Gondoltam, hogy Magyarországról percre pontosan a megbeszélt időpontban fog hívni! (nevet)

Miért, Venezuelában nem ez a szokás?

Itt az időpontokat kicsit lazábban értelmezik. Próbálnak pontosak lenni, de nem mindig sikerül.

Önök mikor és hogyan kötöttek ki éppen ebben a dél-amerikai országban?

1948-ban érkeztünk, a háború után jöttek el a szüleim Magyarországról. Három évig Németországban tartózkodtunk, mint háborús menekültek, aztán Venezuela befogadott minket. Három lehetőségünk volt: Belgium, ahol édesapámnak bányában kellett volna dolgoznia, de a föld alatt ő nem akart; Ausztrália, ami túl távolinak tűnt, és Venezuela. A szüleimmel és a nővéremmel négyen utaztunk.

Lehetett tudni, milyen élet vár ott önökre?

Azt igen, hogy lesz munkalehetőség, de azt nem, hogy mi. A mi csapatunk kivételesen repülővel, és nem hajón érkezett. Caracastól 200 kilométerre, Valenciába kerültünk, ahol kaptunk szállást és élelmiszert, édesapám pedig támogatást ahhoz, hogy feljöjjön a fővárosba munkát keresni. Értett a fához, végül egy német asztalos alkalmazta, s mi a testvéremmel azóta is itt vagyunk.

Ön hány éves volt akkor?

Négyéves voltam, de nemsokára iskolába kerültem. 16 évesen meg már érettségiztem, és mentem tovább az orvosi egyetemre.

Azóta sem tudjuk, hogyan tanultunk meg olyan gyorsan spanyolul a nővéremmel, de mi fordítottunk még az édesanyánknak is.

Az orvosit az Andokban, Mérida városában végeztem, majd visszakerültem Caracasba a szüleimhez, s itt kezdtem el dolgozni.

Miért pont az orvosi pályát választotta?

Mindig úgy terveztem, hogy orvos leszek. Szép élmény volt az egyetem, Mérida egyetemi város, körülöttünk forgott az élet. A férjemet viszont már Caracasban ismertem meg, diploma után meg is esküdtünk. Ő ’56-os magyar volt, 17 évesen került ki, akkor a keresztszülei már itt éltek. A magyar közösség hozott össze minket, amely kezdettől fogva létezett. Ott találkoztak a családok, mindig is működött a cserkészet, és ma már az akkorinál is szebb Magyar Házunk van! Igaz, az utóbbi 3-4 évben sokan visszamentek Magyarországra, de van a magyar közösségnek Caracasban egy saját plébániája is, a Szent István Személyi Plébánia, amely az 1949 óta itt működő katolikus misszióból fejlődött ki. Az utóbbi másfél évtizedben nem magyar, hanem egy venezuelai tábori lelkész vezeti.

Kép

Megemlékezés a caracasi Magyar téren – Fotók: Dr. Balogh Valéria

A férjével három gyermekük született. Ki hogyan boldogult Venezuelában?

Mind boldogultak, de a gyerekek néhány éve visszaköltöztek Magyarországra. A lányom a fogorvosi diplomáját honosította, le a kalappal előtte, a fiatalabb fiam mérnök, az idősebb pedig adminisztratív munkát végez. A férjem, aki sajnos már nem él, óraalkatrészekkel foglalkozott, de az ő fő tehetsége, amit nem tudott teljesen kibontakoztatni, a zenében volt. Magyarországon zongorázni tanult ötéves korától, amit itt már csak hobbiként folytathatott. De, amit az ember igazán akar, azért sok mindenre képes. Már megvoltak a gyerekek, amikor egyszer csak elkezdett újra zongoraórákra járni. Mindennap 4-5 órát gyakorolt, aztán elutazott egy jó barátjához Észak-Amerikába, s csak utólag árulta el, hogy ott egy zongoraversenyen szerepelt… Azt hiszem, személyes feladata volt bizonyítani saját magának.

A gyerekek miért döntöttek a hazaköltözés mellett?

A helyzet Venezuelában nem túl jó, anyagi és biztonsági szempontból is sokat romlott az elmúlt években. Magyarország visszatelepítési programja viszont remek lehetőséget adott nekik.

Ők mindkét országhoz jól alkalmazkodtak. Kicsit kettős identitású család vagyunk: nemzetközi ételeket eszünk, de a töltött káposzta decemberben sosem maradhat el! Egymás közt főleg magyarul beszélünk, de néha spanyolul is. Egyszer Magyarországon vonatoztunk a testvéremmel, s beszélgettünk. Egy idős bácsi – tipikus magyar szokás szerint nagy elnézéskérések közepette – megszólított, hogy milyen nyelvet beszélünk. Mert van, hogy mindent ért, van, hogy semmit. Hát persze, mert elkezdjük magyarul, folytatjuk spanyolul, aztán visszatérünk a magyarra. (nevet) Nem szoktunk veszekedni, de ha nézeteltérés van, akkor jellemzően spanyolul mondjuk a magunkét!

Kép

Dr. Balogh Valéria nővérével – Fotó: Dr. Balogh Valéria

Végül milyen szakorvos lett önből?

Gyermekorvos. A szakosítást már Caracasban végeztem, ahol az egyik nagy kórház adjunktusa, majd főorvosa lettem. A kórházunkban is tartottunk képzést, én is tanítottam a szakosodni készülő fiatalokat, az is szép élmény volt.

Milyen a venezuelai egészségügy?

Amikor kezdtem, abban az új kórházban megvolt mindenünk, de ma borzasztó, fatális körülmények uralkodnak. Akinek nincs pénze privát ellátásra, azt felveszik állami kórházba, de a betegnek szó szerint mindent vinnie kell: orvosságokat, antibiotikumot, lepedőt, gézt, sőt, ha műtétre kerül sor, még a sebész steril ruháját is a beteg viszi. De még a vizet is, amivel lehúzza a vécét…

Ezek után óvatosan kérdezem: milyen a közbiztonság?

Közbiztonság van is, meg nincs is. Én nem azt nézem az utcán, hogy ki fog megtámadni, de van, aki nem szívesen megy ki az utcára. A házakon is rácsok vannak.

Milyenek a venéz emberek a magyarokhoz képest?

Nyíltabbak. Nem annyira protokollárisak, nem létezik a szókincsükben az, hogy valamit illik, vagy nem illik.

A szociális kapcsolataikban ugyanúgy viselkednek egy munkással, mint egy professzorral, azaz mindenkit tiszteletben tartanak. Respekt van, de különbségtétel nincs.

És bár szidják a kormányt – ami a világ minden pontján normális jelenség, de – még mindig optimisták.

Ön hányszor járt életében Magyarországon?

Négy-öt alkalommal talán. Van ott még unokatestvérem, de inkább, amikor még a nagyszüleim is éltek, akkor mentünk jobban megismerni az országot. A férjemmel a rendszerváltozás előtt is voltunk, mit mondjak, elég komor volt a légkör. A ’70-es évek vége, ’80-asok eleje lehetett. Este nem nagyon volt mozgás a fővárosban, sötét volt minden. Kaposvár, ahol a nagyszüleim éltek, még csendesebb volt. Látszott, hogy nehéz a hangulat, az emberek nem nagyon mertek beszélni, csak a család a négy fal között halkan, hogy a szomszéd se hallja. Mindenki egy kicsit zárkózott volt, figyelte a másikat, hogy mit mond, mire hogyan reagál, amihez mi nem voltunk hozzászokva.

Nincs olyan terve, hogy a gyermekei után ön is hazaköltözzön?

Egyelőre nincs. Szeretek itt élni. Nyugdíjasként is el vagyok foglalva, a parókián is dolgozgatok, s megvan a baráti köröm, mindig akad tennivalóm. A testvérem üzleti könyvelésébe is besegítek. Magyarországon zavarna, ha egy lakásban négy fal között kellene élnem, hiszen egész életemben hozzászoktam a tágassághoz. Itt, Caracasban családi házban élek, kutyával, kiskerttel. Még mindig szeretek országúton vezetni, itt az utak, a távolságok is nagyobbak. Mérida például 900 kilométer. És hát, itt eladni egy ingatlant is nehéz normális áron. Sokan elmennek, és mindenki eladja, amit tud. Valószínű, hogy Magyarországon idősként már a télhez sem tudnék hozzászokni, márpedig elég egyszer elcsúszni… Itt 11-12 fok a legalacsonyabb decemberben, nagyon kellemes a klíma.

Hogy érzi, mit tett hozzá az ön életéhez az, hogy egy dél-amerikai országban 74 éve magyarként él?

Jól érzem magam a részben venéz, részben magyar közegemben, csak a gyerekek vannak már távol. Amikor érkeztem négyévesen, akkor is a család volt a legfontosabb, a külső környezet nem számított. Megvoltak a lehetőségek tanulni, jó körülmények között élni. Apám mondta mindig: „az én munkám az, hogy dolgozzak, édesanyátoké a család felügyelete, a tiétek meg a tanulás”. Nekem is az volt a célom a gyerekeimmel, hogy megálljanak a két lábukon, bárhová kerüljenek. Nem mindig alakult úgy, ahogy elképzeltük, de nem volt rossz életünk, természetesen folytak a dolgok. Ám ha arra kíváncsi, hogy hová tartozom, őszintén szólva nehezen tudnám megmondani. Azt mondanám, mindkét országhoz.

„A kis Laló” 

Kazinczy Lajos 1820. október 20-án született Széphalmon, a híres nyelvújító és irodalomszervező Kazinczy Ferenc legkisebb fiaként. Nagyapja emlékére kapta a Lajos nevet. Kazinczy Ferenc és Török Zsófia (Sophie) házasságából négy lány, Ifigénia, Eugénia, Thália, Anna-Ifigénia és négy fiú: Emil, Antonin, Bálint és Lajos született. Laló (így becézték) okos és eleven gyermek volt, apja egyik kedvence. Apja több levelezésében is írt arról, hogy utolsó gyermeke mennyire hasonlított az édesanyjára. Lajos „arcza egészen Sophie" – vélte Kazinczy Ferenc. Kezdetben Török Sophie tanította Lajost, magyar és latin nyelvtankönyvet is írt neki. A „kis Laló” pedig hatévesen már versbe szedett levelet írt édesanyjának. Abban az időben az volt a megszokott, hogy a gyermek az apja által irónnal írt sorokat írta át tintával. „Édes Mamám, jőjön el már, / a kis Laló csókokat vár. / Ha nem jön el éczakára, / szolgálni megyen Kassára, / talál ő ott olyan anyát, / ki nem hagyja Lalót magát” – írta. Édesanyja, aki a sátoraljaújhelyi hegyeken szüretelt, még aznap kedves levélben köszönte meg e szép verset, és szőlőt küldött fiának.  

Az 1820-as években a család elszegényedett, olyan nagy volt a szegénységük, hogy a kisebb gyermekek sokszor egymás cipőit hordták. Ennek ellenére a 9 éves Lajos apjához és bátyjaihoz hasonlóan a sárospataki kollégiumba került. Nem sokkal később azonban tragédia árnyékolta be a család életét.  

1831 közepén kolerajárvány tombolt Felső-Magyarországon, amelyet Lajos ugyan túlélt, de édesapját elvesztette. A családfő halála, majd széphalmi birtokuk elvesztése után már csak baráti, rokoni pártfogóikra számíthattak. 

Nélkülözés és tanulóévek 

Lajos gróf Teleki József, a Magyar Tudós Társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia) első elnöke támogatásával került el először a 9. huszárezredhez kadétnak, majd a Bécstől 30 kilométerre fekvő Tulln városka utásziskolájába. A fiú fennmaradt leveleiből kiderül, hogy serdülőéveiben is nagyon ragaszkodott az édesanyjához, folyamatosan írt neki az iskolában történtekről, anyagi helyzetéről és a várva várt társasági eseményekről is. Az özvegy Török Sophie ez idő tájt vesztette el végleg a széphalmi birtokot. 

 „Édes Anyám! Levelét megkapván 25. novemberben azt elolvasván keservesen sírtam, míg Fáy nevezetű barátom felvigasztalt hegedűjével, de nem leszek én már soha olyan víg, mint eddig voltam. Kérem édesanyám, csak írjon nekem, mikor szüksége lesz, én inkább koplalok, mégis el fogom küldeni. Bár csak 6 pengőm van 1 holnapra, melyből keveset lehet eltenni, mert früstököt, uzsonnát magamnak kell venni, és még azon kívül az ebédért minden holnapra 1 pengő forintot kell füzetni a tisztító embernek, és a mosónénak is magam füzetek, de semmi[t] inkább én nem fogok enni, mégis elküldöm" – írta fiatal kadétként.  

