Erzsébet királyné életét máig sokszor bántóan, lealacsonyítóan taglalják a médiában, mint egy mai bulvárcelebét. Számonkérik rajta, hogy a férje hűtlensége után miért nem maradt benne lángoló szerelem, és vádolják, hogy csak a szépségével törődött, ráadásul szeretőt szerzett a férjének. Ezeknek a tévhiteknek a sorát csak tovább növelik az elmúlt másfél évben megjelent sorozatok és filmek, amelyekben Erzsébet megformálásánál elsősorban nem a történelmi hűségre törekedtek, hanem a meghökkentésre vagy a történelmi szappanopera-gyártásra. A tavaly karácsonykor bemutatott Sisi című sorozatban például Sisi bordélyházba látogat, és egy örömlányt kér fel komornájának. Az alkotók a mai fiatalok vélt igényeire komponálták, vagy sokkal inkább hamisították a múltat, de ami nagyobb baj, hogy sok helyen valós történelmi tényeken alapuló sorozatként hivatkoztak rá, félrevezetve a nézőket. Így még nehezebb a sok tévhit ellenére megismerni, milyen volt valójában Erzsébet királyné.

A Sisi film sárba rántja a magyarságot

„Annyira kifordított világ jelenik meg a sorozatban, hogy nem is lehet, sőt méltatlan lenne összehasonlítani a szereplőket Erzsébettel és Ferenc Józseffel, vagy akár a valódi 19. századi császári és királyi udvari élettel – magyarázza Káli-Rozmis Barbara, Erzsébet királyné kutatója. – A film sárba rántja nemcsak Erzsébet királynét és Ferenc Józsefet, de a magyarságot is.

A magyar vértanúk feleségeit ápolatlan, toprongyos parasztasszonyoknak ábrázolják benne, és a magyar embereket kiáltják ki minden rossz okozóinak.

A filmet sok országban bemutatták, így azóta több nemzetközi együttműködésben is azon dolgozunk, hogy helyreállítsuk Erzsébet hírnevét. Magyar kollégáimmal pedig az is fontos célunk, hogy Európa- és világszerte bemutassuk a valódi arcát neki és magyar környezetének, valamint megcáfoljuk azt a sorozatbeli olvasatot, amelyben a magyar nemzet primitív, minden rossz okozójaként szerepel.

Ebben a munkában partnereim Pálinkás Patrícia Zita történész, Czédly Mónika divattervező, aki Erzsébet ruháiról készít korhű ruharekonstrukciókat, Gróf Seremetyeff-Papp János, aki a Habsburg családhoz kötődik, valamint a királyné megszemélyesítői: Vas Viktória élő történelmi előadó és Vilman Melinda, akikkel előadásokat tartunk a témában” – meséli Káli-Rozmis Barbara, aki több mint másfél évtizede kutatja Erzsébet királyné életét. Tavaly jelent meg első könyve róla, Erzsébet királyné és a magyarok – Barátság vagy szerelem? címmel. A kutatásban segítette őt Erzsébet ükunokája, Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg és családja is, akik megnyitották neki a családi archívumukat, amelybe eddig keveseknek engedtek betekintést. Olyan fotókat és dokumentumokat is a rendelkezésére bocsátottak, amelyeket még nem publikáltak sehol, hogy minél több forrással alátámasztott, minél pontosabb és igazabb képet festhessen Erzsébetről könyvében. Előadásokat is tart és YouTube-csatornát is vezet éppen azért, hogy a tévhiteket eloszlassa a királynéról, és személyét közelebb hozza a magyar és külföldi közönséghez. Most mi is arra kértük, gyűjtsön össze néhányat az Erzsébethez kötődő tévhitekből, és nézzük meg, mennyi bennük az igazság.

Igaz szerelem volt Erzsébet és Ferenc József között

Több filmben és írásban is úgy mutatták be Erzsébetet, mint aki nem szerelemmel szerette férjét, csak belekényszerült a házasságba, mert nem kosarazhatta ki a császárt. „Ez mindenképp tévhit, hiszen Erzsébet valóban igaz szerelmet érzett Ferenc József iránt, amit több levél és forrás bizonyít – emeli ki Káli-Rozmis Barbara. – Bár alig volt ideje megismerni a császárt, hiszen csak pár nap telt el a találkozásuk és az eljegyzésük között, nagyon imponált neki, hogy Ferenc József első látásra beleszeretett, és őt akarta feleségül. Addig a családja még gyerekszámba vette, ezért feszélyezte, de egyben örömmel is eltöltötte, hogy most egy felnőtt férfi figyelt fel rá, aki nőként kezelte. Ferenc József éppen az éves szabadságát töltötte Bad Ischlben, így az eljegyzést követően még két hétig elhalmozta Erzsébetet a figyelmével, kedvességével.

Ezalatt Erzsébet is beleszeretett a császárba. Többen is feljegyezték, hogy a búcsúzásukkor még el is sírta magát. Mire összeházasodtak, mélyen megszerette a császárt, és nem a rangjáért.

Erzsébet nem vágyott uralkodóné lenni, sőt félt a terhektől. A mézesheteket pedig megnehezítette, hogy Ferenc Józsefet egész napra elszólította a munkája, a 16 éves császárné pedig magányos volt a pletykaéhes bécsi udvarban, ahol az anyósa árgus szemekkel figyelte, mit tesz. Mégis megmaradt a szerelme férje iránt több mint hat éven át, egészen addig, amíg 1860-ban rájött, hogy Ferenc József megcsalja.

Hajlamosak vagyunk a történelmi személyeket más mércével mérni, de ha belegondolunk, mit érez ma, akihez hűtlen lesz a párja, megérthetjük, hogy Erzsébet szerelme megingott, és nagyot csalódott a férjében. Addig romantikus lélekkel hitt a tiszta szerelemben, ezért az eset nagyon megviselte, hozzájárult akkori betegeskedéséhez is, a hálószobáját pedig bezárta Ferenc József előtt. Az évek múltán azonban ismét közel kerültek egymáshoz. Ezt mutatja, hogy 1864-ben férjének olyan festményt ajándékozott, amelyen kibontott hajjal, fésülködőköpenyben látható. Ferenc József annyira boldog volt, hogy a képet kiakasztotta a dolgozószobájában, még azt is vállalva ezzel, hogy az audienciára érkezők is láthatják a császárnét fésülködőköpenyben, holott akkoriban ez illetlennek számított. A magyarokkal való kiegyezés idején, 1866 és ‘68 között ismét fellobbant köztük a szerelem, ezt kiolvashatjuk személyes hangvételű leveleikből és számos tettükből is. Erzsébet szerelmének az vetett végleg véget, amikor Ferenc József újabb hűtlensége – 1869-ben Salzkammergutban vadászattal töltötte a szabadságát, és megtetszett neki Theresia Pointinger – eljutott a fülébe. Baráti szeretete viszont egész életében megmaradt a férje iránt.”

Kép

Sisi és Ferenc József

Andrássyval csak barátság fűzte össze?

Sokak fejében megfordult a gondolat, hogy ha Erzsébet csalódott Ferenc Józsefben, talán beleszeretett Andrássy Gyula grófba. Még azt is pletykálták, hogy Mária Valéria főhercegnő Andrássy lánya. Ez azonban hazugság. „Nagyon mély barátság szövődött köztük, de ez a testiség szintjére sosem lépett – állítja a kutató. – Amikor erről beszélek egy előadáson, néha megjegyzik: ugyan honnan tudhatom, hiszen nem voltam ott Erzsébet mellett! Az igaz, hogy én nem voltam ott, viszont ott volt Erzsébet udvartartása.

A királynét nagyon szigorúan megfigyelték: a titkosrendőrség és a bécsi udvari arisztokrácia is. Ha csak a legcsekélyebb okot adta volna arra, hogy gyanakodjanak vagy megrágalmazzák, akkor meg is tették volna, és lenne róla feljegyzés.

Soha nem lehettek Andrássy Gyulával kettesben, és még a levelezésüket is másokon keresztül, Ferenczy Idán, Erzsébet felolvasónőjén és Nopcsa bárón, a főudvarmesterén keresztül folytatták. Szerettek hosszan beszélgetni egymással lovaglások, bálok, fogadások alkalmával, de ilyenkor diszkréten vagy kevésbé diszkréten mindig rengeteg szempár figyelte őket. A bécsi udvar így is botrányosnak tartotta, hogy a császárné egy férfival, ráadásul egy magyarral ilyen sokat társalog az eseményeken. Egyszer maradtak csak ténylegesen kettesben, csupán néhány percre, a császár tudtával. Gödöllőről indultak a vasútállomásra, és esett az eső. Andrássy Gyula felajánlotta a kocsiját a királyi párnak, de Ferenc József nem fogadta el, csak a felesége számára. Így Andrássyra bízták a királynét a néhány perces út erejéig, amiről be is számolt Ferenczy Idának egy levelében.

Szokták mondani nekem, hogy Erzsébet biztosan boldog lett volna, ha Andrássy lett volna a férje. Ezt sem hiszem, hiszen Andrássy is gyakran félrelépett, és bár szerette és tisztelte gyönyörű feleségét, még kevésbé türtőztette magát, és kevésbé is volt diszkrét, mint Ferenc József. Azaz Erzsébet mellette is ugyanúgy összetört volna, mint ahogy Ferenc József hűtlenségekor. Andrássy egy-egy félrelépéséről tudott is Erzsébet királyné, személyes levelezésükben gúnyolódott is a kalandjain. Erzsébetnek romantikus elképzelései voltak a szerelemről, a házasságon kívüli testi kapcsolatot lealacsonyítónak, tisztátalannak érezte. Ő nemcsak kifelé mutatta az erkölcsösséget, hanem valóban rendkívül tiszta volt, és egész életében hűséges maradt férjéhez.”

Kép

Sisi és Andrássy Gyula – Képek forrása: Wikipedia

Szeretőt kerített a férjének?

Egy másik tévhit, hogy Erzsébet királyné szeretőnek szegődtette Schratt Katalint a férje mellé. Valójában azonban Ferenc József és Schratt kapcsolata sem jutott el a testiségig. „Ferenc Józsefnek rendkívül számított, mit mutat a világ felé. Rudolf trónörökös halála előtt úgy gondolta, hogy belefér egy szerelem nélküli, csak testiségről szóló viszony, ha azt teljes diszkrécióval kezelik, és sosem kerül a nyilvánosság elé.

Viszont Rudolf halála után szigorúbban állt a nem éppen szalonképes ügyekhez, hiszen nagyon kínos volt, hogy elhunyt fiát a szeretője, Vetsera Mária mellett találták. Ezért a császár igyekezett felszámolni a családban az erkölcstelen kapcsolatokat, és a sajátjával kezdte.

Akkoriban Anna Nahowskival volt titkos viszonya, amiről sem a császárné, sem a nyilvánosság nem szerzett soha tudomást – csak az 1990-es években derült ki, amikor a leszármazottai publikálták Anna naplóját. Ferenc József megszakította vele a kapcsolatot Rudolf halála után, és a bécsi titkosrendőrség még titoktartást is íratott Annával, hogy ne beszéljen a történtekről.

