A lájkok ingerlik agyunk jutalomközpontját

A rendőrség az áramütéses baleset után közleményt adott ki, amelyben azt hangsúlyozták, hogy milyen fontos felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy egy „úgynevezett jó szelfi érdekében” ne vállaljanak be veszélyes helyzeteket. „Nem elég százszor elmondani, hogy százszor el kell mondani a gyerekeknek, családtagoknak, szülőknek, hogy nem éri meg az értelmetlen kockázatvállalás” – írják a police.hu-n.
Érdemes tudni, hogy a gyerekek sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve a közösségi médiában. Dienes Angéla felhívja a figyelmet arra, hogy a kamaszkor a pszichoszociális fejlődésünkben az identitáskeresés időszaka, amelynek legfontosabb kérdése az, hogy „Ki vagyok én?”. A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint ebben az életszakaszban ennek megmutatása és a visszacsatolás sokkal fontosabb, mint bármikor máskor, mert a kamaszok önbecsülése még nagyon törékeny. A szakértő felhívja a figyelmet a biológiai adottságokra is, a tinédzsereknél ugyanis a prefrontális kéreg, a homloklebeny első része, amely lehetővé teszi többek között a megfontolt gondolkodást, előrelátást, elővigyázatosságot, problémamegoldást és kockázatfelmérést, még fejlődésben van, tehát ebben az életszakaszban nagyobb eséllyel cselekszünk meggondolatlanul. 

Innovatív oktatással a balesetek megelőzéséért

A filmek olyan kommunikációs nyelvként szolgálhatnak, amelyeken keresztül meg lehet próbálni felhívni a kamaszok figyelmét a veszélyekre. Jó példa erre a National Geographic által gyártott Pedig jó ötletnek tűnt (Science of stupid) című tévésorozat, amely az interneten terjedő, balesettel végződő videókat elemzi, és az univerzum törvényeinek segítségével mutatja be, miért sült el balul, amit a netező kitalált. A készítők szerint a felvételeken a nézők azt láthatják, ahogy a szereplők, akiket „csak a vakmerőségük vezet”, eltévednek „egy tudomány nélküli világban”, és bemutatják azt is, hogyan vihették volna az ötletüket sikerre. A kézenállással például a legtöbb iskolás kísérletezik, de ha nem figyelünk oda a körülményekre, ez veszélyes is lehet. Az ezzel foglalkozó epizódban a műsorvezető elmondja, hogy a kéz alapvetően nem járásra való, de aki mindenképpen a feje tetejére akarja állítani a világot, az vegye számításba a tudományos tényeket. „A hibátlan kézenálláshoz két dolog szükséges: erő és egyensúlyérzék. A karunknak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudja tartani a súlyunkat, a súlypontunkat pedig a csuklónk felett kell tartani.”
A szórakoztató dokumentumfilmek mellett a felvilágosítás fontos terepe az iskola is. A pedagógus részt vállalhat a megelőzésből például úgy is, ha beépíti az óráiba a kihívásokra adott tudományos válaszokat. Például elmondhatja, hogy miből áll a mosogatógép-kapszula, és mi történik a szervezetünkkel, ha lenyeljük. Vagy mi lesz, ha kiskanállal esszük az ételfestéket, mert egy Tik-Tok-videón erre buzdítanak minket,

esetleg mi történhet akkor, ha teljesíteni akarjuk a koponyatörő kihívást (Skull Breaker Challenge), tehát azt, amikor három ember egymás mellett áll, majd a középső hirtelen felugrik, a szélsők belerúgnak a lábaiba, és az egyensúlyát vesztett ember fejjel előre a földre zuhan. 

Az, hogy az internetes kihívásokra a gyerekek az iskola falain belül kaphassanak válaszokat, elsőre jól hangzik, a kivitelezés azonban a tanárok túlhajszoltsága miatt nem egyszerű. A túlterheltség mellett nem mindenkinek marad kreatív energiája arra, hogy nyomon kövesse az aktuális trendeket, és beépítse a tanrendjébe a levont tanulságokat. 
„A pedagógusok leterheltsége annyira nagy, hogy nem könnyű még az emberi kapcsolatokra és arra is időt szakítani, hogy újdonságokat találjanak ki. Én azért tudtam innovatív lenni, mert nem voltam teljes állásban, így maradt annyi érzelmi energiám, hogy ne égjek ki, és arra is tudjak figyelni egy negyvenfős osztályban, hogy aki szemben ül velem, az hogy van. Az egyik diákom azt írta nekem, hogy azért volt élmény bejárni az óráimra, mert nem voltam fásult. Amikor a tanárok állandóan tüzet oltanak, nagyon nehéz az inspiratív oktatásra koncentrálni, és folyton új ötletekkel előállni. Ennek ellenére minden iskolában megvannak azok a tanárok, inspiráló pedagógusok, akiknek jó bejárni az órájára, akiknek minden körülmények között van igénye újragondolni a tudás átadásának módszereit” – magyarázza Joós Andrea tanár és tréner, aki a kepmas.hu-n Tanárnő, kérem! címmel vezet podcastot, és a TedX-en is tartott előadást A tanári pálya márpedig menő! címmel. 

Kép

Kép: Unsplash/Jona Novak

Dienes Angéla nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen fontos a szülők nyitottsága a gyerekek érzéseire. „Amikor azt sejtjük, hogy gyermekünk veszélyes tevékenységbe bonyolódik, próbáljuk felfejteni együtt, hogy mi lehet a motivációja! Mit él meg, amiért ez fontos neki? Szeretne egy vonzó tulajdonságot hangsúlyozni, például, hogy nem unalmas, sőt inkább kalandvágyó, vagy kiemelkedni a többiek közül? Ha igen, ez miért lényeges számára éppen most?

Próbáljuk elmagyarázni, hogyan működik a tinédzseragy. Amikor ezzel a témával kapcsolatban tartottam előadást kamaszoknak, nagyon elfogadóak, kíváncsiak voltak. Azt tapasztaltam, hogy elfogadják, hogy így működnek ebben az életszakaszukban, és ezért óvatosabbnak kell lenniük.

Ha meglátják a valódi szükségletet, ami miatt veszélyes helyzetekbe bonyolódnak, és mutatunk nekik alternatív utakat ennek betöltésére, akkor sok esetben ezek a helyzetek megelőzhetők” – magyarázza a pszichológus. 

Több szelfimentes zónára lenne szükség –nem csak a gyerekek miatt

„Nagyon keressük a pozitív visszacsatolást. Erre épül minden social media platform, és erre épül az is, hogy szelfiket készítünk. Amikor reakciókat kapunk arra a tartalomra, amit kiteszünk, az egyrészt ingerli az agyunk jutalomközpontját, másrészt a visszacsatolás meglepetésszerűen érkezik, tehát nem tudjuk, hogy kitől, mikor és mennyi pozitív reakciót kapunk, ami még izgalmasabbá teszi a dolgot. Olyan ez, mint a nyerőgép: bedobunk valamit, és vagy nyerünk, vagy nem. Ez erőteljesen hat az agyra, mindeközben ezekben a helyzetekben fokozódik a dopamintermelődés” – mutatja be a lájkolás pszichés mechanizmusát Dienes Angéla. 
Volt, akit egy „medvés szelfi” közben ért a halál, egy házaspár a gyerekei szeme láttára esett a sziklák közé fotózás közben Portugáliában, a Grand Canyonban pedig nyolc nap alatt két ember zuhant le a minőségi Instagram-tartalom elkészítése közben. Indiában annyira megnőtt a szelfizés áldozatainak száma a közelmúltban, hogy kénytelenek voltak szelfimentes zónákat kijelölni, és a saját érdekükben büntetéssel fenyegetni azokat, akik megszegik a szabályt. 
A legtöbb veszélyes helyzetet egyébként nem maguktól találják ki a szelfizők, sokan a közösségi médiában már terjedő képeket, beállításokat igyekeznek lemásolni, vagy valamilyen kihívást teljesítenek.

Nemrég két utazóblogger, Kelly Castille és Kody Workman kitettek egy olyan fotót, amelyen az látszik, hogy a pár úgy csókolózik fürdőruhában, hogy a semmiben lógó lányt csak Kody tartja. És nem ez volt az első ilyen felvételük!

A Business Insider arról is beszámolt, hogy a párocska a perui Humantay-lagúna felett is veszélyesen pózolt. A képen Kelly látható, amint bizonytalanul lóg, egyik lábát egy sziklán támasztja, miközben Kody fogja a kezét, aki egyébként támasz nélkül ül a szakadék szélén. A pár a negatív hozzászólásokat látva arra buzdította követőit, hogy „kockáztassanak”, „lépjék át a negativitás és az önmegvalósítás elnyomásának korlátait”, és ne hagyják, hogy elnyomják őket azok, akik „félnek a saját életüket élni”. Pedig az ilyen típusú felvételek elkészítése sokszor valóban halállal végződik. 
Dienes Angéla szerint egyes kutatásokból az derül ki, hogy akik szeretik megmutatni önmagukat, és szomjazzák a figyelmet, azok nagyobb eséllyel keresik azokat a veszélyes helyzeteket, amelyekről a külvilágnak is tudósíthatnak a közösségi médiában. Ugyanakkor szólhat mindez az alacsony önbizalomról, ezekben az esetekben a veszélyes szelfik készítése egyfajta megerősítés. Az extrém szelfiket legtöbbször nem magunknak csináljuk, hanem a külvilágnak, ahogy a bátorságpróbák is arról szólnak, hogy megmutassuk magunkat másoknak. Ebben is láthatunk eszközt a tömegből való kiemelkedéshez, akár az életünk árán is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A babasirato.hu alapgondolata annak a többszáz nőnek a megosztott tapasztalatából származik, akik abortusz vagy vetélés fájdalmával vettek részt a Ne félj, én nem ítéllek el lelkigyakorlaton, vagy keresték fel a Család és Élet Egyesület munkatársait, és kaptak segítséget a továbblépésben, a gyászfolyamat lezárásában.

