„Minél szélesebb közönséget szeretnék felültetni az érzelmi hullámvasútra” – Interjú Deák Kristóf Oscar-díjas rendezővel

– Hogy érzed, milyen volt a Foglyok fogadtatása?

– Nagyon jó nézőszámokat produkált a film, online is rengetegen megnézték. Az első mozis vetítésen, Miskolcon személyesen is átéltem, hogy a közönség vette a lapot, ugyan az első tíz percben még úgy nézték, mint egy komoly drámát, de aztán el mertek kezdeni nevetni. Azt hiszem, a moziban a magyarok kimondottan keresik a közös nevetés élményét. Ezért működnek nagyon jól magyarul a fekete komédiák, amikben mindkét véglet megjelenik.

A Foglyokkal is az volt az egyik vezérelvünk, hogy akár egy jeleneten belül lehessen borzongani és nevetni is, hiszen az élet is sokszor ilyen.

– Miért nem mozifilm készült ebből a nem mindennapi, igaz történetből?

– Azt gondolom, hogy egy ilyen történet, amiben egy család végig a saját lakásában raboskodik, inkább tévéfilmként működhet jól. A magyar ember egyébként leginkább tévében néz filmet, szóval a nézőkhöz eljutás szempontjából is hálás műfaj lehet. Mindezek mellett én mindenképp szerettem volna egy tévéfilmet készíteni az első mozis nagyjátékfilmem előtt, mert bár volt egy jó kisfilmem, ami nagyot ment, kellett a fokozatosság, hogy egyre nagyobb formátumokban legyek képes gondolkozni, alkotni. A Foglyok esetében az volt a legnagyobb kihívás számomra, hogy tizensok karakter szerepel benne, ráadásul többnyire egyszerre, egyenrangú módon. Soha nem rendeztem még színházi előadást, ezért nem volt tapasztalatom abban, hogyan lehet egy kis, zárt térben ennyi szereplőt mozgatni. Egy-egy próba vagy felvétel során fejben tartani, hogy kinek milyen instrukciót adjak, követni, hogy ki hol tart éppen a történetben, nekem teljesen új volt. Szükségem is lesz a következő projektjeimnél erre a tudásra. Egyébként a Foglyok eredeti történetében ennél is többen, 21-en voltak a közel fele ekkora lakás kényszervendégei.

– Ez az eset Szüts Miklós festőművész családjával történt meg. Volt rá módjuk, hogy beszélgessenek vele a film előtt, vagy kilátogatott a forgatásra?

 – A történet Vörös Andris forgatókönyvíró barátomhoz jutott el, vele nagyon régóta minden filmtervemet megbeszélem. A forgatókönyv alapját az a videófelvétel képezte, amin a Szamosi Zsófi által játszott karakter eredetije, az „anyuka” mesélte el az eseményeket nagyon alaposan. Az ő fia Szüts Miklós, aki 6-7 éves lehetett, amikor mindez megtörtént. Miklóssal egyébként a forgatás előtt sokat beszélgettünk a korról és az esetről, de más olyan, még élő szemtanúval is tudtunk beszélni, aki felnőtt fejjel élte meg az esetet.
A filmben Sára, a főszereplő, nagy utat jár be. Eleinte teljesen jól elvan a rendszerben, süt a nap, csókot ad a szerető, minden szép és jó. A történet kezdetén lojális a rendszerrel még a családjával szemben is, azt gondolja, biztosan rossz fát tettek a tűzre, hogy megjelent náluk a hatalom, de a film végére rájön, hogy az a rendszer, amit támogat, milyen is valójában. Számomra mindig fontos, hogy egy-egy karakter sorsán keresztül éljük át a történetet – ez még egy ilyen sokszereplős sztorinál is elengedhetetlen.

 – A Foglyokban végig jelen van a történelem, mégsem nyomasztó. Ez volt a cél?

– Érdekes, hogy bármilyen szörnyű is volt sokak számára a Rákosi-korszak, az emberek nagy része elvolt benne, követte a szabályokat, amiket dobott a gép, és örülni tudott annak, hogy nincs háború. A többség nem élte meg a diktatúrának azt az oldalát, amit már terrornak hívunk.

Pont ez trükkös benne, hogy nem is olyan könnyű észrevenni az elnyomás borzalmait, ha nem éppen veled vagy a családoddal történnek meg – egyszerű az embernek elfordítania a fejét, és inkább magáévá tenni a játékszabályokat.

Számomra unalmas lett volna az ötvenes éveknek a már sokszor megjelenített sötétszürke, fenyegető arcát megmutatni, én inkább ezt akartam kihangsúlyozni, hogy mennyire észrevétlen tudott maradni az elnyomás. A magyar történelemre általában korszakok soraként gondolunk vissza, pedig valójában az emberéletek tükrében ezek teljesen egymásba folytak. A sorsok átalakultak és a rendszerhez idomultak: a házmester, aki azelőtt szorgos nyilas volt, szorgos kommunista lett, családok, akik tíz éve még jómódú polgári életet éltek, most számkivetetten üldögélnek festményeik, bútoraik és rengeteg könyvük között, miközben nincs mit enniük. A mi filmbeli családunknál is egyedül az anyának volt munkája.

