Hogyan kapták el a műkincstolvajt, akit sokáig hiába keresett a rendőrség? – Stéphane Breitwieser története

1997 februárjában az antwerpeni Rubens-múzeumba egy jól öltözött, szimpatikus fiatalember és a barátnője váltott jegyet, udvariasan elbeszélgettek a pultnál a jegyárussal, majd beléptek a múzeumba. Nézelődtek egy darabig, mint az átlagos látogatók, majd a fiatalember lecövekelt egy tároló előtt. Egy plexi védőbúra alatt huszonöt centiméter magas elefántcsont szobrocska állt, Ádámot, Évát és a kígyót ábrázolta. A fiatal hölgy az ajtóban állt, és figyelt. Egyszer csak jelt adott a barátjának, aki egy svájci bicskát vett elő a zsebéből, kinyitotta, majd kiszámított mozdulatokkal elkezdte kicsavarozni a műanyag búrát lefogó csavart. Két fordulatig jutott, amikor a barátnője halkan köhintett. A férfi ekkor abbahagyta a munkát, és ártatlan arccal tovább nézelődött a teremben. Az újabb jelre folytatta a csavarozást.

Miután minden csavar a fiatalember zsebében volt, halkan felemelte a búrát, félretette, a szobrot pedig a nadrágszíja alá szorítva a zakója hátulja alá rejtette.

Mindketten nyugodt léptekkel a hátsó személyzeti bejárathoz mentek, majd kiléptek az utcára. Néhány sarokkal arrébb beültek egy kis autóba, aztán Luxemburgon és Németországon át Franciaországba mentek. 

Az első műkincs 

A huszonöt éves fiatalembert Stéphane Breitwiesernek hívták, az édesanyja házában, egy tetőtéri szobában lakott a barátnőjével, Anne-Catherine Kleinklausszal. Mindketten szélsőségesen introvertáltak voltak, nem jártak sehová, nem voltak barátaik. Stéphane nehezen tudott beilleszkedni a modern világ közösségeibe: nem ismerkedett szinte senkivel, nem ivott alkoholt, videojátékokkal sem játszott. 
Romantikus lelkülete és álmodozó természete a múlt felé húzta. Apja révén gazdag francia nemesi családból származott, és egész fiatalkorát luxuskörülmények között töltötte.

A házuk kastélynak is elment volna, tele volt méregdrága régi bútorokkal, értékes festményekkel, antik fegyverekkel. Ebben a házban Stéphane huszonkét éves koráig élt – ekkor a szülei csúnyán összevesztek, majd elváltak.

Az apja minden vagyonát magával vitte, anya és fia pedig egy jóval kisebb házba költözött puszta falak és unalmas, modern bútorok közé. 
A fiú a saját álomvilágába menekült a trauma elől. Múzeumokba járt, régészeti ásatások körül csellengett. Amikor megismerte Anne-Catherine-t, kettesben folytatták a merengést. 
Az első lopást egy aprócska múzeumban követték el, ahol sem kamerák, sem biztonsági őrök nem voltak. Egyetlen önkéntes teremőr álldogált az épületben, így Stéphane könnyedén elemelt egy faberakásos tizennyolcadik századi pisztolyt. Egyszerűen betette a hátizsákjába, aztán mindketten hazamentek a manzárdszobába. 

