A sivatag Életfája

A bahreini sivatag közepén élő magányos fa a természet egyik felfoghatatlan csodája. A nem egészen 10 méter magas úgynevezett aszályfa (az Egyesült Arab Emirátusok jellegzetes fája, nemzeti jelképe) a sivatag egyetlen zöld leveles növénye. Több száz méter mélységbe érő gyökerei egy föld alatti forrásból táplálkoznak (egyes nézetek szerint a homokszemcsékből is képes kivonni a vizet).

Korát 400–500 évre becsülik – a helyiek szerint ez a fa maga az édenkert Életfája, számos mítosz és legenda övezi.

Élőhelye hőmérséklete átlagban 40, néha 50 Celsius fok. Bahrein egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága, évente több mint 50 ezer ember látogatja.

Kép

A bahreini Életfa – Kép: Flickr/Ewan McIntosh

https://www.flickr.com/photos/edublogger/5063893389/in/photostream

Az óceánparti szökőfa

A Csendes-óceán Kalaloch nevű partszakaszának (Washington, Olympic Nemzeti Park) csodafáját Élet- és szökevényfának is nevezik. Gyökerei alól az erózió szinte teljesen elmosta a talajt, a fa a levegőben lógva zöldell, és ellenáll minden heves viharnak. Az alaszkai Sitka városáról elnevezett szitka lucfajta a világ ötödik legmagasabb fafajtájába tartozik – igaz, ezt a példányt épp nem a magassága jellemzi. A kalochi luc életkorát ezer évre becsülik.

Kép

A kalochi lucfa – Kép: Matt Hucke/Flickr

https://www.flickr.com/photos/matthucke/34057826886 

Az atomrobbanást túlélő páfrányfenyők

A Hiroshima felett 1945. augusztus 6-án felrobbant bomba egykilométeres körzetében látszólag minden élő szénné égett. A következő tavasszal azonban kiderült, hogy a földtörténet nagy túlélői, a ginkgo fák belsejében néhány sejtnyi élet kitartott, és tavasszal a fekete-fehér romok között ezek a fák virágzásnak indultak. A páfrányfenyő (latinul Ginkgo biloba) rendkívül ősi növényfaj, nem először bizonyít: a jégkorszakot is túlélte, ezek a fák gyakorlatilag élő kövületek, növénytanilag nincs is közeli rokonuk.

Az atomrobbanást túlélő hat ginkgo fa egy-két kilométerre volt a robbanás epicentrumától, ma mindegyiket a nevével ellátott emléktábla jelöli.

A Hosen-Ji nevű ginkgót, amely 1130 méterre volt a robbanás epicentrumától, feltehetően 1850-ben ültették, ma 15 méter magas. A mellette lévő templomot a háború után újjáépítették és kibővítették, a fához igazítva alaprajzát.

Kép

A hiroshimai atomrobbanást túlélő ginkgo fa – Bal oldali kép: Flickr/Miquel Lleixà Mora; Jobb oldali kép: Wikipedia

https://www.flickr.com/photos/miqmat/21364359466

A világ legmagasabb fái, a parti mamutfenyők

Élőhelyük ma összesen csupán egy nagyjából 40 kilométer széles sáv Észak-Kaliforniában – ott, ahol az óceán sós vize már nem érezteti hatását a talajban, de ahová a parti köd még elér. A faj több millió évvel ezelőtt a Föld mérsékelt égövében volt elterjedt (így például a mai Németország területén is őshonos volt). Átlagosan 1500 évig élnek, közülük a világ legmagasabb élő fája, Hyperion 115,55 méteres, korát 600–800 évre becsülik. Magasságban közel áll hozzá a Sztratoszféraóriás, 112,77 méterrel. A fa angol nevét („red wood”) rendkívül kemény és értékes vörös fájáról kapta.

A favágók kíméletlenül irtották, a kitermelés miatt ráadásul meggátolták az erdőtüzeket, ami meglepő módon a mamutfenyők életében létszükséglet.

Ennek a fajtának ugyanis a tobozai nedvességben megduzzadnak, és a szorosra záródott pikkelyek nem engedik el a magokat – így nem tudnak szaporodni. A tüzek gátlásával a fakitermelők megakasztották a természetes körforgást, és az erdőkben idegen fajok terjedtek el. Ma mesterséges erdőtüzekkel segítik a mamutfenyő szaporodását, természetes ökoszisztémája fennmaradását.

Kép

Kép: Picryl

Libanoni cédrus – „Isten cédrusai”

Az ókorban szinte minden nagyobb reprezentatív épületnek cédrus volt az alapanyaga, a fáraók korában különösen kedvelt építőanyag volt. Cédrusból készült Salamon király palotája és a jeruzsálemi Első Templom is.

A Biblia leggyakrabban említett fája érdekes módon nem őshonos a Szentföldön, a bibliai időkben is importálták.

Híres élőhelyén, a Libanoni-hegységben mára már csak néhány erdőfolt maradt, ezek a világörökség részét képezik. A Bsharr városától nem messze lévő híres cédruserdő, az Isten cédrusai első ismert említése a Gilgames eposzban van. A környéket a Szentírás is többször kiemeli szépsége, ékessége miatt. „Hadd menjek át, és hadd lássam meg azt a jó földet a Jordánon túl, azt a szép hegyvidéket és a Libánont!” (V. Móz 3,25). Csontváry Kosztka Tivadar művészetének „nagy motívuma”, a festő sajátos szimbólumvilágában a cédrust az ősmagyar mitológiával is összefüggésbe hozta.

Kép

A libanoni cédrus – Kép: Wikipedia

A madagaszkári Baobab-sikátor

Saint-Exupéry A kis hercegében a B-612-es bolygót megfertőzték a félelmetes majomkenyérfa-magvak: „...ha az ember későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle. Egyszerűen elborítja a bolygót. Átlyuggatja a gyökereivel.”. A kis herceg kora mára letűnt, amit az is jelez, hogy a majomkenyérfa (elterjedtebb nevén Baobab) napjainkban nemhogy invazívnak nem tekinthető, hanem hamarosan felkerülhet a veszélyeztetett fajok listájára. A főként Madagaszkár szigetén elterjedt faj egyik legikonikusabb lelőhelye a Manabe régiótól nem messzi sétány, ahol 25 hatalmas termetű majomkenyérfa sorakozik 260 méter hosszan az út mentén, egyedülálló látványt nyújtva. Az elszórtan emelkedő óriások itt valaha dús erdőt alkottak...

A majomkenyérfát nevezik döglöttpatkány-fának is, mert termései olyanok, mintha a patkányok hosszú farkukon lógnának le az ágakról.

Ugyancsak elterjedt gúnyneve a „fejre állt fa” – a néphit szerint az ördög téphette ki, és fejjel lefelé visszaültette.

Termését az elefántok és a páviánok is szívesen rágcsálják. A száraz évszakban lombját lehullatja, az év kilenc hónapjában nincsenek rajta levelek. A Baobab-sétány 10 méteres fái közel 1500 évesek. A „sikátor” Madagaszkár nemzeti emlékhelye – igaz, egyetlen földút vezet át rajta, ahol még belépti díjat sem kell fizetnie a látogatóknak. Naplementében a legszebb.

Gyógyító sárkányvérfák

Egyedülálló természeti formák, nehezen rokonítható látványosságok a Jementől nem messze fekvő Szokotra szigetének sárkányfa-csoportjai – egyesek szerint a földtörténet őskorának hangulatát idézik, mások földönkívüli űrhajókhoz hasonlítják. A fa különös, esernyőalakú lombkoronája valójában kiváló alkalmazkodóképességéről árulkodik: ez a leghatékonyabb forma arra, hogy az eső és a lecsapódó pára a lehető legrövidebb időn belül elérje a fa gyökereit, mielőtt a perzselő nap előbukkan és felszárít minden nedvességet.

A fa – legendák szerint – egy sárkány és egy elefánt küzdelméből született.

A harcban a sárkány győzött ugyan, de a küzdelem végén elvérzett, és véréből egy fa sarjadt.

A sárkányvérfa attribútuma a kérge felsértésével keletkező vörös gyanta. Ez a massza elismert vérzéscsillapító, és gyulladáscsökkentő hatású, de színezésre is használják. Szóbeszéd szerint ennek az anyagnak köszönhetik a Stradivarius hegedűk az élénk színüket. Valaha összefüggő erdeiből ma már csak ligetek maradtak, a kiszáradás miatt eltűnőben van.

Kép

Sárkányvérfák csoportja – Kép: Freepik

Bódhi, Buddha megvilágosodásának szent fügefája

Három vallás is szent fájaként tiszteli azt a körülbelül 2300 éves fügefát (ficus religiosa), amely ma egy észak-kelet indiai templom kedvelt turistacélpontja. Évente közel félmillió ember zarándokol ide, hogy megtekintse a világörökség részévé avatott mahabodhi templomegyüttest és a parkjában álló fát. Hagyományok szerint ezen a szent helyen világosodott meg Buddha (igaz, a ma álló fa valószínűleg nem az eredeti példány, hanem annak közvetlen leszármazottja). A szent fügefát hindu szentírások a világegyetem jelképeként említik. „Égbe nyúló gyökerei” az isteni örökkévalóságot, földre boruló koronája a teremtett mindenséget testesíti meg. A Dzsátaka mesék szerint itt található a világ köldöke.

Kép

Buddha fügefája – Kép: Freepik

Matuzsálem, a ma ismert legöregebb élőlény

A világ legöregebb fája (és egyben élőlénye) lassan beéri 1964-ben elpusztított, akkor legöregebb társának, Prométheusznak a korát.

Utóbbit egy dendrológus csapat kutatási célból kivágta – laborban megvizsgált évgyűrűinek száma akkor 4862 volt, azaz körülbelül i. e. 2897-ben jött létre, az egyiptomi Óbirodalom kora előtt.

A ma élő legöregebb fát ezért olyannyira védik, hogy még a pontos helyét is titokban tartják: valahol az észak-kaliforniai Fehér-hegységben, a nevadai határ közelében él.

Kép

Egy sima tűjű szálkásfenyő példány – Kép: Wikipedia

Mindkét fa sima tűjű szálkásfenyő. Ez a fajta különösen hosszú életéről nevezetes, és arról, hogy 2700 méteres magasságban él, az úgynevezett „fahatár” közelében, ott, ahol fák már nem igazán képesek megmaradni. A mostoha éghajlat miatt (rendkívüli hideg, erős széllökések, száraz talaj) lassú növekedésűek, magasságuk 5-től 15 méterig terjed. Ugyancsak egyedi jellegzetessége, hogy fokozatosan hal el: korának előrehaladtával kívülről befelé, míg végül a törzse már csak néhány szövetfonallal köti össze a gyökerét az ágaival.

Néha úgy lennék pillangó! Csak gondolnék egyet, kinyitnám a szárnyaimat, és elrepülnék. Bárhova, fel a magasba, széllel szemben vagy épp a széllel kegyesen, hagynám, hadd repítsen. Biztosan sokan vannak úgy, mint én: néha egy másik életről fantáziálok, néha máshol másvalaki lennék. Nem azért, mert nem szeretem az életem, hanem csak azért, mert egyszerre vagyok vad és szelíd, egyszerre él bennem a kalandornő és a gondoskodó anya.

A pillangók egy olyan élethelyzetben hoztak nekem megváltást, amikor már lassan fél éve nem volt egy nyugodt éjszakám, amikor úgy megbántottak igazságtalanul szakmailag, hogy majd belehaltam. A munkám volt a mindenem. Most is az, de gyerekek nélkül nem létezett számomra más. Üvegműves vagyok, és igen, azonosulok a munkámmal. Ha bárki azt mondja, ez hiba, igazat adok neki, de akkor sem tagadom, mert annyi örömet, önfeledtséget és szeretetet kapok és adok általa, amit úgy megszoktam, mint a levegőt: nélkülözhetetlen az életemhez.

