Diana Frances Spencer 1961-ben született a Sandringham birtokhoz tartozó Park House-ban. Szülei, Edward John és Frances Spencer nemesi családból származtak, édesapja grófi cím örököse volt. A Spencerek Anglia egyik legrégibb arisztokrata családja, akik jó kapcsolatban voltak a királyi családdal, otthonukat is a királynőtől bérelték.

Amikor Diana megszületett, már két Spencer kislány szaladgált impozáns otthonuk tágas termeiben, és a szülők csalódottan vették tudomásul, hogy nem fiuk született, aki örökölhetné a grófi címet. Diana egyik életrajzírója, Martin Gitlin leírása szerint a Spencer házaspár annyira fiúra számított, hogy még lánynevet se néztek ki a gyermeküknek, így a kislány csak egy héttel a születése után kapta a Diana nevet. Az arisztokrata családokra jellemző távolságtartással kezelték a kislányt, akire ideje nagy részében dadák vigyáztak. A szüleinek nem volt boldog a házassága, és ezen az sem segített, hogy három évvel Diana után végre megszületett a fiú örökös.

Szülei rossz kapcsolata kihatott a kislányra, aki mindössze hatéves volt, amikor az édesanyja kilépett a házasságból egy másik férfi kedvéért. A gyerekeket a bíróság az apának ítélte.

Diana édesapja 1975-ben örökölte meg a grófi címet.  Az új cím új feleséget is hozott, azonban a tinédzser Diana nem kedvelte a mostoháját. A lány otthoni élete nem volt idilli, és bár lehetősége volt jó iskolákba járni, nem szeretett tanulni. Gitlin leírja, hogy a tinédzser lányt még egy svájci iskolába is elküldték, de ott is csak néhány hónapot töltött. Amikor 18 éves lett, az édesanyja vett neki egy londoni lakást, ahol néhány barátnőjével élt. Az iskola után Diana egy ideig egy amerikai család bébiszittereként dolgozott, majd óvodában kapott állást. A felnőttkor határán a leírások szerint vidám és szertelen lány volt, aki nem igazán találta a helyét, és nem tudta, mit akar. Ebben a cél nélküli állapotban tűnt fel Károly herceg, aki a hagyományos megoldást kínálta a lánynak: a házasságot. 

Diana szülei, Edward John és Frances Spencer – Forrás: Profimedia

Egy tündérmese gyors vége

Tracy Borman történész leírása szerint Lord Mountbatten, Fülöp herceg nagybátyja és Károly herceg bizalmasa azt a tanácsot adta a hercegnek, hogy olyan feleséget válasszon, aki megfelelő, vonzó, jó természetű, és még nem volt ideje arra, hogy szerelmes legyen másba. Diana tökéletes jelölt volt egy trónörökös feleségének: fiatalságából adódóan makulátlan múlttal rendelkezett, arisztokrata család sarja volt, szép is volt, és láthatóan örömmel is vállalta a walesi hercegné szerepét.

Azonban, ahogy Borman leírja, a tinédzserkor végén levő Diana egyáltalán nem illett Károlyhoz, nemcsak a korkülönbség, hanem ízlés, érdeklődés és karakter tekintetében sem.

Az 1981-es eljegyzési interjú során elmondták, hogy először 1977-ben találkoztak, amikor Diana mindössze 16 esztendős volt. Károly ekkor még Diana nővérének, Sarah-nak udvarolt. Amikor 1980 nyarán újra találkoztak, a királyi család már sürgette Károly házasodását. A rövid ismerkedést rövid jegyesség követte, amely során már felmerültek kétségek. Diana Andrew Morton újságírónak később elmondta, hogy minden nagyon gyorsan történt, és mindössze 13 alkalommal találkozott a herceggel az eljegyzés előtt. Diana attól is megijedt, hogy Károly szoros kapcsolatot ápolt korábbi szerelmével, Kamilla Parker-Bowles-szal. Az 1981-es esküvő hatalmas szenzáció volt, a szép hercegnő habos ruhában, több méteres fátylával mintha valóban egy meséből lépett volna ki. A világ előtt még hosszú ideig rejtve maradt, hogy valójában mi játszódott le a pompás kastélyok falai között.

A királyi család tagjának lenni nem pont olyan romantikus feladatokkal jár, mint a mesékben. Az életük nem bálokból áll, hanem állandó látogatásokból, intézményi ünnepségekből és sporteseményekből, ahol kupákat kell átadni.

Kiváltságos helyzetüknek az az ára, hogy bár rájuk irányul a reflektorfény, mindannyian mellékszereplőkként kell, hogy viselkedjenek.

Diana ugyan arisztokrata miliőből érkezett, nem volt felkészítve erre az életre. Penny Junor brit újságíró az életéről szóló dokumentumfilmben elmondta, hogy Dianának romantikus elképzelései voltak a hercegnői életről.

Kép

Kép forrása: Profimedia

A szerep, amelyre nem lehetett felkészülni

A hercegnő az esküvő után egy évvel megszülte Vilmos herceget, ezzel biztosítva az öröklődést, két évvel később pedig megszületett Harry herceg. Károly később azt mondta, a második gyermekük születése után omlott össze a házasságuk. Károly visszatért Kamillához, Diana pedig viszonyt kezdett James Hewitt lovassági tiszttel. Akkoriban kezdett kibontakozni az a Diana, akiért a mai napig tömegek rajonganak. A kedves, empatikus hercegnő, aki ügyesen bánt az emberekkel, különösen a gyermekeivel való kapcsolata váltott ki szimpátiát. Andrew Mortonnak elmondta, hogy az emberek rajongása erőt adott neki – férje elutasítását azzal torolta meg, hogy népszerűbb lett nála. Később a BBC-nek adott interjúban azt is elárulta, hogy Károly féltékeny volt erre a népszerűségre. Bár Diana eleinte igyekezett támogatói szerepet vállalni, ahogy a házasság kezdett elmérgesedni, egyre kevésbé akarta ezt a szerepet játszani.

A hűtlenségektől terhelt kapcsolatra végül ő maga dobta le a bombát, amikor titokban interjúkat adott Andrew Mortonnak, aki Diana részvételét elhallgatva könyvet jelentetett meg a hercegnőről 1992-ben. Ez olyan háborút indított, amely mindkettőjük megítélésének ártott.

Bár Diana nyerte meg a PR-háborút, hiszen kedvesebb volt, szebb és sebezhetőbb, teljes ártatlanságot ő sem kiálthatott, miközben aktívan próbált bosszút állni a férjén.

Károly a hűtlenségével hosszú időre elvesztette az emberek szimpátiáját. Diana azzal, hogy a sajtó elé tárta a házassága részleteit, és mintegy a társadalmat tette bíróvá, véglegesen maga ellen fordította a királyi családot. Pedig korábban apósa, Fülöp herceg egy levélben kifejezte, hogy sem ő, sem a királynő nem értik, hogyan választhatja Károly Kamillát őhelyette. Miután Diana egy BBC-interjúban nem válaszolt egyértelműen arra, hogy szerinte Károly fogja-e örökölni a trónt, bejelentették a válást. Borman leírása szerint maga a királynő kérte, hogy váljanak el. 1996-ban, 15 évvel az esküvő után Károly és Diana házassága véget ért.

Egy befejezetlen élet

Diana hercegnő férjhezmenetele előtt mindössze egy esztendőt élt függetlenül, és házassága után szintén egyetlen év jutott neki. A walesi hercegné címet megtarthatta, de éppúgy, mint fiatal lány korában, hirtelen 35 évesen sem találta a helyét. A jótékonysági szervezetek pártfogolása volt a királyi család tagjainak egyik fő tevékenysége, ezt a munkáját is folytathatta.

A hercegnő magánélete oly mértékben köztulajdonná vált, olyan sok mindent megosztott magáról, hogy a sajtó ezt felhívásként kezelte, a válása után is mindenhová követték. Magánélete nem tudott helyrebillenni, szerelmes lett egy pakisztáni származású sebészbe, azonban a kapcsolat nem vezetett sehová.

A szakítás után ismerkedett meg Dodi Fayeddel, egy egyiptomi milliárdos fiával, akivel alig több mint egy hónapig tartott a viszonya. A bulvársajtó tele volt a kapcsolattal.

A legtöbb róla szóló dokumentumfilmben az ismerősei elmondják, hogy azon az utolsó nyáron aggódtak érte. Diana 1997 augusztus 31-én hajnalban autóbalesetet szenvedett Párizsban. Halála sokkolta a briteket, és válságba taszította a monarchiát.

Kép

Egy rajongó Diana és Dodi fotója előtt – Forrás: Profimedia

Diana nevével 25 évvel a halála után is magazinokat és könyveket lehet eladni, még mindig vannak „ismerősei”, akik újabb és újabb titkok leleplezését ígérik életével kapcsolatban. Rajongói szinte szentként tisztelik, kiemelve jótékonysági munkáját, míg mások negatívan tekintenek rá mint a nőre, aki megpróbálta lerombolni a monarchiát. Diana Spencer nem volt egyik sem, hús-vér ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal, szerette a gyermekeit, próbált megfelelni a feladatának, de részben saját döntéseinek következtében, részben mások miatt megállíthatatlanul kisiklott az élete.

Források:

• Diana Princess of Wales: A Celebration of a Life, rendezte: Alan Byron (elérhető a Netflixen)
• Diana: In Her Own Words, rendezte: Tom Jennings és David Tillman, 2017 (Andrew Morton interjúi alapján készült dokumentumfilm)
• Martin Gitlin: Diana, Princess of Wales: A Biography, Greenwood Press, 2008
• Tracy Borman: Crown and Sceptre: 1000 Years of Kings and Queens, Hodder, 2021
• Károly és Diana eljegyzési interjúja
• Diana BBC Panorama-interjú

A Budapesti Operettszínház szólistái, Füredi Nikolett, Janza Kata, Nádasi Veronika, Polyák Lilla, Dolhai Attila és Homonnay Zsolt a legnagyobb Bond filmslágerekkel idézik meg a világ leghíresebb titkosügynökének rejtélyes világát december 7-én  a Papp László Budapest Sportarénában. A The Best of Bond Symphonic koncertshow a Csimborasszó Production és a Budapesti Operettszínház közös eseménye a Danubia Zenekar közreműködésével. A nagyszabású koncerten Tassonyi Zsolt, az Operettszínház fiatal karmestere vezényel, a műsorvezető pedig Kautzky Armand színművész lesz, akit a hazai nézők James Bond magyar hangjaként is ismerhetnek.

Az esemény sajtótájékoztatóján a The Best of Bond Symphonic koncertshow fellépői, a Budapesti Operettszínház művészei Bond ikonikus Aston Martinján érkeztek. A vörös szőnyeges bevonulás után elkészítették a legendás Vesper koktélt – természetesen rázva, nem keverve – ízelítőt adtak a decemberi koncert zenei anyagából, és elárultak néhány kulisszatitkot is a nagyszabású koncersthow-ról.

