Amikor megismertem a férjemet, már intenzíven kereste azt a sportágat, amelyet egészségmegőrző céllal rendszeresen űzhet, de minden csoportos óra csak újabb csalódást hozott. Az ember tervezi, hogy odafigyel az étkezésére és rendszeresen mozog, de úgysem lesz ezekre soha elég idő, gondoltam én, és inkább arra koncentráltam, micsoda öröm, hogy végre találtam egy művészlélek férfit, aki zenél, színházba jár, és táncolni is tud.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a párom olyan könyveket búj, amelyeknek a címlapján nem szimpatikus, félmeztelen, tetovált férfiak szerepelnek, miközben a gitár és az ukulele csendben pihent a szobája szekrényében.

Saját testsúlyos edzés – így hívják az irányzatot, amelyben végül megtalálta a neki való sportágat. A virtuóz gitárművészek oktatóvideóinak nézegetését felváltották az amerikai artisták Instagram-oldalai.

Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy hány lépéses gyakorlatsor eredményeképpen lehet megtanulni az egykezes fekvőtámaszt vagy az egykezes kézállást, legtöbbször végig sem hallgattam a lelkes beszámolóit. Így demonstráltam, hogy vissza akarom kapni azt az embert, akit megszerettem. Ő pedig talált magának azonos érdeklődésű beszélgetőtársakat az Instagramon. Aztán tiltakozni kezdtem a távolság ellen, amelyet nyilvánvalóan ő okozott az érthetetlen új hobbijával…

Timothy Keller keresztény író, New York-i presbiteriánus lelkész a The Meaning of Marriage című könyvében egyebek mellett arról ír, hogy miért érdemes felfedeznünk azt az idegent, akivel összeházasodtunk (a szerző több könyve magyarul is megjelent a Harmat Kiadó gondozásában, ez a kötet egyelőre csak angolul olvasható). A téma kapcsán többek között Stanley Hauerwas teológust idézi, aki így fogalmaz erről: „Tévedés az a nézet, amely szerint van valaki, aki pont nekünk való, és ha eléggé igyekezünk, akkor megtaláljuk ezt az embert. (…) Valójában sosem tudjuk, kivel kötjük össze az életünket – csak azt hisszük, hogy tudjuk.”

„Vagy, ha még a megfelelő emberrel házasodunk is össze, egy kis idő után a társunk megváltozik. Hiszen folyton változunk… A legfontosabb, hogy megtanuljuk, hogyan szeressük és viseljük gondját annak az idegennek, aki a házastársunk.”

Természetesen ez nem ellenkezik azzal a pszichológiai alapvetéssel, amely szerint a mélyen gyökerező nézeteink, attitűdjeink változnak meg a leglassabban és a legkisebb eséllyel, így a fenti mondatok nem jelentik azt, hogy a társunk világnézete, házasságról alkotott, sok év alatt megszilárdult nézetei egyszer csak megváltoznának. Változhat viszont a munkahelye, a baráti köre, a hobbija.

Azt tapasztaltam, hogy a kíváncsiság, a nyitottság segíti leginkább a haladást azon az úton, amely ennek az „új” házastársnak a megismeréséhez vezet. Leküzdve hát az ellenérzéseimet, rendszeresen kérdeztem az új hobbijáról a férjemet. Rájöttem, hogy a számítógépekkel eltöltött munkanap után nagyon jólesik neki bemenni egy terembe, ahol nincsenek gépek, súlyzók vagy olyan emberek, akik egy probléma azonnali megoldását várják tőle. Csak a padló van és ő. Az is kiderült, hogy nem vágyik tetoválásra, és nem akar menő izompólóban járni a továbbiakban sem.

Ma már felnézek rá, mert hét éve kitartóan edz, és az elismerésemet rendszeresen ki is fejezem.

Tudok releváns kérdéseket feltenni a tornával kapcsolatban, lenyűgözve nézem a dokumentumfilmet, amelyet a cirkuszi artistákról mutat, aztán meg felháborodom az ázsiai kislány napirendjén, aki lélegzetelállító dolgokat csinál, de úgy érzem, sosem volt felhőtlenül játszó kisgyerek. Ebből ki is bontakozik egy izgalmas beszélgetés a gyereknevelés jól ismert dilemmáiról…

Timothy Kellernek igaza volt: valóban hatalmas veszteség lett volna, ha a személyiségének ez az izgalmas része rejtve marad előttem. Mert tényleg „minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség.”

Béry-Januskó Flóra eredetileg orvos, pontosabban katonaorvos szeretett volna lenni, mert ebben látta az igazi életmentést. A gimnáziumban is biológia–kémia szakra járt, de amikor a nőgyógyászati betegsége kimutatásakor megérezte, mennyire fontos számára az anyaság, elbizonytalanodott a jövőbeli tervei kapcsán. Eldöntötte, hogy nem áldozza a fiatalságát a hosszú egyetemi éveknek és az orvosi karrier felépítésének. Végül biztonság- és védelempolitika szakra jelentkezett. Az egyetem befejezése után viszont nem volt kellő ideje elhelyezkedni, mert megismerte a volt férjét, nem sokkal később pedig megtudta, hogy gyermeket vár. 

„Ábris igazi szerelemgyerek lett, nagy volt nálunk a boldogság. Nem volt kérdés, hogy megtartsuk-e, attól függetlenül, hogy nagyon hirtelen jött az egész. Már várandós voltam, amikor összeházasodtunk az apukájával, de a realista énem érezte, nem biztos, hogy ki fog tartani ez a friss kapcsolat. Már a terhesség alatt voltak nehézségeink. Nem sokkal Ábris születése után külön is váltunk.”

20 százalékot adtak arra, hogy túléli az egyéves kort

Flóra életét fia, Ábris fenekestül felforgatta. A terhesség alatt semmi jel nem utalt arra, hogy a babával bármi probléma lenne. Többféle genetikai vizsgálatot is csináltattak, amelyek a gyakoribb betegségekre szűrnek, de az orvosok nem találtak rendellenességet.

A szülés után öt és fél hónappal Flóra észrevette, hogy a fia már nem tud megcsinálni olyan dolgokat, amilyenekre korábban képes volt.

Pedig eleinte gyors fejlődést mutatott: két hónaposan már megemelte a fejét, nem sokra rá be- és kivette a szájából a cumit. Feltűnő volt, hogy ez egy idő után nem ment neki. A mozgásfejlődése teljesen megrekedt, felülni már nem tanult meg magától.

Flóra mozgásszervi problémára gyanakodva először ortopéd orvoshoz vitte Ábrist, ott viszont nem találtak semmi szokatlant. Elmentek gyógytornászhoz, fizioterapeutához, jártak babaúszásra is, de mindenhol azt mondták az anyukának, hogy minden rendben van.

„Hét és fél hónapos volt Ábris, amikor valaki azt javasolta, menjünk el egy fejlődésneurológiai vizsgálatra. Ott az orvos első ránézésre megmondta, hogy a gyerekem SMA-s. Amikor megkérdeztem, hogy ez mit jelent, azt mondta, 80 százalék a valószínűsége, hogy nem éli meg az egyéves kort. Ezt olyan stílusban közölte, mintha valakitől azt kérdezné, tejjel vagy cukorral kéri a kávét.”

A gyanú megerősítéséhez Flóráéknak többféle vizsgálaton kellett részt venniük. Az egyhetes kórházi kivizsgálást viszont nem csinálták végig, innen a harmadik napon saját felelősségre távoztak egy, Flóra számára elfogadhatatlan történés miatt. 

„Ábris egyik vizsgálatára nem mehettem be. A folyosón várakoztam, és amikor már bőven eltelt a szükséges egy óra, bekopogtam az egyik nővérhez megkérdezni, hogy végeztek-e már. Azt válaszolta, igen, azt viszont nem tudta megmondani, hol a gyerekem. Ekkor gyereksírást hallottam az egyik ajtó mögül; megéreztem, hogy Ábris az.

Benyitottam, és azt láttam, hogy a gyermekem ott fekszik egy asztalon letakarva egy lepellel, a szakorvos pedig éppen azt magyarázza a rezidenseknek, hogy ez a gyerek SMA-s, és ha nem venné le róla a lepedőt, akkor megfulladna, mert annyi ereje sincs, hogy lehúzza magáról.

Ekkor megfogtam Ábrist, és eljöttem vele a kórházból.” 

Belga segítség, úttörő alapítvány

Pár nappal később a genetikai vizsgálat megerősítette, hogy Ábris 1-es típusú SMA-ban szenved, ami nagyon rövid életkilátásokkal jár. Addigra Flóra már utánaolvasott a betegségnek külföldi oldalakon és tudományos folyóiratokban. Így szerzett tudomást az első gyógyszeres terápiáról, a Spinrazáról. Amikor a lelet átvételekor elmondta az orvosnak, hogy az SMA-ra van egy elérhető gyógyszeres terápia, az értetlenkedett, és közölte vele, hogy erre a betegségre nincs gyógyszer. Azt tanácsolta Flórának, hogy vigye haza Ábrist, és legyen vele, amíg lehet.

„Nem vagyok az a kétségbe esős típus, szinte azonnal elkezdtem felvenni külföldi klinikákkal a kapcsolatot. De anyagilag nem álltam a legjobban, a rokonok sem nagyon tudtak támogatni, ezért eladtam néhányat az értékesebb és márkásabb dolgaimból. Közben létrehoztam a BJÁbris Alapítványt, és elkezdtem gyűjtést szervezni a kezelés költségeinek fedezésére. Akkoriban ez volt az első ilyen jellegű óriásgyűjtés. Pár hét alatt komoly összeg jött a számlánkra.”

Sok egyeztetés után Flóráék egy európai gyógyszerkipróbálási program (nem kísérlet!) mellett döntöttek, ahol a gyógyszercég ingyen adta a gyógyszert, nekik a kórházi ellátás költségét kellett állniuk. Az összegyűlt adomány nagy részét erre használták fel. Mivel Belgium előbb adott időpontot nekik, ezért oda utaztak a kezelésért.

„Márciusban kaptuk meg a diagnózist, május végén már Belgiumban voltunk. Ekkor volt tíz hónapos Ábris. Itt egy világszinten is elismert szaktekintélyhez kerültünk, aki az első konzultáció után gondolkodási időt adott nekem.

Elmondta, hogy minden gyerek másképp reagál a kezelésre: van, akinek nem javít az állapotán, van, akinek stabilizálja, és annak is megvan az esélye, hogy elindul a fejlődés, viszont akkor sem tudja megmondani, hogy mennyit és meddig fejlődik a gyerek.

Mindezek ellenére úgy döntöttem, belevágok a programba.”

