A férfi, aki egy fejsérülés hatására gyilkos és kiváló fotós lett – a megszállott Eadweard Muybridge története

Túlélt egy balesetet, de megváltozott

1860-ban egy postakocsi rohant az úton az amerikai Texas államban. A kocsis valószínűleg túl nagy sebességgel hajszolta a lovakat, és veszélyes iramban tartottak a közeli sziklák felé. Amikor hirtelen fékezni akart, rá kellett döbbennie, hogy elkésett. Pánikba esett, és félrerántotta a gyeplőt, aminek következtében a lovak lerohantak az útról, a postakocsi egy sziklának csapódott, és darabokra tört. A kocsis a helyszínen meghalt, és az összes utas megsérült. A legsúlyosabb állapotba egy Edward James Muggeridge nevű, 30 éves fiatalember került, aki a fejét ütötte be. Elveszítette az eszméletét, és kilenc napig fel sem ébredt.

Amikor magához tért, a legfrissebb emléke az utazás előtti vacsorája volt. Szaggató fejfájásra panaszkodott, kettős látása volt, időlegesen megsüketült, valamint elveszítette az ízlelését és a szaglásérzékét. Muggeridge tíz évvel korábban érkezett New Yorkba angliai otthonából. Biztos megélhetést hagyott ott, mivel megözvegyült édesanyja gabonával és szénnel kereskedett. Edward azonban önállóan akart boldogulni, ezért 20 évesen könyvkereskedést nyitott Amerikában. A postakocsira azért ült fel, mert tíz év után eladta az üzletet a bátyjának, és éppen New Yorkba tartott. Amikor kissé már jobban érezte magát a baleset után, Londonba hajózott, ahol sikerült elérnie, hogy Viktória királynő orvosa, Sir William Withey Gull kezelje.

Gull hírneves neurológus, kiváló diagnoszta volt, és sok mindenben a korát megelőzve dolgozott. Egyik első kutatója volt többek közt az akkor még szinte misztikus jelenségnek számító anorexiának is. Vizsgálatai során megállapította, hogy Muggeridge fejsérülése a szemgödrök mögött elhelyezkedő orbitofrontális kérget érintette. Modern diagnosztikai ezközök híján ezt a Muggeridge viselkedésében beállt komoly változásokból következtette ki, márpedig ezekből akadt bőven.

A férfi személyisége gyökeresen megváltozott. A korábban kedves, udvarias ember agresszív lett, nehezen tudta kontrollálni a dühkitöréseit, eluralkodott rajta az önzés és a birtoklásvágy.

A grandiózus helyszíneket kereste

Az orvos sok pihenést írt elő neki, azt javasolta, hogy sétáljon sokat a természetben, és keressen magának valami megnyugtató, kielégítő foglalkozást. Beszélgetéseik során – részben saját érdeklődési körét népszerűsítve – azt javasolta, hogy Edward kezdjen el fényképezni. Ez az ötlet megtetszett Muggeridge-nek, mivel már korábban is kacérkodott ezzel a viszonylag új művészeti formával. Könyvesboltjában árusította neves fotográfusok munkáit, és valószínűleg ő maga is próbálkozott fényképek készítésével. Angliában kitanulta az akkor legnépszerűbb módszert, a nedves kollódiumos eljárást. Ez a módszer akkoriban váltotta fel a korábban leginkább elterjedt dagerrotípiát, és komoly szakmai felkészültségre volt szükség az elsajátításához. A bonyolult eljárással előállított kollódiumot rafinált, körkörös kézmozdulatokkal kellett eloszlatni egy tükörüveglapon, majd amikor kocsonyás állagú lett, további vegyi anyagokkal „érzékenyíteni”. Ezek után még nedvesen helyezték a fényképezőgépbe, majd levették az objektívsapkát, és hosszasan, adott esetben percekig exponáltak. Mindehhez nagy mennyiségű felszerelésre volt szükség, amit a legtöbben csak jól felszerelt fotóstúdióban tudtak tárolni.

Muggeridge azonban más ember lett, mint amilyen korábban volt, és nagyon sokban különbözött az átlag fényképésztől is. Egy kétkerekű lovasfogatot alakított át mozgó stúdióvá, ezzel kezdte el járni az amerikai Nyugat csaknem érintetlen vidékeit. Leginkább tájképeket készített: csupa olyan grandiózus helyszínt örökített meg, amelyeken, ha egyáltalán szerepelt ember, csak jelentéktelen törpeként jelent meg. Vad hegységekben hatalmas erdőségekben járt, és csodálta a természet féktelen vadságát.

Ez már önmagában is életveszélyes volt, ő azonban a sérülése óta a legkevésbé sem törődött a rizikóval, sőt kifejezetten kihívta maga ellen a sorsot. Egy saját magáról készült fotón például lazán üldögél egy 700 méteres mélység fölött magasodó szikla peremén.