Homonnay Zsolt nemcsak szólistája, hanem rendezője is lesz a nagyszabású koncertshow-nak.

„A The Best of James Bond Symphonic produkcióban keveredik majd a legmodernebb technika, a filmes látványvilág és a monumentális szimfonikus hangzás."

"A James Bond főcímdalok mögött, melyek tulajdonképpen hatvan év zenei ízlésének a csúcsdalai és több, mint fél évszázad lenyomatát képezi, majd a filmek helyszínei elevenednek meg, így egy igazi utazásban lehet része a nézőknek térben és időben egyaránt” – mondta el.

Kép

Dolhai Attila és Janza Kata a sajtótájékoztatón – Fotó: Art&Lens

„A Bond főcímdalok mindig az adott kor emblematikus előadóival, az adott korra jellemző hangszerelésben szólaltak meg. Nagyon komoly szakmai kihívás, hogy ezt a hat évtizednyi zenei anyagot 2022-es köntösbe öltöztessük, de a Danubia Zenekar pont erről híres, hogy akár számról-számra átalakulva mindig más világba röpíti el hallgatóit" – osztotta meg Ács Péter Ferenc, a Danubia Zenekar ügyvezetője. 

A koncerten többek között a Goldfinger, Diamonds are forever, For your eyes only, Skyfall, License to kill, The world is not enough, You only live twice, A view to a kill, Tomorrow never dies, On her majesty's secret service, From Russia with love, GoldenEye és a  Thunderball című dalok is felcsendülnek. A GoldenEye-hoz egy klipet is készítettek Nádasi Veronika főszereplésével. A kisfilmben egy zenekari próba és a koncert plakátfotózásának kulisszatitkai elevenednek meg.

Tehát elő az öltönyökkel, koktélos poharakkal és csillogó ruhákkal, mert december 7-én a Papp László Budapest Sportarénában, a glamour és elegancia estéjén, mindenki James Bond vagy Bond-lány lehet néhány órára.

Jegyek az Eventim hálózatában október 8-tól kaphatók.

Emberek vagyunk, foglalkoztatnak minket a többiek, akaratlanul is összehasonlítjuk magunkat, párhuzamot vonunk mások életével, és bizony gyakran ítélkezünk is. A kibeszélés elsősorban talán ezekből indul ki, ám a skála rendkívül színes: az ártatlan megjegyzésektől a mások érdekét szolgáló diskurzuson át a kiteregető, irigykedő, utálatos pletykálkodásig (erről a témáról korábban Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológussal beszélgettünk) és a rosszmájú pletykák terjesztéséig minden belefér. Arról nem is beszélve, hogy milyen érzés, amikor mi tesszük, és milyen, amikor mások.

Kibeszélni és kibeszélve lenni

Egy kisvárosból származom, ahol a másokról való beszélés sokkal inkább a hétköznapok része, mint egy nagy településen.

Az emberek többsége ismeri egymást, sűrűn találkozik, beszélget egy-egy ismerőssel, és az idősek is szeretnek a kapuban álldogálva diskurálni. Legalábbis gyerekkoromban gyakran voltam szemtanúja ilyen sztereotip jeleneteknek. Sajnos egy időben a rosszindulatú kibeszélésből a családomnak is kijárt, a gimnáziumi, majd egyetemi éveim alatt pedig néhány rólam szóló pletykával is találkoztam, és az is előfordult, hogy távolabbi ismerősöm kérdezett rá számomra kellemetlen dolgokra. Valószínűleg segíteni akart azzal, hogy ily módon tudatta, páran beszélnek rólam és a magánéletemről, engem mégis bántott a dolog, főleg azért, mert sejtettem, honnan és milyen okból indult az információ, ami a valóságban sokkal árnyaltabb képet mutatott. Még ma is emlékszem a megsemmisítő érzésre, miközben fájt, hogy ilyen módon „kommunikál” velem az, aki útnak indította a „híreket”.

Ehhez hasonló élményei sokaknak vannak, például Eszternek is, aki szintén egy kis településen tapasztalta meg a családja ellen irányuló negatív kibeszélő folyamatokat.

„Édesapámról egy időben azt terjesztették, hogy feketén dolgozik, illetve, hogy a volt munkahelyéről lopott. Ez addig fajult, hogy álinformációkat is kitaláltak a terjesztő felek, amiket persze tovább is adtak. Mi és a közeli ismerősök tudtuk, hogy egyik mendemondának sincs valóságalapja, ettől függetlenül rettentően kényelmetlenül érintett bennünket, hiszen komolyabb baj is származhatott volna belőle – emlékszik vissza a harmincas éveiben járó nő. – Talán emiatt érzékenyebb is lettem a kibeszélésre, és azóta igyekszem nyitottabb lenni abban, hogy jobban megértsem többek között a hozzám közel állók magatartását. Egyszer a férjemmel egy közös barátunkról beszéltünk, és én bírálni kezdtem a viselkedését, érzéketlennek, közönyösnek tituláltam egy szituáció kapcsán, amiben véleményem szerint empátiát és kedvességet kellett volna mutatnia. Végül a férjem világított rá arra, hogy a barátunk egyáltalán nem akart elutasító lenni, csupán a szorongás gátlásossá tette, ezért nem tudta másképp kezelni az adott helyzetet.”

„Megértettem, és megbántam, amiket a háta mögött mondtam róla, de ehhez valószínűleg kellett a korábbi megtapasztalás és az élmény, hogy tudjam, milyen a másik oldalon állni.”

Miért beszéljük ki a másikat?

„Ha evolúciós szempontból vizsgáljuk a kérdést, nagyon hasznos, ha kommunikálunk másokkal, hiszen ezáltal információkat szerzünk a környezetünkről – mondja Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – A jó- és rosszindulatú híreszteléseket persze el kell különítenünk egymástól. Utóbbi hátterében többféle pszichológiai folyamat is állhat. Például a saját belső feszültségünk és agressziónk indirekt módon való kifejezése úgy, hogy biztonságos környezetben, várható konfliktus nélkül mondjuk ki azt, ami nyomaszt, zavar minket. Ezzel másokhoz is kapcsolódhatunk, egyrészt úgy, hogy közös nevezőre jutunk azáltal, hogy együtt kibeszélünk valakit, másrészt úgy, hogy a konfrontáció elkerülése érdekében, még ha nem értünk is egyet, igazat adunk.
A kibeszélő habitusban tanult viselkedési minták is szerepet játszhatnak. Ha a szüleink előszeretettel beszéltek ki otthon másokat, akkor nagy valószínűséggel mi is követni fogjuk ezt a mintát a velük való azonosulás során. Az anyák és apák gyakran tanítják arra a gyermekeiket, hogy idegen közegben viselkedjenek szépen, ami olykor gátat szab az érzések, frusztrációk kifejezésének. Ám hazaérve, a biztonságos környezetben már elmondhatják azokat, a frusztráció csökkenésével viszont megerősödik az a viselkedési minta, miszerint védett miliőben beszélhetünk a negatív érzéseinkről. Ezzel könnyedén a szokásunkká válhat mások kibeszélése.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Élhetünk nélküle?

„Őszintén szólva kevés olyan embert ismerek, aki nem beszéli ki az ismerősei viselt dolgait másokkal – kezdi Klára, aki a témához való személyes viszonyáról mesél nekünk. – Érdekes, de a kibeszélést és az irigységet valahol egy kalap alatt kezelem, azt gondolom, az egyikből jön a másik.

Számomra mindkettő valami olyasmi, amit kínos felvállalni, és talán nem véletlen, hogy mindenki tagadja, hogy csinálja, vagy tudná, beismerné, hogy vele csinálják.

Ha magamba nézek, ki tudom jelenteni, hogy szeretek más emberekről csevegni, egyszerűen azért, mert ez rengeteg szituációt és emberi reakciót segít megérteni, ezáltal pedig sokkal inkább hajlok a tolerancia felé bizonyos helyzetekben, pláne, ha a beszélgetőpartnerem más véleményen van, mint én. Több tapasztalatot gyűjthetünk így mindketten, és akár azonos álláspontra is kerülhetünk. Mindezek ellenére gyakran ott mocorog a rossz érzés a gyomromban, ha másokról beszélek, és ezért nagyon remélem, hogy engem is rendszeresen kibeszélnek. Azt hiszem, ez megnyugtató lenne a lelkiismeretemnek.”

Az emberi természet része, hogy összesúgunk egymás háta mögött, és az is, hogy beszélnek rólunk, ezért szinte elkerülhetetlen, hogy úgy létezzünk a világban, hogy előbb vagy utóbb ne kerüljünk bele valamelyik helyzetbe. Még ha ezen nem változtathatunk is, azon igen, hogyan állunk hozzá a dologhoz.

„Ha rosszul érint minket az, hogy kibeszélnek a hátunk mögött, érdemes átgondolni a következőket: Mi bánt benne annyira? Mit mond el rólunk ez a szituáció? Hogyan szól önmagunkról az adott helyzet? Ilyenkor gyakran fel lehet ismerni fokozott megfelelési kényszert, kritika iránti érzékenységet és bizonytalan énképet – hívja fel a figyelmet Sarkadi Bálint, a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője. – Ha erre fény derült, célszerű dolgoznunk vele, fejleszteni magunkat ezeken a területeken, illetve lépésről lépésre feloldani az ehhez kapcsolódó elakadásokat.”

„Nagyon sok esetben persze a kibeszélés, a kritika nem rólunk, hanem a híresztelő személy elakadásairól, irigységéről, rosszindulatáról szól.”

A szakértő szerint a kibeszélésben találkozik az irigység és az üresség, ahhoz viszont, hogy pontosan meghatározzuk, miért is csináljuk, mélyen magunkba kell néznünk. Előfordul, hogy úgy próbáljuk meg fenntartani az énképünket, ha éppen bizonytalanok vagyunk, hogy másokat leértékelünk például a munkahelyünkön, az edzésen, egy szülői közösségben, vagy akár a baráti társaságunkban. Ilyenkor leginkább az irigység a hajtóerő, és azért viselkedünk kritikusan másokkal szemben, hogy csökkenjen bennünk az ellentmondás. (A témáról bővebben Dr. Almási Kittivel közös podcastunkban értekeztünk.) A kibeszélés mint magatartásforma valójában egy viselkedési minta, egyfajta megküzdési mód az életben. Változtatni akkor tudunk, ha felismertük, és ha komolyan elszántuk magunkat. Tudatossággal, önismeretünk fejlesztésével felülírhatjuk a korábbi sémákat.

Miért tud annyira fájni?

„Attól függ, mennyire fáj egy-egy pletyka vagy a rendszeres kibeszélés, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a negatív érzéseket. Ha stabil énképpel és önértékeléssel rendelkezünk, kevésbé tud minket megérinteni a kritika. Fájni akkor tud igazán, ha olyan embertől kapjuk, aki közel áll hozzánk, és akiben megbízunk, illetve, ha van némi igazságalapja a minősítésnek. Utóbbi esetében reagálunk a leghevesebben, hiszen valamilyen szinten valóságosnak érezzük.