Kép

Béry-Januskó Flóra és SMA-beteg kisfia, Ábris – Fotó: Béry-Januskó Flóra

A kezelés három hónapig tartott, és szerencsére sikeres volt, Ábris állapota javulni kezdett. Mindeközben Flóra egyre jobban beleásta magát az SMA témájába, és látva a hazai helyzetet, elhatározta, hogy 2017 augusztusában harmadmagával megalapítja az SMA Magyarország Alapítványt.

„Ezzel az alapítvánnyal az volt a célom, hogy elérjem, az SMA-ban szenvedő gyerekek megfelelő ellátáshoz jussanak itthon. Rengeteg kutatási anyagot kaptam külföldről, ezért indítványoztam egy új szakmai irányelv kidolgozását az SMA-betegek számára. 2018 áprilisában ez meg is jelent a Magyar Közlönyben. A készítmény időközben Európában is törzskönyvezve lett, így azóta NEAK által finanszírozottan hozzá lehet férni a gyógyszerhez Magyarországon is.”

Flóra a BJÁbris Alapítvánnyal non invazív légzéstámogató készüléket hozott be az országba, amelyet addig a pulmonológusok itt nem ismertek. Azóta ezt is ingyen kapja minden SMA-beteg. Ezen kívül köhögtetőgépet is beszereztek Olaszországból, ezt is adják már tb-támogatottan. Kis kerekesszék sem volt itthon, most már az is elérhető 80 százalékos állami támogatással.

Kerekesszékes, de idővel lábra állhat

Alapítványi munkájának köszönhetően Flóra rengeteg eseményen vett részt, ő maga is szervezett itthon konferenciákat.

Kapcsolatba került több gyógyszercéggel, amelyek közülük az egyik felajánlott neki egy betegszervezeti kapcsolatokért felelős partner pozíciót, ez ad némi anyagi stabilitást számára.

Ábrisnak viszont folyamatosan szüksége van segédeszközökre, amelyeket főképp Olaszországból szereznek be, és ezek mindenféle más kiadással együtt eléggé megterhelik a családi kasszát. 

„Ameddig nem volt ez a stabil munkám, mindenféle dolgot csináltam a plusz bevételért: fesztiválon sört csapoltam, voltam hosztesz is borkóstolón, de ezeket nem szégyellem. Ábris mellett az első években egy teljes munkaidős állást nem tudtam volna elvállalni, az alapítványi teendőket pedig térítésmentesen, önkéntesként láttam el. Ezt a munkát viszont tudom itthonról is végezni, ez nagy segítség nekem.”

A négyhavonta ismétlődő kezeléseknek, a rendszeres gyógytornának és az otthon végzett gyakorlatoknak köszönhetően Ábris szépen fejlődött és fejlődik a mai napig. Kerekesszékes ugyan, de minden esélye megvan arra, hogy idővel lábra álljon. A napokban töltötte be a hatodik életévét, idén ősszel iskolába fog menni. Flóra reménykedik, hogy minden rendben lesz, de az előző intézményi tapasztalatok nem sok jóval kecsegtetik. Iskolát már régóta keresett kerekesszékkel közlekedő fiának.

„Mivel nagyon sokat jártunk külföldön, Ábris megtanult angolul, így kéttannyelvű és angol nyelvű iskolák után nézelődtem.

Állami iskolába nem szerettem volna beadni, mert oda csak olyan papírral veszik fel, ami igazolja, hogy saját nevelési igényű. Én nem akartam rárakni ezt a pecsétet.

Most megegyeztünk egy brit magániskolával, bízom benne, hogy lesz olyan pedagógus, aki segít Ábrisnak a mosdóhasználatban, mert az még nem megy neki egyedül.” 

Kép

Fotó: Izing János Zsolt

Flóra elmondása szerint mindenhol tartanak a kerekesszékes gyerekektől, sok esetben a magániskolák sem akadálymentesek. Ő viszont nem szeretné, hogy Ábris magántanuló legyen, és otthon üljön. Nagyon nyitott és barátságos gyerek, fontos neki a közösség. Mindemellett elmondhatatlanul életvidám fiú, mindig mosolyog, és nagyon jó dumája van. 

„Ha visszagondolok, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, ég és föld a különbség. Pár évvel ezelőtt ott álltam friss diplomásan egy SMA-s kisbabával, most pedig a világ egyik vezető gyógyszercégénél töltök be egy nagyon izgalmas pozíciót, amellyel még a magyar egészségügyi rendszert is formálhatom. Úgy érzem, jó irányba halad az életünk.”

„Apukám egyedül nevelt, ötéves voltam, amikor anyukámat autóbalesetben elveszítettem. Szürkületben nem láttam jól, ezért először farkasvakságra gyanakodtak az orvosok, aztán megkaptuk a diagnózist: látóideg-sorvadás. Akkor tízéves voltam” – kezdi történetét.

A látóideg-sorvadás azt jelenti, hogy a látóidegek folyamatosan elmeszesednek, s egyre homályosabban lát az ember.

„Most már szinte csak fényeket érzékelek, embereket csak hang után ismerek fel, olvasni nem tudok, ezért képernyőolvasó programot használok. Korábban még elboldogultam egyedül, de 2009 óta vakvezető kutyával közlekedem, nekem nagyon életidegen a fehér bot” – folytatja.

De vissza a kezdetekhez!

Soha nem rendült meg

Miután kiderült a diagnózis, Júlia nem adta fel a kiskora óta dédelgetett álmát, hogy jogász legyen.

„Hálaistennek az én generációmnak már gyerekkora óta rendelkezésére állt a technológia, a számítógép. Azt gondoltam, biztos lesz a helyzetemre megoldás. A környezetemben nincs jogász végzettségű ember, s amikor kiderült a látásproblémám, eléggé leszűkült a kör, amivel foglalkozhatok. Nem tudtam, milyen a jogi pálya, amit könyvekből, filmekből leszűrtem, az azért a valóságtól távol áll. Benne lenni teljesen más, mint amit gyerekként képzeltem róla” – meséli nevetve.

„Az egyetemen a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy nem voltak elektronikus könyveim.

Úgy nézett ki a félév, hogy az első két-három hétben folyamatosan szkenneltem a könyveimet – 500-600 oldalakat –, hogy e-book-ot csináljak belőlük.

Nekem két-három hét kellett ahhoz, hogy ugyanabba a helyzetbe hozzam magam, amiben a társaim voltak: egyáltalán el tudjam olvasni a tananyagot” – magyarázza.

A győri Széchenyi István Egyetemen többnyire segítőkész oktatókkal hozta össze a sors: ha írásbeli vizsga volt, külön levizsgáztatták szóban, vagy pendrive-on hozták a feladatalapot, hogy meg tudja írni számítógépen.

„De sajnos volt egy olyan oktatóm is, akivel nagyon nem tudtunk együttműködni. Kijelentette, hogy amíg ő ott tanít, belőlem nem lesz jogász. Úgy gondolta, hogy egy látássérült nem való oda. Polgári jogból, családjogból is megbuktatott, utóbbiból csak ötödszörre engedett át. Mire az államvizsgához értem, addigra már elment az intézményből, így sikerült elsőre leállamvizsgáznom” – idézi fel

Végül Júlia 2014-ben szerzett jogi diplomát, ezután jelentkezett a doktori képzésre, illetve az egyetemen maradt oktatni. Jelenleg még hátravan a nagydoktorija és az ügyvédi szakvizsgája is.

Kép

Júlia diplomaosztóján – Fotó: dr. Lengyel Júlia

Voltak nagyon megalázó helyzetek

Az államvizsga után következett a munkakeresés sokszorosan nehezített pályán. Ott állt a diplomájával, és fogalma sem volt, merre tovább.

„Ha beleírtam az önéletrajzomba, hogy látássérült vagyok, többnyire be sem hívtak. Ha nem írtam be, és behívtak, akkor ilyen-olyan indokkal nem feleltem meg.

Majd keressük, mondták, de nem kerestek többet” – emlékszik vissza a fiatal jogász.

„Voltak nagyon megalázó helyzetek. Egyszer behívott egy ügyvédi iroda próbanapra. Mondták, hogy hozzam az eszközeimet, amivel tudok dolgozni. Cipeltem a laptopomat, a képernyőolvasót, a szkennert, mindent. Gyakorlatilag egész nap ott ültem, nem bíztak rám semmit, végül behívtak a nap végén, és közölték, hogy igazából nem tudnak munkát adni. Adatvédelmi okokra hivatkozott a főnök, hogy az én számítógépem nem csatlakoztatható az iroda rendszeréhez.”

Jogász, kutató, oktató és édesanya

Hogy mennyire nem volt igaza a fenti főnöknek, azt jól mutatja, hogy Júlia most már évek óta távmunkában dolgozik egy budapesti ügyvédi irodának: polgári ügyekkel, cégjoggal foglalkozik. Főállásban Mosonmagyaróváron a Család- és Gyermekjóléti Központban van, ahol jogi tanácsadó, az egyetemen pedig leendő jogászokat oktat.
Jelenleg persze elsősorban édesanya, ugyanis egy nyolchónapos kisfiút nevel férjével, akivel a Győrhöz közeli Héderváron élnek.

Kép

Júlia férjével és kisfiával – Fotó: dr. Lengyel Júlia

 „Az egyetemen a hallgatók nagyon elfogadók. Az első órán, amikor bevonulok kutyával, gondolom, meglepődnek, de nem adnak ennek hangot. Azt gondolom, ugyanúgy fogadnak, mint bármely más oktatót.

Ha zárthelyi dolgozatot íratok, akkor persze be szoktam vinni egy másik felügyelő oktatót, a vizsgák pedig általában szóbeliek.

A pandémia alatt viszont interneten érkeztek be a dolgozatok, így könnyebben tudtam azokat javítani. A kézzel írott szöveget úgynevezett olvasótelevízióval javítom, ami nagyon nagyra alakítja a betűket” – meséli.

Alig alkalmaznak fogyatékossággal élőket

Júlia a doktori dolgozatát a mosonmagyaróvári járásban élő megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásából írta.

„Az volt a célom, hogy rávilágítsak: miközben a mai jogi szabályozás nagyon elfogadó a megváltozott munkaképességűekkel szemben, a gyakorlatban ez nem feltétlenül valósul meg. A technológia fejlődésének köszönhetően egyre több fogyatékossággal élőt lehetne alkalmazni, ez mégsem történik így. A dolgozat 2015-ben született, és a helyzet sajnos nem sokat változott azóta. Annak ellenére, hogy nagy a munkaerőhiány, nem foglalkoztatnak megváltozott munkaképeségűeket, mert nem éri meg a munkaadóknak” – szögezi le.

