– Évtizedek óta kutatja az előző század ötvenes éveinek történelmét, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amiért Széchenyi-díjat is kapott. Hogyan szerezte a kutatáshoz szükséges alapokat?

– Az ELTE-re jártam, 1963-tól az Eötvös József Collegiumnak is hallgatója voltam a diplomaosztásig. Nekem az az öt év, amit az egyetemen és az Eötvös Collegiumban töltöttem, függetlenül attól, hogy akkor az államforma szocializmus volt, áldást jelentett. Vidékiként hátrányban voltam a fővárosiakkal szemben, de az Eötvös-kollégista évek alatt sikerült behoznom a lemaradásomat.

– Ma is ugyanilyen támogató a közeg?

– Amíg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítottam, azt tapasztaltam, minél fiatalabb nemzedékkel találkoztam, annál nehezebben tudtunk szót érteni egymással. Mintha a régebbi diákjaimnak nagyobb lett volna a tudása.

Lehetséges azonban az is, hogy a tudás struktúrája változott meg. Vélhetően van egy belső átalakulása a szakmának.

– Az Eötvös Collegiumban működő Történész Műhelyben zajló tudományos műhelymunkával elégedett?

– A ma folyó munkáról nincs pontos képem. A nyolcvanas években még én is tartottam ott szemináriumot, „Ha kedd, akkor M. Kiss” címmel, ahogy a diákjaim becézték az ismert film után. Hét éven át tartott ez a szeminárium, az óráimon részt vett többek között Őze Sándor, Simon István, N. Pál József, Horváth Zsolt, Pelyach István.

– Találkozik a mai vagy a régi Eötvös-kollégistákkal?

– A régiekkel gyakrabban, a fiatalokkal ritkábban. Nézze, az ember ebből szép lassan kiöregszik, de ez az élettel is jár, hiszen én sem értettem mindig az akkori öregek világát. Játszani a nagyokost, beleszólni olyan folyamatokba, amelyeket az ember nem lát át, nem tartom szerencsésnek.

– Arról csak van véleménye, hogyan lehetne elérni, hogy a fiatalok megszeressék a történettudományt.

– Nem lenne túl jó, ha mindenki történész lenne, képzeljen el egy ilyen országot!

– Persze, értem, nem is erre gondoltam.

– Higgye el, a múltunk pontos megismerése nélkül is meg tud élni a legtöbb ember. A dédanyám egy mezőtárkányi parasztasszony volt, a dédapám pedig kiment Amerikába, mert tönkrement. A másik nagyszülői ágam viszont Frankfurt mellől származik, a dédapám Pécsett élt, és tekerős mozija volt.

Látható, hogy teljesen eltérő sorsokról van szó. Biztos lehet benne: aki meg akar örökölni valamit, az meg is fogja örökölni.

– Másképpen kérdezem. Vegyük az ön kutatási területét: fontosnak tartja, hogy a 20. század második felének kutatási eredményeit a ma generációja jobban megismerje?

– Igen, de a Rákosi-diktatúráról, Recskről, ötvenhatról nem tankönyvszagúan kell tanítani. Ezt én is Recsken értettem meg, ahol az egyik volt fogoly megmutatta, hogyan kötötték gúzsba. Addig is hallottam a gúzsbakötésről, de a helyszínen látni, az más. A tanítványaim arcán fásultságot láttam, amikor ötvenhatról, a kitelepítésekről, a kényszermunkatáborokról kezdtem magyarázni. Aztán azt mondtam az egyiküknek: kérj egy ceruzát, menj oda a falhoz, tedd a tompa részét a homlokodra, a hegyét pedig a falra. Amint egy picit elmozdul a ceruza, a társad, aki melletted áll, derékon legyint. Ez a valóságban úgy történt, hogy egy vasrúddal vágták derékon az illetőt. Ez bevett gyakorlat volt, de ennél sokkal durvábban is bántak a foglyokkal. Rögtön megértették a lényeget.

– Ilyen módszerekkel lehet emberközelbe hozni a történelmet, a fiatalok érdeklődését felkelteni iránta?

– Ha emberszabású módon közelítünk a gyerekek felé, megértik, miről van szó. Csak ne pátoszt zúdítsunk rájuk.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

– Fontos kutatási módszer manapság az oral history – az elbeszélt történelem. Ön szerint nem áll fenn a torzulás veszélye? Hiszen az interjúalany a jelenből tekint vissza a múltra, s beépítheti az eltelt időben bekövetkezett változásokat a (saját) múlt(já)ba, illetve az is előfordulhat, hogy időközben nagyobb tudást szerez.

– Lehet ettől tartani, ez tény, ilyenkor kell a történésznek a szakmai rutin, hiszen az interjúalanytól nem várhatjuk el, hogy történész legyen, neki megvan a maga élményvilága, ami a vele később történtek alapján időnként módosul. De ami megtörtént, az nem változik.

Ha valaki 1956-ban ott volt a Corvin közben, akkor ott volt a Corvin közben, és mindegy, hogy ezt a tényt esetleg kiegészíti-e a saját véleményével.

– Kell-e időről időre újraértelmezni a történelmet? Például Szapolyai János mohácsi csatában be (nem) töltött szerepét folyamatosan átértékeli az utókor.

– Nemrég olvastam magam is, hogy Szapolyainak esze ágában sem volt elkésni a mohácsi ütközetről. Ugyanakkor ne feledje, mi mindketten outsiderek vagyunk Szapolyaival kapcsolatban. Elengedhetetlen az elmélyülés egy-egy történeti korszakban.

– Hogyan lehet kiküszöbölni a múltban végbement történelemhamisítások hatásait?

– A krédóm, hogy megismerjem, s ha megismertem, megértsem, s csak aztán mondjak ítéletet, ha tudok. Vegyük a kutatási területemet: megismertem, és így értem is az 1944-től 1956-ig tartó időszakot, ezért pontosan meg tudom ítélni, mi történt. Ugyanakkor a nyolcvanas évekről már kevésbé mernék markánsan állást foglalni, sem az azt követő időszakról. (Már csak azért sem, mert rengeteg dokumentumhoz most még nem férünk hozzá.) Még akkor sem mernék erre vállalkozni, ha a rendszerváltoztatás után magam is politizáltam, igaz 1994-ben már le is váltottak bennünket.

Azt szoktam mondani: mire megszoktam a demokráciát, már meg is buktunk.

– Melyek azok a közkeletű hiedelmek, amelyeket nehéz kiirtani a közgondolkodásból?

– Sok ilyen van, ezért csak egy példát említek, amely szerint ötvenhatot a szovjetek robbantották ki, de úgy, hogy álcából azért legyen néhány szovjet áldozat is – mindezt azért, hogy beavatkozhassanak a magyar politikába. Vagyis ötvenhat egy szovjet provokáció volt annak érdekében, hogy az Ausztriával kötendő békeszerződés után nehogy ki kelljen vonulniuk a szovjet csapatoknak Magyarországról is. Mit mondhat erre egy történész? Visszakérdez. Mi történt 1953-ban Németországban? Utána Csehszlovákiában? Ott azért emelték fel a gyerekcipő árát, hogy kitörjön egy tüntetés? És mi történt a lengyeleknél? Ezek a cselekmények mind megelőzték a magyar forradalmat és szabadságharcot.

– Egyszer úgy fogalmazott, hogy a szabadság, a tulajdon és a hit a legfontosabb értékek az életben. Miért gondolja így?

– Lehet vitatkozni erről, balról és jobbról egyaránt, de az elmúlt évszázadban minden politikai oldalt ugyanaz foglalkoztatott: a föld, a tulajdon kérdése. Miért? Mert ahhoz, hogy a tulajdonviszonyok változzanak, hogy a hitét szabadon gyakorolhassa a polgár, alapfeltétel az egyén és a közösség szabadsága.

Maszih mindig kilógott a környezetéből. Irán északi részén, Mázandarán tartományban született 1976-ban. Egy kis faluban nőtt fel egy sárból és agyagból épített házban, amelyet az esőzések után minden évben újra ki kellett javítani. Ő volt a szülei hatodik gyermeke, és mint utolsó szülött teljesen elütött a kinézete a testvéreiétől, akiknek mind világos bőrük és egyenes hajuk volt, őt pedig sötét bőr és hatalmas göndör hajkorona jellemezte.