Szórakozás, szerelem, adósságok  

A tullni utászkollégium a birodalom egyik legjobb katonai szakiskolája volt. Az ott kötött ismeretségek a későbbiekben erősen befolyásolták Kazinczy Lajos pályáját. Többek között ott ismerkedett meg Görgei Artúrral.  

Végül négy év tanulás után, 1839-ben, miután minden vizsgáját sikeresen letette, visszakerült a huszárezredéhez, ahol 1840 nyara végén nevezték ki hadnaggyá. Kinevezése után rövid időt családja körében töltött, majd visszatért ezredéhez a csehországi Pardubitzba. A rövid Magyarországon töltött idő alatt megismerkedett egy Fáni nevű nővel, akiről később így írt anyjának: „boldog napokat töltöttem, nem törődtem az ismeretlen jövővel, hisz mellettem volt egy tiszta lélek, aki forrón szeretett engem”. 

Szeretett édesanyját 1842 februárjában vesztette el, Kazinczy ekkor már Bécsben élt, itt ismerkedett meg későbbi hadtestparancsnokával, Klapka Györggyel.  

Társai szerettek vele időt tölteni, vidámnak és talpraesettnek, szorgalmasnak jellemezték, aki szeret a társaság középpontjába kerülni. Céltalan, bohém, társaságkedvelő fiatal férfiként sokat járt bálokba, ezért viszont állandó pénzhiánnyal, adóssággal küszködött. 1846-ban léptették elő főhadnaggyá. Néhány hónap múlva azonban, tiszti állásáról lemondva, kilépett a hadseregből. Kilépése pontos okait nem tudni, de hogy tartozásait rendezze, eladta tiszti rangját.  

Egyesek szerint egy szerelem miatt nagy adósságot halmozott fel. 

Hazajövetele után Zemplén vármegye tiszteletbeli szolgabírájává nevezték ki. Érdekesség, hogy 1847 augusztusában a Sátoraljaújhelyen ülésező Zemplén vármegyei közgyűlés többek közt Petőfi Sándort és Kazinczy Lajost választotta tiszteletbeli táblabírájává. Ez a titulus azonban jövedelemmel nem járt.  

Kitör a forradalom – vissza a seregbe 

1848 tavaszán, amikor a forradalom kitört, már Gyulaházán élt nővérénél, Kazinczy Ifigéniánál és férjénél, Becske Lajosnál. Hogy itt hallotta-e a március 15-i események hírét, nem tudni, de valószínűleg már Gyulaházán volt, amikor értesült az áprilisi törvények megszületéséről és a független felelős kormány megalakulásáról.  

Május 16-án jelent meg Batthyány Lajos miniszterelnök felhívása, hogy jelentkezzenek önkéntesek az első tíz honvédzászlóaljba. Az első jelentkezők között volt Kazinczy Lajos is, eközben kérvényezte tiszti rangja visszaállítását, amit jóvá is hagytak. Kazinczy a seregben folyamatosan fölfelé haladt a ranglétrán. Részt vett a pákozdi és a schwechati csatában. Novemberben már őrnaggyá nevezték ki, s Győrnél megismerkedett az egyik későbbi aradi vértanúval, Lázár Vilmossal. Később, a téli hidegben fegyvertelen zászlóaljával Budára indult, a Bábolna–Nagyigmánd–Budaörs útvonalon érkeztek meg december végén Budára, ahol felfegyverezték őket.  

Január végén már 4000 gyalogosból, 500 lovasból és 12 ágyúból állt Kazinczy hadosztálya, amely Klapka György tábornokhoz csatlakozott.  

Később Kazinczy betegsége miatt pihenőre kényszerült, márciusban tért újra vissza a szolgálatba.  

Kép

Kazinczy Lajos felhívása 1848 novemberéből – Forrás: Wikipédia

Fegyverletétel Zsibónál 

1849 áprilisában Nagysallónál egy több mint hat órán át tartó csata meghozta a honvédség számára az egyik legnagyobb győzelmet a szabadságharc talán legvéresebb összecsapásában. Klapka emlékirataiban kiemeli a Kazinczy-hadosztály hősiességét. Kazinczy Lajos katonai pályáján is nagy jelentőségű volt ez az esemény, hiszen a III. osztályú vitézségi érdemrendet ebben a csatában tanúsított bátorsága és hősiessége miatt kapta meg. Később Buda ostromában is részt vett.  

Májusban Kossuth ezredessé és hadosztályparancsnokká nevezte ki. Május végétől ezredesként a komáromi várőrség mozgóvá szervezett részének parancsnoka volt a Csallóközben, majd megbízták egy tartalékhadosztály szervezésével. A felállított mintegy hétezer fős seregtesttel augusztus 6-án Bem csapatainak megsegítésére Erdélybe indult. Görgeivel kellett volna csapataikat egyesíteniük, de az oroszok ebben megakadályozták őket. Így Erdélybe szorult, a világosi fegyverletétel hírére az erdélyi hadsereg maradék csatlakozó egységeivel végül Zsibónál tette le a fegyvert az orosz tábornok csapatai előtt, augusztus 25-én. 

Hadbíróság előtt 

Kazinczy és tisztjei bíztak abban, hogy nem szolgáltatják ki őket az osztrákoknak, sőt olyan hírek is elterjedtek, amelyek szerint a tiszteket rangjuknak megfelelően átveszik a cári hadseregbe.  

Kazinczy annyira bízott az oroszok jóakaratában, hogy kedvenc lovát is egy cári ezredesnek ajándékozta. Nem lett igaza, az oroszok Nagyváradon kiszolgáltatták őket az osztrákoknak.  Nagyváradról előbb szeptember 6-án Aradra, a városba, majd 8-án a várba szállították. A többi aradi vértanú ekkor már jórészt a várban volt. Az ezredes perét a többiekétől elkülönítve, október 1-jén kezdte tárgyalni a királyi hadbíróság. Az aradi tizenhárom közül a tábornokokat kötél általi halálra ítélte a Haynau utasította bíróság, és mivel Kazinczy ungarische General (magyar tábornok) aláírással küldte el levelét a fegyverletételkor az osztrákoknak, az október 6-i kivégzések rádöbbentették: rá is ez vár, ha nem bizonyítja, hogy „tévedésből” került a tábornoki kategóriába. A bíróság előtt végül tisztázta, hogy a legmagasabb rangja csak ezredes volt. A Haynau jóváhagyásával született ítéletben ez állt: golyó és lőpor általi halál. Az ítéletet csak tizenegy nap múlva hirdették ki, s október 25-én reggel 7 órakor hajtották végre valószínűleg ugyanott, a vár északi sáncában, ahol a többi vértanút is kivégezték. Három golyó – egy a fejbe, kettő a szívbe – végzett a féltérdre ereszkedett, bekötött szemű áldozattal.  

Holttestét a kivégzés helyén hantolhatták el. Kazinczy Lajos földi maradványai azóta is háborítatlanul fekszenek valahol a várfal tövében.  

Nemzetközi felháborodás a kivégzések miatt

„Kazinczy Ferencet halálra ítélték a jakobinus mozgalomban való részvételért, végül majdnem hét évet töltött börtönben. Lajos azonban már nem kapott kegyelmet. Nem lehet véletlen, hogy a kivégzését követő napon, a külföldi közvélemény nyomására a császáriak leállították a honvédtisztek kivégzését” – fogalmazott egy közleményben Hernády Zsolt történész.  A kivégzéseket óriási nemzetközi felháborodás övezte, országos szinten fel is függesztették az eljárásokat, így Kazinczy halála után hónapokig Aradon sem történt több ítélet-végrehajtás. Később azonban további áldozatok is voltak. A 16. aradi vértanúként tartják számon az osztrák származású, bécsi születésű Ludwig Haukot, 17-dikként pedig Lenkey Jánost, aki az aradi várbörtönben halt meg. 

A tizenötödik aradi vértanú a kivégzése előtt öt nappal töltötte be a 29. életévét. Tiszteletére szobrot emeltek szülőfalujában, a széphalmi udvarház emlékparkjában és a sárospataki iskolakertben. A 2019-es budapesti Nemzeti Vágtán az ő emlékének adóztak. 

Színpadon a vértanú élete 
Tavasszal mutatták be, és idén ősszel ismét játsszák a Madách Színházban Szirtes Tamás rendezésében A tizenötödik című musicalt, Derzsi György és Meskó Zsolt művét. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korát még nem mutatták be ilyen újszerű, modern hangzás- és látványvilággal, koreográfiával, ezért a produkciót tekinthetjük a musical forradalmának is. A klasszikus zene mellett megjelennek a slam poetry, az R’n’B és a rap formai jegyei, de magyar népdalok is. A III. Madách Musical Pályázat győztes műve 52 pályamű közül nyerte el az első díjat. Részletek hangzanak el benne Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és Tompa Mihály költeményeiből. A musical a történelmi tények mellett az írói képzelet szülte elemeket is tartalmaz. 

A cikkhez az alábbi két tanulmány szolgált alapul: 
Pribelszki János: Kazinczy Lajos a szabadságharcban. (Letölthető PDF itt.)
Solymosi József: Kazinczy Lajos élete 1848 előtt 

Egyéb források:  
Wikipédia; Múlt-Kor 
 

A Minden Magyarok Ruhája olyan, mint egy spirituális szimbólum, amely egybefonja azokat az energiafonalakat, amelyek összekötik a magyarságot a világban, az országban. Ősi tudást képvisel számomra ez a ruha. 

Megérint, amit mondtál, mert én mindig azon dolgozom, hogy a múltat idehozzam a jelenbe, összekapcsolódva másokkal. A Mesés Aurora Divatbemutatóimmal is végigutazzuk a világot, és mindig a helyi magyarokkal együtt valósítom meg a bemutatót, amely igazából a magyar népi kultúra újratervezve. A Minden Magyarok Ruhája is erről szól, hogy mint egy két lábon járó viselettörténet, megmutassam, milyen a kalotaszegi népviselet meg a széki, a tardi, a bagi, a turai, és sorolhatnám nagyon sokáig. Talán lehetek most én ez a fa, amit említettél… Akárcsak az életfa, amely egy nagyon erős szimbólum a magyar népi kultúrában, és szinte minden hímzésen, ruhámon, papucsomon, ékszeremen rajta is van. 

Az elmúlt években nagyon sok mintát feldolgoztál a kollekcióidban, komoly ismerettel rendelkezel az egyes tájegységek mintáit, népviseletét, kulturális hagyományait illetően, de mindig vannak olyanok, akár idős emberek, akár hagyományőrzők, akik mutathatnak újat. Kikkel és hogyan kapcsolódtál a Minden Magyarok Ruhája projektnél? 

Mindenkitől, aki alkotóként hozzájárult a készülő ruhához, azt kértem, hogy írjon egy pár sort magáról, fotózkodjon le az általa hímzett darabbal, s meséljen. Szívet melengető, hogy még kézzel írott kis levélkéket is kaptam, amelyekben a hímzést készítők nagyon személyesen írnak arról, hogy miért azt a hímzést választották, amit elkészítettek, s hogy mióta hímeznek. Ez már nemcsak egy ruháról szól, hanem sokkal-sokkal többről. A régi viseletek is őrzik annak a történetét, akié a viselet volt, és a Minden Magyarok Ruhájában az alkotóknak is benne lesz a csodálatos energiája.  

Nemcsak Kis-Magyarországról érkeznek hímzések, a határon túli magyarok is részt vesznek az alkotásban; érkezett hímzés Felvidékről, Erdélyből, Ausztria területéről, és óriási öröm, hogy Kanadából, Amerikából, Belgiumból, sőt Ausztráliából is hímeznek rá.  

Azt kértem minden külhoni meg elszármazott magyartól, hogy azt hímezze meg nekem, ami az ő vagy a szülei gyökere. 

Sokszor láttam gyerekkoromban a nagymamámat kézimunkázni, párnákat, hímzett csipketerítőket készíteni, és úgy éreztem, számára ez egyfajta „zen” tevékenység. A kézimunkázás flow-ban tart, az ember megnyugszik, és teljesen átadja magát ennek a csöndesen szemlélődő alkotási folyamatnak. Te magad hogyan éled meg a tervezést, a gyűjtést, az összeállítást? 

Ugyanígy, de a flow-hoz hozzátenném a slow szót. A mai kor embere mindig rohan, és nagyon sokan hímeznek ma úgy, hogy ez a lelassulás legyen a lényeg. Jelen lenni. Sokan olyan munkát végeznek, aminek nincsen kézzelfogható, fizikai eredménye, s azért kezdenek hímezni, mert amit így létrehoznak, az fizikailag jelen lesz. Ráadásul valóban egyfajta relaxáció is. A Minden Magyarok Ruhájának megszületése is félig vicces történet. Nagyon beteg voltam, csak feküdtem és olvasgattam, amikor rábukkantam egy amerikai művésznőre, aki a világ minden hímzését rá akarta tenni egyetlen ruhára. Innen jött az ötlet, hogy mekkora kincs van a kezünkben, hiszen ezt a magyar hímzésekkel is meg lehet csinálni. Nyilvánvalóan nem fogom tudni minden falu meg tájegység hímzését rátenni a ruhára, de amennyit lehet, összegyűjtök. 