„Tény, hogy a megváltozott munkaképességűeknek speciális környezetet kell biztosítani, ami pénzbe kerül. Az én esetemben például kell laptop, képernyőolvasó stb. Utóbbit már támogatja a minisztérium, ezért ingyenesen hozzá lehet jutni, de nem mindig volt ez így.

Amikor felvettek a családsegítő központba, a vezetőnek kellett megvásárolnia nekem a laptopot több százezres képernyőolvasóval, ezt nem minden munkáltató vállalja.

A mozgássérülteknek teljesen akadálymentes környezetet kellene teremteni. Inkább kifizetik a szankciót, mint hogy megváltozott munkaképességűeket alkalmazzanak” – mondja Júlia.

Mint mondja, szerinte olyan, központilag szabályozott gazdasági ösztönzőkre lenne szükség, amelyek támogatják a munkaadót, hogy megérje neki felvenni egy fogyatékossággal élőt.

Joguk van dolgozni, mint mindenki másnak

Olyan jogszabály nem létezik, amely kötelezné a munkáltatót, hogy alkalmazzon megváltozott munkaképességű embereket. De van a fogyatékosok jogairól szóló törvény, illetve az alaptörvény, amely kimondja, hogy ugyanolyan joga van egy fogyatékossággal élőnek is dolgozni, mint mindenki másnak.

„Létezik egy úgynevezett akkreditációs eljárás, amely kifejezetten olyan munkáltatóknak szól, akik megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak. De a szigorú szabályok miatt ezeknek a követelményeknek nagyon kevés munkáltató felel meg” – mondja a fiatal jogász. Kiemeli, hogy 2012-ben nagyon átalakították a rehabilitációs eljárásokat.

Kimondták: az a cél, hogy ne lerokkantosítsuk az embereket, hanem integráljuk vissza őket a munkaerőpiacra, de ennek ma nincsenek meg a feltételei.

Az Európai Unió nagy részében 10-15 százalékkal magasabb a foglalkoztatási ráta a fogyatékossággal élők körében, mint itthon. A nők pedig fokozottan hátrányos helyzetben vannak a férfiakhoz képest (még inkább, mint a többségi társadalomban).

Ugyanakkor a szemléletformálásban sokat lépett előre a társadalom. „Míg a ‘80-as években teljesen elzárták a fogyatékossággal élőket, ma azért már létezik integrált oktatás. Ha nehezen is, egy-két megváltozott munkaképességű ember el tud helyezkedni. Ha az emberekben a fogyatékossággal élőkben szemben kialakult sztereotípiákat le lehetne építeni, akkor könnyebben menne az elhelyezkedés” – fogalmaz Júlia, akinek nagy álma, hogy egyszer saját ügyvédi irodát nyithasson. A kitartását látva, nincs kétségem afelől, hogy az álom nem csak álom marad.

Immár hetedik alkalommal látogattam el a Sziget Fesztiválra, de a három év kihagyás olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy örökkévalóság telt volna el az utolsó fesztiválélményem óta. Időnként már-már meglepődve néznek rám a kortásaim (33 éves vagyok), hogy mi vonz még mindig ebben a rendezvényben, hiszen mit is csinálunk mi ott, „szigetlakók”? Tikkasztó hőségben, a hömpölygő tömeggel együtt poroszkálunk a forró aszfalton, miközben olvad le rólunk a töménytelen mennyiségű por. A zene hangos, az emberek több alkoholt isznak, mint vizet, meg egyébként is: lassan fel kellene már nőni…

Számomra sokkal többet jelent a Sziget, mint egy féktelen bulit, amin úgy tombolunk, mintha nem lenne holnap. Én minden egyes alkalommal úgy lépem át (vagyis gurulok be) be a fesztivál kapuján, mintha egy másik dimenzióba érkeznék, ahol szabadság vár, elfogadás, nyitottság, összefogás, jóindulat és szeretet.

Itt mindenki egyenlő, önazonos és önfeledt, én pedig kerekesszékesként ezt az életérzést keresem a világban, amit sajnos a hétköznapi életemben sosem érzékelek olyan minőségben és mélységben, mint ebben az egy hétben.

Annak idején nem voltam egy koncertre járó típus, de amint beleszippantottam a Sziget nyújtotta szabadság levegőjébe, egyből tudtam, hogy innentől már nincs visszaút. A fesztiválokat körülölelő szubkultúra nagyon megosztó: vagy azonnal beránt magába a gépezet, vagy pedig a legmesszebbre hajít. Mivel én az előbbi réteget képviselem, ezért aztán rendszeres fesztiválozó vált belőlem. Annak ellenére, hogy fizikailag és lelkileg is kimerítő napok ezek, megyek, mert sodor magával a társaság, a színek, az ízek, a hangulat. A mindenhol mosolygó, éneklő, táncoló emberek, a nyüzsgő tömeg, azaz a színes buborék, ahová csak az kívánkozik be, aki már legalább egyszer átélte. A Sziget az a hely, ahol ha elkezdek hangosan énekelni egy dalt, öt percen belül az egész tömeg velem együtt énekli, sőt, egy időre még az éppen arra masírozó szimfonikus zenekar is becsatlakozik. Így hát talán nem csoda, hogy imádok ebben a buborékban létezni, és nem engedem, hogy kippukadjon; kint tartom a valóságot, ameddig csak lehet.

Kép

Fotó: Ivanova Daniela

Ám most mindezt a tapasztalást nézzük kicsit más szemszögből: kerekesszékben ülve.

A régen Ability Parkként üzemelő, ma már viszont XS Land névre hallgató interaktív élménypark érzékenyítési céllal jött létre. Öt évig magam is animátorként dolgoztam ott, és a szórakozás mellett igazán nemes feladatnak éreztem, hogy tehetek valamit az elfogadásért. A napi 8 órás műszakunk alatt a különböző sérültséggel élők mindennapjaiba nyújtottunk betekintést. Volt többek között vak-labirintus, jelnyelvtanulás és kerekesszékes akadálypálya is; utóbbit felügyeltük mi. Viszont hőségben, az egész napos tennivalók után már a munkaterület és a mobil mosdó közötti távot is olyan nehéz volt végigtekekerni, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehetett még energiánk utána lezuhanyozni, átvágni magunkat a tömegen, bulizni hajnalig, majd bemászni a sátorba. De volt. Pedig ott aztán minden „nyalánkság” előfordult, amit egy kerekesszékes a pokolba kíván: murva, rét, kiálló faágak, domb, kő, de még homok is. Mi mégis kitartóan róttuk a kilométereket, hiába hasonlított az egész fesztivál inkább egy túlélőtáborra, mintsem egy nyaralásra.

Ettől függetlenül valamit biztosan tudhatnak a szervezők, ha mindezek ellenére minden évben ott voltunk, igaz? Bizony, tudnak, mégpedig nagy ütemben fejlődni. Eleinte csak az akadálymentes kempingben raktak le méhsejteket, hogy közlekedni tudjunk, idén már több helyen is láttam.

Egészen elképedve, teli mosollyal az arcomon fedeztem fel, hogy „nahát, itt is egy rámpa, itt is egy akadálymentes mosdó!”

Ami véleményem szerint ugrásszerű változás, és nagyban megkönnyíti az életünket, hogy most már olyan helyeken is van rámpa, ahol eddig nem volt. Hogy kényelmesen élvezhessük a koncertet, az emelvény a színpaddal szemben, mégis biztonságos távolságban helyezkedik el, mellette mosdóval. A beléptetésnél soron kívül fogadtak, és bármit kérdeztünk a biztonsági szolgálattól, ők mindig készséggel álltak a rendelkezésünkre. Tudom, hogy a környezeti adottságokon nem feltétlenül tudnak változtatni, ám ami tőlük telik, azt megteszik, így évről évre egyre színvonalasabb és élvezhetőbb a Sziget Fesztivál, még ha vannak is szépséghibái – hiszen minek nincsenek?

Számomra az átélt élményeim legnagyobb tanulsága, hogy egyáltalán nem kell mindenről lemondanom csak azért, mert eltérek az átlagtól, sőt, bátran ki merem jelenteni, hogy itt az átlagon felüli, egyedi és utánozhatatlan emberek alkotják a többséget. Ami pedig a legfontosabb, hogy a „Szabadság Szigete” egy, a nevéhez méltó hely, ahol felhőtlenül szórakozhatunk, elengedhetjük a hétköznapok fáradalmait, és szabadnak érezhetjük magunkat. Akár kerekesszékben, akár anélkül.

Körülbelül hetvenszer tört el már a csontja, mégis azt gondolja, hogy nem az ő baja a legnagyobb, és képes olyan életet élni, hogy hozzátegyen a világhoz. Kerekesszékben ül, mégis bárhová elrepül, ha a szíve odahúzza. Szereti a szabadságot, az önállóságot, mégis megtanult kérni és elfogadni.

Sok minden érdekli, de abból a nézetből, ahonnan ő szemléli a dolgokat elsősorban az emberi életet érintő komoly kérdések merülnek fel. Mégis, mi adja neki azt az erőt, amiből az épek is meríteni tudnak?

Az adás tartalmából:

Dancsitól megtudhatjuk, hogy mit jelent az üvegcsontúság, és hogy legszívesebben milyen kifejezést használ az állapotára. Beszél a családjáról, 13 évvel fiatalabb húgáról, édesanyjáról, akivel sokat harcolt, édesapjáról, akit nem ismert, nevelőapjáról és a lázadó kamaszkoráról.
Megtudhatjuk, hogy ki volt Krisztián, a képzeletbeli barátja. Kiderül, hogyan önállósodik egy kerekesszékes kamasz, hogyan találja meg a hivatását, mit kezd az élet-halál kérdésekkel,  hogy kezeli a tabukat, hogy építi az emberi kapcsolatait. 

Őszintén megosztja velünk azt is, hogyan van jelen életében a szerelem, mit gondol a gyermekvállalásról, milyen kétlakinak lenni, és milyen kerekeken utazni és közlekedni itthon és külföldön.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás magazin szeptemberi számában képriportot is találnak Ivanova Daniela egy napjáról.

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.

A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata. 
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Reggel hét óra. Nagyjából egyszerre, fél hatkor keltünk, csak én Budapesten, a pálosok – András és János atya – Márianosztrán. Mint megtudom, a renden belül egy-egy kolostorban lehetnek eltérések, ami az élet szervezését illeti, de nagy részben a napirend egyforma. Míg kávéval kínál, János atya feleleveníti, hogy amikor belépett a rendbe, a pécsi kolostorban még minden hétre „ébresztős” volt beosztva, aki a többieket keltette a szobájuk ajtaján kopogtatva. Azt kiáltották: „Ave Maria”, amire a válasz ugyanez volt, jelezve, hogy a rendtárs felébredt.