 – Még a legkisebb szerepre is profi színészt választottál. Miért?

 – Szerintem izgalmasabb képzett színésszel dolgozni, akinek megvan az eszköztára és a munkamódszere, így együtt alkothatunk meg egy olyan figurát, aki korábban sosem létezett. Egy amatőr általában csak ahhoz hasonlót tud nyújtani, amilyen ő maga az életben. Az én stílusom komplexebb, kidolgozottabb karakterekkel operál, kevésbé a nyers erő és valóság a fontos.

 – Mindig hangsúlyozod, hogy a gyerekekkel, bár amatőrök, úgy lehet dolgozni, mint a profikkal.

 – A színészet szó szerint – játék. És ki értene ehhez jobban, mint a gyerekek? Ezenkívül a képzelőerejük is hatalmas.

Akár hiszik, akár nem, a hétéves Sáfrány Ágoston, aki a kis Petit játszotta a filmben, már ennyi idősen is rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy úgy mondja el a szövegét, és olyan mozdulatokat, sajátosságokat találjon ki a szerepéhez, amik rá amúgy nem jellemzők, de nagyon működnek. Egy színész hosszú évek során alakítja ki a munkamódszerét, megtanulja, hogyan építsen fel egy karaktert. Sokszor ezek icipici dolgok, alig látszanak, de mégis hozzáadnak a történethez, és lehetetlen lenne ezeket folyamatos rendezői instrukciókkal létrehozni. Jó példa erre Joaquin Phoenix játéka a Joker című filmben, ami nem azért lett ilyen erős, mert Todd Philipps rendező minden jelenetben elmondta neki töviről hegyire, hogy mit hogyan csináljon. Magában építette fel a karaktert, önmagából egy új személyiséget. Ez a képesség pótolhatatlan.

 – Három év távlatából talán már rá tudsz nézni: mit változtatott rajtad az Oscar-díj?

 – A legérdekesebb talán, amit megfigyeltem, hogy mennyire átméretezi az ember perspektíváját a karrierrel kapcsolatban. Barabási Albert-László hálózatelméleti kutatásokkal bebizonyította, hogy a siker szempontjából meghatározó, hogy az ember mit tud és mer elképzelni, milyen ambíciói vannak. Amikor az Oscar előtt másfél évvel megtudtam, hogy az egyik nagyon jó barátom egy (általam vágott) kisfilmmel jelölhetővé vált az Oscarra, majd mikor ezután egy másik angliai ismerősöm megnyerte a kisfilmes Oscar-díjat, megfordult a fejemben, hogy nincs ez olyan messze, mint ahogy azt az ember gondolná. Aztán nem sokkal ezután nekem is sikerült egy olyan kisfilmet készítenem, amire büszke lehettem, és azt éreztem, hogy ezt mindenkinek látnia kell.

Mindig azok a legérdekesebb események az életünkben, amelyektől elhisszük, hogy annál több is megtörténhet, mint amit tegnap lehetségesnek tartottunk.

Most igyekszem élni azokkal a lehetőségekkel Amerikában, amelyek megnyíltak előttem az Oscar-díj után. Nagyon jó kalandjaim voltak az elmúlt két évben, ezek közül a közeljövőben be is érik egy projekt.

– Rendezel majd Hollywoodban?

– Fogok, de csak olyan történetet szeretnék, ami mögé teljes mellszélességgel be tudok állni, és azt érezhetem, hogy az én tehetségemre van szükség hozzá, mert olyasmivel gazdagíthatom, amivel senki más nem tudná.

 – Van még igazi kihívás számodra egy fiatalon megszerzett Oscar-díj után?

 – Nagyon mozgat, hogy minél szélesebb közönséget tudjak felültetni érzelmi hullámvasutakra, és katartikus élményt adjak.

Az Oscar-díj erre volt talán legjobb, hogy általa a Mindenki eljuthatott nagyon sok olyan nézőhöz, aki egyébként nem is hallott volna róla, hiszen kisfilmekről ritkán tudunk. Amikor eszembe jut egy olyan jó csavar, mint amilyen például a Mindenki végén is van, már a gondolattól is lúdbőrös leszek. Majd, amikor elkészül a film, és látom a vetítésen, ahogy a nézők is átélik, annál csodásabb érzés nincsen. Mostanában kezdem úgy igazán érteni, miért mesélnek az emberek történeteket, mitől lesz egy történet fontos és maradandó.

– Oscar-díjas rendezőként az Akadémia (The Academy of Motion Picture Arts and Sciences) tagja vagy, így te is szavaztál az Oscarról. Mit szólsz az Élősködők győzelméhez?

– Nagyon örültem neki, az utóbbi évek egyik legjobb filmjének tartom. Olyan sok jó film készül Hollywoodon kívül, szerintem nagyon időszerű, hogy visszatérjünk ahhoz, hogy ne a nyelv számítson – csak a minőség!