A hasonlóság hiánya miatt többször megállította az „erkölcsrendészet”, ha a bátyjával sétált, ugyanis azt hitték, idegen fiúval van, amit a törvények tiltanak.

Maszih szülei egyszerű emberek, édesanyja nem tud sem írni, sem olvasni, édesapja gazdálkodó. Önéletrajzi könyvében (The Wind in My Hair) úgy emlékszik a gyermekkorára, mint csodálatos időszakra: fára mászott, a földeken játszott, az állatokat etette, s nagy szeretetben nőtt fel. Hamar rájött ugyanakkor, hogy sok dolog van, amiket ő nem tehet meg, de a fiúk igen. Az utcán hidzsábot, vagyis a fejet és nyakat betakaró kendőt kellett hordania, de a falujában a nők csadort is viseltek, amely az arc kivételével a teljes testet lefedő ruhadarab. Maszih apró kislány volt az iráni forradalom idején, így a korábbi világot, amelyben a szülei nyugati ruhákban jártak az utcán, csak fotókról ismerte.

Az 1979-es iráni forradalom során elüldözték a Nyugat által támogatott sahot, és iszlamista vezetés került Irán élére. Bár Maszih leírása szerint az új vezetők eleinte demokráciát és a jogok tiszteletben tartását ígérték, hamar jött a radikális fordulat. A nők másodlagos állampolgárok lettek, ahogy a könyvében olvashatjuk: „Az Iszlám Köztársaságban nőnek születni olyan, mintha valami fogyatékosságod lenne”. A történet összetettségéhez tartozik, hogy sok nő eleinte támogatta a forradalmat és véget akart vetni a monarchiának, amely szintén nem volt paradicsom.

Nagy volt a korrupció, és sok baloldali, nőjogi aktivista az hitte, egy iszlamista köztársaságban nagyobb lesz a szabadságuk. Tévedtek.

A nők életét, mozgását, öltözködését szigorú vallási szabályoknak vetették alá. Bevezették a kötelező hidzsábviselést, az ideiglenes házasság intézményét, amely lehetővé teszi, hogy egy férfi egy bizonyos időre szeretőt tartson, majd következmények nélkül elhagyja, valamint megkönnyítették a válást is a férfiaknak. A nőket az erkölcsrendészet zaklatásának tették ki, amely az utcán ellenőrzi, betartják-e a törvényeket. Maszih a könyvében azt is írja, mindez úgy ment végbe, hogy az iráni társadalom jelentős része szekuláris volt, azóta is felkelnek időnként a vallási vezetés ellen. Mindazt, amit egy nyugati nő természetesnek vesz, hogy úgy öltözhet az utcán, ahogy neki tetszik, hogy nyugodtan megfoghatja a szerelme kezét, ha együtt sétálnak, hogy választhat bármilyen karriert, egy iráni nő nem teheti meg. Maszih lelke lázadozott ez ellen. Gyerekkorában irigyen nézte a nyugati mesék rajzfilmkaraktereit, akiknek a haja szabadon lehetett, akik azzal beszéltek, akivel akartak. A neveltetés és a megszokás azonban komoly korlátokat tud felépíteni, Maszih is nehezen törte át ezeket. A lázadás első apró formája a csador levetése volt.

Bár a lány szülei konzervatívok voltak, támogatták, hogy a lányuk tanuljon. Maszih „lázadása” később azzal folytatódott, hogy kritikus hangvételű szórólapokat terjesztett, amiért le is tartóztatták. Élete is botrányosnak számított, mert ő volt az első a családban, aki elvált. Az iskola után újságíró lett, ebben a szakmában is igyekezett feszegetni a határokat. Parlamenti tudósítóként a szűk keretei között is igyekezett rávilágítani a vezetés korrupciójára. Kritikus hangja végül nem kívánatos személlyé tette, és 2009-ben arra kényszerült, hogy elhagyja az országot.

Először Angliába, majd az Egyesült Államokba ment, azonban Iránt nem sikerült teljesen maga mögött hagynia.

Kép

Maszih Alinezsád és Jake Sullivan, az USA nemzetbiztonsági tanácsadója 2021-ben – Kép: Wikipedia

A fejkendő-forradalom

Egy róla készült dokumentumfilmben, a Légy a hangunk-ban Maszih elmondja, hogy miután elhagyta Iránt, nem volt könnyű levetnie a kendőt. Egy dolog volt a vezetést kritizálni, és egy másik vállalni, hogy csalódást okoz az apjának, akit szeretett, és aki már a csador levetését is szörnyű lázadásnak tartotta. Három évébe telt, hogy nyilvánosan fedetlen fejjel merjen mutatkozni. Első lépésként kendő helyett sapkát hordott. A családja nőtagjai számára a kendő viselése önkéntes volt, ezzel jelezték vallásos elkötelezettségüket.

Az aktivista egy interjúban azt is elmondta, hogy a kötelező fejkendő elleni mozgalma mondhatni „véletlenül” indult. 2014-ben Maszih a Facebookon posztolt egy képet, amelyen nem visel kendőt és boldogan fut egy tavaszi utcán, majd később egy Iránban készült fotót is kirakott, amelyen nincs rajta kendő, és felszólította az iráni nőket, hogy küldjék el a hasonló képeiket. Ezt követően nők tömegei kezdtek el fotókat küldeni, akik egy-egy pillanatra levették a fejükről a kötelező fejkendőt, így Maszih váratlanul az iráni nők „hangjává” vált. A My stealthy freedom (Lopott szabadságom) elnevezésű oldalán azóta is rendszeresen oszt meg képeket, amelyeket iráni nők küldenek neki apró, de veszélyes lázadásukról.

Bár semmiségnek tűnhet, Iránban ennek a semmiségnek súlyos ára van: több nőt is, akik elküldték Maszihnak a kendő levételét igazoló fotójukat, az iráni hatóságok letartóztattak és börtönbe zártak.

Maszih ellenzi a fejkendő betiltását, szerinte a hangsúly a választáson van, hogy egy nőnek joga legyen szabadon élni és dönteni arról, hogy viseli-e a kendőt vagy sem. 2017-ben hidzsábellenes tüntetéssorozat indult Iránban, amelyet egy fiatal lány kezdett, aki kiállt az utcára, és a fejkendőjét egy botra kötve felemelte. A kép bejárta a világsajtót.

Maszih nemcsak kendős videókat kapott, hanem sokan benne kezdték látni az egyetlen lehetőséget, hogy széles körben elterjesszék az emberi jogi visszaélésekkel kapcsolatos történeteiket. Olyan nők, akik „becsület-bűncselekmények” áldozatai lettek, is Masziht kérték fel, hogy ossza meg a történetüket. Az aktivista ma a saját tévéműsorában igyekszik bemutatni ezeket, de ahogy a dokumentumfilmben is elmondja, rengeteg történet van, amelyeket nem tud elterjeszteni, és rengeteg ember, akiken nem segíthet. Sok esetben, ha az aktivista nem posztolná ki egy-egy nő történetét, a nagy híroldalak sosem szereznének tudomást arról, ami történt.

A Maszihról készült dokumentumfilm azt is bemutatja, hogy számára állandó lelkiismeretfurdalást jelent, helyes-e, hogy nem vállalja a visszatérést Iránba, miközben tisztába van vele, hogy valószínűleg halálra ítélnék, ha hazatérne.

Az is nagy teher, hogy egy bizonyos szinten túl nem tud segíteni azokon, akiket lecsuknak a hazájában.

Kép

Kép: Wikipedia

A rezsim ellensége

Az iráni kormányzat fenyegetést lát Maszihban, Iránban élő családját folyamatosan zaklatják, és elérték, hogy a nővére megtagadja őt egy tévéadásban. Szülei ezt nem tették meg, még apja sem, pedig ő támogatja az iráni kormányt, és hosszú évek óta nem beszél a lányával. Egyik bátyját, aki leginkább szimpatizált az ügyével, börtönbe zárták.

