A mai fiatalok az „új csendesek"?

Ugye, kedves Olvasó, emlékszünk még a beszélgetéseinkre a buszon, boltban, munkahelyen, fodrásznál, hogy milyen is a mai fiatalság? Még ha mi magunk nem is mondtunk ilyet soha, másoktól biztosan sokszor hallottuk, hogy egészen mások, mint mi voltunk: kényelmesebbek, elkényeztetettebbek, figyelmetlenebbek. És ez nem csak a mi véleményünk volt. 2013-ban a Time magazin, címlapján egy derűsen heverő tinédzserrel, arról írt, fiataljaink az Én-én-én generáció tagjai. Önzők, nárcisztikusak, felelőtlenek, és nincs szükségük ránk, felnőttekre.

2017-ben egy szintén amerikai felmérés azt hozta ki, hogy a szülők úgy gondolják, ma nehezebb gyermeket nevelni, mint saját ifjúságuk idején volt, mert nincsenek egyértelmű morális jelzőfények az újmédia információtengerén, a gyerekek kezelhetetlenek, érdektelenek.

Komoly kutatók – visszautalva az 1945 előtt születettekre, akiknek ifjonti hévét elnyomta, csöndességre kényszerítette a történelem – elkezdtek az „új csendes” generációról beszélni. Eszerint tőlük, gyerekeinktől és fiataljainktól távol áll a lázadás, passzívak, a közélet iránt kevésbé érdeklődők, a kor feladatait illetően inkább ki-, mintsem bekapcsolódni szeretnének. Nemigen tudják, mit hoz a jövő, bizonytalanok abban, mit kezdjenek az életükkel. Hallgatólagosan elfogadtuk tehát, hogy kissé idegenné kényeztettük az utódainkat. 
De amikor ott álltunk az egyetemi folyosón a tanítványaimmal, én nem ezt éreztem, hanem azt, hogy ők tisztánlátók, gondolkodók, igyekvők. Ha nem nyomja el őket az óvatos fogalmazás kényszere, akkor el merik, el tudják mondani véleményüket. Érzik, tudják, hogy a Covid-19 és most ez a háborús helyzet tanítja őket valamire.

Felismerik, hogy ez az ő felelős tudatra ébredésük nemzedéki tapasztalata, hogy nekik kell majd „ezekből-ezekre” családot alapítani, gyermeket nevelni, munkát végezni. A kérdés az, mi mennyire vagyunk most mellettük.

Miközben küzdöttünk a home office-szal, hányszor jutott eszünkbe, hogy gyerekeink fontos közösségi iskolai élményei vesznek a semmibe? Persze, emlegettük, hogy nehéz lehet, de vajon át is éltük, milyen lenne, ha a mi életünkből hiányozna? Milyen lehetett megtanulni diplomáért online vizsgázni, öt kamerával, szigorú technikai szabályok mellett? Milyen egy online ballagás? És most mellettük vagyunk, amikor végleg rájönnek, hogy a világ állandóan változik? Hogy nincs hír, amiről biztosan tudható lenne, hogy igaz, és hogy fegyver lett a vélemény? Hogy a mozgások tektonikusak, és mindenki tőlük, a fiataloktól várja, hogy ez egyszer másként legyen?... 
Még egyszer mi, ez az önérzetes X generáció, akik annyira biztosak voltunk a kitartásunkban, tűrőképességünkben, erőnkben, még egyszer legalább éljük át, milyen lehet ma pályakezdő fiatalnak lenni! És azt is, hogy mennyi minden múlik rajtunk! Hogy most még egy kicsit ne csak elvárjunk, hanem adjunk is nekik. Biztonságot, egyértelmű értékeket, jövőt. Magyarázatot, sok bátor beszélgetést. No, és figyelmet. Mert az új csendesek beszédesek, ha meghallgatjuk őket. Elcsendesítően azok. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>