A pillangó ógörögül pszükhé, ami azt jelenti: lélek.

Számomra a természet legelbűvölőbb átalakulása, ahogyan egy csúszó-mászó, szőrös, csúf kis hernyó pillangóvá változik. Ebben az egész élet benne van: a megfoghatatlanság, a remegő libbenés, a lélek fejlődése és újraéledése. Az állandó változás.

Az első pillangómat a Balaton partján álmodtam meg, és a gyerekeimnek készítettem. Apró volt, masszív, színpompás szárnyakkal. Azóta is határok nélkül, mint ahogyan a víz csobban, úgy játszom rajtuk a színekkel. A világ összes színét szeretem és megfestem az üvegeimen. Bátran kísérletezem, mert a színek meglepő harmóniát alkotnak az üvegen. Merészen keverem rajtuk az óaranyat tűzpirossal, smaragdzölddel, sápadt kékkel, ibolyalilával. Általuk, velük repülök én is.

Mindez 1990-ben kezdődött, amikor Sopron kertvárosában és a nagymamámnál Pusztacsaládon, vagy idősebb ismerősöknél régi házak padlására kapaszkodtam fel, porban mászva, elszántan, őrült kíváncsiságtól hajtva. Emlékszem a várakozással teli izgalomra, ahogyan az utolsó lépcsőfokról elém tárul a padlás titokzatos, szűk tere, ahogyan vadul, mégis félve értem hozzá a rég elfeledett ládákhoz. Izgatott, hogy vajon mit rejtenek az ósdi, poros dobozok. Vonzottak a régi tárgyak. Legtöbbször megsárgult fényképeket, régi használati tárgyakat találtam, amelyeket szépen letisztogattam, megszabadítottam az évek során rájuk rakódott portól, piszoktól.

Azt gondoltam, a régészeknek is ez a feladata: söprögetik, tisztogatják a tárgyakat, így elhatároztam, régész leszek.

Később, középiskolásként, üvegszakos koromban is rendszeres látogatója voltam a padlásoknak, nem szégyelltem bekéredzkedni régi, idegen parasztházakhoz sem, hogy szétnézhessek, de akkor már tudatosan a régi üvegek után kutattam. Volt a gyűjteményemben kiürült parfümösüvegtől kezdve a borosüvegen át a színes szódásüvegig minden.

Már óvodáskoromban kiderült, hogy a rajzolás érdekel igazán. A pedagógiai kar óvodájában egyszer kiválasztottak egy oktatóvideóhoz, amely az óvónők számára készült. Királynőruhába öltöztettek, és egy hercegnőt kellett lerajzolnom. Elég abszurd volt, de a mai napig emlékszem rá, hogy mennyire sírtam, mert a videóban látszik, hogy a hercegnőm orra elfolyik, ahogyan vízfestékkel kiszínezem. Az alkotást már akkor is vérkomolyan vettem. A kézügyességemet édesanyámtól örököltem, aki varrónő volt. Gyakran üldögéltünk az ölében, felváltva a húgommal, amíg ő varrt, így közelről láttuk, hogyan kerülnek ki a szebbnél szebb ruhák a kezei közül.

Kép

Képek: Balogh Eszter

Tízéves koromig mondhatni problémamentes, nyitott, érdeklődő kislány voltam – majd megváltozott minden. Megrendült a világom. Ugyanis több osztálytársam, köztük a barátnőim is nyolcosztályos gimnáziumba mentek, én pedig nem tartottam velük. A megszokott osztályközösségünk szétesett, új tanárnőt is kaptunk, és én nem találtam a helyem az új közegben. A jegyeim rohamosan romlottak.

Az egyetlen kapaszkodómat a rajzolás jelentette. Próbáltam kiutat találni a szorongásból: kitaláltam, hogy ha törik, ha szakad, én művészeti iskolába fogok járni Győrbe. Képekben láttam magam körül a világot, és mindent megörökítettem, ami csak megfogott.

Többen is le akartak beszélni arról, hogy ezt az utat válasszam, a szüleim sem rajongtak az ötletért, mondván, „Eszter el fog kallódni, ha művésznek áll.” A győri felvételire vezető vonatút alatt a szüleim szerintem magukban végig azon rimánkodtak, hogy valami csoda folytán gondoljam meg magam. De hiába, már a felvételi első fordulója után értesítették őket, hogy bekerülök, mert olyan kimagasló eredményt értem el.

Anyukámék féltettek, de hajthatatlan voltam. Mindig voltak „alkujaim”: édesapám szigorúan és következetesen nevelt, de hagyott alternatívát. Azt mondta: „Kiskomám, rendben, elmehetsz művészeti iskolába, de mellette kitanulsz egy másik szakmát is.” Így hát virágkötőnek tanultam, majd az érettségi után megcsináltam egy boltvezetői továbbképzést, ami később kellett a vállalkozásomhoz is. Amikor felvettek az iskolába, még nem is üveges, hanem fazekas, esetleg tűzzománcos szerettem volna lenni. De ’94-ben indult egy kísérleti osztály, ami addig csak az Iparművészeti Egyetemen létezett: az üvegszak. Beleszerettem ebbe a végtelen lehetőségű, sejtelmes, szívós, pazar anyagba, abba, ahogyan a színes üvegen megtörik és átsejlik a fény, miközben beragyogja a tereket.

Megtört az „átok”. Végre ki mertem lépni a saját kis védelmi burkomból, ismét kerestem a kapcsolódási lehetőségeket, nem éreztem magam furcsának, oda nem illőnek, és itt végre kíváncsiak voltak rám.

Hihetetlenül motiválóan hatott rám, hogy hasonló érdeklődésű gyerekek között lehettem.

Tizennégy évesen már kötelező volt művésztelepre járnunk. A szülői értekezleten elmondták a szülőknek, hogy ne ijedjenek meg, ha a gyerekeken nagy változásokat fognak tapasztalni annak hatására, hogy hirtelen bekerülnek a művészvilágba, egy addig teljesen ismeretlen közegbe. Az iskolából rögtön vittek minket kiállításokra, Bécsbe, Budapestre, Bárdudvarnokra, ahol rengeteg különböző üvegtárgyat láttunk. Kinyílt előttem a világ, kiderült, hogy mennyi mindent el lehet készíteni üvegből.

Arra még kamaszlányként is igyekeztem figyelni, hogy a szüleim lássák, nem szálltam el, nem kerültem rossz társaságba. Élt bennem a bizonyítási kényszer, hogy megmutassam: jó vagyok abban, amit csinálok, szeretni fogom a választott utamat, megállom majd a helyemet. Tizennégy évesen készítettem el életem első üvegtárgyát édesapámnak karácsonyra, egy Tiffany lámpát az éjjeliszekrényére. Meglepő és szinte félelmetes, micsoda sorsszerű jelek vannak az életutunkon, amiknek akkor nem tulajdonítunk jelentőséget, de már akkor, tizennégy évesen egyetlen motívumot festettem a lámpára: pillangót. Tizenhat éves koromra már voltak felkéréseim, megrendeléseim. Apuék büszkék voltak rám, még ha ezt nem is fejezték ki szavakkal.

Az elég beszédes volt számomra, amikor apu az érettségim után átadott egy kulcsot, amely a családi házunk kertjében létrehozott műhelyt nyitotta. Itt indíthattam el a vállalkozásomat.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Női művészként féltem, hogy döntenem kell majd: alkotás vagy anyaság. Emiatt toltam és toltam magam előtt az időt. Ez volt életem legnagyobb dilemmája. Féltem dönteni. Féltem attól, hogy aki ennyire szereti, amit csinál, nem lesz elég odaadó és türelmes a gyermekeihez, vagy fordítva, ha feloldódom az anyaságban, a szenvedélyemnek fordítok hátat. Nem tudtam elképzelni az életem anélkül, hogy kifejezném magam az üvegtárgyaimon keresztül. Ehhez a hivatáshoz fegyelem kell, nyugodtság és türelem, nem lehet siettetni, nem lehet az anyagnak parancsolni. Mintha két fal nyomna össze, úgy fojtogatott a kérdés: vajon lenne elég időm a gyerekek mellett az alkotásra is? Irigyeltem a férfiakat, hogy nekik nem kell választaniuk a két út között.

A húgomnak az én őrlődéseim közepette született egy édes, szép kisfia, aki úgy nézett rám, hogy elolvadtam. Azonnal szót értettem vele. Rájöttem, hogy valójában soha nem volt a közelemben kisgyerek, nem tudok róluk semmit, és talán ez a sötétben tapogatódzás rémít úgy meg. Végül az élet kényszerített gyors döntésre. A férjemmel már hét éve voltunk házasok, harminckét éves voltam, amikor kiderült, hogy van a méhemben egy mióma. Felmerült, hogy el kell távolítani miatta a méhemet.

Amikor ezt meghallottam, az első gondolatom az volt, hogy „Azt nem lehet! Nekem még nincs gyerekem!”

Úgy feküdtem fel másnap a műtőasztalra, hogy 50 százalék az esélyem arra, hogy mire felébredek, az égiek már döntöttek helyettem. Amikor magamhoz tértem az altatásból, pánikszerűen kérdeztem: „Megvan még a méhem?”. A válasz igen volt, úgyhogy a rehabilitáció után egyből belecsaptunk a közepébe, és kilenc hónappal később meg is született a kislányunk. És lám-lám, két héttel az után, hogy kiderült, gyermeket várok, aláírtam a szerződést életem első és legnagyobb restaurátori munkájára. A megbízás öt évig tartott, közben a második gyermekünk, a kisfiunk is megszületett. Mindkét terhességem alatt végig dolgoztam, tizennégy üvegablakot kellett restaurálnom. Persze nagy pocakkal már nem másztam fel az állványokra, emiatt meg is kaptam néhányszor a kőfaragó mesterektől – akik a nagy kabátom miatt nem látták a terhességemet –, hogy „na, ez a hisztis kislány megint nem jön fel az állványra, csak lentről dirigál”.

A játszótéren ritkán lehetett velünk találkozni, az én gyerekeim a templom csendjében aludtak vagy játszottak. Volt, hogy különböző gótikus betűk után nyomoztam a síremlékeken, akkor a temetőben sétáltam velük. És szép lassan megkönnyebbültem. Az én személyiségemhez ez passzolt. Nem tudtam, és szerintem nem is kell lemondani arról, ami örömet okoz. Ők érzik, ha én jól vagyok, és ez visszahat rájuk. Egyedül a kislányom születése után kértem fél évet, hogy hadd maradhassak otthon vele, mert akkor még minden új volt számomra az anyaságban, össze kellett szoknunk, kialakítani egy jól működő napirendet. Mindezt persze a családom nélkül nem tehettem volna meg.

A restaurátori munka mellett ékszereket is készítettem. Zsonglőrködtem az idővel, igyekeztem minden percet jól használni. Ha volt egy kis időm, amíg a gyerekek aludtak, akkor elmostam pár üveggyöngyöt, amíg játszottak, megkevertem a rántást, vagy megragasztottam néhány ékszert. Azt sem szeretném elfedni, hogy az előbb említett megkönnyebbülés nem egyik napról a másikra ért utol. Komoly lelkiismeret-furdalás előzte meg. Képes voltam napokig aggodalmaskodni azon, hogy a gyerekeim azt látják otthon, hogy én folyton dolgozom.

Aztán egyszer a kisfiamat megkérdezték az óvodában, hogy mivel foglalkoznak a szülei, ő pedig azt válaszolta, hogy „apukám a vonatokat vezeti, anyukám pedig nem dolgozik. Ő mindig otthon van velünk.”

Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről, hogy akkor minden rendben van, ha a gyerekem így éli meg, hogy én sosem dolgozom. (nevet) De azért én tudtam, hogy nem ismerek megálljt. Azzal, hogy a műhelyem az otthonunk mellett van, nagyon nehéz megállnom, hogy ne ügyködjek folyton valamin, így tudatosan kerestem a helyet, ahol elszakadhatok a munkától, ahol csak a gyerekeké lehetek. Így találtam rá egy bájos kis balatoni házra. Ha ide eljövünk, itt minden más. Itt lelassulok. A kislányom többször eljött már velem festőkurzusra, ő is csinálja velem, érdekli ez a világ. Látom magunkban a hasonlóságot: ahogyan én figyeltem egykor édesanyámat, amikor varrt, most az én lányom lesi el az én mozdulataimat az üvegfestésről.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Életem legboldogabb évei voltak, amikor megszülettek a gyerekeim és restauráltam, mert úgy éreztem ott a kongó csendben, a templom üvegablakain dolgozva, mintha az örökkévalóságnak alkotnék. De az örömbe keserűség vegyült. Voltak, akik erőteljes kritikát fogalmaztak meg a munkámmal szemben, megkérdőjelezték a szakmai hozzáértésemet.

Ekkor merült fel bennem először és egyelőre utoljára a „hogyan tovább?” kérdése. És ebben a beszűkült tudatállapotban, önsajnálatba feledkezve, elkezdtem az elmúlás és a feltámadás jelképét forgatni a kezeim között.

A szimbólumot, amely a sírokon a lélek halhatatlanságát és újjászületését jelképezi: a pillangót. Az én pillangóm ezer színben tündököl, óriási, fényűző szárnyai pedig hullámzanak, ahogyan repül. Fürdenek a szabadságban.

Amikor feltöltöttem a közösségi oldalamra az elkészült lepkéket, rögtön hatalmas sikernek örvendtek. Sopronfalvi Ildikó fotóinak köszönhetően – amelyek témája a mesevilág volt – egy amerikai magazin címlapjára is felkerültek, majd egy francia divatfotózáson is „szerepeltek” a pillangóim. Egyre több emberhez „szálltak” el. A veronai buszbaleset áldozatainak a szüleinél is jártam terápiás foglalkozáson, ahol pillangókat festhettek. De többször előfordul az is, hogy gyereksírokra kérnek tőlem pillangót. Ilyenkor azt érzem, hogy valahogyan egész máshogy kell hozzájuk nyúlnom, még az üveget is másként vágom, hiszen a legszebbnek kell lenniük. Megérint a fájdalom, a veszteség, az együttérzés.

Ismerem az üveget. Tudom, mit enged és mit nem, hogy hol vannak a határai. Tizennégy éves korom óta a „társam”, sosem hagyott magamra, ám ma is képes meglepni. Rendkívüli anyag, amelyet hidegen és melegen is meg lehet munkálni. A folyamat közben az asztalra van fektetve az üveg, ahol még nem látszik tisztán, hogy milyen lesz a végeredmény. Amikor már össze van forrasztva, és az ember felemeli, akkor mutatkozik meg a tárgy igazi szépségében. Mint sok más is az életben, ha túllátunk a felszínen.

A történetet Kosztin Emese írta Balogh Eszter üvegműves emlékei alapján.

A parkolóból sétálok felfelé, amikor egy zöld pólót viselő férfi köszön rám. Fotóról ismerős, ő Gyetvai Róbert, a birtok egyik tulajdonosa, akinek nemsokára a feleségével, Gyetvainé Zováth Anikóval is találkozom, de előtte még a pénztárnál van dolgom: megkapom a fából készült tallérjaimat.

„Ezeket beválthatod ételre, és részt vehetsz velük a kézműves programunkon is” – mondja széles mosollyal egy elragadó, szintén egyenpólót viselő ifjú hölgy. Anikó a szalmabálák mellett sétál lefelé a lejtőn, s amint meglát, mosolyogva köszönt. Javasolja, ne is húzzuk az időt, nézzünk szét együtt a birtokon.

„Tizenkét éve kezdtük el építgetni a birtokot. Eleinte hobbinak indult az egész. Az első családi vállalkozásunkból származó profitunkat forgattuk be. Az volt a célunk, hogy a gyermekeinkkel együtt természet- és állatközelben lehessünk, azonban mindig azt tapasztaltuk, hogy a barátok olyannyira jól érezték magunkat itt, hogy nemigen akarnak hazamenni tőlünk.

Miért ne nyissuk meg a birtokot a nagyközönség előtt? – vetődött fel a kérdés.

Innentől fogva azon munkálkodtunk, hogy a látogatók megismerjék ezt az életformát, és lássák, hogy a családi munkamegosztás, a háziállatokért érzett felelősség, a házi és ház körüli munka összekovácsolják a családot” – mondja Anikó, akiről megtudom, hogy szakmája szerint idegenforgalmi közgazdász, férje, Robi pedig gépgyártás-technológus.

„Nálunk az állatokhoz nemcsak bemenni lehet, hanem különböző időpontokban az etetésükben, gondozásukban is részt lehet venni. Az állatsimogató-látogatásaink vezetetten történnek, félóránként tartja őket az egyik lányom vagy egy állatgondozónk. Lehetőség van alpakát vagy szarvast sétáltatni, disznókat, ormányos medvéket, kengurut etetni, wallisi juhokat simogatni, így a gyerekek rengeteg állattal ismerkedhetnek meg testközelből. Emellett lehet még lovagolni, lovaskocsikázni, tehenet fejni, friss tehéntejet inni, és rendezvényeket tartani.

Pár éve befogadtunk egy kiskecskét. Már a neve is gyanús volt, Komisznak hívták.

Juhokkal, struccal és szarvasmarhákkal tettük őt össze, mígnem egy este – mint később kiderült – meglógott a karámból. Éjjel csörgött a telefonom, a vendégházban elszállásolt család rémülten újságolta, hogy mindenhol elment az áram, és a dézsa mögött nézi őket valami. Komisz bámult rájuk. Kiderült, hogy a fejével valahogy megnyitotta a vízcsapot, telement a vízóraakna vízzel, lecsapva ezzel a biztosítékot. Komisz így hamar elkerült tőlünk, és azóta sincs kecskénk.”

Időközben elérkezünk az egyik kedvenc állatomhoz, a strucchoz, aki ma igencsak szégyellős. Bárhogyan szuggerálom, nem jön közelebb.

„Menjünk inkább át az alpakákhoz, ők oda fognak jönni hozzánk. Nyugodtan meg lehet simogatni őket, sőt, ha közelebb hajolsz hozzájuk, még orrpuszit is adnak!” – mondja Anikó mosolyogva. „Látod? Ott van Séró!” – mutat az egyik fehér példányra, és már értem is, miért pont ezt a nevet kapta. És valóban sikerül összenóziznom vele, ami teljes mértékben feledteti velem a strucctalálkozó sikertelenségét.

Vattacukorbiznisz és kenguru Hollandiából

Anikó és Róbert autodidakta módon szedték fel a mezőgazdasági tudást, mostanra a RoBirtok aranykalászos gazda-vizsgaközpontként és mintagazdaságként is működik.

„Van még 23 hektár területünk, ahol a takarmány egy részét magunk termeljük meg az állatoknak. Próbálunk egyre inkább önellátók lenni, illetve a hétvégéken a falusi vendégasztalokra kerülő ételek alapanyagait is igyekszünk mi megtermelni, vagy a helyi termelőktől beszerezni” – teszi hozzá a tulajdonos.

Kép

Gyetvainé Zováth Anikó – Fotó: RoBirtok

Mint megtudom, Anikó – a birtok üzemeltetése mellett – egy másik projektet is visz: ő a KidsOasis családbarát szállásminősítő rendszer ötletgazdája, s családbarát szálláshelyek kialakításával, minősítésével, meseútikönyv és családi utazási magazin kiadásával is foglalkozik.

De hogyan bírsz el ennyi feladattal? Hogy jut időd a családra? – kérdezem.

„Minden hétvégén együtt vagyunk itt, a birtokon mind a hatan. Az, hogy a gyerekeink a kezdetektől aktívan kiveszik részüket a birtok feladataiból, óriási segítség nekünk, felnőtteknek, emellett örülünk, hogy olyasmivel foglalkoznak, ami boldoggá teszi őket. Rebeka lányunk az állatos programokat vezényli, ő egyébként a 18. születésnapjára két kengurut kapott, amiket Hollandiából vásároltunk neki. Dóri kiszolgál a pultban – őt egyébként is a vendéglátás és a cukrászat érdekli –, a 11 éves Áron fiunk a gépekkel, Janka pedig a lovakkal foglalkozik. Ja, és Áron kezében összpontosul a vattacukorbiznisz is!”

Mivel Anikónak egy születésnapi zsúrt kell levezényelnie, egy időre szétválnak útjaink. Még hallom, amint bemondja a mikrofonba az aktuális programot:

„Kezdődik az ormányosmedve-simogatás!”

Gyerekeket rekordsebességgel előzve szaladok a karám felé. Nyílik az ajtó, és vállamra teszik Dömét, aki jól tudja, hogy mindennek meg kell kérni az árát, még a vállamon való ücsörgésnek is. Az ő tarifája pár szem friss szőlő és tojás, amiket, miután odaadunk neki, azonnal be is fal. Fél órával később már egy lepkekészítő kézműves workshopon ülök. Kapok parafát, akrilfestéket, fából készült lepkeformát, ecseteket, és belemerülök a festésbe. Minden olyan alkalmat igyekszem megragadni, amikor egy kicsit újra gyerek lehetek.

Zárásképpen még egyszer végigsétálok a birtokon, el egészen a vendégházig, a hőség azonban olyannyira kiveszi belőlem az erőt, hogy jobbnak látom, ha inkább felülök egy szalmabálára. Nézem, amint a gyerekek a szalmaugrálóban játszanak, közben csodálom a gyönyörű tájat, és emlékeztetem magam, hogy még ennem is kell: sajtos, kemencében sült csirkemellet zöldségkörettel és „állatos” muffint. Kenyérlángos és túrós rétes már nem férne belém, de majd legközelebb, amikor a vendégházat is ki szeretném próbálni! Engem az sem zavarna, ha éjjel egy kecske vagy egy alpaka bámulna.

Augusztus elején debütált az Amazon Prime-on Ron Howard nagyjátékfilmje, A tizenhármak (Thirteen lives), amely a 2018-as, az egész világot lázban tartó thaiföldi barlangi mentőakciót mutatja be. Howard az utóbbi bő két évtizedben olyan filmeket rendezett, mint az Egy csodálatos elme, amely Oscar-díjat hozott neki, A Da Vinci-kód vagy a Frost/Nixon.

A barlang foglyai

2018. június 23-án a tizenkét fős, 11–17 éves gyerekekből álló focicsapat és 25 éves edzőjük születésnapi ünneplésre készült. Ám előtte elbicikliztek a thaiföldi Csiangraj tartomány Nang Non-hegységében található Tham Luang-barlanghoz.

Nem először jártak ott, a bicikliket kint letámasztották, ők pedig bementek.

Ám időközben leszakadt az ég, a barlangot elöntötte a monszun évszakkal járó eső, a vízszint megemelkedett, ők pedig nem tudtak kijönni.

Akkoriban egy napilap szerkesztőségében dolgoztam, s napról napra követtem a mentőexpedíció alakulását. Folyamatosan bújtam a nemzetközi híreket, és a mai napig emlékszem az első képre, amely egy rövid, néhánymondatos szöveggel került be a lapba: tizenhárom fiú rekedt egy thaiföldi barlangban. Aztán ahogy teltek a napok, az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte, hogyan alakul a fiúk sorsa. És már nem mínuszos, hanem vezető, címlapos hír lett itthon is a tizenhárom fiú története.

A film főszereplője két brit barlangi búvár: John Volanthen (Colin Farrell) és Richard Stanton (Viggo Mortensen).