Az iráni rezsim keze messzire elér, így Maszih még New Yorkban sincs biztonságban. 2021-ben nyilvánosságra hozták, hogy egy iráni csoport az elrablását tervezte, idén júliusban pedig letartóztattak egy felfegyverzett férfit a nő brooklyni háza előtt, s az amerikai hatóságok ideiglenesen biztonságos helyszínre költöztették át az aktivistát.

Bár Amerika befogadta őt, Maszih szenved a honvágytól. A szíve nem tudott elszakadni attól az apró iráni falutól, amelyet egykor elmondása szerint a világ középének érzett.

A róla készült dokumentumfilmből kiderül, hogy gyönyörű kertet gondoz New York-i otthonában, ahol minden szerettét egy-egy fa jelképezi. Az aktivista azzal is küzd, hogy üzenetét gyakran eltorzítják, iszlamofóbiával vádolják, vagy egyszerűen csak nem értik meg. Előadásokat tart, európai parlamentek képviselőivel találkozik, tévéműsorokban szerepel. Nagy intenzitással éli az életét, de a túltelített hírfolyamokban, a rengeteg vélt és valós igazságtalanság elleni küzdelemben nehéz elérni, hogy az ügyére figyeljenek. Különösen mivel a nyugati világban egyre erősebb az ellenmozgalom, amely a hidzsábot pozitív szimbólummá, sőt egyenesen a feminizmus jelképévé próbálja tenni. Maszih soha nem akarta elhagyni Iránt, mozgalmat sem tervezett létrehozni, ám a veleszületett szabadságvágy arra ösztönözte, hogy kiálljon egy rezsim ellen, amely az iszlám vallás nevében korlátozza a nők és a férfiak életét.

Források:

• Masih Alinejad: The Wind in My Hair: My Fight for Freedom in Modern Iran, Little, Brown Book Group, 2018
• Légy a hangunk! Rendező: Nahid Persson, 2021 (A Budapest International Documentary Festival-on vetítették.)
• Women in the World interjú
• https://edition.cnn.com/2022/07/31/us/iranian-journalist-masih-alinejad-man-arrested-ak-47/index.html
• https://www.bbc.com/news/world-us-canada-57830677
• https://www.independent.co.uk/news/world/middle-east/girl-of-enghlelab-street-iran-woman-tehran-street-no-hijab-headscarf-custody-release-nasrin-sotoudeh-a8183716.html

Kicsi munkahely vagyunk, tizenketten alkotjuk a Képmás belső szerkesztőségi körét, ketten gyesen vannak. Ez a viszonylagos kicsiség eleve nem teszi lehetővé, hogy nagy és látványos családbarát akciókat csináljunk, és talán másképp is értelmezzük a „családbarát” jelzőt, mint egy negyven fős vállalkozás vagy egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató nagyvállalat. A családbarátság a mi számunkra elsősorban emberbarátság. Emberi igényeinket és lehetőségeinket figyelembe véve dolgozni – ez az, ami megvalósítható elvárás.
Megpróbálom négy pontban összefoglalni, miért működik ez nálunk jól.

1. Az életünk normatív krízisei idején megértő, elnéző és támogató főnökök és kollégák

A normatív krízisek – vagyis életünk jelentősebb változásai, amelyek óhatatlanul stresszel járnak – elkerülhetetlenek, előbb vagy utóbb mindannyiunkat elérnek. A Képmás munkatársai változatos korosztályokat képviselnek 20 és 70 között, így előfordul, hogy egyszerre, egyidőben küzd valaki a szüleitől függetlenedés nehézségeivel, egy másik a kisgyereke mellett próbálja megteremteni a munka és a család egyensúlyát, közben a harmadik a változókor testi-lelki kellemetlenségeit viseli, a negyedik éppen új lakásba költözik, az ötödik pedig a frissen felnőtt gyermeke elengedésének gyászsebét gyógyítgatja. Embert próbáló helyzetek mind, közben azonban dolgozni kell, a nyomtatott Képmásnak hónapról hónapra meg kell jelennie, a kepmas.hu-nak legalább napi két friss tartalommal bővülnie kell, a Képmás-estek nem maradhatnak el, a Spiritusz podcastek megjelenési ritmusát is tartani kell – és mindezt a tőlünk elvárt jó minőségben! Az egyenletesen jó teljesítményt úgy biztosítjuk, ha empátiával kísérjük egymás gyengeségeit, és ha valaki éppen nincs topon, a kollégái segítik, aki pedig épp ereje teljében van, az jobban húz, többet dolgozik. Nálunk ez az „emberi libikóka” nagyon jól működik.

2. Akinek hirtelen „beüt” valami a hétköznapjaiban, és gyorsan kell intézkednie, ezt munkaidőben is megteheti

Öt órán át várakoztatnak a szemészeten? A faanyagot csak délelőtt 11-kor tudják szállítani a teraszod felújításához? Rád telefonál az óvónő, hogy vidd haza a gyerekedet, mert mintha hőemelkedése lenne? Elesett az idős anyukád, el kell rohannod hozzá? Kiderült, hogy szükséges még egy hivatalos papír? Ezek a hétköznapi, váratlan és kivédhetetlen helyzetek sokkal nehezebbek lennének számunkra, ha még azért is aggódnunk kellene, hogy „mit szól a főnököm”, és „veszélybe kerülhet a munkahelyem, amiért megint hiányzom”. Nálunk mindenki megérti, hogy ezek a váratlan elintéznivalók az élet részei, és sokkal jobban dolgozik az az ember, akit megnyugvással tölt el, hogy egy problémát megoldhatott a saját vagy a családja életében.

3. A home office csodája

Régebben el se tudták volna képzelni a vezetőink, hogy ne járjunk be mindennap a munkahelyünkre, mert ezt gondolták a biztos munkavégzés feltételének. A Covid-járvány azonban felülírta ezeket a meggyőződéseket, és a Képmás szerkesztősége példás gyorsasággal és sikerrel állt át a home office üzemmódra. Kiderült, hogy ezzel a kényszerrel egy kincshez jutottunk, vagyis új ismeretre tettünk szert önmagunkról: kiválóan tudunk dolgozni home office-ban is szükség esetén, de a személyes kapcsolattartás csatornáit nyitva kell tartanunk. E hosszú távú otthonról végzett munkának a sikere ma is megadja azt a megnyugtató érzést, hogy ha egy kollégának az élete tartós otthonlétet kíván (pl. ápolnia kell az idős szüleit, tartósan beteg gyerekét vagy párját, esetleg nem hagyhatja magukra a lakását felújító mesterembereket), de mellette tud dolgozni, akkor erre megvan a lehetősége. A főnökei és a kollégái megértők és segítőkészek lesznek ebben a helyzetben is. A járvány után is megtarthattunk heti két home office napot, ami minden élethelyzetben lévő kollégának jó: ezeken a napokon megtakarítjuk az utazással járó (tetemes) időt és erőt, rugalmasabban alakíthatjuk a munkaidőnket, elintézhetünk otthon csipcsup, ám mégis fontos dolgokat, miközben elvégezzük ugyanazt a munkamennyiséget, amit a szerkesztőségben végeznénk.

4. Tisztességes vezetők és lelkiismeretes beosztottak

A fent említett családbarát (és emberbarát) munkahelyi környezetnek két kulcsa van: egyrészt az empatikus vezetők, akiknek a tekintetében nem pénzjelek (dollár, euró, forint) tükröződnek, hanem emberség és megértés. Másrészt a lelkiismeretes, maguktól is maximális teljesítményre törekvő, a Képmást sajátjuknak érző beosztottak, akik nem élnek vissza az igénybe vett kedvezményekkel. Ha azt tapasztalnánk, hogy valaki önző módon kihasználja a többiek segítőkészségét, ha indokolatlanul venne igénybe kedvezményeket, megbomlana ez a hősiesen kiharcolt és megtartott egyensúly. Kivételesen jó helyzetben vagyunk, hogy ez nálunk jól működik. Olyannyira, hogy a Képmásnál senki nem könyveli az igénybe vett juttatásokat – nincs is mit felmutatnunk egy családbarát munkahely-pályázaton. És bár nincs bölcsődénk a dolgozók kicsi gyerekei számára, nincs gyerekfoglalkoztató helyiségünk a nagyobbacska gyerekek számára, de a mi igényeink szerint ennél fontosabb, hogy képmásoknak (Isten kicsi képmásainak) látjuk egymást, elviseljük és segítjük egymást türelemmel és megértéssel. A családjaink tagjai is érzik ezt, és részesülnek ennek a munkahelyi közegnek a gyümölcseiből. De gyümölcs helyett nyugodtan írhatnék áldást is – nem lenne túlzás.

