„Nem vagyunk mások, csak másképpen képesek” – egy kerekesszékes házaspár bátran belevágott a családalapításba

A budapesti születésű, majd egy mátrai kis faluban cseperedő lány a gimnázium miatt költözött vissza a fővárosba, akárcsak a Nógrád megyei fiú. Akadálymentesített intézményt kerestek, ahol korlátok nélkül mozoghattak, és kibontakoztathatták képességeiket. A középiskola után mindketten a Zsigmond Király Főiskola szabad bölcsészet szakára jelentkeztek, filmelmélet szakirányon szereztek diplomát. Azt mondják, a gombhoz keresték a kabátot, vagyis olyan főiskolát választottak, ahova kerekesszékkel is be tudtak járni.

„Ugyanabban a gimnáziumban tanultunk, akkor találkoztunk először, amikor az utolsó évben Andi is kollégista lett, bár mint kiderült, ő már korábban is látott engem” – kezdi Sándor. „Megjegyezhető figura voltam, mert úgy jártam, mint egy zsiráf. Akkor még könyökmankót használtam, ami kicsit meghosszabbította a kezem, ezért néztem ki különösen.

Miután megismerkedtünk, nagyon jó barátság alakult ki köztünk, két évvel később vetődött fel, hogy ebből akár több is lehet, de féltünk a szerelemért a barátságunkat kockáztatni.

Végül belevágtunk, és sikeres lett a kísérlet, 2004. szeptember 12. óta vagyunk együtt.”

„Akkor azt mondtuk, tart, ameddig tart, nemsokára pedig nagykorú lesz a kapcsolatunk, a kislányunk, Emma már tíz, a kisfiunk, Bercel pedig öt és fél éves” – mondja Andi.

Diagnózis és gyermekvállalás

Sándor sokféle kórmeghatározást kapott már az évek során, ő maga leginkább izomgyengeségnek nevezi a betegségét. Habár többnyire kerekesszékben közlekedik, képes mankóval is járni, a munkahelyén például, ha fel kell mennie az emeletre, az eszközt hívja segítségül. Azt már Andi teszi hozzá, hogy párját csecsemőkorában tévesen agyhártyagyulladással kezelték, amiből nemcsak az izomproblémák, de szemmozgásának diszfunkciója is visszamaradt. Andi veleszületett mozgássérült, a legutóbbi megállapítások szerint úgynevezett mitokondriális betegsége van. Mivel ez csak női ágon örökölhető, a pár a gyermekvállalás előtt elvégeztette az akkoriban elérhető legtöbb genetikai vizsgálatot, az orvosok pedig azt mondták: teherbe kell esni, és minden kiderül.

Emma egészségesen jött a világra, Bercel viszont érintett lett, a szülők elmondása szerint valamilyen szinten mozgássérült, de jobb állapotú, mint édesanyja.

„Úgy mentünk neki mindkét várandósságnak, hogy ha bagoly lesz, akkor is szeretni fogjuk, és olyan éles eszű, jó humorú, nagy fazon a fiunk, hogy kár lett volna kihagyni ezt a ziccert” – teszik hozzá nevetve a büszke szülők.

Andi nagyon pozitívan állt a terhességeihez, leszámítva a különféle évszakok adta kellemetlenségeket, jól viselte őket, annak ellenére, hogy a második várandósságánál már több olyan dologról hallott, ami érintheti őket. Ráadásul akkoriban családon belül is született egy sérült gyermek, ami erőteljesen hatott a lelkiállapotára.

Apás fürdetés, feladatmegosztás

A pár albérletben él, lakásukban mindössze annyi átalakítást hajtottak végre, hogy kiszedték a küszöböket. Ahogy beszélgetünk, azt is megtudom, hogy a gyerekek császárral jöttek a világra, kiemelve a biztonságos burokból rögtön az édesapa kezébe kerültek, ez az esemény pedig a későbbieket is meghatározta: a fürdetés Sándor feladata lett. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy az apuka stabilabban meg tudja fogni a vizes gyerekeket, másfelől technikai indoka van, hiszen a fürdőbe csak egy kerekesszék fér be.

A feladatok megoszlanak, mint ahogy az is, hogy lányukkal Sándor, fiúkkal Andi ment gyedre, ami szoros köteléket alakított ki apa és lánya, anya és fia között.