Popovicsné Palojtay Márta, a Család és Élet Egyesület vezetője 14 éve kísér lelkigyakorlatot vetélésen vagy abortuszon átesett nőknek. Rengeteg olyan nővel találkozott, aki hosszú ideig, akár évtizedeken keresztül hordozta ezt a feldolgozhatatlan sebet. „Amikor meghal egy hozzátartozód, sírhatsz, láthatod a holttestét, elbúcsúzhatsz tőle a temetésen, később is kimehetsz hozzá a temetőbe. Ám amikor a magzatodat veszíted el, nincs semmi, ezért könnyen elakad a gyászfolyamat” – mondja Márta. Tapasztalatai szerint a nők sokszor egyedül is maradnak fájdalmukkal, és évtizedekig nem tudnak megbocsátani maguknak. Ez igaz lehet a vetélésen átesett nőkre, nemcsak az abortuszt választókra, ugyanis ők is sokszor lelkiismeret-furdalást éreznek azért, hogy nem vigyáztak eléggé magukra, nem mentek el időben orvoshoz, vagy túl nehéz tárgyat emeltek...

Látja azt is, hogy az idő sem gyógyítja be a sebet, még akkor sem, ha a nő megpróbálja jó mélyre elásni a lelkében az ezzel kapcsolatos érzéseit, mert akkor is úgy működik, mint az időzített bomba, amely bármilyen esemény hatására robbanhat.

A virtuális emlékfalon bárki, édesanya, édesapa, nagyszülő vagy más hozzátartozó, aki egy gyermek elvesztésének sebét hordozza, anonim módon emléket állíthat neki. „A méhen belül elvesztett babáknak nem adatott saját sírhely a temetőben, ezen a biztonságos helyen viszont nevet adhatnak neki, és személyes üzenetet írhatnak neki, ami nagyban segíti a gyászfolyamatot” – mondja az egyesület elnöke.

Az oldal abban is segítséget nyújt a nőknek, hogy beazonosítsák érzéseiket, tüneteiket, amelyeket a baba elvesztése után érezhetnek. „Sokszor úgy élik meg a nők, hogy velük van a baj, mert mástól nem hallják, hogy ugyanúgy éreznének. Mindenki belül hordja ezt a fájdalmat, és nem beszél róla. Itt szembesülhetnek azzal, hogy teljesen normális, amit éreznek, és szabad sírni, szabad veszteségként felfogni” – mondja Márta.

„Drága kis angyalom! A harmadik kisfiunk ikertestvére voltál, sajnos csak a petezsákot láthattam rólad az ultrahangon. Ez a kép a mai napig megvan. Néha elképzelem, milyen lennél, kisfiú te is vagy kislány, akire mindig vágytunk. Remélem, az örökkévalóságban találkozhatok veled. Addig is imádkozz értünk és a testvéreidért. Édesanyád.” Veszteség éve: 2002. A baba neve: Emese

A babasirato.hu a gyógyulás helye is.

A honlap készítői tudják, mit jelent elveszteni egy meg nem született gyermeket, és ismerik a gyászból való gyógyulás útját is, ezért gyakorlati tanácsot is nyújtanak a feldolgozáshoz. Mivel egytől egyig katolikus hívő emberek, és hiszik, hogy a kisbabáknak örök élete van, ezeket a lépéseket hittel fogalmazták meg. Ám azoknak is szeretnének segítséget nyújtani, akiktől távol áll a hit, ezért nekik külön menüpontban fogalmazták meg a gyógyulás lépéseit, ehhez pedig Viktor Franklnak, a logoterápia atyának tanítását is segítségül hívják, aki azt mondta: „Az életben a trauma is lehetőség – rajtad múlik, hogy megtöltöd-e értelemmel.”

Kép

Kép: babasirato.hu

Aki úgy érzi, hogy a honlapon megosztott gondolatoknál is több támogatásra van szüksége, és nem birkózik meg egyedül a fájdalommal, egy magyarországi és egy kárpátaljai telefonszámot is talál az oldalon, ahol anonim módon személyes segítséget kaphat olyan asszonyoktól, akik jól ismerik a magzatok elvesztésével járó fájdalmat, és kellő tapasztalattal rendelkeznek ennek feldolgozásában.

Az oldal mindenki előtt nyitva áll.

Aki csak látogatóba érkezik erre a helyre, azt arra kérik: töltsön egy kis időt az emlékfalnál, olvassa el a történeteket, és gondoljon egy pillanatra azokra a családokra, akik olyan nehezen birkóznak meg a baba elvesztése okozta fájdalommal és gyásszal.

„Drága Gyermekem! Váratlanul ért, hogy jössz, de hidd el, én annyira akartalak! Küzdöttem Érted az utolsó pillanatig. Sajnos, Apukád nem volt készen az érkezésedre. Nem tudom, talán már ő is bánja, hogy nem engedte, hogy megszülessél. Nagyszüleid sem akarták… Én annyira sajnálom! Talán tehettem volna még valamit Érted, de már késő. Megmaradsz egy kis angyalnak, valahol messze, és már sohasem fogom látni a nevetésedet… Néha álmodom Veled. Mostanában 4 éves, fürtös hajú kisfiúnak látlak, mindig elszaladsz előlem… Bocsáss meg, kérlek, hogy nem volt elég erőm, hogy mindenki ellenében megmentselek téged! Ha vissza tudnám hozni azt az időt, már nem érdekelne semmi és senki, csak Te élj! Ne haragudj a te gyenge anyukádra, kisfiam! Örökké szeretni foglak!” Veszteség éve: 2018. Név: Márk

A honlap készítői remélik, hogy sokaknak segíteni tudnak a gyász feldolgozásában. Ugyanakkor bíznak abban is, hogy akik – akár csak kíváncsiságból – elolvassák a magzatukat elvesztő asszonyok gondolatait, érzéseit, nagyobb együttérzéssel viseltetnek majd irántuk, illetve, ha egyszer ők vagy a környezetükben kerül valaki döntési helyzetbe, eszükbe jutnak ezek a történetek. Annak ellenére, hogy kifejezetten segítségnyújtás céljából hozták létre a honlapot, szeretnék arra is felhívni a figyelmet, milyen hosszú távú következményei vannak a terhességmegszakításnak, és nem csupán egy gyors műtétről van szó, amelyből két nap múlva felépül a nő.

A babasirato.hu a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családbizottsága Életvédő munkacsoportjával együttműködésben jött létre, és október 15-én, a perinatális gyász emléknapján indult útjára.

Valójában mindegyik én vagyok, az egyiket illetően hosszú karrierút áll mögöttem, míg a másikat nevezhetem akár hobbinak is. Eredetileg kecskeméti vagyok, ott végeztem el a gimnáziumot matematika szakon, de a történelem is érdekelt. Ezzel a két tárggyal egyértelmű volt, hogy a közgazdaságtudomány irányába megyek tovább.

Ez a terület adott egyfajta világlátást, és sok lehetőséget, aminek köszönhetően szépen felépítettem egy hagyományos karrierutat, 27 éves koromra igazgató lettem, majd elnök-vezérigazgató posztig jutottam.

Sok munkával járt a vágyott hivatás, viszont hasznos tapasztalásokkal is, kevés olyan helyzet van, amit a szakmai életben ne éltem volna meg. Jelenleg tanácsadóként segítek másoknak, mellette a kreatív alkotótevékenységek is részei az életemnek.

„Írok. Így lesz álmaimból örökké valóság.”
„Idepottyantottak a földre. Élek. A lehetőséggel.”
„Képek a lelkemben. Szóvá teszem őket.”

Tudatosan indult el a kreativitás irányába?

Egyáltalán nem, sőt az életemben talán semmi sem volt tudatos, de visszatekintve azt mondhatom, hogy minden jókor jött. Mindig is kreatív embernek tartottam magam, a nyelvi játékokat például gyerekkorom óta szeretem. Érdeklődő vagyok, nyitottan állok a világhoz, folyton jár az agyam, és most már élvezem is, hogy bizonyos dolgok kijönnek belőle. Ha tehetném, csak ezekkel foglalkoznék.

Hogyan született meg a Hatszavasok?

Akkoriban találtam rá arra a hatszavasnak a történetére, amelyet Hemingway nevéhez és egy fogadáshoz kötnek – ez mozgatott meg. Aztán egy nehéz időszakban kutyasétáltatáskor leültem és elgondolkodtam, majd egyszer csak jönni kezdtek a szavak, és életre keltek az első szövegek. Ezeket azonnal elküldtem a feleségemnek – ezt a szokást azóta is tartom –, aki rögtön meglátta bennük a fantáziát.

Pár órával később már egy közösségi médiás felületről bámult vissza rám az első hatszavasom. Ha ő nem indítja el ezt, valószínűleg még ma is az íróasztalom fiókjának írnék.

„Jól elbújtam, keress. Jól elszúrtam, szeress.” – hangzik Varjú Tamás első hatszavasa, amelyben mindenki találhat jelentést a saját élete vonatkozásában. Ezek az apró gondolatok, kis történetfoszlányok éppen ezért különlegesek: más és más üzenettel bírnak az egyes korcsoportok, bizonyos élethelyzetben lévők és akár az újraolvasók számára is.

Tele van a világ történésekkel, az emberi léleknek is megannyi mélysége van, így mindig van miből meríteni, a magyar nyelv pedig végtelen lehetőséggel lát el, hiszen a szavak és kifejezések sokféle jelentése számtalan értelmezést adhat a szövegeknek. Számomra is érdekes, de vannak olyan hatszavasok, amelyekre ugyanannyi a nevetős, mint a szomorú reakció. Ennek kifejezetten örülök, és annak is, amikor az mondják, hogy minden újraolvasással új értelmezést nyernek a mondataim. Mindenki más élethelyzetben van, más érzésbe helyezi magát bele adott pillanatban, ennek függvényében eltérő élményt jelenthetnek az írások.

„Lekerekedik minden él. És minden él.”
„Te víz. Én só. Örökre tenger.”
„Oldás és kötés. Megoldottam. Békét kötöttem.”