Schratt Katalinnal viszont nem teljes titokban találkozott, hanem maga Erzsébet ismertette össze őket, amikor tudomást szerzett arról, hogy férje rendszeresen megnézi a színésznő darabjait az udvari színházban. Erzsébet okos asszony volt, épp azt gondolta, hogy ha ő ápolja és támogatja ezt a barátságot a császár és Katalin között, akkor ezzel nem fognak visszaélni. A császár meg is írta ezt levélben Katalinnak: »nem akarok semmi rosszat csinálni, szeretem a feleségemet, és nem akarok visszaélni a Maga iránti bizalmával és barátságával.« Schratt hivatalos státuszt is kapott az udvarnál: a császárné felolvasónője és a császárné »barátnéja« lett. Valójában azonban Ferenc Józseffel ápolt szoros barátságot, akinek felüdülés volt a szép színésznővel való találkozás, könnyed csevegés. A császár drága ajándékokkal is elhalmozta – amit szeretőivel sosem tett. Ráadásul a baráti viszonyba lányukat, Mária Valériát is bevonták. A fiatal lányt kellemetlenül érintette, hogy a színésznő ilyen közvetlen kapcsolatban áll az apjával, viszont az is biztos, hogy Ferenc József és Erzsébet sosem engedték volna, hogy szűz lányuk találkozgasson Katalinnal, ha az erkölcstelen viszonyt folytatott volna a császárral. Ráadásul többen is leírták a környezetükben, köztük Festetics Mária grófnő, Erzsébet udvarhölgye is, hogy Katalin nem a császár szeretője” – mutat rá a kutató.

Kép

Ferenc József és Schratt Katalin 1910 körül – Forrás: Wikipedia

Erzsébet vonzódott a magyar néphez

„Erzsébet magyarokkal való kapcsolatát sokan lealacsonyítják azzal, hogy csak az anyósa és a bécsi udvar elleni lázadásból szimpatizált népünkkel. Ez azonban nem igaz. Már a jegyessége alatt is vonzódott a magyarokhoz.

Erősen hatott rá, hogy a magyar szabadságszerető nemzet, mert a szabadságvágy benne is nagy volt, és sajnálta hazánkat, amiért a szabadságharcunkat vérbe fojtották. Tetszett neki az is, hogy a magyarokat lovas nemzetnek tartották, hiszen ő is imádta a lovakat és a lovaglást.

Ez a szimpátia csak tovább nőtt benne a bécsi udvarban, mert együttérzett a magyarokkal, és hasonlónak látta a helyzetüket a magáéhoz. A magyarok elnyomottak voltak a birodalomban, mint ahogy őt is elnyomták, bántották a bécsi udvarban. Nagyon szeretett volna segíteni nekik, és tudatosan választott magyarokat az udvartartásába is. Szoros barátság fűzte Ferenczy Idához, később pedig többek között Andrássy Gyula grófhoz és Festetics Mária grófnőhöz is. Andrássy és Deák Ferenc szerepét nem lehet lebecsülni abban a folyamatban, amelyben Erzsébet egyre közelebb került a magyarokhoz, viszont azt is tudni kell, hogy amit Erzsébet nem akart szívből, azt nem is tette volna meg. Ő őszintén megszerette a magyar népet a látogatásai során, és szívből segítette elő az ügyüket” – mondja a kutató. Bár azt is hangoztatták már, hogy a kiegyezésben Erzsébet szerepe elenyésző, valójában Ferenc Józseffel folytatott levelezéséből jól látszik, milyen erősen pártolta a magyarok érdekeit, és kivételesen milyen lendülettel folyt bele a politikába.

Lányával együtt magyarul imádkozott

„Azzal is vádolják, hogy csak unalmában kezdett magyarul tanulni Madeirán, ez azonban szintén tudatos döntés volt a részéről, és a kiegyezés idején már a saját nyelvükön szólította meg a magyarokat. Később is mindig magyarul társalgott magyar udvartartásával, sőt egy ideig Ferenc Józseffel is hazánk nyelvén levelezett. Erzsébet már második lányát is a magyarok tiszteletére, az első magyar királyné (és bajor hercegnő) után nevezte el Gizellának, negyedik gyermekét pedig egyenesen a magyar trónra szánta. Eltervezte, hogy Magyarországon fogja megszülni. Remélte, hogy fiú lesz, és egyszer majd Rudolf Ausztria császára, a Budán születő fia pedig Magyarország királya lehet. A gyermek azonban lány lett, akit a bécsiek gúnyosan, a magyarok pedig szeretettel neveztek magyar királykisasszonynak, mivel Erzsébet a születésétől fogva csak magyarul beszélt vele, és Ferenc Józsefet is erre kérte.

Így Mária Valériának tulajdonképpen a magyar lett az anyanyelve. A komornája is magyar volt, tanárának pedig Rónay Jácint püspököt kérte fel, aki korábban a magyar szabadságharcban is aktívan részt vett.

A püspök már Rudolfot is tanította magyar történelemre 1871-től, Mária Valériát pedig egészen 15 éves nagylány koráig oktatta. Erzsébet arra kérte, hogy a tanítás magyar nyelven történjen, különösen a vallásos oktatás. Mint mondta, ő is minden nap magyarul imádkozik kislányával, mert mindnyájuknak nagy szüksége van a vallás vigasztalására. Az osztrák udvartartás nem nézte jó szemmel Erzsébet magyarok iránti lelkesedését, és állandóan a magyarok ellen áskálódtak. Próbálták megtörni a királyné magyarpárti befolyását Ferenc Józsefen, ez azonban nem mindig sikerült nekik. Nem is csoda, hogy Erzsébet rengeteg időt töltött hazánkban, különösen Gödöllőn, ahol a bécsi udvari légkörtől távol szabadnak érezhette magát” – meséli Káli-Rozmis Barbara.

Nem csak a szépségének élt

„Az a leggyakoribb tévhit Erzsébet királynéról, hogy öncélúan csak a szépségével foglalkozott. Valójában amikor Erzsébet bekerült a bécsi udvarba, még nem tartották különleges szépségnek, sőt folyton a hiányosságai miatt becsmérelték. Hangoztatták, hogy nem elég művelt, nem ismeri jól az etikettet, nem makulátlan a családfája. Vidéki kis hercegnőnek tartották, aki nem méltó a császárnéi szerepre. Hatalma vagy szava sem lehetett, helyette mindig anyósa döntése volt a mérvadó. Amikor 1860-ban lelki és egészségügyi okokból Madeirára utazott, a bécsi udvartól távol döbbent rá először a szépségére, mert a magas rangú férfiak mind körülrajongták.

Rájött, hogy a szépségével hatással van az emberekre, ezért tudatosan is vigyázni kezdett rá és tökéletesítette, hogy a bécsi udvarba visszatérve legyen valami, amiben nem találnak hibát a bírálói.

Pár évvel később, 1865-ben, amikor Winterhalter megfestette róla a híres portrét, már őt tartották a világ egyik leggyönyörűbb asszonyának. Ekkor az önbizalma is megnőtt, és rájött, hogy szépségével hathat a férjére is, elérve, hogy figyeljen és hallgasson rá. Így a hatvanas évektől anyósa, Zsófia befolyása csökkent az övével szemben. Hozzá kell tenni, hogy Erzsébet bármibe fogott is, mindenben a tökéletességre törekedett. Így volt a lovaglással, a nyelvtanulással, a költészettel és a szépségápolással – túlzásba vitte, mert igyekezett a legkiemelkedőbb színvonalat elérni – mondja a kutató. – Ezért is lealacsonyító és téves az a vád, hogy nem ápolta a fogait, és mind kihullottak. Valószínűleg tényleg sárgák voltak a fogai, ám mosta, tisztította őket, hiszen nagyon adott a külsejére. Rendszeresen kezelték a fogait, erről a máig fennmaradt számlák is tanúskodnak.”

Az, hogy a szépségének élt, azért is terjedhetett el róla, mert különleges karcsúsága, gyönyörű, hosszú haja, bájossága nyilvánvaló volt. Erzsébet azonban nem csak a tükör előtt és lovaglással, testedzéssel töltötte a napjait. Rengeteget jótékonykodott is, ám ezt nem szerette nagy dobra verni, ezért sokszor nem szerzett róla tudomást a nyilvánosság. Háború idején látogatta a kórházakat, a magyar katonákkal hosszan beszélgetett, békeidőben is felkereste a betegeket, például még a saját egészségét kockáztatva kolerakórházba is ment, hogy a haldoklóknak vigaszt nyújtson utolsó napjaikban.

Nem az állam pénzéből utazgatott

„Gyakran ítélkeztek amiatt is, hogy Erzsébet királyné a Monarchia pénzét költötte, amikor drága utazásokra indult. Valójában ez is tévedés, hiszen a császári család nagyon szigorúan elválasztotta az állami kincstár és a magánpénztár költségeit. Ezt ma is olvashatjuk a pénztári könyvekből. Ferenc József a nagybátyja halála után örökölt hatalmas magánvagyont, ebből vásárolta feleségének az ajándékait, ahogy Erzsébet is ebből finanszírozta magánutazásait, és jótékonykodott is belőle rendszeresen” – osztja meg velünk a kutató.

Források:

• Káli-Rozmis Barbara: Erzsébet királyné és a magyarok – Barátság vagy szerelem?, Helikon Kiadó, 2021.
• www.temptprincess.hu
• Káli-Rozmis Barbara Erzsébet királyné kutatója YouTube-csatorna

A szervezők Abaújkérttől Zámolyig, megyénként 5-7 helyszínen biztosítják a teljes kikapcsolódást kicsiknek és nagyoknak, az egész családnak. A helyszínek és a megtekinthető rajzfilmek listája folyamatosan frissül. A vetítéseket izgalmasabbnál izgalmasabb helyi programok kísérik, a bábelőadástól kezdve a rajzversenyen át a néptáncos produkciókig.

Dr. Bubó, Mézga Aladár és Toldi is életre kelnek

Ki ne emlékezne a Vizipók-csodapókra, Frakkra, esetleg a Futrinka utca lakóira vagy a Magyar népmesék szereplőire? Ezen a hétvégén Bálint Ágnes írói és dramaturgi munkássága között is „mazsolázhatunk”. A 65 éves Pannónia Filmstúdió alkotásainak köszönhetően különös kalandokba keveredhetünk Mézga Aladárral, mi kérhetjük következőként Dr. Bubót, és egyként énekelhetjük A nagy ho-ho-horgász főcímdalát ezen az ünnepi hétvégén. Továbbá tisztelegve Jankovics Marcell animációs filmes életműve előtt, olyan rajzfilmklasszikusokat is megnézhetünk, mint a János vitéz és Az ember tragédiája.

A IX. Országos Rajzfilmünnep fővédnöke a nemrég elhunyt rajzfilmrendező özvegye, Rubovszky Éva. 

Az örökzöld rajzfilmeket a Nemzeti Filmintézet Filmarchívum és az MTVA biztosítja. Csatlakoztak továbbá a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs tanszék (MOME Anim), az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének és Budapesti Metropolitan Egyetem Animáció és Média Design Tanszékének alkotóműhelyei.

Évről évre egyre több magyar animációs filmstúdió is részt vesz alkotásaival az eseményen. A Kecskemétfilm mellett a KGB Stúdió, a KEDD Animációs Filmstúdió, a The Hoppies, a BALFilm, a Filmfabriq, a Magyar Rajzfilm Stúdió, a Ionart Stúdió, a CUB Animation, a Luther Kiadó, a Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft., a Picture Start stúdió, a Mimicry Motion, a BODDAH, a SALTO Film, a Borka és az Omega-Kreatív is képviseli magát alkotásaival. A Mozinet filmjei mellett pedig a Kecskeméti Animációs Film Fesztivál, a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál, az Anilogue és Cinemira Nemzetközi Gyermekfilm Fesztivál programjaiból is ízelítőt láthatunk a Rajzfilmünnep alkalmával. 

