A pletyka épít vagy rombol, de élni nélküle nem tudunk

– A pletyka sem nem negatív, sem nem pozitív, hanem értékváltó jelenség. Olyan, mint a tűz vagy a víz: ha elpusztítja a szántóföldemet, akkor káros, ha melegít a kandallóban, akkor hasznos. Azt kell megnézni, hogy az egyén és a közösség szempontjából milyen a pletyka. Itt felmerülhet persze az a kérdés is, hogy igaz vagy hamis? De ezt minden mással kapcsolatban is megkérdezhetjük: igaz vagy hamis egy hír? Itt ez a kockás párna. Te azt mondod, hogy ez egy rombuszmintás párna. Én kockásnak látom. Kétféleképpen értelmezünk, és ezzel máris a pszichológiának olyan témakörébe lépünk be, ami messze vezet. Mindenki a saját karakterének megfelelően értelmezi a valóságot.

– Mitől lesz pletyka egy szóbeszéd?
– Mert terjed. Ami nem terjed, az nem pletyka. Van egy titkom, elmondom, hogy ki van szakadva a táskám bélése. Ez ugyan titok, de miért adnád ezt tovább bárkinek? Kit érdekel?! Minél több embert érdekel egy titok, annál jobban terjed. Viszont nem tekinthetjük pletykának az úgynevezett pletykalapokban megjelenő híreket, mert azoknál nincs a továbbadás során átalakulás, hiszen kinyomtatták.

– Mondok egy példát az életemből. Amikor én az első önálló helyemen, Garán lelkész voltam, akkor volt egy játékom, amit még élveztem is: fölültem a biciklire, körbejártam a falut, és akkor tudtam, hogy mindenki rólam pletykál. Ugyanez egy budapesti közösségben már élet-halál kérdés volt, mert az ott élők birtokában voltak hatalomnak és erőnek: tudtam, hogy amit rólam beszélnek, az előbb-utóbb visszaüt rám. Ez hogyan működik?
– A pletyka vonatkozásában a hatalom, a pénz és a szex érdekli legjobban az embereket. Ez van! Ezen fölül még fontos a kompetencia, a stílus, az integráció, azaz hogy valaki mennyire illeszkedett be egy közösségbe. A pletyka fontos ösztönzője mindenféle deviancia: ha nekem lenne egy tetoválás az arcomon, az eléggé deviáns lenne, többen beszélnének miatta rólam. Más számít deviánsnak Garán, és más Pesten.

A pletykának régen fontos információs funkciója is volt, ezt a bő ötszáz éve megjelenő könyvnyomtatás szorította fokozatosan háttérbe. Azóta amit kinyomtatnak, a legtöbb ember igaznak tartja. Miből adódik ez? Az első nyomtatvány a Szentírás volt, azóta az az érzésünk, hogy ami nyomtatva van, az szentírás, tehát az úgy van! Pedig sajnos nem! Az emberek tévednek, félreértenek dolgokat, és sok elírás történik. Az európai lakosság egy része viszont továbbra is kisebb közösségben él, gondoljunk csak egy százhúsz fős falura! Ott mindent tudnak egymásról az emberek, azt is, hogy kinek milyen fehérneműje van, hiszen látják kiteregetve az udvaron. Rokonaim élnek egy délkelet-magyarországi faluban, ott jártam, amikor bejött az utcáról egy szomszéd, hogy „mi van nagyanyáddal, mert napok óta nem hallom a hangját. Beteg?” Semmi nem történt, csak ha nem hallja, nem látja, jön és érdeklődik.

– Ez a pletyka pozitív kontrollja, ezt éltem meg Garán. Ott mindenki tud mindenkiről mindent, és ez egyfajta közösséget teremt és kontrollt is.
– A garai típusú pletyka egy természetes és organikus közösségben terjed. Egészen más jellemző a mesterséges közösségekre, például a nagy szervezetekre: a gyárakra, a bankokra, a szolgáltató vállalatokra, a hadseregekre vagy akár az egyházakra. Ezek az intézmények a formális kommunikációban nem kapkodnak: nem is lenne jó, ha hűbelebalázs módjára löknék ki az információt. Itt a vezetők feladata az, hogy uralják a szervezeten belüli kommunikációt. Hogyan történhet meg ez? Ha például a vezető rendszeresen szondázza azt, hogy miről beszélgetnek, és miről gondolkodnak az emberek, akkor ahhoz igazíthatja a kommunikációját.