A mai napjuk reggel hatkor kezdődött, amikor a kápolnában találkoztak a közel egyórás imán. Ilyenkor zsolozsmát mondanak, valamint félórát csendesen elmélkednek. Nincs megszabva, miről, hiszen ez egy olyan imaforma, amelynek a lényege, hogy a központjában Isten áll. A szerzetesek nem „beszélgetnek” Istennel, hanem gondolkoznak róla, elmélyednek benne.  „Olyan ez, mint amikor táplálkozik az ember: szájába veszi a falatot, megrágja, lenyeli, majd megemészti” – él egy hasonlattal János atya. Hozzáteszi: mivel nagyon sok információ zubog át az emberen, szükség van arra, hogy a fontos és lényeges dolgoknál megálljon.

Az elmélkedés vége az az igazság, amely beépül az életünkbe, a részünkké válik, akár a táplálék, így válunk többé tőle.

Elmélkedhetünk magunk is, tanácsolja, nem kell hozzá szerzetesnek lenni. Vegyünk egy példát: ha valaki gyakran elkésik a munkahelyéről, érdemes egy kicsit elmélkednie. Mi van a késés hátterében? Mit tudna tenni ellene?

A reggeli imát követően János atya – szolgálatuk részeként – a kolostor melletti templomban tart szentmisét a márianosztrai híveknek. András atya eközben szintén misézik a kápolnában.

A liturgia végeztével reggeli szerepel a napirendben, amelyben ottlétünkkor semmi különleges nincs, a szerzetesek ugyanazt fogyasztják, mint mi: pékáru, vaj, felvágott, zöldség, gyümölcs. Az élelmiszer egy részét maguk szerzik be, másik részét a hívek adománya teszi ki. Szeretik ugyanis a pálosokat a település lakói.

Az emberek, akik életüket Istennek szentelik

S hogy miért kedvelik őket? János atya szerint egyrészt a szolgálatuk miatt, hiszen az embereknek szükségük van arra, hogy találkozzanak Istennel, az intellektuális-lelki táplálékot pedig az egyházi személyektől, esetünkben a szerzetesektől kaphatják. Ezért hálásak. „A másik ok is egyszerű: ha az emberek azt látják, hogy valaki odaszenteli az életét valamely nemes célnak, vagy egyenesen Istennek, akkor ez tiszteletet vált ki, és mellé állnak” – fogalmaz András atya.

Úgy látja, az emberek vágynak a jóra, örülnek neki, és rácsatlakoznak. Ugyanakkor leszögezi: jó érzés, ha az emberek melléjük állnak, de nem ezért csinálják.

Ha csak azért lennének szerzetesek, azt megéreznék az emberek, s akkor nem támogatnák őket. 

A délelőtt és a délután a „munkás” időszak a szerzetesek életében, ilyenkor látják el szellemi, fizikai teendőiket. Mit jelent ez ténylegesen? Takarítanak, elvégzik a kolostor körüli teendőket, rendben tartják a zarándokszállást, ügyeket intéznek.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

János atyával átsétálok a szomszédos börtönhöz, ahol hetente egyszer lelkészi szolgálatot lát el. Miután a munkájával végzett, csatlakozik hozzánk András atya, közösen megyünk át a kolostor és a templom közötti kis udvaron Isten házába, ahol együtt imádkozunk. Tennivalóik ellátását csak az ebéd szakítja meg, étkezés előtt és után természetesen imádkoznak. Az ebédet a börtönből hozzák, ahol egész hétre előfizetnek. Nekik ez így könnyebb, míg más kolostorokban előfordulhat, hogy magukra főznek a szerzetesek.

A korai kelés, a sok teendő, a gyakori imádság és együttlét Istennel mind szeretetteljes feladat, de nem hagy nyugodni az alapvető kérdés: miért lesz valakiből szerzetes? „A szerzetesi lét lényege, hogy egy ember elhatározza magát, s az életét Istennek szenteli” – világít rá András atya, a házfőnök az ebéd végeztével.

Kiből lehet szerzetes?
Aki pálos szeretne lenni, annak a magyar rendtartomány vezetőjénél kell kopogtatnia a pécsi kolostorban. Egy beszélgetés során a tartományfőnök megítéli, érett-e a jelentkező, illetve megfelelő-e a motivációja. Érdemes fiatalkorban jelentkezni, persze idősebbek elől sincs elzárva a szerzetesi lét, de szem előtt kell tartani, hogy minél korosabb valaki, annál nehezebben tud változni. Ha megfelelt a jelentkező, megkezdheti a jelöltségi idejét, beköltözik az öt kolostor valamelyikébe, majd az egyéves jelöltidő leteltével a tartományfőnök – egyeztetve a kolostor szerzeteseivel – dönt arról, alkalmas-e a jelölt a szerzetesi életre. Ekkor kezdődhet a noviciátus, vagyis az újoncidőszak és a tulajdonképpeni képzés rendtörténetről, lelkiségről, imádságról. Itt már a napirend is feszesebb. Érdekesség, hogy – jelenleg – a képzésre Lengyelországban kerül sor, lengyelül. A noviciátus végén fogadalmat tesz a jelölt egy évre. Ez még mindig nem örökre szól, ez az utolsó időszak, amikor meggondolva magát még elhagyhatja a szerzetesi létformát. A jelölt nagyjából 4–6 év után teheti le az örök fogadalmat.

„Egy szerelmet nevetve kibír az ember”

A 13. század óta a pálosok élethivatása ugyanaz, mondja András atya, hiszen az elhívás lényegében házasság Istennel. Annyiban viszont változtak a mindennapjaik, hogy a mai ember fizikailag gyengébb, kevesebbet bír el aszkézisben, böjtben, illetve igényesebb, vagyis igazodott a kor teherbírásához.

A regulájuk „közepesen” szigorú. De mi az, hogy szigorú? Mint láthattuk, fegyelmezett napirend szerint élnek. A szerzetesek nem tétlenkednek, János atya például utoljára 16 éves korában unatkozott, sokat kirándul, vagy a Szentírást olvassa. Mindig lenne mit csinálniuk, számos könyvre nem marad idejük.

Hobbijuk is lehet, János atya szeret fényképezni, érdekli a csillagászat, túrázik, kerékpározik, de a rendben többen motoroznak is. A regula nem tiltja, hogy egy szerzetesnek legyen akár távcsöve, vagy hogy bélyeget gyűjtsön, bár általában nem költenek drága holmikra.

Este hatkor jön el a vacsora ideje, gyakori, hogy az ebédből megmaradt ételt fogyasztják el szerényen, vagy hideget esznek. Az esti imádság a klauzúra piciny kápolnájában zajlik, ez a külsősök számára elzárt terület. A Képmás olvasóinak kedvéért azonban ezúttal a két szerzetes eltekint a szabálytól, és megengedik, hogy velük együtt imádkozzam.

Hogyan imádkozzunk?
Az emberek sokszor azt hiszik, hogy az imádság a Miatyánkból vagy a Hiszekegyből áll, de a pálos szerzetesek rámutatnak: ez csak a felszín. Mert az ima nem imádságok elvégzését jelenti, az egy találkozás, együttlét Istennel. Az ima, a zsoltár segítség ahhoz, hogy vele legyünk. Lehet imádkozni szavak nélkül is, vagy egyszerűen csöndben lenni, szemlélődni. Ebben merülhet el az ember. Vagy kérhet, hálát adhat, köszönetet mondhat. Mondhatunk bánatimát is, amikor szembesülünk a bűneinkkel. A bocsánatkéréssel az ember át is adja a terhét Istennek. Felszabadul. Megtisztul, mert Isten irgalmas és megbocsát. A dicsőítő imádság pedig kifejezetten arról szól, hogy gyönyörködünk Istenben. „A naplementéhez tudnám hasonlítani: ha látjuk, senki nem mondja nekünk, hogy csodálkozzunk rá, milyen szép, az önkéntelenül tör fel belőlünk” – él egy példával János atya.

A pálosok egykor remeték voltak, a remeteeszményt ezért úgy is őrzik, hogy mindenki külön cellában él, hogy legyen egy külön kis világa, ahol egyedül maradhat Istennel. Az esti ima után már nem beszélgetnek, mindenki visszavonul, ilyenkor nem zavarják egymást, lefekvésig kimondottan Istennek szentelik az idejüket. Gyakran átmennek a templomba, és az esti csöndben magányosan imádkoznak. A szilencium (a csend) este nyolctól – de ez kolostoronként változhat – reggelig tart. Addig azonban szeretnék még többet megtudni a szerzetesi létről, ezért János atyával az ebédlőben folytatom a beszélgetést. Bátortalanul kérdezgetem, miközben ő a gyógyteáját kavargatja.

– Mi történik, ha egy szerzetes szerelmes lesz?

– Majd elmúlik… Az elsődleges kérdés mindig az: ki az, akit szeretni akarok.

– Önnel előfordult, hogy szerelembe esett?

– Persze. Frissességet hozott az életembe, de tudtam, nem ez az én utam.

Ha azt mondtam magamban, milyen szép az a lány, akkor mindjárt arra gondoltam: “Istenem, milyen szép vagy Te, aki őt megalkottad!”

Ha Istennel közösségben élünk, akkor egy szerelmet nevetve kibír az ember. Amikor közel kerülünk valakihez érzelmileg, gyorsan eszünkbe jut, hogy az igaz szeretetkapcsolat azért az Úrhoz fűz. És az is: milyen jó, hogy ez a „kapcsolat” nekem most kerül valamibe.

– Ezt hogy érti?

– Nem ingyenes, ölembe pottyant érzés az Istenhez kötődésem, hanem valamilyen áldozatba, lemondásba nekem is kerül. Azért jó szerzetesnek lennem, mert annak szenteltem az életem, akit szeretek, és aki engem szeret.

– Ez alapján mindenkinek szerzetesnek kellene lennie.

– Tudja, mi az érdekes? Egyszer mindenki az is lesz. Hiszen Jézus azt mondja: amikor meghalunk, és eljutunk az üdvösségre, ott már nem nősül vagy megy férjhez senki, úgy élünk, mint az Úr angyalai. A szerzetesi élet ennek az elővételezése.

– Mégis kevesekből lesz szerzetes, világi hívek többen vannak.

– Ez egy kegyelem, meghívás.

Ezt nem mi találjuk ki magunknak és nem a magunk erejéből történik, hanem Isten lelke működik bennünk.