Ezért sem ad magyarázatokat az üzenetekhez, hogy mindenki egy kicsit másképp tegye magáévá a szöveget?

Ez egyértelmű célom, éppen azért, hogy ne tereljem el a gondolkodást csak egy irányba. Két típusú hatszavast írok: az egyik a humoros, a másik inkább tapasztalati, bölcseleti, esetleg aktualitásra reagáló. Érzékeny vagyok a társadalmi-szociális problémákra, valahogyan ezeket is szeretem megjeleníteni.

Hogyan dolgozik az írásokon?

Nincs napi rutinom, mint például egy írónak, amikor jön a gondolat, akkor foglalkozom vele.

Illetve annyiban tudatos, hogy ha olyan történik velem, amit megjelenítenék, feldolgoznék, akkor máris keresem hozzá magamban a hatszavast.

Előfordul, hogy hét szavas reakció jut eszembe, akkor azzal dolgozom, és próbálom átfogalmazni, de alapvetően hat szóra van ráállva az agyam.

Hatalmas követőszámmal büszkélkedhet, olykor saját hatszavasukat is a posztok alá kommentelik az olvasók. Mit érez ilyenkor?

Olvasom őket, nagyon fontosak nekem. Sok energiát ad ez a közösség, és lényegesek számomra a visszajelzések, a kritikák. Úgy állok ehhez az egészhez, hogy ami kijött belőlem, azt odaadom, és szeretném, ha örömmel fogadná a közönség, akiknek a véleménye, értékelése számít. Jó érzés, hogy várják az újakat, és külön megtisztelő, hogy sokan használják is őket.

Tamás felesége Bali Edina Zsanna írónő, három könyv szerzője, filmek és színdarabok készítője. 22 éve élnek boldog házasságban, támogatják és inspirálják egymást. Közös munkájuk a Világra jött szavak című kötet, amelyben hatszavasok vezetik fel az egyes történeteket, és az sem titok, hogy Edina áll a Hatszavasok közösségimédia-felülete és a szövegek képi megjelenítése mögött.

Csodás szimbiózisban élünk, és bár egészen másképp gondolkozunk, és néha más irányba visz a kreativitásunk, sokat tudunk adni egymásnak. A feleségem a legjobb kritikusom, emellett szinte „szedjük ki” az alkotóerőt egymásból, együtt alakulunk, formálódunk, kiegészítjük a másikat. A szó valódi értelmében egyszerű életet élünk, és ezt nagyon szeretjük.

Kép

Varjú Tamás és felesége, Bali Edina Zsanna – Fotó: Bali Edina Zsanna

Nemcsak a szavak, de a zene is hozzátartozik az életéhez. Milyen formában van jelen?

A Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jártam, énekeltem, hangszeren játszottam, de nem éreztem magam tehetségesnek, így más úton mentem tovább, a zene imádata viszont megmaradt. Ez a mindennapokban is megmutatkozik, zenei műsorokat készítek egy internetes rádióba, amibe beletartozik a szerkesztés, a szövegírás, az élő beszélgetés, így minden adás apropóján részese lehetek egy kreatív folyamatnak. Hálás vagyok ezekért a műsorokért, mert általuk igazán magamat tudom adni, miközben előhoznak belőlem olyan energiákat, amiket máshol nem tudnék kiengedni.  

Sok újrakezdésben volt része eddigi élete során? Mit tanult ezekből?

Van egy olyan hatszavasom, hogy „Hosszú életre vágytál. Inkább széles lett.” – ez sok mindent leír. Amikor változások, újrakezdések jönnek az életünkbe, azokat általában rettenetesnek éljük meg, visszatekintve viszont jó tapasztalatok lesznek belőlük.

Talán akkor vehetjük észre, hogy fordulóponthoz értünk, amikor valami olyasmit teszünk meg, amiről úgy érezzük, nem is mi tettük.

Úgy hiszem, minden okkal történik, én többször is kaptam segítséget föntről abban, hogy amikor valami már nem működött, akkor valahogyan lépni tudtam. A szakmámban és a magánéletemben is voltak nagy újrakezdések, mindezek ellenére mindig is örök optimista és bizakodó ember voltam és vagyok, akkor is, amikor nehézségeket élek át, vagy negatív gondolatokkal küzdök.

„Kavargó létem felszínén tapasztalatcseppek. Leszűröm őket.”
„Az élet azonnal éled. Amikor éled.”
„Várd a várt utat a váratlanért.”

A szavak átsegítik a nehézségeken?

Egészen biztosan, de ez többnyire észrevétlen. Persze megesik, hogy egy-egy helyzetre hatszavassal reagálok, és ha ezzel másnál is célba találok, az megerősít. Stresszoldási technikaként nem alkalmazom, viszont azt érzem, hogy ez egy szelep, ami nagyon jó, hogy van. Az alkotófolyamatnak ez is a része, hogy az ember érzékeny legyen arra, ami vele történik, ami érinti. 

Kérdezhetem jövőbeli, akár közös tervekről?

Sok elképzelésünk, ötletünk van, egyik-másik remélhetőleg hamarosan a megvalósítás útjára is lép, ám a legtöbb még a jövő zenéje, ezért ennél többet nem is árulnék el. Ha a személyes álmomra gondolok, az az, hogy könyvként lássam a hatszavasokat, de azt hiszem, ennek még nem jött el az ideje. A megvalósítás még várat magára, de nem bánom, mert amíg inspirációkkal ébredek, addig nem panaszkodhatok.

1. 
Strand, délutáni nap, zsivaj, vízcsobogás, labdapuffanás. Apa és fia vizes papucsban cuppognak a büfé felé. Kezük már összeér anélkül, hogy az egyiknek ágaskodnia, a másiknak pedig hajolnia kellene, bár amíg a nagy egyet lép, a kicsi hármat is szaporáz. Megállnak, a gyerek leguggol, motoz a fűben, az apa pár lépés után áll csak meg.
– Menjünk, ne álljunk le minden csigánál, mert elfogy a fagyi!
– Kapok a sült krumplidból?
– Ma nem veszünk krumplit, anya főzött.
A gyerekpapucsba bekerül egy kavics, meg kell vizsgálni, mielőtt megérkeznek az asztalokhoz. A férfi felrakja a fiúcskát az egyik műanyag székre. A mozdulat színpadiasan lassú, a gyerek szükségtelenül magasra lendül, mint az Oroszlánkirályban. A vékonyka karokra támasztott fejecske figyelmesen hallgatja az asztallap fölött, ahogy Apa elszórakoztatja a pincérnőt, a kisgyerekes apukákat szeretik a fiatal pincérnők. Majd kicsit mélyebb hangon fiához fordul:
– Mit kérsz? – persze, tudja, hogy kaktuszfagyit, de türelmesen megvárja, hogy az kis gondolkodás után rávágja: kaktuszfagyit. 
Közben megérkezik az utca végére egy piros Honda, mustrálgatják, bólogat a kisember, gesztikulálva magyaráz a nagy. Aztán az érkező fagyi felülírja az autócsodát. 

– Fokozatosan kell kicsomagolni a papírból, ahogy fogy, és akkor nem lesz minden maszatos. Úgy, ügyes vagy.
Apa hosszan nézi a kalimpáló lábú gyereket, mintha csak a lecsöpögő, zöld cukorszirup miatt aggódna.

Aztán rájön, hogy a söréről, amiért elindult, mielőtt a gyerek utánaszaladt, el is feledkezett. Belekortyol.

2. 
A fiú finoman fékez az oszlop mikrofonja előtt, lehalkítja a zenét, leengedi az ablakot. A hangja férfiasan kedves, ahogy a láthatatlan diszpécserlánytól rendel. Kicsit rá is játszik, maga is élvezi, hogy ilyen udvarias.
– Apa, milyen üdítőt kérsz? – fordul az anyósülés felé. Tanácstalan hallgatás, de nincs szükség válaszra, hisz tudja, milyet. – Még egy light kólát, köszönöm. Szép napot! – Itt ez éri meg a legjobban – magyarázza hátradőlve, miközben a kiadóablakhoz gurul. Fizet, átveszi a papírzacskót, biccent, és érzéssel a gázra lép. – Ide állítsd a poharat, apa. Ne bontsd ki az egészet, mert szétesik… ne ott, a másik végén. Aha… Na? Milyen?
– Azért vezetés közben ne egyél, álljunk meg inkább egy parkolóban! – mondja Apa.

– A Drive lényege épp ez, Apa, hogy az ember nem áll meg minden parkolóban, ennyi erővel be is mehettünk volna, és akkor újra is tölthettük volna a poharat. 

Miközben elkezdenek a téli gumikról beszélgetni, Apa a kibontott sült krumpliból a fia felé nyújt egyet, de az megrázza a fejét.
– Majd a következő pirosnál kibontom az enyémet. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Csatamező helyett a média frontján

„Boldog az a város, amely oly üstököst adott a világnak, hogy fénycsóvája az emberiség művelődéstörténetét máig bearanyozza.” Ez a mondat dr. Tóth Ferenctől, a makói József Attila Múzeum néhai igazgatójától származik, aki a 21. század elején emlékezett meg ekként Pulitzerről. Az „üstökös” Makón Jozef Pollitzer néven született – érdekesség, hogy a Ford T-modellt tervező Galamb József és a színészóriás Páger Antal is ebben a városban látta meg a napvilágot. Pulitzerről utcát is elneveztek, emléktáblát is helyeztek az egykori otthona falára, és szobrot is állítottak neki. Unokáját a város díszpolgárává avatták, az ő unokája, V. (azaz ötödik) Joseph Pulitzer ma újságíró és pilóta.

Az első József egy Morvaországból hazánkba települt zsidó kereskedőcsalád gyermekeként indult, bár egyes források szerint édesanyja római katolikus volt, öccse, Albert pedig sokáig papnak készült. József egy hónap híján egy évvel az 1848-as forradalom kirobbanása előtt született, a forradalmat követő szabadságharcban az unokabátyja harcolt, innen eredhetett az ő katonai érdeklődése is.