1. Egy ideje esténként végignézett a lakáson, hogy minden rendben van-e. Felírta a hűtőn a bevásárlólistára, hogy receptek, kipakolta a mosogatógépet, tiszta törölközőt készített ki, meglocsolta a virágokat. Kihúzta a fiókot, és az átvasalt babaruhák közül kivett egyet, majd még egyet, biztos, ami biztos.

Minden alkalommal meglepődött, amikor kinyitotta a komódot: tényleg szükség van ennyi ruhára? A ruhácskákat a kisebbik cipzáras táskába tette és összehúzta, a nagyobbik pár napja már degeszre tömve várakozott az ágy mellett. 

Mint egy partra vetett bálna. 
Leült a kanapé sarkába, derekát megtámasztotta egy párnával, a lábait feltette a kis asztalkára (eszébe jutott, hogy lehet, hogy ilyet egy anyának már nem illik csinálnia).
Várt. Hogy hazajöjjön a férje. Aztán rájött, hogy nem, ez a várakozás már napok, hetek óta tart, és nincs benne az a bizonyosság, hogy felkapcsolódik a villany a folyosón, fordul a kulcs a zárban, és odahajol hozzá a jól ismert arc. Ez más. Van benne félelem, izgalom, büszkeség és mélységes magány, még ha tudja is, hogy a férje vele lesz. Mégis, ezt neki kell végigcsinálnia. Ebben a pillanatban biztató kis döfködéseket érzett a hasa helyén terpeszkedő glóbusz mélyéről. Elmosolyodott.

2. Ellögybölte a bögréjét, egy pohár vizet készített az ágy mellé, beengedte a macskát és bezárta az ajtót, nyolc után már nem szokott jönni a fia. Leült kicsit, aztán eszébe jutott, hogy kézzel kimossa az aznapi ruhát és fehérneműt. Nem volt egy gépnyi mosás, de nem akarta, hogy ott maradjon a szennyes. Fél kilenc volt, a régi falióra ketyegett, mint régen a nagymamája pázmándi házában.

Egy ideje már nem állított be ébresztőt, kísérteties lehet, amikor nincs, aki lenyomja. Leült a fotelbe, lábait a kissámlira tette. A lánya ezen ült, amikor olvasni tanult.

Amíg ő főzött, hangosan betűzte a magyar népmeséket, mindig virágszép nádszálkisasszonyt olvasott világszép helyett. Világnak virága…
Nincs egyedül, akkor sem lesz egyedül, ezt tudta. Ezt mindenkinek végig kell csinálnia, és mindenkinek egyedül kell végigcsinálnia. Ekkor a macska odakuporodott az ölébe, és dorombolásba kezdett. A vékony, pergamenbőrbe és hálóingbe göngyölt test átvette tőle a finom rezgést. Még itt vagyok, gondolta és elmosolyodott. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háború, klímakatasztrófák, vírus: valljuk be, nem sok okunk van mostanában a nevetésre. Pedig a humor segít a megküzdéseinkben, támogatja társas kapcsolatainkat, és a saját megítélésünkre is hatással lehet. Mosolyogni nem mindig könnyű, de lehet gyakorolni, és egy idő után magától jön. Vajon velünk született vagy tanult dolog a humorérzék? Miért fontos az önirónia? Mit jelent a minőségi humor, és mivel nem lehet viccelni? Erről szól a Spiritusz következő adása, amelynek vendégei Hal Melinda pszichológus, a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének vezető kutatója, és Semjén Nóra, az Anyakivan című oldal és közösség alapítója.

A tartalomból:

• Szülői mintákról, öröklött tulajdonságokról.
• Mire jó a humor? Mire használhatjuk?
• Az iróniáról, öniróniáról, groteszk helyzetekről, szarkazmusról.
• Önismeretről, szocializációs közegről, műveltségről, hogy mindezek milyen összefüggésben vannak a humorral.
• Az olcsó, és a minőségi humorról, az agresszív humorról és a gúnyról.
• Tanulható a humorérzék? Lehetünk humorosabbak?
• Vannak dolgok, amikkel nem lehet viccelni?
• A depresszió és a humorérzék összefüggése.
• A megküzdésekről, amik fontosak ahhoz, hogy boldoguljunk. A társas támogató segítségről.
• Érzékenységről, empátiáról, szorongásról, félreértésekről, ítélkezésekről.
• A nárcisztikus bájról.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Milyen indíttatásból kezdtél társkereséssel foglalkozni? – kérdezem Jánosi Valériát, és ezen kicsit mosolygunk is, hiszen kinek az életében ne kapna szerepet a társkeresés?

– Nem hiszem, hogy meglepődsz, ha azt mondom, voltam én is társkereső. Ma már olyan mentálhigiénés szakember vagyok, aki pároknak és társkeresőknek segít. Olyan párkapcsolatra vágyókkal foglalkozom, akik elakadtak valahol, akik már több éve keresnek, és elegük van ebből. Abban tudok segíteni nekik, hogy együtt ránézünk az elakadásaikra, és válaszokat keresünk arra a kérdésre, hogy mi romlik el, miért ismétlődnek a rossz választások, kudarcos párkapcsolatok. Ha ez megvan, akkor már csak annyi a dolgom, hogy motiváltan tartom őket, nem engedem, hogy feladják a keresést.

 – A Kramer kontra Kramer című könyv úgy emlegette a társkeresés időszakát, mint „a randevúzás poklát”, amikor mindig elölről kell kezdeni a „te mit szeretsz, és mit nem szeretsz?” idegőrlő játékát.

– Pokolnak nevezni kicsit erős, de valóban ez egy frusztrációkkal, csalódásokkal, visszautasításokkal járó folyamat.

Aki társkeresésre adja a fejét, az számítson rá, hogy csalódások fogják érni, számtalan visszautasításban lesz része.

Ígéretesnek induló levelezések, csetelések, randizások fognak váratlanul véget érni.

– Az elakadás kifejezés tetszik nekem, mert jól leírja a csalódásokkal teli állapotot, ugyanakkor reményteli kicsengése van, nem tűnik végleges vagy megváltoztathatatlan „unhappy end”-nek.

– Hozzám azok fordulnak, akik már tudatosan szeretnének keresni. Akik nem azt gondolják, hogy a társkereső piacon mindenki defektes, vagy hogy csak a maradék selejt indul egy reménytelen kiszavazóversenyen. Mert amíg valaki ezt a hozzáállást képviseli, addig az elakadásból nem tudunk kimozdulni. A változásra akkor van remény, ha már meg tudja fogalmazni, hogy talán az én személyiségfejlődésem is sérült valahol, és az is lehet, hogy rosszul csinálok valamit. A tudatos társkeresés azzal kezdődik, hogy hajlandó vagyok belátni és elfogadni, hogy az én készülékemben is hiba van. Sőt még változni is képes vagyok.

– Harmincas szinglik szoktak inkább megkeresni, vagy elvált, elhagyott emberek?

– Mindkét csoport. A harmincötödik év nagy vízválasztó a nőknél. Ekkor a nők már rájönnek arra, hogy ha nem csinálnak valamit másképp, akkor a meglévő állapotba fognak beledermedni. Megjelenik a félelem is, hogy nem lesz családjuk, hogy lecsúsznak a gyerekvállalásról.

– Le tudnád írni ennek a mélypontnak a gondolatvilágát?