Bővebb információ a Rajzfilmünnep honlapján olvasható. 

– Mennyiben volt más a Képmás grafikai megtervezése, mint az addigi munkáid?
Niki: Az az első munkáim egyike volt, akkor még nem volt magazinos tapasztalatom, amihez viszonyítani tudtam volna. Az egyetemen egyszer csináltam csak magazint, és azt nagyon szerettem, de ott nyilván nagy szabadságot kaptam, tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam. Tehát a Képmás mindenben újdonság volt, és ezért nagyon izgalmas is.

– Te mennyire voltál fogyasztója a műfajnak?
Niki: Az egyetemen már nem nagyon, de középiskolában sok divatmagazint olvastam, minden héten mentem az újságoshoz. A Képmást nem ismertem. Amikor a SaltCommhoz kerültem, feltűnt, hogy milyen szép ez a magazin – talán épp akkor jött ki az első megújult lapszám.

– És attól kezdve a te stílusod is része lett a magazinnak. Hogy érzed, milyen mértékben?
Niki: A Képmásnak ez a tíz éve a saját szakmai fejlődéstörténetem is. Amikor elkezdtem, nem voltam magabiztos, nem éreztem pontosan, hogy mit lehet, mit nem, szóval együtt nőttünk fel.
Béla: Én Niki után pár évvel érkeztem. De élénken emlékszem, hogy már előtte kiszúrtam, hogy az utcai hirdetőoszlopokon óriási címlaparcok jelentek meg, és megállapítottam, hogy milyen szép emberek. Ez a mai napig így van, elképesztően jók az arcok – ez a fotós, Emmer Laci nagy tudása, tényleg kihozza a legjobbat mindenkiből. Később klasszikus tördelőként léptem a lapba, bár amikor Nagy István megkeresett, hogy segítenék-e az új feladatban, a Képmásban, még a Burda magazin magyar verzióját készítettem. A tördelési gyakorlatom megvolt, és amikor belenéztem a lapba, láttam, hogy ezt tudnám csinálni, de azt nehezen tudtam elképzelni, hogy csak a szövegekkel foglalatoskodok, aztán át kell adnom a grafikusnak, majd egy ponton visszakerül hozzám. Mi van, ha nem értek egyet, ha elindul egy meccselés, és az megakasztja a lapkészítést?

Én dolgoztam korábban nagy apparátusban, jól ismerem a kompetenciavillongásokat, utálom őket, rangon alulinak tartom, és hosszú távon akadályozza a gördülékeny munkát.

Az viszont biztató volt, hogy három vagy négy évig, amíg külsősként dolgoztam más projektekben a SaltCommnak, láttam, hogy Niki nagyon talpraesett. Így végül mégis nagyon jól működött a közös munka.

– Niki, Béla félelmeinek volt alapja? Két különböző generáció is vagytok. Ráadásul egy férfi és egy nő. 
Niki: Én nem éreztem semmi ilyesmit, örültem, amikor Béla ide került hozzánk, mert korábban egy külső grafikai céggel dolgoztunk együtt, és nagyon személytelen volt az egész. Volt, hogy átadtam az anyagot, és attól kezdve nem is hallottam róla, amíg ki nem jött a nyomdából. Amikor viszont Béla idekerült, nagy megkönnyebbülés volt, hogy ott ül az asztal túloldalán, és ha valami kérdésünk volt, megbeszéltük. Béla nagyon jól kommunikál, ha valamivel nem ért egyet, azt is megmondja, és akkor megbeszéljük.

– Változtattatok egymás ízlésén?
Niki: Én szakmailag nagyon sokat tanultam Bélától. Azt nem tudom, hogy ízlésben megváltoztatott-e, de például új volt nekem a stílusozás, amit használt.

Én előtte ezeket csak érzésre bedobáltam, elég expresszív személyiség vagyok, nem nagyon kötöm magam az ilyen szabályokhoz, Béla meg nagyon rendszeres, nála mindennek megvan a helye, és tudja, mi miért van ott.

Béla: Az első képmásos munkám az volt, hogy be kellett szállnom egy cikknek a befejezésébe, amit még Niki kezdett el. Megnyitottam az anyagot, és volt ott egy csomó fájl különböző verziószámokkal. Elborzadtam: hogy lehetséges, hogy nem egyetlen anyagot látok, és abban, amiben én mint véglegesben dolgozom, még üres oldalak vannak? Azon is megdöbbentem, amit az előbb Niki mondott, hogy egy ponton a munkája mások kezébe került, akiktől már visszajelzést nem kapott. Mindezt el sem tudtam képzelni, én nem tudok máshogy működni, csak úgy, hogy van egy nagyon feszes rendszeresség a munkában. Amikor megkaptam a munkát, végignéztem egy elkészült lapot, az első oldal bal felső sarkától az utolsó oldal jobb alsó sarkáig. Megpróbáltam megérteni, hogy amit látok, az miért van úgy, mi benne az esetleges, mi az, ami jó, tehát amihez nem kell hozzányúlni. Levertem magam köré a cölöpöket, a szövegstílusokat, az alapbeállításokat, mindent, ami az arculathoz, a layouthoz tartozik. Ma is ezt a rendszerhálót készítem el Niki számára minden hónapban a megkapott szövegekkel, képekkel. Így aztán látom, ha mégis kilépünk a szabályrendszerünkből.

– A párosotokban Niki a felfedező, csapongó, kísérletező, Béla pedig a biztos háttér, aki a társa keze alá dolgozik, és ha kell, elvarrja utána a szálakat. Mintha a munkahelyeken nem ez a férfi–női szerepkör lenne a jellemző.
Béla: Én pont azt gondolom, hogy az a férfias, ha valaki tartja a kötött szabályrendszert. Az lenne a macsós, ha állandóan konfrontálódnék? Bolond lennék, ha a saját és a másik életét megkeseríteném fölösleges dolgokkal. Niki határozott, erős jellem. Megmondja, ha neki valami nem tetszik. Nem így van?
Niki: Hát, igyekszem…

 – Niki, az évek során nemcsak tervezőgrafikusként, hanem egyre inkább illusztrátorként is megjelensz a Képmásban. A grafikákat kézzel készíted?
Niki: Igen, kézzel rajzolom meg, és utána digitalizálom a képet. Nemcsak a lap illusztrációit, hanem a brandet hordozó tárgyakét is, például a képmásos vászonszatyrok grafikáját vagy azoknak a kisbababodyknak a grafikáját is, amelyeket a magazin kismamái kaptak a szerkesztőségtől a gyermekük születésekor. 

– A magazinkészítés havonta ismétlődő munkafolyamatai közül melyik a kedvencetek?
Niki: Nekem talán az, amikor megkapom Bélától az anyagokat, és friss szemmel átnézem, hogy melyik cikk inspirál legjobban, amelyikhez már rögtön van valami ötletem. Végignézem a képszerkesztő, Páczai Tamás válogatását, elolvasom hozzá a leadet meg a címet. Mégsem ezekkel kezdek dolgozni, az elején kipörgetem azokat, például a sorozatokat, amelyeknek már van határozott keretrendszere, közben érlelem a nagyobb kihívásokat.

Béla: Emlékszem, egyszer Niki egy nappal a nyomdai leadás előtt kiült az iroda előtti padra, a bokrok alá Lackfi János Vízen járni tilos sorozatának egyik írásával, húsz perc múlva bejött, és két óra múlva ott volt egy hihetetlenül jó illusztráció, betolva mellé a szöveg. Úgy irigyeltem, hogy ez ilyen könnyedén megy neki!

Niki: De nem mindig megy ilyen könnyen.
Béla: Én is szeretem, amikor az első kéziratokat befolyatom. Ez rutinmunka, odafigyelést, pontosságot igényel, de vannak anyagok, amiket ilyenkor mindig elolvasok, bár nem ezért fizetnek, de nagyon szeretem őket. Például Mártonffy András cikkeit, Dér Katalin sorozatát, Véssey Miklós írásait. És hát persze, szeretem, amikor visszajön Nikitől az anyag, hogy miből mi lett! Legjobban a nyomdai leadást szeretem, mert akkor elkészültünk.

– Te engeded el a nyomdába a lapot imprimatúra után. Kicsit olyan, mint amikor a suliban beszedik a dolgozatokat, tollat lerakni, már nem javíthatsz semmit. Ez milyen érzés?
Béla: Ez tényleg minden alkalommal egy vizsgadrukk. Egyrészt, hogy időben adjuk le, másrészt, hogy hibátlanul adjuk le az anyagot. Persze ez relatív, vannak dolgok, amiket a nyomda rendszeresen kifogásol, és én minden egyes alkalommal azt mondom, hogy az úgy marad, mert úgy lesz jó. De sajnos előfordul, hogy valamit nem veszek észre, például egy kifutó képnek nincsen rátöltése, valódi kifutója. És még mindig ott a rizikó, hogy nyomtatásban valami nem olyan lesz, mint a képernyőn. Előfordult, hogy már leadtuk a nyomdába a lapot, jóváhagyta a nyomda, nekem is minden oldalt jóvá kel ilyenkor hagynom, hogy gyárthassák az oldalakat. Ezután van még egy utómunkám a szövegekkel a későbbi online felhasználáshoz, és képzeld el, Kati, előfordult, hogy akkor vettem észre egy hibát az egyik címsorban, a szövegben, és felhívtam a nyomdát. Kiderült, hogy nem került át még az anyag a nyomdai lemezre, és így mentettük a helyzetet.

– Milyen érzés nektek egy olyan korszakban nyomtatott magazint készíteni, amikor mindenki „temeti” a printet?
Béla: Fantasztikus!
Niki: Temetjük a printet? Szerintem, aki szeret újságot olvasni, az mindig is meg fogja venni a magazinokat. Én is nagyon szeretem lapozgatni, kézbe venni. Szerintem jó magazinra mindig lesz kereslet. Az online világban mindenen csak végigpörgetek, el sem olvasok egy cikket, de ha ott van a kezemben, akkor annak nekiülök, nem kattintok át közben valahová.
Béla: Szeretem az illatát, tapintani a különböző textúrákat… Az igaz lehet, hogy napilapokat nyomtatni egyre feleslegesebb, arra az online híroldalak tökéletesek.

De a Képmás tartalma olyan, hogy szinte mindegy, hogy októberben olvasod el vagy májusban. Szóval ezek időtálló dolgok, én néha úgy érzem, hogy a Képmást az örökkévalóságnak készítjük, miközben gyakorlatilag a digitális az örökkévalóság. De mégis, az nincs úgy a szemünk előtt. Vagy rátalálok, vagy nem találok rá.

Az újságnak van egy egyensúlya, eleje és vége. 
Niki: Nagyon szeretek veletek, a magazinnal dolgozni, és ennek az is az oka, hogy úgy érzem, teljesen megbíztok a szaktudásomban. Sokszor előfordul, hogy valami olyan dizájnt csinálok, amiben nem vagyok biztos, hogy át fog menni, és akkor azt írjátok, hogy „hát ez nagyon jó”...
Béla: Én is szeretem, hogy a szövegek tekintetében nagy biztonságban érezhetem magam, mert jó állapotban érkezik meg hozzánk a szöveg. Amikor a lapkészítést itt elkezdtem, meglepődtem az első korrektúráknál, hogy valójában milyen kevés javítás volt, pedig nagyon alapos korrektorral dolgozunk. És ti is végigkíséritek az anyagokat, és sokszor kiszúrtok egy-egy hibát az utolsó pillanatig. Jó ilyen csapattal dolgozni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.