– Különös helyzetben van ma például az egyház mint régi hagyományokkal rendelkező szervezet: nagyon nehezen tud reagálni, nem tudja, hogyan kellene kommunikálnia a mai társadalommal. Ezért aztán kialakul két párhuzamos kommunikáció: a ritka hivatalos mellett terjednek a pletykák.
– Különböztessük meg a belső és külső kommunikációt. A belső, hivatalos, formális megnyilatkozások mellett ma sokkal gyorsabb az informális áramlás. Gondoljunk bele, mi történt az elmúlt tizenöt-húsz évben: a társadalom egésze kommunikálni kezdett! Régen volt egy cégnél kommunikációs vezető, ő írta a hírleveleket. Ma pedig egy általános iskola alsó tagozatába járó gyerek, ha van egy pár tízezer forintos okostelefonja, filmet vág, blogot vezet, csatornája van a YouTube-on, képeket oszt meg az Instagramon, és a TikTok-ról is ismerik. Ezzel nem lehet a hivatalos kommunikációnak versenyre kelnie. Teljesen érthető, hogy az emberek pletykálnak, a közösségi médiában is, mert így jutnak a leggyorsabban információhoz. Maga a vezetés sincs könnyű helyzetben azzal, hogy folyamatosan olyan belső kommunikációról gondoskodjon egy nagy szervezetben, ami az érintettek nagy részének megfelelő. Ezért inkább az a jó, hogyha jól működő közösségek vannak a szervezeten belül, mondjuk jó gyülekezetek. Tehát arról kell gondoskodni, hogy mindenhol a középvezetés legyen jó, mert ez az, amelyik lefelé és felfelé is közvetít.

– Mondok egy másik példát. Egy katolikus pap kilépett a szolgálatból. Ez persze sokszor előfordul, de az ő esete annyiban más, hogy nyilvánosság elé állt az érveivel arra hivatkozva, hogy ő nem akar pletykát, utálja azt, hogy elhallgatjuk a kényes dolgokat. Nem beszélünk róla, mert ciki, mert nem illik bele a rendszerbe, és ezért aztán pletykaként terjed, de nincs kibeszélve.
– Amit tett, azt nehezebb variálva terjeszteni, mert ő maga írta le, tette közzé. Pedig késztetésünk az, hogy variáljuk a történetet. Ennek a késztetésnek az az alapja, hogy a történetet olyanra formáljuk, ami beleillik a saját világképünkbe. Ez ugyanis egyszerűbb, mint megváltoztatni a világképünket. Kialakult személyiségként élünk a világban: jól is néznénk ki, ha állandóan felül kellene írni a sztereotípiáinkat, előítéleteinket. Dehogyis! Ezeket használjuk: „A busz majd késik. Mindig szokott késni. Nem baj, várunk.” Ha nem késik, önvédelemből akkor se írjuk fölül: „Biztos, ami biztos, készüljünk úgy, hogy késik.”

A társadalom változik, de a pletyka nagyon adaptív, igazodik a megváltozott huszonegyedik századi emberi rendszerekhez.

Van három dolog, ami miatt nagyon fontos a pletyka: a kooperáció, a hierarchia és a reputáció. Nézzünk példát a kooperációra! Kivel működsz együtt szívesen? Akiről tudod, hogy vele érdemes! Ha azt hallod valakitől, hogy én német szövegeket gyorsan össze tudok foglalni, akkor lehet, hogy megkérsz egy ilyen feladatra. Sok mindent pletykából tudunk meg: kinek van arra ideje, hogy próbálgasson? Ha meghallom rólad, hogy ebben és ebben jó vagy, ebben pedig kevésbé, akkor ennek alapján szabályozom az együttműködést veled. Márpedig együtt kell működnünk, különben kihal az emberiség!

Azután ott a hierarchia: létezik formális hierarchia, és van informális hierarchia. A formális hierarchia szerint egy igazgatónak jó felsővezetőnek kell lennie, akinek arról kell gondoskodnia, hogy jó legyen a munkaközösség. Ha nem gondoskodik erről, és mondjuk egy középvezető átvesz tőle feladatokat, akkor kialakul egy rejtett hierarchia, és a második embert tekinti majd mindenki elsőnek. Abból aztán problémák lesznek, ha az első számú vezető nem becsüli fel kellő mértékben a másodiknak a súlyát. Bizony, akár robbanhat is a közösség! A harmadik kérdéses terület a reputáció, a megbecsültség. Lassan épül fel, és gyorsan porrá lehet omlasztani, akár egyetlen megjegyzéssel.

