„Mindannyiunk arca tükröződik a lapban” – A 20 éves Képmás magazin főszerkesztője, Szám Kati mesél

– A Képmás egyik legrégebbi munkatársa vagy, ennyi idő elteltével elválasztható a magazin és a te életed egymástól?

– Azt hiszem, hogy az életem nem választható el a Képmástól, de nem árt, ha a magaziné elválik az enyémtől.

– Miért?

– Mert fontosnak érzem, hogy főszerkesztőként ne telepedjek túlságosan rá az ízlésemmel, az érdeklődésemmel, a véleményemmel. Mivel print kiadványunk csak egy van, nem úgy működünk, mint a legtöbb nagy kiadó, ahol egymást váltó felelős szerkesztők vagy rovatvezetők dolgoznak, nálunk minden, ami a nyomtatott lappal kapcsolatos, az én kezemben fut össze.

– Hogyan formálta a Képmásban eltöltött majdnem két évtized az identitásodat?

– Hívőként, feleségként, anyaként, újságíróként, egyáltalán emberként… mondhatjuk, hogy képmásként. A mi munkánkban pont az a fantasztikus, hogy miközben dolgozunk, magunkról és a világról is többet tudhatunk meg. Az a munkánk, hogy válaszokat keresünk, és azokat másokkal is meg akarjuk osztani…

– Leginkább a nőkkel? Gyakran emlegetik a Képmást női magazinként, főszerkesztőként te is eszerint irányítod a munkát?

– Szerintem ez pont olyan, mint a liberális vagy a konzervatív fogalma a közéletben. Bizonyos jelzők rátapadtak egyes dolgokra, bár már régen nem tartoznak hozzájuk. Én azt gondolom, fontos, hogy megértsük, hogy a magazinolvasókat sem lehet beskatulyázni nemük, koruk, családi állapotuk vagy foglalkozásuk alapján. Az ember sokkal több és rejtélyesebb ennél. De azt egészen biztosan tudjuk, hogy sok férfi olvassa, rendszeresen vissza is jeleznek a tartalomra.

– Rád miben hasonlít a magazin?

– A világról alkotott képem lenyomatát nyilván mutatja valahogy, de fontos, hogy nem vagyok egyedül. Jó, hogy csapatban dolgozunk, mert mindannyiunk arca tükröződik a lapban. Az például

kezdetektől mániám volt, hogy „használjuk” bátran a tudományt és a művészetet a magazinos műfajban, hogy lépjünk szintet, ne csak a kozmetika, az öltözködés meg a trendi fogyókúrák töltsék meg a lapot,

hogy ne horoszkópokkal ismerjük meg önmagunkat, és ne a bulvárral mutassuk meg, hogy milyen a körülöttünk lévő világ.

– Régi munkatársaként tartóoszlopa vagy a szerkesztőségnek. Melyek a te cölöpjeid, amelyekre a munkád közben támaszkodhatsz?

– A szövegalkotás számomra magabiztos talaj, miközben kontroll alatt tartom, alázatra is tanít. De ma már az is erős támasz, hogy kicsit népesebb szerkesztőség lettünk, és ha kell, megkérhetek valakit, hogy olvassa el akár azt is, amit írok, és adjon visszajelzést. A kritika is fontos, mert ha az ember vezető pozícióban van és szakmailag rang­idős, könnyen elszaladhat vele a ló, és ez rossz hatással lehet a jellemére és a munkájára is.

– Hány tagból állt kezdetben a szerkesztőség, hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor csatlakoztál a csapathoz?

– Főállású anyaságin félállásban dolgozó újságíróként telefonáltam be a szerkesztőségébe, hogy írni szeretnék. Korábban pedagógus diplomával fél évet tanítottam, aztán férjhez mentem, megszületett a három gyerekem, közben elvégeztem egy bölcsész szakot, majd az újságíró iskolát, külsőztem sok helyen, napi négy órában szerkesztője lettem egy női magazinnak, aztán rátaláltam a Képmásra. Felhívtam a szerkesztőséget, mondák, hogy küldjek cikket, én meg küldtem, aztán pár cikk után megkérdezték, nem akarok-e szerkesztő lenni. Ez a bizalom nagyon jólesett, eszembe sem jutott nemet mondani. Lehet, hogy ezért van, hogy ha valaki jelentkezik nálunk, hogy írni szeretne, sosem ajánlást vagy papírokat kérek, hanem írásokat.