„Mindig pár lépéssel előre gondolkodtam azzal kapcsolatban, hogy mit készítek magam köré, hogy ne kelljen otthagyni a babát, elfordulni tőle, nehogy véletlenül leessen” – mondja a kétgyermekes anya.

„Amivel külön készültünk, az egy olyan kiságy, amelyben a székből is elértük a gyerkőcöt. Fel- és lehúzható rácsa volt, egy külön matraccal, amin pelenkázni tudtunk. Talán ez volt az egyetlen sajátos megoldás” – emlékszik vissza az édesapa, Andi pedig azzal egészíti ki, hogy az egyedileg elkészített kiságyat egy nagyon kedves ex-kollégájának, Robinak köszönhetik.

Előítéletekkel és azok nélkül is tevékenyen

A házaspár aktív életet él, talán aktívabbat is, mint egyes ép társaik. A világjárvány viszont az ő szokásaikat is felülírta, de „békeidőben” sok programot szerveznek a gyerekekkel közösen: játszóházba, moziba, koncertre, állatkertbe, játszótérre járnak, emellett önmagukra és a kapcsolatukra is igyekeznek időt fordítani.

Kép

Az Oláh család

„Ritka, hogy kettesben el tudunk menni valahova, olyankor a nagybácsi vagy egy baráti házaspár vigyáz a gyerkőcökre, mi pedig randizhatunk, amit nagyon szeretünk megélni – meséli a férfi. „Máskor munkaidőben, ebédszünetben tudjuk ezt megvalósítani egy közeli helyen. Egyébként én eljárógatósabb vagyok, Andi pedig nagyon jól áll hozzá ehhez, nem csinál problémát abból, ha kimozdulok a barátokkal.”

„Ahhoz állok igazán jól, amikor hazaérsz” – viccelődik, és mindketten elmosolyodnak. „Más módokon kapcsolódunk ki, ő inkább a haverokkal találkozik, én meg valamilyen tanulással, fejlesztéssel töltöm a szabadidőmet, képzéseken veszek részt, vagy eseményekre járok.”

Mindig mozgásban vannak, ez természetes számukra, miközben komolyan foglalkoznak az esélyegyenlőséggel, amit leginkább a társadalom szellemi akadálymentesítésével tudnak elképzelni.

Pozitív és negatív tapasztalatokkal bőven rendelkeznek, vallják, ahhoz, hogy valami változzon, mindkét fél nyitottságára és rugalmasságára szükség lenne, vagyis nemcsak az épeknek kellene másképp állniuk a sérültekhez, hanem fordítva is.

Sándor szerint nem mindegy, hogy egy mozgásában korlátozott személy hogyan kér segítséget, ahogyan az sem, hogyan utasítja vissza azt. Szerinte fontos lenne úgy beszélgetni, hogy ne csak arról essen szó, mi a bajuk, mennyiben más az életük. Andi azt is kihangsúlyozza, mennyire alapvető dolog, hogy meg merjék mutatni magukat, de nem magamutogatás szintjén, hanem egyszerűen felvállalva azt, hogy ez az életük, mennek és teszik a dolgukat, mint bárki más a világon.

„Nagyon érdekes dolog, amikor valakivel leülök beszélgetni, és egy szintre kerülünk” – állítja. „Ez máris megteremt egyfajta egyenrangúságot. Hiszek abban, hogy amikor szemmagasságba kerülünk, és elkezdődik egy értelmes kommunikáció, egy idő után az emberek el is felejtik, hogy egyébként kerekesszékben ülök. Ezek azok a pillanatok, amelyeket igyekszem megfogni. Azt látom, hogy lassan őrölnek a malmok, de egyre befogadóbbá válnak az emberek arra, hogy bizonyos dolgokra odafigyeljenek, és ez nemcsak a mozgás-, de a látás-, hallás- és értelmi sérültek szempontjából is lényeges. Emellett meghatározó dolog a segítségnyújtás, megkérdezni, kinek mire van szüksége, és az így felvetődő igények szerint segíteni, nem pedig ráerőltetni a sérültekre valamit. Van egy mondat, amit nagyon szeretek, és régóta a szlogenem: »Nem vagyunk mások, csak másképpen képesek«. Ez is arról szól, hogy mindent meg tudunk csinálni, csak éppen lehet, hogy kerülőúton. Ha valaki kívülről néz minket, talán a kerekesszék az elsődleges számára, és azt gondolja, a mi életünk e körül forog, és azért vagyunk együtt, mert mind a ketten székben vagyunk, miközben nálunk egyáltalán nem ez a központi téma.”