Kép

Kép: Freepik

„Most azért rosszkedvű a mi vezetőnk, mert elképzelhető, hogy van egy betegség a családjában” – terjed a munkahelyen. Persze, mindenkinek fontos, hogy tudja, miért rosszkedvű a vezetője, mert akkor nem szól be neki. Ha azonban a vezető jól vezeti a vállalatot, akkor a pletyka nem arról szól, hogy mit akar a vezető, mi lesz velünk, jaj nekünk…, hanem arról szól, hogy a kollégának most ballagott az unokahúga, és egy jó virágárust fedezett fel, ahol sokkal olcsóbban lehet sokkal szebb csokrot rendelni… Jó a pletyka, ha nem kell törődni a vezetőinkkel. Az ember számára tényleg az a legfontosabb, hogy a közvetlen társaival mi van.

– Ezek a hasznos, praktikus pletykák.
– A privát életünket támogató pletykák jók, például segíthetnek, hogy megfelelő kenőcsöt vegyek. „Azt a krémet hatásosnak mondják, de XY-nak kiütéses lett tőle a bőre.” Ez is pletyka, ami segítheti a mikro-életünket, és nem nyomasztók, mint a veszélybe került munkahely vagy a szervezet vezetőiről szóló pletykák.

– Melyek a pletyka kommunikációs ismérvei?
– A pletyka ismerhető szereplőről szóló nem publikus információ, amelynek legfőbb jellegzetessége a terjedés. Másik jellemzője, hogy minél közelebbi ismerősről szól, annál érdekesebb, minél távolabbi és kevésbé ismert személyről, annál érdektelenebb. Gondolj a három, számodra legfontosabb emberre! Ha az egyikről azt mondom, hogy felemelik a fizetését, vagy hogy volt egy egészségügyi problémája, ez sokkal jobban érdekel, mint az, hogy képzeld el, mi történt a hatodik szomszédoddal. Az is érdekes, de jóval kevésbé fontos.

A pletyka esetében késztetést érzel a terjesztésére. Ami nem terjed, az nem pletyka. Ez alapján tudjuk elválasztani a rémhírtől meg a pániktól.

A pletykánál a terjesztésre érzünk késztetést, a rémhírnél pedig arra, hogy cselekedjünk. Például, ha elterjed, hogy hiánycikk lesz a telefontöltő, akkor gyorsan veszünk többet is, biztos, ami biztos. A pánik esetében pedig a menekülésre és menekítésre érzünk késztetést: emlékszel még az 1997-es Postabank-pánikra? Hosszú sorokban álltak az emberek minden településen a postahivatalok előtt, hogy kimentsék a bankban gyűjtött kis pénzüket.

– Hogyan alakul át rágalommá a pletyka?
– Nem a pletyka alakul át rágalommá. Adott egy ember, akinek az a célja, hogy egy kollégájának, ismerősének, társának ártson, ezért kezd el terjeszteni negatívumokat róla. Sajnos beül a fejünkbe a rágalom, ha ilyesmit hallunk másról. Tehát a rágalmazás esetében szándékról, már-már stratégiáról beszélhetünk: negatív színben akarja valaki feltüntetni a másikat, és ez gyakran pletykán keresztül valósul meg. Ezért is mosódik össze a kettő.

– Tehát nem egy kommunikációs forma a rágalom, hanem egy cél. Sokszor viszont nem merünk véleményt mondani, mert talán még nem is gondoltuk végig, időre van szükségünk, hogy megfogalmazzuk… ilyenkor menekülünk a világos beszédtől.
– Sokszor nem is szabad kimondani dolgokat. Már jó ideje óvakodom attól, hogy megítéljek valakit, mert sok negatív és pozitív csalódás is ért. A tettek azok, amik megmutatják igazán, hogy valaki milyen.

– Vannak olyan emberek, például közszereplők, művészek, akik helyzetüknél fogva gyakran célpontjai különféle pletykáknak.
– A pletykában nagy szerepet játszanak a csomópont-személyiségek: egy kisebb közösségben mindenki beszél az orvosról, az orvos asszisztenséről, a csaposról, a bankfiókban az ügyintézőről, és még vannak ilyen szerepek. A lelkész is ilyen. Ugye, a gyerekek is beszélnek a tanárról, hogy „megint új a hajszíne”, „szakadt a cipője”… Ezért tanította meg Julia Roberts a mamájának, hogy bármit kérdez egy újságíró a lányáról, egyetlen választ adjon rá: „No comment.” Csak így tud egy közszereplő azzal együtt élni, hogy az emberek folyton a „szájukra veszik”. Ezt bizony bírni kell!