Ha valaki végignézi az elmúlt évek kollekcióit, a menyasszonyi ruháidat, szembetűnő lesz számára a világító kékek, a hívogató pinkek, a harsány pirosak színkavalkádja. A Minden Magyarok Ruhájánál milyen színekben gondolkodsz? 

A fekete bársony az alap, a színek pedig pink, piros, bordó és napsárga, s arra kértem a hímzést készítőket, hogy köralakba rendezzék a mintát.  

Azt szeretném, ha egy átlagember is, aki nem annyira szereti a népi kultúrát (egyelőre), azt mondaná, hogy ez egy divatos, különleges, elegáns darab.  

Földig érő fekete bársonyszoknyát terveztem, arra varrom föl egyesével, kézzel ezeket a kerek mintákat, amelyek 10 vagy 20 centi átmérőjű körbe vannak rendezve. Ehhez készült egy fűző, illetve egy kis bolerószerű kabát, meg egy olyan szegedi papucs, amelynek a formája szegedi, de a teljes mintája Aurora FolkGlamour. Raktunk rá egy pántot is, tehát tulajdonképp szandál, cserélhető pomponokkal a pánton, ami szintén fekete és pink, mint a ruha. Persze eredeti formában nem ilyen színűek a hímzések, de a lényeg, hogy tudjunk arról beszélgetni, hogy milyen a karádi fehér hímzés vagy a höveji csipke, vagy a matyók milyen színeket álmodtak meg. Az a fontos, hogy el tudjon indulni egy beszélgetés bárhol, bárkivel, és talán azokat is meg tudom szólítani, akik a divat világából érkeznek, s nincs közük a népi kultúrához. 

Kép

Minden Magyarok Ruhája és a tájegységeket jelképező hímzések - Képek: Németh Hajnal Auróra

Az ősi szimbólumok, mint a nap, a csillag, a madár, nagyon fontosak a magyar népi kultúrában, ahogyan erősek a Mária-ünnepkör jelképei is. Te magad kapcsolódsz a Mária-kultuszhoz? 

Feltétlenül. A Covid alatt sokat foglalkoztam zarándokérmékkel, amelyek zarándokhelyeken szerezhetők, és a papok meg is szentelik. Nemcsak fémmedálokat, de zománcfestékes medálokra festett Máriákat is lehet venni. A szüleim régiségboltjában én is találtam egyet, amelyikből magamnak akartam tervezni valamit. Megosztottam a közösségi oldalamon, és egyre többen jelentkeztek, hogy nekik is van ilyen Mária-medál a családi örökségben, foglaljam be olyan hímzésmintába, ahonnan ők származnak, vagy ami a nagyszüleinek fontos volt.  

Egy nem használt, de fontos hagyaték így családi ékszerré válik, amelyet több generáción át lehet örökölni.  

Nagyon megérintett, amikor olvastam a Patrona Hungariae legendáját, amely szerint Szent István királyunk fölajánlotta Máriának az országát. Van egy nagyon szép leírás, Hartvik püspök jegyezte le, ezt most beépítettem a legújabb mesés divatbemutató előadásomba is, amelyben ennek a felajánlásnak a története egy szép Mária-énekkel együtt hangzik el. Nagyon szeretem a Mária-énekeket, örülök, hogy meg tudom jeleníteni különböző ékszereken is a Mária-kultuszt. 

Mária az anyaságot, de a női energiát is kifejezi. Ráadásul a magyar népi kultúrában a szín- és formavilág is megjeleníti ezt az ősi nőiséget. E kettő együtt pedig visszavezet a gyökerekhez. 

Pontosan! Én is erre törekedtem nemrég egy Babba Mária-medálokra épített kollekcióval. A csángóknál a babba azt jelenti, hogy szép. Régi korokba, mélyebb jelentésrétegekbe visszatérve sok helyen felbukkan Babba Mária alakja és neve. Szeretem olvasni a néprajzi gyűjtéseket, amelyek helyi idősekkel készültek, olyan tudásuk van, ami nekünk már nincs. Vannak imádságok, amelyeket a templomban mondtak el, s vannak, amelyeket csak otthon. Ezeket sokszor le sem írták, csak szájról szájra adták át a következő generációknak. A mostani fast fashion divat sajnos gendersemleges, ráadásul elterjedt az oversize méret, ami eltakarja az alakot. Szerintem sok nő szívesebben visel olyan ruhát, amivel szép homokóra-alakot alakít magán egy fűzővel, egy szoknyával. Nagyon nőiessé válik tőle a viselője. Szépnek látja magát egy ilyen ruhában, és ez sugározni fog róla. Sok művésznő lép fel a divatbemutatóimon, és amikor ruhapróbán vannak itt, a műteremben, mindegyikük azt mondja, még sosem volt ennyire nőies, ennyire szép. Hogy lehetne ilyet minden nap hordani? Én úgy hordok viseletszoknyát, hogy fölülre egy pólót veszek, s a szoknya egy viseletes szoknya picit átalakítva. Sok fotót teszünk ki a Facebookra, Instagramra is, hogy példát mutassak arra, hogy ez nem jelmez.  

Én ma így voltam a postán is, és így megyek el a boltba, ha olyan kedvem van. Nyilván muzeális értékű darabban nem fogok dolgozni a földön térdelve, de figyelek arra, hogy mindig legyen rajtam valami, ami a népi kultúrában gyökerezik. 

Minden népnek megvan a maga lelkisége. A magyar néplélek is nagyon sajátos, ezt tükrözi a népi kultúránk, a népviseleteink. Te hogyan határoznád meg? 

Számomra jellegzetes magyar szimbólum az életfa két pávával. Az életfa köti össze és fejezi ki az alvilágot, evilágot, a túlvilágot és az életünket. A két páva-jelkép, ha közrefogja ezt az életfát, megvéd a rossztól, a sötétségtől. Annyira összetett, annyira sokrétegű a magyar néplélek, hogy nehéz röviden leírni. Azt gondolom, ha a gyökereinkhez kapcsolódunk, akkor nem sodor el a mai kor vihara. Akkor stabilan a földön tudunk állni, van mibe kapaszkodni. A posztjaim végén mindig szerepel a #amagyarviseletmenő hashtag, mert valóban így gondolom, és így is járok mindennap. 

Ugye, kedves Olvasó, emlékszünk még a beszélgetéseinkre a buszon, boltban, munkahelyen, fodrásznál, hogy milyen is a mai fiatalság? Még ha mi magunk nem is mondtunk ilyet soha, másoktól biztosan sokszor hallottuk, hogy egészen mások, mint mi voltunk: kényelmesebbek, elkényeztetettebbek, figyelmetlenebbek. És ez nem csak a mi véleményünk volt. 2013-ban a Time magazin, címlapján egy derűsen heverő tinédzserrel, arról írt, fiataljaink az Én-én-én generáció tagjai. Önzők, nárcisztikusak, felelőtlenek, és nincs szükségük ránk, felnőttekre.

2017-ben egy szintén amerikai felmérés azt hozta ki, hogy a szülők úgy gondolják, ma nehezebb gyermeket nevelni, mint saját ifjúságuk idején volt, mert nincsenek egyértelmű morális jelzőfények az újmédia információtengerén, a gyerekek kezelhetetlenek, érdektelenek.

Komoly kutatók – visszautalva az 1945 előtt születettekre, akiknek ifjonti hévét elnyomta, csöndességre kényszerítette a történelem – elkezdtek az „új csendes” generációról beszélni. Eszerint tőlük, gyerekeinktől és fiataljainktól távol áll a lázadás, passzívak, a közélet iránt kevésbé érdeklődők, a kor feladatait illetően inkább ki-, mintsem bekapcsolódni szeretnének. Nemigen tudják, mit hoz a jövő, bizonytalanok abban, mit kezdjenek az életükkel. Hallgatólagosan elfogadtuk tehát, hogy kissé idegenné kényeztettük az utódainkat. 
De amikor ott álltunk az egyetemi folyosón a tanítványaimmal, én nem ezt éreztem, hanem azt, hogy ők tisztánlátók, gondolkodók, igyekvők. Ha nem nyomja el őket az óvatos fogalmazás kényszere, akkor el merik, el tudják mondani véleményüket. Érzik, tudják, hogy a Covid-19 és most ez a háborús helyzet tanítja őket valamire.

Felismerik, hogy ez az ő felelős tudatra ébredésük nemzedéki tapasztalata, hogy nekik kell majd „ezekből-ezekre” családot alapítani, gyermeket nevelni, munkát végezni. A kérdés az, mi mennyire vagyunk most mellettük.

Miközben küzdöttünk a home office-szal, hányszor jutott eszünkbe, hogy gyerekeink fontos közösségi iskolai élményei vesznek a semmibe? Persze, emlegettük, hogy nehéz lehet, de vajon át is éltük, milyen lenne, ha a mi életünkből hiányozna? Milyen lehetett megtanulni diplomáért online vizsgázni, öt kamerával, szigorú technikai szabályok mellett? Milyen egy online ballagás? És most mellettük vagyunk, amikor végleg rájönnek, hogy a világ állandóan változik? Hogy nincs hír, amiről biztosan tudható lenne, hogy igaz, és hogy fegyver lett a vélemény? Hogy a mozgások tektonikusak, és mindenki tőlük, a fiataloktól várja, hogy ez egyszer másként legyen?... 
Még egyszer mi, ez az önérzetes X generáció, akik annyira biztosak voltunk a kitartásunkban, tűrőképességünkben, erőnkben, még egyszer legalább éljük át, milyen lehet ma pályakezdő fiatalnak lenni! És azt is, hogy mennyi minden múlik rajtunk! Hogy most még egy kicsit ne csak elvárjunk, hanem adjunk is nekik. Biztonságot, egyértelmű értékeket, jövőt. Magyarázatot, sok bátor beszélgetést. No, és figyelmet. Mert az új csendesek beszédesek, ha meghallgatjuk őket. Elcsendesítően azok. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Cirkuszban élni és felnőni azt jelenti, hogy lakókocsiban laksz, és ez az egyik legintenzívebb és legizgalmasabb élmény, amit egy ember kaphat.
Felébredsz, és minden héten más, szebbnél szebb tájjal ajándékoz meg az ablakod, elalszol, látva, hogy több ezer csillag ragyog a fejed fölött, készen arra, hogy megvilágítsa álmaidat. Kellenek a minimális szükségletek: jó társaság, jó kaja, néhány könyv, egy gitár, de mindenek felett: egy lélek, aki kész üdvözölni a világot.
És ha esik éjszaka, nincs szebb és pihentetőbb zene, mint a víz kopogása a tetőn.
Milyen szerencse, hogy elmondhatom: Cirkuszban nőttem fel!”
(David Larible)

Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy zsonglőr leszel?

Szerelem volt első látásra. Miután a szüleimmel hazaértünk az előadás után, én hatévesen tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Nálunk a tévében mindig cirkusz ment, figyeltem, hogyan csinálják a nagyok, és otthon szabadidőmben elkezdtem gyakorolni. Először almát, narancsot dobáltam, bármit, ami a kezem ügyébe került. Addig ügyeskedtem, míg a szüleim is látták, hogy komolyan gondolom. Édesapukámtól kaptam az első zsonglőrlabdáimat. Tizennégy évesen felvételiztem az Artistaképzőbe, amit mi magunk között csak „szuperhősnevelőnek” hívunk. Zsonglőr szakon végeztem, és azóta járom a világot. Dolgoztam Görögországban, Svájcban, Németországban, Ausztriában, Szlovákiában és Magyarországon.

A szüleid hogyan fogadták a választásodat?

Édesanyukám nehezen fogadta el, ő más életet szánt nekem. Apukám mindig támogatott, vele készítettem az első kosztümömet, és együtt vágtuk a fellépéseimhez a zenét. De már anyukám is elfogadta, el is szoktak jönni a fellépéseimre. Itt lehet bármelyik cirkuszigazgató, akkor sem izgulok annyira, mint amikor tudom, hogy édesapám a nézők között ül. Nagy kritikus, már ő is benne van a cirkusz világában, így mindig tud építő tanáccsal szolgálni, amit általában meg is fogadok. Néha videóra is veszi az előadást, és utána együtt kielemezzük, hogy mit lehetne másként vagy jobban csinálnom. Ritkán dicsér, de akkor nagyon örülök neki. Nagyon tisztelem a szüleimet.

Mi az a legfőbb eszme, üzenet, amelyet a szüleidtől tanultál?

Azt, hogy becsüljem meg magam. Ne szégyelljem, aki vagyok, legyek büszke magamra.

