömbéres kolbász mellé, amelyek szintén a magyar konyha egykor volt gazdagságát idéznék. 

A maradék spenótfőzelékből fejfújtat csinálhatnánk. Podruzsik Béla 1928-ból származó receptje szerint kell hozzá 2 dl tej, 4 tojássárgája, 3 felvert fehérje, ezt muffin­formába kanalazzuk, vízzel töltött tepsibe állítjuk, és 180 fokon fél óráig sütjük. Főzhetnénk savanyú levest salátából vagy aszalt szilvás babost böjtben. Kell ahhoz egy kis vagányság, hogy az egyszerűnek tűnő, feledésbe merült receptekről letöröljük a port. De ha New Yorkban bevált, mi is tehetnénk egy próbát. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Bernadettet nem úgy ismerik a környezetében, mint aki egy küszöbön toporogva tölti az életét. Hirtelen felindulásból úgy döntött, hogy a Színművészeti Egyetemen elvégzett drámainstruktor-színjátékos képzése utolsó fázisában a diplomamunkáját saját traumájához kapcsolja, szembenéz utóbbival, az érzelmeire reagálva dolgozza fel és meg is osztja a közönséggel. 

Saját tapasztalatai adják a különleges monodráma vázát, de szövegeit, naplóbejegyzéseit irodalmi szövegek szövik át. Versek, novellarészletek, García Lorca Yerma-ja vagy Oriana Fallaci Levél egy meg nem született gyermekhez című levélregénye is felbukkannak a Szólongatás című előadásban, amelyben orvosi diagnózisok, várószobai beszélgetések ellenpontozzák a lírai részeket. 

Valóság és belső élmények egyszerre rohannak meg minket, ahogy a szereplőt is oly sokszor megrohanták a küzdelem során.

Beszélgetés közben arra gondolok, milyen más lenne, ha egy babaváró monodrámának nem Szólongatás, hanem mondjuk Szólítás lenne a címe. Hogy mennyi alázat, remény és szelíd kérés van ebben az egy szóban, amely Károlyi Amy egyik szerelmes verséből került át más értelmezésben a darabba.

„A Szólongatás gyakorító képzője nekem valami befejezetlenséget is jelent, de azt is, hogy már elindultam, tartok valahová, bár még nem látom az út végét, él bennem a bizonyosság, hogy egyszer beszólongatom a várva várt kisbabát az életembe” – mondja Bernadett.

Hat éve volt már férjnél, amikor megszületett a darab, de a gyermekáldás nem köszöntött be. Betti elismeri, hogy a barátai, szerettei nagyon féltették ettől a témától, a lélek lecsupaszításától, a sebezhetőségtől, de a színésznőnek dolga volt a történettel. Ahogy nézem eltökélt arcát, arra gondolok, ami neki fontos, az a nézőinek is az. Azzá válik.

„A nehezített gyermekvállalás kortárs magyar színpadi lenyomatai után kutatva úgy láttam, a meddőség témájáról, arról a tehetetlen, hosszú évekig tartó várakozásról, amely során az anyaság vágyképe egyre csak távolodni látszik, csupán érintőlegesen merünk a színház nyelvén is megszólalni. Ezt a hiányt szerettem volna betölteni ezzel az összművészeti előadással. Pedig mindenkinek van olyan ismerőse, aki ezzel szembesül, a jelenség társadalmunk minden rétegét átszövi. 

Akik érintettek vagyunk, nem találjuk az eszközöket, miként beszéljünk róla, aki találkozik velünk, nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzánk. 

Ezért is éreztem, hogy létre kell hoznom ezt az előadást.”