Miután elvesztette édesapját, és a család elszegényedett, édesanyja újraházasodott, ő pedig – korán elhagyva a szülői házat – Budapesten tanult, és szeretett volna beállni valamelyik európai hadseregbe.

Harcos természetét igazolja az a történet is, hogy állítólag azt követően szökött meg a magyar fővárosból Párizsba, hogy egy vita során lekevert egy pofont a számtantanárának.

A franciák, az osztrákok és a britek azonban – főként a gyenge látása miatt, mivel fiatalkorától kezdve sokdioptriás szemüveget viselt – nem találták alkalmasnak a katonai pályára.

Az amerikai hadsereg, amelybe Németországban jelentkezett, befogadta, ezért 17 évesen emigrált, és hajófűtőként érkezett meg a tengerentúlra, ahol még pont belecsöppent a polgárháború végébe, de nagy szerepet már nem játszhatott benne. Mielőtt rálelt volna hivatására, az újságírásra, számos egyéb munkában kipróbálta magát: volt öszvérápoló a vadnyugaton, bálnavadász, temetőgondnok, folyami rakodó, pincér és könyvelő is. Nagy sikert ezeken a területeken nem könyvelhetett el.

Édesanyja osztrák gyökerei révén jól tudott németül, így 1865-től – még mindig csak 18 évesen – egy St. Louis-i német újságnál helyezkedett el, ahol nemcsak megkedvelték az írásait az olvasók, hanem hamarosan részesedést is vásárolt a lapban, amelyet tulajdonosként a város legolvasottabb kiadványává tett. Anyagi hátterét egy szerencsésen megkötött házasság biztosította, miközben 20 éves korában amerikai állampolgár lett, sőt beválasztották Missouri állam parlamentjébe is.

Elnökkel egy családban – és egy perben
Pulitzer 1877-ben Jefferson Davis amerikai katona és államférfi unokahúgát, Kate Davis-t vette feleségül, akivel öt közös gyermeket neveltek fel. Jefferson Davis az Amerikai Konföderációs Államok első és egyetlen elnöke, az amerikai polgárháború fontos alakja volt, de Pulitzer nemcsak a családban találkozott politikussal, hanem a tárgyalóteremben is. Miután Theodore Roosevelt elnökről 1909-ben kiderítette, hogy 40 millió dollárt adott jogtalanul a francia Panama Csatorna Társaságnak, az elnök beperelte a lapját rágalmazásért. Az eljárásból az újság jött ki győztesen.

Felvirágoztatott lapok, sajtótörténeti tettek

Pulitzer a parlamentben először azzal irányította magára a figyelmet, hogy rálőtt az ülésteremben egy képviselőtársára, ám megúszta az ügyet pénzbírsággal. 32 évesen megalapította első önálló újságját, a St. Louis Postot, majd a még nagyobb karrier reményében 1883-ban áttette székhelyét New Yorkba, ahol a The World című lapot vásárolta meg és virágoztatta fel. A példányszám egyes források szerint rövid idő alatt 12 ezerről 200 ezerre, mások szerint 15 ezerről 600 ezerre (!) nőtt.

Kép

Kép: Wikipedia

A kiadvány kirobbanó sikerét a tényszerűség és a függetlenség mellett a figyelemfelhívó, mai jelzővel élve bulváros hangvételének köszönhette, ami akkor újdonságnak számított, de Pulitzer emellett az oknyomozó újságírásnak is az úttörője lett. Elsőként jelentetett meg képes anyagokat, karikatúrákat, sportrovatot, női témákat, amelyek ma már természetesnek tűnnek. A Pulitzer által megteremtett új típusú újságírás már nemcsak a hírközlést, hanem a köz szolgálatát is fontos feladatának tekintette.

Ez adta meg az alapot ahhoz, hogy a sajtó hatalmi ággá váljék, amely egyszerre szól a tömegekhez és az elithez, reklámoz, politizál és szenzációt kelt. Ha már hatalom: Pulitzer volt az első magyar, aki bekerült az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusába. Ő hirdette meg 1889-ben Jules Verne nyomán a „80 nap alatt a Föld körül” versenyt, amelynek győztese 72 nap alatt ért célba.

Óriási szerepe volt a New York-i Szabadság-szobor felállításához szükséges 100 ezer dollár összegyűjtésében is, nem hiába hangzott el a szobor – amelynek talapzatán a mai napig szerepel a neve – 1886-os avatásán:

„Amerika mily sokat köszönhet Magyarországnak, hiszen szülöttje, Joseph Pulitzer erőfeszítései nélkül talán sohasem került volna a Szabadság-szobor a New York-i öbölbe”.

Az ő nevéhez köthető a „sárga újságírás” (ez a bulvár korabeli szinonimája) térhódítása, hiszen nagy vetélytársával, William Randolph Hearsttel, a The New York Journal tulajdonosával való versengésük – amely arról szólt, hogy ki tud olcsóbban minél feltűnőbb, népszerűbb sajtótartalmakat előállítani – eredményezte a sárga papírra nyomtatott, a közvélemény ízlését nagyban befolyásoló kiadványokat. Mások a sárga jelzőt erre a fajta újságírásra az első tömegesen kinyomtatott színes képregény, a „Sárga kölyök” 1895-ös közléséből eredeztetik, amely szintén Pulitzer vívmánya volt.

A Pulitzer által indított Sárga kölyök képregény egyik darabja – Forrás: Wikipedia

A két említett rivális vitaindító cikkeinek állítólag az 1898-as amerikai-spanyol háború kirobbanásához is köze volt, de mielőtt elítélnénk Pulitzert a „botránymédia” megteremtéséért, azt mindenképp a javára kell írnunk, hogy az általa kialakított újságírási modell segítette a demokrácia és a média fejlődését.

Korrupciós ügyekről, gazdasági visszaélésekről rántotta le a leplet, és ösztönözte a törvényhozást is.

Fontos lett neki a csend és az utánpótlás

A harcias sajtómágnás a kisemberek védelmezője lett, s cikkeit nemcsak a hatásvadászat, hanem a pontos, megbízható információkra törekvés is jellemezte. 1887-ben szerződtette a The Worldhöz a híres tényfeltáró újságírónőt, Nellie Bly-t, aki hatalmas sikerű cikksorozatot jelentetett meg, miután elmebetegnek színlelve magát bejutott a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, és tanúja lett az ott alkalmazott erőszaknak. Az ügy persze botrányt kavart, de fontos jelenségre hívta fel a figyelmet.

Kép

Nellie Bly – archív fotó

Az ilyen publikációk érdekeket sértettek, így sok támadás érte Pulitzert, s mindez hozzájárult amúgy sem erős egészsége megromlásához. Az 1890-es évektől abbahagyta a szerkesztést, de a tulajdonosi irányítást továbbra is a kezében tartotta. „Arannyal fizetett, de zsarnoki erővel tartott fogva mindenkit” – írta róla pályatársa, Pásztor Árpád, utalva kemény vezetési stílusára, indulatosságára.

Miután látását élete utolsó évtizedére teljesen elvesztette, érzékei megváltozása miatt betegesen zavarni kezdték a hangok, ezért nagyrészt Liberty nevű jachtján élt, vagy szállodában, ahol a szomszédos szobákat is lefoglalta, hogy csend legyen körülötte. A hajóján is halt meg 1911-ben a dél-karolinai Charleston kikötőjében. Bronxban temették el oda, ahol Herman Melville író és Miles Davis zenész is nyugszik.

Kép

Pulitzer síremléke Bronxban – Forrás: Wikipedia

Pulitzer József nemcsak szerzőként és laptulajdonosként hatott a maga idejében az újságírás fejlődésére, hanem – mivel hivatását tiszteletreméltó életpályának tartotta – a magas szintű újságíróképzéshez is hozzájárult. Ő kezdeményezte és támogatta a New York-i Columbia Egyetemen az Újságíró Felsőiskola megnyitását. Ez a halála után, 1912-ben kezdett működni, többek között az általa erre a célra hátrahagyott kétmillió dollárból. Máig ez az egyik legelismertebb újságíróiskola a világon, amely kiadja a Pulitzer-díjat is – de nem a legelső újságíróképző, mert az a Missouri Egyetemen indult ugyancsak Pulitzer támogatásával.

A díjat – végakaratának megfelelően – az általa létrehozott alapítvány kamataiból osztják 1917 óta minden év áprilisában. Ez az újságírás létező legnagyobb kitüntetése, amelyet egy független bizottság döntése alapján csak amerikai állampolgárok kaphatnak meg. Később az irodalom, a dráma és a zene területére is kiterjesztették, sőt 1989-ben Magyarországon is létrejött egy Pulitzer-Emlékdíj, amelyet magyarok kapnak, ezt a New Orleansban élt üzletember, Fábry Pál alapította.

A mindvégig ápolt magyar gyökerek
Pulitzer József sosem feledte magyar gyökereit, a magyar kötődésű ügyekhez mindig örömmel adta támogatását. Munkácsy Mihály 1886-os amerikai látogatásának megszervezésében is aktívan részt vett. Munkácsy megérkezésekor a The World „Éljen Munkácsy Mihály” magyar felirattal köszöntötte a festőt, majd Pulitzer az otthonában látta őt vendégül, és felkérte, hogy fesse meg a felesége képét. A festmény végül 1891-ben Párizsban, fénykép alapján készült el.

