1. A biológiai kor nem mond el mindent

Az élet nem hanyatlás, hanem folyamatos fejlődés, melynek minden korszaka megkapja a maga feladatait és lehetőségeit – legalábbis a pozitív pszichológia szerint. Az öregedés természetes, ciklikus folyamat, amelynek vannak genetikai alapjai, de nem ez határozza meg teljesen az életünket. Sokkal inkább az számít, hogy személyiségünk és szemléletmódunk hogyan formálja ezt az életszakaszt. 

„Az egész életvezetés részint mintavezérelt, részint tudatos döntés kérdése” – hangsúlyozza Bagdy Emőke. 

2. A klimax nem végállomás 

A szakember szerint az emberi élet „csúcspontja” valahol 40–50 éves kor között van: „Ez az az időszak, amikor a legjobban süt ránk a nap.” Innen elindulhat ugyan egy lejtő, de ez nem hanyatlás, hanem átalakulás.

Az élet közepét sokan válságként élik meg, pedig Jung és Erikson is kiemelik: ez az a pont, ahol a legtöbb élettapasztalat, képesség és belső erő összegződik. A „klimax” szó eredetileg is csúcsot jelent. Innen indulhat az igazi újraszervezés: a gyerekek kirepülnek, a munka már nem az egyetlen identitásképző tényező – itt az idő, hogy önmagunkra figyeljünk. A kérdés nem az, mi marad meg, hanem hogy mi alakulhat át.

3. Ősz haj, gyűrött arc: a természet ritmusa – nem veszteség

Kultúránk gyakran harcot hirdet az idővel: anti-aging, fiatalságkultusz, elvárások a női testtel szemben. Pedig az öregedés nem veszteség, hanem átalakulás – mint ahogy az őszi levél színe is a szépség egy másik formája.

Az identitásunk nem a ráncaink számától függ, hanem attól, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz.
„Kicsit gyűröttebbek vagyunk, igen, de mégis önmagunk” – mondja a pszichológus.

4. Az időskor az „életmű” élvezete és belső alkotás

A generativitás fázisában – ahogy Erikson fogalmaz – a felnőtt ember alkot, átad, gondoskodik, gyerekeket nevel, közösségeket épít, értékeket teremt. Az időskorban ennek a korszaknak a gyümölcseit élvezhetjük – ha megengedjük magunknak. Ez nem passzivitást jelent, hanem belső megpihenést, a lényegi dolgokra való fókuszálást: „Az emberi szervezet is mindazt, amit addig begyűjtött, visszaadja a világnak” – fűzi hozzá Bagdy Emőke. 

„Megépítettem a személyiségem lelki házát” – mondja. Ha valami nem sikerül jól, lehet korrigálni – a fontos az, hogy a vágyott életképet közelítsük önmagunkhoz. A kérdés mindig az: „Ki vagyok a világban, és ezt hogyan tudom beépíteni az életem alkotásába?”

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

5. Önszeretet – a gondoskodás belső forrása 

Ma sok félreértés övezi az önszeretet fogalmát. Bagdy Emőke szerint nem arról van szó, hogy mindenáron jól érezzük magunkat, hanem hogy úgy bánjunk magunkkal, mint egy jó édesanya a gyermekével: figyelemmel, türelemmel, gondoskodással.

Az igazi önszeretetben benne van a másik ember is. 

Nem lehetek boldog, ha mellettem a másik boldogtalanságban él. Az ember társas lény, az énünk pedig kapcsolatokban fejlődik. Ha az önszeretet csupán saját igényeink kielégítését szolgálja, könnyen egoizmusba csúszhat.

„Ezért van Ericssonnak igaza: felnőtt vagyok, ha már tudok adni, mert megélem azt, hogy kaptam, de most aztán gyakorolom az adást, és az adásban megélem azt a boldogságot, hogy a másik boldog, és a visszatükrözött boldogságban tud az énem megnőni arra, hogy jól érzem magam a bőrömben” – mondja Bagdy Emőke. 

6. Boldogság? Tanulható és döntés kérdése

Az idősödés derűje nem ajándék, hanem életstratégia. Rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk a test változásaihoz, a szerepeink átrendeződéséhez, az idő múlásához.

Bagdy Emőke szerint a pozitív gondolkodás nem adottság, hanem tanulható készség. Aki nem hozta magával otthonról a belső derű képességét, az is elsajátíthatja később. Például esténként három dologért hálát adni – mindegy, hogy kinek –, máris elkezdi „átprogramozni” az agyunkat arra, hogy a jóra fókuszáljon.

A hála gyakorlása, a célok újrafogalmazása, a kapcsolatok újraszervezése mind olyan erőforrás, amelyek segítenek abban, hogy az öregedés ne elhasználódás, hanem kiteljesedés legyen. 

Az időskor nem az elmúlás kezdete, hanem egy újfajta életminőség terepe: a lelki érés, a megérkezés, a belső szabadság ideje.

A pozitív gondolkodás terjed. „Ragályos” – mondja a szakember, és ezt most szó szerint értjük. A közösségek mentálhigiénéje is múlik azon, hogyan beszélünk egymással. A jó szót, a nevetést, a reményt ugyanúgy lehet „fertőzni”, mint a negatív érzéseket. 

7. A boldogság három pillére: párkapcsolat, család, barátok

Több pszichológiai kutatás is megerősíti: a tartós boldogság nem pénzhez vagy sikerhez kötődik, hanem kapcsolatokhoz.

1. Egy fontos személy, akinek a legfontosabb vagyok.
2. Család, amelyben szeretet van – még ha nem is tökéletes.
3. Néhány közeli barát, akikkel őszintén meg lehet osztani az életet.

Ezek azok a „boldogságfészkek”, amelyek megtartanak akkor is, amikor testi vagy lelki nehézségekkel küzdünk. 

A fájdalom nem maradhat bent – hangsúlyozza. Fontos, hogy legyen valaki, akinek a nehézségeinket elmondhatjuk, hogy az „kiürülhessen”, de utána együtt tovább is tudjunk lépni. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

8. Hasznosság és szolgálat – életünk értelme időskorban is

A méltóságteljes öregedéshez hozzátartozik, hogy érezzük: szükség van ránk. Nemcsak kapni, hanem adni is tudunk. Lehet ez egy jó szó, egy gesztus, vagy akár csak a jelenlétünk. 

A „másik boldogságában való részvétel” erősíti az önbecsülést, az egészséget, sőt: még fizikai fájdalmakat is enyhíthet.

9. Életterv

Az egyik legfontosabb gyakorlati eszköz, amit a szakértő említ, az életterv. Egy tízéves terv célokkal, reményekkel, akár a legnehezebb körülmények között is. „Igenis merjünk álmodni” – mondja –, mert az álmaink adják az irányt. A hosszú távú célok segítenek abban, hogy ne csak túlélni akarjunk, hanem élni is.

„Mérei Ferenc, az én mesterem munkaszolgálatosként olyan munkára volt kárhoztatva, ahol 60 kilós ládákat kellett egy teherautóra fölrakni. Ahogyan ment, hogy felvegye magára a ládát, azt mondta az egyik őr, te, ez össze fog csuklani, ez nem bírja. Mérei felvette a vállára a ládát. Azt mondja a másik, látod? Hagyd, mert ő lélekkel csinálja.” 

Ez a „lélekkel csinálás” az, ami Bagdy Emőke szerint minden nehézségen átsegíthet. Az élethez való akarat, az „elaborációs” képesség, hogy a feszültségeket értelmes tettekké dolgozzuk át, a legmélyebb válságban is erőt adhat.

A teljes adás elérhető itt.

Bármelyik életszakaszban előfordulhat

Az inkontinencia Magyarországon a becslések szerint több százezer – egyébként egészséges – embert és szintén százezreket érint, akiknek valamilyen, az inkontinenciával egyébként összefüggő betegsége van. A közös bennük az, hogy a dolog tabu jellege miatt az érintettek alig ötöde kér és kap szakértői segítséget.

Pedig vizelettartási problémák bármelyik életszakaszban előfordulhatnak és ez egyáltalán nem annak az egyértelmű jele, hogy a testünk elhasználódott. 

Sőt az inkontinencia nagyon gyakran a kimondottan aktív és masszív erőkifejtést igénylő tevékenységek közben jelentkezik. Legjobb példa erre a gyermekvállalás.

Bármi is az oka a vizelettartási problémáknak, beszélni nem szoktunk, és nem is szeretünk róluk. Ehelyett inkább szégyenkezünk, holott a megfelelő kezeléssel a tünetek mérsékelhetők vagy akár meg is szüntethetők.

Egy olaszországnyi érintett

Az Európai Urológiai Társaság (EAU) elemezte az inkontinencia egészségügyi, társadalmi-gazdasági és környezeti költségeit az EU-ban. A most megjelent átfogó tanulmány megállapításai szerint mintegy 55-60 millió európai (ez hozzávetőlegesen annyi, mint Olaszország teljes lakossága) szenved vizelettartási zavarban. A kutatás szerint Magyarországon a nők 14, a férfiak 4 százaléka érintett. Ezzel a legalacsonyabb érintettségű országok közé tartozunk, azonban feltehetőleg ez nem azért van, mert ennyire „jól állunk”, sokkal inkább azért, mert nálunk a többi európai országhoz képest jóval kevesebb a kezelésbe vont ember. 

„Az inkontinencia alapvetően tartási elégtelenséget jelent. Létezik széklet- vagy szélvisszatartási inkontinencia is, de a leggyakoribb a vizeletinkontinencia, azaz a húgycsövön át történő akaratlan vizeletvesztés” – magyarázza Friedrichné Nagy Andrea gyógytornász mestertanár, aki azt is hangsúlyozza, hogy valójában mind nemzetközi, mind hazai szinten a lakosság 30 százaléka érintett lehet. A vizeletinkontinencia gyermekkortól időskorig, nőknél és férfiaknál egyaránt előfordul. Az életkor előrehaladtával nő az előfordulás gyakorisága; időskorban már 60 százalékos érintettségről beszélhetünk.

Várandósság, szülés és menopauza

Az inkontinenciának több típusa létezik. Nőknél a terheléses, más néven stresszinkontinencia a leggyakoribb fajta, ugyanakkor ezt lehet a legeredményesebben gyógyítani konzervatív módszerekkel. Hajlamosító tényező a várandósság, a hüvelyi szülés és a menopauza. A magyar nők kb. felét érinti valamilyen fokú inkontinencia a menopauzát követően, ami több százezer nőt jelent (itthon nagyjából egymillió nő van menopauzában). 

A medencefenék és a gáti terület állapota nagyban függ a hormonok változásától; ha az ösztrogén kevésbé védi a szervezetet, akkor könnyebben kialakul. 

Menopauza idején az ösztrogén hiánya fellazítja ezt a területet. Míg várandósság alatt, ahogy nő a baba, növekszik a méh, nő az anya testsúlya is. Ez megterheli a medencefenék izomzatot, illetve a hormonális hatások lazítják a kötőszöveteket. A szülés alatt a baba megnyomhatja ezt a területet. 

„Hátterében a medencefenék elégtelen működése áll: nem tudja ellátni a zárófunkcióját. Ha hirtelen megnövekedik a hasűri nyomás – legyen az köhögés, tüsszentés, nevetés, sporttevékenység, busz után futás miatt –, akkor ez a magasabb nyomás áttevődik a húgyhólyagra. Normál esetben a nyomás visszatartható a medencefenék működésével, de ha gyenge a medencefenék, a záróizomzat nem működik megfelelően, akkor elcsöppen a vizelet” – fejti ki a gyógytornász. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ha valakinél kialakul az inkontinencia, az negatívan hathat a mentális egészségére is; túl feszessé válnak az izmok, nem tudnak ellazulni. Ez pedig súlyosbíthatja a már meglévő problémát. Súlyosnak akkor számít, amikor valaki testhelyzetet változtat, például felül az ágyban, és viszonylag nagy mennyiség folyik el. Középsúlyos a helyzet, amikor normál mozgásra is elcsöppen nagyobb mennyiség, végül enyhe inkontinencia az, amikor hirtelen nagy erőkifejtésre néhány csepp elcsöppen. 