Ilyenkor tanácsos a sértettség helyett azon elgondolkozni, hogyan lehet ezen a területen előrelépni.

Azt lehet mondani, összességében természetes, hogy kibeszélünk másokat, érdemes azonban törekedni arra, hogy ezt olyan formában tegyük, a mondandónkat úgy fogalmazzuk meg, amiként azt egy fordított helyzetben is szívesen hallanánk magunkról. Ugyanannyi energiabefektetéssel akár pozitívan is gondolkodhatunk másokról, és a hiányosságok helyett akár a jó dolgokat is kihangsúlyozhatjuk. Mások leértékelése helyett beszéljünk inkább őszintén a saját negatív érzéseinkről és bizonytalanságainkról” – javasolja a szakember. 

Valamit megtudhatunk erről, ha felütjük a Magyar Konyha 1985-ben megjelent kiadványát, amely a Főzőkanállal hazán kívül címet kapta. A szakácskönyv éppen abban az évben jelent meg, amikor Gorbacsov az SZKP főtitkára lett. Ma már tudjuk, reformkísérletei a Szovjetunió bukásához vezettek. A rendszer itthon is recsegett-ropogott már, amelynek egyfajta lenyomata a receptgyűjtemény előszava: „soha nem volt még olyan eleven a kapcsolat a külföldön honossá lett magyarok és az itthoniak között, mint mostanában”. És itt nem csak a rendszerhű külkeresek vagy hírszerzők élménybeszámolóira kell gondolnunk. Találunk a kötetben határon túli magyaroktól érkezett recepteket, és olyan szerzőket is, akik korábban emigráltak – a bevezetőben róluk szólhat az a rész, amely az egyre gyakoribb hazalátogatást, levélváltást, családi találkozókat említi. Ennek megfelelően számtalan nyugati étel található a kötetben, márpedig az, hogy innen ajánlanak inspirációt a háziasszonyoknak, sok más mellett szintén előszele volt a készülő változásoknak.  

„Voltam Keleten” 

Természetesen a Szovjetunió és az akkori baráti országok receptjei nem hiányozhattak a kötetből. A klasszikus orosz fogások, az izgalmas örmény ízek, a dagesztáni tökropogós, az üzbég piláf, a zöldségben tobzódó bolgár egytálételek mellett távol-keleti különlegességek is szerepelnek a könyvben. Mint mondjuk a saigoni húsleves, amelynek érdekessége, hogy a hozzávalók közt felsorolt szójaszósz mellé odaírták: „vagy kubai Conchita ételízesítő”. Tökéletes korlenyomat. Az akkori olvasónak ugyanakkor újszerű lehetett a ceyloni halleves (korianderrel és citrommal), a marhacurry, a szír joghurtos birka, a kínai sertéssült készítési módja (a hosszú szálakra vágott zöldségek, a forró wok, a külön megpirított hozzávalók és a fűszerek), a csilitől méregerős thai ragu (itt meg is jegyezték, hogy ha nem bírjuk az erőset, csökkentsük a paprikaadagot), a szakéban pácolt japán csirke. 

„Jártam Nyugaton” 

A kötetben ismerős ételeket is találunk: minestrone, rizottó, cukkinis spagetti, paella, mexikói tortilla, angol húsos pite, francia csirkeragu konyakkal, provence-i fűszerekkel. De vannak ismeretlenebb ízek. Mint például a narancsos babfőzelék, aminek receptje Argentínából érkezett – valójában a citrusnak csak a héja kerül bele, fűszerként. A francia reteklevélleves, az osztrák palacsinta levesbetétként pedig két egyszerű, de nagyszerű ötlet. Franciaországból érkezett továbbá két luxusrecept, főleg a 80-as évek Magyarországáról nézve. Az egyikben lazaccal, a másikban rákkrémmel töltik a palacsintát. Uruguayból egy klasszikust küldtek, a tarta pascualinát. A liguriai bevándorlók által meghonosított fogáshoz a pitetésztát spenót, hagyma, tojás, sajt keverékével töltik, majd a felső, fedő tésztaréteg alá egész tojásokat ütnek (hogy minden szeletre jusson majd belőle), és így sütik meg sütőben. 

„Déli legelőn” 

Szerintem ezek az afrikai, izraeli fogások a könyv legérdekesebb darabjai. Egy Kenyában élő levélírótól érkezett a paradicsomos-currys okra receptje. Nem tudom, hányan tudták ezt akkoriban kipróbálni itthon, mindenesetre a fűszerről zárójelben megjegyzik, hogy indiai sáfrány, a zöldségről pedig, hogy a zöldbabhoz hasonlít kissé az íze.

Aztán ott van a nigériai igbóktól tanult hagymás banán. Olajban sült főzőbanánból készül, ez kerül bele a hagymás-paradicsomos raguba.

Fűszere a bors, sült húshoz, omletthez ajánlja a recept beküldője. Gizdodo néven találtam rá egyébként erre az ételre, és sült paprikát is tehetünk bele. A líbiai mentás salátához nagyon apróra kell vágni paprikát, uborkát, paradicsomot, hagymát, majd elkeverni paradicsompürével, mentalevéllel, olívaolajjal. Főtt tojással és kenyérrel könnyű nyári vacsora a szerző szerint. 

„Északi ugaron” 

Amikor a járvány kitörésekor bezártak az üzletek, remek reklámfogásként közkinccsé tették a híres svéd húsgolyó receptjét, hasonló stílusban, mint amilyenek a bútorhoz csatolt összeszerelési útmutatók. Az 1985-ös szakácskönyvben azonban már rég ott volt ez is. Sőt, a levélíró azt is megosztotta a hazai olvasókkal, hogy főtt krumplival és áfonyalekvárral egyék. Összevetettem egyébként a két receptet, és csak pár apró eltérést találtam. Darált marhát és sertést keverünk össze zsemlemorzsával, reszelt hagymával, tejjel, tojással, zsemlemorzsával, sóval, borssal. (Különbség: a régi recept szerint mehet bele bazsalikom is.) A kisült golyókat aztán tejszínes-mustáros szószba forgatjuk. Érdekes, hogy a ’85-ös recept szójaszószt ajánl még bele. A híres bútoráruház csak öt évvel később érkezett meg hazánkba, úgyhogy aki elkészítette ezt a korabeli olvasók közül, megelőzhette korát – legalábbis itthon. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Legbaba és négy szálon futó élmény

A nemzedékeken átívelő értéket Éva is megerősíti. Mint fogalmaz, „egy porcelánbaba négy generáció számára ad értéket: a gyermek örül a játéknak, a szülő babázik a gyerekkel, a nagyszülő ruhácskákat varrhat és öltöztethet, a dédszülőnek pedig a régi emlékeit élteti”. Míg a Barabás Villa kiállítóterében sétálunk, azt is elárulja, fordított utat járt be a babákhoz való viszonyában, előbb készített ugyanis saját babákat, és csak azután fogott antik babák restaurálásába. Nem meglepő, amikor kiderül, hogy rajongása gyermekkora óta tart, meghatározó meseélménye volt a „Panninak van hat babája” kezdetű mondókás-rajzos kis mesekönyv, de megemlíti nagyapja, Budavári Mátyás hatását is, aki saját meséket mesélt, mindenfajta állattal megismertette – legyen az szalamandra, levelibéka, éticsiga stb. – és az állatok szeretetére nevelte unokáját.

Egy alkalommal például a szomszéd kutyája megharapta a kis Évit, nagyapja ekkor kézen fogva visszavitte az állathoz, hogy helyrehozza a rossz emléket, a kutya pedig végül a legjobb barátja lett.

A gyermekként ajándékba kapott babáit látva azonban folyamatosan hiányérzete volt. Élt ugyanis egy elképzelése egy részletgazdag, tökéletes porcelánbaba-ideálról, amely talán nem is létezett, de amelyre annyira vágyott, hogy körülbelül 15 éve elkezdte kitanulni a babakészítés mesterségét, hogy végre elkészíthesse a „legbabáját”.

A mostani életmű-babakiállítást Éva a férjével már több éve megálmodta. A fenti galériában két, a földszinti részen pedig négy szinten tudta megjeleníteni a babagyűjtemény „111+1” darabját. Ezzel a megoldással nemcsak felnőtteknek nyújthat a kiállítás páratlan élményt, de a padlóra rendezett kis enteriőrök, életképek a gyerekek számára is elérhető magasságban láthatók. Két szinten pedig antik babák sora helyezkedik el. A falakat a restaurálás vagy készítés fázisfotói díszítik, csupa „ilyen volt – ilyen lett” kép, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a kiállítás forgatókönyve négy szálon futtatja az élményt.

Elemér bácsi, Lenke néni és a többiek

Bandika, Jázmin, Dalma, Krisztián, Erdei Manó – utóbbi így, szigorúan vezetéknév–keresztnév kombinációban –, záporoznak a nevek, miközben Helmeci Éva végigvezet a babái között.

Itt fönt ugyanis – mutat szét a galérián, ahol saját készítésű babái foglalnak helyet – mindegyik babának neve van, míg alul az antik restauráltbaba-remekműveket gyártó és típus alapján emlegetik. A sor a kereskedelmi forgalomban kapható gipszformák felhasználásával készült mai, egyedi porcelánbabáktól haladva a saját modellezett figurákig tart. Egy angyalarcú, elmélázó kislány baba vonzza magára a tekintetet, és megdöbbenésünkre a lányka ölében még egy méretarányos, élethű plüsscica is gömbölyödik. Aztán kiságyban fekvő reborn csecsemő baba mellett sétálunk el. A reborn egy festési technika – világosít fel Éva –, segítségével élethűvé varázsolható egy vinyl baba.

„Karakterbabák!” – hangzik el a kulcsszó, amikor a sok angyalarcú mellett egy különösen realisztikus kis pofihoz, egy megszeppent babához érünk: a festett szemöldök fölfelé hajló íve, a csodálkozó tekintet, a jellegzetesen görbülő szájacska mind azt mutatja, hogy a baba – bocsánat, nevezzük őt is a nevén: Ilka – még nem döntötte el, hogy elég nagy-e a hirtelen jött ijedtség ahhoz, hogy sírjon, vagy legyőzi a meglepetés és kíváncsiság izgalma a riadalmat.

Kép

Fotó: Bojtos Anita

Pár méterrel odébb egy 25 centi magas „öreg figura” kerül a szemünk elé: Elemér bácsi, Éva régi szomszédja, aki élete végén, felesége halálát követően egy öregotthon lakója lett.

Haláláig Éva hetente többször is meglátogatta, és bár az idős úrról egyetlen fényképet sem őriz, a keze modellezés során szinte „véletlenül” megformázta a tíz nyelven beszélő korábbi banktisztviselő alakját.