Források:

• https://www.pulitzer.org/page/biography-joseph-pulitzer
• https://www.britannica.com/topic/yellow-journalism
• https://ujkor.hu/content/pulitzer-jozsef-az-ujsagiras-bajnoka-es-a-befolyasolas-amerikai-nagymestere
• https://ng.24.hu/kultura/2022/06/04/a-pulitzer-dij-megalapitoja/
• https://www.sopronmedia.hu/cikkek/a-makoi-sajtocezar-pulitzer-jozsef
• http://hungarikum.hu/hu/content/pulitzer-j%C3%B3zsef-%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%B3i-p%C3%A1lyafut%C3%A1sa
• https://ectopolis.hu/tortenelem/a-makoi-fiu-aki-amerika-elso-szamu-sajtomagnasa-lett-ki-volt-valojaban-pulitzer-jozsef/
• Wisinger István: Pulitzer c. dokumentumregény

Kezdő tanárként dolgoztam, amikor az osztálykirándulások napján azt a feladatot kaptam, hogy vigyázzak azokra a gyerekekre, akik valamiért nem tarthatnak a társaikkal, és az iskolában kell maradniuk. Egyetlen ilyen diák volt: Csaba. A fiú, aki azért nem mehetett el az osztálykirándulásra, mert nem kapott rá engedélyt és pénzt otthon. A barátai, a tanárai, a több száz diák mind vidáman, nevetve indult a parkokba, kiállításokra, Csaba pedig velem jött az üres, kihalt iskolaépületbe.

Kettesben ültünk le egy tanteremben, de olyan volt, mintha az egész világon ketten maradtunk volna.

Nem most találkoztam vele először, egy-két helyettesítés alkalmával már tanórán is megismerkedtünk, ráadásul a hírneve is megelőzte. Tudtam, hogy ő az iskola réme, akitől mindenki retteg, aki számtalan gyereket megvert, a tanároknak rendszeresen beszól, akadályozza a tanítást, fegyelmezetlen. Végignéztem a tizenhárom éves fiún, és láttam a két számmal nagyobb pólóját, a vakítóan fehér pipaszár lábát, a beesett arcát, a karikás szemét. Nem tűnt rémisztőnek, csak egy magányos gyereknek, akire a szüleinek nincs idejük. Csaba azonban nem akarta, hogy mindezt meglássák rajta. Fájt neki, ha észrevették, milyen kiszolgáltatott, szegény és szeretetéhes. Ő arra vágyott, hogy erősnek, nagynak, menőnek, tehetségesnek tartsák. A lakótelep hercegének!

Ha pedig nem tűnhetett ki sem drága ruhákkal, sem a telefonjával, sem a jó jegyeivel, úgy hitte, csak egy eszköze maradt: a nagy hang és az erőszak, amellyel elterelheti a figyelmet a gyengeségeiről, és ő is lehet valaki a közösségben. Most azonban nem vették körbe az osztálytársai, nem kellett versenyeznie a figyelemért, és egyetlen jó tanulóval sem kellett összemérnie, mit tud.

Aznap csak rá figyeltem. Társasoztunk, kártyáztunk, és hallgattuk a kedvenc zenéit.

Manók a betonóriások között

– Ez tetszeni fog önnek. Hallgassa, ez a zenész a barátom! – büszkélkedett.

– Hol ismerkedtél meg vele? – kérdeztem.

– Itt szokott erősíteni a pályán – felelte.

Erről eszembe is jutott, hogy hazaindulva mindig láttam a lakótelepen a fiatal, szűk trikós srácokat, amint fekvőtámaszoztak a betonon, és hallgatták a kihangosított telefonjaikról a saját zenéjüket. A tízemeletes tömbök között olyan aprónak tűntek, mintha manók lettek volna az óriások gyűrűjében. Ők mégis hatalmasnak érezték magukat.

– Szóval ők a barátaid? – kérdeztem.

– Igen. Több mint ezer ismerősöm van, és nagyon sok a követőm! – dicsekedett tovább a nyurga fiú, és látszott rajta az elégedettség, hogy végre csak vele törődnek.

Nem tudta, hogyan kérje és fogadja a szeretetet

Bevallom, előzetesen azt hittem, egész nap szófogadatlan, engedetlen és flegma lesz velem, mint általában a tanáraival. Feltételeztem, hogy csúnyán fog beszélni, és rosszakat mond majd a többiekről, ahogy máskor hallottam tőle. Ma azonban egyetlen rossz vagy csúnya szó sem hagyta el a száját, megnyílt nekem, és olyan lelkesen, kedvesen mesélt, mintha jó barátok lennénk, nem pedig diák és tanár.

Élvezte, hogy megmutathatja, ki is ő valójában. Mert míg az iskolában sokan rettegtek tőle, ő nem látta magát félelmetesnek.

Inkább erős lovagnak. Olyan fiúnak, aki segít a lányokon, ha bajba kerülnek, és megvédi őket. Olyan hősnek, aki ügyes, és mindig győz. Olyan diáknak, aki könnyen barátkozik. Olyan tehetségnek, aki jól focizik, és egyszer még sokra viszi.

A szülei minduntalan magára hagyták, és neki egyedül kellett boldogulnia. Ő pedig a maga fogalmai és elképzelései szerint igyekezett is boldogulni. Azt szerette volna, ha felnéznek rá és szeretik, nem pedig tartanak tőle. Csakhogy senki sem tanította meg neki, hogyan kérje és fogadja a szeretet. Azt hitte, az erőszak egyenlő a bátorsággal. Azt remélte, hogy az élet uralható, ha ő elég erős és gyors, és nem engedi bántani magát. Mint mindenkinek, neki is voltak álmai, és meg is osztotta velem őket.

Minden erejével védte az elképzelt világát

Elmondta, hogy szeretne sportoló, focista lenni. Amikor kisütött a nap, el is határoztuk, hogy kimegyünk az udvarra, és megmutatja nekem, mit tud. Én letáboroztam a pálya szélére, ő pedig focizni kezdett. Rohant a labda után, kapura lőtt, de valahogy sosem sikerül gólt rúgnia. Újra és újra elvétette, holott még ellenfele sem volt. Közben vakított a nap, és az udvar mintha csak a miénk lett volna: a fiúé, aki büszkén kergette az álmait, és az enyém, aki figyelte. Ahogy követtem a mozdulatait, lassan kirajzolódott a világ, amelyet maga köré teremtett. Ebben a világban ő uralkodott több száz ismerőse fölött. Bejárása volt a híres emberek közé (akik a lakótelepen edzettek), délután bringázott, és minden héten volt egy lány, aki az ő vállán sírta el a bánatát. Ha valakivel problémája akadt, könnyű szerrel elintézte. Ha kellett, erőszakot alkalmazott. És ő gyakran úgy ítélte meg, hogy kell is. Kizárta a gondolataiból a szegénységet, az otthoni magányát, a félelmet, és minden erejével védte az elképzelt világát. Így hát látszólag elégedetten futott a pályán. Talán már látta is maga előtt, ahogy focimeccsen játszik, és a lelátókon mindenki neki drukkol. Talán már hallotta is, ahogy a szurkolók felordítanak, amikor gólt rúg. Talán már odaképzelte maga köré a híres focistákat, akikkel együtt nyernek.

És talán nem is sejtette, hogy én csak egy sápadt, sovány gyereket látok, akinek a karikás, éhes szeme és a pólója foltja is elhagyatottságról árulkodik.

Rádöbbentem, hogy hiába fut egyre elszántabban, mivel egyre rosszabb eszközökkel kergeti az álmait, azok egyre inkább eltávolodnak tőle. Egészen addig, míg el nem tűnnek a szeme elől. És mi marad akkor neki?

Temetésen született barátság

Dr. Fodor Réka elmesélte, hogy szokatlan körülmények között, egy nigériai temetésen ismerkedtek össze Amaka nővérrel, az Isteni Irgalmasság Missziós Nővérei (Missionary Sisters of Divine Mercy) rend alapítójával. Nem egy átlagos temetés volt ez: a Covid-járvány hosszú hónapjai után ekkor végre lehetőség nyílt arra, hogy gyászszertartás keretében vegyenek búcsút a járvány halottaitól, akiknek a teste addig a zsúfolásig telt halottasházakban várta a temetést. Doktor Réka – ahogy a helyiek nevezik – éppen misszióban járt az onitshai katolikus kórházban, amikor kitört a járvány, és ő hónapokra ott ragadt. Kollégái, akik között több pap is van, nagyon komolyan vették a védelmét, hiszen egy európai különösen nagy fogás lenne az emberrablásra specializálódott bűnbandáknak. A szertartás idején rábízták őt egy helybéli apácára, Amaka nővérre, akivel összebarátkoztak. A nővér később meghívta őt Szicíliába, a rendjük egyik házába, Doktor Réka pedig meghívta a nővért Magyarországra.

Egy lány, akit túl élénknek tartottak ahhoz, hogy apáca legyen

Amaka nővér egy átlagosnak mondható nigériai családba született egy Mubi nevű kisvárosban (a kisvárosnak nevezett település ott kb. 150 ezres lakosú, akkora, mint Miskolc), majd Dél-Nigéria egyik központjában, a sokmilliós Onitshában nőtt fel. Szülei keresztények voltak, édesapja állami tisztviselőként dolgozott.

Édesanyja 15 éves volt, amikor összeházasodtak, és tíz gyermekük született, akikből hatan nőttek fel, mind a hatukat taníttatták.

Amakának családos testvérei révén sok unokaöccse és unokahúga van, nagyon erős a rokoni kötelék közöttük. Szülei nem akarták, hogy apáca legyen, túl élénknek tartották ehhez a hivatáshoz, de az egyetem elvégzése – a tanári diploma megszerzése – után ő mégis belépett a Szent József nővérek közé, ahol nyolc évet töltött – főleg Olaszországban – munkával, szabadság nélkül. Közben rengeteg emberi szenvedéssel, nélkülözéssel találkozott, sok gyereket látott meghalni az éhezés miatt. Azt tapasztalta, hogy a társadalomban kevés az irgalmasság a szegény emberek iránt, és kereste, hogyan lehetne a válságba jutottaknak segíteni. Ehhez viszont szűknek bizonyultak a rendje keretei, kénytelen volt kilépni és új szerzetesközösséget alapítani. Idén ünnepli szerzetbe lépésének 30. és új rendalapításának 18. évfordulóját.

