„Nem tehetséges, hanem motivált gyerekeket szeretnék tanítani” – Weisz Ágoston gondolkodásra is programozná az Alphacademy diákjait

Neked hogyan alakult ki az érdeklődésed a programozás iránt? 

Egyrészt már általános iskolában nagyon érdekelt a matematika, ami ugye közel áll hozzá, másrészt a szüleink egy nagyon okos trükköt találtak ki. Erősen korlátoztak a videójátékokban, a trükk pedig az volt, hogy amelyik játékot mi magunk fejlesztjük, azzal korlátlanul játszhatunk, amelyiket pedig megvesszük vagy letöltjük, annál marad a szűk időkeret. Hárman vagyunk fiútestvérek, összeültünk hát, hogy fejlesszünk valami szuper játékot. Fél évet dolgoztunk rajta, kész lett, de csak két napig játszottunk vele. Aztán rájöttünk, hogy van egy sokkal jobb ötletünk, és azt kezdtük el fejleszteni. Mire meglett, jött egy harmadik elképzelés, hogy na, azzal már tényleg sokat fogunk játszani!  

De lassan ráébredtünk, hogy nekünk nem is a játék, hanem maga a játékkészítés okoz igazi örömet. 

Akkor körülbelül mennyi idős voltál? 

12 éves. Egy jó ideig még könyvekből képeztem magam, majd fordulópontot jelentett, hogy a Fazekas Gimnáziumban Korándi Dániel programozószakkört kezdett tartani. Engem is meghívott valamilyen versenyeredményem alapján, ott ismertem fel, hogy az egésznek mekkora mélysége van. Akkor még gátolt, hogy izgulós, szorongó kisfiú voltam, de ma éppen ennek köszönhetően tudok a saját diákjaimnak segíteni a hasonló problémáik kezelésében. 

Még mindig fiatal vagy, de úgy tudom, már 12 évnyi tapasztalattal bírsz a tehetséggondozásban. Ennyire korán kezdted a tanítást? 

Már egyetemistaként kipróbáltam, hogyan tudom a fiatalabbaknak a tudást érthetően átadni, és elkezdtem élvezni. Hamar komoly eredményeik születtek, és a szakkörök hangulatát, a stresszmentességet is díjazták. Kiderült, hogy kimondottan szeretek tanítani. 

Közben a munkád Svájcba szólított. Nagy kihívás volt emellett az utánpótlás-nevelést is folytatni? 

Elvégeztem a matematikus mesterszakot. A negyedik év utáni nyáron kijöttem gyakornoknak Zürichbe. Be akartam bizonyítani a világnak és magamnak, hogy a kutatómatematika izgalmasabb, mint a programozás, de a végén az bizonyosodott be, hogy leginkább emberekkel közösen szeretek dolgozni. Nagy örömforrás nekem, ha együtt lehet ötletelni egy vibráló közegben, és mindjárt megvan a visszacsatolás is. Mivel ezt Svájcban megkaptam, egyetem után ki is költöztem szoftvereket tervezni. De akkor már öt éve tanítottam itthon gyerekeket, és az kisebb törést okozott, hogy addig fizikai jelenléttel tartottam a szakköröket, amely lehetőség így megszűnt, és máris hiányzott. 

Ebből a hiányból született az Alphacademy ötlete? Hogyan indult be az oktatás? 

Az Alphacademy létrehozása Nikházy László barátommal közösen jutott eszünkbe. Laci is szoftverfejlesztőként dolgozott akkor, most száz százalékban oktatásra és tehetséggondozásra fordítja az idejét. Szuper ember, élmény vele együtt dolgozni. A korábbi tanítványaink keresgéltek tanácsokért, és elkezdtük őket online mentorálni.  

Arról is beszélgettünk, miért győznek le minket rendre a lengyelek és más környező országok diákjai a programozási versenyeken, mire rájöttünk, hogy ők sokkal korábban elkezdik tanítani a gyerekeket.  