Ők azok, akik tíz nap után, július 2-án, egy több mint hatórás merülés során, mintegy 3,2 kilométerre a barlang bejáratától, a Pattaya-part nevű területen rátaláltak a fiúkra.

– Hányan vagytok?
– Tizenhárman.
– Mind életben?
– Most már kimehetünk? – az első szavak a gyerekek és megtalálóik között.

Innentől kezdődik csak igazán az expedíció neheze.

„Nem azért jöttem, hogy gyerekeket öljek”

– Tudtad, hogy megtaláljuk őket.
– Azt nem vártam, hogy élve.
Ez a párbeszéd hangzik el John és Rick között, majd a film fókuszába az kerül, hogyan hozzák ki élve a fiúkat.

Hiszen a Tham Luang szűk járatai, a villámárvizek, a sodrás egy tapasztalt búvár számára is életveszélyesek, hát még egy tizenéves, legyengült, esetleg úszni sem tudó gyereknek.

A küldetés olyannyira veszélyes, hogy a 38 éves, korábban a thai haditengerészet elit kommandójában szolgáló Saman Gunan életét veszti a barlangban, amikor épp a gyerekektől tart visszafelé. Ugyanis miután a brit búvárok rátaláltak a kis csapatra, ételt, orvosi segítséget, oxigénpalackokat is eljuttattak hozzájuk.

Kép

A fiúkra rátaláló búvárok szerepében Colin Farrel és Viggo Mortensen – Részlet a filmből

Colin Farrell és Viggo Mortensen tökéletesen hozzák a két brit búvár karakterét. John az emocionális, aki mindenáron segíteni akar, maga is egy kisfiú édesapja, míg Rick a szkeptikus egykori tűzoltó, aki barátja unszolására jön Thaiföldre. Párosuk remekül működik, a feszült jelenetek közé egy-egy mondatuk, arckifejezésük képes humort csempészni. A film második felében hozzájuk csatlakozik több profi búvár: az aneszteziológus Harry Harris (Joel Edgerton), Jason Mallinson (Paul Gleeson), Chris Jewell (Tom Bateman).

A történet kulcsszereplőjévé válik az aneszteziológus orvos-búvár Harry. Az ő segítségével ugyanis benyugtatózva, öntudatlan állapotban ki tudnák hozni a gyerekeket. Elméletben. „Nem azért jöttem, hogy gyerekeket öljek” – feleli Harry, aki először elzárkózik az ötlettől. Ekkor már tizenöt napja raboskodtak a fiúk a barlangban, fogytán volt az oxigén, és újabb esőzés közeledett.

A mentőakció ezen részét - hogy benyugtatózva, altatásban hozták ki őket, a média elől sokáig titkolták, és a film szerint a szülőknek sem mondták el a thai hatóságok.

A gyerekek szülei, ahogy a több ezer, mentésben részt vevő ember, szintén tábort vertek a barlang bejárata közelében, és folyamatosan követték az eseményeket, imádkoztak és áldozatot mutattak be a sikeres mentés érdekében. A barlang a Nang Non-hegy (Alvó hercegnő-hegy) mélyén található, és a helyiek szerint azért rekedtek belül a gyerekek, mert „az Alvó hercegnő mérges”.

Az élet hollywoodi forgatókönyvet írt

A több mint kéthetes mentőexpedícióról született már több film is: például 2021 őszén jelent meg a National Geographic dokumentumfilmje, a The Rescue, egy thai-brit rendező pedig The Cave címmel forgatott játékfilmet. A tizenhármak az első hollywoodi nagyjátékfilm a mentőakcióról. A „nagy” szó szerint értendő, ugyanis két és fél órás lett az alkotás. De nézőként ezt egy cseppet sem bánjuk.

Amerikai szuperprodukcióról van szó, mégis sikerült megmaradni a dokumentarista jellegnél, nincsenek benne felesleges hollywoodi elemek. Nincs is rájuk szükség, mert 2018 június-júliusában a Tham Luang-barlangnál maga az élet írta a hollywoodi forgatókönyvet.

A játékfilm olyan valóságos, mintha egy dokumentumfilmet néznénk.

A barlangi, sokszor víz alatti felvételek teszik igazán átélhetővé az egészet. Bár a többségünk tudja, mi lesz a végkifejlet, mégis végigizguljuk a két és fél órát. Howard filmje életszerűen mutatja be a szülők fájdalmát és örömét, a thai vallási tradíciókat, illetve a mentésben részt vevők közti viszonyokat. Egy kis hiányérzet azért marad az emberben, mivel arról keveset tudunk meg, hogy – miközben az egész világ rájuk figyelt – a focicsapat a barlang mélyén miként élte meg a történteket.

Kép

Részlet a filmből

Több ezren segítettek

A mentésben több mint ötezer ember vett részt, tizenhét országból. A film olyan részleteket is bemutat, amelyekre több év távlatából már alig emlékszünk. Többször is utal rá a rendező, hogy a mentés idején zajlott a futball-világbajnokság.

A mentés kulcsa volt az is, hogy a folyamatos esőzés miatt állandóan szivattyúzták a vizet a barlangból, emellett egy bangkoki mérnök kitalálta, hogy a hegyről el kell vezetni a patakokat, hogy fentről ne folyjon be a víz a járatokba. Így a környező szántóföldekre terelték el a vizet, számolva azzal is, hogy a gazdálkodók termése tönkremegy.

Az önkéntesek 212 millió liter vizet térítettek el.

A filmet az alkotók a barlangban elhunyt Saman Gunan és Beirut Pakbara emlékének ajánlották. Beirut a thai haditengerészet tagja volt, a mentés során szerzett vérmérgezés következtében, 2019-ben halt meg.

A mentőakció után nyolc hónapra elöntötte a víz a barlangot. Bizonyítva, hogy azért a víz az úr.

Elsősorban azt, hogy a csokoládé jó. Hiszen ezt egy tudós ember is megírta, nevezetesen K. Mátyus István, egészen rég, még a 18. században. „Igen bőven táplál, meleg, de jóféle vékony vért csinál, az ortzát pirosítja, a Venus tüzét gerjeszti, a lélekzelést könnyebbíti, az agyvelőt erősíti, a spiritusokat az inakban szaporítja, a vért felindítja, mellyel a havi vérfolyást segélli és az asszonyi méhnek sok nyavallyáit megorvosolja” – olvashatjuk Küküllő vármegye és Marosszék egykori tisztifőorvosától. Igazi csodaszer tehát, amire sokat kellett várni. Noha az első kakaóbabot 1528-ban hozta Cortez Spanyolországba, több évszázad eltelt, mire népszerűvé vált. Eleinte az olasz, francia, német, osztrák arisztokraták fogyasztották a belőle főzött italt. Az 1657-ben nyílt angliai kávé- és csokoládéházban ugyan még mindig főleg a tehetősebbek – akik gyaloghintóval vitették magukat oda – itták, de miután elkezdett divattá válni, szélesebb körhöz is eljutott. A már említett K. Mátyus könyvének szép régiséggel megfogalmazott fejezeteiből az is kiderül, hogyan ismerkedtek hazánkban az új jövevénnyel. 

Jóízű orvosság 

„A tsokoládé pogátsákat némellyek magára is észik, de rend szerint italnak szokták készíteni” – olvassuk a fent említett könyvben. Az orvos K. Mátyus szerint ez „igen hasznos” az erőtlen öregeknek, a szoptatós dajkáknak és az enni nem akaró gyermekeknek. Utóbbira felszaladhat a mai olvasó szemöldöke, pedig nem túloz.

A jó minőségű, magas kakaótartalmú csokoládé önmagában és forró italként is tápláló. Egy másik régen élt orvos, Almási Balogh Pál szintén erről írt 1830-ben megjelent könyvében, mely a Kávé, thé és csokoládé címet viseli. Tőle tudjuk, hogy a korabeli utazók kifejezetten dicsérik a csokit, amely növeli az életerőt, és kevéssel is jól lehet lakni. Ha belegondolunk, hogy ez idő tájt milyen körülmények között utaztak az emberek, milyen hosszú ideig tartott egy ma már csak pár órás utazás is, beláthatjuk, mennyit jelenthetett egy tábla jó minőségű csoki. Persze az ma is jól jön, akár kirándulásról van szó (vö. „csúcs csoki”), akár otthon pihenünk. Mert bár a napjainkban előszeretettel emlegetett boldogsághormonról nem szól Balogh műve, azt azért ő is megemílti, hogy ideggyengeség esetén jó szolgálatot tehet a csoki. Nála olvashatjuk azt is, hogy némelyek szkeptikusak, mert megterheli a testet, és „pohosságot okoz önmagában”, ugyanakkor mások szerint a tiszta, jó minőségű csokoládé valóban orvosság tud lenni.

Az ún. „moslékos csokoládé”, ami alatt a „nehéz emésztésű pótlékot” érti (ilyesmi lehet ma a cukorral és tejporral dúsított, édes, de émelyítő csokoládé), rossz minőségű, ezért gyenge gyomrúaknak nem ajánlott.

Az igazi csokoládé azonban orvosság lehet, ha melegítve, italként elkészítve fogyasztják. S „ha ebéd után iszod és egy pohár jó borral lenyomtatod, gyenge hideg gyomrodat minden patikai orvosságoknál jobban erősíti” – írta még korábban K. Mátyus. 

Receptek régről 

Hogyan készült ez az ital? „Megreszelvén vagy megaprítván egy pogátsátskát fél ejtelnyi [egy ejtel 7,5 dl] forró vízben hánynak, abban főzik, s szorgalmatosan keverik, míg derekasan habozni kezd. Ezen tajtékos vagy habos részit fintsiákba [findzsa, csésze, bögre] kimérik, és ha magában nem elég édes, megnádmézelvén [nádcukrozva], biscotával [piskóta, keksz] mártogatják és hörpölik. A megmaradt részt tovább is főzik és keverik, míg a tsokoládé egészen elfő és hasonló habos liquorrá válik. Némellyek, hogy a tsokoládé nagy forróságot ne okozhasson, előre egy pohár hideg vizet szoktak innya. Lehet víz helyett tejbe is, borba is főzni. Így inkább melegít, úgy bővebben táplál.” Az 1909-ben megjelent Képes Budapesti Szakácskönyv „finom sárga kalács” mellé ajánlja a csokoládéból készült italt. Eszerint egy literhez három tábla reszelt csokoládét kell használnunk, valamint hat kanál porcukrot. Miután ezeket felmelegítjük, adjuk hozzá négy tojás sárgáját – természetesen folytonos kavarás közben, nehogy kicsapódjon. Az 1936-ban kiadott A mi süteményeskönyvünk is adhat néhány jó ötletet. Itt van például a csokoládés gyümölcskrém: 4 tojássárgáját, 12 dkg porcukrot, fél csomag vaníliás cukrot vízgőz felett sűrű krémmé főzünk. Ha langyosra hűlt, 15 dkg kandírozott gyümölccsel, 15 dkg vajjal és reszelt csokoládéval elkeverjük. Pohárban tálalva kínálhatjuk. A hangzatos nevű csokoládébombát Hunyady Erzsébet 1924-ben kiadott könyvében találtam. 15 dkg vajat 15 dkg porcukorral, 3 tojás sárgájával habosra keverjük, hozzáadunk 20 dkg olvasztott csokoládét, egy evőkanál rumot, két evőkanál kakaót, golyókat formálunk belőle, végül reszelt csokoládéba forgatjuk. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mivel óbudai lány vagyok, a kis település már a puszta nevével a szívembe kúszott. Mint kiderült, a nevet valóban egy óbudai káptalantól kapta, akinek akkoriban ez a település a birtoka volt. Óbudavár Zánka és Nagyvázsony között helyezkedik el, a Nivegy-völgy csücskében. A legenda szerint Buda vezér telepedett meg az északi oldal lankáin, és az ő egyik vitéze osztotta el a völgyet a három fia között úgy, hogy mindegyik kilőhetett egy nyílvesszőt a Halom-hegy tetejéről. Ahová befúródott a nyíl hegye, ott falut alapíthattak.