„2003-ban alapítottam az Isteni Irgalmasság Misszionárius Nővérei kongregációt, és nem volt semmi pénzem, de bíztam Istenben. Az első társnőimmel általában a földön aludtunk, alig volt ételünk, de hittük, hogy Isten majd mindent ad, amire szükségünk van. Ha kaptunk valakitől ételt, mindig megosztottuk a szegény gyerekekkel. Megtanultunk úgy élni, mint a szegények, mert csak így tudunk nekik segíteni” – emlékezett vissza az első évekre. Különösen az afrikai gyerekek tanítását tekintették fontos feladatuknak, mert az iskoláért fizetni kell, és ha nem járhatnak iskolába, nem lesz esélyük jobban élni, lehet, hogy drogdílerek vagy tolvajok lesznek.

Kép

A nővérek iskolája Ogidiben – Fotó: dr. Fodor Réka

Egy lány, akitől rémülten elfutottak

Amaka nővér megrendítő gyermeksorsokkal szembesült. Egyik legemlékezetesebb találkozásáról így mesélt: „Volt egy nyolcéves kislány, akinek az otthonában kerozinnal töltött lámpával világítottak. A lámpa felrobbant, és ő megégett.

Úgy nézett ki utána az a kislány, mintha kétszáz éves lenne. Nem volt a helyén a szeme, az orra és a szája, és a környezetében élők iszonyodtak tőle.

Én elvittem ezt a lányt Olaszországba, és koldultam az emberektől pénzt, hogy gyógykezeltessem őt. Meggyógyult, felnőtt, és ma már össze se lehet hasonlítani azzal az egykori kislánnyal, akitől sikítva szaladtak el a diáktársai. Ebből áll a mi életünk: a munkánk és az összegyűjtött adományok segítségével ott segítünk a nehéz helyzetű embereknek, ahol csak tudunk.”

Mennyire szépen rímel ez a rendjük hitvallásaként megfogalmazott mondatokkal: „Minden apostolkodásunkat a szeretet, az együttérzés, az áldozatkészség, a bizalom és az irgalom szellemével végezzük. Minden nővér arra törekszik, hogy az Isteni Irgalmasság csatornája legyen.”

A cölibátusban töltött élet lehetővé teszi, hogy minden idejüket és energiájukat Isten országa építésére, az általa kért irgalmas cselekedetek gyakorlására szánják. Amaka nővér dönthetett volna a házasság mellett is, mert feltűntek lehetséges férjjelöltek az életében, ám ő Jézust választotta jegyeséül. „Nem mintha a házasság nem lenne jó, nagyon is jó – sietett leszögezni. – Ám nekem most rengeteg apám, anyám, testvérem, barátom van. Nincs saját gyermekem, de mégis sok gyermekem van.”

Állítása nem túlzás: sok gyerek várja, hogy ő és nővérei ételhez juttassák őket, és ha nem kapnak, sírnak az éhségtől.

Egy lány, akit a szülőszobán hagytak

Amaka nővér elmesélte egy lány történetét, akinek az élete különösen szorosan összefonódott az övével. Nem sokkal rendje alapítása után történt, hogy hívták egy szülőszobára, ahol egy lányanya életet adott a gyermekének, de meghalt szülés közben.

Az apa nem vállalta a kislányt, az anya családja ugyanis kényszeríteni akarta, hogy utólag hozza helyre az elkövetett hibát, és vegye feleségül a holttestet. Emiatt a jogi huzavona miatt az anya testét két évig tárolták egy halottas házban, miközben Amaka nővér gondoskodott a kisbabáról.

„Az apa is meghalt hamarosan, így aztán velem maradt a lány mostanáig. Már 17 éves, az Isteni Irgalmasság kongregációja fizeti a tanulmányait. Egyszer kérdezett a szüleiről. Elmeséltem neki a történetüket, de azt mondtam: »Most már én vagyok az anyád«. Ő döbbenten hallgatta, és hálás volt, hogy így alakult a sorsa, mert most boldog.”

Az álom, ami nincs messze a valóságtól

Amaka nővér mer nagyot álmodni, és az álma fokozatosan valósággá válik, hiszen nemcsak a saját erejére, hanem elsősorban Jézus segítségére épít. Az egész világot szeretné behálózni az Isteni Irgalmasság nővéreinek árvaházaival, iskoláival, szegény- és idősotthonaival. Szűk két évtized alatt hatalmas növekedésnek indult a szerzetesrendje: máig 150 nővér csatlakozott hozzá, dolgoznak Nigériában, Kamerunban, Burkina Fasóban, Kongóban, Olaszországban, Indiában, és tervezik a tanzániai, kenyai alapítást is. Az alatt a néhány nap alatt is jelentkezett szerzetesnek egy újabb nő, amióta Magyarországon tartózkodik.

Kérdésemre, hogy milyen lányokat vár elsősorban a rendjébe, oktató mosollyal válaszolt: „Isten nem személyválogató. Lehetsz szép, sovány, alacsony – mindegy.

Isten megérinti az emberek szívét, és ők követik őt. Én sem válogatok, elfogadom azokat, akiket Isten ide szólít.

Azt írja a Biblia, hogy »jöjj, és láss«. Ezt mondom én is a fiataloknak: jöjjenek, és nézzék meg, hogyan élünk, dolgozunk, imádkozunk, eszünk, alszunk. Ha továbbra is úgy gondolják, hogy velünk akarnak maradni, akkor írnak egy kérvényt, amit én elfogadok, és megkezdhetik a tanuló időszakot, hogy megbizonyosodhassanak, valóban erre hívja-e őket Isten.”

Kép

Amaka nővér a fóti templom szószékénél mesél életéről, miközben dr. Fodor Réka fordít a közönségnek – Fotó: Kölnei Lívia

Minden rendtag dolgozik: néhányan tanítanak, mások ápolónők, vagy gyerekeket gondoznak. Egy átlagos rendház átlagos napja hajnali négykor kezdődik, majd közös imákkal, munkával és étkezésekkel telik. Este nyolctól kilencig van olyan szabadidő, amikor felnőttek és gyerekek együtt játszanak, mesélnek, táncolnak és énekelnek – ez utóbbi kettő az afrikaiak temperamentumához, lelkiségéhez különösen hozzátartozik, még az oktatásban is alkalmazzák. Este 10-kor eloltják a lámpákat. Bevált napirendjük egyensúlyt biztosít a munkának, a pihenésnek, a lelki feltöltődésnek és a vidámságnak is.

Az emberrablók, a nap heve és az árvíz

Ugyanakkor a tragédiák sem kerülik el a rendet, hiszen nem kímélik magukat a szerzetesnővérek, mindenütt az élet veszélyes sűrűjében dolgoznak.

Egy hónappal ezelőtt Kamerunban elrabolták az ottani közösségük vezetőjét öt pappal és néhány nekik segítő személlyel együtt. Nem ritka ez, több afrikai országban kiterjedt bűnszövetkezetek élnek elrabolt emberekért kicsikart váltságdíjakból. De mivel a váltságdíj kifizetésével csak felbátorítanák az emberrablókat, sajnos szinte esélyük sincs a raboknak a szabadulásra. Imádkoznak elrabolt társukért, ám ez a helyzet nem rettenti el őket.

Ha valamit nem könnyű felfogni európai gondolkodásmóddal az afrikai keresztények elszántságával és derűjével kapcsolatban, az éppen a vértanúság lehetőségének tudomásulvétele, az az egyszerre fájdalmas és derűs viszony, ahogy a saját és szeretteik halálához viszonyulnak: „Jó neki, hiszen már Istennel van!”

Doktor Réka ellátogatott Ogidibe, Amaka nővérék egyik iskolájába, amelynek még nincs épülete, egy nejlontető oltalmában ülnek és tanulnak a gyerekek. Sem a tűző nap, sem a monszuneső ellen nem véd az összetákolt tető, ráadásul mostanában a Niger-folyó áradása miatt csak csónakkal lehet közlekedni az iskolához vezető utcában. Sokat lendítene helyzetükön egy masszív kőépület, ahol legalább kilenc terem kellene az iskolai osztályoknak és az óvodás gyerekeknek. A nővérek ugyanis felkeresik a környező családokat, és a sok testvér közül egyet meghívnak az iskolájukba, egyelőre erre van kapacitásuk. Azt remélik, ő majd továbbadja az írás-olvasás tudását a testvéreinek. Dr. Fodor Réka alapítványa, az Afréka Alapítvány többek között ehhez az építkezéshez is gyűjt pénzbeli támogatást, valamint harminc gyerek tandíját fizeti.

Kép

Fotó: dr. Fodor Réka

Amikor megkérdeztem Amaka nővért, milyen víziót lát maga előtt 50 évvel későbbre, mosolyogva válaszolt: „Bízom a növekedésben, hiszen rengeteg új hivatás van: most is 37 fiatal vár arra, hogy a rendünk tagja lehessen. El szeretnénk vinni mindenhová Isten irgalmasságának üzenetét. Ha Magyarországra hívnak, hozok nővéreket ide is szívesen.”

Ha szeretné támogatni Amaka nővér iskolájának felépülését, a gyerekek tanulását:
Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítvány
Számlaszám: 10101346-27099400-01004002

– Ágnes és András, mindketten 1971-ben diplomáztak a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán, jól gondolom, hogy ott ismerkedtek meg? 
Ágnes: Igen, évfolyamtársak voltunk. 
András: A villamoson utaztunk együtt, tulajdonképpen így kezdődött minden. Ugyanarra mentünk haza, Ági az akkori Lenin körúton lakott, én pedig szinte pont vele szemben, a kollégiumban. Harmadévben eljegyeztem, és a végzés után házasodtunk össze. 
Ágnes: Ezután külön kezdtünk el dolgozni. Én patikában, a férjem pedig 11 hónap katonaságot követően a Kőbányai Gyógyszerárugyárba (a mai Richterhez) került, a kozmetikai ágazatba. 
András: Ekkor indult meg – két évvel a fejlesztési munka kezdete után – az önálló kozmetikai gyártás Dorogon, 20 évig ide jártam munkába. 1991-ben a Richter egy profiltisztítás során az állatgyógyászati és a növényvédelmi termékek mellett „a kozmetikát” is leépítette. Gyáron belül lehetett volna ágazatot váltani, de ezt nem szerettem volna, így eljöttem a cégtől. Fél évig a Gyógynövénykutatóban dolgoztam, és utána kezdtük el a saját vállalkozásunkat. 