Kép

Fotó: Gundy Kristóf

Engem kíváncsivá tesz, hogy ehhez az érzékeny témához milyen dramaturgiai eszközöket választhatott, milyen díszletet, színeket? „Az első ötlet, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy zenés monodráma legyen, hiszen a zene olyan egyetemes, titokzatos csatorna, amely mindenkit megszólít. Egyenesen a lélekbe hatol. Ólafúr Arnalds izlandi szerző zenei világa ragadott magával, amely a lét mély szövetéig le tud nyúlni, és magával sodorja az embert. Tökéletesen leképezte azt a lelkiállapotot, amiben én is, a sorstársaim is benne vagyunk. 

Az előadásban minden muzsika a csend felé gravitál, és fordítva, csend és zene kiegészítik egymást. Próbáltam megteremteni a csönd színeit: a beszűkült, a beszédes, a várakozó csöndet, a fojtogató hallgatást, a szavak kínzó hiányát vagy azt az állapotot, amikor cserbenhagynak a szavak. Gyerekkorom óta hegedülök, ezért is jelenik meg fontos jelzésként a darabban egy húroktól megfosztott hegedű. 

Így születik párhuzam a hangszer és a drámai én között – adott egy hegedű, amely arra teremtetett, hogy megszólaltassák, és egy nő, aki úgy érzi, anyának született, ám egyikük sem tud megfelelni az életfeladatának. 

Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy az előadás fő célja ne a meddőséggel kapcsolatos traumák rangsorolása legyen, hanem az életigenlés, a remény megőrzése.”

Nem merem elárulni, hogy a hegedűre végig úgy számítottam, mint alternatív lehetőségre, az alkotói lét szimbólumára, a gyermektelenség elfogadására és művészi terület felé indulásra. Ehelyett arra terelem a szót, hogy a zenéket, irodalmi szövegeket nem irodalmi jellegű szövegek, hanem nagyon is evilági szólások és hangok tarkítják.

„Sok fájó tapasztalatom volt ebben a meddőségi mókuskerékben, pallosként lesújtó végítéletnek tűntek az orvosi diagnózisok, a beszűrődő várótermi hangok; orvosok, ápolók, nők-férfiak hangja masszaként állt össze a fejemben, olykor szenvtelen, sokszor kioktató vagy tudálékos, máskor empatikus hangok, sírás, sok-sok év ítélethirdetései… 

A darab születése előtt volt a harmadik lombikunk, két babócát kaptunk, úgy tűnt, végre révbe értünk, bizakodtunk, de nem maradtak velünk. 

Sok-sok év sikertelensége után itt azt hittem, ezen az úton talán már nincs tovább, úgy éreztem, hosszabb szünetre van szükségem. Endometriózissal és adenomiózissal is küzdöttem, aki nem ismerné a két, egyébként sok esetben szorosan összefüggő betegséget, a méhszövet a méhen kívül is megjelenik a testben, vagy belenőhet a méh izmos falába is, fájdalmas és meddőséget előidéző kórképek egyenként is, hát még együttesen. 

Két műtéten vagyok túl a megannyi asszisztált reprodukciós eljárás mellett, úgy éreztem, ebben a szünetben nemcsak a testemnek, a lelkemnek is gyógyulnia kell, így hát nekiveselkedtem ennek a monodrámának, hogy az utolsó blokkokat is feloldjam magamban az előadással.”

Kép

Fotó: Köő Adrien

Lelkileg nagyon nehezek ezek a színi alkalmak, hiszen a színpadra teljes önmagát felviszi a színésznő. Ez különösen komplex létezés, hiszen a saját története szereplője, és Bernadett tudja, hogy nem lehet eltávolítani magától a szerepet. És nem is akarja. Ha kritika éri az előadást, azt a saját kritikájának is érzi. Egy-egy epizód, amit férje segítségével fűztek láncra, mindkettejüket felzaklatta, de amikor összeállt az előadás, sikerült más dimenzióba kerülni, átlényegülni. „Ez nem is alakítás, ez zsigeri történet, nincsenek színészi sallangok.”