Istváné (Csicsa) lett Balatoncsicsó, Jakabé Szentjakabfa, és Antal alapította meg Szentantalfát.

A Balaton-felvidék – és különösen a Káli-medence – számomra a fehér, macskalépcsős építészeti stílust jelenti. Amikor ezeket a zömök házakat meglátom, már lejjebb is engedem a vállam, és hátradőlök az ülésemben. A fehér házikók – amelyek nyugodt egyhangúságát nem töri meg egyetlen önmegvalósító cifra ötlet sem – kívülről szűknek tűnnek, de belül tágasak, és nyáron megnyugtatóan hűvösek. A vastag kőfalak homlokzatának dísze a háztetőalakú csipkefal (macskalépcső).  A homlokzatra az építés évszáma vakolatdíszítéssel kerül föl, saját anyaga díszíti a falat. Szinte minden ház alatt borospince rejtőzik.

Kép

Óbudavár - Kép: balatonoleles.wordpress.com

Óbudavár izgalmas kiindulópontja a kirándulásoknak, biciklitúráknak. Összesen négy látnivalója van: a Szent Márton püspök-templom, amelynek pontos mását a Szentendrei Skanzenben is megtaláljuk, a fedett Mosóház, az Erdei tornapálya és a Házaspárok útja. A Mosóház a környéken lévő turistautak kedvelt célpontja és érkezési helye is. A Mosóház egy forrás köré épült sajátságos boltíves épület, amelyben hajdanán az asszonyok együtt mosták a ruhákat. Engem viszont valójában a Házaspárok útja iránti kíváncsiság hozott ide, amely egy 15 állomásból álló szabadtéri, erdei út, és némileg a keresztút stációira emlékeztet.

A házasságok fontos eseményeit, nehézségeit, buktatóit jeleníti meg megélhető formában, és a templomtól az Erdei szentélyig vezet, vagyis Istentől egészen Istenig. Emiatt utaztam ide.

A Házaspárok Útját a schönstatti közösség imái és áldozatai hordozzák. Ez a közösség egy keresztény megújhodási mozgalmat képvisel, amelynek fő célja a házasság szentségének mindennapivá tétele. Tilmann Beller schönstatti atya gondolata volt az, hogy ne csak keresztutak legyenek a templomok körül, hanem az élet továbbadásának, a házasságnak is legyen kegyelmi útja. A házasságban, mint szentségben éppúgy megjelenik Jézus, mint az Eucharisztiában – hirdeti a Schönstatt-mozgalom.

Ez a gondolat egy egész munkacsoportot megmozgatott a magyarországi Schönstatt Családközösségben, így a világon az első Házaspárok útja ebben a Balaton-menti faluban valósult meg. Azóta sok helyen épült már az Eucharisztia és a házasság szentségének párhuzamait feldolgozó ösvény, így Máriapócson, Dusnokon, Nyíregyházán, és az utóbbi években egyre több külföldön is. Böjte Csaba testvér saját szovátai házában is állított Házaspárok útját, de a példán felbuzdulva Paraguayban és Costa Ricán is épült már több állomásból álló útvonal, amely az egymásra találás, az összecsiszolódás, az otthonteremtés, a gyerekvállalás, a kríziskezelés, az idős szülők gondozása és a hasonló nehéz periódusok köré szervez lélektani és valós megállásokat, közös körüljárási lehetőséget. Az út beszélgetések és új egymásra találások színtere lehet, amelyekhez Ozsvári Imri grafikusművész képei adnak művészi hátteret.

Óbudavár, Házaspárok útja - Kép: Családok a Családért Egyesület

2017 júliusában Pál Ferenc is járt itt, aki felhívta a figyelmet arra az alapgondolatra, hogy a házasélet természetes velejárója, hogy krízisekbe, nehéz útszakaszokba, lankákba és meredélyekbe botlunk, és az úton járás nem csak örömöket, de feladatokat is tartogat.

Az út mint a házasság megjelenítése már önmagában is reményteli: egy út mindig vezet valahova, és mindig az érkezés örömével kecsegtet. Az út összeköt, kísér, vezet.

Az óbudavári Házaspárok útján engem a 7. állomás késztetett hosszas megállásra, Az emberélet útjának felén című. „Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát.” (Zsid 12.1) – hirdeti az állomás igéje. Mi ad erőt válságok idején? – kaptam meg hozzá a kérdést is, és rájöttem, hogy az alig másfél kilométeres út miért tart négy-öt óra hosszáig a legtöbb házaspárnak. Akik ezt az utat végigjárják, a fáradtság mellé a megújulás, a megerősödés élményét is elnyerhetik.

Óbudavárnak van egy kevésbé éteri, ám nem kevésbé fontos terméke: az Óbudavári Kecskesajt. A natúr, hosszan érlelt sajttal és a tihanyi apátságtól kapott fűszerekkel ízesített sajttal egy kis helyi ízt is magunkkal vihetünk.
Hisz hosszú még az út.

Korán eldőlt, hogy a papi hivatást választja? 

Sokáig nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek, s egyszer a nevelőapám, aki elég nagy szegénységben nőtt fel, azt mondta: ha nem akarok dolgozni, menjek papnak! (nevet) Viccnek szánta, s ez lett belőle. 

Akkor úgy kérdezem: mi volt a második hatás, ami a teológia felé terelte? 

A nővérem, dr. Trufán Eszter, aki ma már egyetemi professzor, elkezdett ifjúsági bibliaórákra járni. Egyszer elmentem vele, s volt ott egy olyan szép kislány, hogy onnantól én is jártam! Remek közösséget alkottunk, hétvégenként úgy 30-40-en vagy száz kiló szalmakrumplit megettünk nálunk! Marosvásárhelyen a református kollégiumban pedig, ahol tanultam, annyian mondták, hogy a teológiára úgysem jutok be, hogy személyes ambícióm lett bejutni! Erdélyben a 10-es volt a legmagasabb iskolai osztályzat, s azt én magaviselet tárgyból csak egyszer érdemeltem ki. Nem voltam túl jó gyerek, mondták is, hogy teológiára ilyen jegyekkel felvételizni, hát, good luck! 

A szerencse – vagy valaki más – mégis önnel volt, s Kolozsváron tanulhatott tovább… 

Nyolcan voltunk egy helyre, összesen 12 fiút vettek fel. De sikerült, s bár egy ideig még úgy éreztem, valaki más álma az, hogy pap legyek, nem az enyém, akkora kiváltság volt bekerülni, hogy az ember nem hagyta csak úgy ott. Akkor meg már azt mondogatták, ha nem üt el a villamos, úgyis pap leszek… 

Közbeszólt vagy besegített Amerika? 

Harmadév végén work and travel vízummal kijöttem dolgozni egy nyarat. Kulák családból jövök, de gyerekkoromban a földnek már nem volt értéke, hiába dolgoztunk rengeteget a mezőgazdaságban. Piacon adtuk el azt, amit termeltünk, nehéz kézi munka volt, mert Erdélyben nem volt mindenhez gép.  

Erre Amerikában egy nyár alatt annyit kerestem, mint otthon az egész család egy év alatt… 

Az anyagi lehetőségek csábították el végleg? 

Az egyetem után ugyanezt a vízumot már nem adták volna meg, úgyhogy negyedév után újra kijöttem, hogy „gyorsan” megszerezzem a tartózkodási papírokat, majd befejezzem otthon a teológiát. Ez volt a terv, ezt írta át a Jóisten. A papírok 8 év alatt lettek meg, addigra a teológiáról kirúgtak. Mint a „hol volt, hol nem volt” népmesékben a kisgyerek, úgy próbáltam szerencsét. Taxizni kezdtem Chicagóban, mert akiket az ottani magyar templomban megismertem, mind erre esküdtek. 28 éves koromra volt is 1 millió dollár a zsebemben, s bár mindig szerettem volna gazdag lenni, akkor rájöttem: ez sem elég semmire. Az Uber eltörölte a taxis bizniszt, így csődbe mentem. 30 évesen már tudtam: a pénz nem boldogít. Megkérdeztem magamtól: kell egyáltalán annyi? Arról nem beszélve, hogy már feleségem is volt, akivel 2015-ben elváltunk, azaz magánéletileg is lenullázódtam. 

Kép

Trufán Áron lelkész betlehemes háttérrel 2021 karácsonyán - Kép: Trufán Áron

Akkor az egyetlen vonal, amely megmaradt az életében, a hit és a vallás volt. Mit kezdett vele? 

Úgy éreztem, a teológia nem készített fel arra, hogy vasárnaponként kiálljak hosszú szónoklatokat tartani. De közben elment a régi lelkész, pénze sem volt az egyháznak, s én afféle misszionáriusként elkezdtem – már 2006 végén – prédikálgatni.  

Akkor jöttem rá, hogy az embereknek „csak” arra van szükségük, hogy összebarátkozhassanak Istennel.  

Eleinte maréknyian jöttek, évekig nem is fogadtam el érte fizetést. Közben elkezdtük a közösséggel a Gulyásfesztivált szervezni, ami amerikai szintű magyar fesztivállá nőtte ki magát, 3-4 ezer emberrel! Amerre a szem ellátott, mindenütt egy-egy adag gulyás főtt nagy üstökben. A második generációs magyarok átélhették az érzést, amiről otthon a szüleik tán csak meséltek nekik: hogy eredeti magyar ízeket eszünk, s egy bogrács körül összeülünk. Ez nekik új volt, mert Amerikában a parkokban tilos tüzet gyújtani, de az egyház területén nem volt az! A Gulyásfesztivált ma is több mint száz önkéntes segít előkészíteni, levezényelni, utána takarítani. Ezek az emberek nem járnak mind templomba, de valamilyen szinten kapcsolódnak az Istenhez. A dollárt euróra könnyebb átváltani, mint az önkéntes munkát bibliaolvasásra, de én akkor is hiszem, hogy a kettő érhet ugyanannyit, mert ők ezt az Istenért is teszik a közösségünkön keresztül. 

Szóval Istennel és egymással is egyre többen összebarátkoztak az új lelkésznek köszönhetően. 

S én épp emiatt mindenképp be akartam fejezni a teológiát! A gond az volt, hogy ha elhagytam volna az országot, nem térhettem volna vissza legálisan. Először azzal próbálkoztam, hogy Kolozsvárról kiutaztatom a saját pénzemen az egész vizsgabizottságot, hogy itt levizsgáztassanak, de ezt válaszra sem méltatták. Aztán a komáromi levelezőtagozatot jártam ki online, de ott sem fogadták el, hogy a tiszteletes úr nem képes hazautazni vizsgázni. Közben látták, milyen munkát végzek Chicagóban, s mondták, szerezzek itt kint diplomát. Mit ad Isten, végül dél-karolinai teológusi végzettségem lett! 

Hogyan fogadták az ön modern személyiségét a talán máshoz szokott hívek? 

Az idősebbek elmaradoztak, szerintük túl fiatalosan prédikáltam. A fiatalok meg még nem jöttek, mert a kultúrának nem volt része fiatalként templomba járni. Aztán a lehető legegyszerűbb, de legnagyszerűbb „evangelizátoraim” lettek:  

Még a kinti magyar autószerelő is azzal hívogatta fel a haverjait, hogy „Mit csináltok vasárnap? Gyertek inkább templomba!” A maréknyiból így lettünk egy ölnyien, aztán egy szekérderéknyian. 

 Egy átlagos vasárnapon is összejövünk 30-40-en. Felépítettük a régi haranglábat, meg is húzzuk a harangot, de itt nem azok jönnek ám, akik meghallják, ez nem az otthoni modell. Igaz, otthon sincsenek sokkal többen, pedig ott egy egész falu hallja a harangszót. 