A nap melege és fénye alapján tájékozódik a térben, mégis eligazodik a sötét erdőben is. Több mint 20 évig látta a világot, majd lassan elhomályosult körülötte minden, mégis „látja" mindazt, amire emlékezni tud, amit hall és érez. Puskás Tóni örökölte a betegséget, ami végül elvitte a látását. A retinitis pigmentosa farkasvaksághoz, színtévesztéshez, színvesztéshez, majd a vakság állapotához vezetett nála.

Elveszítette a munkáját, átkerült az épek világából a fogyatékossággal élők közé, és eltartott egy ideig, amíg kialakította az élhető életet a szeme világa nélkül. Hivatásos vadász volt, ebből mára az erdő szeretete maradt meg. Barátaival túrázni jár, és vadak helyett most hangokra, illatokra és friss levegőre vadászik. Az irányokat nem látja, ezért a nap melegével tájékozódik, és magával viszi azokat is, akiknek ő tud erőt adni a természetjárás által.

Az adás tartalmából:

• Gabi, Tóni párja, és Kriszti, egy túratárs is megszólal a podcast elején.
• Vajon annak könnyebb, aki látott, vagy annak, aki vakon született?
• Családi örökségekről;
• Vadászatról, gazdálkodásról;
• Milyen látássérültként munkát keresni?
• Munkahelyi közösségről;
• Nem kívánt találkozásokról;
• - Világlátásról, változásokról;
• Hasznos eszközökről (Be my eyes app - https://www.bemyeyes.com/)

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.

A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.

A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Áramütés, majd zuhanás

A Sárospataki Református Kollégiumtól nem messze van egy pályaudvar. A kollégium bennlakó diákjai gyakran jártak ki oda egy félreeső területre sétálni, beszélgetni, bandázni. Április 4-én, hétfő este is így tettek, amikor 8 óra előtt nem sokkal egyikőjük hirtelen ötlettől vezérelve felmászott egy tehervonat tetejére. Állítólag azért, hogy szelfit készítsen.

Azonban a nagyfeszültségű áram, 25 ezer volt áthúzott rajta. Teste meggyulladt, berobbant.

A történteket lentről látta a 15 éves, szintén kollégista fiú, Csáky Soma.
„A fiam 30 másodpercig éktelen kiabálásba kezdett, hogy hívják a mentőket, majd mivel a vagonon lévő fiú jó barátja volt, fölszaladt, hogy segítsen, és a lábával próbálta oltani. Vele is megtörtént ugyanaz, mint a barátjával. Egyikőjük a vagon egyik, másikuk a másik felére esett le a földre” – kezdi történetüket Csáky László, Soma édesapja.

„Vonat tetején fotózkodtak!” „Tehervonaton szelfizett két kamasz!” „Senki ne szelfizzen vonat tetején!” – ilyen szalagcímekkel jelentek meg a híradások a fél évvel ezelőtti baleset, tragédia idején. Az elsőként áramütést szenvedett fiú tíz nappal a baleset után a Bethesda Gyermekkórház Égési Intenzív osztályán életét vesztette. De hogy valójában hogyan történt a baleset, és mi lett a másik, életveszélyesen megsérült fiúval, arról a nagy nyilvánosság mostanáig alig tudott valamit.

Kezdetben a Sárospataki Rendőrkapitányság vizsgálta a baleset körülményeit. Miután az életveszélyesen megsérült fiúkat a fővárosi kórházba szállították, a Budapesti Rendőr-főkapitánysághoz (BRFK) került az ügy. A haláleset körülményeit közigazgatási eljárás keretében vizsgálták, bűncselekmény gyanúja nem vetődött fel, büntetőeljárás nem indult – tudtuk meg a BRFK-tól.

Soma életveszélyesen megsérült, de ma már kimondható, kapott egy második esélyt az életre.

Történetéből Somakönyv címmel édesapja könyvet írt. A kötet arról a 105 napról szól, amit a tinédzser fiú kórházban töltött. De menjünk vissza Sárospatakra, arra a bizonyos áprilisi estére! 

„Csáky úr, történt egy baleset Somával”

„Három gyermekünk van, a lányomat vártam edzés után egy parkoló autóban, egy jól végzett nap után. Előző nap búcsúztunk el Somától, mert egy hétig itthon volt. Ültem az autóban, és az iskola igazgatója hívott: »Csáky úr, történt egy baleset Somával«, mondta. Akkor kezdett el kibomlani a történet” – emlékszik vissza az édesapa.

Soma testének körülbelül 50 százaléka megégett, és olyan rosszul esett, hogy koponya-, és lábtörést szenvedett. A mentők a Miskolci Kórház traumatológiájára szállították, ahol látták, hogy komoly koponyaűri vérzése lett, és ödéma alakult ki az agyában, ami növekszik.

„Azonnal megműtötték, ott volt az első komolyabb életmentés. Azt gondolom, annak a műtétnek köszönhetjük, hogy fél év elteltével Soma szellemileg ép” – hangsúlyozza Csáky László.

Két nap múlva átszállították a budapesti Bethesda Gyermekkórházba.

Több száz alkalommal mentették meg az életét

Soma két hónapot töltött élet-halál között mélyaltatásban, ezrek drukkoltak, szorítottak, imádkoztak érte.

„Megtanultuk, hogy az intenzív osztályon tartózkodás a folyamatos életveszély állapotát jelenti.

Az első két hónapban nem beszéltünk szemtől szemben orvossal, ami szülőként idegőrlő volt. Ez nagyon kegyetlennek tűnt akkor, de visszatekintve már értjük, hogy felelősségteljesen és professzionálisan senki semmi konkrétumot nem mondhatott.

Nem lehetett tudni, mi lesz a fiunk jövője, életben marad-e” – fogalmaz az édesapa.

Mint mondja, az orvosok több százszor mentették meg Soma életét, aki három-négy esetben nagyon közel volt ahhoz, hogy „azt a döntést hozza, hogy nem marad itt”. A fiú körülbelül tíz műtéten esett át. Az első időkben óriási fájdalmat jelentett neki a megégett testfelület átkötözése is, ami ezért kábításban történt. Egy-egy ilyen alkalom akár négy-öt órába is beletelt.

Kép

László és Soma a Bethesda Kórházban – Forrás: somakonyv.hu

„A szellemem ép, én itt vagyok, meggyógyultam”

„A századik napon a kórházban Soma azt mondta nekem, hogy ő meggyógyult. Ránéztem a gyerekemre, akinek a teljes testét múmiaszerűen kötések fedték, nincsen füle, hiányzik egy része a hajának, gyomorszondán, torokkanülön keresztül beszélget velem. Kérdeztem, hogy ezt miből gondolja? Erre azt mondta, hogy a szellemem ép, én itt vagyok, meggyógyultam” – meséli Csáky László.

„Abban a pillanatban megértette, hogy kapott egy második esélyt, és máshogy kell tekintenie innentől az életre. Hiszen életet könnyű eldobni, de nehéz kapni egy plusz életet. Abban a kegyben, áldásban, szerencsében részesült, hogy ő itt maradt. A szelleme ép, ami hihetetlen egy ekkora esés, koponyatörés után. Az első két hónapban pedig a fájdalom miatt folyamatosan altatták, kábították. Amennyire mi tudjuk, ilyenkor ópiát alapú anyagokkal dolgoznak, akár ez is okozhatott volna károsodást” – folytatja.

Összesen 105 napot töltöttek a Bethesdában, amikor a főorvos behívta az édesapát, hogy közölje, hazavihetik a Somát. Ezért maga a könyv is itt ér véget egy Breaking News fejezettel. 

Soma nyár közepe óta otthon gyógyul. Jelenleg gyógyszert nem kell szednie, de folyamatosan gyógytornára jár, hegkezelést kap, és az egész testét fedő kompressziós ruhát hord.

A másod-, harmadfokú égési sérült testfelületeit úgy gyógyítják, hogy az épen maradt részekről átültetik a bőrt az érintett területekre. Így Soma teljes testén jelenleg több mint 80 százalékos a sérült bőrfelület.

Mozgása is korlátozott, egy bottal ugyan tud járni, de a közeljövőben újabb műtét vár rá.

Csipogó gépek között született a könyv

Csáky László a kórházi tartózkodás alatt írta meg a könyvet. „Addig volt ihlet, amíg körbevettek a csipogó gépek, az intenzív osztály. Soma ott aludt mellettem, kötöttem a sebeit” – magyarázza. Mint meséli, az első 60 napban nagyon elszigetelődtek, feleségével nem tudtak válaszolni az ismerősöknek, amikor kérdezték, hogy van a gyerekük. „Szerettem volna velük is megosztani a történetet, akik kíváncsiak voltak rá, de akkor nem tudtunk, meg nem is szerettünk volna beszélgetni erről” – mondja.

Másrészről az írás terápia volt neki is, és a fiának is. „A kórházban felolvastam neki, ugyanis az ő engedélye volt szükséges a könyv megjelenéséhez. Jó volt közösen felidézni a korábbi sárospataki élményeket.” Nem utolsósorban pedig a könyvvel a Bethesda Gyermekkórház dolgozóinak is szeretnének köszönetet mondani, akikkel ezáltal csak szorosabb lett a kapcsolatuk.

A könyv díjmentesen elérhető, már ezer fölötti megrendelésnél jár. Ha valaki úgy érzi, támogatná a családot, adományokat elfogadnak, amit a fiú rehabilitációjára fordítanak. Ennek a folyamatnak ugyanis egy 80 százalékban sérült, komoly mozgásszervi, ortopédiai problémával rendelkező gyermeknél mondhatni sosincs vége. Rengeteg költséget jelent, a társadalombiztosítás pedig ezeknek csak a töredékét állja. Például egy kompressziós ruha költsége több mint egymillió forint, az égett testfelületekre használt krém havi százezres tétel.

„Nincsen csodagyűjtés, nincs olyan, hogy össze kell gyűjtenünk valamennyi összeget, és akkor Soma meggyógyul.

Az eddigi adományoknak köszönhetően egy speciális rehabilitációs intézetbe valószínűleg el fog jutni.

Másfél-két év múlva juthatunk el oda, hogy esetleg esztétikai műtétek következhessenek” – hangsúlyozza az édesapa. Ha orvosi szakvélemény alapján Soma rehabilitációja lezárul, és rendelkezésre áll még valamennyi az adomány összegéből, azt az adományozókkal közös döntés alapján, jótékony célra fordítják.

Kép

Fotó: Csáky László

Másszunk-e a vonat tetejére?

Soma most 16 éves, első éves gimnazistaként egyéni tanrendben, biatorbágyi otthonukban tanul, de minden héten autóba ülnek, hogy ha csak néhány órára is, de a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában osztálytársai között lehessen. Jelenleg egy bottal képes járni. Amennyire csak lehet, kihasználja a képességeit: a közelmúltban Tarcalon négy óra alatt ugyan, de majdnem négy kilométert tett meg. Felsétált az Áldó Krisztus szoborhoz.
„Ő vigasztal mindenkit, nagyon hálás az életért, nagyon tisztában van mindennel, reálisan látja a világot maga körül. Az együttműködés vele inkább jutalom nekünk, mint hogy megterhelő lenne” – mondja az édesapa.