Én száz százalékig tisztában vagyok önmagammal huszonegy évesen, és ezt nekik is köszönhetem.

Úgy érzem, hogy készen állok az élet kihívásaira, és meg tudom oldani a váratlan helyzeteket, amelyek bármikor előfordulhatnak. Tegnap például a tűzzsonglőr számom előtt két perccel szétszakadt a kosztümöm a mellkasomon, miközben a rekvizitát (színházi, cirkuszi kellékek gyűjtőneve – a szerk.) áztattam a gyúlékony folyadékba. A drótkötéltáncos felesége tíz másodperc alatt öltötte össze a szakadást. Ahhoz, hogy az ilyen feszült helyzetekben is összeszedett tudjak maradni, és a porondra lépve a közönség semmit se észleljen a lelkiállapotomból, teljesen biztosnak kell lennem a dolgomban, hinnem kell magamban, és tudatában kell lennem annak, hogy jó helyen, a saját helyemen vagyok. Ezt kaptam a szüleimtől.

Mit tud adni a cirkusz a fiataloknak, akik az utazó élet mellett döntenek?

Szerintem a legfontosabb, amit a cirkusz adni tud, az az alázat. Ami egy átlagos húszéves fiatalnak természetes dolog, az itt nem biztos, hogy megvan.

A légkondicionált szoba, a víz és az áram itt nem korlátlanul állnak rendelkezésünkre. A sátor építése és bontása kemény fizikai munka, amelyben a legkisebbek is részt vesznek.

Mindenkinek megvan a maga feladata az életünkben, amit el kell végezni, hogy gördülékenyen teljenek a napjaink, akkor is, ha fáradt, vagy nincs kedve. Mi hetente három városban bontunk sátrat, ami sokkal több munkával jár, mint a többi utazó cirkusznál, akik egy hétig egy helyen vannak. Kisebb városokban mutatjuk be az előadásainkat, ahol kevesebb lehetőség adódik az embereknek a kulturális élményekre.

Van időd hazalátogatni?

Tatabányai vagyok, de nagyon ritkán tudok otthon lenni. A cirkuszi szezon nyolc hónap, a téli időszak pedig, amit általában külföldön töltök, mindössze két-három hónap.

Mi alapján dől el, hogy melyik társulatnál, illetve a világ mely részén dolgozol?

Egy idő után, ha jól csináljuk, kiforr a nevünk a szakmában, és hívnak itthonra is, külföldre is. Általában minden évben más társulattal dolgozom. Fontos, hogy a cirkuszoknak minden évben meg tudjon újulni a műsoruk, ezért mindig keresik az új művészeket, akiket szerződtethetnek.

Négy évre előre már meg van tervezve, hogy hol fogok dolgozni.

Görögországban, Dubaiban, Magyarországon is leszek, és Svájcba is vissza fogok menni. Ha nem üt be a Covid, a lezárások, a háború, akkor jól tudok előre gondolkodni.  

Kép

Frankie, azaz Boros Ferenc, a tűzzsonglőr - Fotó: Éder Vera

Hogy bírod a folyamatos költözködést?

Lakókocsiban élni nem könnyű életforma. Számomra nem szokatlan, mert a szüleim kereskedők, és bár nem a cirkusz világban nőttem fel, gyermekkoromban is sokat utaztunk. Nyáron, amikor kint negyven, a kocsiban pedig hatvan fok van, az nagyon kényelmetlen tud lenni. Ősszel is nehezebb, amikor beáll a tartós hideg. Megvan a cirkuszi életnek a maga romantikája, de sokszor nehéz. Én szerelmes vagyok a cirkuszba, ebbe az életformába, és meggyőződésem, hogy ezt csak így lehet csinálni.

Hol töltöd a telet?

Télen általában gálaműsorokban dolgozom, tavaly például Svájcban voltam másfél hónapot. Mindig jön egy lehetőség, amellyel élni tudok.

Van igényed a megújulásra? Szoktál képzésekre járni?

Én autodidakta vagyok, magamat fejlesztem, amire főleg bohócként rengeteg lehetőségem van. A cirkusz világa annyira sokrétű és változatos, hogy magával hozza a folyamatos fejlődés, önképzés lehetőségét és szükségességét. A cirkuszfesztiválok, az idősebb artisták előadásai és észrevételei, a YouTube-on található videók mind inspirálnak. Keresem az idősebb artisták társaságát, akik elmesélik az életüket, ezeket mindig örömmel hallgatom.

Nálunk most Misi bácsi a legidősebb, ő be szokott ülni a próbákra, és mindannyian fenntartások nélkül megfogadjuk a tanácsait.

Ő bejárta az egész világot bohócként, sokat látott, értékes tapasztalatokkal bíró ember, nagyra becsüljük őt.

A jelenlegi munkahelyeden, a Circus Americában egy egész család dolgozik. Milyen érzés bekapcsolódni jövevényként a családi életbe?

Az első szezonom nagyon furcsa volt. Egy olyan családi dinamikába érkeztem, ahol mindenki a cirkuszba született. Viszont elmondhatom, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk, gyakorlatilag egy kis utazó falu. Mindig tudom, hogy kihez fordulhatok, ha segítségre van szükségem, vagy ha beteg vagyok. A cirkusz világa egyébként is elfogadó, befogadó közeg, nemi identitástól, bőrszíntől függetlenül. Itt mi is elfogadjuk és segítjük egymást.

Mennyit szoktál gyakorolni?

Én az egész gyermekkoromat a gyakorlásnak szenteltem. Amikor hazaértem az iskolából, nem mentem ki a többiekkel futballozni, hanem elővettem a zsonglőrlabdáimat. Most a melegben kevesebbet tudunk próbálni, de ahhoz, hogy éberen tartsuk a tudásunkat, minden nap gyakorolnunk kell. Ilyenkor este, műsor után szoktunk próbálni, de akkor mindent beleadunk: erősítünk, nyújtunk is a saját számunk mellett.

Egy zsonglőrnél ez napi három, három és fél órát jelent, de mondjuk egy lebegő számnál vagy egy új trükk kidolgozásánál igénybe veheti az egész napunkat is.

Az Artistaképző Intézetben milyen tantárgyakat tanítanak?

Az általános gimnáziumi tárgyak mellett van akrobatika, zsonglőr, légtornász, görgő- egyensúlyozó, balansz, minden, ami a cirkuszhoz kell. Itt mindenbe belekóstolhatnak a diákok, és amikor a tanárok látják, hogy kinek mi az erőssége, akkor lehet specializálódni egy-egy területre, utána azt fejlesztik. De be tudnak kerülni a cirkuszba hivatásos tornászok is.

Milyen hosszú folyamat egy új produkció kidolgozása?

Egy zsonglőrszám esetében két-három évet is igénybe vehet, amíg kifejlesztem, összeállítom, begyakorlom és bemutatom a manézsban. Tavaly kezdtem el bohóckodni, a zsánert már a cirkuszi munka során elsajátítottam. A bohóckodást nehezen lehet gyakorolni, inkább csak a mimikámat figyelem, próbálgatom a tükör előtt. Ebben a műfajban a közönséggel együtt dolgozom, látom a reakcióikat, és ahhoz igazítom a produkciót. Csak az tud jó bohóc lenni, aki érzékenyen reagál a közönség rezdüléseire. A fancsali arcok nagyon tudnak feszélyezni, a zárt testtartás is feszültséget kelt bennem.

Ez a hat perc, amit a bohócszámommal töltök a porondon, olyan koncentrált tudatállapotot igényel, hogy úgy elfáradok a végére, mintha tíz órát dolgoztam volna egy munkahelyen.

Abba a pár percbe belesűrítem az összes energiámat, beleadok mindent, ami bennem van, nagyon kemény munka.

Honnan szerzed be a gyönyörű kosztümjeidet?

Van egy varrónőm, akivel minden szezon végén összeülünk, és elmondom az elképzeléseimet, néha le is rajzolom az ötleteimet, ő is ellát gyakorlati tanácsokkal. Fontos, hogy a ruha a számok közben ne akadályozzon a mozgásban, és hogy mindig illeszkedjen a kosztüm a cirkuszok általános brandjéhez.

Az volt az első benyomásom rólad, hogy szabad lélek vagy. A cirkuszi életen keresztül tudod megélni ezt a szabadságot?

Igen, maximálisan. Jó érzés, hogy minden nap, amikor felkelek, és kinézek a lakókocsim ablakán, más környezet tárul elém. Minden nap új emberekkel találkozom, más a közönség, más a város. A több ezer kilométeres utazás másnak rémisztő lehet, de én el sem tudok képzelni jobb életet annál, hogy nem kell reggel nyolctól délután négyig egy munkahelyen lennem, hanem este dolgozunk, nap közben gyakorolunk, költözködünk. Annak ellenére, hogy az állatok gondozása és a sátor körüli teendők mindenkire egyenlő feladatokat rónak, teljesen szabadnak érezzük magunkat.

Ki a példaképed?

Az artistaképzős tanárom, Néreusz Lajos. Ő világhírű artista, nagyon felnézek rá, tőle tanultam mindent.

Milyen megvalósításra váró álmaid vannak még?

Nagyon szeretném bemutatni a tudásomat a monte-carlói cirkuszfesztiválon.

Lajos atya, milyen úton indult el a szülői házból a hivatása felé?

Egy hivatásnak nagyon sok összetevője van. Lassan, türelemmel és folytonosan építkezik, míg eljut a teljességig. A Jóisten adta a szüleimet, akik remekül neveltek kereszténynek. A tatai piarista gimnáziumba írattak be tízévesen. Ott annyi eszményképem volt, hogy nem igaz! Sápadt gyerek voltam, és tizenkét éves lehettem, amikor az igazgató a folyosón sétálva a tízpercben átölelt, és azt kérdezte: „Kisfiam, nem vagy te beteg? Olyan fehér a bőröd. Mondd meg a szüleidnek, hogy vizsgáltassanak meg!” Ebben annyi szeretetet fedeztem fel.

Mit mondtak az orvosok?

Kiderült, hogy kevés a pigmentszemcse a bőrömben, azért olyan fakó. Nem voltam én beteg típus.

A tatai években érlelődött meg a papi hivatás?

Kilencévesen, Almásfüzitőn volt egy meghatározó látomásom. A helyi kápolnában csak vasárnap voltak misék, és a sekrestyében vártuk a tisztelendő atyát.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és nem a pap lépett be, hanem maga Jézus. Azzal az ábrázolással, ami a szobám falán volt: gyönyörű palást, hosszú haj és szakáll.

A nagy piros misekönyvvel odajött hozzám, átadta a könyvet, belenézett a szemembe, és ezt mondta: „Ezentúl te fogsz nekem ministrálni”. A latin kifejezés szolgálatot jelent. Hevesen dobogott a szívem, és ezt az élményt csak a szüleimnek és egy kedvesnővérnek meséltem el. Úgy látták, ez hivatás lesz, meghívott az Úr. Lehet, hogy a látomás csak álom volt, de nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Visszatérve a gimnáziumi évekhez, közben kitört a háború.

Alig kezdtük meg a gimnázium utolsó évét, jöttek az oroszok a Vértes hegy felől. Végső nyögés volt a németek részéről, mert mindenkit besoroztak katonának, a gyermekeket is. Kiképeztek géppuskásnak, és máris vittek ki bennünket lövészárkot ásni. Borzasztó dolog harcmezőn lenni. Ahogy visszagondolok, annyi lövedék közeledett hozzám, jött ránk a tank, minduntalan süvítettek a golyók, ráfeküdtek a területre a repülők, az árokban is bombák robbantak; de a Jóisten úgy vigyázott rám, hogy egy karcolás sem ért.

Ez mind jel volt, hogy valaki szeret.

És ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások.

Orosz fogságba estem Brün közelében, és naponta 30 kilométert gyalogoltunk a katonák géppisztolya mellett. Kérdeztük, hogy hová megyünk. „Domoj, domoj” – haza. Beszállítottak minket a vonatba, ami be volt rácsozva tüskés dróttal. Akkor már láttuk, hogy ebből nem az lesz. Kivittek a Szovjetunióba. Hosszú, keserves utazás, három héten át egy marhavagonban, ahová negyvenhatan szorultunk be, alig valami ennivalóval. Félelmetes. Már az nagyon fájt, hogy minket, foglyokat nem engedtek a járdára. Az úton mentünk, ahol az ökrök, marhák, lovak.

Teljesen megaláztak, elvették az identitásunkat, a szabadságunkat, a nevünket. „Na, te Kerényi Lajos, többet nem vagy Kerényi Lajos, hanem 93-as szám” – mondta tört magyarsággal egy nacsalnyik.