Mi akkor még csak 14–15 éveseket oktattunk, mert az volt a vélekedés, hogy kisebbeknél ez nem működne. Én meg vérszemet kaptam, hogy de nézzük meg, tényleg lehetetlen-e, és elkezdtem ötödik-hatodikosokat online tanítani. Eleinte azt éreztem, nem elég motiváltak, akkor még nem találtuk el, mivel lehet igazán segíteni őket. Aztán a kulcs az lehetett, hogy mindegyiküktől megkérdeztem, akinek valami nem tetszett, mit javasol, hogyan csinálhatnánk jobban. Eleinte meglepte a gyerekeket, hogy egy felnőtt tanár kikéri a véleményüket, de aztán elkezdett csökkenni a lemorzsolódási ráta. A járvány idején több régi tanítványom szeretett volna tanárként csatlakozni hozzám, addigra felfutott az online oktatás is, és rengeteg új gyerek jött. 

Kép

Kép: Alphacademy

Apropó, kik járnak hozzátok, és milyen típusú gyerekeket szeretnétek, ha hozzátok járnának? 

Én még abban nőttem fel, hogy a tehetséges gyerekekkel érdemes foglalkozni, akik jó eredményt érnek el a versenyeken, hogy nekik adjunk még többet, őket segítsük. Egy darabig ugyanezt vittem tovább, de mára változott a gondolkodásom.  

Észrevettem azt az igazságtalanságot, hogy a programozásban a férfiak, a gazdagabb nagyvárosiak, az elitiskolába járók nagyobb eséllyel indulnak, és az említett hozzáállás erre még rá is erősít.  

Úgyhogy az lett az elvem, hogy nem a tehetséges gyerekeket szeretném tanítani, hanem a motivált gyerekeket. Persze ennek a tehetséges gyerekek is a részhalmaza, de én minden olyan gyerekkel foglalkozni szeretnék, aki a szüleitől függetlenül önmaga akar fejlődni, tanulni, erőfeszítéseket tenni. Ha nem ötös matekból, mi akkor is befogadjuk, segítjük, és egy idő után úgyis ötös lesz, ha nálunk tanul. 

Mennyire vált be, hogy a korábbi trendet megtörve már nyolcéves kortól elkezdtek oktatni? Egyáltalán hogyan mérhető a rendszer sikeressége? 

Először is ezek a gyerekek megtanulnak örülni a gondolkodásnak, ami szinte fontosabb is, mint a szakma. A szakmai részt pedig objektív számok igazolják vissza: a tavalyi nyolc-tizedikesek között az országos első 20-ból 16 a mi diákunk volt. Minden évben legalább egy olimpikon tanítványunk van, aki az első négybe kerül az országos válogatóversenyen. Akik nálunk tanítanak, azoknak is komoly olimpiai vagy országos versenyeredményeik vannak. Azt is jó látni, hogy aki szeretne, az később jó egyetemre kerül, és kiválóan el tud helyezkedni a szakmában, de mi azokkal is törődünk, akik nem versenyeznek, és nem programozók lesznek. Ezt nehezebb mérni, de hiszem, hogy ők is kapnak egy olyan gondolkodásmódot, amely segíti őket később, az élet bármely területén helyezkedjenek is el. 

Azt hallottam, kimondottan csapatmunkára ösztönzitek a gyerekeket, így igen erős közösség is formálódik nálatok… 

Egyrészt megtanítjuk, hogy a világban nem készen kapjuk a megoldásokat, hanem kreatívan kell gondolkodnunk, hogy mi jöjjünk rá a dolgokra. Ezért nem is nagyon mondjuk el a gyerekeknek a megoldásokat, inkább csak fogjuk a kezüket, amíg ők fel nem fedezik azokat maguktól. Így megkapják azt az érzelmi biztonságot, amelyben szabad hibázni, szabad elsőre nem rájönni a megoldásra, mi akkor is mellettük állunk. És a vége hatalmas sikerélmény.  

A másik cél valóban a csapatmunka, mert ugyan rövid távon talán az a célravezetőbb, ha legyőzzük a másikat, ha a másik vállára állunk, de hosszú távon az hozza meg a sikert, ha vele közösen, egymást segítve tudunk dolgozni. 