Csepptérképet készítenek

Idén először online problématérkép készül a Magyar Kontinencia és Urogynekológiai Társaság (MAKUT) szakmai támogatásával, amiben arra keresik a kutatók a választ, hogy mi jelenti a legnagyobb problémát az inkontinenciában érintetteknek Magyarországon. Az online felmérés júniusban, a 2025-ös Inkontinencia hét apropóján indult, az eredményeket 2025 őszén osztják majd meg.

Medencefenék-torna mint kezelés

Az inkontinencia esetében mindig szükséges egy szakorvosi kivizsgálás, hogy nincs-e mögötte szervi betegség, gyulladás, kő, vesehomok, esetleg daganat valahol a kismedencében. Illetve vannak súlyosabb központi idegrendszeri kórképek: például szklerózis multiplex vagy gerincvelő-gyulladás, stroke. Ezeknek is lehet tünete az inkontinencia.

„Ha ezeket kizárjuk, akkor mondhatjuk, hogy medencefenék-gyengeségről van szó, amit először konzervatív terápiával (nem műtéti kezelés) kell orvosolni. A fizioterápiát és a gyógytornát csak akkor tudjuk elkezdeni, ha biztosak vagyunk abban, hogy más betegség nincs a háttérben” – szögezi le a gyógytornász. 

A medencefenék-izomzat a hasüreg alsó részét zárja le, és ugyanolyan harántcsíkolt izomból áll, mint a vázizmaink, ezért ugyanúgy akaratlagosan tudjuk működtetni. „A kismamákban sokszor a gyógytorna során tudatosul először, hogy tudják tornáztatni ezt az izmukat is. A szüléshez, elsősorban a kitolási szakasz miatt fontos a tudatos lazítás megtanítása is. 

A megelőzést minél hamarabb el kellene kezdeni, már a középiskolás lányoknak is szükséges lenne megtanítani a medencefenékizom-tornát. 

A futó, ugró sportolóknak is kellene ezzel foglalkozniuk, mert ők is gyakran érintettek az inkontinenciában” – összegzi Friedrichné Nagy Andrea, aki évtizedek óta tart kismamatornát a Semmelweis Egyetem mestertanáraként, illetve a Szent Imre Kórház Szülészet és Nőgyógyászat osztályán is dolgozik. 

„A medencefenék-izomzat regenerálódása, gyógyulása a legfontosabb szülés után. Már a kórházban kismedencei keringésjavítást végzünk. Az igazi tréninget hat héttel a szülés után tudjuk elkezdeni, és minimum három hónapig szükség van a mozgásterápiára, hogy az izmok megerősödjenek. Sok édesanyánál időben elkezdett medencefenék-tornával nagyon szépen kezelhető az inkontinencia” – hangsúlyozza.

A fiatalok nyitottabbak, az idősebb generáció még szégyelli

Mint mondja, munkája során azt tapasztalja, hogy a fiatalok nagy része már nyitott ezen a téren. Fontos számukra a gáti területük védelme, és a medencefenék-izomzat helyreállítása. Míg a menopauza környékén járó, 50-60 éves nők inkább szégyellik, ha inkontinenciával küzdenek, pedig náluk is hatásos a medencefenék-torna. 

Az anatómiai funkciók helyrehozása miatt – az idősebb korosztálynál már le lehetnek süllyedve a kismedencei szervek – előfordulhat, hogy műtétre van szükség. 

A torna műtét nélkül, de műtét után is ugyanolyan fontos, mivel, ha az izmok nem támasztják alá a szerveket, akkor a süllyedés újra kialakulhat, és újra megjelenhetnek a vizelettartási panaszok.

A kiegészítő terápia része a biofeedback módszer: egy eszközzel visszajelzést adnak, hogy mennyire tudja összehúzni és ellazítani az izmait a páciens. Szükség esetén elektroterápiát is tudnak alkalmazni, amikor a nagyon gyenge izomzatot egy speciális géppel összehúzódásra tudják késztetni. 

Az inkontinenciát régebben jellemzően női betegségnek tartották, de jelen van a férfi lakosság körében is, akik általában prosztatektómia (prosztata-eltávolítás) után kerülnek inkontinencia-problémákkal gyógytornászhoz. 

Eloszlatni a tévhiteket

Az életmódunkban végzett apró változtatások is segíthetnek enyhíteni a tüneteket. „Ne éjszaka és ne este igyon sokat a páciens, továbbá a kávé, tea fokozott vizeletkiválasztást okoz. Sokan nem jól ürítenek, túl nagy hasűri nyomást fejtenek ki, miközben erre csak a legelején van szükség. Az inkontinenciával küzdőknek ugrálós, szökdelős, futós mozgásformákat nem ajánlatott végezni, mert rázkódással járnak, és megterhelik a már eleve gyenge medencefenék-izomzatot. A túlsúly is hajlamosító tényező, hiszen minél nagyobb a súly, annál nagyobb a teher a medencefenéken” – sorolja a gyógytornász. 

A szakember szerint sok tévhit és féligazság is él a társadalomban az inkontinenciáról. 

„Jaj csak egy pár csepp, az nem probléma” – ez az egyik gyakori tévhit. A gyógytornász kiemeli, pár csepp is azt jelzi, hogy igenis van gond, hiszen bizonyos szituációkban a medencefenék nem tudja ellátni a funkcióját. 

„»Az inkontinencia természetes dolog szülés után, vagy menopauzában«” Ezt is szokták mondani, de ez sem igaz. A kialakulásának jóval nagyobb az esélye hüvelyi szülés esetén, de ez nem azt jelenti, hogy a császárral szült nőket ne érintené. Ha valakinek császármetszése volt, de lazább a medencefenék-izomzata, és például túl hamar elkezd futni, kialakulhat az inkontinencia” – magyarázza a gyógytornász, aki hozzáteszi, természetesen nem minden fajta inkontinenciára jó a torna, ezért először urológust, valamint nőgyógyászt célszerű felkeresni.

A globális divatipar évente 100 milliárd ruhadarabot termel

A globális divatipar évente átlagosan 100 milliárd ruhadarabot termel. „Ha egy ruhát átlagban 50 centi szélesnek tekintünk, akkor 100 milliárd 50 centis darab egymás mellé téve 1250-szer körbeérné a Földet az egyenlítő mentén. Hárommillió kukásautóra lenne szükség ennek a mennyiségnek a szállításához” – hívja fel a figyelmet Szentesi Réka, aki 15 éve foglalkozik a fenntartható divat kérdésével. 

A szakértő arra is rávilágít, hogy „a fenntartható divat olyan szemléletet jelent, amely törekszik a környezet védelmére, támogatja a társadalmi igazságosságot, és gazdaságilag is életképes megoldásokat keres”.

Jelenleg nincs egységes iparági sztenderd vagy szabályrendszer arra, hogy egy divatmárka milyen feltételek mellett nevezheti magát fenntarthatónak. „Ez számos félreértéshez és eltérő értelmezéshez vezet. Szabályozott keretek hiányában sok márka – akár szándékosan, akár tévedésből – fenntarthatónak kommunikálja magát, miközben valójában nem az (ez a greenwashing jelenség – a szerk.). Szerencsére hamarosan európai szinten várható a szabályozás, amely tisztázza a feltételeket” – magyarázza a szakember. 

Szerinte jelenleg nincs olyan márka, amely száz százalékosan fenntarthatónak nevezhetné magát, hiszen ehhez nem lenne szabad szennyeznie a környezetet, minden káros gyakorlatot csökkentenie kellene, sőt a legújabb elvárások szerint a környezetet regeneráló megoldásokat is alkalmaznia kellene, például az anyaghasználatban vagy a felesleg és a textilhulladék elkerülésében. 

„Szép törekvéseket láthatunk már ezen a téren: vannak márkák, amelyek csak megrendelésre dolgoznak, zero waste technikát alkalmaznak, lokálisan gyártatnak, vagy öko tanúsítvánnyal rendelkező textíliát használnak, de teljeskörű környezetvédelmet egyik sem tud megvalósítani” – mondja. 

Felhívja a figyelmet arra is, hogy a fenntarthatóság követelményeihez az is hozzátartozik, hogy egy márka például helyi közösségnek adjon munkát, jótékonysági tevékenységet végezzen, és etikus munkakörülményeket biztosítson, ahogyan az is, hogy profitábilis legyen. 

 „Made in Europe”

A fenntartható divattal kapcsolatban rengeteg tévhit is kering. Sokan például azt hiszik, hogy a 100% pamutból készült ruhák fenntarthatók. „Valóban jobb választás, mint a poliészter, de a pamut alapanyaga, a gyapot az egyik legvízigényesebb növény, és termesztése rengeteg vegyszert igényel – magyarázza a szakértő. Majd így folytatja: – Egyetlen farmernadrág elkészítéséhez akár 10 ezer liter vízre is szükség lehet, miközben több mint 600 millió ember nem jut tiszta vízhez.” 

Sokan bedőlnek a fast fashion márkák kommunikációjának is. Attól még, hogy a ruhákon különböző címkéket tüntetnek fel, például az újrahasznosított alapanyagok arányát, ezek a jelölések gyakran nem elegendők, és a vásárló nem tud utánajárni a teljes ellátási láncnak. „Egy globális rendszerben nincs lehetőségem ellenőrizni a gyártási folyamatot, míg egy helyi márkánál könnyebben kialakítható személyes kapcsolat, és gyakran hiteles tanúsítványok is vannak” – mutat rá. 

Gyakori tévhit az is, hogy ha egy ruhán az áll: „Made in Europe”, az azt jelenti, hogy teljes egészében Európában készült. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis elég azt az országot feltüntetni, ahol az utolsó munkafolyamatot végezték. „Ha egy ruhadarab Kínában készül, de az utolsó gombot Romániában varrják fel, már ráírhatják, hogy Made in Europe. Ezzel a gyakorlattal még a luxusmárkák is visszaélnek” – mondja.

Fenntarthatóság kontra fast fashion

A fast fashion a divatipar egyik legnagyobb veszélyforrása a mérete, a tempója és a fenntarthatósággal összeegyeztethetetlen üzleti modellje miatt. 

Míg a hagyományos divatipar két fő szezon – tavasz/nyár és ősz/tél – köré szervezi az ellátási láncot, a fast fashion akár 40-50 miniszezont is létrehoz évente, minden folyamatot felgyorsítva és optimalizálva. 

„Az Inditex például képes 15 nap alatt eljuttatni egy új tervet a boltok polcaira” – mondja a divatkutató. A fast fashion márkák a luxusmárkák trendjeit másolják az 1960-as, 1970-es évek óta, és néhány apró változtatással rendkívül gyorsan piacra dobják azokat. A luxusmárkák válaszul szezonközi kollekciókat és második vonalbeli márkákat vezettek be, így még több termék jelent meg a piacon. 

„Ez alapvetően megváltoztatta a fogyasztói hozzáállást: az olcsóbbá váló divatcikkeknek köszönhetően kiszélesedett a divatfogyasztók köre, a divat demokratizálódott, a ruhavásárlás szabadidős programmá vált. A fast fashion tömegtermelési és túlgyártási gyakorlatának eredményeképpen a gyártók alacsony áron tudnak nagy mennyiségű terméket kínálni, így az eladási árakat is alacsonyan tudják tartani. A gyors termékcsere és az alacsony árak miatt az impulzusvásárlás vált általánossá, és rengeteg felesleges ruhát vásárolunk, mivel ezek mögött nincs jelentős anyagi kockázat” – magyarázza a szakember.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A chilei sivatagban lévő ruhahulladék-hegyek az űrből is láthatók

A felesleges ruhadarabok legtöbbször hulladékégetőben, szeméttelepen vagy a használt ruhák piacán végzik. „Gyakran találkozunk olyan darabokkal, amelyeken még a címke is rajta van, tehát sosem hordták őket” – mondja a szakértő. Mielőtt azzal nyugtatnánk magunkat, hogy nem hordott ruháinkat ruhagyűjtő-konténerbe dobva azok új gazdára lelnek, a divatkutató figyelmeztet: a használt ruhák piaca is telített. 