Gyakorlat teszi a mestert 

A fiatal pár a következő napokban rájött, hogy nem tudják, és nem is akarják abbahagyni a lopást. Legtöbbször apró helyi kiállításokra és aukciókra jártak, ahol kevés látogató és még kevesebb őr tartózkodott. A módszerük mindig ugyanaz volt: egyszerűen bementek, és minden ceremónia nélkül elvitték a kiszemelt értéktárgyat. Anne-Catherine figyelt, és jeleket adott, Stéphane pedig gyorsan kiszabadította a műkincset, akárhogyan is volt rögzítve. A festményeket – hacsak lehetett – kicsavarozta a keretből, de ha másképp nem ment, keretestől dugta őket a zakója alá. 
Nem csak képeket raboltak. Egyre hatalmasabb étvággyal vetették rá magukat a legkülönbözőbb műtárgyakra. Elloptak például egy antik hadi harsonát, egy művészien dekorált strucctojást és egy oltárképet, de volt olyan, hogy egy egész katedrálüveges ablaktáblát vittek el. A legnagyobb darab egy Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló, nyolcvankilós faszobor volt, amelyet egy falusi templomból loptak ki. 
Stéphane az elkövetkezendő években annyira tökélyre fejlesztette a módszerét, hogy konkrét szabályokat fogalmazott meg. A megfelelően kiválasztott múzeumba ebédidőben kell érkezni, amikor az őrök már éhesek, vagy éppen esznek. A bejáratnál udvariasan kell bánni a jegyárussal, majd odabent jól átlátni a teret. Feltérképezni a belső ajtókat, az őrök pozícióját és útvonalait, valamint a be- és kijáratokat. A veszélyek érzékelése szempontjából az ideális terep a recsegő-ropogó faparketta, a legrosszabb a padlószőnyeg. A megfelelő pillanatban késedelem nélkül kell cselekedni, majd sietség és feltűnés nélkül azonnal távozni. Mivel a módszerük jól működött, egyre merészebbek lettek.

Egy brüsszeli művészettörténeti múzeumban Stéphane ellopta az „eltávolított tárgy” táblát, és betette az általa ellopott ezüstszobrocskák helyére. Volt olyan, hogy többször is visszatértek ugyanarra a helyre. Az egyik múzeumból tizenhárom tárgyat vittek el. 

„Nem tudok ellenállni” 

Az akciók minden alkalommal az édesanyja házában, Stéphane manzárdszobájában végződtek. A fiatalember Ali baba barlangjának nevezte a rejtekhelyét, és nem is ok nélkül. A falak hamar megteltek festményekkel, a polcok és asztalok pedig válogatott műkincsekkel. A legértékesebb zsákmányok több millió dollárt értek, az ifjabb Lucas Cranach „Klevei Szibilla” című festménye például 4,8 milliót. Felfoghatatlan értékeket halmoztak föl a házban, de továbbra is ott laktak, mert Stéphane soha egyet sem adott el a műkincsek közül. Egy tíz négyzetméteres, tizenhetedik századi faliszőnyeget már nem is tudtak elhelyezni, ezért összetekerve a szekrényben tartották. 

A pénz nem érdekelte, kizárólag a műalkotások esztétikai és művészettörténeti értéke vonzotta. Mint később elmesélte, képtelen volt ellenállni a tárgyak vonzásának: „Ha valami gyönyörűséget látok, nem tudok ellenállni, és sírok” – magyarázta.

„A birtoklás öröme erősebb, mint a lopástól való félelem.” Állása eközben alig-alig volt, jobbára alkalmi munkákból és a barátnője segédápolónői fizetéséből tartották fenn magukat. 

Kép

Kép: Pexels/Matheus Viana

Egy alkalommal le is buktak Stéphane impulzivitása miatt. Az egyik múzeumban annyira megtetszett neki egy tizenhetedik századi holland csendélet, hogy leakasztotta a falról, és egyszerűen a hóna alá csapta, majd mindketten elindultak kifelé. Az őr ezúttal észrevette őket, és hamarosan a rendőrségen találták magukat. Itt töredelmesen bocsánatot kértek, és mivel senki nem tudta, mi minden pihen a franciaországi padlásszobában, egyetlen bent töltött éjszaka után figyelmeztetésben részesítették, aztán elengedték őket. A helyzet egészen abszurd volt, így a rendőröknek eszükbe sem jutott, hogy ő az az arcátlan tolvaj, akit több ország rendőrsége keres hosszú évek óta. 

A lebukás 

Nemsokára azonban eljött a valódi lebukás is.

2001 novemberében Stéphane rájött, hogy az előző lopás helyszínén hibát követett el. Miután elemelt egy 16. századi vadászkürtöt, elfelejtette letörölni az ujjlenyomatait az üvegtárolóról. Kénytelenek voltak mindketten visszamenni.