Megragadott és hívott, hogy szerzetes legyek. Dönthettem, hogy elfogadom vagy nem a hívását.

– Többeket hív, mint ahányukból végül szerzetes lesz?

– Egészen biztos.

– Nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy szerzetes legyen valakiből?

– Olyan nagy, ami nincs meg a világban, és nincs meg az emberben sem. Ezt kapjuk. Fentről.

– Hogyan emlékszik vissza az elhívásra?

– Ez egy hosszabb folyamat volt az életemben. A történet nem is a hívással kezdődött, hanem azzal, amikor katolikus, vallásos emberből hívővé tértem meg.

Tizenkilenc évig hallottam Istenről a templomban, imádkoztam hozzá, amikor egy szentségimádáson először megtapasztaltam, hogy itt van: Jézus él.

Van, akinél ez egy hosszabb átmenet, másnál hirtelen következik be, mint Szent Pál esetében. Attól kezdve más lett az életem, Jézus Krisztussal élem, aki elkezdett vezetni. Sok megvilágosodást éltem át, amelyek megmutatták, hogy legyek pap. Nem volt könnyű a döntés, mert – és visszatérek az első kérdéséhez – szerelmes voltam, ezért azt mondtam az Úrnak: pap leszek, de csak akkor, ha ezt Te akarod. És az Úr megmutatta, hogy erre a hivatásra valóban ő hív engem. Letettem a fegyvert. Nagy örömöt éltem át, annak ellenére is, hogy azzal a lánnyal megszakítottam a kapcsolatot.

Kanyargós út vezet a Duna mellett haladó 12. számú főútig. Az útburkolat sem tökéletes mindenhol, a szürkületben lassan haladok. Nem csak az út minősége miatt: gondolataim vissza-visszatérnek András atyáékhoz, lelki útravalójuk hosszan elkísér. 

– A „szent” jelző napjainkban sokaknak idegen, és fiúbandából is több van, mint férfikarból. Mi lehet ma egy férfikar kulturális szerepe? 
Lőrinc: Egy görögkatolikus pap mondta egyszer, hogy a mi felekezetünk se nem görög, se nem katolikus, hanem görögkatolikus. Ilyenformán ránk is igaz, hogy az együttes se nem szent, se nem férfi, se nem kar, hanem a Szent Efrém Férfikar, amely a szavak különálló jelentéseit is hordozza, mégis valami új és sajátos dolog, ami elsősorban minket, tagokat tükröz, a sokrétű elképzeléseinket világról, zenéről. A Szent Efrém Férfikarra nekünk magunknak van a legjobban szükségünk, akik benne éneklünk, és mi nyolcan abban a kiváltságos és szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez még a közönségnek is tetszik. Ha ez húsz év múlva is így lesz, akkor valamit jól csináltunk. 

Tamás: A hegymászók szokták felelni, ha kérdik tőlük, miért másszák meg a hegyet, hogy mert ott van. Miért zenélünk? Mert zenélni jó.

A Bécsi Filharmonikusok híres koncertmestere, Hugo Strasser a nyolcvanas években kiadott egy könyvet, aminek az volt a címe: És ezért még fizetnek is. Ebben minden benne van. Amikor az embert már nem érdekli, hogy jól zenéljen, akkor már nem kell a konfliktusokat sem felvállalni, hiszen „jó lesz az úgy”. De rutinból nem lehet énekelni. A Szent Efrém Férfikar tagjai azért vannak együtt, hogy jól zenéljenek. 

– Az együttes bölcsője a bizánci egyházzene, anyanyelvetek a szakrális muzsika. Ez a fajta előadóművészet a profi éneklésen túl spirituális növekedést is igényel? Kell az énekpróba mellett „lelkigyakorlatozni” is? 
Tamás: Amikor Pilinszky Jánosra azt mondták, hogy ő a katolikus költő, azt felelte, nem, „én költő vagyok és katolikus”. Mi mind zenészek vagyunk, és néhányan görögkatolikusok. Van, aki a valláshoz közelebb áll, van, aki távolabb. Van, aki a szakrális zenét elsősorban mint lelki tevékenységet értelmezi, mást inkább a hangzás érint meg – de mindenkit megérint valami, különben nem lenne itt. A legfontosabb dolgokról szerintem nem kell túl sokat beszélni. Hányszor mondta Jézus is az evangéliumokban, hogy ne szóljatok erről senkinek? Ma kibeszélős korszakot élünk, aminek sok veszélye van. A feleségem, aki pszichológus, talán vitatkozna, de azt gondolom, hogy nem kell oly módon meztelenre vetkőztetni a dolgokat, hogy az visszataszító legyen. Egy bensőségesnek szánt, de rosszul előkészített vagy félreidőzített beszélgetés vissza is üthet. Ha valamiért nem megy olyan jól a közös zenélés, akkor éppen a zenére kell még erőteljesebben koncentrálni, és úgy kikecmeregni a gödörből. 
Lőrinc: Az elengedhetetlen, hogy lelkileg valamelyest egy hullámhosszon legyünk, ismerjük egymást. Az éneklés maga lelkigyakorlat, de mi azon túl, kicsit irányítottan is ránézünk néha arra, hogyan is vagyunk közösségben, amolyan önterápiás jelleggel összeülünk, és megbeszéljük a minket érintő kérdéseket.

Más zenei projektekben azt láttam, hogy a többéves együttműködéseknek általában nem a szakmai oldala nehezül el, inkább emberi tényezőn siklanak ki. A nehezebben emészthető oldala mindenkinek konfliktushelyzetben jön elő, ilyeneken pedig mi is keresztülmegyünk, zeneileg is. 

– Az Ison névre keresztelt alkotóműhelyetekben beszélgetünk. A szó egyházzenei fogalom: a szólamokat megtámasztó basszushangot jelöli. Hogyan fegyelmez és támogat a zene? 
Lőrinc: A zene maga szabályokhoz kötött. Mindegy, hogy háromnegyedben éneklünk vagy improvizálunk, mindig keretek között játszunk. Fegyelmez a zene, de még inkább összerendez: a gyerekek ösztönösen maguktól is előveszik az énekeket, mondókákat. A zene megtart azáltal, hogy az együtt zenélők támogatják egymást. 
Tamás: Ami a zenét hallgatókat illeti: szerintem van, akit megfog és vezet a zene, van, akit meg nem. Ezért buzdítunk mindenkit arra, hogy ne csak befogadja, hanem maga is játssza a zenét. Ha mást nem, tapsoljon, kopogjon, énekeljen, kezdjen bármilyen hangszeren tanulni – mert önmagát biztosan jobban megismeri vele. A koncerteken is ezért énekeltetjük a közönséget. Sok olyan ötletre van szükség, ami arra indítja az embereket, hogy zenéljenek, csak úgy. Mert öröm, ha része lehet a napjuknak. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Volt a férfikar életében olyan pillanat, amit nem felejtetek el soha? 
Tamás: Nekem ilyen volt, amikor itt, az Isonban először megszólaltam. Előtte szkeptikusan álltam a próbaterem projekthez: „Gyerekek, ezt most miért kell? Épp csak profivá váltunk, itt a pandémia, a Deák Diák Iskolában nagyon örülnek nekünk, ehhez meg hitelt is föl kell venni, miért kínozzuk magunkat?” Aztán beléptem, itt álltunk, akkor még a törmelékeken, hallottam, hogy szól a hang – és akkor megéreztem, hogy mégiscsak jó, hogy így lett. 
Lőrinc: A Wings című albumunk lemezbemutatója a Zeneakadémián sokat jelent nekem, pedig még csak nem is az életem koncertélménye. Mikor megírtam a köszönőlevelet a közreműködőknek, végiggondoltam, mennyi minden történt a 2018-as lemezfelvételtől a következő évi turnén át a koncertig, és hogy az egésznek a fogadtatása milyen nagy horderejű volt. A „Wings-projektből” ma is rengeteget merítünk. 

– A 11 éve tartó Orientale Lumen-sorozatban és más produkciókban sok vendégművésszel, partnerelőadóval dolgoztatok már. Mi mindent lestetek el tőlük? 

Tamás: Óriási hatással volt rám, amikor Jevgenyij Nyesztyerenko világhírű orosz basszussal énekeltünk. Egy betegségektől gyötört, idős ember volt már, de ahogy a színpadra kiállt, húsz évet fiatalodott. Csodálatosan szólt a hangja.

Az első közös próbánkon egyetlen szám után ki tudta igazítani a hibáinkat, helyére tette az orosz kiejtésünket. Nagy iskola volt nekem, ahogyan hozzászólt a zenei munkához. A vele való éneklés nemcsak egy szép emlék, hanem máig igazodási pont. 
Lőrinc: Gyerekként nem szerettem a néptáncot, a népzenét. Ám mikor olyan együttesekkel kezdtünk dolgozni, mint Pál István Szalonna és bandája, a Magyar Állami Népi Együttes vagy a Duna Művészegyüttes, akkor egyszerűen lehengerelt, amit láttam rajtuk: az, hogy egy előadó mennyire hisz abban, amit csinál, mennyire áll mögötte teljes valójával a saját művészetének, mindennél többet ér, főleg élőben. Ahogy a MÁNE táncosai kilépnek a színpadra, az nem profizmus, hanem annál sokkal több: bármikor belefeledkeznek abba, amit csinálnak. 

– A testvéred Márk, és te is édesapa lettél a közelmúltban Lőrinc, így Tamás kétszeresen is nagypapa. Hogy szól az együttes, mióta kicsi gyerekek szeretetének „vagytok kitéve”? 
Tamás: „Kis gyerek – kis gond, nagy gyerek – nagy gond” – az unoka pedig nagyon-nagyon kicsi gond, ellenben tele van örömmel, amitől jobban énekel az ember: minél többet látom Miklóst és Nándit, annál felszabadultabb a lelkem. A Dormi Pizzinu című szardíniai altatódal, ami szintén rajta van a Wings-lemezen, például sokkal gyengédebben és hitelesebben szól, mióta ennyi apa van a csapatban. 
Lőrinc: A szülőség sok készséghez hozzátesz, ami a zenéléshez is kell, úgymint a stressztűrés, az időmenedzsment és az együttműködés. Az előadóművészi lét alapvetően nem családbarát. Ahhoz, hogy működni tudjunk, nagy türelemre van szükség a párjaink és a gyerekeink részéről. 

Tamás: Magyarul óriási bajban lennénk, ha az asszonyok nem szeretnék a Szent Efrémet. Gyakorlatilag vihetetlen lenne. Szerencsére mindegyik feleség szereti – az együttest is, nem csak a férjét belőle. 