Eredetileg idős hajléktalant szeretett volna alkotni, de az ihlet valahogy mégis úgy vezette a kezét, hogy végül Elemér bácsi vonásai öltöttek formát a modellezés nyomán. S hogy Elemér bácsi felismerhető lett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kiállítás megnyitóján hatalmas mosollyal lépett Évához egy ismeretlen hölgy, aki elárulta: ápolónőként dolgozott az idősotthonban, és jól ismerte a modellt.

Elemér bácsi „óriás párja”, egy másik idős figurát ábrázoló életnagyságú baba a galéria végében egy széken helyet foglaló Lenke néni. Az idős asszonynak megformázott alak olyan élethű, hogy ha nem a kiállítótérben, hanem egy parkban, villamoson vagy épp a templomban ülve pillantanánk meg, fel sem tűnne, hogy nem hús-vér ember.

A készítési folyamat kulisszatitkai

Az „élettelenség” persze jelen vonatkozásban nem is olyan egyértelmű, és immáron nemcsak a babák személyiségtükröző egyediségére vagy a nevükre gondolunk, hanem megformálásuk mikéntjére is. Helmeci Éva figurái ugyanis az utolsó apró részletig kézzel készülnek, szemben például a gyári babákkal. A babák bőrszíne, kék erecskéinek festése éppúgy átgondoltan jelenik meg, mint ahogy a tekintetük sem véletlenül annyira élethű: mindegyikük kristályüveg szemet kapott. A kiállításon haladva persze nem tűnne fel, hogy melyik az az egyetlen baba, akinek nem kristályüveg, hanem festett szeme van. Ő a nagy rózsaszín masnis Fruzsina, tekintetét a mester porcelánfesték és vékony lakkréteg segítségével alakította ki.

Mint megtudjuk, a porcelánbabák „születésébe” nem csúszhat hiba.

A folyamat sok buktatóval jár: buborékmentesnek kell lennie a folyékony porcelánmasszának, amelyet az alkotó gipsz negatív formába önt, később a nyers porcelánformák csiszolásánál nem maradhat lyuk vagy karcolás, mert azt égetés után már lehetetlen kicsiszolni a felületből.

Ha mégis becsúszik egy kis gikszer, Évának elölről kell kezdenie a folyamatot. A porcelánbabákhoz általában hat gipszforma tartozik: fej, mell-lap, két kar és két láb. A hozzájuk tartozó textil testet a babakészítők saját maguk varrják kifejezetten arra a babakarakterre. A babamodellezésnél is a fej és a végtagok készülnek hőre keményedő plasztilinből, és általában a textil testet a megálmodó művész varrja minden esetben a babára.

Alapanyag-használatban szintén szigorúak a követelmények: szinte csak természetes anyagokat használnak. A ruhákat organikus anyagból varrják, a babacipőket pedig éppúgy bőrből, mint az igényes gyerekcipőket, így aztán nem ritkán majdnem annyiba kerülnek, mint a hús-vér gyerekekre kerülő változatok. „Előfordul azért, hogy gyerekcipő kerül egy-egy babára – avat be Éva, rámutatva egy kopottas pici lábbelire. – Édesanyám ugyanis eltette az én kisgyermekkori cipőcskéimet »Évike első cipői« megjegyzéssel, így azokat most az antik babáim öltöztetéséhez magam is fel tudom használni.”

Kép

Fotó: Bojtos Anita

Titkokat suttogó babák

Az alsó szinten antikbaba-karaktereket csodálhatunk meg. Előtűnnek itt a német babagyártók által létrehozott, kézzel festett arcú, különböző ruhákba öltöztetett, a régi idők hangulatát idéző babák: Heubach, Armand Marseille, Kestner, Kathe Kruse, Schildköt, vagy a velük versenyre kelő, igényesen kialakított ritka, biszkvit porcelánfejű, századfordulós francia babamodellek: Jumeau, Francois Gaultnier, vagy épp az olasz Lenci baba.

Később, már kint, a Barabás Villa kertjében beszélgetve Éva egy általánosabb érvényű következtetést is megoszt. „Úgy érzem, régebben a gyerekek valahogy jobban vigyáztak a játékaikra, igaz, az akkori játékokat időtállóbbra készítették. A kiállítás egyik enteriőrjében is látható fiókos kis szekrény, a kis húzólovacska olyan csapolásokkal és betonbiztos kialakítással készült, hogy a gyermekek gondosságával kiegészülve sokáig fennmaradhatott.”

A biszkvit porcelánfejű antik babáknak még a használatuk is más volt: nem játszhattak velük naponta, csak ünnepnapokon, vagy egy-egy fénykép erejéig vehették kézbe a babácskájukat. Ma ennek köszönhető, hogy a 100– 170 éves darabok is föllelhetők, restaurálhatók.

A régi játékok, babák sok generáció életét kísérhették végig. Éva ezért egy-egy helyreállítás során gyakran eltöpreng azon, vajon mi mindenről tudna mesélni a sokszor több emberöltőt is végigkísérő baba. Így lett a kiállítása címe „Titkokat suttogó babák”, mondja.

Gyűjteménye legidősebb darabja, Paulie 1850-ből származik. Paulie egy német papírmasé vállfejű baba, négy bambuszfoggal, kristályüveg szemekkel és kecskebőr testtel. Kész csoda, hogy francia selyem eredeti ruhácskája és eredeti bőrcipőcskéi ilyen megkímélt állapotban fennmaradhattak. Restaurálása során Éva különösen sok időt töltött vele. Előbb törött fejét kellett újjáépítenie, aztán kezébe vette az ecsetet, hogy visszaállítsa eredeti arcvonásait és hajtincseit. „Amikor hozzáláttam a festéséhez, nem voltam elégedett a végeredménnyel, így leszedtem a festéket. Újrafestettem, megint leszedtem. Ez így ment egy darabig, aztán elpakoltam a babát a festékekkel együtt. Megfőztem a paprikás krumplit, és ebéd után friss fejjel újból elővettem, akkor végre sikerült a befejeznem.”

Az elgondolkodó gyermek nem unatkozó gyermek

Helmeci Éva szerint rossz passzban nem szabad ilyen nagy figyelmet igénylő, aprólékos munkát végezni. Amikor viszont alkotni kezd, a baba szinte újjáéled a kezei alatt. „Van olyan baba, amelyre, ha ránézek, és esetleg megkérdezik, mit is javítottam rajta, még én magam sem tudom... Akkor jó az eredmény, ha az antikbaba-restaurálás után nem fedezhető fel a munkám nyoma” – árulja el, hozzátéve: a restaurálás persze nagy felelősség is, hosszú út vezet addig, hogy profi munka kerüljön ki a kezei alól.

Abban is biztos, hogy a tanulást senki nem úszhatja meg. Ugyanígy szükséges hozzá kézügyesség, anyagismeret, egy kis történelem és nagy adag babaszeretet.

A gyermekkori babázás fejlesztő hatásáról is megosztotta tapasztalatát. Éva szerint szükség van arra, hogy a gyermek szerepjátékokat játsszon velük, és történeteket találjon ki vagy dolgozzon fel. Ha a kisgyermek a gondolataiba mélyed, és történeteket talál ki, azzal a kreativitása fejlődik, kreatív felnőtté válik majd. „Ne gondoljuk, hogy a gondolataiba mélyedt gyerek unatkozik” – mondja.

Helmeci Éva szerint ma nagyon kevesen foglalkoznak Magyarországon babakészítéssel, és igazán iskolája sincs ennek a szakmának. Mindezekkel együtt a babakészítésen morfondírozó, babaszerető fiatalokat arra buzdítja: bátran válasszák ezt hobbinak, mert nagy örömet szerez, az alkotásból nyert derű pedig az egész család érzelmi stabilitására kihat. „Ha a nő boldog és kiegyensúlyozott, akkor a család is boldog és összetartó – összegzi a babakészítés és -restaurálás tanulságait. – A mai világban az alkotás mint hobbi felértékelődik, hiszen nincs időkorlát, az ember a saját tempójában fejlesztheti önmaga képességeit, határ a csillagos ég. Kívánom, hogy mindenki találja meg a saját maga örömforrását jelentő hobbit, és akkor sokunk számára boldogabbá válik a világ” – teszi hozzá útravalóként.

„Egyik pillanatról a másikra tele lett a testem vörös, viszkető foltokkal. Anyukám szerint úgy néztem ki, mint aki beleesett a csalánosba. Szerencsére akkor egyetlen éjszaka alatt megszűntek a tüneteim, a szüleim azonban nem hagyták ennyiben a dolgot, és orvosi tanácsra elkezdtünk ételekkel „kísérletezni”, teszteltük és figyeltük, mitől jöhetnek elő a foltok. Amikor már szinte biztosak voltunk abban, hogy a tejmentes étrend lesz az, ami nekem beválik, a kiütések ismét előjöttek. Egy évbe telt, mire rájöttünk, hogy a hideg levegő a problémám forrása. Azóta több, mint 20 év telt el, de a hidegallergia velem maradt. A tüneteim akkor erősödnek fel, ha például télen meleg lakásból utcára, vagy utcáról a meleg irodába megyek – ilyenkor az arcomon, a nyakamon, a karomon, ritkábban a lábfejemen vagy a térdemnél jelentkeznek piros foltok, pörkök, apró hólyagok, amik olyannyira viszketnek, hogy úgy érzem, mintha az egész testem égne. Bőrgyógyásznál, immunológusnál és allergológusnál is jártam, de a válasz mindig ugyanaz volt: nem lehet ezzel mit kezdeni.

Ha Skóciában vagy Kanadában kellene tartósan élnem, talán bele is halnék.

Megtudtam ugyanis, hogy a hidegben való hosszas tartózkodás hatására erős fejfájás, szívritmuszavar, vérnyomás-ingadozás, légzési zavar is jelentkezhet, súlyos esetben pedig akár anafilaxiás sokk is bekövetkezhet, ami az allergiás reakció legsúlyosabb formája, és életveszélyes is lehet. Utóbbit egyetlenegyszer tapasztaltam meg: enyhe fulladást éreztem, az ujjaim kékeslilás színre váltottak, s ha hozzáértem a mellkasomhoz, olyan hangot hallottam, mintha nejlonzacskót morzsolgatnék az ujjaim között. Később tudtam meg, hogy ez ödéma – hidegallergia esetén a tüdő és a légutak is ödémásodhatnak, ami fulladást idézhet elő. Egy ideig allergiagyógyszert szedtem, de a tünetek éppen, hogy csak enyhültek, így nem láttam értelmét tovább szedni, inkább egy olyan kenőcsre váltottam, amely hidrokortizont és neomicint tartalmaz, és mostanra már – túl a sokadik angol nyelvű szakirodalmon – kiokosodtam annyira, hogy tudjam, az azonnali meleg vizes fürdő és a kalcium számomra életmentő.”

A hidegallergia speciális fajtája

Dr. Eli Silver, a Clevelandi Egyetemi Kórház allergológusa felhívja a figyelmet arra, hogy a hidegallergiának létezik egy speciális fajtája, amelyet öröklött gyulladásos hidegallergia szindrómának neveznek, és amelyért egy bizonyos fehérjét kódoló gén mutációja a felelős.