Kezdetben hárman voltunk, Bugnyár Zoli a felelős szerkesztő, Zalka Kati és én pedig a szerkesztők. Aztán főszerkesztőként évekig egy szerkesztővel dolgoztam, akik jöttek, mentek. Aztán az online, a Képmás-estek, a podcast és az alapítvány is külön termék lett, külön felelős munkatársakat is kapott, így most is mindegyik termékünknél dolgozom, ahogy a többiek is részt vesznek a nyomtatott tartalmakban, de csak a printért vagyok én a felelős.

– Milyen volt a fiatal Képmás atmoszférája?

– Kísérleteztünk, azzal dolgoztunk, amivel lehetett, mindenki több munkakört vitt egyedül. Évekig négy főből állt a teljes csapat, és pár külsősből. Én is írtam, szöveget szerkesztettem, korrektúráztam, fotóztam, képszerkesztettem, hirdetőket kerestem, lobbiztam, beálltam a pult mögé a rendezvényeken… szerencsére ma már mindent az csinál, aki ért is hozzá. Gondolhatod, én voltam ott a legtapasztaltabb a magam pár éves szerzői és egyéves szerkesztői múltjával. És ha az atmoszférát kérdezed: kicsit a pedagógusként ismerős suli életet is éltük, át kellett mennünk a gimnáziumon a szerkesztőségbe menet, fölmenni a negyedikre, ahol a bútoraink iskolai padok voltak, mosdóba is csak akkor mentünk, ha már becsengettek, mert a szünetekben nyüzsögtek a diákok. Ha ballagás volt, vesztegzár alatt voltunk, amíg vége nem lett. Néha ilyen apróságok is hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos pillanatokban elhiszed-e, hogy egy komoly szerkesztőségben dolgozol. Amikor Molnár-Bánffy Kata belépett a Képmás életébe, sok mással ez is megváltozott, és igazi irodába költöztünk.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

– A vezércikkeidben, de interjúidban, riportjaidban, publicisztikáidban is mindig tetten érhető az igény, a szépre való törekvés. Hogyan tudnád szavakba önteni azt a dimenziót, amit az írás jelent számodra?

– Először attól féltem, hogy azt mondod majd, hogy arra törekszem, hogy mindig a szépről írjak, mert sokszor vádként hangzik el, hogy a keresztény értékrendű, pozitív gondolkodású sajtótermékek csak rózsaszínnek látják a világot. Ez egyáltalán nem igaz, de tény, hogy az vezérel, hogy meglássam a jelenségekben az értelmet, a szépséget, az emberit és mindezek mögött az istenit. Az írás nemcsak munka, hanem a világ és a magunk megértésének eszköze is.

Az instán kitaláltam az Írni és élni hagyni hashtaget. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az írással ne rontsak mások életén, hanem azt is, hogy az írás nem veheti el az én életemet sem.

Néha muszáj törekednem rá, hogy ne potenciális cikktémaként éljem meg a pillanatot.

– Közel két évtized sok izgalmas történetet tartogat. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?

– Ahogy sok szakmában, a miénkben is nagyon sokat változott például a technika. Amikor elkezdtem dolgozni, kézzel jegyzeteltem, a világháló sem úgy működött, ahogy most, olykor hihetetlen kreativitás kellett ahhoz, hogy az ember információt szerezzen. Ráadásul az anyaszerep és a komoly újságíró néha térben és időben összefolyt. Előfordult, hogy amikor pontos időben vissza kellett hívnom a régóta keresett magas rangú illetékes szakértőmet, a bilin ülő kislányom jó hangosan kikiabált a fürdőszobából, hogy anya, kész vagyok, hozzá is téve, hogy mivel. Újságíró hallgatóknak például azt szoktam elmesélni, hogy amikor Szabó Magdával készítettem interjút, aki sokféle állattal élt, kutyákkal, macskákkal és sok csicsergő madárkával, felvettem a beszélgetést, aztán otthon bekapcsoltam a felvételt: Szabó Magda csicsergő hangja teljesen egybefolyt a csiviteléssel. Visszamenni nem lehetett, ki kellett hoznom a legjobbat a helyzetből.