De mi a történet tanulsága? El lehetne intézni annyival, hogy senki ne másszon vonatok tetejére, kerülje el a nagyfeszültséget, mert az életével játszik. Talán ez, de a képlet azért nem ilyen egyszerű.

A könyv szerzőjét több helyről magánszemélyek, egyesületek keresték fel, hogy tartson előadást arról, miért ne másszunk a vonat tetejére. Hogy miért nem vállalta ezeket?

„Azt gondolom, másszunk a vonat tetejére, hogyha a barátunk bajban van. A vonat teteje csak egy közeg volt. Ez lehetett volna víz, tűz vagy oroszlánokkal teli ketrec” – vallja.

„Soma a mai napig sajnálja, hogy ott voltak, és ez megtörtént, de azt egy pillanatig nem bánja, hogy így tett. Ha ő került volna ilyen helyzetbe, bízom benne, hogy lett volna olyan barátja, aki ugyanezt tette volna. Az semmiképp nem konklúzió, hogy egy ilyen éles helyzetben ne tegyünk meg mindent a barátunkért. Viszont mindenki gigantikusan messze kerülje el a nagyfeszültségű vezetékeket” – teszi hozzá.

Az adományozásról és könyvrendelésről bővebb információk itt találhatók.

1945. május 2-án az amerikai hadsereg egyik ausztriai állomáshelyén egy biciklista közelített meg egy szolgálatot teljesítő katonát. Leszállt a járműről, majd angolul megszólította: „Magnus von Braun vagyok. A bátyám találta fel a V2-es rakétát. Meg akarjuk adni magunkat.” 
Amikor kiderült, hogy egy kisebb regimentnyi német tudóssal együtt tényleg alárendelik magukat az USA kormányának, az amerikaiak alig akarták elhinni, mekkora fogást csináltak. Az idősebb testvér, Wernher von Braun ugyanis a náci Németország egyik legfontosabb embere volt. A rakétamérnök, aki munkatársaival megalkotta a legfélelmetesebbnek szánt német fegyvert, egyúttal a világ leghaladóbb úttörőjeként dolgozta ki a rakétameghajtás gyakorlati alapjait. Veszélyes technológiákkal foglalkozott, ami miatt a szovjetek és az amerikaiak egyaránt hajtóvadászatot indítottak ellene. A nácik minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy létrehozzák a rakétameghajtású szuperbombát, és ez részben sikerült is nekik. Minden képzeletet felülmúló, huszonöt négyzetkilométeren elterülő telepet hoztak létre a Balti-tenger partján fekvő Peenemünde városánál.

A telepnek saját erőműve és vasútvonalai voltak, és sok ezer embert dolgoztattak rabszolgamunkában, embertelen körülmények között, miközben mérnökök százai folytattak tudományos kutatásokat a tökéletes bosszúfegyverek kidolgozására.

Amikor a szövetségesek 1943-ban lebombázták Peenemündét, a német vezetés új telepet hozott létre, de ekkor már saját koncentrációs tábort is létesítettek a munkaerőgondok megoldására. Az új telep és a Mittelbau-Dora koncentrációs tábor lett Braun új munkahelye. 
A háború utolsó napjaiban felsőbb német parancsra a bajorországi Oberammergauba telepítették a többi tudóssal együtt. Az volt a parancs, hogy ha nem tudják elkerülni a fogságba esést, mindannyiukat lőjék agyon. Von Braun azonban rábeszélte a paranccsal megbízott tisztet, hogy szórják szét a szakembereket a környező falvakban, így kisebb a valószínűsége, hogy mindannyian egyszerre halnak meg a bombázások során. Amikor a szövetégesek végül elfoglalták a kisvárost és környékét, néhányan – köztük a Braun testvérek – átszöktek Ausztriába. 

Nyomasztó múlt 

Miután megadták magukat, alapos kihallgatások egész sora következett. Az amerikaiak mindent meg akartak tudni tőlük a németek állítólagos titkos csodafegyvereiről, különös tekintettel arra, hogy meddig jutottak az atombomba kifejlesztésében. Ez utóbbiról rövidesen kiderült, hogy a német kutatások kezdeti stádiumban voltak, és amúgy is hibás alapokon nyugodtak. A V2-es rakéták azonban óriási ígéretet rejtettek magukban az USA számára. 

Fogságba vonulásuk után rövidesen elhárult minden adminisztratív akadály az elől, hogy a náci tudósokat az Egyesült Államokba szállítsák – annak ellenére, hogy a von Braunhoz hasonló beágyazottságú pártemberek az októberben kezdődő nürnbergi perben akár halálbüntetésre is számíthattak.

Húszéves korától fogva, 1932-től részt vett a német rakétafegyver-programban, tagja volt a náci pártnak, és az SS sturmbannführere (rohamcsapat vezető, az őrnaggyal megegyező katonai rang) lett. Ő maga azt állította, hogy nem követett el háborús bűnöket, nem volt tudatában a peenemündei iszonyatnak, és soha nem is járt egyetlen koncentrációs táborban sem. 
A tények viszont ennek ellentmondani látszottak. Nürnbergben több tanú is beszámolt arról, hogy a peenemündei telepen rendszeresen látta őt, és a szenvedésekkel mit sem törődve végezte a munkáját. A Mittelbau-Dora koncentrációs táborban is többször járt: személyesen választotta ki a meghalt munkások pótlására az új munkaerőt, és ilyenkor naponta haladt el a közszemlén heverő halottak tucatjai mellett. Wernher von Braun azonban túl értékes zsákmány volt ahhoz, hogy az amerikaiak Nürnbergbe engedjék. 

A tudós mint háborús zsákmány 

Miután minden információt megosztott az ottani tudósokkal a korát messze meghaladó eredményeiről, társaival együtt a Fort Bliss nevű katonai létesítménybe szállították, ahonnan ki sem léphettek, és azonnal munkára fogták őket. Eleinte nem sok tisztelettel bántak vele. Ő, a világ egyik legkomolyabb tudósa, aki korábban több ezer embert irányított egy gigantikus méretű állami rabszolga-vállalkozásban, most, a saját szavaival élve „egy pattanásos képű, huszonhat éves őrnagy parancsnoksága alá került, akinek főiskolai diplomája volt mérnöki tudományból”. Az elkövetkezendő években aztán fokozatosan egyre nagyobbra nőtt a renoméja. Százhuszonöt másik peenemündei tudóssal, köztük a saját öccsével együtt továbbfejlesztette Hitler csodafegyverét, a V2-es rakétát. Ez már önmagában messze meghaladta a korát: majdnem kétszeres hangsebességgel, tehát néma csöndben érkezett a célpontjához, miután a kilövőpontról nyolcvan kilométeres magasságba emelkedett a sztratoszférába. Azonban mérhetetlenül drága és munkaerőigényes volt, Németország erőforrásainak tekintélyes részét emésztette fel. A gyártása során több ember halt meg, mint a becsapódások következtében. A kor technikája nem volt felkészülve ilyen fejlett fegyverekre. 
Ezt akarták az amerikaiak megváltoztatni, és a saját előnyükre fordítani. Háromszáz vasúti kocsira való V2-alkatrészt zsákmányoltak, és szállítottak az USA-ba, hogy von Braun és csapata dolgozhasson velük. Sietniük kellett, mert a Szovjetunió is elrabolt százötven német tudóst, és ők is gőzerővel fejlesztették a saját változatukat. Az 1950-es években Wernher von Braun és csapata – már amerikai állampolgárként – szabadabban mozgott, és ők fejlesztették ki az Egyesült Államok számára a világ első interkontinentális ballisztikus rakétáját, amellyel már akár Moszkvát is megsemmisíthették. 

Kép

Kép: Picryl

Egy álom és a valóság 

Von Braun tulajdonképpen élete nagy álmát valósította meg. Már gyerekkorában imádta a rakétákat, és rögeszméjévé vált, hogy egyszer megvalósítsa az akkor még álomszerűnek tűnő űrutazást. Tizenhat évesen egyszer le is tartóztatta a rendőrség, mert saját készítésű, rakétameghajtású kocsija felrobbant, ezzel pedig nemcsak magát, az utcai járókelőket is életveszélybe sodorta. 
1958-ban az ő vezetésével sikerült olyan szintre fejleszteni a rakétatechnológiát, hogy Amerika felbocsáthatta az első műholdját. Von Braun ettől kezdve annak az álmának szentelte magát, hogy embert juttasson az űrbe. A Szovjetunióval folytatott űrverseny vezető pozíciókba röpítette őt, így a hatvanas évek elejétől már elnöki támogatással dolgozhatott.

Öt amerikai elnök, Eisenhower, Kennedy, Johnson, Nixon és Ford hivatali ideje alatt is ő volt a szellemi vezére annak a folyamatnak, amelynek a végén Neil Armstrong elmondhatta híres szavait, miközben a Hold felszínére lépett.

Azt is szorgalmazta, hogy az Egyesült Államok az űrtechnológia kihasználásával a fegyverkezési versenyben is behozhatatlan előnyre tegyen szert a Szovjetunió ellen. Von Braun azonban nem akart ezen a ponton megállni. Hitlerhez hasonlóan nagyratörő terveket dédelgetett egy demokratikus ország keretei között. Részletes terveket készített arról, hogy milyen módszerekkel lehetne felépíteni, és Föld körüli pályára juttatni egy óriási űrállomást, illetve hogyan hozzanak létre állandó telepet a Holdon. Óriási űrhajókon több tucat űrhajóst akart felküldeni, akik négyszáz kilométeres felfedezőutakat tettek volna a Holdon speciálisan kiképzett terepjárók segítségével. Már az ötvenes évek elejétől kezdve nagyszabású információs és reklámkampányokat folytatott az űrutazás népszerűsítésére: a hírneve csúcsán járó Walt Disney-vel közösen készített propagandafilmeket, amelyek több tízmillió nézőt vonzottak. 
Tíz űrhajóból álló flottát tervezett, amelyeket a Marsra szándékozott küldeni. Ezek – a gigantikus leszállóegységeken és több száz tonnányi rakományon kívül – hetven űrhajóst is szállítottak volna, hogy egy egész bolygót meghódíthasson. Ez a gondolat annyira a hatalmába kerítette, hogy írt egy tudományos-fantasztikus regényt is a témáról, A Mars-projekt: technológiai mese címmel. Olyan részletességgel tárgyalta benne az utazás technikai követelményeit, hogy a legtöbben olvashatatlannak tartották a regényt, amely először 2006-ban jelent meg teljes, nyomtatott formában. A cselekmény a nem túl távoli jövőben, 1980-ban játszódik, és láthatólag nem tud szabadulni az egykori német nagyhatalmi álmoktól. Az emberiség a Földi Egyesült Államok nevű óriásállamban él, miután a Nyugat pusztító atomháborúban legyőzte a Keletet. Az emberek eljutnak a Marsra, ahol egy felszín alatt élő, megdöbbentően fejlett szupercivilizációt találnak. A Mars-lakókat egy tízfős tanács irányítja, amelynek a vezetőjét – a mai összeesküvés-elméletek híveinek legnagyobb örömére – Elonnak hívják. A két civilizáció összebarátkozik, és a Mars-lakók küldöttséget menesztenek a Földre, majd megtanítják az emberiséget a fejlett technológiák felelős használatára és az alapvető erkölcsi normák betartására. 
Bár Wernher von Braun sértetlenül került ki a világháborúból és az azt követő igazságtételből, életrajzírói szerint dolgozott benne a lelkiismeret. Úgy tűnt, valahogy jóvá akarja tenni mindazt a szenvedést, amit emberek ezreinek okozott: jóformán azonnal az érkezése után belépett az egyik amerikai egyházközösségbe. Többször állást foglalt a hit és a tudomány összeegyeztethető mivoltáról, és nyilvánosan is kifejtette, hogy „Istennel az oldalán” akar új irányt szabni az életének. Mint mondta, „…a vallás nem egy múltból örökölt katedrális, vagy az utolsó pillanatban elhadart ima. Ahhoz, hogy hatásos lehessen, a vallást fegyelemnek és erőfeszítéseknek kell támogatnia.” 
Miközben egyre magasabbra jutott a NASA ranglétráján, gondos férjként és családapaként élte az életét. 1947-ben, harmincöt évesen vette feleségül tizennyolc éves unokatestvérét, majd a következő tizenhárom évben három gyermekük született. A középső, Margrit ma is aktív, neves környezetmérnök, a Föld megóvásáért tevékenykedik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Vállaljam-e a vallásomat?