Kép

Képek: Trufán Áron tulajdonai

Mi lett közben a magánéletével és a megélhetésével a nagy összeomlás után? 

Megállapítottam, hogy a Jóistennek van egyfajta humora. A megélhetésemet egy kamionos vállalkozásban találtam meg. Azt pedig tudni kell, hogy anno Marosvásárhelyen a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportjában, a Napsugárban néptáncoltam. Ha nem a teológiát választom, profi néptáncos is lehettem volna. Chicagóban az első feleségemmel, Noémival 2008 körül elkezdtük felpörgetni a kissé elhalt néptáncmozgalmat, de a válás után abból kiszálltam. Mert ez nemcsak annyi, hogy megcsapod a lábad, és megpörgetsz egy lányt, hanem életforma, ami csak teljes lelkesedéssel űzhető. És a lelkesedésem addigra elmúlt. Úgyhogy amikor megismertem a második feleségemet, az orosházi származású Katát – 2015-ben egy erdélyi néptánctáborban, mert arra azért újra hazautaztam –, ő hiába örült, hogy talált egy jó partnert, én a táncban nem lettem a partnere. 

A magánéletben viszont igen. Hogyhogy ő költözött ön után Chicagóba? 

Kata Angliában dolgozott pedagógusként, Londonban már lakása is volt, amikor „megkomplikáltam” az életét. Egy üres papírra felírtuk, hogy Chicago és London, kettőspont, pró és kontra. Aztán Chicago jött ki nyertesnek, ezért Kata költözött, pedig én is mehettem volna. Ma már két gyönyörű fiunk van. 

Összességében hogy érzi, a templom lett a legerősebb összetartója a chicagói magyaroknak? 

A kétezres évek elején hozzám hasonlóan sok erdélyi jött ki, bennünk talán jobban élt a vallásos lelkület, és az összetartásra is nagyobb volt az igény.  

Az biztos, hogy a templomnak van egy közösségösszetartó szerepe: nem mindenki a prédikációért jön vasárnap, hanem mert a másik is magyar mellette, egész héten nem beszélt magyarul, végre kezet foghatnak, szólhatnak egymáshoz. 

Nekem a nagymamám nem volt cukrász, még csak hatalmas receptfüzete sem volt, de 5-10 féle sütit hihetetlenül finoman sütött! Akkoriban nem engedte, hogy megtanuljam tőle, de Chicagóban elkezdtem én is sütni, és vasárnaponként vinni a süteményt, hogy istentisztelet után egy tányér köré leülhessenek a magyarok. Szóval igen, barátkozunk Istennel, de azért a torta is finom! Azóta a rendezvényeken a kürtőskalács-készítésből is kiveszem a részem. Olyan is van, hogy együtt grillezünk, mert a fesztiválok miatt mindenünk van a sütés-főzéshez. A Jóisten is ragasztgatja az összetartásnak ezeket a darabkáit. Mindenki szeretne valahová tartozni, s bár van, aki kevésbé aktív, egy-egy rendezvényre elhozza az amerikai barátait is, hogy megmutassa nekik a magyar hagyományokat. 

Kép

Trufán Áron és családja 2022 nyarán

Önnek mi a fő üzenete, amit mindenképp szeretne az istentiszteleteken átadni az embereknek? 

Néha hallgatom mások prédikációit. Azt is hallom bennük, hogy majd a pokolra jutsz, ha iszol, ha nem szereted a családodat, ha lusta vagy és nem dolgozol. De tényleg még mindig azzal kell ijesztgetni az embereket, hogy majd a pokolban fognak égni? Aztán ott van az is, aki évente csak kétszer, karácsonykor és húsvétkor megy el templomba, s ott azt az üzenetet kapja, hogy jó, hogy itt vagy, de mennyivel jobb lenne, ha minden vasárnap jönnél. Jobb lenne, igen, de ő nem erre kíváncsi, mert neki két alkalom fér bele. S ha akkor ezt hallja, egy idő után nem fog menni. Úgyhogy én egyszerűsítek: barátkozz az Istennel! Ha van egy befolyásos barátod a rendőrségen, netán egy befutott orvos, ügyvéd vagy politikus, arra büszke vagy, kihúzod magad, hogy ha valamit el kell intézni, te csak szólsz neki. Miközben ott a Jóisten, elimádkozzuk, hogy övé minden hatalom és dicsőség, ám vele nem barátkozunk?  

Ha akarsz egy befolyásos barátot, lehet, hogy egy esélyt a Jóistennek is adnod kellene. Másoknak is, de neki is. Mert ő már mióta próbál barátkozni veled… 

Hogy érzi, önnek mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy eddig egész életében más országokban – Románia, Egyesült Államok – kellett érvényesülnie magyarként? 

Én abban nőttem fel, a nagymamámtól is azt tanultam, hogy székelyként egy kicsivel többet vár el tőlem az Isten, mint másoktól. Erdélyben muszáj volt összetartani, aki ott magyar volt, az már barát volt, egy csapatba tartoztunk. Tán ezért van, hogy a közösségünk keménymagja az USA-ban is erdélyi. A 4 és 6 éves gyerekeinknek is próbáljuk átadni az értékeket, angolul nem is beszélünk otthon, így egyelőre ők sem. De tudjuk, ez idővel átfordulhat, sok kicsit látunk, akik elhagyják a magyart, majd már szégyellik is, hogy nem megy nekik, végül többé nem szólalnak meg. Nekünk talán ez előtt a pont előtt kellene hazaköltöznünk, ki tudja? De addig is számíthat rám a magyar közösség, mert az erdélyi vérben benne van az a vendégszeretet is, amely mindenkivel őszintén érezteti, hogy együtt lenni jó. 

A keresztény zarándoklatnak mindig van egy célja, alapvetően egy olyan (szent) hely elérése, ahol nagyon erőteljesen, kézzelfoghatóan meg lehet tapasztalni az Úristen jelenlétét, be lehet fogadni az Ő kegyelmét. Vannak kimondottan keresztény szent helyek, például Jézus életének helyszínei vagy Róma, ahová a katolikus egyház zarándokútjai tartanak. Ezeken a helyeken sokkal inkább meg tudjuk élni az egyetemességet, hiszen a zarándokok sokféle nemzetiségűek, de mind ugyanazzal a céllal, ugyanolyan imádságos lelkülettel vannak ott, mint mi.

Van különbség a korábbi századok zarándoklatai és a modern zarándoklatok között?

Magában a zarándoklatban nem látok különbséget, sokkal inkább abban a motivációban, amely ma zarándokútra indít sokakat, tapasztalatom szerint nem vallásos embereket is. Nagyon híres például az El Camino zarándokút Szent Jakab sírjához, amit sok nem vallásos ember is végigjár. Az elvilágiasodás után mára jelentkezni látszik egy nagy spirituális éhség az emberekben, sokan ezt akarják csillapítani egy-egy ilyen külső-belső utazással.

A zarándoklat nagyon vonzó alternatívája lehet a spirituális éhség csillapításának, mert a belső kérdéseimet elvihetem magammal a zarándokútra, és remélhetem, hogy választ találok rájuk.

Olyasmit tapasztalhatok, ami a mindennapjaim során nem tud elérni, hiszen ezerféle fórum köti le a figyelmem, az érzékeim. Ebből kiszakadva abban bíznak sokan, hogy olyan leegyszerűsített helyzetbe kerülnek, amelyben a kapaszkodóktól, fogódzóktól való elszakadás magával tudja hozni a saját magukkal, az igazi énjükkel való találkozást is. Míg régebben a zarándoknak volt egy kifejezett vallásos indíttatása, a bűneiért vezekelt, szent helyen akart imádkozni, ma már inkább az a jellemző, hogy komoly kétségekre, kérdésekre keresi a választ: nem vagyok tisztában magammal, nem tudom, merre kellene tartanom, elakadtam, elveszettnek érzem magam a világban. Nem egy bizonyos céllal indul el az utazó, hanem magát a célt keresi a zarándoklat közben, azt remélve, hogy megtalálja élete értelmét az út során.

A keresztény zarándoklaton belül a ferences zarándoklatoknak, jelesül a most indult ferences ifjúsági zarándoklatnak vannak kifejezett jellegzetességei?

Mint műfaj, ugyanazokból az elemekből építkezik a mi zarándoklatunk, mint bármelyik másik keresztény zarándoklat. Amitől ferencessé válik, az az, hogy hús-vér ferences szerzetes testvérekkel és nővérekkel járnak be ezek a fiatalok egy héten keresztül egy utat. Nyilván a saját ferences iskoláinkból, plébániáinkról érkező fiataloknak ez természetes, de nagyon sokan jönnek hozzánk az ország minden pontjáról, akiknek ez nem mindennapi tapasztalata. Hogy mi az, ami behúzza, bevonzza azokat, akik abszolút nem ismernek minket, csak találkoznak egy internetes hirdetéssel, egy plakáttal, az nagy misztérium. Akik már voltak velünk zarándoklaton, esetleg vissza is térnek, azt mondják, nagyon vonzó, hogy mi, ferences szerzetesek testvéri közösséget alkotunk, és ebbe a közösségbe engedjük be őket, a teljesen idegeneket. Nagy hatással szokott lenni rájuk az életközösségünk, a kommunikációnk, ahogyan ugratjuk egymást, amilyen jókedvűen zajlik az egész nap.

Mi nem magányosan élő remeték formális közössége vagyunk, mi tényleg testvéri közösségben élünk az év 365 napján, csak erre az öt-hat napra beengedjük őket lelki értelemben a kolostor falai közé.

Ők is egy élő, Krisztus köré gyűlő testvéri közösség tagjai lesznek, s ez mindenkit megérint. Néhány zarándok el is nevezte pár évvel ezelőtt ezt a zarándokutat mozgó kolostornak. Megyünk erdőkön, mezőkön át, de igazából mintha egy kolostorban élnének ők egy héten keresztül a ferences testvérekkel.

Kép

Kép: Moldoványi Barnabás

Nagyboldogasszony ünnepén indult a ferences ifjúsági zarándoklat, és Szent István napjáig tart. Amikor az útvonalat megtervezték, mi volt a cél? Milyen állomásokat, kolostorokat, szent helyeket érintenek?

Ezt a zarándoklatot 1995-ben járta végig először egy ferences csapat, s azóta is mindig Nagyboldogasszony ünnepétől Szent István király napjáig tart, változatlan útvonallal, ferences helyről indul, és ferences kegyhelyre érkezik. A zarándokutat létrehozó csapat korábban a Varsó–Częstochowai (itt található a Fekete Madonna ikon) zarándoklatba kapcsolódott be, ahová nagyon sok fiatal érkezik szerte a világból a mai napig. A kéthetes út azonban anyagilag is egyre megterhelőbbé vált, s akkor jött a gondolat, hogy Magyarországon is van Mária-kegyhely, ahová zarándokolhatnának. Mi magunk is Márianosztrán, a pálos kolostor szomszédságában töltjük a második esténket, ami azért is fontos, mert a zarándoklatunk a varsói zarándoklatból nőtt ki, a częstochowai kolostort pedig Márianosztráról alapították. Mindig útba ejtjük a szécsényi ferences kolostort utolsó előtti este, a Mátraverebély-Szentkútra való megérkezésünk előtt.

A mi zarándoklatunk kifejezett célja, imaszándéka minden évben az, hogy a papi, szerzetesi hivatásokért imádkozunk.

És a mi ferences rendi noviciátus házunkban tudnak a zarándokok olyan fiatalokkal is találkozni, akik az elköteleződésük hajnalán járnak, éppen beléptek a ferences rendbe.

Számos zarándoklatról szóló feljegyzés, blogbejegyzés kiemeli, hogy nagyon fontos a csend, hogy az ember befelé tudjon figyelni, össze tudjon kapcsolódni a transzcendenssel. A Ferences Ifjúsági Zarándoklat során hogyan épül fel egy nap?