– Erről saját személyes tapasztalatom van… Azért is választottam ezt a szakterületet, mert én is rutinos társkereső voltam hosszú évekig. Egyedül laktam egy sötét, hideg, nagy belmagasságú belvárosi lakásban, és végtelenül magányosnak éreztem ott magam. Vidéki lányként minden barátom, rokonom távol volt tőlem, és egy szinte csak nőkből álló tantestületben tanítottam. Nehéz volt új barátokat, netán párkapcsolatot szerezni. Akkoriban még az online társkeresés is nagyon gyerekcipőben járt. A legszörnyűbbek az esték voltak, amikor elöntött a magány. Volt egy éjszaka, amikor rájöttem, hogy ha nem változtatok valamin, ha nem kezdek el valamit másként csinálni, magányos szingli maradok örökre. Az első nagy lépés az volt, hogy beismertem: segítségre van szükségem. Voltak ugyan kapcsolataim, de nem voltak egészségesek.

Két évig jártam önismereti terápiára. Ebbe annyi anyagi forrást fektettem, amennyiből akár egy autót is vehettem volna. Nekem tulajdonképpen van egy elgyászolt Audim…

– Tehát az a szintlépés, ha rájövünk, hogy rendet kell rakni magunkban, fel kell dolgoznunk a korábbi sérüléseinket.

– És még egy: le kell mondanunk arról az amerikai filmek sugallta álomról, hogy majd jön valaki, és jól megment minket. Sokan azt várják, hogy egyszer csak betoppan egy férfi, aki megváltoztatja az életüket, a karjába kap, futunk együtt a szélben, és reggel az inge majd combközépig ér a hosszú lábunkon… Lehet, hogy a társsal együtt tényleg megoldódik néhány problémánk, de a párkapcsolat számtalan új kihívást tartogat, amit csak két érett személyiség képes jól megoldani.

A legtöbb társkereső fejben nagyon akarja a kapcsolatot, de a lelke mélyén rengeteg félelem és sérülés van, ami gátolja, és ennek nincs is tudatában. Lehet ez a szülőktől látott rossz kapcsolati minta, a származási családjában elszenvedett sérülések, bántások, a saját párkapcsolati kudarcai (elhagyás, megcsalás). Amíg nem nézünk szembe a félelmeinkkel, nem gyógyítjuk be a sérüléseinket, azok tudattalanul rossz választásokba, pocsék kapcsolatokba sodornak minket.

Kép

Kép: Pexels/Cottonbro

– A társkeresés valójában örömforrás, vagy inkább feladat?

– Sokáig lehet abban hinni, hogy a párválasztást spontán megoldja az élet, de rengeteg egyedülállónak az a tapasztalata, hogy nem oldódik meg magától. A harmincöt év feletti nőkben egyre erősebb a félelem, hogy lemaradnak a gyerekvállalásról. Negyven felett azok jönnek hozzám, akik elváltak, és úgy érzik, nagyon nehezen tudnak újra visszatérni a társkeresés körforgásába. Olyan régen voltak társkeresők, hogy nem tudják, hogyan működik ez a dolog mostanában, és ők képesek-e egyáltalán újra társat találni. Van-e még valaki, aki őket választja? Mindkét csoport azt tapasztalja, hogy nem találnak társat spontán módon, azért bizony tenniük kell valamit. El is kezdik az online társkeresőzést, de a legtöbb esetben az első kudarcok elveszik a kedvüket a folytatástól.

Szerintem ez az időszak inkább hasonlít az álláskeresésre, mint egy hollywoodi romantikus filmre.

A társkeresés tele van visszautasítással: nem válaszolnak az üzeneteinkre, ugyanúgy, mint amikor állásra pályázunk. Vagy éppen nyíltan a szemünkbe mondják, hogy nem minket keresnek.

A társkeresés általában reménykedés, várakozás, frusztráció és csalódások sorozata, nem pedig egy örömmenet. Sok időt, energiát, kitartást igényel, és a visszautasításokat viselni kell tudni. Érdemes elhinni, hogy amikor visszautasítanak, az nem azt jelenti, hogy nem vagyok „elég jó nő/pasi”, hanem azt, hogy a másik hamarabb belátta, hogy nem illünk egymáshoz. Jó önbecsülés nélkül valóban pokoli nehéz a társkeresés. 

– Segít minket ebben az online eszköztár, vagy gépiessé és veszélyessé teszi a folyamatot?

– Lehet szidni az online társkeresést, ugyanakkor ez egy praktikus, jól használható eszköz, aminél jobbat még nem találtak ki. Olyan, mint egy halakkal teli tó, ahová elmehetünk horgászni… Az offline világ lassabb, bizonytalanabb, kicsi a merítési háló. Az offline ismerkedési formák azoknak valók, akik nyitottak, jól kommunikálnak, és szorongás nélkül meg tudják mutatni magukat. Ők az érdeklődésük mentén több lehetséges társsal tudnak találkozni. Aki visszahúzódóbb, annak inkább az online lehetőségeket ajánlom. A hosszú távú, lassúbb ismerkedési formák az introvertáltaknak kedveznek.

– Minden út az önbecsüléstől indul, azt mondod… Mi van akkor, ha az önbecsülésem történetesen azért alacsony, mert tényleg egy alacsonyabb végzettséggel rendelkező, nem túl sok dolog iránt érdeklődő, és nem különösebben gyönyörű nő vagyok?

– Az önbecsülésnek ehhez semmi köze. Valójában azoknak az embereknek alacsony az önbecsülése, akiknek a családja minden megtett azért, hogy alacsonyan tartsa azt. Ahol például azt mondta az anyuka: „Örülj, ha valaki egyáltalán elvesz!”. Narcisztikus, bántalmazó, esetleg alkohol- vagy szenvedélybeteg szülők, a gyerek folyamatos kritizálása bőven elegendő ahhoz, hogy valaki rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezzen. Később az iskola is rátehet egy lapáttal a „soha nem lesz belőled senki, kisfiam!” jellegű bántó odaszólásokkal.

Az önbecsülés nem attól alacsony, mert én egy semmit érő ember vagyok. Nincsen semmit érő ember! Mindenkinek vannak értékes, szerethető vonásai, csak ezt az illető nem szokta elhinni magáról.

Az alacsony önbecsülésű ember pedig olyan társat fog választani, aki ezt a képet visszaigazolja neki. Ha azt gondolom, hogy nem vagyok elég jó, olyan partnert fogok választani, akire a klienseim azt szokták mondani, hogy „a kukából turkáltam”. Száz kilométeres körzetben, bekötött szemmel is azt az embert fogom választani, és abba leszek halálosan szerelmes, akivel megélhetem azt, hogy tényleg nem vagyok elég jó, és együtt elő tudjuk állítani az otthonról hozott ismerős légkört. Ez egy társkeresési alaptézis: olyan társat választunk, akinek az önismerete és önbecsülése azonos szinten van a miénkkel. Csak úgy tudunk ebből kilépni, ha nem a traumáink döntenek helyettünk, ha hajlandók vagyunk egy segítő kapcsolatban gyógyítani a sérüléseinket. Kapcsolatban sérülünk, és kapcsolatban gyógyulunk.

– Engem nagyon érdekel, hogyan látod a hívő emberek társkeresését? Ők egy különösen nehéz ügyfélkör, vagy mivel az önbecsülésük az istenhitükön alapul, könnyebben találnak párt? Mennyire nehezíti a feladatot az esetleges váláshoz kapcsolódó szégyenérzet, bűntudat?

– Sok hívő ember azt gondolja: ha az Isten társat szánt nekem, akkor a kellő pillanatban házhoz küldi őt. Isten eszközkészlete valóban hihetetlenül sokoldalú: felhasznál alkalmakat, embereket, helyzeteket a segítségnyújtáshoz, ám ahhoz, hogy ezek működjenek, ki kell mozdulni a négy fal közül.

Ott kell hagyni a számítógép, telefon, hűtő szentháromságát, és megkönnyíteni Isten dolgát azzal, hogy tudatosan is elkezdünk társat keresni.