Vagyis nem gondolhatsz bármit, te birka vagy; oda mész, ahova terelünk, és azt gondolod, amit mi mondunk. A fogság és a szénbánya nem volt leányálom. Egy bizonyos idő után megbetegedtem, hetven gennyes sebbel és vérhassal hoztak haza valahogy.

Hogy lehetett ilyen körülmények között megmaradni épségben, lelkileg és hitben?

Sokat lehetne beszélni arról, mennyi eszmét tudtunk érvényre juttatni Oroszországban, a szénbányában. Mindig eszünkbe jutott valami, megjelenítettük Istent, a szeretetet. Mindent elvettek tőlünk, de négyen-öten visszaloptuk a keresztet, amit elvettek, cérnára akasztottuk, és amíg a követ cipeltünk, ott lógott a nyakunkban. Sokan látták, szegények és gyerekek, mind odarohantak, csókolgatták, hogy „ó, Krisztosz, Iesus Christos”.

Kis időre megálltunk és összenéztünk, hogy itt a Jóisten.

Mertünk, mert ez a küldetésünk: „elmenvén taníts, és hirdesd az Igét”.

Hogyan sikerült folytatni a tanulmányokat, és menni tovább a hit útján, a keresztényellenes évtizedekben?

Itthon kijártam a gimnázium nyolcadik osztályát, és leérettségiztem. Mindenféle háborgatás nélkül elmentem a piaristákhoz, és hét év tanulás után ’52-ben felszenteltek. Közben a betegeket is nekem adta a Jóisten, a gyerekek pedig vonzottak, ez egy apai örökség. Mindenhol büntettek, feljelentettek, jegyzetelték a szentbeszédeimet, elvették a hitoktatási engedélyemet, megaláztak, sorozatosan kihallgattak, börtönbe zártak, amit el lehet képzelni. Regényt lehetne írni minderről. Mindszenty bíboros akkor börtönben volt, és elmentem Endrey Mihály püspökhöz, a helyetteséhez. „Atyám, engem tönkretesznek. Feljelentenek, kihallgatnak, rágalmaznak, szidnak, mit csináljak? Hagyjam abba?” – kérdeztem tőle. „Atya” – biztatott – „csak a lőterületekről visszavonulni, de csak amíg lövik!” Hú, de jó volt ez nekem! Hajrá, hegyen-völgyön lakodalom! És folytattam tovább. Annyi erőt, ötletet, segítőtársat ad ilyenkor a Jóisten, hogy a végén hatalmas mezőnyöket tudtam átlátni.

16 plébániára helyeztek, mert mindig feljelentettek, ártalmas voltam. Végigjártam fél Magyarországot, megismertem falvakat, óriási dolog volt ez, a Gondviselés.

Ezek a győzelmek új és új lendületet adtak, úgyhogy jó kaland volt. Azt hitték, hogy jól kitoltak velünk, aztán öngólt rúgtak.

Hogy maradhatott fenn ezekben az időkben a nagymarosi és az egerszalóki ifjúsági találkozó, amelyek azóta is vonzzák a fiatalokat?

Nem tudom. Bátrak voltunk. Újra meg újra jöttek a megerősítő üzenetek, és akkor néhányan mertünk nem elmenni a békegyűlésekre. Volt sok megalkuvó, de mi kitartottunk, találkoztunk, jókat nevettünk, felerősítettük magunkat a kihívásokra. Placid atya mondta, hogy a Gulagon meggyalázták, „majd megrohadtok itt, a Szovjetunió a világ ura lesz”. Később azt kérdezte: „Hol van a Szovjetunió? De én itt vagyok.” Mégiscsak a szép, a jó, a szeretet és az isteni gondolat győz. Úgyhogy Istennel nem lehet packázni, Jézust sem lehet kisakkozni, hogy majd mi megmutatjuk. Egy darabig jön a mi, aztán összezúdul minden. Háborúk és rendszerek omlanak össze, csak sajnos óriási az áldozat is.

Kép

Kerényi Lajos piarista atya az egerszalóki ifjúsági találkozón – Fotó: Balogh Ferenc

Lajos atya viszont erős maradt, és a mai napig szolgál, járja a kórházakat is.

Igen, ez genetika és kegyelem. Kilenc kórházam van, rendszeresen megyek szinte minden szobába, ezen belül tizennégy intenzív osztályra.

Főként a haldoklók érdekelnek – persze mindenki –, de a haldoklók mellett igazolni látom Aquinói Szent Tamást, aki szerint az ember természetes vége természetfölötti.

Addigra beérünk. Hát meg vagyunk váltva, Jézus nem csak úgy blindre halt meg. Azt ígérte a kereszten, hogy „amikor fölemelnek a földről, majd mindeneket magamhoz vonzok”. Olyan csodálatos! És vonz, tehát elkeseredésre nincs okunk, de fel kell vérteződni, szenvedések árán is. Véres ez a harc és a küzdelem, de hiszünk a szeretet végső győzelmében.

Ha visszamennénk az időben, és minden újra kezdődne, valamit másképp tenne Lajos atya?

Nem igazán. A harc nagyon jó, pláne, ha én vagyok az erősebb, és azt mindig éreztem. Ó, micsoda kihallgatások voltak! Be akartak építeni a 3/3-ba, hogy én is áruló legyek, és jelentéseket tegyek. „Isten ments, én, dehogy leszek spicli!” – tiltakoztam. „Jaj, ne mondja ezt, ez egy államtitok” – mondták. Ehhez is bátorság kellett, és azt megadta a Szentlélek.

Hogy sikerült megőrizni a humort minden időben, ez egy adottság?

Igen, ez örökség.

Apukám volt mindig jókedvű meg humoros, és úgy könnyebb élni, ha az ember nagyokat nevet.

Ha folyton depresszióz, hogy jaj, mi lesz, meg tele van függéssel, félelemmel, az nem jó.

Lajos atya mit üzenne a ma emberének és a fiataloknak?

Vigyázz az eszmékre – szeretet, szép, jó, igaz, természetfölötti –, mert akkor legyőzöd az ellenerőket. Ezeket ne áruld el! A legnagyszerűbb örökség, amit kaptunk Jézustól, és amit tovább kell adnunk: az igazság győzelme, a szeretet végső győzelme és a transzcendencia, az öröklét.

Ötezer kilométert tettél meg harminchárom nap alatt. Ennyi biciklizéstől nem fájdul meg az ember hátsó fertálya?

Gyakorlatias kérdés! (nevet) Három éve biciklizem, egy idő után hozzászokik az ember. Az első hónapokban nyilván kellemetlen, de ha a bicikli jól van beállítva, és jó a nyereg, akkor kibírható. Persze nem olyan, mintha fotelben ülnél, de nem jelent gondot.

Azért valamennyi gondot mégis jelentett a hosszú út alatt. A közösségi médiában vezetett ÁT! című útinaplódból kiderül, hogy sérüléssel is küzdöttél a kaland során.

Az első héten olyan úton mentem, amelyen öklömnyi méretű kavicsok voltak úgy 20 kilométeren keresztül. A folyamatos föl-le mozgás kidörzsölte ott, ahol a nyereg széle találkozik a fenekemmel. Utána ez persze hetekig problémás volt, mert úgy kellett begyógyulnia, hogy továbbra is napi nyolc órát ültem rajta. Olyan sebet kell elképzelni, mint amikor a cipő feltöri a sarkad, és lejön a bőr.

Az fáj. De a szakrális megérkezés, ahogy a célfotódra utaltál, gondolom, kárpótolt ezért….

Igen, megérkezni tényleg nagy érzés volt, de egyébként az út első kétharmadában nem éreztem ezt a spirituális dimenziót, amit sokan emlegetnek. Világrengető felismerésekről tehát nem tudok beszámolni, nem azért mentem, nem zarándoklatként gondoltam a biciklizésre. A sportkihívás, a teljesítmény miatt csináltam végig.

Miért szeretsz biciklizni?

Sokáig futottam, a térdem pedig úgy három éve elkopott. Ekkor mondta az orvos, hogy már nem igazán futhatok, de mi lenne, ha bicikliznék? Nekivágtam, és nagyon megtetszett.

A bicikliút alatt sokkal több inger éri az embert, van, hogy egy 3-4 órás tekerés pár pillanatnak tűnik.

Hogyan fogtál neki az út megtervezésének?

Van egy ismerősöm, aki zarándokútra ment tavaly szeptemberben. Miközben telefonon mesélt nekem erről, a tévében egy promófilmben éppen azt láttam, ahogy Amerikában tekernek a biciklisek. Akkor állt össze a fejemben, hogy ez annyira jó dolog, nekem is el kellene menni.

Milyen szempontok szerint állítottad össze az útvonalat?

Találtam több amerikai biciklis szervezetet, amelyik ilyesmikkel foglalkozik, és van külön olyan államilag finanszírozott egyesület is, amelyik a bicikliutak hálózatát próbálja fejleszteni. Írtam többeknek, tanácsokat kértem. Az első gondolatom az volt, hogy New Yorkból átbiciklizem San Franciscóba, tehát keletről nyugatra akartam menni, de aztán megírták, hogy pont fordítva célszerű, mert a nyugati szél iránya uralkodó.

Ők ajánlották a legoptimálisabb útvonalat, amely a legrövidebb, és a legkevesebb szintemelkedést tartalmazza, így indultam el Seattle-ből Washington irányába.

Egy ilyen kalandnál mi viszi előre az embert? Ha elszántan tartja magát a tervhez, vagy ha elég rugalmas ahhoz, hogy a körülmények újraírják a napját?

Nem lehet minden részletet megtervezni! Ha ömlik az eső, már nem tudsz aznap menni, vagy amikor gond volt a térdemmel, injekciót kellett kapnom, a következő napot ki kellett hagynom, ezért sem lehetett előre lefoglalni a szállásokat.

Mi történt a lábaddal?

Szerencsétlenül jött ki a lépés, mert már úgy mentem ki, hogy az egyik térdemben volt egy pici gyulladás, és már az első héten, amikor nagyobb terhelést kapott, sokkal rosszabb lett az állapota. Ezért orvoshoz kellett fordulnom, itthon kell majd rendesen kikúrálni, de nagyjából rendeződött a probléma.

Amerika nagy ország. Különböző tájak, kultúrák, emberek mellett suhantál el minden nap. Mennyire érezted a vidékek sajátosságai közötti különbséget?

Nagyon éreztem! Naponta átlagban 160 kilométert tettem meg, és még azon belül is nagy különbségek vannak, például a republikánus és a demokrata államok között. Nagy változások vannak kint, és ezt a bicikli nyergén ülve is lehetett érzékelni.

A belsőbb államokban, amelyek hagyományosan konzervatívabbak, néhány kilométerenként ki voltak téve abortuszellenes plakátok, máshol pedig éppen az ellenkezőjét hirdették.

A demokrata vidék egyébként sokkal lojálisabb a biciklizéshez, többen is kerékpároznak, és a környezet is jobban ki van építve hozzá.

De olyan településeket is átszeltél, ahol még szekerekkel közlekednek…

Igen, amisokkal is találkoztam Nebraskában, de nem nagyon beszélgettem velük.

Pedig még az egyedül utazók is időnként keresik a társaságot, összeismerkednek a helyiekkel. Hogyan viszonyultak hozzád az amerikaiak?

Az amerikai emberek alapvetően nagyon barátságosak. Sőt, talán a mi megszokott közegünkhöz képest biztosan sokan „furcsán barátságosnak” gondolnák őket: minden élethelyzetben beszélgetést kezdeményeznek, kérdezősködnek, és kibeszélik a saját dolgaikat is. Persze amikor három mondat után kiderült, hogy miért jöttem, lépett még egy szintet a beszélgetés, és még közvetlenebbek lettek.

A grizzlyk viszont nem igazán barátkozósak, és te olyan szakaszokon is áttekertél, ahol medvék járnak….

Igen, készültem is az esetleges találkozásra. Ha az ember az erdőt-mezőt járja, mindig benne van a pakliban az, hogy állatokkal találkozik. Valószínűleg azért, mert városi vagyok, nekem még a Bakonyban is nyugtalanító, amikor tudom, hogy messze vagyok mindentől, és nincs körülöttem senki. Most szerencsére nem találkoztam egy medvével sem, csak furcsán kíváncsi őzekkel!

Először Montanában tapasztaltam meg, hogy közel voltam hozzájuk, mégsem féltek tőlem, csak mereven néztek.

Kép

Fotó: Mesits Sándor

Mégis, voltak olyan pillanatok, amikor megkérdezted magadtól, hogy „Mit keresek én itt”?