Lőrinc: Mindegy, hogy szakrális vagy világi zenét éneklünk, az emberi hang az érzésekből táplálkozik – persze sokat kell tanulni is hozzá. Azt nem állítom, hogy nem válhat jó énekes abból, akinek nincs gyermeke. Azt viszont megtapasztaltam, hogy annak, hogy bizonyos dolgok hathassanak rám a színpadon, majd azokat a lehető legteljesebben közvetíteni tudjam a közönségnek, hihetetlen katalizátora a gyerek. Azok az érzések és az a hatalmas tapasztalatfelhő, amit egy gyermek hoz magával, rengeteget ad ahhoz, ami a színpadon történik. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Cynthia 1982-ben született, a sziklás-hegységbeli Golden városában. Édesapja, Berényi Ferenc 1956 után kényszerűségből hagyta el Magyarországot, az édesanyja pedig 20 évvel később követte szerelmét. Az írónő mély érzelmességgel és kíméletlen őszinteséggel számol be arról, milyen volt egy bevándorló család gyermekeként a ’80-as, ’90-es években Kanadában felnőni, kiskamaszként, majd felnőttként az óhazába látogatni, szembesülni a szülők múltjából származó traumákkal és azok messzire nyúló hatásaival.  

A Berényi család története többrétegű és szerteágazó, amit minden szereplő a maga módján él meg. Cynthia írásában elénk tárja kapcsolatát a fájdalmas emlékeit magában eltemető, a boldogulásért dolgozó, sokat távol lévő édesapjával, az idegen közegbe beilleszkedni próbáló, gyermekeivel gyakran magára maradó édesanyjával, a néha verseny-, néha sorstársnak tekintett testvérével, és ritkán látott, távoli, de hozzá mégis közelálló nagymamájával.

Mindannyian biztonságra, szeretetre, harmóniára törekednek, de a múltbéli feldolgozatlan traumák és a jelenbéli konfliktusok, félelmek, félreértések akadályozzák őket e célok elérésében.

A szeretett apa halála közelségében végül megszületik a családi egység, Cynthia pedig a hosszú gyászfolyamaton túljutva rátalál a saját hangjára és útjára.

– Mi ihletett arra, hogy megírd a saját és a családod történetét?

– A könyvet az édesapám, az 1956-os forradalomban harcoló magyarok és azoknak az embereknek a tiszteletére írtam, akik ma is a szabadságért küzdenek valahol a világon. A történetem megosztásával szeretnék reményt nyújtani és arra ösztönözni másokat, hogy keressék a teljes élethez vezető gyógyulás útjait.

– Mi indokolja a címválasztást?

– A könyvem egyrészt arról szól, hogy az édesapám a forradalom után kénytelen volt elmenekülni Magyarországról, másrészt még sokkal többről: hogyan hatottak rá az átélt traumák, és hogyan hatottak azok rám, az én életemre. Az általam elmesélt történetekben bárki felfedezhet ismerős szálakat, amelyekhez kapcsolódni tud a saját élményein keresztül.

– Hogyan jöttél rá, hogy az életedben felvetődő nehézségek egy része kapcsolatban áll a felmenőid személyes történetével?

– A szüleim számára nem volt könnyű a múltbeli élményeikről beszélni. Amikor a könyvemet írtam, megkérdeztem anyukámat arról, milyen emlékei vannak a forradalomról. Ő ezt válaszolta: „A forradalom lezajlott, nehéz idők voltak, túléltünk, és soha nem beszéltünk róla.” Rájöttem, hogy az én életemben is történtek olyan dolgok, amelyeket nehezen tudok másokkal megosztani, mint például az apukám halála. Néha könnyebbnek tűnik eltemetni ezeket az élményeket, és elfojtani a hozzájuk kapcsolódó fájdalmas érzéseket. Ám ezek a nehézségek valahogy ott bujkálnak minden cselekedetünk hátterében.

Láttam ezt az édesapámon, aztán az élete vége felé annak is tanúja voltam, hogyan szabadult meg minden tehertől, hogyan gyógyult lelkileg, hogyan nyílt meg a szeretetet és az élet szépsége felé.

Úgy éreztem, nekem is meg kell gyógyulnom, és ehhez arra volt szükségem, hogy hitelesen megoszthassam a saját történetemet a világgal.

– A születésed történetét olvasva átéreztem, milyen nehézségekkel nézett szembe az édesanyád a gyerekvállalás idején az idegen környezetben.

– A születésem előtt másfél évvel anyukám elvetélt, kapott egy fertőzést, amelybe majdnem belehalt. Azt hiszem, a traumából fakadó félelem és veszteségérzet mélyen beleívódott, és ezt talán nekem is átadta. Koraszülöttként érkeztem és besárgultam, ezért inkubátorba kerültem. Egy nap a nővérek elfelejtették visszatenni a szemvédőmet, anyukám pedig pánikba esve sikoltozott, mivel nem beszélt angolul, és nem tudta elmagyarázni nekik, mi a baj. Végül apukámnak kellett visszajönnie a kórházba, és ő oldotta meg a helyzetet. Az hiszem, ez jó példa arra, hogy mennyire elveszettnek érezte magát édesanyám a kezdeti időkben Kanadában.

– A könyvedben az elutasítottság fájdalmas érzése egyfajta családi örökségként jelenik meg.

– Sajnos édesapám sokszor átélte ezt: az apukáját nem ismerte, nem volt vele kapcsolata, a nagymamám négyéves korában elküldte őt a rokonaihoz, akik egy tanyán dolgoztatták, fiatalkori szerelme kikosarazta, anyukámmal a házassága pedig válással végződött. A forradalom során szerzett nyomasztó élmények is végigkísérték az életét, akadályozták abban, hogy lelkileg teljesen el tudja engedni magát. Ez rám is hatott, ritkán tudtam felszabadultan, biztonságban érezni magam. Az édesanyám sem kapta meg az apukájától azt a szeretetet és figyelmet, amelyre szüksége lett volna, a mi felnevelésünk során pedig háttérbe kellett szorítani a saját vágyait, elképzeléseit. A vállalkozását például csak a válás után tudta megvalósítani, mert apukám ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen az egyetlen pénzkereső a családban.

Bár a szüleim szerettek minket, és mindent megadtak nekünk, sokszor úgy éreztem, az érzelmi szükségleteimet, ezáltal a személyiségem egy részét elutasítják.

– Te is szembesültél azzal a dilemmával, amellyel minden gyermek: lehetnek-e negatív érzéseim a szüleim irányába anélkül, hogy hálátlannak, rossznak kellene éreznem magam?

– Igen, például apukámtól azt tanultam, hogy álljak ki magamért, és tegyem szóvá, ha valami nem tetszik. De azt nem vette jó néven, ha ezt vele vagy anyukámmal szemben tettem meg. Kiskoromban úgy éreztem, a családom akkor boldog, ha én mosolygós és simulékony vagyok. Megpróbáltam ennek megfelelni, ezért a negatív érzéseimet elfojtottam. Tinédzserkoromban persze sokszor kerültem összeütközésbe anyukámmal, és a szüleim ezt nem tudták jól kezelni. Később megértettem, hogy a feszültségek nem azért alakultak ki, mert a szüleim nem szerettek vagy nem törődtek velem, hanem azért, mert még a saját nehézségeiken is dolgozniuk kellett. Ez a felismerés elvezetett a megbocsátáshoz és a szeretetteljesebb kapcsolatok építéséhez.

Kép

Cynthia Berényi édesapjával – Fotó: Cynthia Berényi

– A könyvedben többször utalsz arra, hogy ezek a nehézségek megakadályoztak abban, hogy teljes életet élj.

– Igen, úgy érzem, azelőtt a valódi énem egy részét elnyomtam, és maszk mögé rejtőztem, hogy jobban beilleszkedjek az emberek közé és a társadalomba. A könyv megírása lehetőséget adott, hogy elmondjam a saját igazságomat, és megtaláljam a hangom. Nehéz volt őszintén és szabadon megosztani az általam megélteket, de segített abban, hogy teljesen elfogadjam magam és ezáltal másokat is.

A saját magammal való mélyebb kapcsolódás lehetővé teszi, hogy másokhoz is jobban kötődjek.

– A könyvíráson kívül milyen módszerek segítettek a transzgenerációs trauma feldolgozásában?

– Számomra mindig is a naplóírás volt a leghatékonyabb módja annak, hogy rendezzem az aktuális gondolataimat, hangulataimat. De részt vettem craniosacralis, EMDR (szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) és pszichoterápián, továbbá megtanultam az Érzelmi Felszabadító Technika módszerét.

– Mit jelent neked kanadainak lenni? S mit jelent számodra a magyarságod?

– Kanadainak lenni egy új kezdetet és annak a szabadságnak az érzését jelenti, amiért az édesapám harcolt. A magyarságom a családot, a gyökereimet, a „vérszerintiségemet” jelenti. Mindkettő nagyon fontos nekem, szerencsésnek érzem magam a kétnemzetiségű hátterem és státuszom miatt.

Kép

Fotó: Cynthia Berényi

Cynthia a pandémia alatt fejezte be kéziratát, amelyen 10 éven át dolgozott. Elmondása szerint ennyi időre volt szüksége, hogy összegyűjtse a bátorságát ahhoz, hogy megossza a történetét.

„Amikor nem akarunk többé úgy tenni, mintha jól lennénk és minden rendben lenne, akkor megnyílik előttünk a gyógyulás lehetősége” – vallja az írónő, aki számára az utazás a múltba megmutatta az utat egy boldogabb jövő felé.

Cynthia az unokatestvérem, így a családjaink történetei bizonyos pontokon összefonódnak. Számomra különös és felkavaró érzés volt a könyvet olvasni, olyan szereplőkkel „találkozni”, akiket én is ismerek. Szeretném kifejezni köszönetemet Cynthiának azért, hogy a művével emléket állított azoknak a családtagoknak, akik már nincsenek közöttünk.

A könyv So much more – A multigenerational memoir of spiritual liberation címen, angol nyelven megrendelhető, az írónő saját weboldalán is.