Hazánkba főleg Angliából, Franciaországból és Belgiumból érkeznek használt ruhák, amelyeket itthon próbálnak eladni, a megmaradt darabok pedig keletebbre, illetve Afrikába kerülnek. 

Ha ott sincs szükség rájuk, szeméttelepeken kötnek ki. „A chilei sivatagban akkora ruhahulladék-hegyek vannak, hogy a nemzetközi sajtó hírei szerint különböző űrszonda-felvételeken is láthatók – mondja. Emiatt egyre több afrikai és dél-amerikai ország szigorítja vagy tiltja a használt ruha importját. „Valóban abszurd, hogy a fejlett országok feleslege a fejlődő országok szeméttelepein köt ki, mintha ezek a világ hulladéktárolói lennének” – emeli ki. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A ruhák újrahasznosítása már elindult, de egyelőre nem elterjedt: főként ledarálják, és rongyszőnyeget, ipari rongyot vagy tömítőanyagot készítenek belőlük. Néhány startup pedig már dolgozik azon, hogy használt textíliákból minőségi textilszálakat állítson elő, és valódi körforgásos rendszert hozzon létre – a divatkutató szerint ezek a cégek valódi megoldást jelenthetnek a felesleges ruhadarabokra, de egyelőre nem képesek komoly volumen feldolgozására.

Visszaszorítható-e a túlfogyasztás?

Mindezek hallatán joggal vetődik fel a kérdés: visszaszorítható-e a túlfogyasztás, megálljt lehet-e parancsolni a divatiparnak? Szentesi Réka szerint amíg kapitalista rendszerben élünk, ahol a termelés és a fogyasztás alapérték, kevés esély van erre. „A divatipar rendkívül profitorientált, hatalmas gazdasági erővel bír, és rengeteg embert foglalkoztat világszerte. Ezért bármilyen jelentős változtatás akár nagyobb problémákat is okozhat, mint amennyit megold” – magyarázza. 

Példaként említi: ha a fast fashion cégek kivonulnának Bangladesből, és a gyártást Európába helyeznék át, az nemcsak áremelkedést, hanem geopolitikai feszültségeket is okozna, nőne a munkanélküliség, és migrációs hullám indulhatna Európa felé. 

Kiemeli, hogy a probléma túlmutat a divatiparon, összetett társadalmi és gazdasági kérdés, amely érinti a mezőgazdaságot, az állattenyésztést, az alapanyagok beszerzését is. Ezért nem tartja jogosnak, hogy a túlfogyasztás felelősségét gyakran a fogyasztókra hárítják. 

„Természetesen mindannyiunk érdeke a tudatosabb fogyasztás, de rendszerszintű problémáról van szó, ezért a megoldás átfogó, magasabb szintű döntéshozói beavatkozást, a társadalmi és gazdasági rendszer mélyreható átalakítását igényli” – mondja, miközben felhívja a figyelmet arra, hogy Franciaországban a közelmúltban új törvényt fogadtak el az ultra fast fashion márkák visszaszorítására.

Fogom-e legalább harmincszor viselni?

Egyre többen igyekeznek visszaszorítani a fast fashion vásárlást, amikor csak tehetik. „Egyelőre ez a változás még láthatatlan, de hiszem, hogy eljön az idő, amikor minden tudatos döntésünk számítani fog” – mondja a szakember, aki szerint nem teljesen kiiktatható a fast fashion az életünkből. Azt sem tartja reális elvárásnak, hogy kizárólag helyi tervezőktől öltözködjünk, hiszen egyrészt ezt sokan nem engedhetik meg maguknak, másrészt stílusban is korlátozottabbak a lehetőségek. 

Úgy gondolja, a tudatosság abban rejlik, hogy nem dőlünk be minden trendnek. „Attól még, hogy épp a bő szárú nadrág a divat, még nem kell rögtön beszereznünk hatot” – figyelmeztet. Divatszakemberként maga is nagyon szeret öltözködni, de az évek során kialakított egy számára fenntartható rendszert. „Inkább drágábban veszek kevesebb, jobb minőségű darabot, mintsem olcsóbban többet. Ehhez persze elengedhetetlen az anyagi biztonság, hogy valaki egyben képes legyen nagyobb összeget ruhára áldozni, amikor szüksége van rá” – mondja. Őszintén elismeri, hogy időnként fast fashion darabokat is vesz, de impulzív vásárlás helyett inkább alszik rá párat.

Minden vásárlás előtt végiggondolja a saját kérdéslistáját: tényleg szükségem van rá? Megengedhetem magamnak? Kényelmes, passzol az életemhez, beilleszthető a ruhatáramba, fogom legalább harmincszor viselni? 

„Utóbbi azért fontos kérdés, mert a statisztikák szerint harminc viselés után kezd csökkeni egy ruha ökológiai lábnyoma” – magyarázza a divatkutató, aki nem vesz olyan ruhát, amit át kell alakítani, amibe majd belefogy, illetve akciósan, szezonon kívül sem vásárol. 

Ennek a tudatosságnak köszönhetően gardróbjának 80%-át olyan darabok alkotják, amelyeket igazán szeret és szívesen hord, így reggelente gyorsan dönt, és anyagilag is jobban jár.

A fenntartható divat nem egyetlen jó döntésen, hanem sok apró, tudatos lépésen múlik – és bár a változás lassú, minden egyes megfontolt választás közelebb visz egy tisztább, igazságosabb jövőhöz. A kérdés csak az: te hány ruhádat viselted már legalább harmincszor?

Túlélte a balesetet, de a fél karját amputálták

A Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingóban született, annak is az egyik legszegényebb negyedében nőtt fel. Hansel Enmanuel Donato Domínguez teljesen egészségesen látta meg a napvilágot – hatéves volt, amikor egy szörnyű baleset megváltoztatta az életét.

Barátaival egy falnál játszottak, próbáltak rá felmászni, de az a kisfiúra zuhant. Két órát töltött a romok alatt, mielőtt édesapja ki tudta menteni, kórházba szállították, de az orvosok a bal karját már nem tudták megmenteni, azt váll alatt amputálni kellett. Hat hónapot töltött kórházban, ágyhoz kötve, mielőtt hazatérhetett. 

Megváltozott élethelyzetében a kis dolgok hatalmas győzelmekké váltak. Élénken emlékszik arra, amikor először bekötötte a cipőjét.

A hétéves kisfiú a szobájában volt, amikor kérte édesanyját, hogy segítsen neki, de az asszony éppen a főzéssel foglalatoskodott. 

„Úgy voltam vele, hogy mindegy, majd én elkezdem. Azt mondtam magamnak, hadd próbáljam meg. Próbálkoztam. Aztán sikerült (...) Őrülten izgatott voltam” – mesélte a New York Times-nak. 

Rajongott a baseballért, de kénytelen volt feladni kedvenc sportját, az új szenvedélye a kosárlabda lett. Apja kezdetben ellenezte az ötletet, mert úgy gondolta, hogy fia könnyen megsérülhet, később azonban a legnagyobb támogatójává vált. 

A kisebb mérföldkövek – mint a saját cipőfűzőjének megkötése – átadták a helyüket a nagyobbaknak. Az amputáció miatt egyensúlya megromlott, nehezen tudta megtartani a saját testét futás közben: a két oldalára nehezedő különböző súly miatt, ha csak egy kis távolságot is próbált futni, a földre esett. Hansel Enmanuel azonban nem adta fel, küzdött, hogy visszaszerezze motorikus képességeit. Egy karral is megtanult kosárlabdázni: passzolni, dobni, lepattanót összeszedni és blokkolni. 

A neten terjedtek el a videói – út Amerikáig

Mindeközben ahogy belépett a tinédzser éveibe, testmagassága rohamosan nőni kezdett: 11 éves korára elérte az 175 centimétert, rá egy évre már 183 centi magas volt. Édesapja – aki annak idején a dominikai profi kosárlabda-bajnokságban játszott – értékelte fia kitartását és pozitív hozzáállását, így 13 éves korától versenyekre és kosárlabdatáborokba kezdte járatni az Egyesült Államokba. 

Az edzőtáborokban még tovább fejlődött, nőtt az önbizalma, 14 évesen már fél kézzel zsákolni is képes volt. 

Aztán jött 2020 nyara, ami fordulópontot jelentett az életében, miután videókat tett közzé a közösségi médiában, ahogy szülővárosában a szabadtéri kosárpályán streetballozik. Így fedezte fel magának egy dominikai országos televízió is, innentől kezdve egyre többen megismerték a nevét. 

Idővel a szülei – Katy és Hansel Salvador – számára is egyértelmű lett, hogy fiuk egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Még a középiskola alatt Floridába költözött, ahol ösztöndíjat kapott a Kissimmee-ben található Life Christian Academy-n. A csapat vezetőedzője, Moisés Michael apja régi csapattársa volt, aki látta a fiú videóit az interneten, és meggyőzte a családot, engedjék el Amerikába játszani. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Nem sokkal azután, hogy megérkezett az iskolába, Hansel a csapatban a legjobbak közé emelkedett. A közönség is hitetlenkedett, hogy fogyatékossággal élőként mire képes a pályán. 

Elképesztő statisztikákat produkált: 25,9 pont, 11 lepattanó, 6,9 assziszt és 3,4 blokk volt az átlaga meccsenként, miközben bajnoki címhez segítette csapatát.

Nem telt el sok idő, és több egyetemi csapattól is ajánlatot kapott. Végül a Northwestern State University-n folytatta pályafutását, jelenleg a Tenessee állambeli Austin Peay University kosárlabdacsapatának játékosa, ahol Irányító, szélső pozícióban játszik. Hansel Enmanuel villámgyors, szépen zsákol és sokat cselez. 

Példaképek nyomában

A 198 centiméter magas kosaras beceneve: Kikimita. Édesapja után kapta, akit játékos pályafutása során Kikimának hívtak. Rajta kívül LeBron James-t és Kevin Durant-t tartja példaképének a sportágban, illetve Muhammad Ali amerikai ökölvívóikonra is felnéz. A 40 éves amerikai szupersztár, LeBron James a Los Angeles Lakers játékosa, ő szerezte a legtöbb pontot az NBA történetében, jelenleg a rekordot jelentő huszonharmadik NBA-szezonjára készül. A 36 éves Kevin Durant kétszeres NBA- és négyszeres olimpiai bajnok amerikai profi kosárlabdázó. 

Nagy álma az NBA-be jutni 

Egy interjúban azt nyilatkozta, durva környéken nőtt fel, és mindig kereste a lehetőséget, hogy onnan kitörjön, jobb életet teremtve ezzel magának és családjának. Idén június végén tartották az NBA-draftot. Az évente megrendezett eseményen a National Basketball Association (NBA) csapatai választhatnak a bajnokságba újonnan nevezhető játékosok közül. Ők általában az amerikai egyetemi rendszerből érkező kosárlabdázók, de nemzetközi játékosok is nevezhetnek. 

A dominikai kosarast egyelőre nem szerződtették, de az már biztos, hogy saját maga és egész családja életét sikerült megváltoztatnia, és már most milliók számára jelent inspirációt.

Jelenleg 198 centi és 79 kiló, még izmot kellene felszednie, de fogyatékossága miatt például a súlyok emelése nem egyszerű feladat számára. 

Mióta az Egyesült Államokba költözött, egyre többen megismerték a nevét, ezt reklámszerződések sora követte, marketingkampányok arca lett. Szerződést kötött többek közt a Gatorade sportitalmárkával, az Adidas-szal és szülőhazája, a Dominikai Köztársaság egyik legnagyobb pénzintézetével. 

„Nem szeretem, ha az emberek sajnálnak”

A hatéves korában történt szerencsétlenség átírta a sorsát, de ma már nem bánja ezt, hanem hálás érte. „Nagyon nagyra értékelem Istent, hogy ezt az életfeladatot adta nekem, mert az egész elmém, az egész testem, minden megváltozott attól a pillanattól kezdve, amikor a baleset megtörtént” – fogalmazott. 

