„Székelyként egy kicsit többet vár el tőlem az Isten” – A chicagói lelkész hisz az ég és föld közötti barátságban

Korán eldőlt, hogy a papi hivatást választja? 

Sokáig nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek, s egyszer a nevelőapám, aki elég nagy szegénységben nőtt fel, azt mondta: ha nem akarok dolgozni, menjek papnak! (nevet) Viccnek szánta, s ez lett belőle. 

Akkor úgy kérdezem: mi volt a második hatás, ami a teológia felé terelte? 

A nővérem, dr. Trufán Eszter, aki ma már egyetemi professzor, elkezdett ifjúsági bibliaórákra járni. Egyszer elmentem vele, s volt ott egy olyan szép kislány, hogy onnantól én is jártam! Remek közösséget alkottunk, hétvégenként úgy 30-40-en vagy száz kiló szalmakrumplit megettünk nálunk! Marosvásárhelyen a református kollégiumban pedig, ahol tanultam, annyian mondták, hogy a teológiára úgysem jutok be, hogy személyes ambícióm lett bejutni! Erdélyben a 10-es volt a legmagasabb iskolai osztályzat, s azt én magaviselet tárgyból csak egyszer érdemeltem ki. Nem voltam túl jó gyerek, mondták is, hogy teológiára ilyen jegyekkel felvételizni, hát, good luck! 

A szerencse – vagy valaki más – mégis önnel volt, s Kolozsváron tanulhatott tovább… 

Nyolcan voltunk egy helyre, összesen 12 fiút vettek fel. De sikerült, s bár egy ideig még úgy éreztem, valaki más álma az, hogy pap legyek, nem az enyém, akkora kiváltság volt bekerülni, hogy az ember nem hagyta csak úgy ott. Akkor meg már azt mondogatták, ha nem üt el a villamos, úgyis pap leszek… 

Közbeszólt vagy besegített Amerika? 

Harmadév végén work and travel vízummal kijöttem dolgozni egy nyarat. Kulák családból jövök, de gyerekkoromban a földnek már nem volt értéke, hiába dolgoztunk rengeteget a mezőgazdaságban. Piacon adtuk el azt, amit termeltünk, nehéz kézi munka volt, mert Erdélyben nem volt mindenhez gép.  

Erre Amerikában egy nyár alatt annyit kerestem, mint otthon az egész család egy év alatt… 

Az anyagi lehetőségek csábították el végleg? 

Az egyetem után ugyanezt a vízumot már nem adták volna meg, úgyhogy negyedév után újra kijöttem, hogy „gyorsan” megszerezzem a tartózkodási papírokat, majd befejezzem otthon a teológiát. Ez volt a terv, ezt írta át a Jóisten. A papírok 8 év alatt lettek meg, addigra a teológiáról kirúgtak. Mint a „hol volt, hol nem volt” népmesékben a kisgyerek, úgy próbáltam szerencsét. Taxizni kezdtem Chicagóban, mert akiket az ottani magyar templomban megismertem, mind erre esküdtek. 28 éves koromra volt is 1 millió dollár a zsebemben, s bár mindig szerettem volna gazdag lenni, akkor rájöttem: ez sem elég semmire. Az Uber eltörölte a taxis bizniszt, így csődbe mentem. 30 évesen már tudtam: a pénz nem boldogít. Megkérdeztem magamtól: kell egyáltalán annyi? Arról nem beszélve, hogy már feleségem is volt, akivel 2015-ben elváltunk, azaz magánéletileg is lenullázódtam. 

Kép

Trufán Áron lelkész betlehemes háttérrel 2021 karácsonyán - Kép: Trufán Áron

Akkor az egyetlen vonal, amely megmaradt az életében, a hit és a vallás volt. Mit kezdett vele? 

Úgy éreztem, a teológia nem készített fel arra, hogy vasárnaponként kiálljak hosszú szónoklatokat tartani. De közben elment a régi lelkész, pénze sem volt az egyháznak, s én afféle misszionáriusként elkezdtem – már 2006 végén – prédikálgatni.  

Akkor jöttem rá, hogy az embereknek „csak” arra van szükségük, hogy összebarátkozhassanak Istennel.  