Most már érzem én is, hogy ez a rendkívül egyedi darab tulajdonképpen egy színpadi műbe öntött közös fohász, két ember összetartozása, szerelme, kérése. 

„A harmadik előadás meghívásra készült, egy volt zsinagóga épületében játszottam. Mint kiderült, ahol a díszletként szolgáló pad állt, amin ülve gyermekért rimánkodtam a darabban, régen a szentély helye volt. Aznap kezdtem a negyedik lombikot, beadtam a hormoninjekciót, és kezdődött az előadás. Néztem a férjem, hogy bár én szúrom magam, ez az egész hihetetlenül nehéz neki is, némán kínlódik, erős bástyám próbál lenni, de hát itt a színtér, a csoda színtere mégis a nő teste, és vannak terhek, amelyeket nem tud átvállalni, bármennyire szeretné is. 

Talán eddig tartott igazán megértenem, nem kell folyton kemény páncél mögé rejtőznöm, felvállalhatom a lágyságomat, a gyengeségeimet, az esendőségemet. Amikor elmondtuk az ismerősöknek, hogy miben vagyunk, úgy éreztem, a készenléti üzemmód a legjobb hozzáállás a részükről, a távolságtartó empátia, az ugrásra kész támogató jelenlét. Keresztény párosként tengernyi felzaklató mondatot kaptunk, hogy beavatkozunk Isten tervébe; hogy ha valaki életébe nem érkezik gyermek, az okkal történik. 

Hazudnék, ha azt mondanám, egy idő után nem az visszhangzott és zakatolt a fejemben: talán én erre nem vagyok érdemes. 

Úgy hiszem, a gyermekért vívott küzdelem stádiumai stációk voltak, hogy azzá az anyává érjek, aki most vagyok.”

Amikor megjelenik Széplaky Géza, hogy feleségével töltse a nap további részét, egy babakocsit tol, benne Flóra, aki a harmadik előadás napján már hozzájuk készülődött, és aki szórja magából a Flóra-port, ahogy a pár mondani szokta. Egy fél pár cipőt és zoknit vesztettek az úton meg egy sapkát, de meg szerették volna mutatni a szólongatottat. 

„Isten jó, és Flóra annak a bizonyítéka számomra, hogy a megpróbáltatásainkkal érdemesnek formált bennünket a kegyelmére. A születése után még erőteljesebben éreztem, hogy a Szólongatást is életben kell tartanom, játszanom kell, megteremtenem a fórumot, hogy a gyermekükért viaskodó párok lelki, érzelmi kapaszkodókra, sorsközösségre leljenek. Ha a traumára nyersanyagként tekintünk, akkor hajtóerő lehet, ami másokat is továbblendít.”

Szólongatás
Ady Endre, Bán-Horváth Veronika, Beney Zsuzsa, Blaha Lujza, Dragomán György, Oriana Fallaci, Illyés Gyula, Izsó Zita, József Attila, Juhász Ferenc, Juhász Gyula, Károlyi Amy, Latinovits Zoltán, Federico Garcia Lorca, Szabó T. Anna, Tóthárpád Ferenc, Visky András és az EndoBlog szövegeinek felhasználásával írta, színpadra alkalmazta és játssza: Szemerédi Bernadett. Zene: Szirtes Edina Mókus, Ágoston Máté, Dánielfy Gergely, Fekete György, Gerendás Péter, O. A., Somos András

„Ugyan igyekeztem falat építeni magam köré” – ismeri el művében Anna, de mint írja: hamar ráébredt, hogy van segítség, lehet kiút. A szülei, a testvérei, a kórházi szakemberek, a kórtermi és a külvilág között hidat építő KórházSuli pedagógusai segítették a gyógyulását. Olykor egy banális sláger néhány sora is erőt adott neki. Az onkológia falán például az Anna & The Barbies dalszövegét ízlelgette szívesen: „(…) jó néha magamat csak úgy elnevetni / sírni, ha fáj, remegni, ha félek, / olyan jó néha érezni, hogy élek.”