Az egyház ifjúsági programjain sokan találnak társra. De, aki szégyennel, bűntudattal, alacsony önbecsüléssel, elakadásokkal küzd, az ott is csak kudarcot fog megélni. A megoldás hívő emberek esetében is a terápia és a segítő kapcsolat.

– Veled végül mi történt? Rátaláltál arra, akit kerestél?

– Az első randevúnkon mindketten fáradtak voltunk, és nem pattant ki köztünk egyetlen bágyadt szikra sem. Lassan és apránként megnyílva épült, mélyült a kapcsolatunk, és ma már életem legjobb befektetésének tartom azt a sosem lett Audit.

A történet 

A professzor és az őrült című film főhősei az Oxford Angol Szótár megalkotásán dolgoznak. Amikor James Murray (Mel Gibson) bekerül ebbe a nagyszabású projektbe, még nem számít tudósnak, és nem is doktor. Az oxfordi nagykutyák lenézőek vele, mert se iskolája, se tudományos címe, se brit gőgje nincs (hiszen skót). Murray mégis megsemmisíti őket a tehetségével; bár nem járt elit iskolákba, mégis szinte felsorolhatatlanul sok nyelven ért és beszél, a „kollégái” megrökönyödésére. De mégis hogyan lehet összegyűjteni a világ összes szavát, amit valaha kimondtak vagy leírtak angolul? Murray felveti, hogy egész Anglia lakosságát be kell vonni ebbe a vállalkozásba, hiszen a nyelv a nép között él és formálódik, így aztán mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy egy-egy szócikket beküldhessen. Így kerül a képbe dr. William Chester Minor (Sean Penn) orvos, harc­edzett amerikai katona, aki a hadszíntéren már minden elképzelhetetlen borzalommal találkozott.

A tévképzetei hatására elkövetett emberölés miatt elmegyógyintézetbe kerül, ahonnan közel 10 000 szócikket küld dr. Murraynek. A tudóst meglepi ez a rendkívüli teljesítmény, és a két férfi között barátság alakul ki. 

Abban a korban, amelyben a film játszódik, a mentális betegségek kezelése még gyerekcipőben járt. Már sok dolgot tudtak az emberi elméről, de még mindig sötétben tapogatóztak, egy elmegyógyintézet pedig még a halálnál is rosszabb opció volt. A betegek sokszor kísérleti alanyokká váltak az orvosok, pszichiáterek kezében, akik olykor próba-szerencse alapon igyekeztek rájönni, hogy milyen típusú kezeléseket alkalmazzanak. 
A történet megmutatja, hogy két nagyszerű elme barátságából korszakalkotó művek születhetnek, és azt is, hogy az emberi kapcsolatok és az értelmes cselekvés milyen gyógyító hatással vannak mindenkire. Minden akadály és nehézség ellenére a két férfi kapcsolata fennmarad, még akkor is, amikor egyikük ezt nagyon megnehezíti a másik számára. Még akkor is, amikor a test börtönében egyikük elméje olyan messze kalandozik, hogy azt hinnénk, már soha többé nem talál vissza. 

Szabadulás a démonoktól? 

Dr. Minor a háborúban borzalmas tetteket követett el, majd tévképzetei hatására megölt egy családos férfit, aki feleséget és sok éhes szájat hagyott hátra. Ami megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni, de vajon lehetséges-e szembenézni a veszteséggel és a gyásszal? A film nem csupán az elkövető lelki gyötrelmeit és bűnhődését, hanem az áldozat szeretteinek sorsát, küzdelmeit és érzéseit is bemutatja. 
A történetükből természetesen nem általánosíthatunk, hiszen minden elkövető és minden áldozat megélése egy kicsit más. Ugyanakkor elgondolkodtató végigkövetni azt az utat, amit a szereplők együtt bejárnak, az intenzív gyász és düh kifejezésétől a megbánáson keresztül a felelősség felvállalásáig és a jóvátételig, majd bármilyen meglepő és különös, de egy támogató kapcsolat kialakításáig.

Történetünkben mindez tudatosság nélkül alakul, de felfedezhető benne a resztoratív szemléletmód néhány alapelve. Eszerint a bűntény elkövetője nemcsak törvényt sért, hanem emberi kapcsolatokat is, és ezért felelősséget kell vállalnia.

A helyreállító párbeszéd célja, hogy az erőszakos bűntettek áldozatainak traumáját csökkentsék, a középpontban az ő igényeik, valamint az elkövető jóvátételre vonatkozó felelőssége áll. Bár a filmben mindez mindenfajta előkészítés nélkül alakul, manapság egy ilyen találkozót minden esetben szakemberek által kísért felkészülés előz meg, akik aztán mediátorként is támogatják a folyamatot. 

Segítség hozzátartozónak és elkövetőnek 

De hogyan segíthet a hozzátartozónak, ha találkozik az elkövetővel, aki szembenéz a tettével, és felelősséget vállal érte? A szeretteink elvesztésével való szembenézés minden esetben embert próbáló folyamat, és a gyászt elképzelhetetlenül megnehezíti, ha a családtag gyilkosság áldozata lett. Ilyenkor a veszteség még értelmetlenebbnek tűnik, amelynek mentén intenzív nehéz érzések jelennek meg a hozzátartozókban, akik szeretnének az értelmetlenségben értelmet találni, a kérdéseikre pedig választ kapni. Igen széles skálán mozognak azok az érzelmek, amelyeket az áldozatok hozzátartozói megélnek, és mivel a szempontjaik, kérdéseik, igényeik és szükségleteik a bírósági eljárás során többnyire rejtve maradnak, nem kapnak teret arra sem, hogy kifejezzék ezeket. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A düh, az elkeseredettség, a feldúltság, a félelem, a veszteségérzés, a bosszúvágy, a magárahagyottság érzése, a bánat és a fájdalom azonban nem múlik el nyomtalanul, így érdemes foglalkozni vele.

Fellegi Borbála mediációs szakember szerint a sértett többnyire három kérdésre keresi a választ: kiszemelte-e a tettes, ha igen, miért pont őt (vagy hozzátartozóját) nézte ki magának, és fog-e újabb bűncselekményt elkövetni a jövőben.

Annak ellenére, hogy ezekre a kérdésekre nem mindig lehet válaszokat kapni, a szemtől szembe találkozás önmagában is segítheti a feldolgozást. Természetesen a hozzátartozók különböznek abban, hogy igénylik-e ezt, szembe akarnak-e nézni a bűntény elkövetőjével, és fel akarják-e tenni a kérdéseiket. Fontos, hogy ez minden esetben az ő döntésük legyen. A biztonságos világuk kibillent az egyensúlyából, így legalább ebben a döntésben maradjon náluk a kontroll. 
Az elkövetők is különbözőképpen vélekedhetnek az általuk elkövetett bűncselekményről, eltérő mértékben éreznek bűntudatot, vagy szeretnék jóvátenni, amit elkövettek. A helyreállító beszélgetés feltétele, hogy az elkövető megbánja a vétkét, hiszen ez biztosítja az alapot, hogy a találkozó lehetőséget teremtsen az áldozat (vagy hozzátartozója) gyógyulásának. Ugyanakkor az elkövető számára is számos pozitív hozadéka lehet egy ilyen találkozásnak. Az áldozat irányába tanúsított együttérzés, a felelősség felvállalása, a megbánás és a jóvátétel segíthet megtalálni a megbékélést számára is.  
Persze, a lélek útjai ennél jóval kanyargósabbak, így dr. Minor esetében láthatjuk azt is, hogy milyen nehéz kérdés az, hogy a bűnösnek van-e joga a megbocsátáshoz.

Ő megbánta a vétkét, igyekszik jóvátenni az özvegy és az árvák irányába, illetve mintegy a társadalom felé nyújtott jóvátételként minden erejét és energiáját a szótárkészítésre fordítja, de a belső démonai csak ideig-óráig halkulnak.