A legtöbb zavarodott gondolat a vallási hovatartozással kapcsolatban kering a médiában. Sokan aggályoskodnak, hogy mindenki választhat-e számára megfelelő egyházat, hogy a vallások közé sorolható-e az ateizmus, hogy lehet-e hátrányos következménye annak, ha valaki hitrendszerhez, felekezethez sorolja magát. Nos, akiben bármilyen transzgenerációs szorongás munkálkodik ezzel kapcsolatban (hiszen mind a náci, mind a szocialista időszakban felgyülemlett épp elég rossz tapasztalat a vallási hovatartozásból adódó hátrányokról), annak megnyugtatásként szolgálhat, hogy ez nem kötelezően kitöltendő kérdés. Aki viszont nem küzd ilyen gátlásokkal, érdemes átgondolnia, hogy nem veszíthet, csak nyerhet vallási meggyőződésének vagy szimpátiájának felvállalásával. Ha gyakorló vallásos, akkor „erkölcsi kötelessége” tanúságot tenni – akár egy kérdőívben is – a hitéről, ha csak a „maga módján” hívő, akkor is érdemes felmutatni, melyik az a hitrendszer, egyház, felekezet, amelynek a felmenői a tagjai voltak, vagy amelynek ő sokra becsüli a tanítását, kulturális hatását, erkölcsi törvényeit, és amelyhez igyekszik igazítani az életét.

A mai Magyarországon, a mai nyugati világban a vallási hovatartozás vagy annak hiányának megvallása semmilyen törvényes megkülönböztetéssel, hátránnyal nem jár.

Boldog időket élünk!

Gyakran elhangzik, hogy a történelmi keresztény egyházak csak azért ösztönzik a felekezeti hovatartozás megvallását, mert létszámarányosan kapnak állami juttatásokat. Nos, annál inkább fontos, hogy a valódi létszámmal tisztában legyünk, ha már anyagiakról is szó van. Ráadásul ritkán esik róla szó, de a tisztánlátás a létszámokat illetően visszafelé is fontos, mert az egyházak számára is tükröt tart a népszámlálás: szembesülhetnek azzal az egyházi vezetők és elkötelezett hívek, hogy sikerült-e hatásos missziót folytatniuk a bizonytalanok vagy istentagadók körében, vagy megbuktak-e ezen a téren, összehasonlítva az előző népszámlálási eredményekkel.

Vállaljam-e a nemzetiségemet?

Akár istenhívő, akár közömbös valaki, nem nehéz belátnia, hogy a nemzethez tartozás plusz ajándéka lehet az életnek. Egy sajátos színt és sok-sok értéket ad hozzá az identitásunkhoz – kezdve az anyanyelvünktől a népszokásokon át a genetikai örökségig. Miért ne lennénk rá büszkék ma, hogy valamelyik nemzetiséghez tartozunk ebben a magyar többség által lakott, de színes hazában, amikor ruszinnak, svábnak, ukránnak, lengyelnek, szerbnek, szlováknak, románnak – és igen, orosznak! – lenni nem szégyen, hanem sajátos szín, érdekesség, sőt, akár előny is? Végre elértük ezt a helyzetet, hát használjuk ki, éljünk a lehetőséggel, hogy a származásunkat megnevezhetjük!

Ráadásul itt sem mellékesek az anyagiak, hogy az egyes nemzetiségi szervezetek – létszámuk függvényében – mennyi juttatást kapnak, mennyire hathatósan tudják majd segíteni a nemzetiségi kultúra ápolását, fenntartását, politikai képviseletét.

Aki ezt nem látja be, a Kárpát-medencei sokszínű kultúrát szegényíti, és lehetőségéket vesz el a nemzettársaitól.

Vállaljam-e az egészségi állapotomat, a fogyatékosságaimat és betegségeimet?

A legtöbb belső kétség itt vetődhet fel jogosan, hiszen kinek mi köze az én betegségeimhez. „De miért is ne írnánk be azt, ami úgyis nyilván van tartva az egészségügyi elektronikus rendszerben, és aki igazán ki akarja deríteni, úgyis ki tudja deríteni?” – hangzik el a hiteles kitöltést támogatók érve. „Hisz épp ez az, miért nem onnan derítik ki az egészségügyi adatainkat, ha szükségük van rá?” – hallottam az ellenérvet. Csakhogy míg az egészségügyi nyilvántartásra nincs ráhatásunk – ott orvosi szempontok alapján jegyzik fel az életünk egészségügyi eseményeit, azok közül is csak azokat, amelyekkel elmegyünk orvoshoz –, itt mi magunk számolhatunk be arról, hogy milyen állapotban lévőnek, milyen nehézségekkel küzdőnek érezzük magunkat. Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy az országos elektronikus nyilvántartó rendszerek még máig sem értek teljesen össze (ezért kell duplázva, triplázva beadni kérvényeket, beszerezni igazolásokat, mert nem lehet három kattintással lekérni egyik rendszerből a másikba az adatokat). Szóval, ha a Statisztikai Hivatal arról akar kimutatást készíteni, hogy hány magát mozgásában korlátozottnak érző ember él Magyarországon, kézenfekvőbb lesz a mostani népszámlálási ívekről lehívni az adatokat, mint az egészségügyi rendszerből. És ez hozzájárulhat a tisztábban látáshoz, a valósabb helyzetmegítéléshez.

A fejvadász cégek és HR-esek nem ezekből az ívekből fogják eldönteni, ajánlanak-e minket egy állásra a meglévő egészségügyi problémáinkkal, vagy nem.

Vállaljam-e a lakásom alapterületét, komfortfokozatát?

Erről egy ismerősöm jut eszembe, aki lakásbiztosítást akart kötni, de minél olcsóbbat, ezért jóval kisebb alapterületű lakást diktált be a szerződéskötéskor, mint amilyenben valójában lakott. Pár év múlva hatalmas beázás tette tönkre az otthonát, és fel volt háborodva, hogy a biztosító által a jóval kisebb lakásra megállapított összeg nem fedezte a kár kijavítását. Ebből is látszik, hogy általában nem érdemes meghamisítani azt, ami van.
Szégyelli, hogy kicsi, rossz komfortfokozatú lakása van? Takargatná, hogy hatalmas luxusingatlanban lakik? Ezek az adatok is pontosan nyilván vannak tartva egy másik elektronikus rendszerben, amikor azonban nyilvánosságra hozzák, hogy Magyarországon milyen a lakáshelyzet a népszámlálás alapján, a most megadott – remélhetőleg nem hamis – adatokat fogják használni. Szerencsére a betörők nem a népszámlálási ívek alapján állítják össze a munkalistájukat, hanem helyszíni tájékozódás és baráti „füles” útján. Az ingatlanadókat sem a népszámlálási bevallások alapján fogják kivetni.

Nincs tehát jól megfontolt okunk, hogy ne vállaljuk fel azt, amink van és akik vagyunk.

Kép

A 2022-es népszámlálás plakátja – Forrás: KSH

Csakhogy a fiú kedvenc helye a híd, jobban szeret leülni a közepén, mint átkelni rajta, megáll félúton, bámul a mélybe, élvezi, hogy a két oszlop kapcsolódik, és az érintkezési pont éppen alatta van. Próbálgatja a szerkezet erejét, ugrál, futkározik, rángatja a csontokat, beleharap a bőrbe, várja, hogy mi történik.

A szerkezet bár erős, nem törhetetlen, néha szétválik a fáradtságtól, ilyenkor az egyik kar elkapja a fiút, lóbálja, lengeti, míg a másik összeszedi magát.

A fiú élvezi a mozgást, elkábul tőle, sőt, elalszik, és le lehet tenni, ilyenkor a ringató kar már nyúl is a folyó felett a pihenő másikért. 
De az újabb kapcsolódáshoz nem elég egyetlen mozdulat, terveket, számolást igényel, hogy minden este találkozzon a két távoli pontból induló építészeti vállalkozás. Hol az idő nem stimmel, és a híd egyik fele mered csak a levegőbe, hogy aztán támasz nélkül lehulljon, hol az építészek számításába esik hiba, és bár egyszerre ér a holtpontra a két kéz, elnyúlnak egymás mellett. Ilyenkor az építőanyag a semmibe dől, indulhat elölről minden, költségszámítás, precíziós rajzok, munkások toborzása. 
Viszont ha sikerül csak kisujjal is érinteniük egymást, összetapadnak, és szép lassan egyre közelebb kapaszkodnak egymáshoz. A kézfejek elérik a vállakat, fellendül a forgalom, az összes gondolat, szó és érintés egy irányba hajt, mint a megrakodott kamionok, amikor átadják az autópályát két távoli régió között. Aztán a híd egymás felé húzza az oszlopokat, hiszen minek a távolság, ha együtt is lehet lenni, úgyhogy ha senki sem avatkozik közbe, idővel a két oszlop eggyé válik. A karok, az utak összegabalyodnak, a két talapzatot földrengés rázza meg, és az alattuk tátongó szakadék egymásba illeszkedő partjai újra egyesülnek. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A gyöngyöket – színpompás gyümölcsökkel, virágokkal együtt – játékosan libbenő, pörgő-forgó szoknyákon látom díszítésként, amint Kiskunmajsa Roma Önkormányzatának tánccsoportja a Főtéri Sokadalom – Majsa Napok rendezvény színpadára lép. A nevük sem véletlenül lett Majsai Gyöngyök: a táncosok szépsége, mozdulataik kecsessége fényesen csillan a lágy napsütésben. Tán a sors akarja úgy, hogy első beszélgetőpartnereim egyike is anyai ágról roma: Zsanett férjével, az erdélyi születésű Istvánnal épp befejez egy közös imádságot a templomban, amikor az épület előtt csevegni kezdünk.

Szerelmesek, akiket a baj kovácsolt egybe

„Tavaly házasodtunk össze – vág bele kettejük történetébe Zsanett, majd mindjárt meg is lep a folytatással.

– Egy közös ismerős mutatott be egymásnak, és már az első randevúnk emlékezetesre sikeredett: kirepültünk autóval egy körforgalomból az árokba.