A vihar kapujában

„A mindennapokat azóta is nagyon megbecsülöm” – meséli Balogh Anna egy budai kávéház apró asztalánál, elégedetten kóstolva a lattéba. 

Egy pillanatra mindketten elkalandozunk. A kávéház üvegablakán át az utcát pillanatok alatt elöntő esővizet, a kora nyári felhőszakadás moziba illő „képeit” csodáljuk. Anna megállapítja: „a semmiből olykor döbbenetes erejű vihar tud születni, aminek éppúgy megvan a szépsége, mint a napsütésnek. Jó érzés, hogy része lehetek ennek a körforgásnak!”

Részlet a kötetből:
„Miután véget ért a kemoterápia, szélviharként rohant rám az élet. Alig fogtam fel, mi történik. Kerültem a szembenézést a saját régi-új, múló és megmaradó lényemmel. Itt ezen a ponton már gyakran éreztem magam egyedül. Mintha mindenki átsiklott volna az egész felett, és azt gondolták, hogy az segít, ha nem beszélünk róla, nem gondolunk rá. Lépjünk gyorsan tovább és így majd jobb lesz minden. Csakhogy bennem forrt a harag (…) Az igazi elfogadás sokkal később érkezett el számomra, amikor már egyetemre jártam, és olyan kutatási területet választottam, amely szorosan kapcsolódott a rákkutatáshoz. (…) Most már úgy érzem, a létezésnek, a lehetőségeknek mindig kell örülni. Hiszek a jóban, a változások és megpróbáltatások erejében. Elismerem és elfogadom az érzéseimet. Van, hogy félek és gyengének érzem magam, de simán feljutok a Csóványosra. A régi matektanárom szerint olyan hosszú képleteket oldok meg, ami felett átrepülve a madár is elfárad.”

„Továbblétezés van, és kész!”

Anna megerősíti: könyvét azokban a hónapokban írta, amikor az életéért küzdött. Később édesanyjával együtt olvasták újra az akkor írt sorokat, majd közösen szerkesztették, korrektúrázták a szöveget. A mű nyomdába adása, megjelenése óta nem olvasott bele, nem is tervezi egyhamar a kötet fellapozását. „Továbblétezés van, és kész!” – fűzi hozzá derűsen, mégis őszintén, megcsillantva a racionalitásérzékét is.

Hosszú, némileg mélázó kávékorty, és az időközben felszakadozó felhőzet, majd a visszaszűrődő napfény megszemlélése után én mégis szóba hozom a (rég)múltat. A kacskaringós utat, ami idáig vezetett. Az esetleges tanulságokat. Babitsot idézem (A lírikus epilógját): „vak dióként dióban zárva lenni…”

„Ilyen lenne a kór, amit átéltél?” – tudakolom.

„Nem, nem így éltem meg! Én folyamatosan figyelmet, szeretetet, lelki támogatást kaptam. 2012 decemberében diagnosztizáltak. Onnan kezdve mindig csak a következő lépés érdekelt. Fél évet kihagytam a suliból is. Hatodik osztályos voltam a diagnózis idején, édesapám beköltözött a kórházba mellém. Sokat beszélgettünk; amikor tudtunk, nevettünk. A napok azért így is lassan teltek. 

Viszont meg tudtam figyelni egészen apró dolgokat, rezdüléseket. Elhivatott emberekkel találkoztam, akiknek nem a hajsza, az előrejutás, a karrier volt a fontos. 

Azért sok minden fájt, rossz emlék néhány vizsgálat, a kanül használata, az idegenek szánakozó tekintete.” 