A második napon egy hágóra kellett felmenni a Sziklás-hegységben. Több órán át tekertem felfelé. Amikor felértem, az alagút, amin át akartam menni, le volt zárva, és kitáblázták, hogy az átkelés veszélyes, de nem lehetett tudni, hogy miért, a navigáció sem jelezte. Két választásom volt: visszafordulok, és ott alszom, ahol előző nap, de azzal időt veszítek, vagy 280 km-t kerülök. Végül egy harmadik megoldást választottam, a dróthálón átpréseltem magam és a biciklit, gondoltam, hogy elindulok a 3,6 kilométeres sötét alagúton, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Csakhogy a túloldalon nem drótkerítés, hanem kovácsoltvas kapu zárta le az utat, viszont az alján volt egy harminc centis rés, amin át tudtam bújni, és láttam, hogy odakint hatalmas a hó. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy át tudom juttatni a biciklit azon a szűk résen, de aztán amit tudtam, leszereltem, a kormányt alábuktattam, és valahogy átpréseltem mindent. Persze közben csupa sár és kosz lettem, a levegő pedig nagyon hideg volt.

Tolni kezdtem a biciklit a 40-50 centis hóban, abban reménykedtem, hogy majd vége lesz, és újra nyeregbe pattanhatok, de nem javult a helyzet.

Egyszer csak a bal oldalamon megláttam egy hatalmas tavat, a túloldalán pedig az autópályát. Órákon keresztül toltam tovább, aztán elértem a sztrádát, amit szintén magas kerítéssel zártak el, amin nem tudtam átmenni. Ekkor már nagyon fáradt voltam. Kis mellékutakon végül kijutottam az autópályára, és stoppolni kezdtem. Megállt egy kamionos, de nem azért, hogy felvegyen, hanem mert szerelnie kellett valamit a járművön. Tovább próbálkoztam, abban reménykedve, hogy valaki majd felvesz, de nem történt semmi, úgyhogy egy óra múlva visszamentem a kamionoshoz elmondani, hogy életveszélyben vagyok, és nagyon fontos lenne, hogy elvigyen egy olyan helyre, ahonnan már tovább tudok biciklizni. Addig könyörögtem, amíg tíz kilométerrel arrébb vitt, ahol ráülhettem a biciklire.

A városokban biztonságban érezted magad? Nem kerekeztél át amolyan „no go” zónákon?

Az Egyesült Államokban nagy problémát jelent a bűnözés, amely a nagyvárosokban koncentrálódik. Szerencsére én még verekedést sem láttam, bár olyan volt, hogy sok szirénázó rendőrautó jött, aztán másnap hallottam a hírekben, hogy lövöldözés volt.

Washingtonban a célvonalnál a családod várt. A szeretteid hogyan fogadták, hogy több mint egy hónapra eltűntél a tengeren túli vadonban?

A tekerés sokkal több időt elvesz, mint a futás: egy hétvégi biciklis kör nagyjából két-három óra, és ezt az időt az ember kénytelen a családtól elvenni, ezért a feleségeknek általában nem nagyon szokott tetszeni a bicikli, mint szabadidős tevékenység.

Egyik ismerősöm felesége fogalmazta meg tömören: „A férfi klimax legelviselhetőbb módja a bringa”, én is mindig ezzel érvelek.

A srác, akitől vettem a biciklit, azt mondta, hogy „a férfiember 40 éves korára vagy biciklis lesz, vagy alkoholista”. Nyilván sarkítás, de az igaz, hogy a sport olyan szabadidős tevékenység, ami segíthet abban, hogy ne a káros dolgok felé fordulj. Csak azt sajnálom, hogy 50 évesen, és nem korábban találtam rá erre.

A sajtóban zömében férfiak számolnak be ilyen nagyléptékű biciklis kalandokról. Találkoztál olyan nőkkel, akik rácáfolnak erre a sztereotípiára?

Néhány napja valaki összehozott Bodó Alizzal, aki egyedül teker Portugáliában, ráadásul sátorral. Útinaplót is vezet, amit szoktam olvasni. Nők is vállalkoznak ilyen kalandokra, nyilván ők más típusú veszélyeknek is ki vannak téve, mint a férfiak. Egyébként az utóbbi időben lett szakága is ennek, amit Bike Packingnek hívnak. Akik ezt választják, azok minimális csomaggal indulnak neki a kemény útnak, és ott alszanak, ahol éppen rájuk esteledik.

Minden ilyen pillanatot megelőz a lélek öntudatlan formálódásának és felkészülésének időszaka, amikor összegyűjti és értelmezi az őt érő hatásokat. A láthatóvá váló döntés mögött ekkor már ott áll a teljes személyiség, amely szinte eggyé válik a pillanat tört része alatt meghozott döntéssel. Lehet apró, törékeny vagy fiatal a test, amely hordozza a hőst, ennek ekkor már nincs jelentősége, az események magukkal ragadják a szereplőket, és a világ általuk lassan előremozdul.

„Szeretetteljes elkülönítés” fehérek és feketék között

Az 1950-es évek Amerikájában a faji elkülönítés jogi elve uralkodott.

Az erre vonatkozó törvényeket az amerikai köznyelv Jim Crown-törvényként emlegette, amely elnevezés nem a törvény alkotójára, hanem egy fekete embereket gúnyoló dalra utal, amely meglehetős népszerűségre tett szert bizonyos körökben. Az 1950-es évekre ezeket a törvényeket már csak valós szellemi muníció nélküli ingatag erőfölény tartotta fenn, és a déli államok sok városában helyi rendeletek biztosították, amelyek nem simultak bele az alkotmány szellemébe.

1951-ben Linda Carol Brown 9 éves kislány volt, aki Kansas egyik kisvárosában lakott, és akit a szülei megpróbáltak beíratni egy fehér iskolába, de visszautasították a kérésüket. Ügyében a Legfelsőbb Bíróság nagy hatással bíró, de kedvezőtlen ítéletet hozott: alkotmányosnak ítélt minden olyan faji alapú szegregációt, amely „nem sérti az egyenlőséget”. Ez a rendkívül fontos mondat tette lehetővé a városok vezetői számára, hogy az oktatásban, közlekedésben, vendéglátásban, és az élet egyéb területén is alkalmazzák a fehérek és a színesbőrűek elkülönítését, azzal a hamis ábránddal takarózva, hogy az adott szolgáltatások teljesen egyenlő színvonalat biztosítanak minden félnek.

A gyakorlatban a fekete lakosságnak nyújtott lehetőségek minden területen alacsonyabb szintűek voltak, és az alsóbbrendűség tudatát erősítették.

Az afroamerikai közösség strandjai, iskolái, mosdói a városi támogatásból valahogy mindig kevesebbet kaptak, a szín-vonal, vagy elegáns nevén a „színkorlát” mindig átléphetetlen maradt. A bírósági szlengben gyakran előfordult a „szeretetteljes elkülönítés” szóösszetétel.

Nem adta át a helyét a buszon egy fehérnek

1955-ben vagyunk. Claudette Calvin ekkor 15 éves kislány volt, amikor szegregált iskolájából hazafelé tartva egy márciusi napon leült az egyik buszülésre. Aznap dolgozatot írtak az alkotmányos jogokról, és a szöveg még ott kereste a helyét a fejében. Érthető, hogy voltak olyan tételek a tananyagban, amelyekre nem talált logikus választ a valós környezetében…

A montgomery-i buszokon ebben az időben a városi közlekedési szabályozás azt mondta ki, hogy az első négy üléssor a fehéreké, a fekete bőrű utazók pedig az ötödik sortól kezdve foglalhatják el az ülőhelyeket. Ha az első négy sor betelt, a helyet át kellett adni a felszálló fehér utasnak.

Voltak olyan járatok is, ahol az afroamerikai utasnak elöl, a sofőrnél kellett megvenni a jegyét, de azután újra le kellett szállnia a buszról, és a hátsó ajtón felszállni. Claudett aznap nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér nőnek. A buszsofőr – a Montgomery Busztársaság minden sofőrje fehér volt – hátrament, és rászólt a lányra, hogy adja át a helyét, Claudette azonban határozottan ellenállt, mire leszállították a buszról, bilincsbe verték és letartóztatták. Az éjszakát fogságban töltötte.

A szemtanúk szerint a ráncigálás és kényszerítés közben többször is kiabálta: „Ez az én alkotmányos jogom!”.

A vékony hangú, szétálló hajú lány talán aznap nevetségesnek tűnt, és később sem került be a legtöbb történelemkönyvbe, mégis ő indította el azt a harcot, amely később Rosa Parks nevével jutott el a törvényi változásig. Egy fáradt és dacos kamasz szembenállása volt ez, vagy szikrája a későbbi törvényszerű ellenállásnak? A lányt az aznapi dolgozatának tárgya már délelőtt előkészítette az eseményre: az írás Montgomery egyik igazságtalan szokásáról szólt, amely lehetetlenné tette, hogy a színesbőrű lányok használhassák a ruhaboltok próbafülkéit.

Kép

Claudette Colvin – Kép: Wikipedia

„Egyenlőség alapú elkülönítés” az uszodában

David Isom 1958-ban 19 éves fiú volt. Júniusban, egy forró nyári napon lépett át a szín-vonalon egy Floridai fürdőben. Reggel még ő sem készült rá, hogy a róla készült fotó, amely egy fehéreknek fenntartott medence partján született, be fogja járni a világot. A képen elkapott pillanat a bátorság testet öltése egy fiatal fiúban, aki mosolyogva sétál végig a bámuló „fehér” szemek előtt, és ha a fiú szíve kalapált is azon a pár méteren, kívülről nyugodtnak és természetesen vidámnak tűnt.

Florida állam szintén az „egyenlőség alapú elkülönítés” elvét követte, és ennek jegyében külön uszodát tartott fenn a fekete lakosságnak a Tampa-öbölben, amely egy meglehetősen igénytelen medence volt (Déli Vakond néven emlegették), célja inkább a fehér lelkiismeret elaltatása lehetett, mint a hűsölés biztosítása.

David jegyet vett a fehér közönségnek fenntartott gyógyfürdőbe, beballagott, végigsétált a medence szélén, amelyben negyven-ötven fehér ember lubickolt, majd úszott, és elment.

Az esemény évében hat afroamerikai személy már pert indított a városi önkormányzat ellen, és a pert megnyerték. Azonban a gyakorlatban közülük senki sem lépte át a fürdő bejáratát, nem merték átlépni a szokásjogot. David viszont besétált, úszott, és elsétált. A pénztáros, a megkérdezett fürdőzők, a vízimentő fiú és David is azt nyilatkozta később, hogy úgy látták egymást, mint „bármilyen más állampolgárt”. Ez a meghökkentő felfedezés lehetett volna akár egy „gyönyörű barátság kezdete” is, ám a délután nem ünnepléssel ért véget. Húsz perccel David távozása után az uszoda igazgatója kitette a „zárva” táblát, leengedte a vizet, és lúgos tisztítóval kitakaríttatta a medencét. Hónapokkal később nyitották ki újra.

David annyit mondott az aznap délután történtekről: „Tiszta medencében úszni nem kiváltság, csak jog”.

Florida még az 1960-as években is inkább azzal válaszolt a fekete adófizetők jogos igényeire, hogy bezáratta a városi uszodákat, és a fehér lakóközösségek privát medencéket üzemeltettek. Ennek ellenére a történelemnek ez a pillanata már kibontakozott és láthatóvá is vált. Mert ami megtörténik, az újra megtörténhet.

Fekete kislány a „fehér lelkű” osztálytársak között

Ruby Bridges 1960 novemberében 6 éves kislány volt mindössze. Ő volt az első afroamerikai gyermek, akit fehér iskolába integráltak. Az integrálás ebben a közegben azt jelentette, hogy külön termek voltak a fekete és fehér tanulók számára, és Ruby egy évig egyedül ült a fekete tanulók számára fenntartott teremben. Nem akadt tanár az intézményben, aki az erős szülői ellenállás légkörében elvállalta volna Ruby tanítását, így Bostonból utazott hozzá egy tanárnő. Louisianában úgy szűnt meg a szegregáció, hogy a kis Rubyt hónapokig rendőrök kísérték az iskolába, miközben a többi szintén felvételt nyert fekete bőrű gyermek szülei, érezve az ellenállás hideg légkörét, ideiglenesen feladták az állásaikat, és máshová vitték a gyermeküket. Ruby az első évben egyetlen napot sem hiányzott.

Mindennap egy őt átkozó és fenyegető csoport mellett ment el, és több napját is az igazgatói irodában töltötte, mert a puszta léte káoszt okozott a szülők fehér lelkében.

1955 decemberében Rosa Parks, egy kisvállalat tiszteletre méltó, törékeny termetű varrónője hazafelé tartott a munkából. A híradások többsége fáradt, törékeny asszonynak írta le őt, de Rosa utólag így értelmezte az állapotát: „Nem a munkától, a beletörődéstől voltam fáradt”. Ő sem volt hajlandó átadni a helyét, csakúgy, mint kilenc hónappal azelőtt Claudette, és szintén méltó bánásmódot követelt. Viola White, Geneva Johnson, Epsie Worthy, Mary Louise Smith – sok kis hős tette összeadódva elérte a kritikus tömeget, és végül törésponthoz érkezett: „Úgy éreztem, ha felállok, helyeslem a velem való bánásmódot, de nem helyeseltem” – mondta csendesen Rosa.