Mint minden gyalogos zarándoklatnak, itt is van a napnak egyfajta monotonitása, hiszen reggeltől estig gyalogolunk egy viszonylag stabil, tartható tempóban. Ami tagolja a napunkat, az a közös imádság, a zsolozsma és a szentmise ünneplésének pillanatai. Emellett minden nap elimádkozunk egy rózsafüzért; ha betérünk egy faluba, ott énekszóval szoktunk végighaladni a falubeliek nagy örömére; ha betérünk egy templomba, ott mindig elénekeljük a Te Deumot. Minden napnak van egy elmélkedése, amit általában egy kellemes erdei szakaszon szoktunk megejteni. A figyelmünk gyaloglás közben nagyon összeszedetté tud válni, a csend valóban fontos helyet kap az imaalkalmak között. 150-200 ember gyalogol együtt ilyenkor napokon át. Nagyon mély, személyes beszélgetések tudnak kialakulni, amik fontosak, de legalább ennyire fontos az is, hogy tudunk csendben lenni együtt, gyaloglás közben, mindenki egy kicsit befelé tud tekinteni, meg tudja forgatni magában azokat a kérdéseket, amelyeket magával hozott.

A válaszok sokszor éppen e közben a csendes gyaloglás közben születnek meg bennünk.

Kép

Kép: Moldoványi Barnabás

Hogyan, kinek teheti fel a kérdését a zarándok?

Kezdettől fogva hirdetjük a fiataloknak, hogy mi, ferences testvérek az egész út folyamán megszólíthatók vagyunk. A menetoszloptól kicsit lemaradva, de a zarándoklattól nem túl nagy távolságra lehetőség van személyes beszélgetésre, lelki vezetésre vagy gyónásra. A zarándok leteheti a bűneit, át tudja beszélni egy ferences szerzetessel vagy pappal azokat a kérdéseket, amelyeket magával, magában hozott. Nagyon szép emlék, hogy az egyik ilyen zarándokút során egyik este épp egy játékot vezettem a fiataloknak, amikor egy srác kivette a kezemből a mikrofont, letérdelt a szíve választottja elé, és megkérte a kezét.

Három évvel azelőtt ugyanezen az estén, ezen a zarándoklaton ismerte meg a lányt, akivel most már férjként-feleségként járják a zarándoklatunkat.

Az elmúlt több mint 25 év alatt már harmincan találtak rá a papi, szerzetesi hivatásukra a zarándoktársak közül, és legalább ennyien ismerték meg itt a későbbi jövendőbelijüket. Ilyen értelemben a nagy életdöntések meghozatalának különleges helyszíne a zarándoklatunk.

A ferences testvérek mit élnek meg a zarándoklat alatt? Milyen felismerések érhetik őket, akik más útkeresőket kísérnek a zarándoklaton?

Nehéz kérdés, hiszen mi is hús-vér emberek vagyunk, és legalább ugyanannyira személyes az, hogy egy szerzetes testvér éppen mit visz magával az adott év zarándokútján, és mi az, amit kap az út végén. Az Úristenhez való visszatalálást nagyon-nagyon tudja segíteni, az biztos. Ha nincs is kifejezett szándékom, amit vinni szeretnék, akkor adnak nekem a zarándokok, jönnek beszélgetni, bevonnak a személyes útjukba, keresésükbe, küzdelmükbe, és onnantól kezdve őket viszem magammal egy ilyen zarándokúton. Ez mindig ott helyben dől el, minden évben más, és soha nem tervezhető vagy kiszámítható.

Egyfajta atyaságélmény ferencesként ott lenni egy zarándokúton, hogy egyszerre ennyi fiatalnak lehetünk erre a pár napra a lelki atyjai.

Kísérhetjük őket, vezethetjük őket pásztorként, mint egy nagy nyájat. Ez nagyon sokat ad nekem is.

További információk a Ferences Ifjúsági Zarándoklatról a ferencesek.hu/zarandoklat oldalon és a Ferences Rendtartomány Facebook-oldalán.

Fiatal vagy és nő. Ha hihetünk mások beszámolóinak, ez a párosítás a te hivatásodban sem feltétlenül egyenes út a sikerhez.    

Valóban, a klasszikus zenei életben – főleg a karmesterek, zeneszerzők, koncertmesterek esetében – még mindig többségben vannak a férfiak, de szerencsére ezen a téren is lehet látni haladást. Szerencsésnek érzem magam, hogy engem a környezetem támogatott a karrieremben.   

Hogyan fedezted fel magadban a művészt? 

Mindig nagyon szerettem zenélni, az anyukám zongoratanár, miatta kezdtem el korán zenével foglalkozni, kilencévesen döntöttem úgy, hogy szeretnék hegedűművész lenni.  

Először zongorához ültél, miért döntöttél aztán mégis a hegedű mellett?  

Jobban tetszett a hangja és az, ahogyan kommunikálni tudok a közönséggel a hangszeren keresztül.  

Úgy érzem, hogy a hegedű jobban része a testemnek, mint a zongora.   

Kaliforniában születtél, mekkora kultúrsokkot jelentett, hogy tízévesen Ausztriába költöztetek?  

Az első kihívás a nyelv volt, mert akkor még nem beszéltem németül, és az összes órámat azon a nyelven tartották, tehát gyorsan el kellett sajátítanom. Az európai kultúra egyébként nagyon fontos a komolyzenében, mindenkinek ismernie kell, akárhol él és dolgozik a világon.   

Salzburgban tízévesen vettek fel a Fiatal Tehetségek Osztályára, ami egyet jelentett azzal, hogy gyerekként kerültél a felnőtt zenészek versenyszemléletű világába. Hogyan élted meg ezt a teljesítménynyomást?   

A zenészek állandó stresszhelyzetnek vannak kitéve, a legfontosabb pillanat pedig mindig a koncert vagy verseny, ezeken az eseményeken kell a legjobban teljesíteni. Szerencsére mindig imádtam színpadon lenni, megmutatni sok ember előtt, amit tudok, ez segített abban, hogy gyerekként is jól bírjam a magas elvárásokat.   

Nagy a konkurenciaharc ebben a világban?  

Persze! Rengeteget kell gyakorolni, dolgozni, mert sok a tehetséges zenész. Ugyanakkor nem jó, ha azt tartjuk mindig szem előtt, hogy jobbak legyünk, mint a másik.  

Szerintem mindenkinek saját magával kell versenyeznie. 

Hogyan került Budapest a látóteredbe?  

Már az alapképzésre jártam Salzburgban, amikor Erasmus-ösztöndíjjal a Liszt Ferenc Zeneakadémiára jöttem, ami persze újabb környezetváltozást jelentett, de könnyen alkalmazkodó típus vagyok. Budapesten nagyon vonzó a kulturális élet, nagyszerű zenészek tevékenykednek Magyarországon, emellett mesés koncerthelyszínek vannak, és jó a közönség.  

Kép

Fotó: Suha Péter

Milyen a jó közönség? 

(elgondolkodik) Érzem, hogy nagyon figyel. Az energia, amit akkor érzek, ha a közönség része a zenei varázslatnak, semmihez sem hasonlítható.   

A világ legfiatalabb koncertmestereinek egyike vagy. Milyen feladatokat kell ellátnod ebben a pozícióban? 

A koncertmester vezeti a zenekart. A szimfonikus zenekaroknál a karmester int, de a zenészek a koncertmesterre is figyelnek, mert az egy pontosabb fajta intés. Megmutatja például a vonást, a stílust, a tempót. Mindez segít a próbákon megvalósítani mindazt, amit a karmester elmond, és főleg a vendégkarmestereknél fontos, hogy a koncertmester képviselje a zenekart. Emellett koordinálni is kell a zenészeket, beosztásokat kell írni, és persze odafigyelni a kollégákra, meghallgatni őket, törődni velük.  

Fontos, hogy a koncertmester ne csak a zenével kapcsolatos dolgokban legyen jó vezető.   

A gyakorlás, versenyzés, koncertezés mellett nívós eseményeket is szervezel. Augusztus 25. és 30. között negyedszer rendezitek meg a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált, amely idén Akadémiával is bővül. Milyen programok lesznek? 

Nagyon várom a fesztivált, mert idén új nemzetközi együttműködésekkel is bővül a program. Tavaly alapítottam a V4 vonósnégyest, amelynek magyarországi debütálása lesz a nyitókoncerten, és az lesz a különlegessége, hogy magyar, lengyel, cseh és szlovák műveket adunk majd elő. Az Akadémián spanyol, osztrák és bolgár partnerekkel is együttműködünk. Lesznek workshopok, ahol olyan fontos témákról beszélünk majd, hogyan menedzseljük magunkat, miként kommunikáljunk a próbákon, hogyan lehet zenészként testileg, valamint mentálisan is egészségesnek maradni. Az Erasmus+ pályázatnak köszönhetően anyagi támogatást is tudunk nyújtani a hátrányos helyzetű zenészeknek.   

A tehetség önmagában nem elég?  

Sajnos nem, és a mai világban még a sok gyakorlás sem garancia. Ha az embert nem tudja, hogyan kell megszervezni egy koncertet, hogyan teremtsen magának lehetőséget, akkor nagyon nehéz. A menedzserek nem jönnek a gyakorlóhelyiségekbe kopogtatni az ajtón, hogy koncerteket ajánljanak fel, és nem lehet minden zenésznek saját menedzsere! Ezt nem tanítják az egyetemeken.   

Említetted, hogy egészségmegőrzési tanácsokat is kaphatnak a résztvevők. Ennyire megterhelő mentális értelemben a zenészek élete?  

Szerintem fontos, hogy a mentális jóllét ezen a területen is nagyobb figyelmet kapjon. Ha megnézzük a sportolókat, amikor készülnek egy versenyre, pszichológusokkal is dolgoznak, hogy a legjobban tudjanak teljesíteni a versenyen. A zenészeknél ez azért is lenne még fontosabb, mert a zene szubjektív: ha valaki nyer, nem úgy teszi, mint például az úszásnál, ahol az számít, hogy ki csap először célba.  

Az, hogy a legjobban játszunk a színpadon, csak a dolog egyik fele, a másik az, hogy amikor valaki nem nyer, hogyan lehet feldolgozni a kudarcot, kezelni a kritikát.   

Te hogyan kerülöd el a kiégést?  

Az mindig jó, ha az embernek van valamilyen hobbija. Szeretem a nyelveket, beszélek németül, oroszul, és most éppen spanyolul tanulok, amikor kikapcsolódásra vágyom. Inkább az aktív pihenést szeretem.  

A mestereddel tartod a kapcsolatot, ő is szokott segíteni a koncertekre, versenyekre való felkészülésben?  

Hálás vagyok Perényi Eszternek, tartjuk a kapcsolatot. Amikor van egy fontos szólókoncertem, például legutóbb Krakkóban volt, felhívtam Eszter nénit, és adott nekem órát. Mindig lehet fejlődni, akárhány diplomája van az embernek. 

Melyik zeneszerző zenei világával tudsz leginkább azonosulni?  

Nekem Bartók Béla zenéje nagyon természetes, az ő vonósnégyesei szerintem a 20. század legjobbjai között vannak. Sokszor játszottam a hegedűversenyét, és tetszik, hogy a műveiben népi hatások is megjelennek, a lassú tételek a kedvenceim. 

Sokat koncertezel külföldön is. Szerinted a magyar zenészek presztízse, ismertsége milyen a világzenei életben?  

Sok a sikeres magyar zenész, aki fesztiválokon játszik, és azt tapasztalom, hogy a magyar művészeket külföldön is komolyan veszik. 