„A Hickmann-kanült a mellkasomon közepén bevezették (…) Én nem haragszom, hogy belém ültették ezt a kétágú óriás gumicsövet, csak gyorsan vegyék ki!” – írja könyvében Balogh Anna. „Nem egyszerű azt elviselni, hogy egy jóleső kádfürdőt se vehet vele az ember – folytatja a történetet immár jelen időben, a kávéházban. – A hajamat is elveszítettem egy időre. Szörnyű érzés az egy szőke lánynak! – sóhajt föl. – Tíz évembe telt, mire ráébredtem, hogy ezzel az egésszel szembe lehet nézni” – teszi hozzá a 280 szerzője, aki ma már 24 éves, és célja: a nagydoktori cím megszerzése.

„Tisztáznom kell, mi történt, mi történik velem.

Tehát a diagnózis: morbus Hodgkin-lymphoma, kevert sejtes alt.pus III/A stádium.

A nyáron beszélgettünk a daganatos betegségekről. Olvastam Csernobilról. Apa azt mondta, sok fajtája van. Gyakran örökletes, vagy környezeti ártalom, mérgező levegő, füst, dohányzás váltja ki a betegséget. Gyerekeknél nagyon ritka, a mi családunkban nem fordult elő.

Nem tudom, tényleg ritka betegségnek számít.

Én vagyok 2012/280.

Tehát a 280. ebben az évben.Most már folyik a kemoterápia, nincs tévedés, nincs visszaút, nincs Cooper-futás, nincsenek iskolai hétköznapok. Csak ébredések, kórház, gyógyszer, vizsgálatok.

Balogh Anna = 280.”

Kép

Pillanatképek Anna életéből; jobbra: a könyv borítója – Képmás kollázs/Balogh Anna

„Kerek lett minden…”

„Most már elég erős vagyok – állítja. – Mielőtt szembesültem a betegségemmel, azt hittem, hogy védett vagyok, hiszen szerető családban élek, így nem érhet semmi baj. 

A betegség részben elvette a gyermekségemet, megfosztott a naivságomtól. A biztonságérzettől, ami egy gyerek számára annyira fontos. 

A sors által elvett hónapok, évek miatt, nem tagadom, sok düh munkált bennem. Szorongtam, ami valamiféle lázadásba csapott át. 

De megbékéltem, idővel elcsöndesedtek a kusza érzések. A betegségemnek, a kórházi tapasztalatoknak is köszönhetem, hogy a szerves kémia felé fordultam. A pályaválasztásommal kapcsolatban igenis volt pozitív hatása a velem történteknek! Az egyetemi évek könnyen teltek, szinte átrobogtam a vizsgákon, mint egy tank. Ma elméleti modelleket csinálok, programozok. A kollégáim a barátaim. Kerek lett minden” – konstatálja, közben a kávéskanállal szórakozottan félkört rajzol a csészéje belsejébe. 

Csillogó szemekkel mesél tovább. A szakmájáról például. A bioszimiláris hatóanyag-vizsgálatokról, a fizikáról, amelyért a gimnáziumi évek óta rajong. A számok szépségéről, a kémia élményszerű megközelítéséről. A latin nyelvről, kedvenc olvasmányairól, Hamvas Béla „vonzó szakralitásáról”, Dosztojevszkijről, Tolsztojról. Mesél édesapja kedvenc együtteseiről is, amelyekért ő is rajong: a Metallicát, a Red Hot Chili Peppers-t úgy azonosítja, mint jellegzetesen „apukarock-bandákat”. 

Aztán műfajt váltunk. Szóba hozza a rajongott elektronikus zenéket, külön kiemelve az AltJ zenekart. „Ez az a csapat, amelynek halláskárosult dobosa van, és ennek ellenére – vagy pont ezért – nagyon érdekes a hangzásviláguk.” 

Újabb téma- és (képzeletbeli) helyszínváltás következik: Anna a Margitszigetről tesz említést, ahová futni jár meg sétálni, s ahol a minap tétova siklóra lett figyelmes.

„Olyan boldogság volt, hogy egy számára kevésbé veszélyes irányba, biztonságosabb útra sikerült terelnem.”