Közlekedés kerekekre szabva

Az édesapa mindennap elmegy a kisfiáért a 11. kerületből a Kútvölgyi úti Pető Intézet Óvodájába, mindehhez metrót, a 4-es, 6-os villamost, és buszt is igénybe kell vennie. Reggel egy szállítószolgálat autóval viszi Bercelt, de a magyarországi támogatószolgálatok jellemzően nem tudnak 16 óra után sofőrt, autót biztosítani, így a hazaút már apa és fia közös nagy útja, amely során időnként különleges pillanatokat is átélnek.

„Tavalyelőtt a karácsonyi időszakban ültünk a villamoson, egy hölgy odajött, megkocogtatta a vállamat, és félve megkérdezte, hogy adhat-e nekem valamit.

Egy karácsonyfadísz volt az, amin ez szerepelt: a legjobb apuka.

Valószínűleg többször látott már minket útközben, ezért készült a kedves gesztussal, ami nagyon aranyos dolog volt” – emlékszik vissza az édesapa.

Sándor szerencsésnek tartja magát, mert teljesen önálló, sokat közlekedik, és ha néha akadályokba is ütközik, már fel sem veszi őket. Számít, hogy sokan megismerik, de ha új helyen száll fel például a buszra, vegyes fogadtatás éri, megesik, hogy elegáns stílusa ellenére a megállóban koldusnak nézik, vagy éppen adakoznának.

„Az emberek néha szeretnék anyagilag és tárgyilagosan is megmutatni, mennyire becsülik, hogy mi megyünk és tesszük a dolgunkat két gyerekkel is. Ilyenkor nehéz örömmel fordulni feléjük, és mi magunk sem tudjuk, hogyan reagáljunk, megsértsük-e a kedvességüket vagy se” – említi tapasztalatait Andi.

„Van, hogy látom a sofőrön, hogy legszívesebben elküldene a búsba, előfordult már, hogy nem vettek fel szakadó esőben, és olyan is, hogy odáig fajult a helyzet, hogy nem bírtam megállni, és összekaptam a buszvezetővel” – részletezi Sándor. „Ilyenek megtörténnek, de természetesen vannak jó dolgok is, például amikor már automatikusan jön és kérdezi a vezető: a szokásos megálló?

Mindkét oldalról lehetne számtalan példát hozni, de ami szerintem az igazán fontos: annak ellenére, hogy sok ember fejében még mindig az van, hogy aki mozgássérült, az szellemileg is érintett, és sajnálni kell, talán elindult valamiféle elfogadás.

Az ideális állapottól viszont még messze vagyunk.”

Amikor a jövőbeli célokról kérdezem őket, elgondolkodnak, és nem azért, mert ne lennének terveik, hanem éppen azért, mert bőven vannak elképzeléseik. Külön-külön a hivatásukban, és új területeken is szeretnék fejleszteni magukat, ezenkívül alapvető, hogy sok minőségi időt töltsenek a gyerekeikkel, ha pedig egy napon ők is kirepülnek, életük egy régi szeletét kívánnák visszahozni: kettesben utazgatnának a világban.

Andi korábban 17 évig dolgozott az egyik legnagyobb hazai kulturális intézményben, utoljára marketingesként, de rendelkezik life- és business coach, szöveg- és újságíró végzettséggel is. Jelenleg munkakeresésben van, részidőben azonban akadálymentesítési tanácsadó Újbudán, emellett interjúkat készít a nőklapja.hu számára. Sándor a Budapesti Művelődési Központ munkatársa, a Média és Információs osztályhoz tartozik, ő felel az online felületek kezeléséért, valamint a beérkező látogatók tájékoztatásáért. Saját filmklubot vezet az intézményben (Életrevalók Filmklub), és négy éve az AMIK (A Mi Kultúránk) elnevezésű rövidfilmfesztivál is hozzá kapcsolódik.