„Ha a szülő tudni szeretné, hogy gyermeke örökölte-e tőle ezt a típusú allergiát, tegyen gyermeke kézfejére jeget, tartsa rajta 5 percig, s ha a bőrfelület erősen viszketni kezd vagy bepirosodik, nagy valószínűséggel a hajlam öröklődött.”

Tanácsok a hidegallergia miatt kialakuló tünetek enyhítésére, megelőzésére

„A hidegallergiát onnan lehet felismerni, hogy valamilyen hideginger – hőmérséklet-változás, hógolyózás, hideg vízben való úszás vagy jeges szél – hatására hisztamin szabadul fel az érintett testrészen, amely heves bőrpírral, csalánkiütéses tünetekkel, erős viszketéssel, fájdalommal, duzzanattal és akár hólyagosodással is járhat. Az érintetteknek kifejezetten vigyázniuk kell a jeges, túlhűtött italokkal, ugyanis az allergiás panaszok nemcsak a bőrön, hanem a nyelőcső nyálkahártyáján is jelentkezhetnek, ahol a kialakult duzzanat fulladáshoz vezethet” – magyarázza Dr. Madarasi Anna, a Budai Egészségközpont tüdőgyógyásza, allergológusa, s hozzáteszi, hogy mint minden allergiás betegségre való hajlam, a hidegallergia is öröklődik.  A szakember szerint nagyon fontos, hogy a betegek kerüljék a hideg hőmérsékletet és a hirtelen hőmérséklet-változásokat, fokozottan figyeljenek a megfelelő öltözködésre, téli hidegben ne maradjon fedetlenül a fejük, arcuk, nyakuk, illetve használjanak kesztyűt, vigyázzanak lábuk melegen tartására, valamint védjék a bőrüket arc- és kézkrémmel. Jó, ha mindig tartanak maguknál antihisztamin-tartalmú gyógyszert, mert ez gátolja a tünettermelő hisztamin felszabadulását – így csillapíthatók a leggyorsabban a hevesen jelentkező tünetek.

Felhasznált forrás:
You Really Can Be Allergic To Cold Weather? In: https://www.uhhospitals.org/Healthy-at-UH/articles/2020/10/you-really-can-be-allergic-to-cold-weather

Neked hogyan alakult ki az érdeklődésed a programozás iránt? 

Egyrészt már általános iskolában nagyon érdekelt a matematika, ami ugye közel áll hozzá, másrészt a szüleink egy nagyon okos trükköt találtak ki. Erősen korlátoztak a videójátékokban, a trükk pedig az volt, hogy amelyik játékot mi magunk fejlesztjük, azzal korlátlanul játszhatunk, amelyiket pedig megvesszük vagy letöltjük, annál marad a szűk időkeret. Hárman vagyunk fiútestvérek, összeültünk hát, hogy fejlesszünk valami szuper játékot. Fél évet dolgoztunk rajta, kész lett, de csak két napig játszottunk vele. Aztán rájöttünk, hogy van egy sokkal jobb ötletünk, és azt kezdtük el fejleszteni. Mire meglett, jött egy harmadik elképzelés, hogy na, azzal már tényleg sokat fogunk játszani!  

De lassan ráébredtünk, hogy nekünk nem is a játék, hanem maga a játékkészítés okoz igazi örömet. 

Akkor körülbelül mennyi idős voltál? 

12 éves. Egy jó ideig még könyvekből képeztem magam, majd fordulópontot jelentett, hogy a Fazekas Gimnáziumban Korándi Dániel programozószakkört kezdett tartani. Engem is meghívott valamilyen versenyeredményem alapján, ott ismertem fel, hogy az egésznek mekkora mélysége van. Akkor még gátolt, hogy izgulós, szorongó kisfiú voltam, de ma éppen ennek köszönhetően tudok a saját diákjaimnak segíteni a hasonló problémáik kezelésében. 

Még mindig fiatal vagy, de úgy tudom, már 12 évnyi tapasztalattal bírsz a tehetséggondozásban. Ennyire korán kezdted a tanítást? 

Már egyetemistaként kipróbáltam, hogyan tudom a fiatalabbaknak a tudást érthetően átadni, és elkezdtem élvezni. Hamar komoly eredményeik születtek, és a szakkörök hangulatát, a stresszmentességet is díjazták. Kiderült, hogy kimondottan szeretek tanítani. 

Közben a munkád Svájcba szólított. Nagy kihívás volt emellett az utánpótlás-nevelést is folytatni? 

Elvégeztem a matematikus mesterszakot. A negyedik év utáni nyáron kijöttem gyakornoknak Zürichbe. Be akartam bizonyítani a világnak és magamnak, hogy a kutatómatematika izgalmasabb, mint a programozás, de a végén az bizonyosodott be, hogy leginkább emberekkel közösen szeretek dolgozni. Nagy örömforrás nekem, ha együtt lehet ötletelni egy vibráló közegben, és mindjárt megvan a visszacsatolás is. Mivel ezt Svájcban megkaptam, egyetem után ki is költöztem szoftvereket tervezni. De akkor már öt éve tanítottam itthon gyerekeket, és az kisebb törést okozott, hogy addig fizikai jelenléttel tartottam a szakköröket, amely lehetőség így megszűnt, és máris hiányzott. 

Ebből a hiányból született az Alphacademy ötlete? Hogyan indult be az oktatás? 

Az Alphacademy létrehozása Nikházy László barátommal közösen jutott eszünkbe. Laci is szoftverfejlesztőként dolgozott akkor, most száz százalékban oktatásra és tehetséggondozásra fordítja az idejét. Szuper ember, élmény vele együtt dolgozni. A korábbi tanítványaink keresgéltek tanácsokért, és elkezdtük őket online mentorálni.  

Arról is beszélgettünk, miért győznek le minket rendre a lengyelek és más környező országok diákjai a programozási versenyeken, mire rájöttünk, hogy ők sokkal korábban elkezdik tanítani a gyerekeket.  

Mi akkor még csak 14–15 éveseket oktattunk, mert az volt a vélekedés, hogy kisebbeknél ez nem működne. Én meg vérszemet kaptam, hogy de nézzük meg, tényleg lehetetlen-e, és elkezdtem ötödik-hatodikosokat online tanítani. Eleinte azt éreztem, nem elég motiváltak, akkor még nem találtuk el, mivel lehet igazán segíteni őket. Aztán a kulcs az lehetett, hogy mindegyiküktől megkérdeztem, akinek valami nem tetszett, mit javasol, hogyan csinálhatnánk jobban. Eleinte meglepte a gyerekeket, hogy egy felnőtt tanár kikéri a véleményüket, de aztán elkezdett csökkenni a lemorzsolódási ráta. A járvány idején több régi tanítványom szeretett volna tanárként csatlakozni hozzám, addigra felfutott az online oktatás is, és rengeteg új gyerek jött. 

Kép

Kép: Alphacademy

Apropó, kik járnak hozzátok, és milyen típusú gyerekeket szeretnétek, ha hozzátok járnának? 

Én még abban nőttem fel, hogy a tehetséges gyerekekkel érdemes foglalkozni, akik jó eredményt érnek el a versenyeken, hogy nekik adjunk még többet, őket segítsük. Egy darabig ugyanezt vittem tovább, de mára változott a gondolkodásom.  

Észrevettem azt az igazságtalanságot, hogy a programozásban a férfiak, a gazdagabb nagyvárosiak, az elitiskolába járók nagyobb eséllyel indulnak, és az említett hozzáállás erre még rá is erősít.  

Úgyhogy az lett az elvem, hogy nem a tehetséges gyerekeket szeretném tanítani, hanem a motivált gyerekeket. Persze ennek a tehetséges gyerekek is a részhalmaza, de én minden olyan gyerekkel foglalkozni szeretnék, aki a szüleitől függetlenül önmaga akar fejlődni, tanulni, erőfeszítéseket tenni. Ha nem ötös matekból, mi akkor is befogadjuk, segítjük, és egy idő után úgyis ötös lesz, ha nálunk tanul. 

Mennyire vált be, hogy a korábbi trendet megtörve már nyolcéves kortól elkezdtek oktatni? Egyáltalán hogyan mérhető a rendszer sikeressége? 

Először is ezek a gyerekek megtanulnak örülni a gondolkodásnak, ami szinte fontosabb is, mint a szakma. A szakmai részt pedig objektív számok igazolják vissza: a tavalyi nyolc-tizedikesek között az országos első 20-ból 16 a mi diákunk volt. Minden évben legalább egy olimpikon tanítványunk van, aki az első négybe kerül az országos válogatóversenyen. Akik nálunk tanítanak, azoknak is komoly olimpiai vagy országos versenyeredményeik vannak. Azt is jó látni, hogy aki szeretne, az később jó egyetemre kerül, és kiválóan el tud helyezkedni a szakmában, de mi azokkal is törődünk, akik nem versenyeznek, és nem programozók lesznek. Ezt nehezebb mérni, de hiszem, hogy ők is kapnak egy olyan gondolkodásmódot, amely segíti őket később, az élet bármely területén helyezkedjenek is el. 

Azt hallottam, kimondottan csapatmunkára ösztönzitek a gyerekeket, így igen erős közösség is formálódik nálatok… 

Egyrészt megtanítjuk, hogy a világban nem készen kapjuk a megoldásokat, hanem kreatívan kell gondolkodnunk, hogy mi jöjjünk rá a dolgokra. Ezért nem is nagyon mondjuk el a gyerekeknek a megoldásokat, inkább csak fogjuk a kezüket, amíg ők fel nem fedezik azokat maguktól. Így megkapják azt az érzelmi biztonságot, amelyben szabad hibázni, szabad elsőre nem rájönni a megoldásra, mi akkor is mellettük állunk. És a vége hatalmas sikerélmény.  

A másik cél valóban a csapatmunka, mert ugyan rövid távon talán az a célravezetőbb, ha legyőzzük a másikat, ha a másik vállára állunk, de hosszú távon az hozza meg a sikert, ha vele közösen, egymást segítve tudunk dolgozni. 

Ezt azért emeled ki, mert a munkádban is ezt tapasztalod? 

Ott nagyon határozottan, ott ez teljesen egyértelmű. Én rengeteget profitálok abból, hogy szívesen és jól dolgozok együtt másokkal. És még egy fontos dolog: alapvetően nem vagyunk túl szigorúak, nincs túl sok szabályunk, teljes mértékben partnerként kezeljük a gyerekeket, meg is hallgatjuk a véleményüket. Egy dologban azonban zéró toleranciát alkalmazunk: ez a bullying, a mások bántása. Az elején elmondjuk a gyerekeknek, hogy ez egy olyan közösség, ahol nincs piszkálódás, mert aki ezt megszegi, azonnal kikerül a rendszerből. Nincs második esély. Ez egy biztonságos közeg, ami azért is fontos, hogy mindenki bátran felvállalhassa, ha valamit nem tud, s olyankor nyugodtan kérdezhessen. Ha el kellene rejteniük, hogy valami nem megy, mert különben kicsinálják őket a többiek, nem lehetne kinyílni és együtt gondolkodni. Arról nem beszélve, hogy barátokat is sokkal könnyebb így szerezni. 