– Közben kétgyermekes családdá váltak, és a munkahelyük közös lett. Hogyan élték meg ezt az időszakot? 
Ágnes: Az egyetem után Budaörsön, Pest megye szerintem egyik legjobb patikájában dolgozhattam: a környezetet nagyon szerettem, de magát az ottani munkát nem annyira, inkább a kutatás érdekelt. Elkerültem az Országos Gyógyszerészeti Intézetbe. Miután megszületett a fiunk, már nem mentem vissza ide, én is a Richterben kezdtem el dolgozni, de egymástól teljesen függetlenül tevékenykedtünk, a gyárnak az új készítményekkel kapcsolatos ügyintézését végeztem. Átláthattam az új termékek bevezetésének egész folyamatát, a fejlesztéstől kezdve. Sok-sok emberrel voltam kapcsolatban. Ekkor született a lányunk, ezután átkerültem a kozmetikai ágazat budapesti részle­gére, ám ekkor sem kötődött össze a munkánk: a férjemék Dorogon a fejlesztést, mi Budapesten a termelés-irányítást és az értékesítést végeztük. 

András: Más-más területen vagyunk otthon, mások a személyiségjegyeink is, így rivalizálás sosem volt közöttünk, inkább erősítettük egymást a különbözőségünkkel, de hasonlóan ambiciózus természetünkkel. 

– Így érkezett el 1992, a cégalapítás éve. Milyen volt a kezdet? 
András: A mi váltásunk egybeesett a privatizációs időszakkal, a gazdaság átalakulásával, ebbe csöppentünk bele. Úgy gondolom, egy meggyökeresedett struktúrába sokkal nehezebb lett volna bekerülni. Alkalmazkodtunk, de egyben alakítói is voltunk ennek az új rendszernek. 
Ágnes: Nagyon sokat számított, hogy András évekig a Fabulon márka termékein dolgozott, óriási anyagismerettel rendelkezett és kiterjedt kapcsolatrendszerrel: tudta, mit hol érdemes venni, gyártatni. Gyakorlatilag nem volt konkurenciánk a piacon. Magyarországon rajtunk kívül senki sem fejlesztett napozót, mert nem volt meg hozzá a szakmai felkészültség. Mi ezzel kezdtünk, 5000 darabot gyártattunk először. A jó minőség mellett azzal is sikerült bekerülnünk a piacra, hogy olcsón tudtuk kihozni az árát, hiszen nem volt irodánk vagy bármi, ami nagy költségigényű lett volna. 
András: A lakótelepi lakásunk étkezője volt az iroda, az étkezőasztalunk a tárgyaló, és a pince a raktár. Később még egy biciklitárolót is béreltünk. Egy kis teherautóval hoztuk-vittük a termékeket. 
Ágnes: Rengeteget cipekedtünk, a napozó után jött a locsolókölni, de ezek természetesen szezonális termékek, így mindennap úgy keltünk, el kell fogynia a készletnek húsvétkor, illetve a nyáron. Egész más volt akkor a kereskedelem, nem voltak multicégek. 
András: Ekkor alakultak a gyógyszertárellátó nagykerek, ezek vették be a termékeinket. Ide bekerülni volt nagyon fontos. Előnyt jelentett, hogy mi is gyógyszerészek vagyunk, könnyebben „szóba álltak” velünk. 
Ágnes: Később vidékre kereskedők révén jutottak el a termékek, így kezdett elveszni a személyesség, amely ma, a multik világában már még kevésbé jellemző. Kezdetben a legnagyobb érték egy cégnek az emberi kapcsolat volt. Mind az alapanyaggyártókkal, mind a kereskedőkkel nagyon jó kapcsolatokat alakítottunk ki. 
András: Így szinte zökkenőmentes volt az indulás. A gyógy­kozmetikai termékek fejlesztésével még a Richterben kezdtem el kísérletezni a kollégákkal, akkor ezek nem valósultak meg, de erre a tudásra tudtunk építeni, kialakítva a mai termékkínálatunkat. A feleségem szerette volna, hogy legyen saját üzemünk, de a mai napig mi fejlesztünk, kereskedünk, beszerezzük az alapanyagokat, de a gyártás nem nálunk történik. Egy-két terméket más cégeknek is fejlesztünk. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Az, hogy mindebbe házaspárként vágtak bele, kihívást vagy inkább könnyebbséget jelentett? 
Ágnes: Inkább az előnyös oldalát tapasztaltuk. Nem kellett a másikat ellenőrizni, mert megvolt a bizalom, és nem volt munkaidő sem, bármikor tudtunk beszélni egy felmerülő problémáról. Szétválasztottuk a munkát és a magánéletet, de közben mégsem: ha kellett, egy pillanat alatt tudtunk dönteni egy céges ügyben, hiszen nemcsak együtt dolgoztunk, de együtt is éltünk.

Éjszaka jártunk például a grafikusunkhoz is vidékre, ekkor volt csend, nyugalom a tervezésre. Réka 10, Ákos 17 éves volt a cég alapításakor. Egyfajta családi vállalkozás volt ez már a kezdetekkor is: „hozd fel ezt a pincéből”, „most ne gyere be, mert jön a bácsi tárgyalni”.

Mikor nagyobbak lettek, aztán ők is besegítettek, jöttek például velünk a kiállításokra. 
András: Azért persze voltak nehezebb helyzetek is, egyszer például Ági azzal jött haza, hogy tojásfestéket kell csinálnunk, találjam ki a receptet – ezt kérte tőle egy nagyobb cég a többi termékünk „bevételéért” cserébe. Fogalmam sem volt, ki fogja ezt legyártani, hiszen a festék mindent összefog. Végül egy volt orosz laktanya üzemi konyhaépületében készítették el: mikor mentem az áruért, onnan tudtam, jó helyen járok, hogy az épület udvarán még a hó is piros volt. 
Ágnes: Komolyabb kihívás inkább az első nagyjából öt év pénztelensége volt. Hiába jött bevétel, azt vissza kellett forgatnunk a következő termék gyártásába. A cég pénzéből nem vehettünk a gyerekeknek télikabátot. Amikor már nem csak szezonális termékeink voltak, akkor lett könnyebb anyagilag. A partnereinkkel is nagy szerencsénk volt, szinte senki nem vert át minket, azt a néhány rázósabb helyzetet pedig megoldottuk, vagy „lenyeltük” a veszteséget. 
Réka: Visszatérve a család-munka egyensúlyra, nekünk gyerekként jó volt megélni, hogy lehet, hogy a szüleink dolgoznak reggel, este és olykor éjjel is, de mégsincs az, hogy egy fix munkaidő alatt nem szólhatunk hozzájuk, hanem igény szerint kereshetjük őket.

Szinte mindig otthon voltak. Nem nyolc órát dolgoztak, hanem többet, de a rugalmasságuk érték volt számunkra. 

András: Rékát például reggel el tudtam vinni az iskolába, és utána hazamentem dolgozni. 
Ágnes: Mi már akkor „home office”-oltunk, amikor ez a fogalom itthon szinte még nem is létezett.
– Mára egyre ritkább, hogy a felnőtt gyerekek ahelyett, hogy saját karriert építenének, szüleik életművét viszik tovább. Hogyan élték, élik meg a generációváltás időszakát? 
Ágnes: Nekünk még minden sikerélmény volt, minden új, nem is igazán volt kihez hasonlítani magunkat. A gyerekeknek szerintem már sokkal nehezebb. 
Ákos: Más típusú személyiség kell egy cég elindításához, mint a működtetéséhez, és megint más lesz az, amikor a következő generáció esetleg már csak mint tulajdonos szerepel a cég életében, kézben tartja azt, de nem jár be mindennap. 
Réka: Szükség van a megújulásra, a korhoz való alkalmazkodásra, de a jó alapokra is, amit a szüleinknek köszönhetünk. Szinte egymás mellett növekedtünk fel a vállalkozással. Érzek ebben egyfajta sorsszerűséget. Láttuk a szülők lelkesedését, ahogy felépítették a céget, hogy nekik ez örömet okoz, hogy ez egy jó és eredményes dolog. 
Ágnes: Egy ideig még együtt dolgoztunk, fokozatosan adtuk át a feladatainkat. Ákos 2007 óta, Réka és férje pedig nagyjából 12 éve dolgozik itt. Ekkorra már megvolt az irodánk, és volt már néhány munkatársunk is. 
Ákos: Nagy előny, hogy továbbra is bizalmi viszonyban működhetünk, mint testvér sem kell ellenőriznem a másikat, tudjuk, hogy mindannyian ugyanabba az irányba szeretnénk haladni. 
Réka: Egyszerre hatalmas szabadságot és felelősséget jelent az a döntés, hogy mi nem fogunk felmondani. Ez adja a stabilitásunkat. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy ez másoktól nem elvárható, értek és még érni is fognak minket veszteségek. 

Ágnes: Valószínűleg ebben a formában megszűnt volna a cég, ha ők nem veszik át. Nagy megnyugvás volt, amikor idejöttek. Ezzel együtt sosem volt elvárás, hogy tovább­vigyék a mi munkánkat. Ez egy remény beteljesülése. 

– Öt unoka mellett feltételezem, hogy örömnek és feladatnak ma sincsenek híján. 
Ágnes: Igen, jól látja. A legfiatalabb unokánk hatéves, a legidősebb már egyetemista, fogorvosnak tanul. És van egy 99 éves édesanyám is, akiről gondoskodnunk kell. Emellett persze, hozzuk-visszük a kisebb unokákat iskolába, óvodába, és időnként a nagyobbak is kegyeskednek elmondani, milyen süteményt ennének. A „főállásom” ugyanakkor már régóta a parlagfű elleni küzdelem. A lányom érintett – így kezdődött. 