Nagyon sírtam, de István megölelt, megnyugtatott, és ma már úgy gondolom, a Jóisten próbatétele volt, hogy ezek után is kitartok-e mellette. Kitartottam, mert tőle megkapom azt a szeretetet és őszinteséget, amelyre vágyom. A legfontosabb, hogy segítsük és mindig kihúzzuk egymást a bajból, ahogyan az autóval is kijöttünk az árokból. S hogy milyen számomra az ideális udvarlás? A mai világban telefon, írogatás Facebookon, benne szép szavak. Találkozni egy erdőben, majd egy kocsmában. Előbb a férfi hívja meg a nőt, aztán fordítva. Beszélgetnek a jóról, hogy mit akarnak az élettől. Eltelik kettő–öt nap, megint összejönnek, akkor már puszival, öleléssel. A nő nem is menne ennél tovább a házasságig a keresztény hit szerint.”

István kiegészítve a sztorit elmondja, hogy egy kígyóspusztai tanyán élnek, s ő Székelyudvarhelyről, Zsanett pedig a Miskolc környéki Tornanádaskáról költözött ide. Méheik is voltak, most csak kecskét és baromfit tartanak, köztük az Ayem Cenami nevű, tetőtől talpig fekete indonéziai tyúkfajtát. Érdekességként említi, hogy a tanyavilágban több svájci és holland szomszédjuk is van, akik már nyugdíjasként költöztek a magyar Alföldre. Ők Zsanett-tel ápolónak tanultak, de nem a szakmában dolgoznak. A hegyeket egy kicsit hiányolják, de értékelik nyaranta a százéves fák és a vályogház hűvösét. Zsanett, aki 12 gyermekes családban, nagy szeretetben nőtt fel, így vall a boldogságról:

„A boldogság számomra az, hogy Istennel legyünk, és ne veszekedjünk. A szüleim sem csalták meg egymást soha. Azt sem szeretem, ha a barátok beleszólnak az életünkbe. Gyülekezetbe járunk, de szórakozni nem. Én alig várom, hogy munka után hazaérjek Istvánhoz, olyankor megdobban a szívem. Sokat mondjuk egymásnak, hogy »szeretlek«. Tegnap imaórán is arról volt szó, szeressük egymást tettekben és szóban is, hiszen azért vagyunk emberek, hogy ki is mondjuk mindennap.”

Kép

A Majsai Gyöngyök két táncosa – Fotó: Szász Adrián

Sportcsalád, akiket befogadott az Alföld

Alig indulok tovább a gyönyörűen felújított templomtól, amelynek elődje már az 1700-as évek közepén is itt állt, egy neves környékbeli lakosba botlom. Dr. Nagy Péter háromszoros olimpikon súlyemelőt nehéz volna nem észrevenni a maga 192 centis magasságával, erős testalkatával. Péter a legutóbbi ötkarikás játékokon Tokióban hetedik lett, és 36 évesen úgy véli, két év múlva Párizs is beleférhet még a pályafutásába. Addig is Szegeden élnek feleségével, Filoménával és kislányukkal, Larával. Mindjárt érdeklődöm is, hogy egy – civilben jogász végzettségű, jelenleg a honvédségnél állományban lévő – versenysportoló miként találta meg az Igazit. Könnyebben, mint gondolnánk.

„Szülőfalumban, Rédén ismerkedtünk meg már felnőttként, a párom is odavalósi. Hazajártam a családhoz, így ért utol ez a szerelem első látásra. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, természetesen alakult minden, sokat beszélgettünk.

Sosem volt gondom az udvarlással, szeretek és tudok is beszélni, ez talán még a jó kiállásnál is fontosabb.

Az esküvőnket hat év együtt járás után pont a Covid idején tartottuk volna, s bár a járvány kitörésekor már minden le volt szervezve, a tervezett majdnem 200 főről végül 20 körülire kellett szűkítenünk a vendégek létszámát, de jól vettük ezt az akadályt is.”

Péter bevallja, neki a szíve csücskei a hegyek, mivel „nem született Petőfinek”, de mára megszerette Szegedet és környékét, azon belül a kiskunmajsai gyógy- és élményfürdőt, amely kellemes fás-árnyékos, tiszta és rendezett. Amikor a terveiről érdeklődöm, azt mondja, már a sport utánra is gondol, amikor kevesebben fogják veregetni a vállát, mint a jó eredmények idején, ezért is végezte el a jogot és helyezkedett el a honvédség toborzóirodáján. Közben Filoména is mellénk lép, és mesél.

„Péterben a kedvessége és a mosolya fogott meg. Fontos számomra egy férfiban, hogy figyelmes legyen, tudjunk együttműködni, egymáshoz alkalmazkodni. Egy élsportoló párjától külön türelmet igényelnek az edzőtáborok, s hogy ő sokszor a világ másik végén van, amikor mi családi rendezvényt tartunk. Lényeges, hogy eleget pihenhessen, ezért a tavalyi olimpia nyara »az enyém volt« Larával. Ráadásul amikor Péter hazajött, a szurkolók akkora szeretettel várták, hogy mintha még két-három napig távol lett volna, mert mindenki más fogadta, csak aztán jöttünk mi. Ezeket tudni kell a helyén kezelni. A környékről pedig azt tudom mondani, hogy ma már itt van az otthununk, új barátságok is szövődtek. Befogadók a kiskunsági emberek, tőlük hallottam először a »szép napot!« köszönést is.”

Hagyományőrző, aki a tarlón is tud mezítláb járni

A belvárostól egy jóleső sétányira, a Kiskunmajsai Tájházban folytatom a kérdezősködést. Abban a szerencsében van részem, hogy Dózsáné Mihálka Betti népi iparművésszel az általa újjá (azaz régivé) varázsolt tájház autentikus étkező-szobájában ülhetünk le beszélgetni. Betti éppen annak a búbos kemencének a melegedőjén foglal helyet, amely ugyancsak a saját keze munkája eredménye. Alig várom, hogy megtudjam, neki mi jut eszébe Kiskunmajsa és az Alföld időtálló romantikájáról.

„Eszembe jutnak a korabeli korzók – meséli kedves beleéléssel, ahogy nyilván a betévedő turistáknak is. – Ezeken sétáltak föl-le a lányok az édesanyjukkal, a fiúk pedig csodálták őket. Aki szimpatikus volt, annak a mamáját hangos »kezitcsókolommal« üdvözölték.

Ha komolyra fordult az érdeklődés, akkor is csak szülői engedéllyel mehetett a fiú a lányos házhoz, és akkor sem maradhattak kettesben.

Akit egy bálon az édesanyja – a »gardimama« – beleegyezésével felkértek táncolni, arra jó eséllyel már feleségjelöltként gondoltak. Az Isten színe előtt tett fogadalmat pedig komolyan vették. Igaz, kevesebbet is tudott a külvilág a kapcsolatokról, mert nem teregettek ki mindent az emberek, mint ma a közösségi oldalakon. Egy jó feleség szoknyája mindent eltakar, tartotta a mondás. A lányokat akár már 16-17 évesen férjhez adták, és a fiúk is legkésőbb a katonai szolgálat után megnősültek.”

Örülök, hogy Betti ezután a saját gyerekkori emlékeit is meghatódva felidézi. Látom magam előtt mindazt, amiről mesél, pedig nem az én nagyszüleim éltek a lajosmizsei tanyavilágban, s neveltek fel ott nyolc gyermeket, köztük Betti édesapját, de ő képszerűen varázsolja elém a múltat.

„Unokaként nyaranta egy hónapot is náluk töltöttem, s mindenkinek megvolt a feladata. Én voltam a kis pulykapásztor, megtanultam tarlón járni. A másik a kiskacsákra vigyázott, a harmadik kihajtotta a tehenet vagy megitatta a lovat. Nagymamám dagasztotta a kenyeret, kérdeztem tőle, mikor lesz jó a tészta. Azt mondta, majd, ha izzad a gerenda, kislányom. Én néztem a gerendát, ő meg mosolygott, hogy na, izzad-e már. Mondom, még nem. Azt mondja, de, nézd csak – és a homlokára mutatott. Az volt a gerenda. Remélem, büszke rám, hisz amiben benne éltünk, ma azt adom át a tájháztáborban a gyerekeknek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ezek a tudások egyszer nekik is jól jöhetnek.

Ma mintha a 24 óra csak 12 lenne, alig érnek rá a szülők, pedig a nagyszüleink mindent kézzel csináltak, amellett is jutott idejük ránk.

Én nem egy gyerekkel szerettetem meg a zsíroskenyeret, aki utána otthon is azt kért, előtte csak azért nem, mert sosem kínálták vele. Fontos, hogy meghalljuk a gyerekek hangját!”

Előbb azonban a gyerekek fogják meghallani Betti néni hangját, hiszen már várják őt az udvaron, ahol épp csak elhallgatott a népzene. Most mesélni fog nekik az egyébként mézeskalács-készítéssel, népi gyöngyékszerekkel, nemezeléssel és tradicionális, méhviasszal írott hímestojásokkal foglalkozó hagyományőrző. Jól mondja, hogy a tájházból még senki sem távozott üres lélekkel – én sem teszem!

Figura mester, aki figurákat készít

Utam újra a főtér és a templom felé vezet, ám egy cégér kíváncsivá tesz: „Figura László Alkotóház – Magyarok Háza, Népi Örökségünk”. Belépek, s maga a névadó, Figura László fafaragó mester fogad. Miközben bemutatja a helyben kiállított műveit, arról mesél, hogy kamionsofőrként járta a világot, és már negyven is elmúlt, amikor az unalmas várakozásokat a különböző országhatároknál elkezdte farigcsálással tölteni. Ebből lett egy életre szóló szenvedély, egy őt 86 évesen is fitten tartó hobbi.

„A fafaragás lett a szerelmem – jelenti ki. – Főleg, miután a feleségem sajnos fiatalon elhunyt. Anyám nekem és a négy fiútestvéremnek a lelkünkre kötötte, hogy sose kártyázzunk, annyi ember ment tönkre amiatt. Megígértem neki, és be is tartottam, így amikor a többi sofőr szólt mondjuk Kuvaitban vagy Teheránban, hogy nincs ki a parti, én mindig azt feleltem: rám ne számítsanak. Cikiztek persze, hogy nem tudok kártyázni. Ám egyszer csak unalmamban elkezdtem egy felesleges lécet bicskával faragni, ma meg már saját múzeumom van... Ehhez persze a sok-sok fafaragó tábor is kellett, ahol megismertem az igazi véső szerszámokat, majd a táborvezetőktől lelkesen tanultam.”

Laci bácsi a körte- és a diófát használja a legszívesebben, de tölgyből, égerből, sőt csontokból is faragott már. Egy egész betlehemes művét szokták a helyi templomban karácsonykor kiállítani. Díszes pipákat is készít, mutatja büszkén. Külön érdekel, honnan jön neki az ihlet az alkotáshoz.

„Az élet hozza. Volt, hogy az út szélén láttam meg egy bácsit a kamionból, aki gallyakat tört. Megálltam, odamentem hozzá, leskicceltem, hogy el ne felejtsem.

S tudja, mi jut még eszembe a szerelemről? Az, hogy az éhes férfinép – a sok kolléga –, amikor hetekig nem volt otthon a párjával, elkezdett piszkálni, hogy miért nem dús keblű, kerek fenekű nőket faragok inkább.

Mondom, mert az nem az én témám! Erre ők: mert azt nem is tudnál, csak ilyen parasztembereket. Kihúztam hát egy beszorult gallyat a kamion oldalából, és megcsináltam nekik ezt – mutat egy apró, de tényleg formás faragott nőt a tenyerében. – Mondom nekik, látjátok, tudok, csak nem akarok. Úgyhogy hagyjatok!”