Betegsége maga alá gyűri, de vajon a támogató kapcsolatok ereje erősebb lehet az önvádnál? Lehet, hogy közhely a szeretet és a kapcsolódás mindent elsöprő erejéről beszélni, de elvitathatatlanul szükségünk van a valahová tartozás érzésére, hogy egy közösség vagy egy másik ember befogadjon minket, és kapcsolódni tudjunk hozzá. Ezért is olyan lényeges a jóvátétel kérdése, ezért lehet órákat, heteket, éveket őrlődni egy rossz cselekedeten, mert fontos, de egyáltalán nem könnyű rátalálni arra a megoldásra, amivel újra lehet építeni az elveszett bizalmat, és begyógyítani a kapcsolati sebeket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Volt előtörténete a családjában a kézművességnek?

Csíkszeredában születtem, a nagymamám varrónő volt. Mondhatjuk, hogy textíliák között éltünk, s én 18 évesen kezdtem rongybabákat, nyári ruhákat varrni. Az iparművészeti főiskola volt az álmom, másodsorban a francia szakot terveztem, de a kolozsvári Babeș-Bolyain erre a kilencvenes években nehéz volt bejutni. Amikor nyelvtanulás céljából elindultam au pairnek Franciaországba, a közvetítő cég – másokkal együtt – átvert. Hogy az elvesztett pénzt visszakeressem, Pestre mentem dolgozni – varrónőként, felszolgálóként, virágkötőként. Közben jártam egy évig teológiára, aztán felvettek Szegedre a Juhász Gyula főiskola francia-román szakára, ahova a barátnőim is jártak. Napközben tanultunk, éjjel dolgoztunk a tandíjért. Csodás tanáraim voltak, Párizsba is eljutottam Erasmusszal.

A párizsi hónapok alatt egy alkalommal a Vendôme téren Svájcról és az alpesi tájról csodaszép kiállítást láttam, s bár sokat még nem tudtam az országról, elhatároztam, hogy egyszer, ha lehetőségem adódik, meglátogatom. Talán sorszerű, de másfél év múlva találkoztam a későbbi svájci férjemmel Budapesten, aki pszichoanalitikusként éppen egy Ferenczi Sándor-szemináriumon vett részt. Három éven át távkapcsolatban éltünk, végül a nyelv miatt én költöztem hozzá Svájcba.

A miénktől igencsak eltérő közegbe került, mennyire volt nehéz a beilleszkedés?

Az eleje nagyon nem volt egyszerű. Zárkózott társadalomba kerültem, igazi kultúrsokk ért, rengeteg szabállyal szembesültem.

Marci fiam születése után tudtam csak nyitni más anyukák felé, addig nagyon egyedül éreztem magam. A két fiamhoz kezdettől fogva magyarul beszéltem, magyar meséket olvastam nekik. Minden nyáron három-négy hetet Erdélyben töltünk, azért is, hogy gyakorolják a nyelvet, mert 6-7 évesen már alig akartak magyarul megszólalni, hiszen az óvodai, iskolai közösségekben a francia a domináns nyelv, és már tanulnak németül, angolul is. Abban azért biztos vagyok, hogy a passzív magyar tudásuk meg fog maradni. Marci – aki egyébként vízilabdázik, tehát igazi magyaros sportágat űz – nagyon büszke volt rá, hogy idén nyáron Erdélyben egyedül járt bevásárolni. Van egy kis házunk Csíkjenőfalván az édesanyámé mellett, tíz éve vásároltuk, oda járunk haza.

Kép

Méan-Péter Erika férjével és gyermekeivel – Fotó: Méan-Péter Erika

A román–francia szak után hogyan jött az életébe a nemezelés?

Budapesten elvégeztem a Milton Friedman Egyetem nemzetközi kapcsolatok mesterképzését is, de Svájcban ezzel sem tudtam elhelyezkedni. A nemezeléssel 2010-ben ismerkedtem meg behatóbban, amikor részt vettem egy foglalkozáson Csíkszeredában, majd egy csíkszeredai nemezkészítőtől tanultam. 2014-ben indíthattam el a vállalkozásomat, amikor egy helyi újság SMS-játékában egy műveltségi kérdésre helyesen válaszolva nyertem 5 ezer frankot! Így sikerült rendelnem Amerikából egy nemezelőgépet, amellyel könnyebb a nagyobb faliszőnyegek, nemezlapok elkészítése. Azóta folyamatosan neves külföldi művészektől, nemezkészítőktől tanulok, szeptemberben is megyek egy amerikai nemezkészítő által meghirdetett tanfolyamra Franciaországba. Voltak már kiállításaim Svájcban, Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban is. Tartok foglalkozásokat gyerekeknek, felnőtteknek, sőt terápiás céllal fogyatékossággal élőknek is. Svájc francia részén nemigen ismerik ezt a mesterséget, a kézműveskedés sincs annyira benne a kultúrában, mint nálunk, ilyen jellegű hagyományok inkább a német kantonokban vannak. Úgyhogy próbálom megismertetni.

Pontosan miket készít, s milyen technikákat alkalmaz?

Használati tárgyakkal, faliképekkel kezdtem, ma már főleg kiegészítőket, sálakat, stólákat, kendőket készítek. Többnyire selyemnemezeléssel a selymet nemezelem merinógyapjúval. Nyáron már inkább ecoprinttel foglalkoztam, ez növénylenyomatos technika, amellyel a növényekben lévő természetes festékanyag hoz létre a selymen, pamuton egy nyomatot. A harmadik technikám pedig a kéknyomat vagy napnyomat: ez egy régi fotóelőhívási technika, amellyel papírt vagy selymet vonunk be fényérzékeny anyaggal, s az UV-fény hatására ciánkékké változik. Gyönyörű lenyomatokat kapunk, persze ez időjárás-, napfényfüggő is. Ebből is tervezek kiállítást a jövőben, mellette vásározok is, illetve heti három-négy napot töltök a műhelyemben és a butikomban. Nem könnyű megoldani, mert itt a nők nagy többsége legfeljebb részmunkaidőben dolgozik, és az iskolarendszer is ehhez igazodik. A gyerekek otthon ebédelnek, 11:45 és 13:30 között velem vannak.

Most készültem el egy nagyobb faliszőnyeggel, amelyet az Aranybulla 800. évfordulója alkalmából augusztus–szeptember között megrendezendő budapesti kiállításra terveztem, s a tematikája a magyar szentek és az egyházművészet.

Eredetileg Szent Margitot szerettem volna megjeleníteni a faliszőnyegen, mivel az egyik gyerekkori kedvenc könyvem Gárdonyi Gézától az Isten rabjai volt, és alaposan ismertem Szent Margit életét. Végül mégis Szent Erzsébet legendáját választottam kiindulópontként, mivel képileg megfogóbb és könnyebben megjeleníthető. Az ő élettörténetét a Loire-völgyi kastélyokat járva ismertem meg közel 20 évvel ezelőtt.

Kép

Fotó: Méan-Péter Erika

Abban a közegben, a Genfi-tó partján, ahol élnek, mennyire kíváncsiak vagy fogadókészek mások a magyar hagyományokra?

Montreux és Lausanne között lakunk egy kisvárosban, képeslapszerű helyen pálmafákkal, mikroklímával, ahol 170 nemzetiség él, úgyhogy én is teljesen beolvadok ebbe a közösségbe. A többség tud a híres magyarokról, meséltem már nekik augusztus 20-áról vagy épp a népmeséinkről, de maradjunk annyiban: ők nagyon távolinak érzik Magyarországot. Erdélyről pedig végképp semmit nem tudnak Drakulán kívül. Hiába hasonlítom a román, magyar, német ajkú Erdélyt a svájci négynyelvű országhoz, nem tudják elképzelni, hogy jogilag hogyan lehetek én román állampolgár magyar nemzetiségűként.

A nemezelésről is el szoktam mesélni, hogy ez mifelénk hagyomány, és úgy szoktak emlegetni itt, mint a „magyar kishölgy Montreux-ből”.

Ami a svájciak jellemét illeti, többnyire tartózkodók, tárgyilagosak és kifinomultak, szemben a mi érzelmes attitűdünkkel és kritikus hozzáállásunkkal. Ugyanakkor itt, Svájcban egy multikulturális közegben élünk, nekünk is sok olasz, spanyol, portugál, szerb barátunk van.