Ezt azért emeled ki, mert a munkádban is ezt tapasztalod? 

Ott nagyon határozottan, ott ez teljesen egyértelmű. Én rengeteget profitálok abból, hogy szívesen és jól dolgozok együtt másokkal. És még egy fontos dolog: alapvetően nem vagyunk túl szigorúak, nincs túl sok szabályunk, teljes mértékben partnerként kezeljük a gyerekeket, meg is hallgatjuk a véleményüket. Egy dologban azonban zéró toleranciát alkalmazunk: ez a bullying, a mások bántása. Az elején elmondjuk a gyerekeknek, hogy ez egy olyan közösség, ahol nincs piszkálódás, mert aki ezt megszegi, azonnal kikerül a rendszerből. Nincs második esély. Ez egy biztonságos közeg, ami azért is fontos, hogy mindenki bátran felvállalhassa, ha valamit nem tud, s olyankor nyugodtan kérdezhessen. Ha el kellene rejteniük, hogy valami nem megy, mert különben kicsinálják őket a többiek, nem lehetne kinyílni és együtt gondolkodni. Arról nem beszélve, hogy barátokat is sokkal könnyebb így szerezni. 

Kép

Kép: Alphacademy

Mit lehet tudni az oktatás menetéről, időtartamáról, időbeosztásáról? 

Mindenkit arra invitálunk, hogy az iskolás évei alatt végig járjon hozzánk, és sokan később tanárként is visszatérnek. Aki anyagilag kedvezőtlen helyzetben van, de lelkes, annál is találunk megoldást, a tandíj tetszőlegesen csökkenthető. Ahhoz, hogy valaki megragadjon nálunk, kell is a lelkesedés, hiszen rendszeresen szükséges házi feladatot készíteni. Kéthetente van óra, amivel azt is jelezzük, hogy az önállóan végzett munkának is értéke van. Azok a gyerekek, akik csak akkor képesek dolgozni, amikor egy felnőtt ott áll mellettük, előbb-utóbb lemaradnak az önállóbbaktól. De senkit sem hagyunk egyedül, a nap minden percében lehet kérdezni tőlünk, s mi küldjük a választ online. Sőt nagyon sokszor a gyerekek egymást segítik a tanulási helyzetekben, erre is motiváljuk őket. Fontos nekünk a közösség összetartása, ezért rendszeresen játékesteket tartunk, sőt szerveztünk már programozótábort is, sokan alig várják, hogy megismételjük.  

Az új jelentkezőket pedig folyamatosan várjuk diáknak – és tanárnak is! Olyan oktatókat keresünk, akik szintén hatalmas lelkesedést mutatnak a fiatalok tanítása iránt. 

Ha jól figyeltem, a szellemiségetek lényege, hogy azt erősítitek a gyerekekben, amiben jók tudnak lenni, és az ebben való kiteljesedéshez adtok meg minden segítséget ti, és ők is egymásnak. 

Sőt, még egy szinttel tovább is mennénk, hogy ne rejtsék el azt sem, amiben nem jók, mert abban lehet a legtöbbet fejlődni. De ehhez stigmamentes hozzáállás kell, amihez át kell törni egy falat, hiszen abban nőttek fel, hogy a gyengeségeiket titkolják. Mi itt nem egymás ellen vagyunk. Mindenkinek van egy csomó fejlesztenivalója, de utána mekkora öröm lesz, ha az már menni fog! Úgy tekintünk a programozásra, mint a maratonfutásra. Az első lépéseket könnyű megtenni, hiszen elindulsz egy hatalmas tömegben, mindenki tapsol. Egy idő után viszont eljutsz arra a pontra, ahol már nincs közönség, nehezedik a dolog, és tényleg oda kell tenned magad. Az utolsó szakasz pedig megint elképesztően szórakoztató, mert már közel vagy a célhoz, és vár rád a siker. Mi a középső szakaszon állunk ott a gyerekek mellett, a legnehezebb periódusban motiváljuk és segítjük őket.