„Az is nagy öröm, hogy újra tudok felszínes, hóbortos lenni!” – hangsúlyozza. Olcsó ponyvákat, B-kategóriás filmvígjátékokat idézünk fel. Anna a macskájáról, Bociról beszél. „Macskasnack mindig van ám nálam – mutat a kabátzsebe felé, tréfálkozva, majd halkan kijelenti: – Szeretném, ha az élet most már kedves lenne hozzám!” 

„…vénán keresztül”

„Biztosan sokkal korszerűbbek, hatásosabbak a mai gyógyszerek, mint régebben. Olvastam, hogy 8-10 évvel ezelőtt volt, akinek naponta 100 szem gyógyszert is be kellett vennie. A kanül még nem volt elterjedt, így vénán keresztül juttatták a testbe a gyógyszert, vagyis a mérget, ami gyógyíthat. A hosszú távú kezelést az erek sok esetben nem bírták. 
Szerencse, hogy ez velem történt meg, és nem anyával annak idején.Akkor nem lenne Zsuzsi, Tomi és Anna.”

Részlet Balogh Anna 280 című könyvéből

Az időközben napfényes Martinovics utcára tesz egy ismételt futó pillantást. Egyszerre komolyan, picit talán komoran is, de a tőle elválaszthatatlan kedves mosolyt mégsem feledve arra jut: „Nekem aligha kell majd tartanom az életközepi válságtól. Tudod, azután, amin átmentem, úgy várom az öregséget, mint egy kedves rokont. Számomra az nem lesz boldogtalan állapot, éppen ellenkezőleg!”

Dióhéjban a kutatásáról

„A biomolekuláris és sejtszintű kölcsönhatások nanométeres léptékű nyomon követésének szerepe jelentős az alapkutatásokban, különösen a biológia, kémia és biofizika területén, és ezek az ismeretek kiemelt jelentőséggel bírnak az egészségügyi és biotechnológiai iparágak számára. Különösen előnyős, ha ezek a kölcsönhatások és folyamatok jelölésmentes módszerekkel vizsgálhatók, mivel ez lehetővé teszi a természetes állapothoz közeli megfigyelést.

Egy másik téma, amellyel foglalkozunk, az egysejtes biológia. Ez olyan dinamikusan fejlődő szakterület, amelyben egyre nagyobb igény mutatkozik olyan mérési eljárások kifejlesztésére, amelyek képesek az egyedi sejtek viselkedésének valós idejű, pontos követésére. Különböző egysejtes manipulációs technikákat már meglévő, vagy újonnan fejlesztett módszerekkel ötvözünk, és ennek keretében az egyedi sejtek viselkedésének kísérletes megfigyelésére koncentrálunk jelölésmentes optikai bioszenzorok, automatizált fáziskontraszt és fluoreszcens képalkotási módszerek, és egyéb precíziós eszközök alkalmazásával.” 

A kisváros legnépszerűbb élelmiszer-áruházának parkolójában fél nyolckor már nincs sok hely, pedig máskor alig vannak ebben az időpontban, mert előbb oviba, suliba viszi mindenki a gyereket. De ma nem. Egy ismerős anyukával egymás mellé parkolunk, egyszerre szállunk ki a kocsiból. 

Köszönök, de rám se néz, futólépésben indul a bejárat felé, hogy megelőzzön.

Ősz van, és a katalógusban írták, hogy ma hozzák a kollekció első adagját. A ruharészleget nem kell keresnem: hangyabolyként zsongnak körülötte a szülők. Két sorban állnak a polcok előtt, a hátsó sorból az előttük álló feje felett, hónalja alatt átnyúlva kapkodnak az apró téli csizmák, kiskabátok, bojtos sapkák után. 