Életképek 

„Nagymama átküldött a szomszédba, hogy kérjek egy kis tejfölt, mert csak főzés közben vette észre, hogy elfogyott. Budapesten a 8. kerületben járunk az 1970-es években, egy körúti bérház lakóközösségében, ahol sok olyan ember élt együtt, aki ismerte egymást, nagyjából együtt vészelte át a szovjet megszállást, a Rákosi-korszakot, 1956-ot, majd a 60-as éveket, szerették vagy kerülték egymást, barátkoztak egymással, vagy éppen nagyon is megvolt a véleményük egymásról. Ide tartozott mindenki, aki ebben a házban vett, kapott, szerzett (…) magának lakást. Hallották, látták egymást, tudták, kinek milyen a házassága, milyen szemtelen a gyereke, kinek perlekedő az anyósa, ki mit főzött ebédre. Egyfajta közösség volt. 
Egy másik meghatározó közösség a baráti kollektíva. Együtt nyaralunk, pihenünk egy vidéki házban, a gyerekek egymással játszanak, a felnőttek beszélgetnek. Mindkét csoport tud egymásról, a szeme sarkából figyeli a másikat, és élvezi, hogy most saját korosztályával töltheti az időt. Információcsere, játék, szerepek kipróbálása, történetmesélés, nevetés, vita – megannyi szálon fut a kommunikáció, érzések jönnek-mennek, elérkezett az időtlen létezés aranykora, érezzük, hogy élünk. Tudjuk, ha örökké nem is lenne jó ebben lenni, de a hétköznapi lét folyamából időnként nagy öröm kimászni erre a szigetre, picit sütkérezni a jóban.” (Ákos) 

„Az otthonomtól három házzal odébb, Marika néni konyhájában ülök a bátyámmal, tömjük magunkba a lekváros palacsintát. Szeretem ezt a helyet, szemben a rozoga kredenccel, bámulom a szekrény üvegére ragasztott sárgás családi fényképeket, miközben az idős néni a régi időkről mesél.

Ötéves vagyok, a bátyám hét, a szüleinknek fogalmuk sincs, pontosan hol vagyunk, de nem aggódnak. Egy sváb zsákfaluban élünk a Csele-patak völgyében, ahol a szüleim Budapest forgatagát hátrahagyva otthonra és befogadó közösségre leltek.

Az asszonyok megtanították a fiatalasszony édesanyámat kenyeret sütni, lekvárt befőzni, mi pedig biztonságban kószáltunk a mezőn és az árokparton. 
Néhány évtizeddel később egy budapesti étteremben ülök kamaszkori barátokkal. Ismerős és biztonságos érzés, bár fél éve nem találkoztunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Megvitatjuk mindazt, ami az elmúlt időszakban történt velünk. Ők tudják, honnan jöttem, és azt is, hova szerettem volna tartani. Megnyugtató, hogy vannak, akik rálátnak kívülről az utamra, és szeretettel, de mégis határozottan kérdeznek és visszajeleznek. Ezek a találkozók segítenek, hogy rendszeres időközönként számot vessek, értékeljek, hű legyek magamhoz.” (Lídia) 

A közösségi identitás fejlődése 

A gyermek személyiséggé formálódásának első nagy lépése, amikor a magát anyjával egynek tudó kis lény tudatában lassan különválik az „én” és a „te”. Ez a folyamat néha még le sem zárult, de már kopogtat a következő szakasz, az intézményi közösségek kora: a bölcsődében, az óvodában, majd az iskolában töltött évek. Ekkor megtapasztalja, hogy az „én” és a „te” mellett létezhet a mások sokasága, az „ők”, akik idővel ismerőssé és „ti”-vé válnak, majd némi szerencsével az azonosulás következő fokán már „mi”-ként emlegeti őket. 
Alfred Adler osztrák pszichiáter szerint alapvető vágyunk, hogy tartozzunk valahová, és beilleszkedjünk a közösségbe. Elképzelését később az idegtudomány kutatási eredményei is alátámasztották. Izuma és munkatársai egyenesen így fogalmaznak: „Mindannyian arra vagyunk huzalozva, hogy tartozzunk valahová.” Törekvésünk, hogy egy közösség tagjai legyünk, nem csupán lélektani, hanem biológiai adottság is. Így letettünk arról, hogy gyermekeinket elszigetelten egy-két magántanár nevelje otthonunkban. Társadalmunk intézményhálózatokat hozott létre, hogy biztosítsa a gyermekek számára a közösségi létet. Ezt olyan fontosnak tartja, hogy szabályokban rögzíti, kinek mikor kell bekerülnie ezekbe a közösségekbe. Az itt szerzett tapasztalatok pedig hatással vannak arra, hogy mit gondolunk a közösségekről felnőttként, amikor már szabadon megválaszthatjuk, kívánunk-e egyáltalán a munkahelyen és a családon kívül időt tölteni más emberek társaságában. 
A közösségek számtalan formában várnak bennünket: offline és online, a vallási élet, a sporttevékenységek, az önkéntes segítés, a szórakozási formák, a játékok, a hagyományőrzés és a legkülönbözőbb hobbik területén. Az iparosodás és a polgárosodás magával hozta a hagyományos, többnyire lakóhely alapú közösségek visszaszorulását, ugyanakkor elősegítette az önkéntes elköteleződésen alapuló közösségek virágzását.

Korábban a közösségi lét a túlélés feltétele volt, és az identitás részét képezte. Ma már boldogulunk egymagunk is, és eldönthetjük, kívánjuk-e egyáltalán, hogy bármilyen közösség része legyen az identitásunknak.

Többnyire azonban megjelenik az igény, hogy szükségünk van a többi ember társaságára. A közösség nemcsak kapcsolatot és kapcsolódást jelent, hanem segítséget a nehéz helyzetekben, információforrást, érzelmi támogatást, példát vagy referenciát, az elfogadás megélését, a döntésekre és viselkedésre vonatkozó visszajelzéseket. Ez utóbbiakra igencsak éhezünk, ezt igazolja a közösségi oldalak hallatlan felívelése is. A felhasználókat gyakran nem is a színes tartalmak, hanem az önmegmutatás lehetősége, illetve a hozzászólásokkal kiprovokálható válaszok, azaz valamilyen kapcsolódás illúziója vonzza az online térben. Ugyanakkor az online kapcsolódás gyakran ellentétes hatást kelt, mint amit elvárnánk tőle. Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, hogy a cseten vagy kommentfolyamban való beszélgetésben elbeszélünk egymás mellett, és ahelyett, hogy megértenénk a másik szempontjait, döntéseit, viselkedését és érveit, csak még inkább eltávolodunk egymástól. Úgy tűnik, az offline együttlétet még mindig nem pótolhatja a virtuális tér, hiszen az embernek nemcsak lelke, hanem teste is van. Egy valódi kapcsolatnak része, hogy látjuk a másikat, megérintjük egymást, átnyújtjuk a papír zsebkendőt, amikor a másiknak kicsordul a könnye, vagy főzünk neki egy teát, amikor szomjas. 
Két ellentétes trend alakítja világunkat, hiszen egyrészt látható a közösségek tudatos keresése és vállalása, másrészt tapasztalható a magány terjedése.

Családterápiás tapasztalataink azt mutatják, hogy a nehézségek terhe alatt nyögő, változásra vágyó családok gyakran igen izoláltak. Többnyire alig tartják a kapcsolatot a rokonaikkal, nem keresik meg lemorzsolódott barátaikat, és nem ismerik szomszédjaikat.

Ezt a problémát gyakran időlegesen elfedik a látszatközösségek: a különböző intézmények biztosította csoportok (például szülőtársak), amelyek aztán az élethelyzet vagy a keretek változásával eltűnnek. A közösségek eltűnése a vadul burjánzó feladatokkal szembesülő családok életéből részben érthető, de pont a terhek viselésében és a nehézségekkel való megküzdésben van óriási előnyben az, aki képes közösségek tagja lenni, tud segíteni és segítséget kérni. 

Kép

Kép: Freepik

Közösségek az életünkben és életünk a közösségekben 

Számtalan közösségre találhat az, aki kockázatot vállal és keres. Lehetetlen valamennyit megvizsgálni e cikk keretein belül, de pár választott közösséget érdemes szemügyre venni. 
A kereszténység rögzítette, hogy a hitet közösségben lehet megélni, az összes fontos mérföldkő egyben közösségi esemény is: a keresztelő, a bérmálkozás vagy konfirmálás, a házasságkötés, de még a temetés is. Ahhoz, hogy a hívők valódi közösségé váljanak, rendszeres találkozás kell, amikor sok egyéb mellett megtörténik az egymásra hangolódás és egymásra hatás.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az istentiszteleteket, miséket rendszeresen látogató hívőknek csupán egy része köteleződik el valamelyik plébánia, gyülekezet vagy imacsoport mellett.

A nők nagyobb hajlandóságot mutatnak ezen a téren, pedig látható, hogy a férfiak is éhezik a rájuk szabott közösségek alakulását, ami nagy potenciált tartogat az ezt felismerő egyházak számára. 
A baráti társaságok a megnyílás, a bensőséges együttlét színterei lehetnek, ám sajnos néha csak a hétköznapi események elmesélésének és a viccelődésnek szolgálnak terepül. Nehéz ennél mélyebbre ereszkednünk, talán félünk a megszégyenüléstől, a megértés hiányától. Pedig a felszínt hátrahagyva szembesülnénk azzal, hogy hasonlítunk egymásra: hasonlóak a gondjaink és a vágyaink, azaz, hogy lássanak, értsenek, elfogadjanak és szeressenek minket. Már az is gyógyír, ha kimondhatjuk a nehézségeket, és van valaki, aki meghallgatja azokat. 
Az önkéntes segítő közösségek egyre inkább előtérbe kerülnek Magyarországon. Egy 2011-ben végzett felmérés szerint a lakosság kb. 30%-a végzett önkéntes munkát a megelőző 12 hónapban. A közösségben teljesített önkéntes munka igazi áldás a lelki jóllét számára.

Kevés dolog képes annyira növelni az önbecsülést, a hasznos aktivitás érzetét, a kapcsolatok erejébe és az értelmes létezésbe vetett hitet, így tehát összességében a boldogságot, mint a társaságban végzett önkéntes munka.

Kelly McGonigal, A stressz napos oldala című könyv szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy életünk nehéz helyzeteiben a társas támogatás keresése vagy nyújtása által gyorsabban épülünk fel a stressz káros hatásaiból. Egy tanulmány szerint minden nagyobb stresszes élettapasztalat jelentősen megnöveli az öt éven belüli elhalálozás kockázatát. Ugyanakkor azok esetében, akik gondoskodnak másokról, egyáltalán nem kimutatható ez az összefüggés. Úgy tűnik, nem csupán a valahova tartozás, hanem a közösséghez való hozzájárulás is alapvető a testi és lelki egészségünk szempontjából. 