Támogatott tartalom

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2017-ben adtál egy nagyinterjút a Képmásnak, címlapon is szerepeltél. Milyen fontosabb események történtek azóta veled, mi változott benned az utóbbi öt évben?

Akkoriban friss anyuka voltam, nagyjából féléves volt az első kislányom, és éppen kiléptem egy kiadói együttműködésből, független előadó lettem. Kisebb megszakításokkal azóta önmagamat menedzselem, mert nem találkoztam még olyan segítővel, akinek „oda merném adni az életem”. Nekem a családom mellett a Boggie-produkció az életem, ebben van mindenem, amit fölépítettem.

Az elmúlt öt évben megszületett a második gyermekem is, és anyaként mostanra teljesedtem ki igazán.

Lenkénél nem tudtam még letenni a munkát, azt éreztem, hogy „Úristen, el fogok tűnni, nekem énekelnem, koncerteznem kell”. Ez még most is hajt, de már nincs az a megfelelési kényszer, hogy nekem ott kell lennem, hanem amikor ott vagyok, annak örülök, amikor meg nem, akkor élvezem, hogy a gyerekekkel töltöm az időt. Minden szakmai sikernek örülök, de semmire sem vágyom görcsösen. Nagyon megbecsülöm azt, hogy van férjem és két egészséges, jó fej gyerekem.

Tetszett nekem az őszinteséged, amikor egy interjúban azt mondtad, szerinted „elég jó anya” vagy. Jó volt ezt olvasni, mert rengetegen frusztráltak amiatt, hogy nem érzik magukat jó szülőnek.

Sajnos a sokfelől érkező elvárások szétszedik az anyákat. Egyébként nem volt könnyű számomra sem, hogy a home office-os életem gyökeresen megváltozott a két gyerekem érkezésével. Olyan lakásunk van, hogy nem tudok elvonulni egy dolgozószobába, ezért néha azt mondom, bocsi, most nem tudok figyelni, most félóráig ezt csinálom, addig játsszatok. A két lány megtanult alkalmazkodni ehhez. És nekem is meg kellett tanulnom alkalmazkodni ahhoz, hogy a két gyerek mellett nagyon durván be van osztva minden napom. Igyekszem, hogy reggel jól egyenek, és megfelelően felöltöztessem őket, az ovis cuccaik össze legyenek készítve. Miután elmennek, rendrakás, berakok egy mosást, valamit főzök, hogy legyen friss étel, közben e-mailezek; lehet, hogy van egy interjú is, akkor gyorsan lezuhanyozok, hajmosás, smink… Kiteregetek, telefonálok, mert még néhány dolgot szervezni kell, próbát egyeztetek, és ez így megy addig, amíg nem megyek értük az oviba. Ha hazajönnek, igyekszem tényleg rájuk figyelni. Tehát nincs olyan, hogy leülök, kényelmesen kávézgatok, és nézek ki a fejemből. Olyan mértékben igénybe vesznek mentálisan a hétköznapok, hogy nem egyszer este az altatásnál én is elalszom velük.

Amikor koncerted van este, hogyan változtatsz az életviteleden, hogy addigra feltöltődve menj oda?

Na, akkor megengedek magamnak egy második kávét! (nevet) Koncert napján kicsit „lustább” leszek, és ráhangolódom agyilag, lelkileg az estére.

Két órával koncertkezdés előtt mindig a helyszínen vagyok a zenekarral együtt, a fellépéskor így mindig teljes összpontosítással jelen tudok lenni.

Láttam, hogy gyerekjegyet is lehet venni az október 27-i lemezbemutató koncertedre. Ez nagyon jó ötlet!

Én eredetileg családi jegyet terveztem, de meggyőztek a Magyar Zene Háza szervezői, hogy a gyerekjegy egyszerűbb és praktikusabb. Így kisebb anyagi megterhelést jelent a szülőknek, ha a gyerekeiket is magukkal szeretnék hozni.

Milyen lemezt, milyen új számokat várhatunk tőled?

Mindegyik fajsúlyos témát dolgoz fel. A Fragilité a párkapcsolati törékenységről, az Árnyék az alkoholista édesanyámról szól, aki gyakorlatilag árnyékként élte le az életét. A Füst egy párkapcsolati kísértés… Két duett is lesz a lemezen: az egyik Grecsó Krisztiánnal a Messziről jött ember címet viseli, egy „honnan jöttünk, és hol tartunk” történet. A másik duettet, egy „se veled, se nélküled” incselkedős, vidám dalt az Aurevoir zenekar frontemberével, Agócs Mártonnal énekelek.

A Fragilité album borítója

Amikor még csak bakelitlemezek voltak, azt mondtuk, hogy egy előadóművész „nagylemezt” készít. Beszélhetünk ma még nagylemezről?

Digitális formában létezik, és szerintem kell nagylemezben gondolkodni. Ha én szeretek egy előadót, akkor élvezem, hogy berakok egy lemezt, és úgy sokkal jobban megismerhetem a karakterét, közelebb tudok hozzá kerülni. Olyan ez, mint a regényírás. Annak is van eleje, közepe, vége, többféle hangulata: egy kis szerelmes, egy kis ballada, egy kis tragédia.

Ezt a nagylemezt öt éve készítem kisebb-nagyobb kihagyásokkal, így volt időm kidolgozni a gondolati ívet, a sorrendet, kiválasztani a címeket, átmenni az alkotási folyamat sok izgalmas szakaszán.

Egy interjúban említetted, hogy van egy füzeted, amelybe feljegyzed a szerzeményeidet. Ezt hogyan kell elképzelni? Ha motoszkál a fejedben egy dallam vagy szövegrész, akkor lejegyzed?

Ha megtetszik egy szó, körbejárom, ha jön egy dallam, akkor abba beleénekelek egy kifejezést, és leírogatom. Ebben a füzetben vannak kottával írott akkordok és szöveges jegyzetek. Az összes ilyen dallammorzsát összeszedtem egy oldalra, nézegetem, próbálgatom… Egyébként hét dal lesz a lemezen, és közülük kettőnek lesz idegen nyelvű fordítása.

Kép

Fotó: Trokán Nóra

Nem túlzott merészség magyar közönségnek franciául és angolul énekelni? Eljutnak a francia dalaid külföldre, vagy ez csak kedvtelés, mert szereted a nyelvet?

Én nem akarok nyelvi korlátokat! Persze egyre inkább megértem a pályán töltött 10. év felé közeledve, hogy az én zeném rétegzene, mert egy picit a szokásosnál „gondolkodósabb”. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, hogy van egy nagyon értékes, jó fej emberekből álló közönségem. Hálás vagyok, hogy ezzel a sajátos rétegzenével létezem ezen a piacon. Ha viszont nagyobbra akarok nőni, az itt az országon belül nem valósítható meg, mert a művészi elképzeléseim nem feltétlenül kompatibilisek a piaccal. Én nem tudnék „arccal a kassza felé” komponálni és énekelni olyan dalokat, amelyek „majd jól eladhatók lesznek”. Ezért is döntöttem úgy, hogy továbbra is több nyelven zenélek, mert elég, ha csak egy dal működik mondjuk a francia piacon, amely 200 millió fős – Franciaországon kívül Belgiumban, Kanadában és Észak-Afrikában is sokan beszélnek franciául –, és akkor már azon a piacon is meg tudom vetni a lábam.

Ezt a víziót nem vagyok képes elengedni, és lehet, hogy megmosolyogtató, de számomra nagyon is reális, hogy valaki mondjuk Brüsszelben az én zenémet akarja hallgatni.

Hallottam, hogy eljutottál nemrég Algériába. Ez hogyan történt?

Az algériai magyar nagykövetség szeretett volna elvinni a hagyományos algériai Európai Zenei Fesztiválra egy olyan produkciót, amely saját zenés, populáris és még francia nyelvű is – így találtak rám.

Algériában hivatalos nyelv a francia, mindenki beszéli. A tenyerükön hordoztak, ennyire megbecsülve még soha nem éreztem magam. Itt egy élő példa, hogy van értelme Magyarországon franciául énekelni.

Az elmúlt öt év történéseihez tartozik, hogy előjöttél egy nagyon bátor TEDx-előadással, amelyben a gyerekkorod törékenységét fedted fel: az anyukád alkoholizmusáról beszéltél. Nehéz volt?

Az, hogy tudtam erről beszélni a nyilvánosság előtt, egy újabb felnőtté válási lépcsőfok volt. Úgy éreztem, most már olyan korban vagyok két gyerekkel, meg már van annyira távol tőlem ez a történet, hogy el tudom mesélni, és nem az lesz a vége, hogy „jaj, szegény Bogi”, hanem az, hogy „igen, föl lehet így nőni, és lehet belőle tanulni, meg lehet törni a családi mintát”! Ebben a beszédben is elmondtam, hogy én már tízévesen pontosan tudtam, milyennek kell lenni egy jó anyának, mert tudtam, mire vágynék – arra, hogy szabadon odabújhassak hozzá, hogy mindig támaszkodhassak rá –, amit nem kaptam meg. Pedig ott volt az apukám, de ő más típusú támaszt tudott nyújtani. Ugyanakkor még így is, hogy anyu alkoholista volt, hogy árnyékként élt, sütött belőle, hogy nagyon-nagyon szeretett minket, és ez tartotta szerintem sokáig életben.

Én harmincévesen úgy lettem anya, hogy tudtam: azt kell adnom ahhoz, hogy „elég jó” anya legyek, amit én nem kaptam meg. Emiatt nincsenek kétségeim a saját anyaságommal kapcsolatban, mert tudom, hogy amit én adok a gyerekeimnek, az fényévekkel jobb, mint ami nekem jutott, és akármilyen emberi hibáim vannak is, ezekben az alapdolgokban stabil vagyok a gyerekeim számára.

Nemrég megfogalmaztam magamnak egy új családi célt is.

Olyan anyuka akarok lenni, akire még 80 évesen is számíthatnak a gyerekei, ezért mindent meg fogok tenni, hogy fitt és egészséges maradjak, hogy hasznos támasza lehessek a családomnak.