Eleinte maréknyian jöttek, évekig nem is fogadtam el érte fizetést. Közben elkezdtük a közösséggel a Gulyásfesztivált szervezni, ami amerikai szintű magyar fesztivállá nőtte ki magát, 3-4 ezer emberrel! Amerre a szem ellátott, mindenütt egy-egy adag gulyás főtt nagy üstökben. A második generációs magyarok átélhették az érzést, amiről otthon a szüleik tán csak meséltek nekik: hogy eredeti magyar ízeket eszünk, s egy bogrács körül összeülünk. Ez nekik új volt, mert Amerikában a parkokban tilos tüzet gyújtani, de az egyház területén nem volt az! A Gulyásfesztivált ma is több mint száz önkéntes segít előkészíteni, levezényelni, utána takarítani. Ezek az emberek nem járnak mind templomba, de valamilyen szinten kapcsolódnak az Istenhez. A dollárt euróra könnyebb átváltani, mint az önkéntes munkát bibliaolvasásra, de én akkor is hiszem, hogy a kettő érhet ugyanannyit, mert ők ezt az Istenért is teszik a közösségünkön keresztül. 

Szóval Istennel és egymással is egyre többen összebarátkoztak az új lelkésznek köszönhetően. 

S én épp emiatt mindenképp be akartam fejezni a teológiát! A gond az volt, hogy ha elhagytam volna az országot, nem térhettem volna vissza legálisan. Először azzal próbálkoztam, hogy Kolozsvárról kiutaztatom a saját pénzemen az egész vizsgabizottságot, hogy itt levizsgáztassanak, de ezt válaszra sem méltatták. Aztán a komáromi levelezőtagozatot jártam ki online, de ott sem fogadták el, hogy a tiszteletes úr nem képes hazautazni vizsgázni. Közben látták, milyen munkát végzek Chicagóban, s mondták, szerezzek itt kint diplomát. Mit ad Isten, végül dél-karolinai teológusi végzettségem lett! 

Hogyan fogadták az ön modern személyiségét a talán máshoz szokott hívek? 

Az idősebbek elmaradoztak, szerintük túl fiatalosan prédikáltam. A fiatalok meg még nem jöttek, mert a kultúrának nem volt része fiatalként templomba járni. Aztán a lehető legegyszerűbb, de legnagyszerűbb „evangelizátoraim” lettek:  

Még a kinti magyar autószerelő is azzal hívogatta fel a haverjait, hogy „Mit csináltok vasárnap? Gyertek inkább templomba!” A maréknyiból így lettünk egy ölnyien, aztán egy szekérderéknyian. 

 Egy átlagos vasárnapon is összejövünk 30-40-en. Felépítettük a régi haranglábat, meg is húzzuk a harangot, de itt nem azok jönnek ám, akik meghallják, ez nem az otthoni modell. Igaz, otthon sincsenek sokkal többen, pedig ott egy egész falu hallja a harangszót. 

Kép

Képek: Trufán Áron tulajdonai

Mi lett közben a magánéletével és a megélhetésével a nagy összeomlás után? 

Megállapítottam, hogy a Jóistennek van egyfajta humora. A megélhetésemet egy kamionos vállalkozásban találtam meg. Azt pedig tudni kell, hogy anno Marosvásárhelyen a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportjában, a Napsugárban néptáncoltam. Ha nem a teológiát választom, profi néptáncos is lehettem volna. Chicagóban az első feleségemmel, Noémival 2008 körül elkezdtük felpörgetni a kissé elhalt néptáncmozgalmat, de a válás után abból kiszálltam. Mert ez nemcsak annyi, hogy megcsapod a lábad, és megpörgetsz egy lányt, hanem életforma, ami csak teljes lelkesedéssel űzhető. És a lelkesedésem addigra elmúlt. Úgyhogy amikor megismertem a második feleségemet, az orosházi származású Katát – 2015-ben egy erdélyi néptánctáborban, mert arra azért újra hazautaztam –, ő hiába örült, hogy talált egy jó partnert, én a táncban nem lettem a partnere. 

A magánéletben viszont igen. Hogyhogy ő költözött ön után Chicagóba? 

Kata Angliában dolgozott pedagógusként, Londonban már lakása is volt, amikor „megkomplikáltam” az életét. Egy üres papírra felírtuk, hogy Chicago és London, kettőspont, pró és kontra. Aztán Chicago jött ki nyertesnek, ezért Kata költözött, pedig én is mehettem volna. Ma már két gyönyörű fiunk van. 