„Azt hiszem, ilyen ember vagyok – mondta Hansel Enmanuel. – Mindig is versenyezni akartam, harcoltam (...) szeretnék jobbá válni. Nem szeretem, ha az emberek sajnálnak” – hangsúlyozta.

Amikor megkérdezték tőle, mit szeretne, hogy az emberek hogyan tekintsenek rá, vagy mit érezzenek vele kapcsolatban, így fogalmazott: 

„[Azt akarom, hogy] úgy tekintsenek rám, mint egy kosárlabdázóra, mint egy főiskolásra, aki megpróbál a csúcsra jutni. Azt az üzenetet szeretném átadni, amit Isten akar, hogy küldjek a világnak.”

Edzője, Corey Gipson szerint Hansel nagyon merész, és ez a merészség kell ahhoz is, hogy valaki az edzője legyen, de ő szívesen megbirkózik a szereppel. Hiába egyre nagyobb a fiú rajongótábora, és egyre nagyobb körülötte a felhajtás, ő mégis önzetlen maradt, az a legfontosabb számára, hogy segítse a csapatát. Rugalmas a személyisége, így viselkedik a pályán is. „Amikor a pályán látod őt, fantasztikus erőt látsz rajta, semmit sem vesz magától értetődőnek” – összegezte az edzője. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Másokat is motivál a története

Hansel Enmanuel története messze túlmutat a kosárlabdapályán – a fizikai és mentális ellenállóképesség, a remény szimbólumává vált mindenki számára, aki kihívásokkal néz szembe. Csapatában nemcsak az elért teljesítményével, hanem a nagy szíve miatt is kivívta a többiek bizalmát. 

A közönség is kedveli, mert mindig nyitott a szurkolók felé, és igyekszik felkarolni sorstársait; bátorító szavakkal, öleléssel fordul a fogyatékossággal élő fiatal sportolókhoz. Ilyen felejthetetlen pillanat volt, amikor egy művégtaggal élő gimnazistával találkozott, a kivételes eset mindenkit könnyekig hatott a teremben.  

A gyerekeket is inspirálja. 

Egyikük, a georgiai Bufordból származó, 17 éves Josh Sexton csontrákból gyógyult, 39 műtéten és többszörös rákdiagnózison van túl. Nyolcévesen amputálták a jobb karját, se lapockája, se kulcscsontja nincs a jobb oldalán. 

Először a TikTokon látta Hansel Enmanuel videóit, ő adott neki reményt, hogy igenis érhet el sikereket a kosárlabdában. Azóta személyesen is találkoztak már, és Josh napjainkban egy junior csapat tagja. 

„Ha Hansel nem lett volna, nem tudom, hogy valaha is elkezdtem volna-e kosárlabdázni, mert az a mentális állapot, amiben voltam, a sok műtét, a rák, a sok sérülés... Nem igazán tudtam, hogy valaha bármire is képes leszek-e fizikailag” – fogalmazott a tinédzser kosaras.

Hansel Emanuel a gyermekkorában történtekre ma már „áldásként” tekint, ami segített célt adni az életének. Nagy álma, hogy ő legyen az első félkarú NBA-játékos, és ezt az álmát rendületlenül követi. Története példa arra, hogy nem a megpróbáltatások határoznak meg minket, hanem az arra adott válaszaink. A sportoló Santo Domingo utcáitól a telt házas egyetemi kosárlabda-arénákig jutott, bebizonyítva, hogy kitartással, hittel és kemény munkával nem létezik túl nagy akadály.

Mondok két helyszínt, mi jut eszedbe róluk: Ajka és Szicília?

Ajka a szülővárosom, a mai napig ott él a családom, ám én 12 évesen elköltöztem Budapestre. Így már a főváros határozza meg a gondolkodásomat, de érzelemdús tisztelettel viszonyulok Ajkához és az ott élőkhöz. Szicíliához pedig életem egyik legszebb nyaralása – azaz telelése, mert január volt – köt. Az olasz focit is szeretem, és mivel meghatározó olvasmányélményem volt a Keresztapa, abba a bárba is eljutottam, ahol a film egyes szicíliai jeleneteit forgatták – ültem annál az asztalnál, ahol Al Pacino.

Helyben vagyunk: a futballnál és az irodalomnál. Melyikről van korábbi emléked?

A gyerekkönyvek révén az irodalomról. Az első focis emlékem az 1994-es világbajnokság, de nem tudom, élőben néztem-e, vagy édesapám mesélte és mutatta utólag. A Fradi ’95-ös Bajnokok Ligája- menetelése viszont már fixen megvan, de az Öreg néne őzikéje, a Grimm-mesék vagy A gőgös Gúnár Gedeon korábbiak. Persze lehet, hogy már kétévesen volt a lábam előtt labda, csak nem emlékszem.

Melyik szenvedélyedre ki inspirált a családodban?

Mindkettőre főként anyai nagypapám. Senki sem erőltette, hogy focizzak, de Tiha papáéktól pár száz méterre volt egy lakótelepi „dühöngő”, ahová sokat jártunk rugdosni. Egy nyári szünetben apukám fából csinált egy focikaput a kertünkbe is, tett rá hálót, onnantól öcsémmel évekig ott folytattuk.

A férfi felmenőim tehát tettek azért, hogy megszeressem a focit, de nem olyan tudatosan neveltek rá, mint például Szoboszlai Dominikról hallani.

Közben a családban mindenki kezébe gyakran került könyv is – főleg a papáéba –, de az olvasás is saját választásom volt. Az indiános könyvekkel szerettem meg, és a Pestre vonatozások közben mindig volt időm regényt olvasni, miután a fociújságokkal végeztem.

A fővárosba már a labdarúgás miatt költöztél ilyen fiatalon? 

11 évesen egy focitornán megtetszett a játékom a Fradi edzőinek, s miután 2000 nyarán már velük utaztam Dániába egy másik tornára, kérték, hogy hatodik osztály után költözzek is fel. Ma, apaként csodálom, a szüleim hogy mentek ebbe bele ilyen korán, de kollégiumlakó és a Fradi kapusa lettem.

A futballközeg hogyan fogadta, hogy az irodalom a hobbid?

Minden csoda három napig tart – utánpótlás szinten, gimnazistaként nem is volt nagy csoda, hogy ott a kezemben a Goriot apó vagy az Ivan Iljics halála, hiszen készültünk az érettségire. A kollégiumban a barátaimmal az összes klasszikus maffiafilmet megnéztük, ezért ők azon sem ütköztek meg, hogy én ezeket olvasom is. Felnőttként pedig egy-egy új csapatomban, ahol addig nem ismertek személyesen, inkább jó értelemben lepődtek meg a hobbimon. Ma már tippeket, könyvajánlókat kérnek tőlem.

Kép

Fotó: Bach Máté

Olyan csapattársad vagy edződ akadt, akivel mélyebben is tudtál az irodalomról beszélgetni?

Nagy sajnálatomra ilyen nem volt. Egyes edzők elismerőleg álltak hozzá, hogy olvasott vagyok, de a többségnek nem tetszett, hogy mindenről van véleményem, kritizálok, nagy a szám. Akik ezt tudták tolerálni, azokkal jó viszonyt ápoltam. Csapattársakkal akkor adtak beszédtémát a könyvek, ha valaki kezében megláttam a buszon egy olyan – főleg életrajzi – kötetet, amivel én már találkoztam. Meccsre menet kevesen forgatnak Dosztojevszkijt, így a szépirodalom nem nagyon hozott össze csapattárssal.

A sztereotípiával, hogy sokan mit gondolnak a futballistákról, nyilván te is találkoztál…

Elég gyakran, de sosem kerek perec kimondva, hanem mindig pozitív kontextusba ágyazva. Azért is, mert új társaságban sosem azzal nyitok, mivel foglalkozom.

Később aztán megkapom, hogy „Én azt gondoltam, a focisták műveletlenek”, vagy „Nem is hittem, hogy egy focistával így lehet beszélgetni!”

Ezzel elárulja az illető, mit gondolt, amit én szerencsétlen sztereotípiának tartok. Magas pozíciókban is megfordulnak műveletlen emberek, és alacsonyabb szinteken is olvasottak. De sajnos az egész világra igaz, hogy egyre kevésbé igényes arra, hogy tájékozott legyen, ami alól a futballisták sem kivételek.

Mit gondolsz, hogyan hatott a személyiségedre az, hogy te nem ezt a szomorú trendet követed?

Az olvasás rengeteget formált a személyiségemen. A tíz évvel ezelőtti vehemensebb, mindent azonnal kimondó, az ellenfelekkel cinikus valakiből empatikusabb, mindenkihez nagyobb szívvel álló emberré váltam. Ehhez kellett az olvasás mellett az apaság is. Az öltözőben így tudtam vezéregyéniséggé válni az utóbbi években, ami a koromból is adódik, egy tapasztaltabb játékos szavára mindig jobban adnak. De talán olyan nézőpontokat is megvilágítok a többieknek, amelyek nem mindenkinek jutnak eszébe. Mondhatnám a választékosságomat is, de azt nem mindig igényli a közeg, az egyszerűbb néha több.

Összegezhetünk úgy, hogy a sportkarrieredet kimondottan segíti az olvasás?

Úgy tekintek a világra, hogy elsősorban emberek vagyunk, csak utána van egy szakmánk. Azaz nem focistaként gondolok magamra, inkább jó állampolgár szeretnék lenni, példakép a fiaim számára, a környezetemnek segítség, akihez bármikor nyitott szívvel lehet fordulni.

Hogy a kapuban mit miért teszek, azt könyvélmény sohasem befolyásolta, de hogy emberként milyen vagyok, s azáltal hogyan viselkedem a pályán, azt igen.

Kép

Fotó: Bach Máté

Mondasz olvasmányt, ami nagyon meghatározó volt számodra?

Az ötödik pecsét megmutatta, mennyire más emberek vagyunk, amikor a barátainkkal beszélgetünk, és mennyire mások, amikor a szavainkat tettekkel kellene alátámasztanunk. Bizony, az életben nehéz hitelesen önazonosnak maradni. Nagyon szeretem az Utas és holdvilágot, John Williamstől a Stonert, Robert Seethalertől az Egy egész életet. Mario Vargas Llosától A Kecske ünnepét, de a Fahrenheit 451-et vagy Orwell 1984-ét is. Azon is múlik, mit mikor olvasok. Ha épp nem küzdök azzal a gonddal, amit a mű dilemmaként középpontba állít, akkor nem érint meg, pedig máskor betalálhatna. Az Ulyssesről vagy a Mester és Margaritáról például tudom, hogy jók, csak rossz pillanatban vettem őket elő.

Mi alapján szoktál aktuális kötetet választani?

Több száz szerzőről tudok, akiktől még sosem olvastam, és amíg ennyien vannak a kalapban, mindig lehet újat választani a már ismertek vagy a kedvencek mellé. Most vettem át tíz új rendelt könyvet, mindjárt beszaladok egy boltba a tizenegyedikért. Könyves posztokat, magazinokat, ajánlókat követek, antikváriumba járok. Van, hogy tematizálok egy hónapot: tavaly júliusban csak franciákat olvastam, mert elkapott a forradalmi hevület a Bastille ostroma kapcsán, aminek ötre végződő évfordulója volt.

Ha nem kap el a hevület, teljesen vegyes a palettád a magyaroktól a világirodalomig, klasszikustól a kortársig?

A magyaroknál nagyobb hangsúlyt fektetek a kortársakra, akikkel könyvhéten, könyvfesztiválon is tudok találkozni, vagy olyan gondolkodókra, akik reagálnak a napi történésekre, formálják az ízlést. Egyre több írót személyesen is ismerek. Nemzetközinél nagyobb arányban hajlok a klasszikusok felé. De nemrég Christoph Ransmayr-rel, Karin Smirnoff-fal dedikáltattam, Daniel Kehlmannt, Alessandro Bariccót is megnéztem. 

Az irodalom rajongói részét is igyekszem megélni, pódiumbeszélgetésekre is eljárok, mert azt gondolom, hogy akik fél életükben billentyűk fölött görnyedve pötyögnek, biztosan gondolnak valami maradandót vagy karaktereset a világról, és én arra kíváncsi vagyok.