A magánytól a kapcsolódásig 

Vágyunk a társas kapcsolódásra, olykor mégis nehéz megélni az összetartozás érzését. Szorongunk, lefagyunk, bénának és csődnek éljük meg magunkat, fogalmunk sincs, hogyan kapcsolódjunk a többi emberhez, úgy érezzük, hogy senki sem ért meg minket, nemkívánatos a társaságuk, vagy kirekesztenek minket. 
A társas elszigeteltség érzésének számos gyökere lehet. A változás első lépése, hogy elkezdjük felkutatni annak történetét, hogy miért kapcsolódunk nehezen másokhoz. Miért érezzük magunkat félszegnek és bizonytalannak, amikor bekerülünk egy társaságba? Miért kényelmetlen megosztani az érzéseinket, gondolatainkat és ötleteinket másokkal? Miért menekülünk az egyedüllétbe a konfliktusok elől? Miért gondoljuk azt, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha tökéletes a külsőnk, a viselkedésünk és a reakcióink? Az okok egészen kora gyermekkori élményekig nyúlhatnak vissza, bár sokan számolnak be kamaszkori tapasztalatokról is. Ezek általában az elutasítás és a kirekesztés történetei, amelyeket a gyermek a családjában vagy a kortárs közösségekben élt meg.

A megfélemlítés, a megalázás és a büntetés megtöri a lelket, és elülteti a gyermekben a gondolatot, hogy valami nem stimmel vele. Lassanként ő is elhiszi magáról, hogy nem érdemel figyelmet és szeretetet, így visszahúzódik a saját világába, ahol senki nem sebezheti meg többé.

Ezek a fájdalmas emlékek dermesztőek lehetnek vagy menekülésre késztetnek, ám érdemes tudatosítani, hogy van visszaút az emberi kapcsolatokhoz. Ennek első lépése, hogy együttérezzünk saját magunkkal, felfedezzük a saját szerethetőségünket és pozitív vonásainkat. Mire lenne szüksége annak a magányos kisgyermeknek, aki valahol mélyen ott él bennünk? Az önegyüttérzés mellett fontos, hogy meghozzuk a döntést, hogy kockázatot vállalunk, és tudatosan elkezdünk megnyílni másoknak. Az elfogadó, ítélkezésmentes kapcsolatokban megtapasztalt élmények begyógyíthatják a múlt sebeit. Testi és lelki egészségünk alapja, hogy közösségekben maradjunk: tápláljuk és gondozzuk a családi, baráti és önkéntes elköteleződésen alapuló társas kapcsolatainkat. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Nekem anyu mesélte, hogy amikor kicsi voltam, megigézett egy férfi, és én végigaludtam egy teljes napot. Én hiszek ilyenekben. Ezért mi Évikének vettünk piros karkötőt, amit mindjárt a kezére is tettem, ahogy hazamentünk kórházból. A babakocsira és a hordozóra piros szalagot kötöttem.” „A kisfiam üvöltve sírt és dobálta magát az ágyban, apát és engem is ellökött magától. Azóta, hogy van a kezén piros karkötő, ilyen nem fordult elő.” „Én 34 éves vagyok, de a piros szalag 9 csomóval még mindig rajtam van!” 

– Megleptek ezek a szövegek, kommentek, amiket átküldtem neked? 
– Egyáltalán nem, hiszen ezek részei a mai hiedelemvilágnak, még városi környezetben is. Hol tudattalanul, hol tudatosabban, de használunk olyan szólásokat, hogy „ezt lekopogom” vagy „nem akarom elkiabálni”, ha péntek 13-ára esik, akkor sokan nem szívesen mozdulnak ki otthonról... A legtöbben átmenetet képeznek a két szélsőség, a teljes tagadás és a mély, életet szervező hit között: például, ha valaki nem hisz ezekben a hiedelmekben, mégis kellemetlenül érzi magát, ha valamiért nem tudja lekopogni a szerencséjét. Hányan tesznek az autójukba védelmet biztosító kabalafigurákat, és nem hívő autóvezetők is kiakasztják a visszapillantó-tükörre a rózsafüzért, kiteszik a Szent Kristóf-érmét. „Lehet védekezni a természetfeletti veszélyek ellen természetfeletti eszközökkel” – mind a mai napig ismert a mágikus világképnek ez az alapelve. 
Egyetemes meggyőződés a Földön mindenütt, hogy a piros szín és a gyöngy – a gömb- vagy a kerek forma – képes az ártó hatásokat elhárítani. A piros karkötővel személyes élményem is van.

Első gyermekem háromhetes korától bejártam az egyetemre, és vittem őt is magammal. Az udmurt nyelvórán udmurt származású tanárnőmet felzaklatta, hogy a kisbabám karján nincs piros szalag, holott járműveken utazunk, kitéve sok ember ártó hatásának.

Még ajándékozott is nekem egy piros karkötőcskét. Egyszer adtam rá, de szinte azonnal levettem, mert rosszul éreztem magam attól, hogy én mástól – egy tárgytól – várom a gyermekem védelmét. 

– Egészen megdöbbentő praktikák következnek: „Ha valaki ártott neki, pisis pelenkával kitöröltük a szemének mind a négy sarkát.” „Addig nem hittem el, míg a nővérem meg nem igézte az ötnapos lányomat, aztán addig nem aludt, míg a húgyos peluskájával nem törölte ki a szemeit az anyósom.” „Nálunk azt mondják, ki kell nyalni a szemét. Amikor a fiam egész éjjel sírt, és nem segített semmi, és alkalmaztam, utána aludt, mint a bunda.” 
– A szem kinyalásával és pisis pelenkával törölgetéssel rontáshárítóként én még nem találkoztam, viszont az antibakteriális hatású vizelet vagy nyál a begyulladt szem népi gyógymódja volt a legutóbbi időkig. Mivel az igézés a szemen keresztül érkezik, érthető, hogy fizikai megtisztítással, hagyományosan vizelettel vagy nyállal is próbálták eltávolítani. 

– „Én 51 éves nagyi vagyok, és 5 unokám van, és igen, létezik igézés. De én szenteltvízzel hintem meg a gyereket, és ha kell, szenes vízzel mosom le, és utána alszik nyugodtan, sőt, még a doktornő is kérdezte, hogy nincs-e megigézve.” 
– A szenteltvíz és a szenes víz is rontást közömbösítő eszköz. Az általad idézett példák egyrészt a mágikus ártalmak megelőzését célozzák – ilyen a piros karszalag vagy gyöngykarkötő –, másrészt a megtörtént baj visszacsinálására vonatkoztak: ezt szolgálta a pisis rongy, a szentelt- vagy a szenes víz használata. 
A legtöbb közösségben volt néhány olyan személy, akik rontásforrások lehettek. Ők voltak például azok a fenyegetők, akik családi viszályok után visszakiáltottak: „Na megállj csak, majd meglátod, mi lesz!” De ha valaki sürgő-forgó, mindenbe beleszóló, mindenkivel könnyen szóba elegyedő volt, az is gyanússá válhatott.

Ami eltért a normálistól, a hétköznapitól egy közösségben, az már nyugtalanságra adott okot. 

– A hiedelem szerint minden esetben ártó szándékú a rontást okozó ember? Az anyák akaratlan igézéseket feltételeztek: „Néha az ember nem is akar rosszat, de egyszerűen olyan a kisugárzása. Nekem is volt olyan ismerősöm, hogy ha eljött, a gyerekem kész volt... és hiába volt piros rajta meg kifordított ruhadarab.” 
– Az igézések esetén megkülönböztették, hogy szándékosan történt-e vagy véletlenül. Akik egy közösségben akaratukon kívül ilyen szellemi erővel rendelkeztek, vigyázniuk kellett, nehogy véletlenül károkat idézzenek elő. 

– A kommentekből kiderül, hogy az anyák próbálják távol tartani a babától a nemkívánatos embereket, akik megzavarhatják a nyugalmát. „Sokan belemásznak a kisbaba aurájába, kezét, arcát megfogdossák, közel hajolnak, és nem tudják, hogy ez egy két hónapos babának rossz.” 
– Egy marokkói mondás nagyon erőteljesen fejezi ki a friss anya és kisbabája nagy veszélyeztetettségét: „A sírjuk a szülés után negyven napig nyitva áll.”

Az újszülött életében a szülés majdnem akkora nagy változás, amilyen legközelebb talán csak a halála lesz: minden megváltozik, ami előtte volt. Csak képzeljük el, mekkora krízis ez!

Logikus tehát, ha az anya a környezetében lévő embereket teszi felelőssé a baba feszültségéért. Fiziológiai tény, hogy káros hatású lehet a baba és az anya számára is a nagy nyüzsgés, a túl sok társas interakció, emberek nem kívánt közelsége, tapintatlan érdeklődése. 

– Ezek az anyukák a kicsik különleges szellemi érzékenységéről is beszámoltak: „Vannak túlvilági szellemek, amiket látnak a kisgyermekek. Ezt úgy a legkönnyebb észrevenni, ha sokáig néz egy pontot.” „Az én pici fiam még mosolyog is rá, olyankor kiráz a hideg.” 
– A kisgyermekkor a transzcendens élményekre nagyon fogékony időszak. Az én gyermekeimnek is volt hároméves korukig valamilyen erős élményük a fizikain túli világgal. Mivel ez az öt érzékszervvel nehezen megtapasztalható valóság része, jórészt a hitvilágunkon múlik, hogy elhisszük-e, amit a gyermek mond, vagy butaságnak, képzelődésnek bélyegezzük-e. Az ő számára biztosan valóság! Úgy tűnik, különleges érzéke van a kicsi gyerekeknek arra, hogy megérezzenek dolgokat, ráhangolódjanak az őket körülvevő világra, beleértve a láthatatlan világgal való kapcsolatot is. Ezért sem mindegy, hogy amikor azt mondja, „szörnyek vannak az ágyam alatt”, letorkolom-e, vagy inkább megadom neki azt a biztonságot, amire akkor szüksége van. 

– A világvallások felől közelítve hiszünk abban, hogy a világ nem ér véget a fizikai valóság határainál, hiszünk természetfeletti létezőkben, például a Bibliában szereplő segítő és bukott angyalokban, a megszállott emberekből kiűzött démonokban. Érdemes ilyen szempontból is elgondolkodnunk a rontás-hit hátterén. 
– Ha hisszük azt, hogy ha imádkozunk valakiért vagy áldást mondunk rá, az jó hatást gyakorol rá, és nemcsak itt, a közelünkben, hanem a világ bármely pontján – akkor nem logikus pusztán babonának tekinteni, hogy az én rosszakaratom is hatást gyakorolhat rá.

Nyilván a rossz­akarat nem kapcsolódhat össze Isten erejével, de az emberi szónak és gondolatnak is van Istentől kapott teremtő ereje.

Egyszerű emberként is felelősek vagyunk a sugallt gondolataink és tetteink hatásáért. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>