Kárpótolja valamelyest a nehézségekért az, hogy – amint említette – gyönyörű helyen élnek?

Az biztos, hogy zöldövezet van bőven, a tóparttól is pár percre lakunk, bérelt lakásban, ahogy Svájcban az emberek többsége. A szép környezetet könnyű megszokni, gyakran rácsodálkozom, és hálás vagyok, hogy ilyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk. De sokszor van honvágyam is, hiányoznak az erdélyi tájak, emberek, s noha időközben sok minden változott, a fiatalkori élmények, kötődések meghatározók. Épp ezért örülök a röpke pillanatoknak, amelyeket együtt tölthetek a családommal, a gyerekkori barátaimmal, akikkel olyan, mintha tegnap váltunk volna el, mindig ugyanonnan tudjuk folytatni. Én hellyel-közzel megtaláltam a helyem Svájcban, főleg, hogy itt vannak a gyerekeim, a szűkebb családom. Két évvel ezelőtt szó volt egy esetleges Budapestre költözésről, ahol a gyerekek francia líceumban tanulhatnának, de végül maradtunk, mert jó itt az iskolarendszer, szeretik is. Majd esetleg később, ha egyetemen tanulnak tovább, lehet szó róla, de mivel – Franciaországot is beleértve – már a negyedik országban élek, talán már nem lesz energiám újrakezdeni, beilleszkedni, gyökeret ereszteni.

Ha már gyökerek: összességében mennyire tudja odakint megélni a magyarságát?

Genfben és a nagyobb városokban van magyar közösség, Lausanne-ban néptáncest is. Minden ősszel tartunk egy gulyáspartit a kertünkben, hogy a svájci barátaink is megkóstolhassák a finom magyar ízeket. Ilyenkor 15–20-an is összejövünk szomszédokkal, barátokkal. Évekkel ezelőtt megismertem egy ’56-os magyar orvost, aki viccesen megjegyezte, hogy „csak” az első húsz év nehéz, utána megszokja az ember Svájcot. Ő alkalmanként velem gyakorolta a magyar nyelvtudását, s az egyik nyári szünet után elújságolta, hogy addig meséltem neki Erdélyről, amíg azon a nyáron meglátogatta Csíksomlyót, Csíkszeredát, Marosvásárhelyt.

Néha hiányzik a magyar kultúra, még jó, hogy virtuálisan ma már akár a színházi előadások is megnézhetők, s az otthoniakkal is napi kapcsolatban lehetek. Édesanyám minden évben négy-öt hétre kijön hozzánk „unokázni”.

A katolikus vallásomat viszont nehéz franciául megélnem, ünnepekkor ugyan itt is elmegyünk templomba, de a szentmisék engem inkább otthon, magyarul töltenek fel lelkileg.

Kép

Fotó: Méan-Péter Erika

Mit gondol, mit tett hozzá az ön személyiségéhez az, hogy másik ország(ok)ban kell helytállnia magyarként?

Nagyon fontosak a gyökereim, a neveltetésem, a magyar kultúra, a székely származásom. Ez cserébe szívósságot, kitartást ad, hogy bárhol a világban feltaláljam magam, megálljam a helyem. Ezt is köszönhetem a magyarságomnak. S persze maradok a nyelvét őrző világpolgár, mert a magyarság akkor is a lelkemben van, ha épp nem tudok a hagyományoknak élni. Amit tudok, azt át is adom belőle a gyerekeimnek. A kitartás akkor is bennem volt, amikor elindultam 19 évesen egy batyuval, mint a népmesében, hogy felépítsem egyedül az életem. Ehhez kellett az állhatatosság, ami a kényelem ellenére máig sem veszett el. Ezt az is jól mutatja, hogy ortodox családba mentem férjhez, a gyerekek kapcsán viszont kiálltam amellett, hogy őket Erdélyben kereszteljük meg, katolikus vallásúnak. Így ezen a téren is igyekszem őrizni az értékeinket.

Mitől kedvelhető egy munkahely? Az álláshirdetésekben sorjáznak a jól ismert sallangok: a kihívást jelentő feladatok, önállóság, kreativitás, teljesítményarányos bérezés és a bónuszok. De valóban mindenki szívesen kidolgozná a lelkét is a munkahelyén? És szerethetőbb a rutinszerű munka, ha közben kényelmesen a háttérben lehet maradni, miközben a főnöké a teljes felelősség?

Most egy kutatás segít kideríteni, hogy valójában hogyan viszonyulnak a magyar munkavállalók a mindennapi feladatokhoz, egyáltalán: szeretik-e a munkájukat, vagy minden nap egy végeláthatatlan hétfő?

A „Dolgozz boldogabban” felmérés, amelyben most az ön véleményére is kíváncsiak, többek közt arra keresi a választ, hogy mennyire kedvelik a motiváló feladatokat, hogyan állnak a felelősségvállalással, a szabályokkal és a juttatásokkal a magyar munkavállalók. És még arra is lesz kérdés: mit tennének, ha váratlanul egy nagyobb jutalmat kellene szétosztani?

Egy rövid, pár perces kitöltéssel most ön is hozzájárulhat, hogy megtudjuk, valójában szeretik-e a munkájukat a magyarok. Ossza meg a gondolatait! A „Dolgozz boldogabban” kutatás kérdőívét ezen a linket töltheti ki: https://bit.ly/3QznGt6

Épp ez a lényeg, hogy nem önmagam vagyok. Ugyanis teljesen önkívületi állapotba kerülök minden alkalommal, amikor megfogom egy olyan ember kezét, akiről lehet tudni, hogy csak pár napja van hátra. Gyenge, nyirkos és hideg érintések ezek, mégis valami elképesztő erő árad belőlük. Talán mert már nincs mit veszteniük, az én kezemen kívül elengedtek mindent. Nem a fekete lyuk szélén állok tehát, sokkal inkább egy tenger szélén, melynek hullámait már a túlvilági, ismeretlen impulzusok keltik. 

A gesztusaim se begyakoroltak, számomra is meglepő, hogy milyen ötleteim szoktak lenni. Egyszer az egyik néni panaszkodott, hogy milyen rég nem tudott nevetni semmin, mire megkérdeztem, mit szólna, ha megcsikiz­ném, és beleegyezett.

Egy másik alkalommal feladtam a tornacipőmet egy három éve fekvőbeteg bácsira, aki azt mondta, annyi ideje ágyhoz van kötve, hogy már abban sem biztos, tud-e cipőt kötni. A legmegrázóbb élményem mégis egy egyszerű, szinte semmitmondó gesztushoz kötődik, amit azóta sem tudtam feldolgozni. 
Egy immunbeteg fiatal srác állandóan arról beszélt, hogy véres az arca. Ez a panasz valamilyen pszichés tünet testi megjelenése lehetett, ugyanis az arca teljesen tiszta volt, épp ezért hiába kérlelte az agyonhajszolt ápolókat, akiknek épp elég dolguk volt a valóban vérző sebekkel. Kezdetben próbáltam megnyugtatni, hogy nem véres, még a kezét is odaemeltem, hogy ő is érezze. Hajthatatlan volt, unos-untalan könyörgött, hogy töröljem meg. 
Levettem a sálamat, széthajtogattam, és az arcára tettem. Ettől rögtön megnyugodott, éreztem, ahogy ellazulnak az arcizmok a kezem alatt. Pár percen belül el is aludt, máig hallom a nyugodt, egyenletes légzését. De nem is ez a legemlékezetesebb az egészből, hanem az, hogy amikor kint az utcán újra felvettem a sálat, éreztem, hogy nedves valamitől. 
Véres volt. Megtapogattam a nyakamat, hogy nem vakartam-e ki valahol éjszaka, de semmi. Kihajtogattam a sálat, a halvány foltokból egy emberi arc képe rajzolódott ki a szöveten. 
Mire visszaértem a srác szobájához, már nem élt. Álmában érte, mondta a mellette álló orvos. Szép halál, tette hozzá halkan, szinte magában. Én is ilyet szeretnék. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a novella a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>