Kép

Kép: Alphacademy

Mit lehet tudni az oktatás menetéről, időtartamáról, időbeosztásáról? 

Mindenkit arra invitálunk, hogy az iskolás évei alatt végig járjon hozzánk, és sokan később tanárként is visszatérnek. Aki anyagilag kedvezőtlen helyzetben van, de lelkes, annál is találunk megoldást, a tandíj tetszőlegesen csökkenthető. Ahhoz, hogy valaki megragadjon nálunk, kell is a lelkesedés, hiszen rendszeresen szükséges házi feladatot készíteni. Kéthetente van óra, amivel azt is jelezzük, hogy az önállóan végzett munkának is értéke van. Azok a gyerekek, akik csak akkor képesek dolgozni, amikor egy felnőtt ott áll mellettük, előbb-utóbb lemaradnak az önállóbbaktól. De senkit sem hagyunk egyedül, a nap minden percében lehet kérdezni tőlünk, s mi küldjük a választ online. Sőt nagyon sokszor a gyerekek egymást segítik a tanulási helyzetekben, erre is motiváljuk őket. Fontos nekünk a közösség összetartása, ezért rendszeresen játékesteket tartunk, sőt szerveztünk már programozótábort is, sokan alig várják, hogy megismételjük.  

Az új jelentkezőket pedig folyamatosan várjuk diáknak – és tanárnak is! Olyan oktatókat keresünk, akik szintén hatalmas lelkesedést mutatnak a fiatalok tanítása iránt. 

Ha jól figyeltem, a szellemiségetek lényege, hogy azt erősítitek a gyerekekben, amiben jók tudnak lenni, és az ebben való kiteljesedéshez adtok meg minden segítséget ti, és ők is egymásnak. 

Sőt, még egy szinttel tovább is mennénk, hogy ne rejtsék el azt sem, amiben nem jók, mert abban lehet a legtöbbet fejlődni. De ehhez stigmamentes hozzáállás kell, amihez át kell törni egy falat, hiszen abban nőttek fel, hogy a gyengeségeiket titkolják. Mi itt nem egymás ellen vagyunk. Mindenkinek van egy csomó fejlesztenivalója, de utána mekkora öröm lesz, ha az már menni fog! Úgy tekintünk a programozásra, mint a maratonfutásra. Az első lépéseket könnyű megtenni, hiszen elindulsz egy hatalmas tömegben, mindenki tapsol. Egy idő után viszont eljutsz arra a pontra, ahol már nincs közönség, nehezedik a dolog, és tényleg oda kell tenned magad. Az utolsó szakasz pedig megint elképesztően szórakoztató, mert már közel vagy a célhoz, és vár rád a siker. Mi a középső szakaszon állunk ott a gyerekek mellett, a legnehezebb periódusban motiváljuk és segítjük őket. 

„Rendes fiút tanulónak felveszek”

Kopcsik Lajos édesapja bányász volt, de csodálatosan harmonikázott, egy barátja hegedűn játszott, és gyakran muzsikáltak együtt. A gyerekkori élmények hatására Lajos is zenével élt, alkotás közben rendszerint felcsendültek Bach, Vivaldi vagy Mozart szerzeményei. A zenehallgatás mellett a képzőművészetet kedvelte. „Mindkét hobbim segíti a munkámat: a zene szeretete karbantartja/megörvendezteti a szívemet-lelkemet, a képzőművészet szeretete pedig a vizuális látásomat segíti a munkámban” – vallotta.

A gyenge, betegségekre hajlamos fiú szülővárosa, Sajószentpéter főutcáján sétált édesanyjával, amikor Schmida Pál cukrászmester üzletének ablakában meglátták a feliratot: „Rendes fiút tanulónak felveszek”.

Édesanyja mindjárt ösztönözte, hogy jelentkezzen, talán meg is erősödhet a sok süteménytől. Így került 14 évesen a szakmába, és bele is szerelmesedett a cukrászatba. Büszke volt a surcra, a fehér kötényére, és áhítattal figyelte, hogyan tölt és díszít Pali bácsi egyszerre nyolc-tíz tortát. Nem sokkal ezután az üzlet ajtaját befalazták, bevonták az iparengedélyt, és a lelkes tanuló a Borsodi Vendéglátó Vállalathoz került, amelynek később vezetője lett. A gyakorlatot a fővárosban végezte, ahol többek között Szamos Mátyással is dolgozott. 19 éves korától hazai és nemzetközi szakmai versenyeken vett részt, ahol munkáit minden alkalommal aranyéremmel jutalmazták. Húszévesen feleségül vette Bencs Margitot, aki szintén cukrászként dolgozott, emellett mindvégig kitartó társa lett, és olyan hátteret biztosított számára, ahol szárnyalhatott a tehetsége. 

Matrjoska babák, testükön hagymakupolás templomokkal

1988-ban a frankfurti Szakácsolimpián a magyar nemzeti csapat tagjaként kapott aranyérmet és cukrász Oscar-díjat. Ugyanebben az évben költözött Egerbe, ahol többek között a Kopcsik cukrászdát vezette. Itt pezsgő kulturális életet teremtett kiállításokkal és egy kávé mellé meghívott művészekkel. Hosszú évek után, épp egy megbízás kapcsán itt futott össze földijével, Herczeg István festő- és grafikusművésszel. A kreatív cukrász az Egri Vendéglátóipari Szakiskola tanáraként és alkotójaként fordult a cukrász artisztika felé. Egy szakmai verseny zsűrielnökének kérték fel, ahová tíz darabot vitt a munkái közül, kiállításra.

Azonnal benevezték a berlini olimpiára, ahol egyszerre tíz aranyérmet kapott, s ezzel a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült.

„Egy vállalkozó, aki Moszkvában megnyitotta az Eszterházy cukrászdát, felismerte a lehetőséget, és 1996-ban megbízott minket azzal, hogy díszműcukrászati dekorációt készítsünk – emlékezik a művészbarát. – Elkezdtünk agyalni, hogy mit lehetne cukorból megvalósítani. A matrjoska baba mellett döntöttünk, és a babák testére hagymakupolás orosz templomokat festettem.” Szintén világrekord lett a három és fél négyzetméteres cukor falikép az egri Offi Házban, amelyet Herczeg István tervezett és festett az isztambuli Topkapi Szerájban talált miniatúrák stílusában, az egri török idők emlékére. „Olyan technikát is kitaláltunk, amellyel ikonhatást lehet elérni. Aznap este, mire a megoldás megszületett, két üveg pezsgőt ittunk meg.” Így telt el 15 év közös munkával, ötleteléssel, humorral.

Kép

Kopcsik Lajos és Herczeg István – Fotó: Teleki Clara

Kőkemény cukortészta, mandula nélkül

A tragant, vagyis a zselatinból és porcukorból álló cukortészta lett az alapanyag, amit a mester továbbfejlesztett. Díszítő glazúrként tojásfehérje és cukorliszt keverékét használta. A marcipánt el kellett hagynia, hiszen a benne lévő mandula magas zsírtartalma miatt avasodik. A cukortészta olyan keményre szárad, mint a porcelán. Lehet csiszolni, ami Sebők Sándor, a világ egyetlen cukorcsiszoló mesterének feladata volt. Ezután következett Herczeg István művészi munkája, aki temperával festett, vagy precízen előrajzolta a mintát. „A térbeli helyzeteket festéssel oldottam meg, a sík formákat viszont pontosan megrajzoltam. Celofánba tettük a színezett anyagot, mint a mézeskalácsosok, és bármit terveztem, Lajos kispriccelte” – meséli a grafikusművész.

A kiszáradt, kemény cukortészta törékeny, ezért a versenyekre általában két példány készült mindenből.

„Volt, hogy hungarocellre formázta Lajos a cukrot, mert a nyers cukornak önmagában nem lett volna tartása. A belső hungarocell legalább a kiszáradásig tartást adott a formának. Így készült például a harang.”

„Pistike, mit csináljunk?”

Herczeg Istvánnal végigsétálunk az egykori harangöntő műhelyek helyén álló Marcipánia szobáin, amelynek a neve kissé megtévesztő lehet, hiszen a marcipánt ki kellett hagyni a maradandónak szánt művekből. István minden darabhoz történetet mesél, és jó kedéllyel kuncog a felidézett emlékeken. A közös ötletelés sokszor egy felhívással indult: „Pistike, mit csináljunk?” Így készült a Kass János művészbarát által tervezett gyereknapi bélyeg cukorváltozata is, amely a világ legnagyobb cukorbélyege. A 120 tárgy között találjuk a két méteres borospalackot, a Minaretet, a Vasarely-reprodukciót, a Szépművészeti Múzeum kiállítására készült Monet-képet vagy Van Gogh jellegzetes napraforgóit, amelyen minden ecsetvonás precízen meg lett örökítve.

Gárdonyi emléke is inspirálta az alkotópárost: a székét formálták meg cukortésztából, amelyen ülve az Egri csillagokat írta, valamint a pipázós portréját örökítették meg.

„Mi minden egyes darabhoz személyesen kötődünk – meséli a társművész. – Lajos unokája nagyon szerette a kisvakondot, ezért azt is elkészítettük, továbbá Vukot, Nils Holgerssont és Lúdas Matyit. Utóbbiba belecsempésztem a valódi vargányát is, a mesekönyvekben megszokott mérgező galóca mellé.” Egy sakkozó kérésére sakk-készletet is készítettek.

Minél képtelenebb ötlet, annál vonzóbb

„Egyszer a nejem azt javasolta, hogy csináljunk tölcséres gramofont. Lajos képtelen ötletnek tartotta, végül mégsem hagyta nyugodni, és két példányban el is készítette: Moszkvának és Egernek. Egy szobrász barátom, Sebestyén Sándor formált egy kis bronzszobrot, a Pisztrángötöst viaszveszejtéses bronztechnikával. Ezt az ötletet felhasználva készítettünk egy hanglemez-kompozíciót, öt lubickoló pisztránggal. Elrejtettem rajta személyes gondolatokat is, mint például »vezényel: Kopcsik Lajos«. Az emberek sokszor észre sem veszik az efféle humort.”

„Pistike, csináljunk már népművészeti dolgot!” – kérte egy alkalommal a mestercukrász. István egy palettát tervezett, amin megjelenítették Magyarország leghíresebb néprajzi tájegységeit. „Mindkettőnkben volt nevelő szándék, hogy a munkánkkal jó irányba próbáljuk terelni az embereket.”
„Egyetlen olyan felvetés volt, amire Kopcsik Lajos először nem pusztán nemet mondott, de egyenesen ezt kérdezte: »Pistike, meg akarsz ölni?« A ravennai mozaik minden egyes kockáját külön kellett színezni, árnyalatokban. Három éven át tépelődött magában, mire bevállalta. Ez egy komoly szakmai kihívás volt.”

