Süveges Fanni 2013. október 22-én a szüleitől kölcsönkapott autót vezetve hazafelé tartott a munkából. Erőnléti edzőként dolgozott a Törekvés SE kosárcsapatánál. Élete a mozgásról szólt: kiskora óta járt különféle sportokra, atletizált, fekvenyomásban és dobóatlétaként is szép sikereket ért el, testnevelőtanári diplomát, masszőri és mozgásfejlesztői végzettséget szerzett. Akkori párjával épp utazni készültek – de ezt és még sok más tervüket keresztülhúzta a karambol.
A vétlen Fannit tűzoltók szedték ki az autóból. Három hétre kómába esett. A tüdeje, az agya, az idegrendszere sérült, agytörzsi zúzódás és bevérzés miatt funkciózavarok és görcsrohamok alakultak ki nála, több csontja is eltört. Félig lebénulva, némán, negyvenkilósra fogyva ébredt fel.
Az ülést, az evést, a beszédet is újra kellett tanulnia, a járás csak a sokadik volt a sorban. Sok fájdalmas kezelés következett, hónapokon át.
Minderről Fanni Van kiút című könyvében olvashatunk, amelyben felépülése történetét foglalta össze, hogy másoknak reményt adjon. Ma, tizenegy és fél évvel a baleset után (folyamatos kezelések mellett) életvitelében szinte önálló, egy kislány édesanyja, erőnlétéhez igazodva hetente szeniortornát tart és masszíroz, valamint kavicsfestéssel fejlesztő játékokat készít. Hosszú távú célja egy kis balatoni ingatlan, ahol szakmai tudását és személyes tapasztalatát hasznosítva sorstársainak rekreációs napokat tarthat.
A könyv összeállítása idején Fanni édesanyja és húga még nem álltak készen, hogy más családtagokhoz, barátokhoz hasonlóan ők is leírják a maguk megélését a történtekről. Most mégis együtt – Rita, az édesanya, Bernadett, Fanni húga és maga Fanni – elmesélik, hogy a baleset pillanatától kezdve hogyan álltak talpra.
Rita: Fanni akkori párja hívott fel. Kipattantam az ágyból. A barátnőm vitt a helyszínre kocsival, mivel a férjem éjszakai műszakban volt. Mire odaértünk, Fannit a mentő már elvitte, így utánamentünk a kórházba, ahol annyit mondtak, reggelre vihetem a fogkefét, papucsot. Hazafelé újra megálltunk annál a kereszteződésnél.
Borzalmas volt különböző helyekről szedni össze a levágott ruhái darabjait.
Másnap az intenzívre irányítottak minket, ahol egy doktornő elmondta, Fanni kómában van. Ez három hétig tartott. Naponta bementünk, összesen egy órára, beosztottuk egymás közt. Sok mindent mondtak, de végig tudtam: nem lehet, hogy a lányom ne keljen föl.
Bernadett: A hír külföldön ért, akkor már hat éve kint éltem. Egy ilyen momentum egy életre rögzül az emberben. Nagyon feldúlt lettem, fel-alá járkálva hallgattam a részleteket. Kétségbeejtő volt a távolság, elveszettnek éreztem magam, mélyen átéltem a szüleim fájdalmát. Megrázott, hogy anyukámnak még egy olyan kritikus helyzetben is, amelyikben az egyik lánya élete forog kockán, van ereje engem is informálni, megtartani. Hiszen kimondatlanul is ez lett a cél: megtartani egymást. Másnapra repülőjegyet vettem, hazajöttem. Minden más jelentéktelenné vált, határozatlan időre otthagytam a munkám és egy folyamatban lévő mesterképzést. Fejben néhány óra alatt ösztönösen berendezkedtem egy közép- és egy hosszú távú stratégiára is, hogy jelen legyek, és segíthessek. Bár ilyenkor az ember mélyen kétli, hogy bármit is tehet. Csak úgy van.
Rita: Óriási segítség volt, hogy Detti rögtön hazautazott. Egymás támaszai lettünk. A főnököm is segített, mert amíg Fanni kómában volt, nem kellett dolgoznom. Aztán viszont épp az volt a jó, hogy dolgozhattam. Óvónő vagyok, nekem is használt, hogy reggelente mosolyogva álltam a gyerekek elé, akiket nagyon szerettem. A kollégáimat megkértem, szóljanak a szülőknek, hogy ne kérdezzenek, mert csak sírtam volna. Minden délután fél kettőkor kivágtattam az oviból, és mentem a rehabilitációs központba Fannihoz. Kerekesszékbe ültettem, kitoltam a levegőre, etettem, fürdettem, este kilencre hazaértem.
Mindennap láttam, hogy van egy gombostűfejnyi fejlődés, és ez erőt adott.
Egy évvel a baleset után nyugdíjba mentem, onnantól teljesen rá tudtam figyelni. Tudom, hogy Dettinek sokat kellett nélkülöznie engem, hiszen a figyelmem és energiám nagy részét Fannira fordítottam. De nem lehetett nem ezt csinálni. Még úgysem, hogy Fanni folyamatosan mindent megtett az önállóságáért. Amikor hat-hét hónap kórházi kezelés után hazajött, mielőbb a saját lakásába akart menni.