Összességében hogy érzi, a templom lett a legerősebb összetartója a chicagói magyaroknak? 

A kétezres évek elején hozzám hasonlóan sok erdélyi jött ki, bennünk talán jobban élt a vallásos lelkület, és az összetartásra is nagyobb volt az igény.  

Az biztos, hogy a templomnak van egy közösségösszetartó szerepe: nem mindenki a prédikációért jön vasárnap, hanem mert a másik is magyar mellette, egész héten nem beszélt magyarul, végre kezet foghatnak, szólhatnak egymáshoz. 

Nekem a nagymamám nem volt cukrász, még csak hatalmas receptfüzete sem volt, de 5-10 féle sütit hihetetlenül finoman sütött! Akkoriban nem engedte, hogy megtanuljam tőle, de Chicagóban elkezdtem én is sütni, és vasárnaponként vinni a süteményt, hogy istentisztelet után egy tányér köré leülhessenek a magyarok. Szóval igen, barátkozunk Istennel, de azért a torta is finom! Azóta a rendezvényeken a kürtőskalács-készítésből is kiveszem a részem. Olyan is van, hogy együtt grillezünk, mert a fesztiválok miatt mindenünk van a sütés-főzéshez. A Jóisten is ragasztgatja az összetartásnak ezeket a darabkáit. Mindenki szeretne valahová tartozni, s bár van, aki kevésbé aktív, egy-egy rendezvényre elhozza az amerikai barátait is, hogy megmutassa nekik a magyar hagyományokat. 

Kép

Trufán Áron és családja 2022 nyarán

Önnek mi a fő üzenete, amit mindenképp szeretne az istentiszteleteken átadni az embereknek? 

Néha hallgatom mások prédikációit. Azt is hallom bennük, hogy majd a pokolra jutsz, ha iszol, ha nem szereted a családodat, ha lusta vagy és nem dolgozol. De tényleg még mindig azzal kell ijesztgetni az embereket, hogy majd a pokolban fognak égni? Aztán ott van az is, aki évente csak kétszer, karácsonykor és húsvétkor megy el templomba, s ott azt az üzenetet kapja, hogy jó, hogy itt vagy, de mennyivel jobb lenne, ha minden vasárnap jönnél. Jobb lenne, igen, de ő nem erre kíváncsi, mert neki két alkalom fér bele. S ha akkor ezt hallja, egy idő után nem fog menni. Úgyhogy én egyszerűsítek: barátkozz az Istennel! Ha van egy befolyásos barátod a rendőrségen, netán egy befutott orvos, ügyvéd vagy politikus, arra büszke vagy, kihúzod magad, hogy ha valamit el kell intézni, te csak szólsz neki. Miközben ott a Jóisten, elimádkozzuk, hogy övé minden hatalom és dicsőség, ám vele nem barátkozunk?  

Ha akarsz egy befolyásos barátot, lehet, hogy egy esélyt a Jóistennek is adnod kellene. Másoknak is, de neki is. Mert ő már mióta próbál barátkozni veled… 

Hogy érzi, önnek mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy eddig egész életében más országokban – Románia, Egyesült Államok – kellett érvényesülnie magyarként? 

Én abban nőttem fel, a nagymamámtól is azt tanultam, hogy székelyként egy kicsivel többet vár el tőlem az Isten, mint másoktól. Erdélyben muszáj volt összetartani, aki ott magyar volt, az már barát volt, egy csapatba tartoztunk. Tán ezért van, hogy a közösségünk keménymagja az USA-ban is erdélyi. A 4 és 6 éves gyerekeinknek is próbáljuk átadni az értékeket, angolul nem is beszélünk otthon, így egyelőre ők sem. De tudjuk, ez idővel átfordulhat, sok kicsit látunk, akik elhagyják a magyart, majd már szégyellik is, hogy nem megy nekik, végül többé nem szólalnak meg. Nekünk talán ez előtt a pont előtt kellene hazaköltöznünk, ki tudja? De addig is számíthat rám a magyar közösség, mert az erdélyi vérben benne van az a vendégszeretet is, amely mindenkivel őszintén érezteti, hogy együtt lenni jó.