Kép

Matrjoska babák a Marcipánia múzeumban

Barokk cukorszoba, amelyet cukorkutya őriz

A Kopcsik Marcipániát 2005-ben adták át, ezt követte egy hároméves munka, a mester régóta dédelgetett álma, a barokk szoba.

Itt minden cukorból van, kivéve a tükröt és az ablaküveget. A padló, a tapéta, a függöny, a csillár, az impozáns méretű kályha, a kanapé, az asztal gyümölcsökkel, a hegedű vonóval.

Az unokák, valamint a felesége és a saját portréja is felkerült a falra. Hogy mennyire élethű lett a barokk szoba minden porcikája, azt István is bizonyítja: „A szobát őrző cukorkutya elé helyezett csonthoz a hentestől vittünk mintát, és amikor kész lett, figyeltem, hogy néz-e Lajos, és megszagoltam, melyik az igazi csont, és melyik a cukor.” Egy nap a vonó meghajlott, és ekkor derült ki, hogy beázott az épület. A cukor fő ellensége a nedvesség, ezért több hónapos küzdelem zajlott a barokk csoda megmentéséért.

Egy alkalommal egy orosz látogató megkívánta a mutatós cukortésztát, és kíváncsiságból beleharapott az esernyőtartóba. Szerencsére az nem tartozott a kiállítási anyaghoz, valódi fémből készült. „Lajos mindig jókedvű volt, sokat bolondoztunk együtt, a baráti-ismeretségi körben is. Mindenkihez szeretettel közelített. A két unokájával is rengeteget játszott, és amikor felnőttek, hiányolta ezeket az önfeledt pillanatokat” – jellemzi barátja.

Olykor enni is elfelejtett…

Herczeg Istvánnal készítettek egy vándorkiállítási anyagot, amelyet utoljára a mester 80. születésnapja alkalmából állítottak ki.

Kopcsik Lajos a munkának és a családnak élt.

Az alkotás sok örömet hozott számára, igaz, a hétvégét és a pihenést alig ismerte, olykor az evésről is megfeledkezett munka közben. Amikor ez az életmód műhely hiányában megszakadt, a cukrász lelke is összetört. Alkotói magányát a Covid-járvány még inkább elmélyítette. A művész, aki keze és tehetsége lenyomatát Eger mellett Oroszországtól Svédországon át az USA-ban is ott hagyta, talán most angyalokat formáz odafent, kedvencei élő muzsikájára. Reméljük, hogy a Herczeg Istvánnal létrehozott egyedi mű sokáig épségben megmarad, az egész világ örömére és a magyarok büszkeségére.

Forrás:

• http://www.kopcsikmarcipania.hu/kopcsik-lajos/
• https://receptletoltes.hu/arch%C3%ADvum/11932?pdf=11932
• http://www.egri-magazin.hu/az-egesz-eletem-a-cukraszatrol-szolt-el-sem-tudtam-volna-mast-kepzelni/

A születésed körülményei nem voltak hétköznapiak. Mesélnél erről?

Ikertestvéremmel a 36. hétre születtünk. Elsőként Judit természetes úton jött a világra, míg én farfekvés miatt császármetszéssel születtem. Kettőnk érkezése között majd félóra volt az eltelt idő, ezalatt én nem jutottam oxigénhez.

Az újraélesztésemig megsérült az agyam beszédért és mozgásért felelős része.

A túl korai születés a baj súlyosságát még tovább növelte. A kisagyamban a központi idegrendszer, a mozgás- és beszédközpont is sérült. Nincs finommotorikus mozgásom, a járásom nehezített, de eszköz nélkül mozgok, a beszédem pedig nehezen érthető, de a családom, és aki ismer, vagy kis ideig beszélget velem, az megért.

Hogyan nevelkedtél, milyen iskolába jártál? Mennyiben alakult máshogy a gyermekkorod, mint a testvéredé?

Egyéves koromban édesanyám a Pető Intézetbe vitt, ahová naponta vonattal jártunk fel Székesfehérvárról a délelőtti foglalkozásokra, fejlesztésre. Itt tanultam meg az alapokat: hasra fordulni, megülni a széken, elfújni a pingponglabdát, nyúlni a tárgyakért és megfogni azokat, fokos szék mellett, annak segítségével felállni, lépni. Az általános iskolát Budapesten a Mozgásjavító Általános Iskolában végeztem. Itt hasonló sérült gyerekekkel tanultam, ezért természetes volt a közeg, mert egyformák voltunk. Az úszás, gyógytorna, logopédia, gépírás mindennapos volt a normál általános iskolai tananyag mellett. Ott tanultam meg, hogy nekem a számítógép a jövőm, szinte belénk nevelték. Sokszor mondták, hogy mi itt „burokban élünk”. Persze akkor senki nem értette, nem is foglalkoztunk vele. Az iskolában állandó segítségünk volt, mindent elénk raktak, de közben arra tanítottak, neveltek, hogy minél önállóbbak legyünk. Ha ellentétek voltak köztünk, ott voltak, kisimították a vitákat. Középiskolai tanulmányaimat is más városban végeztem, szintén távol az otthonomtól. Azt, hogy külön kellett élnem az ikertestvéremtől és a családomtól, nagyon nehéz volt elfogadnom.

A család szeretete, harca segített mindig továbbmennem, és abban is, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok.

Mennyiben gátolt az önkifejezésben a beszédproblémád? Inspirált ez arra, hogy más kifejezési módokat keress?

Kiskoromban sajátos beszédtechnikám volt, csak Judit és anyu értette meg. Ők voltak a szócsöveim a világ felé. A folyamatos iskolai logopédiai fejlesztésnek köszönhetően lassan tisztultak a szavaim. Az általános iskolában a saját beszédszintemen még szavalóversenyre is beneveztek, ahol helyezést is elértem. Felnőttként sajnos egyre nehezebben forog a nyelvem, valószínűleg most is jót tenne a logopédia. Sokat kell beszélnem, ezt annak idején elmondták nekem. Ha nem értik, amit mondok, akkor addig próbálom kifejezni, amíg meg nem értik. Aki nem mer szólni, az úgy járt. Amennyiben lehet, emailben intézem a dolgaim, ha pedig beszélni kell, akkor anyu segítségét kérem. Vagy ő beszél helyettem, vagy fordítja a szavaim.

Mesélj a mindennapjaidról: mivel foglalkozol, kivel élsz most?

Édesanyámmal élek itt, Székesfehérváron. Tavaly költöztünk vissza vidékről. Nevelőapukám, aki 18 évig volt része az életemnek, tavaly decemberben elhunyt. Most nagyon nehéz nekünk minden. Igyekszem segíteni a házimunkában, és lelkileg is támogatom anyut. Sokat megyünk, sétálunk, ügyeket intézünk. Ha utazunk, vonattal megyünk a kényelem miatt. Eszköz nélkül járok, de a túlmozgásos végtagjaim miatt nehezen mozgok, néha fogni kell a kezem a kényelmesebb járás kedvéért. Kirándulni, nyaralni a testvéremmel és családjával megyek.

Nekem a számítógép lett az életem, ahogy erre fel is készítettek. 

Saját laptopom van, ezen dolgozom. Megtaláltam általa, ami érdekel, ami kitölti a lelkem, és feltölt. Számítógépen készítek egy netes programmal montázsképeket, számítógépes grafikákat. Számomra ez azért kihívás, mert a finommotorikus mozgás hiánya miatt az egér mozgatása igen nagy összpontosítást és energiát igényel. Alkotásaim megtekinthetők és meg is vehetők a Facebookon, a Más-kép Szabó Anna montázsai című oldalon. Eddigi munkámmal, képeimmel sikeres vagyok, négy kiállításom is volt már.

Kép

Képek: Szabó Anna

2017-ben részt vettél a Salva Vita Alapítvány egyik rendezvényén, a „Neked munka, nekem álom” programban. Székesfehérváron az Alba Caritas Hungarica Alapítvány munkatársai szervezték meg az eseményt. „Sokan élnek köztünk olyanok, akik egyedi képességekkel rendelkeznek, akadályoztatva vannak életük bizonyos területein, de a személyi méltóságuk így is teljes és megkérdőjelezhetetlen” – mondta nyitóbeszédében Spányi Antal püspök. A program egyik résztvevőjeként a Kék Elefánt Nyomda jóvoltából grafikai szerkesztőként próbálhattad ki magad. Milyen élményekkel szolgált ez a program neked?

Ezzel az élménnyel úgy lettem gazdagabb, hogy megismertem a Kék Elefánt Nyomda vezetőjét, dolgozóit. Közelről láthattam a munkájukat, a gépeket, amiken dolgoznak. Szakmai tanácsokat kaptam, kérdésemre a technikai lehetőségeket is megmutatták. Jelen tevékenységemben mindezt hasznosítani tudom, sőt az internet segítségével fejlesztem a tudásom. A mai napig jó kapcsolatban vagyunk, mivel a kiállításokra szánt képeimet ez a nyomda nyomtatja ki.

„Montázsaimban mindennapjaim motivációi kerülnek kifejezésre” – írod. Mik a mindennapjaid motivációi? Hogyan választasz témát?

Hiszem, hogy a mindennapjainkban angyalok vesznek körül minket, és segítenek az életben.   Hiszem, hogy engem a művészetemben is ők vezetnek.

Van úgy, hogy napokon keresztül formálódik bennem egy téma. Lehet az tévénézés közben, vagy jön egy szó vagy kép, akár a buszon ülve egy érzés, és máris megvan az új téma. Már csak le kell ülnöm és megalkotni azt, amit elképzeltem. Amikor az elképzelésem összeáll a fejemben, és előttem van a montázsszerkesztőben a paletta, már tudom, hogy megvalósul egy újabb képem.        

Képeid különlegesek és egyediek, érzékeny módon adnak vissza hangulatokat, érzéseket. Mit jelent számodra a montázstechnika, és mennyiben áll a te sajátos témáid szolgálatában? Ha verset írnál, akkor is montázsban gondolkodnál? Mit tud kifejezni ez a technika, amit a szavak nem?

Az elképzeléseim szerint igyekszem minél színesebb és érzelmileg töltött képeket készíteni, amelyekkel meg tudom mutatni a bennem kavargó érzéseket. A számítógép, a montázstechnika szabadságot és az önkifejezéshez eszközt ad. Mindig az élet diktál, mindig az életből merítjük az érzelmeinket, amikből táplálkozunk. Ebből az érzelmi táplálékból igyekszem megvalósítani a képeimet, és átadni a bennem rejlő művészetet.

Kép

Anna néhány alkotása – Forrás: Szabó Anna

Mik a további terveid?