– Hogyan oldottad meg?

– Beleírtam a találkozás élményét, az olvasmányaimat, a pár érthető mondatfoszlány kiegészítéséhez meg maradt a memória. És próbáltam jelentést adni annak, hogy miért történt, ami történt. Hogy lehet-e ennek üzenete. Végül is plusz lett abból, ami hátránynak indult, és ez bátorságot is adott, hogy nincs megoldhatatlan helyzet.

– Milyen fejlődési utat járt be a magazin külső és belső értelemben? Hogyan állt össze például a hátsó címlap koncepciója?

– Ebben is egy probléma indította az ötletet.

A hátsó borítón mindig hirdetések voltak, és zavart, hogy ha valaki úgy tartja a kezében, hogy az van kívül, akkor egy esetleges reklám a Képmás outfitje. Mi lenne, ha tartalommal töltenénk meg?

Ha itt is egy emberi arc, egy képmás lenne? Akkor már évek óta dilemma volt, hogy a címlapra csak ismert arc kerülhet, mert az adja el a standokon a lapot, és így nem tudjuk betölteni azt a szerepünket, hogy megmutassunk, címlappá tegyünk értékes, de ismeretlen embereket. Eszembe jutott, mi lenne, ha ilyen emberek lennének a hátsó borítón.

– Szerinted mi az, amiben a Képmásnak haladnia kell a korral, és mi az, amit sose szabad hátrahagynia?

– Nem lenne jó feladni a nyelvi igényességet, nem lehetünk életellenesek vagy bulvárosak… Nyilván van egy értékrendünk, amihez tartjuk magunkat. Emellett, mivel az élet is változékony, muszáj rugalmasnak lenni. Ma azt hiszem, ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amire folyamatosan tanít a jelen.

– Hogyan formálta a Képmásban eltöltött idő a hitedet?

– Ebben is sokat köszönhetek a magazinnak. Amikor napi több órán keresztül olyan emberekkel vagy együtt, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, és látod, hogy ez a lelki tartalom hogyan válik megélt hétköznapi tettekké, hogy mit jelent a hit, ha fájdalmad, örömöd, nehézséged van. Egymás példaképei és támaszai vagyunk, azt hiszem. Szeretném, ha a magazin is ilyen társ lenne az olvasónak. Ha azt tükrözné, hogy a problémáink és kérdéseink hasonlóak, de a hitünk egy erős tartószerkezet, miközben élhető valóság is.

– A szerkesztőségben gyakran elhangzik, hogy te vagy a „brand őre”? Mit jelent ez a felelősség?

– A (b)rendőr szerep nem feltétlenül hálás. Azt hiszem, azért szoktak így emlegetni a közösségen belül, mert őskövületként, pedagógusként, tyúkanyóként mindenbe beleütöm az orrom. Hamar kiszúrom, ha a dolgok másként mennek, mint eddig, és riasztok, hogy akkor itt álljunk meg egy percre, beszéljünk, hogy ezt akarjuk-e. És ha igen, akkor rajta, de tudatosan tegyük.

– Miért szeretsz a leginkább a magazinnál dolgozni, mi adja a lapba vetett hitedet?

– Azt meg tudom fogalmazni, hogy miért érdemes nekiállni a napi munkának: mert sok visszajelzést kapok arról, hogy segítünk az embereknek. A hétköznapi problémák megoldásában vagy éppen a gondoktól való eltávolodásban. Abban, hogy magukra és egymásra is egy kicsit másképp nézzenek. Kicsit más szempontból, humorral, empátiával, bizalommal. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.