A profi sportolói karriered és a család mellé nem lehet könnyű ennyi programot beilleszteni. Olvasni mikor szoktál, van erre dedikált időd?

Ha fel bírok kelni a gyerekek előtt, már a reggelből is lopok félórát erre. De napközben két program között sem gond, mert mindig könyvvel a hónom alatt indulok el, és a nap végén is olvasok, a többi hobbimból lefaragtam ennek a javára. Simán összejön évente 60–70 könyv, ez nem megerőltető – ha lenne fix idősávom, a száz is meglenne. Kéthetente egy könyv másnak is lazán elérhető, csak nézze meg ki-ki a képernyőidejét, és gondolkodjon el, hogy annak a töredékében nem lenne-e jobb olvasni?

Ezt a szenvedélyt, amiről most ilyen lelkesen beszélsz, a két kisfiadnak is tovább tudod adni?

Szerintem már továbbadtam. A nagyobbik hatéves, a kicsi két és fél, de imádnak könyvet lapozni vagy olvastatni. Hasonló úton indultak el, mint én – bármerre fordulnak, mindenhol könyvespolcot látnak maguk körül. Sajátjuk is van, játékosan és tanítási jelleggel is arra törekszünk: szeressék az olvasást.

Most épp milyen könyv van nálad?

Jay McInerney: Fények, nagyváros. Ő az amerikai „kölyökfalka” nevű, nyolcvanas években felbukkant írógeneráció tagja, akik közül a leghíresebb Bret Easton Ellis, az Amerikai pszichó szerzője. Ez a könyv is remekül bemutatja, hogyan égett ki, lett afféle nihilista hedonistává egy generáció Amerikában.

Jól sejtem, hogy az e-book nálad szóba sem jöhet?

Soha életemben egy sort sem olvastam e-bookon. Ez nem elzárkózás részemről, csak imádom cipelni, fogni, megvásárolni, lapozni a köteteket.

Nekem kell, hogy a könyvek között bóklásszak félórát, mire megveszek egyet. De ha tudom, mit keresek, akkor is félórát lófrálok, és csak a harmincadik percben vásárolom meg.

Ezt az élményt nem adja meg az e-book.

Arra sosem gondoltál, hogy te is írj valamit?

Megfordul olykor a fejemben, ha egy könyvben olyan oldalt vagy fejezetet olvasok, ami nagyon tetszik, és át lehetne ültetni az én életemre is, mert annyira ismerős. De mindig megállapítom, hogy nem olyan könnyű foglalkozás ez, amit bárki méltón képviselhet. Én nem állok rá készen, persze nem zárom ki, hogy egyszer ez változzon, de egyelőre valami hiányzik belőlem ahhoz, hogy nekiugorjak.

Ha nem íróként, akkor hogyan képzeled el magad, miután szögre akasztod a stopliscipőt, ami néhány éven belül eljöhet?

Még egy évet a pályán tervezek tölteni, aztán a sportvezetés területén lennének ambícióim, de leginkább megosztanám a figyelmem több engem érdeklő vonal között. Másfél éve a Sport TV-n is szakértősködöm, amit élvezek, így szívesen mozognék a médiában, de akár az irodalmon belül is. Ma már nincsenek „nyugdíjas” állások, naprakésznek kell lenni, bátornak és vállalkozó kedvűnek. Ami egy adott ponton a szívemhez közel áll, arra helyezem majd a fókuszt, később meg talán másra. Mivel 25 éve reggeltől estig életpályamodellben élek, arra vágyom, hogy több területen is kipróbáljam magam, mielőtt döntök a további útról. Ám az olvasás mint örök szerelem biztosan megmarad az életemben.

Az amúgy is bringás családokban, ahol talán már a gyerekek is két kerékkel a fenekük alatt jönnek a világra, hamar felvetődhet, hogy közösen biciklizzenek nagyobb távot egy-egy hazai tó körül. A nem annyira tekerős, inkább hobbibiciklisták esetében is jó kalandnak tűnhet egyszer-egyszer körbetekerni a Balatont gyerkőcökkel, de azért nekik sokkal inkább fel kell erre készülni. 

Ha elindulnak, sok-sok szeretem-helyet fedezhetnek fel a bicikliút mentén vagy arról letérve. 

Nádasok között leshetnek ki a Balaton vizére, két szakasz között hűsölhetnek valamelyik strandon, állatokat simogathatnak az útba eső állatsimogatókban, szedhetnek levendulát, finomakat ehetnek partmenti büfékben, és még kit tudja, mennyi ad hoc élmény vár rájuk. 

Kezdésként számba kell venni a gyerekek életkorát és azt, hogy ki mennyire tud biciklizni, tett-e már meg nagyobb távot. Vajon mennyit bírhatnak egy nap? A legkisebbeket, önállóan még nem biciklizőket előre vagy hátulra szerelhető gyermekülésen lehet szállítani. 

A KRESZ szabályai szerint „A kerékpáron utánfutó vontatására alkalmas berendezés helyezhető el.” Egyéb vontatványt, oldalkocsit nem szabad a biciklihez csatlakoztatni. Ugyancsak a KRESZ-ben található az is, hogy „A kétkerekű kerékpáron 16. életévét betöltött személy szállíthat 10 évnél nem idősebb, a kerékpárt nem hajtó utast a kerékpár pótülésén.” Továbbá: „12. életévét be nem töltött gyerek nem kerékpározhat főúton”. Ezeket jó tudni, és az egyéb szabályokról is mindenképp érdemes indulás előtt tájékozódni, felfrissíteni az esetlegesen régi ismereteinket.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ha nincs elég rendelkezésre álló bicikli, akkor egyrészt kérhetünk kölcsön ismerőstől, családtagtól, másrészt ma már számos kölcsönzőből lehet bringát bérelni. A járgányt – amely lehetőleg váltós legyen – indulás előtt érdemes kipróbálni, próbakört menni, illetve a saját bicikliket fel kell készíteni a nagy útra. Főleg, ha amúgy viszonylag ritkábban fordítunk időt és pénzt a karbantartásra. 

Ne felejtkezzünk el a kerékpáros bukósisakról sem, különösen a gyerekek számára fontos ez.

Az ő fejük is nagyon sérülékeny, jobb megelőzni a bajt. Kerékpáros kesztyűt lehet venni, így kevésbé töri fel a kormány a tenyeret, és egy esésnél sincs akkora esélye a horzsolásnak. 

Hogy mi a legalsó korhatár a tekeréshez, azt nehéz megmondani. Bringás blogok alapján 4–5 éves kicsikkel is sokan elindulnak. Számukra edzettségtől, nehézségtől függően vélhetően napi húsz-harminc kilométer bőven elég, így egy Balaton-kerülést akár egy hétre is el lehet osztani. De körülbelül 4–5 nap a jellemző, sőt olyan is akad, aki rövidítette a távot, és a szántódi révnél visszakompozott az indulási ponthoz az északi partra. 

A szállásokat ehhez mérten kell lefoglalni, lehetőleg jó előre, mert a tókörnyék igen népszerű célpont, sok az egyéb turista is. E szempontból ugyancsak lehet próbálkozni ismerősöknél való alvással, hiszen csak egy-egy éjszakáról van szó – a kérdés, hogy be tudnak-e fogadni egy akár 4–6 fős családot. A kempingek is megfelelnek a célnak, de ezekben szintén nagy lehet a foglaltság, és van már több bringás szállás, ahol kifejezetten a két keréken átutazóknak kínálnak szállásokat mind az északi, mind a déli parton. 

Viszont elég sok szálláshelyen eleve esélytelen az, aki csupán egy éjszakára aludna meg, a minimum a 2–3 éj főszezonban – ezért is ajánlott időben keresgélni; vagy bízni abban, hogy bejön a last minute-tel járó szerencsefaktor.

Az indulás helyszíne teljesen opcionális, lehet akár Balatonakarattya az egyik végen, lehet Keszthely a másikon, de bármelyik település is az északi vagy a déli parton. Annyit azért mindenképp jó figyelembe venni, hogy az északi part a nehezebb, emelkedősebb, a délin viszonylag egyenletes, nehezebb emelkedőktől mentes az út. 

Ha a kiindulási pontra szeretnénk visszajutni, akkor jól be kell osztani a napokat és éjszakákat, persze számítva arra, hogy valami mégsem úgy alakul, ahogy gondoltuk, és akkor újra kell tervezni. Vész esetén, ha nem bírják a gyerekek, vagy rossz az idő, fel lehet szállni a vonatra, a vasút szinte végig ott halad a tó körül.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A kerékpárral túrázok nagy barátja vagy ellensége az időjárás – a tókerüléshez gyerekekkel nyilván nem ideális sem a 36 fok tűző napon, sem a 15 fok esőben és szélben. Csak bízni lehet abban, hogy a nyári túra kitűzött időpontjában megfelelő lesz az időjárás, és mondjuk kellemes 25–30 fokban lehet tekerni. 

Az azonban biztos, hogy naptejre mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek szükségük lesz – az 50 faktoros változat ajánlott, és egyéb fényvédő eszköz is szükséges. 

Mindenképp készítsük el a sapkákat, kendőket – a kalap nem igazán praktikus, mert könnyen lefújja egy kisebb szél is. A napra érzékenyebbeknek, a pici gyerekeknek jól jön egy fehér színű, hosszú ujjú póló is, ami védi a bőrt. Lehet hosszú, de szellős nadrágot húzni, arra azonban figyelni kell, hogy a szára ne érjen hozzá a pedálhoz, kerékhez. Indulni pedig korán reggel ajánlott, amikor még kevésbé van meleg. 

A bepakolás is kardinális kérdés. Olvastam hattagú családról, amely a szülők kerékpár-csomagtartójára két oldalra felszerelt biciklistáskával vágott neki a kerülésnek. Ezekbe fért bele minden ruha, tisztálkodáshoz szükséges eszköz, valamint néhány energia- és müzliszelet. Így is lehet, ha szerencsénk van az idővel, akkor nem is lesz szükség melegebb ruhára. 

Én azért biztosan nem hagynám ki az esőkabátot, valamint vinnék egy-egy melegebb felsőt – de ez tényleg opcionális, főleg, ha előre tájékozódunk az időjárásról, és egész héten esőmentes, meleg idő várható. Az biztos, hogy a biciklistáska jó megoldás, akár a gyerekek kerékpárjára is lehet egyet tenni. Nekik lehet még kis hátizsák, de csak kevés tartalommal. 

Amit semmiképp se hagyjon otthon a család, az az esetleges szereléshez szükséges eszközpark kisebb táskában, szatyorban. 

Létezik egy különleges, defektgátló anyag is, egy folyadék, amelyet be lehet fújni a belső gumiba, és defekt esetén kitölti a lyukat. Így legalább a következő szervizig el lehet jutni.

A kerékpárút mentén több helyen vannak szervizek, de ezek nincsenek mindig nyitva, illetve előfordulhat, hogy olyan szakaszon lesz defekt, ahonnan még sokat kellene tolni a járművet. Azért egy-egy szerviz telefonszámát érdemes előre elmenteni. Számíthatunk továbbá szervizpontokra, állványokra, ám azok is bizonyos távonként találhatók, ráadásul némelyik sajnos rongált, vagy elhasználták rajta a kulcsokat, a pumpát. Ajánlott továbbá több külön lakat helyett egy nagyobbat vinni, amelyik 4–5 biciklit is át tud fogni – ez talán könnyebb, mint 4–5 külön lakat súlya. 

Ha a kerékpárok megvannak, kész a csomagolás, a szállások le vannak foglalva, átgondoltunk mindent, akkor tulajdonképpen már csak el kell indulni, és arra figyelni, hogy a gyerekek is eleget igyanak útközben, valamint a kisebb falatok, pihenők mellett időnként megálljon a család egy-egy nagyobb étkezésre, pihenésre is.

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

– Komoly szakmai háttérrel egy olyan módszer, az Ultrarövid Terápia megalkotásáig jutottál el, amelyet sokan – az időtartama miatt – valamiféle coachingnak, leegyszerűsített terápiának képzelnek. Mielőtt ezt megcáfolnád, érdekelne, hogy honnan volt bátorságod olyan új utakra lépni, mint a SzomatoDráma vagy az Ultrarövid Terápia? 