Kép

Rosa Parks – Kép: Wikipedia

Rosa tettét követően 381 nap bojkott következett, amely alatt a fekete lakosság egyetlen tagja sem szállt fel városi buszra. Senki. Gyalogoltak, vagy egymást vitték kocsival. A városi rendeletet végül eltörölték (a busztársaság ugyanis a tönkremenetel szélére került), és 1956. december 20-án győzelemmel ért véget a bojkott. A létrejövő Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (NAACP) vezetésére egy, a városban lakó fiatal baptista lelkészt kértek fel.

A neve Martin Luther King Jr. volt.

A Nagyboldogasszony-székesegyházon legutóbb Keszthelyi Ferenc püspök idejében, a 20. század utolsó évtizedében zajlottak állagmegóvási munkák. A mostani, teljes körű felújítás során nemcsak az épület gépészeti és elektromos rendszereit újítják fel, hanem restaurálják Franz Anton Maulbertsch kupolafreskóját, valamint a főoltár falképét is.

A templom hatalmas kapuján belépve poros padsorok fogadják a látogatót, ami azonnal jelzi: a hívek ideiglenesen kénytelenek lemondani a liturgiáról. A székesegyház csodálatos belső terét teljesen felállványozták, a munkálatok jelenleg a magasban zajlanak. Hogy megtekinthessem, hol tart a helyreállítás, kisméretű liftbe kell lépnem, amely a belső állványzat mellett haladva 16 méteres magasságba röpít.

Visszanézni a liftaknába félelmetes. Az állványzaton haladva sem a „legbiztonságosabb” kifejezés jut eszembe, lépteimre ugyanis besüppednek azok a fémlapok, amelyek járófelületet alkotnak a magasban.

Az itt dolgozók azonban hamar megnyugtatnak: ők is ezen járnak, s még nem történt baj.

 „Nem kell sehová rohanni”, cseng még a fülemben az egyik szakember jó tanácsa, míg Velledits Lajos vezető restaurátorhoz tartok. „Nagyon nehéz a munka, amelyet tavaly kezdtünk, mert az épületben 1942–44 között elvégzett belső festési munkálatok során nagyon goromba, vastag mészréteget kentek a falfelületre, amelyet kínkeservesen tudtunk csak eltávolítani” – mondja az állványzat első emeletén körbemutatva.

Az architektúrafestés 1771-ben freskótechnikával készült, amelynek lényege, hogy nedves vakolatra festik a motívumokat. Ebből is következik, hogy nem annyira masszív, mint az a mész, amit két váci szobafestő rávitt a freskórétegre. Az akkor 200 éves, elkoszolódott, gombás felületekre egyszerűen rámeszeltek. Sőt! Helyenként részben gipszet is kevertek a mészbe, hogy tartósabb legyen a festés. Ennek a rétegnek az eltávolítása a legnagyobb feladat, ami nagy részben azért sikerül, tudom meg.

Quadrátorok és gyertyák

A két mellékoltár feletti dongaboltozat jobb konstellációban maradt meg, mint a szentély hosszanti boltozata, amelyet rosszabb állapotban találtak a szakemberek. Repedések is keletkeztek rajta, amiket egykor próbáltak javítani, ám egyáltalán nem adekvát technológiát alkalmaztak.

A székesegyház egyik különlegessége az imént szóba került architektúrafestés, amely a valóságos építészeti tagozatokról eltereli a figyelmet. Velledits Lajos jelentős mesterfogásként jellemezi, ahogy a festett, a templom teljes hosszában végigfutó szalagdíszt készítették, mert bárhol, bármilyen felületre – de leginkább ívekre, boltozatokra – kerültek is ezek a minták, egy vonalban maradnak.

„Ez egy barokk mestertrükk: kifeszítettek egy zsinórt, alá gyertyákat helyeztek, és ahová az árnyék vetült, az jelentette az egyenest. A technikát Andrea Pozzo jezsuita szerzetes alkalmazta először”

– meséli lelkesen a vezető restaurátor.

Hozzáteszi: ha nagy volt a boltozat, rengeteg négyzethálót „vetítettek” fel a mennyezetre. Ezt nevezték el később quadratúra festészetnek. Mára az is divatba jött művészettörténész körökben, fűzi hozzá, hogy e technikát alkalmazó festőket quadrátoroknak nevezik. „A párkányra támaszkodva elindul egy festett építészeti elem – mondjuk egy konzol –, amely eljut addig a keretig, amelyben megnyílik az ég, s benne az égi szférát láthatjuk. Ez a barokk illúziók keltésének az egyik jellegzetessége” – magyarázza a vezető restaurátor. Andrea Pozzo jezsuita festő is így alkotta meg a római Szent Ignác-templom hatalmas mennyezeti freskóját, amely a szent megdicsőülését tárja elénk.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Az eredeti festés azért is figyelemre méltó, mert ez volt az első olyan architektúrafestés, amelyben nem a rokokó korszak ornamentikájával díszítettek, hanem a székesegyház építészeti értékeinek megfelelően. Antikizáló ábrákat vittek fel a falra, de a barokk illuzórikus festésnek megfelelően perspektivikus rendbe állítva azokat, érzéki csalódást keltve.

Rejtett szignók
A felújítás során három architektúrafestő neve is előkerült: Hürtl kétszer is odapingálta a kézjegyét a templom freskójára, egy másik helyen Schinagl neve bukkant fel, és Rummel szintén ráhagyta az utókorra autogramját (érdekesség, hogy Vácon egy m-el írta a nevét). A ráhagyta ige nem kis túlzás, hiszen ez csak akkor lenne igaz, ha a párkány felső, vízszintes, még állványról is nehezen megközelíthető helyeire a hívek ráláthatnának. Stíluskritikai alapon feltételezik, hogy Győrben, a karmelita templom freskóin is ők dolgoztak. Rummel nevével pedig a szombathelyi püspöki palota dísztermében is találkozhatunk, azon a freskón, amelyet Szily János püspök rendelt meg. Eszterházy Károly kérése nyomán a pápai plébániatemplomban is alkotott, ahol már megjelennek azok a motívumok, amelyeket Vácon is felfedezhetünk.

Pergő vakolat ellen ragasztó

Visszatérünk a lifthez, amellyel a következő szintre indulunk, de start előtt még helyezkednünk kell egy kicsit, hogy az érzékeny szerkezet járófelületén egyenletesen eloszthassuk a súly(unka)t. Ha nem tennénk, a lift nem indulna el. A 32 méter magasan kialakított állványzaton kiszállva egyszeriben elfelejtjük a tériszonyt, a szédítő mélységet, mert varázslatos látvány tárul elénk: Franz Anton Maulbertsch napfényben fürdőző kupolafreskója.

Ahogy körbevezetem tekintetem, látható a differencia a már felújított és a még tisztításra váró részek között. Döbbenetes a különbség.

Velledits Lajos elmagyarázza, hogy a freskófestés során nedves felületre kell felvinni a festéket, mert ilyenkor a vakolatban található kalcium-hidroxid átalakul kalcium-karbonáttá, vagyis mészkővé, és kirakódik a felületre, amely a freskó kötőanyagává válik. „A freskófestészet nemes, szép és tiszta technika” – állapítja meg a restaurátor, hozzátéve, hogy a reneszánszban Cennino Cennini vetette papírra a freskófestészet technikáját.

Haladási sebesség
A reneszánsz korszakban egy nap alatt legfeljebb egy fejecskét voltak képesek megfesteni a művészek, tudom meg, a barokk korban viszont, amikor már a vácihoz hasonló hatalmas felületeket kellet lefesteni, 4-5 négyzetméternyi felülettel el tudtak készülni egyhuzamban.

A nedvesedés nem mindig tartott ki az egy napra eltervezett munka, az úgynevezett giornata idejére, és idő előtt száradni kezdett a fal. Ha Maulbertsch változtatni akart valamin, már csak a száraz vakolatra tudta felvinni a festéket, ezért gipsszel és egyéb kötőanyagokkal keverte azt a jobb kötés érdekében. Ezek az utólagos beavatkozások okozzák az egyik akadályt.

A másik gondot a kupola beázása jelenti, az esővíz ugyanis végigcsorgott a freskó több részén, valamint penész is lerakódott a képeken, ami csúnya, kisebb-nagyobb fekete foltokat hozott létre. Ezeket a lerakodásokat még lehet tisztítani, ám akadnak olyan részek, ahol a penész gombatenyészeteket alakított ki, ami fakította a falfestmény színeit, továbbá ezeken a részeken fekete karikák is megjelentek.

Velledits Lajos a freskók tisztításról elmondja: először a port, a piszkot törlik le száraz szivaccsal a felületről, következő lépésben pedig nagyon híg hidrogénperoxid segítségével megpróbálják a fekete gombafoltokat eltávolítani.

A pergő festékréteget úgy próbálják meg rögzíteni, hogy ragasztót helyeznek a hátuljára, és fóliával bevont vattacsomóval nyomkodják vissza a helyére, esetleg a ragasztót a festéklevélke mögé injektálják.

Egy ilyen konzerválást 3-4-szer is megismételnek, hogy olyan szilárd felületet kapjanak, ahol már meg lehet kezdeni a tisztítást. „Ez nagyon babramunka, angyali türelmet igényel” – szögezi le a vezető restaurátor.

A gyönyörű sisakforgó és a mellvért

Maulbertsch sok gipsszel dolgozott, ezért a restaurátorok több természettudományos vizsgálatot végeztek, hogy meghatározzák a festő által használt festékek összetételét. Mára tisztában vannak azzal, mi került a művész palettájára. „Érdekes, de Maulbertsch nagyon szűk színkészlettel dolgozott, amit különböző keverékekkel próbált kiegyenlíteni. Például Szent György gyönyörű sisakforgója, mellvértje tiszta kék szín, a laborvizsgálat nem mutatott ki benne más keveréket, egyéb színekbe viszont, például a sárgába, olykor kaolint vegyített. Utóbbi anyag nedvesség hatására sajnálatosan mállani kezdett, ezért kifakult ennek az angyalnak a ruhája” – mutat Velledits Lajos az egyik figurára.

Kép

A váci székesegyház kupolafreskójának részlete – Fotó: Velkei Tamás

Maulbertsch többször változtatott az eredeti elképzelésén. Előfordult, hogy az egyik alak fejét leverte, újra bevakoltatta, és arra festette az új arcot. Hasonló eljárást fedezhetünk fel több angyalt vagy az Úristen lábát megfigyelve. 

Amit viszont a művész mindig nagyon pontosan felmért, az a freskófestés napi dózisa. Ehhez egy körtérképet készített, amelyre berajzolta a jeleneteket, ennek alapján haladt a munkával.

A vezető restaurátor mindeközben az általuk készített giornata-térképen mutatja, hogyan dolgozott annak idején a művész.

Érdekesség, hogy Marton Zsolt váci püspök is letisztította a freskó egy részletét. „Nyilván elfogult vagyok, de számunkra a váci székesegyház a legkedvesebb épület, amit a váciak nemes egyszerűséggel csak nagytemplomnak neveznek. Hatalmas öröm, hogy tavaly májusban elindulhattak a székesegyház restaurálási munkálatai, amiért nagyon hálásak vagyunk, hiszen egy 250 éves nemzeti kulturális kincsről van szó” – vélekedik a püspök.

Azt is elmondja: köszöni a szakembereknek, hogy a munkát nemcsak szakértelemmel, hanem szívvel is végzik, annál is inkább, mert még ők sem láthatták előre, milyen rengeteg munka vár majd rájuk. A hatalmas, 6600 négyzetméternyi felületen aprólékosan és lelkiismeretesen dolgoznak.

A felmerült nehézségeket látva elképzelhető, hogy az eredetileg kitűzött felújítási határidő nem tartható, a szakemberek szerint talán 2023 végére fejeződhet be a munka. Akkor azonban lehet, hogy a váciak rá sem ismernek majd a saját (nagy)templomukra.

Egy 1200-as rendőrségi Zsigulival érkeznek meg a vezetett túra főszereplői: Bujtor Balázs hegedűművész, a legendás színész, Bujtor István fia, és a Pogány Madonna. Utóbbi az anyósülésen, egy szatyorban tette meg a tihanyi apátságig tartó utat. A jármű új szerzemény, mellé gurul egy tökéletes állapotban lévő zöld 1500-as Zsiguli is, amellyel pár óra múlva egy szerencsés érdeklődő tehet egy kört a félszigeten. A színész-rendező fia kis csapattal érkezik, amelyet Bujtourra kereszteltek. Tagja Nagy Zsombor kürtművész, Pál Gábor filmes, Schneider Szilveszter ütőhangszeres, Szolnoki Péter zenész a Bon-Bon együttesből és Dézsi Zoltán újságíró.