Fanni: Akkor nekem még kapaszkodnom kellett, ha kiszálltam a kerekesszékből. De az egyszobás lakásomban minden éppen kapaszkodótávolságra van. Nagyon kellett, hogy a kínjaimmal egyedül maradjak. Anyukám mindennap jött, a telefonja mindig be volt kapcsolva, de így magamban üvölthettem, zokoghattam, amikor kellett. Ez évekig rendszeres volt.
Rita: Aztán amikor megszületett Fanni kislánya, akkor már azért is mentem.
Fanni: A korábbi párom még bejárt hozzám a kórházba, majd szétváltunk. Fájt, de nem hibáztatom. Egy ilyen baleset után az emberi szervezet úgy reagál, hogy csak a legszükségesebbeket engedi magának fölfogni a külvilágból, hiszen minden csepp erejét a gyógyulásra használja fel. Én akkor nem hogy adni, kapni is képtelen voltam egy kapcsolatban. Mosolyogni először Barackra, a kutyámra tudtam, háromnegyed év után.
De 2014-ben, kutyasétáltatás közben megismerkedtem a kislányom édesapjával, két év múlva eljutottunk a gyermekáldásig.
Problémamentes volt a várandósság, csak a végén kellett két hétre kórházba feküdnöm. Szofi császármetszéssel született. Sokat énekelgettem, és a korábban tanult beszédtechnikákat alkalmazva mondókáztam neki. Úgy két év múlva éreztem először, hogy nehezebb néha a kisgyermekes anyaság – de nyugtattak, hogy az egészségesen is tud nehéz lenni. Ha nem ért volna baleset, most sokkal vagányabb anya lennék, sokkal többet tudnék megmutatni a kislányomnak a világból. Jó, hogy nem korábban született, mert szörnyű lett volna átélnie egy ilyen durva helyzetet. Már elfogadtam, hogy nem működöm úgy, mint régen, így neki sem adhatok meg sok mindent. Általam viszont ő érzékenyebb lesz másoknál. Babakora óta jár velem kórházba, rehabilitációs intézetbe, neki teljesen természetes, ha valakinek nincs keze-lába, vagy nem tud beszélni. Neki minden ember normális.
Rita: Sosem volt rossz, de a baleset óta mindkét lányommal sokkal szorosabbá vált a kapcsolatom. A házastársi kapcsolat kicsit más: azt jobban megviselte ez az egész. Ahogyan a férfiak általában, a férjem sem fejezte ki szóban a mai napig, hogy hogyan élte meg Fanni balesetét és az utána történteket.
Fanni: Apukám kemény, szigorú ember. Ő hetvenen túl is ugyanolyan aktív akar lenni, mint harmincévesen – ez a konok kitartás, amit eltanultam tőle, sokat segített a gyógyulásban. A baleset óta egyébként én mindenkivel sokkal nyíltabban beszélek, így apukámmal is.
Bernadett: A történtek után a családban megugrott a kommunikációra való hajlam és igény is.
Néha nem tudtuk, mit kell mondani, de „megnőttünk” a helyzetben.
Én később szakemberhez is fordultam, ami jót tett, mert ez olyan nem hétköznapi krízis volt, amelynek a feldolgozásához általában nincsenek eszközeink.
Rita: A balesetet követő első hetekben a családtagokon kívül csak azokkal voltam képes beszélgetni, akik nem törtek le, ha a reménykeltő dolgokat soroltam. Volt például Fanninak egy betegtársa, bejárt hozzá a nagybátyja, aki mindig derűt hozott a kórterembe, a humorával a nehéz helyzetekben is úgy oldotta a feszültséget, hogy közben egy percig sem volt bántó. Nem bírtam elviselni a borúlátó emberek társaságát. Célzottan olyan könyveket olvastam, amelyek arról szóltak, hogy nagy trauma után is lehet megoldásokat találni, tenni azért, hogy valaki meggyógyuljon, vagy az állapotával boldogan éljen. Ha akkor egy Fanniéhoz hasonló könyv került volna a kezembe, az adott volna a legtöbbet, mivel a család szempontját is megmutatja.
Bernadett: Fanni erőfeszítése és küzdelme ezért is fontos, mert példát ad. A helytállása nemcsak más, balesetet szenvedett embereknek, hanem hasonló helyzetű családoknak is mentőöv lehet. A karambolnak nyilván rengeteg negatív hozadéka is van, de pozitívan kell gondolkodni, nincs más út.
Én például azóta mindent hatékonyabban végzek, minden lehetőséget kihasználok, igyekszem nem elvesztegetni az időt azzal, hogy felesleges dolgokon őrlődöm.
Korábban is foglalkoztatott a tűzoltói pálya gondolata, de a testvérem balesete adta meg az indíttatást, hogy el is végezzem a képzést. Hivatásos tűzoltó lettem, mivel hálával gondolok azokra, akik Fannihoz kiszálltak, és a szerencsénket vissza szerettem volna forgatni az életbe.
Rita: Az ember egy ilyen baleset után azt érzi, mindennek vége: volt egy egészséges gyermeke, és elveszítette, nincs tovább. Pedig van tovább. Én soha semmit nem adtam fel – Fanni gyógyulását meg pláne nem.
Ez az interjú a Képmás magazin 2025. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