– Talán az elmaradt „lázadó kamaszkorom” az oka, de mindig is hajlottam arra, hogy kritikus szemmel tekintsek a szakmai hagyományokra, sablonokra. Számomra evidencia, hogy időről időre felül kell vizsgálni, mi mennyire korszerű. A pszichoterápiában egy évszázada megy a keresgélés, hogy hogyan lehetne gyorsabban csinálni, miközben az időigényesség egyfajta komolyságot is kölcsönöz a terápiáknak. 

Én is elhittem a pályám elején, hogy minél tovább tart, annál komolyabb a munka és annál mélyebb a változás, de közben a gyakorlat azt mutatja, hogy vannak jelentős változások, amelyek egy pillanat alatt átformálják az ember életét. 

Ezeket kezdtem el keresni. Hogy bele lehetne-e rakni egy módszerbe azt, ami tényleg működik, és ki lehetne-e hagyni azt, ami csak körítés. 

– A Mit üzen az életed? című könyvedben a „veterán autók” kegyeletteljes hasonlatot használod a pszichoanalízisre, de sejthető, hogy talán más hagyományos módszerekre is gondolsz. Ezt hogyan fogadta a szakma? 

– Negatív véleményt ritkán, és csak közvetve hallok, mondjuk valakinek az ismerőse azt mondta egy ismerősének, hogy ez egy kóklerség. De az mindig kiderül ilyenkor, hogy az illető hamarabb ítélkezik, minthogy megismerné a szakmai hozzáállásom lényegét és a módszereim működését. 

– Az alaptalan kritikáktól eleve megvéd a szakmai múltad, de akik alkalmazzák, azoknak tudsz olyan módszertant átadni, amellyel meg lehet spórolni az utat, amit te bejártál? 

– Ez a módszertanítás nagy kihívása. Összességében az a szempont vezérel, hogy segítsek segíteni. Míg régebben ott éreztem magam leghasznosabbnak, ahol emberekkel beszélgetve rá tudunk tapintani arra, hogy mi a fő baj, mit és hogyan kellene odabent rendezni, addig mostanra legjobban akkor érzem magam, ha ezt egy olyan színvonalon tudom átadni, hogy más is dolgozhasson vele. És azt látom, hogy pszichológiai végzettség nélkül is meg lehet tanulni eredményesen segíteni, persze a kompetenciahatárokkal tisztában kell lenni. Az oktatási rendszerünk alapvető eleme a biztonságosság és a szakmai felelősség témaköre. 

 (…)

– Nem voltam még ultrarövid terápiás ülésen, de a könyved olvasása után is az az érzésem, hogy nem árt hozzá egy kis előképzettség.  

– Ez egy kétirányú elköteleződésen alapuló szolgáltatás. A kliens oldaláról a tájékozódás, az önálló döntés és felelősségvállalás ugyanúgy lényeges, mint a konzulens oldaláról az előzetes szűrés és a saját kompetenciahatárainak ismerete.  

– Mikor javasolnád ezt a terápiát, és hogyan képzelje el, aki nem olvasta a könyvedet? 

– A legtöbb ember akkor keres meg minket, amikor testi-lelki panaszai vannak vagy krízisben van az élete, segítségre van szüksége, ugyanakkor nincs ideje, ereje, igénye egy hosszabb terápiába belefogni. 

Általában egy egyszerű javaslattal kezdünk: „Mesélj nekem arról, ami most a legjobban foglalkoztat!” 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. július–augusztusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

A Zselici Tájvédelmi Körzet 1976 óta élvez törvényi védelmet. Az itt dolgozó erdészek, természetvédelmi őrök, tudósok hamar megtapasztalták, hogy a terület nemcsak élővilágával emelkedik ki a többi védett tájegység közül: a fényszennyezésmentes régió fölött éjjelente égi mesevilág születik. Ezért 2006 táján Kolláth Zoltán, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem fizikatanszék-vezetőjének irányításával csillagászok, amatőr csillagászok és a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatósága megkezdték a fényszennyezésmérések rögzítését. 

Amikor a munkával végeztek, benyújtották pályázatukat a nem sokkal azelőtt alapított Nemzetközi Csillagoségbolt Szövetséghez (International Dark-Sky Association, IDA). 

A tájvédelmi körzet 2009-ben a világon az elsők között kapott csillagoségbolt-park minősítést (mára nagyjából kétszáz ilyen védett övezet található a földön, Magyarországon a Zselicen kívül a Hortobágy és a Bükk-fennsík). 

A címet felfoghatjuk akár egyfajta kezdőlökésnek is a fejlődés útján, 2011-ben ugyanis a SEFAG Erdészeti és Faipari Zrt.-nél megfogalmazódott az ötlet: közjóléti feladatok keretén belül létrehoznak – uniós pályázati forrás segítségével – egy látogatóközpontot, amely magában foglal egy csillagvizsgálót, egy planetáriumot, valamint egy természetvédelmi tárlatot, míg a komplexum mellett kilátót emelnek. Így jött lére tíz évvel ezelőtt a Zselici Csillagpark, idézi fel Mosoni László csillagász, a park csillagvizsgáló-vezetője.

Kísérőnk elmondja: a létesítményben nem a kurrens tudományos eredményeket közvetítik, hanem egyfajta műveltséget, szórakoztató, látványos ismeretterjesztő formában. E körbe tartozik, hogy a látogatók megfigyelhessék az égitesteket. Mivel nyitvatartási időben leginkább a Nap vizsgálható, a forgatható kupola csillagvizsgálójában olyan távcső is megtalálható, amellyel naprendszerünk csillaga megtekinthető. „Bár a Nap csupán egy csillag a milliárdnyi közül, mivel csillagászati léptékben nagyon közel van hozzánk, távcsővel látványos képet fest, főleg azokban az években, amikor csillagunk felszíni aktivitása magas” – mondja Mosoni László.  

Megtudjuk, ez éppen most történik: a naptevékenység 11 éves periódust követ, amely ez év tavaszán, nyarán érte, éri el a maximumát. Erről hamar meggyőződünk mi is, miután fellépcsőzünk a csillagvizsgáló-toronyba, ahol három távcső is az érdeklődők rendelkezésére áll. 

Egy létrára mászva tekintünk a keresőkbe, az egyikben egy sötét szűrőn át láthatjuk a Napot, amely fehéren izzik, jól kivehetők a napfoltok – 36-szoros nagyításban. 

Kép

Mosoni László – Fotó: Császár Tamás

A másik távcső vörös szűrő segítségével teszi megfigyelhetővé csillagunkat, a napfoltok mellett protuberanciát is észlelhetünk, ami a napkoronában lebegő, a környező gázoknál hidegebb és sűrűbb felhő. Rendkívül látványos a vörösen izzó Nap, amely ontja magából a forró gázokat. 

Amikor öt perc egy éjszaka

Éjszakai program keretében 40 centiméter tükörátmérőjű távcsővel figyelhetik meg a vendégek a Holdat és a bolygókat: ha földközelben kering, a Marsot, valamint a Jupitert és a Szaturnuszt, utóbbi az éjjeli megfigyelések sztárja. Emellett látványosak a csillaghalmazok, mint például a Fiastyúk, a Herkules-csillagkép gömbhalmaza, vagy a téli égbolton az Orion-köd. A megfigyeléshez alkalmazott távcső háromezerszer több fényt képes összegyűjteni, mint az emberi szem. 

A kupolából célzottan lehet megfigyelni a világűrt, a szabad ég alatt azonban egy kisebb távcsővel könnyedén változtathatók a megfigyelési célpontok, miközben élvezhető a teljes égbolt látványa. Az egyik leglátogatottabb, ingyenes program az augusztusi „csillaghullás” idejére időzített esti programsorozat, amely során éjről éjre több százan foglalják el plédjeiket leterítve a látogatóközpont előtti teret. 

Ugyancsak sokaknak jelent nagy élményt a planetáriumi vetítés, átsétálunk, hogy mi is átéljük a sokakat lenyűgöző érzést. 

Belépünk a planetáriumba, a széksorok viszonylag közel helyezkednek el a nagy vetítőfelülethez, ezért háromdimenziós élményt keltenek a félgömbre vetített képek. Jó tanács: a legjobban a hátsó sor közepéről követhető a vetítés.

Ránk sötétedik, lenyugszik a nap, lassan éjszaka lesz. Várakozunk, hogy csillagos legyen az égbolt. Először a legfényesebb égitestek jelennek meg: nyugaton a Jupiter, a fejünk fölött a Göncöl-szekér (vagy angolszász területeken Merőkanál), a Sarkcsillag, később csillagvárosunk, a Tejút, az egyiptomiaknak istennő, aki tejfolyamként hömpölyög az éjszakai égbolton. Belenagyítunk galaxisokba, a Triangulumba, az Andromédába. 

Felkel a Mars, majd megjelennek a csillagképek, a planetárium vetített képe ahhoz is segítséget nyújt, hogyan kössük össze képzeletben a különböző csillagokat, hogy megjelenjen számunkra egy-egy zodiákus alakzat. Ennek egy látványos módja, amikor nem csupán vonalakkal, hanem rajzokkal is segítenek elképzelni a csillagképeket. Sajnáljuk, hogy gyorsan ránk pirkad.

Persze nemcsak csillagászattal kapcsolatos alkotásokat lehet megtekinteni a planetáriumban, hanem természetfilmeket is. Kolláth Zoltán Zselicről szóló etűdje igen népszerű, a másik igen közkedvelt film Az élet eredete. 

Hogyan csökken a testsúlyunk hirtelen a harmadára?

A vetítőterem előtt egy kiállítás vezeti be az érdeklődőket az űrkutatás világába, fejünk fölött a Hubble űrtávcső makettje lebeg, a vitrinekben különböző meteoritok láthatók, az előadók ezek segítségével ismertetik a bolygók, holdak keletkezését, vagy akár a dinoszauruszok kihalását.

Egy hatalmas térképen Európa éjszakai, űrből fényképezett látképét figyelhetjük meg, amelyen láthatók a leginkább fényszennyező régiók. Talán kevesen tudják, hogy a fényszennyezésnek számos káros hatása van, a jelenség folyamatosan pusztítja a természetet. 

Az éjszaka repülő rovarok fénycsapdába esése láncreakciót indít el: hiányuk miatt ugyanis veszélybe kerülnek a rovarokkal táplálkozó más állatfajok is. Ha a rovarok nem végzik el a beporzást, annak a növényvilág látja kárát. 

A túlzott éjszakai fényhasználat az emberre sincs jó hatással, ugyanis felborítja a belső óránkat, bioritmusunkat.

A folyosón mérlegekre leszünk figyelmesek, amelyek azt mutatják, hogy különböző égitesteken – az eltérő gravitáció miatt – mekkora volna a súlyunk. „A Marson a harmadát, a Holdon a hatodát, míg egy közeli csillag körül keringő szuperföldön a háromszorosát kellene mutatnia a mérlegnek” – árulja el Mosoni László. 

Helyet kapott az egyik teremben természeti kiállítás is, ahol leginkább olyan állatokat mutatnak be, amelyek szürkületben vagy éjjel aktívak – így kapcsolódnak a csillagvizsgáló tematikájához. Megtekinthető vadmacska, aranysakál, róka, valamint gímszarvas, muflon, szalonka, fogoly, dámvad, de még kabóca, továbbá gombák is. 

A látogatóközpontban – ahová érkeztek már érdeklődők Angliából, Brazíliából, Kínából – a megtapasztalható élmények ötlete Kolláth Zoltánon kívül Hegedűs Tibor, a bajai csillagvizsgáló igazgatója, Szegvári Zoltán, a Duna-Dráva Nemzeti Park tájegységvezetőjének nevéhez köthető, míg a természeti kiállítás a megyei múzeum kollektívájának érdeme.

Kép

Fotó: Császár Tamás

Cseles betyárok nem dőlnek dugába

A látogatóközpont 2–3 órás erdei túrákat is szervez, ennek során az erdő flórájának és faunájának bemutatása mellett a túrázók megismerhetik a helyi nevezetességeket. 