A szerencse azonban elhagyta őket. Egy kutyáját sétáltató nyugdíjas újságíró, aki olvasott a rengeteg felderítetlen műkincslopásról, felfigyelt a gyanúsan viselkedő párosra. Nem volt rest bemenni a múzeumba, és szólt a teremőrnek. Mivel a lopás napján velük együtt mindössze három látogató járt ott, a hölgy azonnal felismerte őket, és kihívta a rendőrséget. Az ujjlenyomatok egyeztek, Stéphane-t letartóztatták. Anne-Catherine pánikszerűen rohant a fiatalember anyjához. Az anyának fogalma sem volt, micsoda kincsesbarlang van a tetőtérben – amikor a fia barátnője hosszú évek után először beengedte, a megdöbbenése valószínűleg leírhatatlan volt. Mivel soha nem álltak szóba a sajtóval, nincsenek biztos információink arról, ami ezután történt. Valószínű, hogy az anya anyatigrissé változott, és meg akarta védeni harmincéves, mamahotelben lakó, munkanélküli fiát. Elhatározta, hogy mindenképpen megszabadul a bűnjelektől. 

Ledarált festmények, elégetett műkincsek 

Nem volt egyszerű dolga. A műkincsek összértéke körülbelül négyszázötven milliárd forintnyira rúgott, de már darabszámra, tömegre is valószínűtlen mennyiséget jelentett. Az édesanya azonban mindenre hajlandó volt a fia megmentése érdekében. A festményeket kivágta a keretükből, és Anne-Catherine segítségével elégette őket, némelyiket a konyhai szemétdarálóban semmisítették meg.

A többi műtárgyat és a képkereteket hosszadalmas munkával a kocsijába pakolták, és többnapnyi munkával lehordták a közelben csordogáló Rajna–Rhône-csatornához. Itt aztán egy hídról a folyóba dobálták őket.

A Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló szobrot megkímélték: egy találomra kiválasztott templom előtt hagyták. Az valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy pontosan mennyi felbecsülhetetlen értéket semmisítettek meg. 
Stéphane ezalatt, mit sem sejtve a pusztításról, megtörten vallomást tett, és minden elmondott a rendőröknek. A demokrácia malmai azonban lassan őrölnek, és hetek teltek el, mire megszerezték a házkutatási parancsot. Amikor a nyomozók Stéphane anyjának házához értek, a manzárdszoba üres volt és kihalt. A rémült nők már a szögeket is kihúzgálták a falból, a szekrényeket pedig tisztára söpörték. 
Elképedt járókelők egyre-másra találták meg az értékesebbnél értékesebb műkincseket, amelyeket partra sodort a sekély csatorna lassan folyó vize. Először egy aranyberakásos kehely került elő a sárból, aztán egy drágakövekkel díszített tőr, később ezüst ékszerek és más kincsek. 

A kutya szerencséje 

A nyomozás kiderítette, hogy Stéphane Breitwieser – példa nélkül a világtörténelemben – kétszáz helyről több mint háromszáz műtárgyat lopott el. Volt olyan év, amelyben minden második franciaországi műkincslopást ő követett el. Azért tudott ilyen sokáig büntetlenül tevékenykedni, mert a műkincstolvajok kilencvenkilenc százalékával ellentétben ő egyetlen darabot sem adott el.

Amikor megtudta, hogy mit tett az anyja és a barátnője az ő imádott kincseivel, teljesen összetört. Az elítélése napján megpróbálta felakasztani magát, de az őrei időben felfedezték.

Nagyobb csapás volt ez neki, mint az a két év, amit végül börtönben töltött. Az már csak halmazati büntetésnek számíthatott, hogy a barátnője fél év börtön után elhagyta, férjhez ment, és hamarosan két gyereket szült. Édesanyja másfél év börtönnel megúszta a műkincsek elpusztítását. 
Stéphane persze a szabadulása után sem bírt magával. Még kétszer tartóztatták le, és további éveket töltött börtönben, mert több alkalommal is további lopott műtárgyakat találtak nála. Legutóbbi szabadulása után önéletrajzot írt, amelyben részletesen leírja, milyen őrült megszállottság vezérelte a szép tárgyak ellopására. A szomorú történet egyetlen megkérdőjelezhetetlen nyertese a tolvajokat lebuktató újságíró kutyája, akit jutalomból életfogytig tartó ételellátmánnyal jutalmazott a svájci rendőrség. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>