A Pogány Madonna
A címbéli műtárgy egy aranyszobor, amelyet a tihanyi apátságból lop el egy nemzetközi bűnbanda. Kardos doktor (Kern András) a szabadságát töltő kollégája (Bujtor István) segítségét kéri az ügy felderítésében. Bujtornak egy öreg szélhámos (Bánhidi László) és unokája (Pálok Gábor) is segít lebuktatni a balatoni vitorlásversenyre érkező bűnözőket és magyar segítőiket.

A program egy, a tihanyi bencések életét bemutató filmmel kezdődik, amit az apátság látogatóközpontjában tekinthetünk meg. A vetítést követően átsétálunk a barokk templomba, ahol Barkó Ágoston, a Tihanyi Bencés Apátsági Múzeum igazgatója elmondja: az apátságból többször elzavarták a szerzeteseket, menekülniük kellett a török korban, ahogy 1782-ben és 1950-ben is.

Kép

Bujtor Balázs, Bujtor István fia a Pogány Madonna túrán – Fotó: Velkei Tamás

Első magyar nyelvemlék
Amikor I. András 1055-ben megalapította Tihanyban a bencés apátságot, a félsziget még sziget volt. A király francia szerzeteseket hívott az apátságba, amely egy nagy mészkősziklára épült. Alapítólevelében található az első magyar nyelvemlék, a „fehereuuaru rea meneh hodu utu rea”, azaz Fehérvárra menő hadi útra. Az apátságban jelenleg tizenhárom szerzetes él, a legfiatalabb 25, a legidősebb 91 éves. Számos érdekes programot rendeznek, nagyon nyitottan fogadják a látogatókat, érdemes ellátogatni I. András király kriptájába, és megnézni az új múzeumot.

Több mint 70 éve az akkori rendtagokat teherautóra tették, és kényszerlakhelyre vitték. A film szempontjából ez utóbbi szomorú esemény annyiban érdekes, hogy az 1980-as forgatás idején sem éltek szerzetesek az apátságban (egészen 1994-ig, amikor visszakapta az államtól a rend a monostort), az épületben múzeum működött. A filmben viszont igen, mert a moziban minden lehetséges.

Bujtor István a játékfilmben működő monostorként jeleníti meg az apátságot. Mi több, még a bencés köszöntést, a „Laudetur Iesus Christus!”-t is becsempészte a történetbe – a szocializmusban.

Hogy ezt megvalósíthassa, egy poénnal ütötte el a köszöntés élét, az apát ugyanis úgy búcsúzik el a nyomozótól az egyik jelentben, hogy „Erőt, egészséget!”.

Rekordidő alatt forgatták

Bujtor István sokat nyaralt a Balatonnál, gyakorta járt a tihanyi templomban is, természetes volt számára, hogy bemutassa Tihanyt és Füredet az egész országnak, ezért a film szinte összes jelenete a két településen játszódik.

A forgatókönyv eredetileg kétrészes televíziós sorozatnak íródott, de a tévénél nem voltak vevők Bujtor ötletére. A színész nem adta fel, átírta a forgatókönyvet, immár mozifilmre, ekkor jött az ötlet, hogy a Madonnát rabolják el az apátság múzeumából.

A filmet mindössze három hét alatt forgatták le, ami egészen elképesztő tempónak számít. Egy nap alatt négy-öt jelenetet is felvettek – jó, ha egy óra jutott egyre, azaz sikerülnie kellett szinte elsőre. Ezért is szerepel rengeteg eredeti hang a filmben, a jeleneteket pedig időtakarékosságból egy pár kilométeres sugarú körben vették fel. Pál Gábor filmes szakember érzékeltetésképpen közli: manapság egy filmet tíz hónap–egy év alatt készítenek el.

A Pogány Madonnát végül 1,2 millióan nézték meg a mozikban.

Találkozó Bud Spencerrel

Bujtor István 1978-ban forgatta a Sándor Mátyást. A szériának olasz producere volt, ezért számos jelenetet egy római stúdióban vettek fel. Ugyanabban az időben éppen ott forgatott Bud Spencer, akinek a büfében Claudio Biondi producer bemutatta Bujtort, az olasz színész magyar hangját. A világsztár javasolta Bujtornak, csináljon ő is bunyós, humoros kalandfilmet. Bujtor Balázs szerint ez a bátorítás jelentette az utolsó lökést édesapjának ahhoz, hogy hozzáfogjon a Pogány Madonna elkészítéséhez.

A bunyós jelenetek ütéshangjait sokáig kutatta Bujtor István, míg Rómában az ottani filmesektől meg nem tudta, miként kell úgy felvenni a hangot, hogy az hatásosan szóljon. Tanácsuk szerint egy fellógatott fél disznót a létező legnagyobb húsklopfolóval kell ütni, a keltett zörejt pedig megfelelően bemikrofonozva rögzíteni, így nyerhető a legizgalmasabb hangszín. Bujtor boldogan érkezett haza a „kinccsel” Olaszországból, kiadta a feladatot a hangmérnököknek, akik azonban egy csirkecombot kezdtek ütni egy kisebb klopfolóval.

Végül a rendező külön engedélyekkel szerzett egy fél disznót a kívánt effektus elérése érdekében, azt függesztették fel a filmstúdióban.

Tetőjavítás statisztálásból
A tömegjelenteket helyi lakosokkal vették fel, akkoriban pár száz forint jó gázsinak számított egy statisztaszerepért. Akadt, akit a forgatás során a múzeumlátogatók közül toboroztak hirtelen. Az egyik tihanyi családban a nagypapa a Pogány Madonnában, gyermeke a Csak semmi pánikban (1982), míg unokája a Zsaruvér és csigavér (2001-2007) egyik epizódjában szerepelt.

Felmegyünk az apátság emeletére, a kápolnába (ami a forgatás idején múzeumi terem volt), ahol a film első jelenetében a látogatók csodálják a Pogány Madonnát. A szobor most visszakerül egy kis időre a „helyére”, Szolnoki Péter énekes veszi ki a szatyorból. A túrán résztvevők nagy örömére Bujtorék egy jelenetet is eljátszanak: a filmbéli tolvaj Vályit Bujtor Balázs, a teremőrt az egyik bencés novícius, Gál Sámuel személyesíti meg.

Visszasétálunk a főkapuhoz, ahonnan a felújítás alatt álló folyosóról nyíló egyik szobához jutunk, ahol a filmben a teremőr aludt.

Barkó Ágoston benyit az ajtón, hogy prezentálja: a kilincs és a nyikorgó ajtó hangja a valóságban kevésbé félelmetes, mint a filmben.

A könyvtár is felújítás alatt áll, de Ágoston atya megosztja velünk: a forgatás alatt imitálni kellett, hogy a „monostorban” van könyvtár, az „apát” ott fogadta Ötvös Csöpi nyomozót. Mivel azonban addigra a könyvtárból egy kötet sem maradt még hírmondónak sem, az Országos Széchenyi Könyvtárból szállítottak Tihanyba köteteket.

Kép

A Pogány Madonna szobor a Tihanyi Apátságban – Fotó: Velkei Tamás

Bakiparádé
Bujtor Balázs számtalanszor látta a filmet, de még mindig nem unja, és észrevesz egy-egy különlegességet, vagy akár bakit. Ilyen, amikor Ötvös Csöpi azt mondja Kardosnak: „Kösd be a cipőfűződet, mert az egész testületre nézve snassz lenne, ha hasra esnél”. Csakhogy a Kardos doktort játszó Kern András bebújós cipőt visel. Bujtor Balázs már gyermekként észrevette, hogy a teremőr testét a rendőrök körberajzolták, ám később az áldozat magához tért a kórházban. Amikor ezt szóvá tette édesapjának, a színész azt mondta: semmi gond, legközelebb nem rajzolják körbe. Bujtor Istvánt a helikopteres üldözési jelenetben nem engedték a kötélhágcsón csüngeni, kaszkadőr helyettesítette. A közeli jeleneteket úgy vették fel, hogy a színész egy Tátra darus kocsisról lelógatott kötélhágcsón kapaszkodott. Arra azonban senki nem ügyelt, hogy az elvben 200 kilométer per órás menetszélben Bujtor haja meg sem rebbent.

Totálkáros kölcsön Merci

Miközben haladunk egyik állomásról a másikra, záporoznak ránk az érdekesebbnél érdekesebb kulisszatitkok. Megtudjuk például, hogy Bujtor István szerette volna, ha fia játssza el a kisfiú szerepét a filmben, ám az akkor 5 éves Balázs megszeppent. „Nagy tanulság, ha az ember nem szólal meg egy próbafelvételen, valószínűleg nem fogja megkapni a szerepet, még akkor sem, ha a forgatókönyvet az apja írta, és ő játssza a főszerepet” – mondja tréfálkozva Bujtor Balázs.

A tihanyi alsó úton látható autós ütközéssel kapcsolatban Bujtor megosztja, hogy az eredeti forgatókönyvben (amellyel egyébként rendelkezik) nem szerepel a jelenetben karambol. Az angol rendszámú (ám balkormányos – ez is egy filmbéli baki) Mercedest a gyártásvezető egy barátjától kérte kölcsön azzal, hogy az autó csak díszletként fog szerepelni a filmben.

Horváth Antal „Szamuráj” kaszkadőr azonban egy Polski Fiatot vezetve elvétette a manővert, és totálkárosra törte a Mercedest, amelyben 800 ezer forintos kár keletkezett. 1980-ban tíz 1200-as Zsigulit lehetett venni az összegből…

A baleset során hallható csattanás akkora volt, hogy Siófokról áttelefonáltak, mi robbant fel az északi parton.

A balesetben nem sérült meg senki súlyosan, Bujtor István megvárta, míg a mentők mindenkit elláttak, megkérdezte Szamurájt is, jól van-e, majd, amikor erről a kaszkadőr biztosította, másfél perces, szóismétlés nélküli káromkodásáradatot zúdított a figyelmetlen dublőrre.

Kép

A film kultikus rendőrautója – Fotó: Velkei Tamás

Megtudjuk azt is, hogy a Pogány Madonna, bár filmbéli kellék, nem valódi műtárgy, noha sokan ezt hitték. Anyagát tekintve gipsz, amelyet aranyfestékkel vontak be. Ugyanakkor mégsem előkép nélküli a szobor: Démétér istennőt ábrázolja, az eredetije Törökországban található egy múzeumban. A Madonnából egyébként kettő készült, a másikat nem festették le. Az aranyozott azért áll talapzaton, mert 1981-ben kiírtak egy vitorlásversenyt, amelynek ez a szobor volt az első díja.

Hajópadló jégkrémpálcikákból

A jelenlegi konyha előtt Bujtor Balázs egy másik titkot is megoszt. Több támadás érte a film készítőit, hogy a szereplők miért kortyolnak a vígjátékban dobozos sört, mikor azt a szocializmusban még nem is lehetett kapni, csak a „dolláros boltban”.

A rendező-főszereplő német ismerőse meglepte a stábot egy karton dobozos sörrel, amiben Bujtor István azonnal meglátta a lehetőséget: nem engedte elfogyasztani, azonnal a kellékek közé sorolta a tálca sört.

Édesapja étvágyáról megemlíti, egyszer megkérdezték a művészt, szereti-e a finom ételeket, mire Bujtor István csak annyit mondott: nagyon kedveli az ízes fogásokat, fájdalom, a nem finomakat ugyanúgy. Kedvencei közé tartozott a rakott krumpli, a gulyásleves, a lecsó és a töltött paprika.

Kép

Makett a Pogány Madonna túrán – Fotó: Velkei Tamás

Megnézzük azt a helyet, ahol a filmben a „girnyó” testalkatú Vályi bemászott a templomba. Alattunk a csodás Balaton fodrozódik, majd a vezetett túrát a galériában folytatjuk, ahol a másik oldalról is láthatjuk, hol jutott be a tolvaj az apátságba. Itt állították ki Pál Gábor diorámáit is, amelyek olyan részletességgel készültek, hogy még a létrafokok száma vagy a téglák színe is azonos a filmbéli jelenetekben láthatókkal. Eddig 29 dioráma készült el.

Különböző jelenetek elevenednek meg a filmből, így például az is, amelyben a Helka gőzösön Kardos doktorba beleköt egy bűnbanda, majd hatalmas csetepaté kerekedik. A gőzös hajópadlóját jégkrémpálcikákból építették, amihez Bujtor Balázs meghívta zenekara minden tagját két-két jégkrémre. A több mint kétórás különleges idegenvezetés végén korabeli gasztronómiai élvezetben lehet részünk: barackpálinkát kóstolhatunk és zsíros kenyeret hagymával. Ez így tényleg teljesen adekvát.