1997 februárjában az antwerpeni Rubens-múzeumba egy jól öltözött, szimpatikus fiatalember és a barátnője váltott jegyet, udvariasan elbeszélgettek a pultnál a jegyárussal, majd beléptek a múzeumba. Nézelődtek egy darabig, mint az átlagos látogatók, majd a fiatalember lecövekelt egy tároló előtt. Egy plexi védőbúra alatt huszonöt centiméter magas elefántcsont szobrocska állt, Ádámot, Évát és a kígyót ábrázolta. A fiatal hölgy az ajtóban állt, és figyelt. Egyszer csak jelt adott a barátjának, aki egy svájci bicskát vett elő a zsebéből, kinyitotta, majd kiszámított mozdulatokkal elkezdte kicsavarozni a műanyag búrát lefogó csavart. Két fordulatig jutott, amikor a barátnője halkan köhintett. A férfi ekkor abbahagyta a munkát, és ártatlan arccal tovább nézelődött a teremben. Az újabb jelre folytatta a csavarozást.

Miután minden csavar a fiatalember zsebében volt, halkan felemelte a búrát, félretette, a szobrot pedig a nadrágszíja alá szorítva a zakója hátulja alá rejtette.

Mindketten nyugodt léptekkel a hátsó személyzeti bejárathoz mentek, majd kiléptek az utcára. Néhány sarokkal arrébb beültek egy kis autóba, aztán Luxemburgon és Németországon át Franciaországba mentek. 

Az első műkincs 

A huszonöt éves fiatalembert Stéphane Breitwiesernek hívták, az édesanyja házában, egy tetőtéri szobában lakott a barátnőjével, Anne-Catherine Kleinklausszal. Mindketten szélsőségesen introvertáltak voltak, nem jártak sehová, nem voltak barátaik. Stéphane nehezen tudott beilleszkedni a modern világ közösségeibe: nem ismerkedett szinte senkivel, nem ivott alkoholt, videojátékokkal sem játszott. 
Romantikus lelkülete és álmodozó természete a múlt felé húzta. Apja révén gazdag francia nemesi családból származott, és egész fiatalkorát luxuskörülmények között töltötte.

A házuk kastélynak is elment volna, tele volt méregdrága régi bútorokkal, értékes festményekkel, antik fegyverekkel. Ebben a házban Stéphane huszonkét éves koráig élt – ekkor a szülei csúnyán összevesztek, majd elváltak.

Az apja minden vagyonát magával vitte, anya és fia pedig egy jóval kisebb házba költözött puszta falak és unalmas, modern bútorok közé. 
A fiú a saját álomvilágába menekült a trauma elől. Múzeumokba járt, régészeti ásatások körül csellengett. Amikor megismerte Anne-Catherine-t, kettesben folytatták a merengést. 
Az első lopást egy aprócska múzeumban követték el, ahol sem kamerák, sem biztonsági őrök nem voltak. Egyetlen önkéntes teremőr álldogált az épületben, így Stéphane könnyedén elemelt egy faberakásos tizennyolcadik századi pisztolyt. Egyszerűen betette a hátizsákjába, aztán mindketten hazamentek a manzárdszobába. 

Gyakorlat teszi a mestert 

A fiatal pár a következő napokban rájött, hogy nem tudják, és nem is akarják abbahagyni a lopást. Legtöbbször apró helyi kiállításokra és aukciókra jártak, ahol kevés látogató és még kevesebb őr tartózkodott. A módszerük mindig ugyanaz volt: egyszerűen bementek, és minden ceremónia nélkül elvitték a kiszemelt értéktárgyat. Anne-Catherine figyelt, és jeleket adott, Stéphane pedig gyorsan kiszabadította a műkincset, akárhogyan is volt rögzítve. A festményeket – hacsak lehetett – kicsavarozta a keretből, de ha másképp nem ment, keretestől dugta őket a zakója alá. 
Nem csak képeket raboltak. Egyre hatalmasabb étvággyal vetették rá magukat a legkülönbözőbb műtárgyakra. Elloptak például egy antik hadi harsonát, egy művészien dekorált strucctojást és egy oltárképet, de volt olyan, hogy egy egész katedrálüveges ablaktáblát vittek el. A legnagyobb darab egy Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló, nyolcvankilós faszobor volt, amelyet egy falusi templomból loptak ki. 
Stéphane az elkövetkezendő években annyira tökélyre fejlesztette a módszerét, hogy konkrét szabályokat fogalmazott meg. A megfelelően kiválasztott múzeumba ebédidőben kell érkezni, amikor az őrök már éhesek, vagy éppen esznek. A bejáratnál udvariasan kell bánni a jegyárussal, majd odabent jól átlátni a teret. Feltérképezni a belső ajtókat, az őrök pozícióját és útvonalait, valamint a be- és kijáratokat. A veszélyek érzékelése szempontjából az ideális terep a recsegő-ropogó faparketta, a legrosszabb a padlószőnyeg. A megfelelő pillanatban késedelem nélkül kell cselekedni, majd sietség és feltűnés nélkül azonnal távozni. Mivel a módszerük jól működött, egyre merészebbek lettek.

Egy brüsszeli művészettörténeti múzeumban Stéphane ellopta az „eltávolított tárgy” táblát, és betette az általa ellopott ezüstszobrocskák helyére. Volt olyan, hogy többször is visszatértek ugyanarra a helyre. Az egyik múzeumból tizenhárom tárgyat vittek el. 

„Nem tudok ellenállni” 

Az akciók minden alkalommal az édesanyja házában, Stéphane manzárdszobájában végződtek. A fiatalember Ali baba barlangjának nevezte a rejtekhelyét, és nem is ok nélkül. A falak hamar megteltek festményekkel, a polcok és asztalok pedig válogatott műkincsekkel. A legértékesebb zsákmányok több millió dollárt értek, az ifjabb Lucas Cranach „Klevei Szibilla” című festménye például 4,8 milliót. Felfoghatatlan értékeket halmoztak föl a házban, de továbbra is ott laktak, mert Stéphane soha egyet sem adott el a műkincsek közül. Egy tíz négyzetméteres, tizenhetedik századi faliszőnyeget már nem is tudtak elhelyezni, ezért összetekerve a szekrényben tartották. 

A pénz nem érdekelte, kizárólag a műalkotások esztétikai és művészettörténeti értéke vonzotta. Mint később elmesélte, képtelen volt ellenállni a tárgyak vonzásának: „Ha valami gyönyörűséget látok, nem tudok ellenállni, és sírok” – magyarázta.

„A birtoklás öröme erősebb, mint a lopástól való félelem.” Állása eközben alig-alig volt, jobbára alkalmi munkákból és a barátnője segédápolónői fizetéséből tartották fenn magukat. 

Kép

Kép: Pexels/Matheus Viana

Egy alkalommal le is buktak Stéphane impulzivitása miatt. Az egyik múzeumban annyira megtetszett neki egy tizenhetedik századi holland csendélet, hogy leakasztotta a falról, és egyszerűen a hóna alá csapta, majd mindketten elindultak kifelé. Az őr ezúttal észrevette őket, és hamarosan a rendőrségen találták magukat. Itt töredelmesen bocsánatot kértek, és mivel senki nem tudta, mi minden pihen a franciaországi padlásszobában, egyetlen bent töltött éjszaka után figyelmeztetésben részesítették, aztán elengedték őket. A helyzet egészen abszurd volt, így a rendőröknek eszükbe sem jutott, hogy ő az az arcátlan tolvaj, akit több ország rendőrsége keres hosszú évek óta. 

A lebukás 

Nemsokára azonban eljött a valódi lebukás is.

2001 novemberében Stéphane rájött, hogy az előző lopás helyszínén hibát követett el. Miután elemelt egy 16. századi vadászkürtöt, elfelejtette letörölni az ujjlenyomatait az üvegtárolóról. Kénytelenek voltak mindketten visszamenni.

A szerencse azonban elhagyta őket. Egy kutyáját sétáltató nyugdíjas újságíró, aki olvasott a rengeteg felderítetlen műkincslopásról, felfigyelt a gyanúsan viselkedő párosra. Nem volt rest bemenni a múzeumba, és szólt a teremőrnek. Mivel a lopás napján velük együtt mindössze három látogató járt ott, a hölgy azonnal felismerte őket, és kihívta a rendőrséget. Az ujjlenyomatok egyeztek, Stéphane-t letartóztatták. Anne-Catherine pánikszerűen rohant a fiatalember anyjához. Az anyának fogalma sem volt, micsoda kincsesbarlang van a tetőtérben – amikor a fia barátnője hosszú évek után először beengedte, a megdöbbenése valószínűleg leírhatatlan volt. Mivel soha nem álltak szóba a sajtóval, nincsenek biztos információink arról, ami ezután történt. Valószínű, hogy az anya anyatigrissé változott, és meg akarta védeni harmincéves, mamahotelben lakó, munkanélküli fiát. Elhatározta, hogy mindenképpen megszabadul a bűnjelektől. 

Ledarált festmények, elégetett műkincsek 

Nem volt egyszerű dolga. A műkincsek összértéke körülbelül négyszázötven milliárd forintnyira rúgott, de már darabszámra, tömegre is valószínűtlen mennyiséget jelentett. Az édesanya azonban mindenre hajlandó volt a fia megmentése érdekében. A festményeket kivágta a keretükből, és Anne-Catherine segítségével elégette őket, némelyiket a konyhai szemétdarálóban semmisítették meg.

A többi műtárgyat és a képkereteket hosszadalmas munkával a kocsijába pakolták, és többnapnyi munkával lehordták a közelben csordogáló Rajna–Rhône-csatornához. Itt aztán egy hídról a folyóba dobálták őket.

A Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló szobrot megkímélték: egy találomra kiválasztott templom előtt hagyták. Az valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy pontosan mennyi felbecsülhetetlen értéket semmisítettek meg. 
Stéphane ezalatt, mit sem sejtve a pusztításról, megtörten vallomást tett, és minden elmondott a rendőröknek. A demokrácia malmai azonban lassan őrölnek, és hetek teltek el, mire megszerezték a házkutatási parancsot. Amikor a nyomozók Stéphane anyjának házához értek, a manzárdszoba üres volt és kihalt. A rémült nők már a szögeket is kihúzgálták a falból, a szekrényeket pedig tisztára söpörték. 
Elképedt járókelők egyre-másra találták meg az értékesebbnél értékesebb műkincseket, amelyeket partra sodort a sekély csatorna lassan folyó vize. Először egy aranyberakásos kehely került elő a sárból, aztán egy drágakövekkel díszített tőr, később ezüst ékszerek és más kincsek. 

A kutya szerencséje 

A nyomozás kiderítette, hogy Stéphane Breitwieser – példa nélkül a világtörténelemben – kétszáz helyről több mint háromszáz műtárgyat lopott el. Volt olyan év, amelyben minden második franciaországi műkincslopást ő követett el. Azért tudott ilyen sokáig büntetlenül tevékenykedni, mert a műkincstolvajok kilencvenkilenc százalékával ellentétben ő egyetlen darabot sem adott el.

Amikor megtudta, hogy mit tett az anyja és a barátnője az ő imádott kincseivel, teljesen összetört. Az elítélése napján megpróbálta felakasztani magát, de az őrei időben felfedezték.

Nagyobb csapás volt ez neki, mint az a két év, amit végül börtönben töltött. Az már csak halmazati büntetésnek számíthatott, hogy a barátnője fél év börtön után elhagyta, férjhez ment, és hamarosan két gyereket szült. Édesanyja másfél év börtönnel megúszta a műkincsek elpusztítását. 
Stéphane persze a szabadulása után sem bírt magával. Még kétszer tartóztatták le, és további éveket töltött börtönben, mert több alkalommal is további lopott műtárgyakat találtak nála. Legutóbbi szabadulása után önéletrajzot írt, amelyben részletesen leírja, milyen őrült megszállottság vezérelte a szép tárgyak ellopására. A szomorú történet egyetlen megkérdőjelezhetetlen nyertese a tolvajokat lebuktató újságíró kutyája, akit jutalomból életfogytig tartó ételellátmánnyal jutalmazott a svájci rendőrség. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>