Ilyen például a dugás kút, ami a dugáról, vagyis dongáról kapta a nevét. Egykor ugyanis itt készítették elő a fát a dongához, és amelyik rosszabb minőségű volt, azzal a kutat vették körbe, védve az állatoktól. 

Gyaloglás közben szó esik ember és táj történetéről, így azokról az időkről is, amikor az ember beavatkozása nyomán majdnem a teljes erdőt kiirtották az iparban szükséges hamuzsír előállításáért. A közelben található egy mára kihalt település, Márcadó, ami nevét onnan kapta, hogy egykor az ott élők márccal, egyfajta mézes itallal adóztak a királynénak és a pannonhalmi apátságnak. 

A Zselicben valaha betyárok is megbújtak, az egyik külső túrapihenőpont, a Lidi néni háza egy csárda helyén épült. A legenda szerint a hajdani vendéglátóhely a megyehatáron állt, így amikor a baranyai csendőrök léptek a csárdába, a betyárok a somogyi részbe ültek át, ha a somogyi csendőrök érkeztek, akkor a baranyaiba. Egy másik történet szerint egy bitófára ítélt betyár úgy húzta ki a hurokból a nyakát, hogy elárulta a hatóságoknak, hol húzódik az az erdei út, amely a legrövidebb Kaposvár és Szigetvár között. 

A kirándulók a kicsivel több mint négykilométeres körtúra alatt felkeresik az egykori kisvasút megmaradt sínpárját is. A ritkábban indított éjszakai túrák alkalmával napnyugta előtt indul a csoport, közben a természetvédelmi őrök mesélnek a Zselicről: melyek a tájvédelmi körzet különlegességei, illetve a tipikus és védett fajok.

Az ámulatba ejtő élmények után – és előtt – elbúcsúzunk vendéglátónktól, hogy visszatérjünk a természetbe. 

Fellépcsőzünk a kilátóba, ahonnan a négy égtáj felé tekintve a horvátországi Papuk-hegység, a Badacsony, a Mecsek és a segesdi templomtorony egyaránt látható. Mintha a világ tetején állnánk. 

Nem meglepő, hogy a kilátót felkeresők száma még a látogatóközpont forgalmánál is magasabb. Sokan ugyanis csupán azért látogatnak a Zselicnek e részére, hogy kiránduljanak, kerékpározzanak, vagy egyszerűen csak itt lehessenek. 

Erről hamar meggyőződhetünk mi is, ahogy sötétedni kezd: autók gyülekeznek a parkolóban. Természetszeretők várják, hogy felragyogjanak a csillagok. A városi fényszennyezés elkerülése mellett további két körülmény teljesülése esetén kaphatjuk a leggyönyörűbb képet az éji égboltról: legyen derült az ég, és ne legyen erős holdfény (illetve télen ne lepje hó a tájat, a reflexív hatás miatt). Szerencsénk van: a legideálisabb időben érkeztünk a Zselicbe. 

Minél sötétebb lesz, annál több égitest ragyog, városban élő embernek egyszerűen felfoghatatlanul sok. Sokk! Mintha egy égi festő pöttyökkel szórta volna tele az éjjeli égboltot. Megbabonázva nézünk körbe, körbe és újra csak körbe… Teljesen addiktív az élmény. Egyszer csak neszezést hallunk, odavilágítunk: egy nyúlfi bámulja velünk együtt a csillagokat.

Emeletes busszal érkeztünk Cambridge-be, így első „helyi élményem” a hatalmas torlódás volt, amit a magasból figyelhettem. Szerencsére kiderült, hogy csak egy baleset okozta a dugót, így a sor hamar oszlott, és a monstrum megérkezett a közel ezeréves város buszállomására. 

Miközben Cambridge történelmi belvárosa lenyűgözően gondozott és kulturálisan gazdag, a Drummer Streeten lévő állomás éles kontrasztot képez mindezzel: a rozsdás színű esőbeállók, a koszos aszfalt finoman szólva sem illik a város eleganciájához. Szóljon a település mentségére, hogy az alternatív közlekedési megoldásokat viszont igazán támogatják, talán csak Hollandiában láthatunk több biciklist az itteni kerekezőkhöz képest.

Lakóhajók és lakóik: spórolás és szabadság

A buszállomástól gyalog alig ötpercnyire van a történelmi óváros, ám mi nem vetettük bele magunkat azonnal a „gyönyörbe”, hanem a lassú hozzászokás technikáját választva oldalról, a Cam folyó felsőbb részétől kezdve közelítettük meg a belvárost. Lakóhajók sorával találkozhatnak itt a turisták: sokan választják ezt az életformát Cambridge-ben nemcsak alternatív életmódként, hanem gyakran a magas lakásárak miatt is. 

Hiszen ez az Egyesült Királyság egyik legdrágább városa, így a tanulni vagy dolgozni érkezők számára a keskeny, hosszú hajók jelentik a spórolás egyik lehetséges módját. 

A legtöbb hajón napelemek vagy gázpalackok biztosítják az energiát, ám az ivóvízfeltöltéshez, a szennyvíz kiürítéséhez és a tüzelőanyag beszerzéséhez néha el kell hajózni egy töltőállomásig. A nyár igazán kellemes lehet a folyón ringatózva, ám a tél komoly kihívásokat jelent, már csak a fűtési nehézségek miatt is. Szóval azért kényelem szempontjából nagyon mások ezek az otthonok egy lakáshoz képest!

A folyóparton sétálva láttunk szépen karbantartott hajókat saját terasszal és – cserepekben élő növényekből kialakított – virágoskerttel, paradicsom- és paprikapalántákkal, emellett sok a lerobbant, elhagyott, vagy csak elhagyottnak tűnő vízijármű is. A lakóhajók többsége a Cam folyó keleti és északi szakaszán horgonyoz, főleg a Jesus Green Lock és a Chesterton városrészek környékén. A belvárosi szakasz ugyanis túl szűk és forgalmas, valamint az egyetem sem engedélyezi a hosszú távú hajóparkolást a felkapottabb részeken.

Csónakversenyek „életre-halálra"

Az óvárosi részhez közeledve, a Midsummer Common és a Jesus Green környékén patinás csónakházak sorakoznak a folyó túlpartján: az egyetemhez tartozó college-ok (kollégiumok) hajótárolói. 

Az egyetemistákból álló csapatok tagjai gyakran hajnalban kelnek, ködben, esőben is vízre szállnak – sokszor még a tanórák előtt –, hogy készüljenek a többiek, köztük természetesen a nagy rivális oxfordi egyetemisták elleni küzdelmekre. 

Bár a Temzén rendezett Boat Race a legismertebb, Cambridge saját versenyei közül a „Bumps race” a leglátványosabb. 

Mivel a folyó viszonylag keskeny, itt nincs lehetőség nagy előzésekre: a csapatok egymás után sorakoznak, és céljuk, hogy „elkapják” az előttük haladó hajót (azaz fizikailag összeérjenek vele), mielőtt őket is utolérné egy másik legénység. A küzdelmek napokon át tartanak, és rendkívül intenzívek.

Romantikus puntingolás

A folyóparton sétálva ekkor már igencsak közel voltunk a belvároshoz, s fel is tűntek a gondolákhoz hasonló csónakok, amelyeket általában egy-egy egyetemista irányít egy hosszú rúddal. A sekély folyó fenekéhez nyomva tudják őket a kellő irányba navigálni. Ha elég merészek vagyunk, mellőzhetjük a sofőrt, s csónakot bérelve magunk is megpróbálkozhatunk a puntingolással (rúddal hajtással). Ez esetben fennáll az eshetősége, hogy letaroljuk például a híres Matematikai hidat, vagy keresztbe fordulva eltorlaszoljuk a többiek útját például a King's College hídjánál, de az is lehet, hogy megússzuk a kalandot egy sima vízbe pottyanással. 

Ha kevésbé vagyunk vállalkozó szelleműek, vagy szeretnénk ellazulva megismerni a város történetét, akkor viszont vezetővel együtt érdemes kibérelni egy ilyen csónakot. Miközben romantikus kőhidak alatt, harsogó zöld pázsitok és középkori kollégiumok, kápolnák mellett haladunk el, csónakos idegenvezetőnk érdekes történeteket mesél a különböző college-okról és az 1209-ben alapított egyetemről.

Sóhajok helyett „matematikusok hídja”

Apropó, hidak. 

Különleges látványt nyújt az a fából ácsolt híd, amelynek valójában Fahíd a hivatalos neve, ám amit mindenki csak Matematikai hídnak nevez a városban. 

Mégpedig azért, mert habár csak egyenes faelemekből készült, mégis szép, íves formát alkot. A legenda szerint a híd Newton tervei alapján épült, szögek nélkül, azaz csak a fizika törvényei, a nyomás és a feszítés tartotta egyben. Mivel a diákok nem hitték el, hogy meg lehet így építeni egy hidat, szétszedték, de már nem tudták újra összerakni, ezért csavarokat használtak.

A sztori azonban sajnos nem igaz, hiszen Sir Isaac Newton 1727-ben meghalt, a híd pedig 1750-ben épült. Valójában mindig is voltak csavarok a szerkezetben, de olyan precízen rakták össze, hogy a szemlélőnek úgy is tűnhet, mintha csavarok nélkül tartaná önmagát...

Kép

Fotó: Házi Péter

Az egyetemisták lakhelyéhez nem mehetünk közel, legfeljebb a csónanokból leshetünk be a színre díszletszerű miliőbe

Városállamok a városban

Kanyarodjunk el egy kicsit a folyótól, de ne túl messzire, hiszen megérkeztünk a Bridge Streetre, ahonnan már látszanak a St John's College épületei, amelyeket 1511-ben Lady Margaret Beaufort (VII. Henrik király édesanyja) alapított. Tulajdonképpen megérkeztünk Cambridge lényegéhez, a kollégiumokhoz. A város lüktető szívét és lelkét a college-ok rendszere alkotja, amik szinte városként működnek a városban: autonóm, fallal körülvett, saját udvarral, kápolnával (chapel) és könyvtárral rendelkező intézmények. 

A legtöbb látogatót elsőre meglepi, hogy Cambridge nem egy nagy, egybefüggő kampusz, hanem sok apró, önálló világ.

A Cambridge-i Egyetem 1209-ben jött létre, amikor néhány oxfordi tudós egy városi zavargás után menekülni kényszerült, és itt új tanulmányi központot alapított. Kezdetben még viszonylag szervezetlen módon működött a tanítás, a tudós elmék az itt bérelt házakban laktak, gyakran a diákjaikkal együtt. Ez a szétszórt rendszer azonban nem volt fenntartható sem pénzügyileg, sem oktatási szempontból. 

Szerencsére a 13. századtól kezdve számos jótékony adományozó akadt, püspökök, királyok és nemesek építettek „házakat”, hogy biztosítsák a diákok és tanárok lakhatását, intézményesítsék a tanítást – és sok esetben vallásos nevelést is nyújtsanak. Tulajdonképpen ezek a college-ok – a szót hiába fordítanánk le magyarra, a kollégium szó nem fedi azt a saját tanárokkal, diákokkal, könyvtárakkal, kápolnával, étkezővel, udvarral rendelkező hatalmas rendszert, amelyet egy-egy ilyen intézmény jelent.

Kép

Fotó: Házi Péter

A St John's College egyike a legrégebbi kollégiumoknak, ide bejutni sem egyszerű

A királyok kollégiuma

A King's College Chapel 1446 és 1515 (!) között épült „kápolna”, amely közel 90 méteres hosszával, 30 méteres magasságával vetekszik egy gótikus katedrális méreteivel: az egyetlen hajóból álló belső tér szíven üti a belépőt, aki csak néz, néz egyre magasabbra. 

A 12 méter magas ólomüveg ablakok vezetik a tekintetét, amíg a szeme el nem jut a világ legnagyobb bordás csillagboltozatáig. 