Nemcsak öntörvényű lett, gyilkolt is

Megszállottja lett a fotográfiának és a természetjárásnak. Miközben járta az országot, folyamatosan kísérletezett, módosította, fejlesztette a fényképezéshez használt vegyi anyagokat, eszközöket és eljárásokat. Mindez nemsokára szakmai és anyagi sikerhez vezetett. Mind többen megismerték a nevét és a munkáit, jó pénzért árusította a fotóit, ő pedig egyre inkább felvette a különc művészember szerepét. Nem sokat adott a valóság pontos ábrázolására sem: a kor korlátozott lehetőségeit meghazudtolva, szinte szégyentelenül szerkesztgette a képeit. Ha úgy tartotta kedve, felhőket adott a tájképekhez, ráretusálta az égre a holdat, sőt az is előfordult, hogy egy tűzhányót „photoshoppolt” egy általa unalmasnak ítélt tájképre. Minden megkérdőjelezhető különcsége ellenére azonban újat és nagyot alkotott a fényképészet terén. Olyan alkotásokat hozott létre, amilyeneket korábban senki, és olyan művészeket inspirált, mint a tájképfotózás talán legnagyobb alakja, a ma is tisztelettel emlegetett Ansel Adams.

Muybridge "Tojásfőzés a Boszorkányüstben" című fényképpárja (1867-1871 körül) – Forrás: Wikipedia

Amikor korábbi ismerősei, barátai találkoztak vele, alig ismertek rá. A külseje radikálisan megváltozott: a korábban sötét hajú férfi teljesen megőszült, hatalmas szakállat növesztett, és a viselkedésével sokakat megbotránkoztatott. Kötözködött, vitatkozott, nem tartotta be az ígéreteit, megállapodásait az utolsó pillanatban önkényesen felrúgta.

1871-ben, 41 éves korában feleségül vett egy nála húsz évvel fiatalabb nőt, Flora Shallcross Stone-t. A házasság azonban az első pillanattól kezdve nem jelentett sokat számára. Idejét leginkább utazással, fényképezéssel, olvasással és filozofálással töltötte, így az új asszony egyedül volt az ideje legnagyobb részében. Nemsokára megszületett a fiuk, Florado, de az ő megjelenése sem sokat változtatott apja excentrikus életfelfogásán.

Flora rövidesen másfelé kezdett vigasztalást keresni, és szenvedélyes viszonyba bonyolódott a család barátjával, Harry Larkyns-szal. Muggeridge hamar tudomást szerzett a kapcsolatról, és minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy folytatódjon. Nem járt sikerrel, sőt egy ízben a felesége szerelmeslevelét is megtalálta a férfihoz. A szöveg alapján meg volt róla győződve, hogy a gyermekük nem az övé, hanem Larkynstól származik. A balesete óta kialakult gátlástalanság és impulzivitás ekkor teljesen elhatalmasodott rajta.

Töltött pisztollyal ment a férfi lakására, majd, amikor az ajtót nyitott, megcélozta a fegyverrel. „Üzenetet hoztam a feleségemtől” – mondta, majd közvetlen közelről agyonlőtte.

A vágtató ló problémája

A bírósági tárgyalás nem egészen úgy zajlott, ahogy ma zajlana. Muggeridge ügyvédje természetesen elmebetegségre hivatkozott, és részletesen ecsetelte, milyen súlyos személyiségtorzulásokat eredményezett védencénél a súlyos fejsérülés. Maga a vádlott azonban – hirtelen fellángoló érzelmi kitöréseivel – nem sokat segített a saját ügyén. Önérzetesen kifejtette, hogy a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal követte el, mert a felesége megcsalta, és más férfitól szült gyereket. Az esküdtszék végül nem fogadta el a védő érvelését, Muggeridge-et mégis felmentették. Az indok rendkívül egyszerű volt: az állam törvényeit ugyan megszegte, de az alapvető emberi, erkölcsi törvények áthágásában vétlennek találták. Az esküdtek szerint ugyanis egy megcsalt és elárult férjnek jogában állt megölni a felesége szeretőjét.

A felesége – hosszas jogi küzdelem után – elvált tőle, de alig egy évre rá meghalt. A fiukat Muggeridge nem érezte a sajátjának, ezért árvaházba adta. Florado egész életében mezőgazdasági idénymunkákból élt, majd 1944-ben, 70 éves korában elütötte egy autó. Neki nem volt olyan szerencséje, mint annak idején az apjának, mert belehalt a sérüléseibe.

A tárgyalás után a sok vihart kavaró fotográfuson egyre jobban elhatalmasodott egyfajta kényszeres viselkedés. Rendszeresen megváltoztatta például a nevét. Arra hivatkozva, hogy I. Eduárd angol király koronázási kövén a neve Eadweardként van feltüntetve, Muggeridge is egyszer csak ugyanígy kezdte írni a saját keresztnevét. A vezetéknevét sokszor megváltoztatta: élete során volt ő Muggridge, Muybridge, Maybridge, Moybridge vagy éppen Mybridge.