Szeretném, ha minél több emberhez eljutnának a képeim, hogy megláthassák bennük azt, amit mutatni, mondani akarok, hogy megismerjék és megszeressék ezt a műfajt. Továbbra is fejleszteni szeretném magam, hogy még tisztábbak, színesebbek legyenek az alkotásaim.

Miért pont ezt a nevet választottad a műveidhez? Mire utal a név?

Mivel én is más vagyok, ezért más képi formában látom a világot, élem meg a mindennapokat. Utal a szerzői másságomra is, de a képeimre is, hiszen mindegyik olyan mű, amely több képből áll össze, bonyolult egységet alkot.

Azt mindenki maga dönti el, hogy mit lát benne, és mit lát – bennem.

A filmes szakma előtt a színházi világban mozogtál. Hogyan kerültél a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz?

Tulajdonképpen a szomszédomnak köszönhetem, akit így is hívtunk, hogy Szomszéd. A kilencvenes évek közepén ő segített az akkoriban még befogadó intézetként működő udvarhelyi Művelődési Ház egyetlen technikusának előkészülni egy-egy előadásra. Sokszor unt egyedül menni a kultúrházig, és egyszer megkérdezte, hogy nem tartanék-e vele. 16 éves lehettem, és nagyon élveztem, hogy ott lehetek a színpad közelében, beláthatok a kulisszák mögé. Egy idő után a kultúrházban mindenki tudta, hogy ki az a Csibi gyerek, sőt, az épület 1997-es felújítási munkálataiban már komolyan foglalkoztattak. 1998-ban elmentem kötelező sorkatonai szolgálatra, ez idő alatt jött létre a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely, ide toboroztak technikusokat. Miután leszereltem, halottak napján, világításkor a temetőben castingoltak le, és másnap már mehettem is a színházba dolgozni. Először díszítő voltam, utána kellékes, majd hangosító, az évek során tehát végigjártam a szamárlétrát.

Hogy jött képbe a filmezés?

Ezt egy szerencsés találkozás szülte. András Lórántnak, aki 2009-ben az Udvarhely Táncműhelynél rendezett egy előadást, egyszer poénból készítettem egy videót az egyik próbára. Ez annyira megtetszett neki, hogy beletette az előadásba, utána pedig jött a különféle kérésekkel, hogy tudnék-e ilyen és olyan felvételt készíteni neki. Még ha nem is tudtam, mondtam, hogy megpróbálom. A végén alkotótárs lettem, és az Argentina Express című táncszínházi előadásunk tele volt vetítésekkel.

Lóri kibillentett abból a kisvárosi kényelemből, amelybe bele voltam süppedve. A székely makacsságommal és konokságommal bizonyítani akartam neki, hogy tovább merek innen lépni.

Így jött a gondolat, hogy elmegyek Kolozsvárra elvégezni egy filmes képzést.

31 éves voltál, amikor felvételiztél a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filmszakjára. A színházi munkáid, illetve az életkorod mennyit segített abban, hogy megtaláld a helyed a filmes közegben?

Valahol hasznomra vált, hogy tíz évet a színpad szélén üldögéltem, és betekintést nyertem sokféle műhelymunkába. Az életkorom is előnyt adott, hiszen minél tapasztaltabb vagy, annál könnyebben tudsz az élet dolgairól filmes nyelven fogalmazni. 31 évesen nagyobb élettapasztalattal választottam ezt a hivatást, és úgy érzem, hogy a generációs különbségek ellenére jól be tudtam illeszkedni a fiatal egyetemi csapatba. Elvégeztem az alap- és mesterképzést, utána a doktorit, és evidenssé vált, hogy nem fogok visszaköltözni Udvarhelyre. A záróvizsgám A kastély árnyékában című dokumentumfilm volt, amelyben a falubelieket megszólaltatva próbáltam a bonchidai kastély elmúlt 100 évét, illetve a Bánffyak történetét rekonstruálni. Ennek kedvező visszhangja volt Romániában és Magyarországon is, a film sikere további ajtókat nyitott nekem.

Mielőtt elmerültél volna a dokumentumfilm-készítésben, televízióknál dolgoztál.

Igen, külsősként dolgoztam a közszolgálati tévé kolozsvári stúdiójának és a Digi24-nek is. Előbbinél nagy előny volt, hogy ismertem a színházi társulatokat, hiszen ezzel összefüggésben volt a munkám is: másfél évig az azóta megszűnt Pulzus című műsornak készítettem főképp erdélyi magyar társulatok színházi és táncelőadásairól képes beszámolókat, riportokat. Később a Digi24-nél hat évet dolgoztam, itt vágó voltam. És mivel a meleg vágószobából nem kellett futkorásznom bilincsbe vert polgármesterek és tanácselnökök után (ami a romániai hírtelevíziók kedvenc témája volt egy időben), megmaradt a kedvem, hogy munka után filmezni menjek. A televíziós operatőrködést mindig kerültem, meggyőződésem, hogy az kiégette volna a kreativitásomat.

Kép

Fotó: Tompa Réka

Hogyan kezdődött a dokumentumfilmes korszakod?

Abban az időben, amikor a filmes képzésen voltam, olyan telefonjaink voltak, amelyeken a kígyós játékkal lehetett szórakozni, videókat viszont azokkal nem lehetett rögzíteni.

Körülményes volt akkor filmezni ahhoz képest, hogy ma miket lehet készíteni egy-egy digitális eszközzel.

A dokumentumfilmes műfaj viszont nagyon közel állt hozzám, mert csak egy kamera kell hozzá, egy jó téma meg az alkotókedvem. Miután párszor megégettem magam, éreztem, hogy nincs türelmem ahhoz, hogy mások felelőtlen ígéreteihez igazodjak. Ráadásul tudom, hogy magamtól számonkérhetem a munkát és a feladatot. Időközben kialakult a munkamódszerem, a ritmusom. De ma már vannak nagyon jó segítőim is, akik nélkül el sem tudom képzelni, hogy filmet készítsek.

Hogyan történik a témaválasztás?

Tudod, vannak dolgok, amelyek érdekelnek, utánanézel, és egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre többet kezdesz tudni róluk. Ez így történik nálam is. De van olyan is, hogy valaki rámutat, mint például a Lakitelki Filmszemlén, ahol az Édes Erdély, itt voltunkot vetítettük. Itt az egyik zsűritag állapította meg, hogy a film utolsó mondatával feldobtam magamnak a labdát, hogy bemutassam egy erdélyi holokauszt-túlélő történetét. A Nussbaum 95736 megrendezéséhez fiatalkori olvasmányélményeim is hozzájárultak, amikor pedig adódott egy lehetőség, hogy Kolozsváron bekopoghatok egy olyan embernek az ajtaján, aki mindezt megélte, nem volt kérdés, hogy ebből film lesz-e.

Az első találkozásnál teljesen meg voltam hatódva, hogy ott ül velem szemben a történelem, és én első kézből kérdezhetem.

Három hónapig jártam Nussbaum Lászlóhoz heti rendszerességgel, hogy elmesélje nekem az életét. Csak ezután kezdődött a közös munka.

A legutóbbi filmedet mi vagy ki inspirálta?

Erdélyi Lajos, aki Erdély egyik meghatározó fotóriportere volt, sokat mesélt nekem arról, milyen volt Romániában a sajtóban dolgozni a ‘60-70-es években. Sok anekdotikus történetet hallottam tőle. Ő mondta, hogy ha ilyen fiatal lenne, mint én, akkor elkészítené a filmet, amelynek az lenne a címe, hogy A szocializmus hátsó bejárata. Ő ültette a bogarat a fülembe, bár nem volt nehéz dolga: nekem is megadatott 12 év Ceaușescu korszakából, így megvolt a személyes indíttatás is, hogy a korszak abszurditásairól, a cenzúra és öncenzúra témája kapcsán készítsek egy filmet.

Több alkotásodat is díjazták már. Számodra mi jelenti a legnagyobb elismerést?

Amikor látom, hogy a közönség szereti a filmem, ha érdeklődést vált ki, az a legnagyobb díj. De az is jó érzés, ha a szakma értékeli a munkám, a filmre fordított energiám, de alkotás közben ez nem lehet szempont.

Kép

Fotó: Szabó Tamás

Nemcsak filmezel, hanem tanítasz is…

Igen, ahogy a filmezésre, erre sem készültem. Izgalmakkal teli volt az elmúlt néhány év. Amellett, hogy oktatok, másfél évvel ezelőtt létrehoztuk a BBTE Magyar Film és Média Intézetet, amelynek vezetője lettem, ami rengeteg feladat elé állított. Filmes alkotótáborokat, film- és médianapokat tartottunk, miközben az osztályaink elkezdtek létszámilag is nőni. Utólag is köszönöm a kollégáknak a kitüntetett bizalmat, hogy megválasztottak az intézet vezetőjének.

Az általad alapított Kolozsvár Filmműhelynél középiskolásokkal foglalkozol. Milyen tizenévesekkel együtt dolgozni?

Nagyon jó tréningnek bizonyul. A filmműhely sokat segített abban, hogy megtanuljam, hogyan tudok dolgozni a gyermekekkel, mert más egy egyetemista és más egy középiskolás társasága. Az egyetemistát első pillanattól felnőttként kezeled, a középiskolás még gyerek, szeret rosszalkodni és az idegeidre menni.

Élvezed, hogy ennyi feladatban és projektben veszel részt?

Imádom! Nem tudok csak úgy leülni és pihenni, bár mindig megfogadom, hogy ha elmegyek szabadságra, nem csinálok semmit.

Ez ritkán sikerül. Ráadásul idén mint könyvszerző is debütáltam. A doktori dolgozatom alapján készítettem volna egy dokumentumfilmet Teleki Samu kelet-afrikai expedíciójáról, de a pandémia miatt a projekt elúszott. Viszont a sok munka nem veszett kárba, és most kötet formájában lehet majd olvasni Teleki Samu kelet-afrikai utazásairól: az elmúlt közel egy évtizedben a személyéhez köthető, ismeretlen vagy csak részben feldolgozott dokumentumokat tártam fel (afrikai naplója, levelezései az utazásról), így az expedíciójának egy személyes hangvételű rekonstrukcióját is sikerült elkészíteni, és további, a felfedezőútján készült fényképeket is közöltünk.

Ez nagyszerű, gratulálok! Mi következik ezután?

Két filmem már a tarsolyban van, lesznek filmvetítéseim, A szocializmus hátsó bejáratát mutatjuk be több városban. Filmfesztiválokra megyek, eseményeket szervezünk, és közben ott az egyetemi munkám. A Magyar Film és Média Intézetnél szeretnék még több képzési vonalat elindítani, szóval tervnek nem vagyunk híján.

Szerinted mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

A kisebbségi lét sokat ad.

Ez egyfajta kihívás, mivel nekünk a többséghez képest mindig túl kell teljesítenünk.

Nem szabad megelégednünk egy bizonyos szinttel, ha érvényesülni szeretnénk. Úgy alakult, hogy a filmjeim is kisebbségi témákat érintenek, ami abból is eredhet, hogy én magam is kisebbség vagyok.