Szank, ahol teljes lesz a romantika

Én persze nem ezért hagyom Laci bácsit, nekem az ő története fenekek nélkül is kerek. Hanem azért, mert vár még rám két környékbeli látványosság, amelyeket a helyiek ajánlottak figyelmembe a régió romantikáját őrző helyszínekként. Mindkettő a közeli Szank községben/mellett található – az egyik a Tartós szegfű tanösvény. Itt a sütkérező gyíkok kíváncsi tekintete villan csak rám, és tarka virágok hajladoznak a lábam előtt. Tartós szegfűt kizárólag a Duna-Tisza közén találunk, e fokozottan védett növény júniustól egészen az októberi első fagyokig virágzik. Biztos sok szerelmes sétált már köztük, gondolom, s erre mintha az egyik gyík rá is bólintana. Hangulatos a Kiskun Emlékhely is, amely a kun népnek és a névadó Szank vezérnek állít emléket, az ő egykori szálláshelyén található. Aki szeretné megérteni a hely szellemét és a helyi nép lelkét, annak feltétlenül ajánlott itt is egy elmélyülős séta.

Nekem pedig már csak a napot záró rockkoncert van hátra – hol máshol, mint – a majsai templom mellett. Kezdésnek itt varázsoltak el a Gyöngyök, zárásnak a testvérvárosból, Gyergyószentmiklósról érkezett No Sugar zenekar lazít le. Énekesnőjük, Portik Lívia itt árulja el a közönségnek, hogy már nem egyedül frontemberkedik, mert a szíve alatt új életet hord. Pólóján a felirat az egyik dalukból idéz: „bennem van élet”. Nos, egy ilyen sokszínű, fárasztó, de feltöltő nap után – más értelemben persze, de – bennem is. Meg ebben az egész vidékben. Kiskunmajsát egy nap is elég megszeretni!

Diana Frances Spencer 1961-ben született a Sandringham birtokhoz tartozó Park House-ban. Szülei, Edward John és Frances Spencer nemesi családból származtak, édesapja grófi cím örököse volt. A Spencerek Anglia egyik legrégibb arisztokrata családja, akik jó kapcsolatban voltak a királyi családdal, otthonukat is a királynőtől bérelték.

Amikor Diana megszületett, már két Spencer kislány szaladgált impozáns otthonuk tágas termeiben, és a szülők csalódottan vették tudomásul, hogy nem fiuk született, aki örökölhetné a grófi címet. Diana egyik életrajzírója, Martin Gitlin leírása szerint a Spencer házaspár annyira fiúra számított, hogy még lánynevet se néztek ki a gyermeküknek, így a kislány csak egy héttel a születése után kapta a Diana nevet. Az arisztokrata családokra jellemző távolságtartással kezelték a kislányt, akire ideje nagy részében dadák vigyáztak. A szüleinek nem volt boldog a házassága, és ezen az sem segített, hogy három évvel Diana után végre megszületett a fiú örökös.

Szülei rossz kapcsolata kihatott a kislányra, aki mindössze hatéves volt, amikor az édesanyja kilépett a házasságból egy másik férfi kedvéért. A gyerekeket a bíróság az apának ítélte.

Diana édesapja 1975-ben örökölte meg a grófi címet.  Az új cím új feleséget is hozott, azonban a tinédzser Diana nem kedvelte a mostoháját. A lány otthoni élete nem volt idilli, és bár lehetősége volt jó iskolákba járni, nem szeretett tanulni. Gitlin leírja, hogy a tinédzser lányt még egy svájci iskolába is elküldték, de ott is csak néhány hónapot töltött. Amikor 18 éves lett, az édesanyja vett neki egy londoni lakást, ahol néhány barátnőjével élt. Az iskola után Diana egy ideig egy amerikai család bébiszittereként dolgozott, majd óvodában kapott állást. A felnőttkor határán a leírások szerint vidám és szertelen lány volt, aki nem igazán találta a helyét, és nem tudta, mit akar. Ebben a cél nélküli állapotban tűnt fel Károly herceg, aki a hagyományos megoldást kínálta a lánynak: a házasságot. 

Diana szülei, Edward John és Frances Spencer – Forrás: Profimedia

Egy tündérmese gyors vége

Tracy Borman történész leírása szerint Lord Mountbatten, Fülöp herceg nagybátyja és Károly herceg bizalmasa azt a tanácsot adta a hercegnek, hogy olyan feleséget válasszon, aki megfelelő, vonzó, jó természetű, és még nem volt ideje arra, hogy szerelmes legyen másba. Diana tökéletes jelölt volt egy trónörökös feleségének: fiatalságából adódóan makulátlan múlttal rendelkezett, arisztokrata család sarja volt, szép is volt, és láthatóan örömmel is vállalta a walesi hercegné szerepét.

Azonban, ahogy Borman leírja, a tinédzserkor végén levő Diana egyáltalán nem illett Károlyhoz, nemcsak a korkülönbség, hanem ízlés, érdeklődés és karakter tekintetében sem.

Az 1981-es eljegyzési interjú során elmondták, hogy először 1977-ben találkoztak, amikor Diana mindössze 16 esztendős volt. Károly ekkor még Diana nővérének, Sarah-nak udvarolt. Amikor 1980 nyarán újra találkoztak, a királyi család már sürgette Károly házasodását. A rövid ismerkedést rövid jegyesség követte, amely során már felmerültek kétségek. Diana Andrew Morton újságírónak később elmondta, hogy minden nagyon gyorsan történt, és mindössze 13 alkalommal találkozott a herceggel az eljegyzés előtt. Diana attól is megijedt, hogy Károly szoros kapcsolatot ápolt korábbi szerelmével, Kamilla Parker-Bowles-szal. Az 1981-es esküvő hatalmas szenzáció volt, a szép hercegnő habos ruhában, több méteres fátylával mintha valóban egy meséből lépett volna ki. A világ előtt még hosszú ideig rejtve maradt, hogy valójában mi játszódott le a pompás kastélyok falai között.

A királyi család tagjának lenni nem pont olyan romantikus feladatokkal jár, mint a mesékben. Az életük nem bálokból áll, hanem állandó látogatásokból, intézményi ünnepségekből és sporteseményekből, ahol kupákat kell átadni.

Kiváltságos helyzetüknek az az ára, hogy bár rájuk irányul a reflektorfény, mindannyian mellékszereplőkként kell, hogy viselkedjenek.

Diana ugyan arisztokrata miliőből érkezett, nem volt felkészítve erre az életre. Penny Junor brit újságíró az életéről szóló dokumentumfilmben elmondta, hogy Dianának romantikus elképzelései voltak a hercegnői életről.

Kép

Kép forrása: Profimedia

A szerep, amelyre nem lehetett felkészülni

A hercegnő az esküvő után egy évvel megszülte Vilmos herceget, ezzel biztosítva az öröklődést, két évvel később pedig megszületett Harry herceg. Károly később azt mondta, a második gyermekük születése után omlott össze a házasságuk. Károly visszatért Kamillához, Diana pedig viszonyt kezdett James Hewitt lovassági tiszttel. Akkoriban kezdett kibontakozni az a Diana, akiért a mai napig tömegek rajonganak. A kedves, empatikus hercegnő, aki ügyesen bánt az emberekkel, különösen a gyermekeivel való kapcsolata váltott ki szimpátiát. Andrew Mortonnak elmondta, hogy az emberek rajongása erőt adott neki – férje elutasítását azzal torolta meg, hogy népszerűbb lett nála. Később a BBC-nek adott interjúban azt is elárulta, hogy Károly féltékeny volt erre a népszerűségre. Bár Diana eleinte igyekezett támogatói szerepet vállalni, ahogy a házasság kezdett elmérgesedni, egyre kevésbé akarta ezt a szerepet játszani.

A hűtlenségektől terhelt kapcsolatra végül ő maga dobta le a bombát, amikor titokban interjúkat adott Andrew Mortonnak, aki Diana részvételét elhallgatva könyvet jelentetett meg a hercegnőről 1992-ben. Ez olyan háborút indított, amely mindkettőjük megítélésének ártott.

Bár Diana nyerte meg a PR-háborút, hiszen kedvesebb volt, szebb és sebezhetőbb, teljes ártatlanságot ő sem kiálthatott, miközben aktívan próbált bosszút állni a férjén.

Károly a hűtlenségével hosszú időre elvesztette az emberek szimpátiáját. Diana azzal, hogy a sajtó elé tárta a házassága részleteit, és mintegy a társadalmat tette bíróvá, véglegesen maga ellen fordította a királyi családot. Pedig korábban apósa, Fülöp herceg egy levélben kifejezte, hogy sem ő, sem a királynő nem értik, hogyan választhatja Károly Kamillát őhelyette. Miután Diana egy BBC-interjúban nem válaszolt egyértelműen arra, hogy szerinte Károly fogja-e örökölni a trónt, bejelentették a válást. Borman leírása szerint maga a királynő kérte, hogy váljanak el. 1996-ban, 15 évvel az esküvő után Károly és Diana házassága véget ért.

Egy befejezetlen élet

Diana hercegnő férjhezmenetele előtt mindössze egy esztendőt élt függetlenül, és házassága után szintén egyetlen év jutott neki. A walesi hercegné címet megtarthatta, de éppúgy, mint fiatal lány korában, hirtelen 35 évesen sem találta a helyét. A jótékonysági szervezetek pártfogolása volt a királyi család tagjainak egyik fő tevékenysége, ezt a munkáját is folytathatta.

A hercegnő magánélete oly mértékben köztulajdonná vált, olyan sok mindent megosztott magáról, hogy a sajtó ezt felhívásként kezelte, a válása után is mindenhová követték. Magánélete nem tudott helyrebillenni, szerelmes lett egy pakisztáni származású sebészbe, azonban a kapcsolat nem vezetett sehová.

A szakítás után ismerkedett meg Dodi Fayeddel, egy egyiptomi milliárdos fiával, akivel alig több mint egy hónapig tartott a viszonya. A bulvársajtó tele volt a kapcsolattal.

A legtöbb róla szóló dokumentumfilmben az ismerősei elmondják, hogy azon az utolsó nyáron aggódtak érte. Diana 1997 augusztus 31-én hajnalban autóbalesetet szenvedett Párizsban. Halála sokkolta a briteket, és válságba taszította a monarchiát.

Kép

Egy rajongó Diana és Dodi fotója előtt – Forrás: Profimedia

Diana nevével 25 évvel a halála után is magazinokat és könyveket lehet eladni, még mindig vannak „ismerősei”, akik újabb és újabb titkok leleplezését ígérik életével kapcsolatban. Rajongói szinte szentként tisztelik, kiemelve jótékonysági munkáját, míg mások negatívan tekintenek rá mint a nőre, aki megpróbálta lerombolni a monarchiát. Diana Spencer nem volt egyik sem, hús-vér ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal, szerette a gyermekeit, próbált megfelelni a feladatának, de részben saját döntéseinek következtében, részben mások miatt megállíthatatlanul kisiklott az élete.

Források:

• Diana Princess of Wales: A Celebration of a Life, rendezte: Alan Byron (elérhető a Netflixen)
• Diana: In Her Own Words, rendezte: Tom Jennings és David Tillman, 2017 (Andrew Morton interjúi alapján készült dokumentumfilm)
• Martin Gitlin: Diana, Princess of Wales: A Biography, Greenwood Press, 2008
• Tracy Borman: Crown and Sceptre: 1000 Years of Kings and Queens, Hodder, 2021
• Károly és Diana eljegyzési interjúja
• Diana BBC Panorama-interjú