Egy apuka szinte fellök, mert a mobilját nézi, és nem veszi észre, hogy előtte állok. Videóhívásban van a feleségével. A nő karján a csecsemő körülbelül három hónapos lehet. A férj mutatja az overál belsejét a kamerába. „Ez nem softshell, hát nem látod? – kiabálja a felesége. – Innen látom, hogy ez Baby Run!” Na, te se jutsz be ma este a softshellbe, jut eszembe, még mosolygok is a saját poénomon. Aztán csippen a telefonom. A feleségem írt: „Hogy állsz?” 

Gyorsan át kell váltanom szemlélődő, anyaggyűjtő íróból harcos akcióhősbe, úgy tűnik.

Alig férek oda a polchoz, ahol az overálok vannak. Megnézek kettőt, de nyilván azért vannak még meg, mert egyik sem softshell. Megfognék egy harmadikat, de nekem ütközik egy anyuka, és arrébb lök a gyerekével. Igen, a hordozóban alvó egyévessel tosszant rajtam épp akkorát, hogy már ne érjem el. Kerüli a tekintetemet, csekkolja a címkét. „Nem soft, ugye?” – teszem fel a kérdést, hogy bennfentesnek tűnjek, de válaszra sem méltat. 

Megfog egy fél pár rózsaszín kiscsizmát, és vadul keresni kezdi a párját a polcok között. Elkapok gyorsan egy eladót, felteszem a kérdést, hogy van-e még softshell. Megvetően mosolyog rám. Uram, nézzen körbe, veti oda félvállról, az összevissza kevert, rendetlen ruhahalmokra mutatva. Ettől úgy érzem magam, mint aki az apokalipszis közben mindenmentes pékséget keres.

Aztán találok nagy nehezen egy címke nélküli overált. „Ez lehet, hogy soft, csak leszakadt róla a jelzés?” – kérdezem az apukától, aki az előbb még videóhívásban volt. 

„Nem tudom – válaszolja csüggedten, –, de találtam egy címkét, amihez nincs overál. Softshelles. Tessék, oda­adom neked, én már teljesen feladtam a harcot.”

Otthon boldogan mutatom a feleségemnek: Találtam egyet, nézd, csak leszakadt róla a címke. „Semmi baj – válaszolja kedves, megértő mosollyal –, ez az overál nem softshell. De legalább megpróbáltad. Majd megrendelem online.” „Ja, hogy online is lehet?” – kérdezem csodálkozva. „Hát persze – válaszolja megnyugtató hangon. – Az élményeidből meg majd írsz egy részt a rovatodba, nem?” 

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Emil bejárta a világot, forgatott természetfilmes stábokkal különleges élőhelyeken, részt vett a korallkifehéredés első világméretű kutatásában, fiatalokkal közösen „korallovikat” épít, afrikai halászfalvakban segít fenntartható halászati módszerek bevezetésében, és mangroveerdőket telepít – mindezt a jövőért.

Emil iskolákba is ellátogat, nem is akármilyen módon: VR-szemüvegekkel viszi a gyerekeket búvárkodni. Tervei között az is szerepel, hogy bálnákról készült felvételekkel bővíti az élményt.

De hogyan viselkedjünk mi, turistaként, amikor különleges tengeri élőlényekkel találkozunk? Hogyan búvárkodjunk, mire figyeljünk, ha delfinekkel úszunk vagy cápákat látunk? És mit tehet az, aki fél a víztől, de mégis szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni vele?

Ez a beszélgetés mindenkit megszólít: azokat is, akik szeretik a tengert és az élővilágát, és azokat is, akik még csak ismerkednek vele.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Mégis új évadában olyan emberekkel találkozhattok, akik életében nagy fordulópontok voltak, akik rácáfolnak az előítéletekre, akik növekedni tudtak a traumáikból, továbbléptek – és inkább vesszőt tettek oda, ahová mások pontot.
A negyedik évad műsorvezetője: Jámbor-Miniska Zsejke.