A félvak fotográfus, avagy minden haditudósítók ősapja

A harctéri fotográfusok nagy úttörője egy Mathew Brady nevű, ír származású amerikai volt. 1822-ben született, és abban a korban nőtt fel, amikor a fényképezés még nagyon közeli rokonságban állt a festészettel. Ő is azzal kezdte a pályafutását, hogy rajzolni tanult, a hozzá hasonló lelkes fiatalokat azonban legalább ennyire érdekelte az új találmány, a dagerrotípia.

Brady New Yorkban összeismerkedett a Morse-jelrendszer feltalálójával, Samuel Morse-szal, aki még Európában, magától Daguerre-től tanulta a forradalmian új képalkotási módszert. Kísérleteztek, újítottak, és közben népszerűsítették a fotográfiát az Egyesült Államokban.

A technológiák rohamos fejlődésével és a duzzadó lelkesedéssel párhuzamosan az üzlet is beindult. Brady alig volt huszonkét éves, amikor a New York-i Broadway-en nyitott fotóstúdiót, öt évre rá pedig Washingtonban, nem messze a Fehér Háztól és a legfőbb kormányzati hivataloktól. Hamar sikerült komoly karriert építenie: híres személyiségek fotografálását is előszeretettel végezte. Az ő képéről ismerjük nagy írók, például Edgar Allan Poe és James Fenimore Cooper arcvonásait.

Mire kitört a nagy amerikai polgárháború, ő már majdnem mindent elért, amit a szakmában lehetett. Ekkor az az ötlete támadt, hogy szívesen dokumentálná a hadműveleteket és a hadseregek mindennapi életét.

Azzal kezdte, hogy a hadba induló katonák portréját akarta elkészíteni. Ennek érdekében hirdetést adott fel a nagyobb napilapokban a következő szöveggel: „Lehet, hogy nemsokára már késő lesz hozzá”.

Addig lobbizott kormányzati körökben, amíg nagy nehezen megadták neki az engedélyt, hogy jelen lehessen a hadszíntereken. Állítólag az billentette az ő oldalára a mérleg nyelvét, hogy sikerült megszerezni az ügynek egy Winfield Scott nevű tábornokot. Először nagyvonalú ajándékként fényképet készített a hiú katonáról, amint meztelen felsőtesttel, ókori római katonaként pózolt, majd a biztonság kedvéért küldött neki néhány kacsát is. A tábornok végül elintézte Abraham Lincoln elnöknél az engedélyt.

Ezt persze csak nagyon komoly technikai előkészületekkel és szervezőmunkával lehetett megvalósítani. A legmodernebb fotóeljárás akkor már nem a dagerrotípia volt, hanem az üveglapra készült, úgynevezett ambrotípia. Az ilyen kép elkészítése is hosszadalmas, bonyolult folyamat volt. Ehhez először is kellett egy sötétszoba, ahol minden egyes üveglapot óvatosan bevontak egy jódozott kollódium nevű, sűrű, átlátszó folyadékkal. Ezután ezüstnitrát-fürdőben érzékenyítették, majd a fényt át nem eresztő kazettába helyezték. A fénykép elkészítéséhez a kazettát az állványra tett fényképezőgépbe csúsztatták, majd a megfelelő pillanatban levették az objektívsapkát, és a fényviszonyoktól függően legalább öt másodpercig, de akár fél percig is exponáltak. Ezután megint be kellett vonulni a sötétszobába, kivenni a lemezt a kazettából, előhívni, kétszer öblíteni, majd fixálni.

Ehhez komoly infrastruktúra kellett, ezért Brady minden pénzét, százezer dollárt a harctéri fotográfiára költötte. Ló vontatta kocsikban rendezett be lesötétített stúdiókat, teljes fotólaborokat, és ezekkel vonult ki a csatákba.

Asszisztensek egész csapatát bérelte föl, akik vele tartottak a tűzvonalba. A pályafutása csúcsán több mint húszan fotózták a nevében a táborokat, katonákat, ágyúkat és hadműveleteket. Az 1850-es évektől kezdve folyamatosan romlott a látása. Mivel a vállalkozás akkorra már biztos alapokon nyugodott, ő abba is hagyta a harcterek látogatását, ezért a Brady-féle képekről a mai napig viszonylag kevés esetben lehet tudni, pontosan ki készítette őket.

Kép

Pennsylvania könnyű tüzérség, Keystone Battery, 1861-1865 körül 

A hosszú expozíciós idő is komoly korlátozásokat jelentett: semmi olyasmit nem tudtak megörökíteni, ami nem maradt egy helyben. A mai értelemben vett, akciódús, drámai csatajelenetek szóba sem jöhettek. Voltak viszont olyan alanyaik, akik garantáltan nem mozdultak meg: a halottak.

A nagyközönség borzongva nézte a sáros lövészárkokban egymás hegyén-hátán heverő holttesteket. Az átlag amerikai el sem tudta képzelni, mi zajlik az országa csataterein. A legtöbben akarták látni a leplezetlen valóságot. A polgárháború a világtörténelem egyik legpusztítóbb konfliktusa volt, hatalmas öldöklés jellemezte, és nagyon mély társadalmi szakadékot ásott. Legalább tízszer annyi amerikai áldozatot követelt, mint a száz évvel későbbi vietnami háború, ötször annyit, mint az első világháború, és másfélszer annyit, mint a második. Összességében körülbelül hatszázhúszezer ember halt meg az 1861-től 1865-ig zajló csatározásokban.

Amikor mindez véget ért, Mathew Brady végre pénzre akarta váltani a rengeteg befektetett munkát és a sok életveszélyes helyzetet. Mivel korábban megegyezett az Abraham Lincoln vezette kormánnyal, hogy az állam jó áron fölvásárolja a fotódokumentumokat, megkönnyebbülten jelentkezett a pénzéért. De csalódnia kellett. Kiderült, hogy ezekre a képekre senkinek sincs szüksége. Nemcsak Lincoln, hanem a legegyszerűbb farmerek is, szinte a teljes társadalom el akarta felejteni még azt is, hogy ez az egész megtörtént, nem szívesen látták a halál aratását a fotókon. Brady a vállalkozásával együtt viharos gyorsasággal csődbe ment. Bár a Kongresszus végül mégis megszavazott neki huszonötezer dollár kártérítést, ez távolról sem volt elég az adósságai törlesztésére.

Az általa készített több mint tízezer harctéri felvétel közül a legtöbbet elkótyavetyélték, sok pótolhatatlan, dokumentumértékű fotólemez üvegházakba beépítve végezte, ahol a napsütés néhány nyár alatt könyörtelenül kifakította őket. Maga Brady, akinek legtöbben a létezését is ki akarták törölni a történelemből, sem testileg, sem lelkileg nem viselte jól a bukást. A látása tovább romlott, és az élete hátralévő harminc hosszú évét már nyomorban töltötte. 1896-ban elütötte egy lóvasút egy New York-i utcán. Néhány hónap múlva végleg megtörve, hajléktalanként halt meg egy presbiteriánus kórház szegényosztályán.

Több mint hatezer fotója maradt fenn, köztük a mesteri portrék az elnökökről (az élete során szolgáló húsz elnökből tizennyolcról készített képet). Az ötdolláros bankjegyet a mai napig a Lincolnról készült egyik fotója díszíti.  

A cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>