Az 1870-es évek elején régi szenvedélyét megvalósítva azt tűzte ki maga elé célul, hogy a mindennapi élet unalomig ismert mozdulatait fogja részletekbe menően dokumentálni a fényképezőgép segítségével. Ma már elképzelni is nehéz, hogy mindössze 150 évvel ezelőtt a mozgás átláthatatlanul gyors szakaszai tünékenyek voltak, minden mozdulat azonnal eltűnt a világból, elenyészett, amint végrehajtották.

Különösen misztikusnak találták az emberek az ügető és a vágtázó ló mozgását. Örök vita volt a szakértők között, hogy vajon van-e olyan pillanat, amikor az állat egyik lába sem éri a földet.

A vitát mindenképpen szerette volna eldönteni Amerika egyik leggazdagabb üzletembere, a volt kaliforniai kormányzó, Leland Stanford. Óriási birtokain egész ménesek legeltek, neki pedig a pénze és az ideje is megvolt arra, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzon.

Muybridge egy lovas fotósorozata – Forrás: Rawpixel

Stanford felbérelte Eadweard Muybridge-et, hogy oldja meg a vágtató ló problémáját.

Munkássága máig ható tudást hozott

A fotográfus bizakodva vágott neki a feladatnak, mert ekkor már több fontos újítást mondhatott a magáénak. A leglényegesebb kérdés az expozíciós idő volt. Mivel az akkori eljárások hosszas exponálást követeltek, mindaddig nem állt rendelkezésre olyan szerkezet, amely rövidebb, akár a másodperc tört részéig tartó expozíciót tett lehetővé. Muybridge azonban elektromosan vezérelt zárszerkezeteket készített, amelyekkel a fényképezőgépe rekesze akár egyetlen ezredmásodperc alatt elvégezte a feladatát. Stanford anyagi támogatásával 24 fényképezőgépet helyezett el egy lófuttatópálya hosszában, majd vékony huzalokat feszített ki a talaj fölött és az állatok mellmagasságában. Ezek oldották ki a kamerák elsütőszerkezetét, ezzel az elhaladó ló mozgását apró pillanatokra tördelték fel, és gyakorlatilag létrehozták a történelem első mozgófilmjét.

Az évszázados rejtély megoldódott: kiderült, hogy van olyan pillanat, amikor a ló egyik lába sem ér földet. A kísérlet világhírű lett, Muybridge pedig szinte kényszeresen tovább kísérletezett. Ezrével készítette a mozgástanulmányokat: fotózott lépkedő elefántot, vízhordó asszonyokat, meztelenül tevékenykedő nőket, meztelenül teniszező férfit, meztelenül bakot ugró fiúkat, és persze saját magát – szintén anyaszült meztelenül. Az ő képein láthatjuk a világon először megörökített pszichiátriai és neurológiai betegeket mozgás közben. Mindez nem maradt elrejtve a világ szeme elől, mivel Muybridge megalkotott egy zoopraxiszkóp nevű szerkezetet, amellyel a későbbi vetítőkhöz hasonlóan, gyors egymásutánban tudta lejátszani a képsorozatokat. Ezzel egy-két másodperces filmecskéket hozott létre, amelyeket jó pénzért vetített le a kíváncsi közönségnek.

Részlet Muybridge egy 83 fotóból (kollotípusból) álló portfóliójából, 1887 – Forrás: Wikipedia

A sikert azonban nem sokáig élvezhette. Akármilyen megszállottan dolgozott a saját ötletein, a 19. század végi technológiai fejlődés villámgyorsan elhaladt mellette. Az 1893-as chicagói világkiállításra háromszáz bemutatóval készült, de látványos kudarcot vallott. Edison és Tesla tündöklése és háborúskodása elhomályosította, gyermeteg játszadozássá degradálta a munkáját.

Két évvel később a Lumiére fivérek bemutatták a világ első valódi mozgófilmjét, egy 46 másodperces jelenetet, amelyen munkásnők jönnek ki egy gyárból, így Muybridge erőfeszítései gyorsan feledésbe merültek.

Eadweard Muybridge impulzív személyisége így sem tudott megnyugodni. Hazament Angliába, és nekilátott rendszerezni a munkáját. Ha a mozgófilmet nem is ő találta föl, szinte egy személyben megalapozta a későbbi biomechanika tudományágát, és megteremtette az alapokat a sportolók mozgásának tudományos elemzéséhez is. Élete során több mint 100 ezer fényképet készített, ami még ma, a digitális korban sem kis teljesítmény egy fotográfustól. Egy tizenegy kötetes gyűjteményben 20 ezer fotót közzé is tett – ezek kizárólag az állati és emberi mozgás részletes elemzéséről szólnak.
A sírkövén a neve Eadweard Maybridge-ként szerepel.

Felhasznált irodalom:

• The Man Who Captured Time https://www.theatlantic.com/entertainment/archive/2016/07/eadweard-muybridge/483381/
• Understanding Edward Muybridge: historical review of behavioral alterations after a 19th-century head injury and their multifactorial influence on human life and culture https://thejns.org/focus/view/journals/neurosurg-focus/39/1/article-pE4.xml
• Eadweard Muybridge – Wikipedia: https://en.wikipedia.org/wiki/Eadweard_Muybridge