Az etorobotok lesznek a „társ­állataink” a jövőben?

– Az etológia a biológiának az élőlények viselkedésével, szokásainak megfigyelésével foglalkozó ága. Ön dolgozta ki ennek a legújabb kutatási irányát, az úgynevezett etorobotikát, az etológia és a robotika összekapcsolásával. 2010-ben alkották meg mérnökökkel együtt az első olyan robotot, MOGI Robit, amelyet kutyára jellemző viselkedésformákkal is felruháztak, például csóválja a farkát, ha örül, és visszaviszi a labdát a gazdájának. Egy beavatatlan külső megfigyelő számára ez elég bizarr: mintha az állatok helyett, az ő pótlásukra hoznának létre robotokat. Mi valójában az etorobotika lényege?

– Több mint két évtizede foglalkozunk az Etológia Tanszéken a kutya viselkedésének kutatásával, ami összekapcsolódik az ember kutatásával, hiszen a két faj évezredek óta együttműködésben él. 2008-ban meghívtak minket egy pályázatba olyan robotok tervezése céljából, amelyekkel az emberek valamiféle szociális kapcsolatot tudnak kialakítani, ezeket nevezik szociális vagy társrobotoknak. Ekkor figyeltünk fel arra, hogy a tervezők általában embert utánzó, beszélő, nagyon komplex képességű robotokban gondolkoznak. Mi viszont másképp, etológiai irányból közelítettük meg a témát: a társrobot mint emberi segítő, lényegében hasonló szerepet tölt be, mint egy kutya, amely sokféle feladatot elvégez az ember környezetében. A kutya–ember-kapcsolat modellje lehet tehát a szociális robotok fejlesztésének.

Az etorobotika arról szól, hogyan lehet a robotok működését fejleszteni az etológia számára fontos állati és emberi viselkedési szabályok alapján.

Az eddigi fejlesztések ugyanis mintha a folyamat végére ugrottak volna az alapok megépítése nélkül: vannak már sok nyelven beszélő, embert formázó robotok, de alapvető funkciókat nem képesek hatékonyan megvalósítani, éppen azokat, amelyek segítségével beépülhetnének az emberek hétköznapi életébe. Például nem képesek „online” figyelni és felismerni az emberek érzelmi reakcióit, túl lassan dolgozzák fel az őket érő külső ingereket, és így a reakciójuk sem lesz hatékony.

– A gazdáik testbeszédét, mimikáját a mai robotok még nem tudják olvasni, és annak megfelelően viselkedni – erre gondolt?

– Igen. Laborkísérletekben persze egy komputer képes felismerni egy kivetített emberi arc mimikáját, ám ez más, mint egy élő szituáció, ahol módosíthatják az érzékelést például fényhatások, elvonhatják a figyelmet zajok, és mérlegelni is kell a reakció lehetőségeit. Fontos lenne például, hogy egy társrobot tudjon távolságot szabályozni annak függvényében, hogy kivel találkozik: a gazdájával, egy ismerőssel vagy egy ismeretlennel. Nagy kihívás olyan programot fejleszteni, amellyel a robot értékelni tudná a hozzá közeledő ember viselkedését, nyitottságát vagy félelmét, és annak megfelelően indulna felé, vagy távolabb húzódna tőle. Egy ember vagy egy állat folyamatosan monitorozza a környezetét, körülnéz, figyel, ez a normális élőre jellemző viselkedés. Egy macska vagy kutya, ha alszik, még akkor is működnek a szenzorai, és reagál a gazda tevékenységére. Ez ma még nincs benne a szociális robotok programozásában, nem veszik, elemzik és hasznosítják a környezetükből érkező jeleket a célirányos tevékenységük közben. Mit tudunk tenni mi, etológusok? Folyamatosan adjuk ezeket a fontos szempontokat a mérnököknek. 

– Mit kap vissza az etológia a robotikától ebben az együttműködésben? 
– A biológia alapvetően leíró tudomány, vagyis a természet jelenségeinek megfigyeléséből következtetünk arra, mi hogyan működik. A második fázis, amikor a megfigyelések alapján mi próbálunk valamit előállítani, egy modellt összerakni, mert akkor értjük meg igazán annak a működését. Például egy műláb egyre inkább úgy működik, mint egy igazi láb, tehát a létrehozásával még mélyebben értjük meg a láb biomechanikai folyamatait. Egy olyan robot összerakása, amely élőlényekhez hasonló viselkedést mutat, egy etológusnak is óriási tanulság lehet. A robotika azt tanítja meg az etológus számára, hogyan kell a viselkedésről mint rendszerről gondolkodni. 
Van már ennek az etológia–robotika-együttműködésnek egy másik ága is, amely a halak megfigyelését forradalmasította.

Az élő halakhoz nagyon hasonló külsejű és viselkedésű robothalakat helyeznek halrajokba, amelyekkel például befolyásolni lehet, hogy a halraj merre ússzon,

és így pontosan megfigyelhető, hogy milyen ingerek befolyásolják egy halraj döntését adott helyzetekben, így jobban meg lehet érteni a csoport dinamikáját. 

– Hogyan képzeli el a jövőt, a robotika fejlődését az etológia segítségével? Milyen hasznunk lehet nekünk vagy az unokáinknak ebből? 
– Ideális esetben egyre több olyan jól használható robottal fogunk rendelkezni, amelyek valódi segítők lesznek: az emberi környezetbe simuló, az emberi igényeket minél jobban kiszolgáló szociális robotok. Ezek a legváltozatosabb formájúak lehetnének, mint a tárgyaink a lakásban: kicsi robot a polc portalanítására, nagyobb takarító robot, egy másik, amelyik elmegy bevásárolni… Úgy léteznének a környezetünkben, mint régen a házi- és haszonállatok: a tyúk tojta a tojást, a ló húzta a szekeret, a kutya felügyelte a biztonságot… 

– A jövőben a háziállatokat, társállatokat is helyettesíthetik a hozzájuk megtévesztésig hasonló házi robotok? 
– A házőrző robotnak nem kell kutyaformájúnak lennie, lehet akár lánctalpas is, ha az megfelelő a feladata ellátásához. Az emberek már gyermekkoruktól sokféle kitalált külsejű „lényt” elfogadnak, megszoknak. A felmérések azt mutatják, hogy az élőlényeket túl élethűen mintázó gépek inkább félelmet, mintsem bizalmat keltenek. Ráadásul sose tudunk tökéletes állatot összerakni, az mindig csak egy gyengébb másolata lehet a természetesnek. Persze az üzleti élet szereplői nem így gondolkodnak majd, ha keresletet látnak a természetest külsőleg tökéletesen mintázó robotokra...

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>