Hatalmas csoda az egész épület, a teteje pedig olyan precíz szerkezeti bravúr, ami a mai napig lenyűgözi az építészeket. No, meg a turistákat is, akik csak sétálnak föl-le, s telefonjaikkal minden szépséget megörökítenek. Ha valaki megunná VIII. Henrik csodakápolnáját, akkor a vízpart felé veheti az irányt, ahol egy kőhídon át vezető sétányon tehet egy kellemes sétát, miközben lopva betekinthet az itteni egyetemisták intim, zárt világának díszletei közé is.

Az időt felfaló rovar üzenete

Most, hogy e sorokat írom, döbbenek rá, hogy olyan sok csoda van ebben a sugárzóan vidám városban, hogy mindezeket képtelenség lenne egyetlen írásban bemutatni. Így már csak arra vállalkozom, hogy felvillantsak még néhány érdekességet, amelyeket nem szabad kihagyni. Ilyen a Trinity College és a Wren Library, hiszen itt tanult Isaac Newton is – a Wren Könyvtárban látható a kézírása, valamint Shakespeare drámáinak első gyűjteményes kiadása is 1623-ból. Ugyancsak érdekes az 1130 körül épült Round Church, azaz a kerektemplom, amely az egyik legrégebbi a szigetországban, mindössze négy hasonló áll még Angliában.

Ha valaki ebben a különleges városban jár, semmiképp se hagyja ki a Corpus Christi College épületének külső falán látható különleges időmérő szerkezetet, amelynek közepén egy aranyozott fém rovar falja fel az időt, minden járókelőt arra emlékeztetve, hogy az idő múlása megállíthatatlan. És – különösen Cambridge-ben – minden pillanatot érdemes megbecsülni!

Ebben a hónapban külön figyelmet fordítunk arra, hogy minél több olyan cikket olvashassatok a Képmás.hu-n, amelyek passzolnak a „vakáció-flowhoz". Most jöjjön egy kis vízpart, napsütés, hideg málnaszörp, bográcsozás, gyerekkacaj a strandon, beszélgetések a tűz körül. Az Emberek zenekar ikonikus slágeréből kölcsönözve a gondolatot:
Júliusban a hónap témája: Süt a nap, nehogy szomorú légy!
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

A fejlődés iránti igény természetes, de nem mindegy, mi motiválja azt, mondja a pszichológus. Üveges Anna úgy látja, a teljesítménykényszer mögött gyakran az áll, hogy szerethetőségünket próbáljuk bizonyítani mások elismerésén keresztül. Szerinte érdemes ezért feltenni magunknak a kérdést: attól érzem magam teljes értékűnek, hogy valamilyen, mások által sugallt cél mellett köteleződöm el? Ha igen, akkor valójában a szorongás mozgat. A szakember Feldmár András szavait idézve úgy jellemzi az ilyen élethelyzetet: „a tökéletességre törekvés azért van, mert nem hiszünk a szeretetben.” Vagyis mások elismerésén keresztül próbáljuk bizonyítani a szerethetőségünket. 

Üveges hozzáteszi, nem az a baj, ha vágyunk a pozitív visszajelzésre, hiszen ez emberi alapszükséglet, hanem az, ha mindez az önazonosság rovására megy. Hiszen ez nemcsak fokozza a ránk nehezedő, időnként önmagában is nehezen kompenzálható nyomást, hanem eltávolít valódi énünktől is. 

Ilyenkor ugyanis nem azt mutatjuk, akik valójában vagyunk, hanem amit szerintünk mások látni akarnak. 

Beszélgetésünk során Üveges Anna személyes példájával is érzékeltette a különbséget.

Belülről hív vagy hajtanak?

A szakember arra biztat, figyeljük meg, hogy egy feladatot túlélünk, kibírunk, átesünk rajta – vagy netán van bennünk egy belső hívás, ami miatt tényleg úgy érezzük: jó érzés végigcsinálni! Mint mondja, ha a belső lelkesedés visz előre, azt is megengedhetjük magunknak, hogy közben megéljük a saját teljesítménykényszerünket, hiszen ilyenkor nem azért tesszük a dolgokat, hogy megfeleljünk másoknak – nem egy elvárás, egy családi nyomás, egy ideológia hajt. 

Üveges Anna felidézi, hogy a délszláv háborút követő NATO-hadműveletek idejébe jóformán „beleszületett”, és mivel édesapját korán elvesztette, édesanyja elképesztő erején múlt a túlélés. A háború és a bombázás, mint a „nagy T betűs” traumák hatásai évtizedekig belengték a szűk családi közeget, s mivel Anna ebben nőtt fel, számára a túlélő üzemmód volt az alapállapot. Azt tanulta meg: ha valamit meg kell csinálni, azt mindenáron végig kell vinni. 

Úgy fogalmaz, ez a mindent átható hozzáállás – amit ő „életmorálnak” nevez – annyira beépült a személyiségébe, hogy a teljesítmény idővel függőséggé vált nála. 

Hiába tudta már tinédzser éveiben, majd a húszas évei elején, hogy az iskolai túlterhelés, a túlvállalás és az ezer fokon égő munkatempója végkimerüléshez vezethetnek, mégsem tudott leállni, csinálta – hiszen „csinálni kell”, és utána várt rá az a pár perc öröm, amit egy külső elismerés adott. Csakhogy túl nagy árat kellett érte fizetnie.

„Annak idején nem láttam tisztán magam annyira, hogy megértsem, miért csinálom azt, amit, és miért pont úgy, ahogyan – vallja be Üveges Anna. – Csak évekkel később tudatosult bennem, hogy mivel nagyon korán elveszítettem a szülőhazámat és az édesapámat, e veszteségek nyomán egy olyan belső üzenetet kaptam magamról, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha újra és újra bizonyítom, hogy érdemes vagyok a figyelemre és úgy általában… a létezésre.” 

Ez a felismerés nem jött könnyen, mondja, és a feldolgozás sem egyik napról a másikra történt. Most már tudja: nem kell folyamatosan bizonyítania, hogy van létjogosultsága. Elég, ha önmagáért van jelen – szerethetőként, értékesként, úgy, ahogyan van.

Üveges Anna pszichológus – Forrás: Üveges Anna

Együttérzés helyett kritika

Amikor valaki csak akkor érzi magát értékesnek, ha teljesít, az nem egyszerű ambíció. Az egy jelzés, vagy éppen segélykiáltás. Egy vélhetően fájdalmas háttértörténet lenyomata. 

A teljesítménykényszer egy olyan „életvezetési tünet”, hívja fel a figyelmet a pszichológus, amely mögött gyakran valamilyen feldolgozatlan traumatikus élmény húzódik meg. 

Üveges Anna kiemelte, ez nem csak valamilyen nagy, látványos veszteség lehet, mint amilyen például egy háború. Ilyen az is, ahogyan visszatükröződik bennünk a családunk a „kis t betűs” traumatörténeteinkben. 

„A személyiségünkben leképeződik a saját családi rendszerünk, annak valamennyi szereplője különböző énrészeink formájában tükröződik vissza – magyarázza Üveges Anna – A belső családunk szereplői, a számunkra releváns személyekkel létrejött kapcsolatok alapjaiban határozzák meg, hogyan működünk, de leginkább azt, hogyan beszélünk saját magunkkal. Ha valakiben gyerekként újra és újra kioltják a bátorságot, az önbizalmat, leértékelik, akár szavakkal, akár fizikailag „ütik meg” rendszeresen, ezek a fájdalmas tapasztalatok nem tűnnek el nyomtalanul: idővel megtanuljuk, hogyan bántsuk magunkat a már jól bevésődött minta alapján, ami a könyörtelen mércék melegágya is. Ez a folyamatos megfelelésvágy, ez a kényszer, hogy elég jó legyek valakinek, állandó készenlétben működő belső hangként már azelőtt ki- és leértékel bennünket, hogy bármibe is belefogtunk volna.” 

A pszichológus hétköznapi példákat is hoz erre. „Lehet, hogy valaki már gyerekkorában úgy érezte: sosem volt elég szép az, amit csinált, vagy éppen önmaga sem annak a felnőttnek a szemében, akinek a szavára sokat adott, és igen, ezek lehetnek a szülei is. Vagy választott hivatását családi körben rendre lenézték, megkérdőjelezték, esetleg kinevették, mondván: »értéktelen, érdemtelen az út, amit a magadénak érzel« vagy »nincs benned és a munkádban semmi különleges«. 

Ezek az élmények nem feltétlenül hangosak vagy drámaiak, de ha rendszeresen megtörténnek velünk, egy idő után elhisszük és bebizonyítjuk, mire nem vagyunk elég jók, elég intelligensek, elég leleményesek, elég jómódúak, elég... bármilyenek. 

Távolabb nem is állhatnánk az igazságtól ilyenkor, de kihámozni magunkat a mások alkotta torz valóságból fájdalmas folyamat, és nem lehet egyik pillanatról a másikra felülírni a múlt berögzüléseit. Idő és türelem kell ehhez is.” Egy idő után a kritikákhoz igazodunk, akkor is, ha már rég nem a családunktól halljuk azokat, hanem mi magunk ismételjük a bensőnkben. De fontos, hogy van kiút ebből is.

A traumákból is lehet építkezni

Ahogy a japán kincugi művészetében a törött kerámiát arannyal javítják, mi is építkezhetünk a traumáinkból, mondja a pszichológus. A szakember azzal biztat, hogy ilyenkor azt a rengeteg energiát, amit arra fordítottunk, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak, végre a saját felépülésünkre fordíthatjuk. Végső soron arra, hogy a saját életünket éljük. „Ehhez – tanácsolja Üveges – barátságot kell kötni azzal a részünkkel, aki mélyen beépítette és megélte annak a fájdalmát, hogy önmagáért nem szerethető, hanem azért keményen meg kell dolgoznia.” 

A munka további lépéseként pedig a kiváltó okot kell kezelnünk, máskülönben a teljesítménykényszer újrateremti önmagát. A fejlődés ugyanis csak akkor hatékony és fenntartható, ha biztos alapokra épül, szögezi le a szakember. Mint mondja, ha az ún. Maslow-piramis alsó szintjei, a biztonság, a társas kapcsolat, a megbecsülés iránti vágy szintjeinek falai repedeznek, akkor hiába építünk rá önsegítő képzést, önmegvalósításra sarkalló tevékenységeket, ezek a magasabb szinteken nem tudják kifejteni a várt hatást és hatékonyságot. 

Amikor repedező alapzatra építjük magasztos céljainkat, szükségszerű az összeomlás, ami kiégés, szorongás, poszttraumás stressz képében láthatóan is testet ölthet.

Fenntartható fejlődés

Üveges Anna szerint akkor tudunk magasra lépni, ha van stabil alapunk és fogódzónk. Ilyen fogódzó lehet, ha megtaláljuk a belső, törhetetlen egységünket. A pszichológus ezt a belső munkát Fodor Ákos egy haikujával szemlélteti: 

„Kit igazán vársz: életedben él – rég itt van, mire megjön.”

Üveges Anna eddigi életútja alapján bensőnket úgy képzeli el, mint egy almát, melynek ott van a szilárd mag a közepében. „Lehet, hogy időnként túlságosan sokat hámozunk belőle, de a mag akkor is törhetetlen egységként megmarad, és ott van benne a potenciál arra, hogy új alma szülessen belőle.” Hozzáteszi: „Hiszem, hogy a lelkünk mélyén mindannyian törhetetlenek vagyunk, és ebben a törhetetlen mivoltunkban lenni igazán felszabadító érzés!” 

A pszichológus ezt az újszülött léthez hasonlítja, hiszen egy kisbaba sem kérdezi meg, hogy elég jó-e, szerethető-e. Nem is nyomja el önmagát mások kedvéért. 

Mindezen rétegeket már csak később rakjuk magunkra, a külvilág minket formáló erői hatására. Ilyen esetben ez a túlélést szolgálja, de egy ponton túl már gátol a valódi fejlődésben, a kiteljesedésben. Ezért kell újra felfedezni és megszeretni – akár szakemberi segítséggel – a belső magunkat, „az értékességünk ugyanis nem mások elvárásától függ. Létünk eleve szerethető. Helyünk van itt. Másképpen nem születtünk volna meg” – vallja Üveges Anna.