Evolúciós örökségünk: a kibeszélés – Miért és hogyan beszélünk másokról?

Emberek vagyunk, foglalkoztatnak minket a többiek, akaratlanul is összehasonlítjuk magunkat, párhuzamot vonunk mások életével, és bizony gyakran ítélkezünk is. A kibeszélés elsősorban talán ezekből indul ki, ám a skála rendkívül színes: az ártatlan megjegyzésektől a mások érdekét szolgáló diskurzuson át a kiteregető, irigykedő, utálatos pletykálkodásig (erről a témáról korábban Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológussal beszélgettünk) és a rosszmájú pletykák terjesztéséig minden belefér. Arról nem is beszélve, hogy milyen érzés, amikor mi tesszük, és milyen, amikor mások.

Kibeszélni és kibeszélve lenni

Egy kisvárosból származom, ahol a másokról való beszélés sokkal inkább a hétköznapok része, mint egy nagy településen.

Az emberek többsége ismeri egymást, sűrűn találkozik, beszélget egy-egy ismerőssel, és az idősek is szeretnek a kapuban álldogálva diskurálni. Legalábbis gyerekkoromban gyakran voltam szemtanúja ilyen sztereotip jeleneteknek. Sajnos egy időben a rosszindulatú kibeszélésből a családomnak is kijárt, a gimnáziumi, majd egyetemi éveim alatt pedig néhány rólam szóló pletykával is találkoztam, és az is előfordult, hogy távolabbi ismerősöm kérdezett rá számomra kellemetlen dolgokra. Valószínűleg segíteni akart azzal, hogy ily módon tudatta, páran beszélnek rólam és a magánéletemről, engem mégis bántott a dolog, főleg azért, mert sejtettem, honnan és milyen okból indult az információ, ami a valóságban sokkal árnyaltabb képet mutatott. Még ma is emlékszem a megsemmisítő érzésre, miközben fájt, hogy ilyen módon „kommunikál” velem az, aki útnak indította a „híreket”.

Ehhez hasonló élményei sokaknak vannak, például Eszternek is, aki szintén egy kis településen tapasztalta meg a családja ellen irányuló negatív kibeszélő folyamatokat.

„Édesapámról egy időben azt terjesztették, hogy feketén dolgozik, illetve, hogy a volt munkahelyéről lopott. Ez addig fajult, hogy álinformációkat is kitaláltak a terjesztő felek, amiket persze tovább is adtak. Mi és a közeli ismerősök tudtuk, hogy egyik mendemondának sincs valóságalapja, ettől függetlenül rettentően kényelmetlenül érintett bennünket, hiszen komolyabb baj is származhatott volna belőle – emlékszik vissza a harmincas éveiben járó nő. – Talán emiatt érzékenyebb is lettem a kibeszélésre, és azóta igyekszem nyitottabb lenni abban, hogy jobban megértsem többek között a hozzám közel állók magatartását. Egyszer a férjemmel egy közös barátunkról beszéltünk, és én bírálni kezdtem a viselkedését, érzéketlennek, közönyösnek tituláltam egy szituáció kapcsán, amiben véleményem szerint empátiát és kedvességet kellett volna mutatnia. Végül a férjem világított rá arra, hogy a barátunk egyáltalán nem akart elutasító lenni, csupán a szorongás gátlásossá tette, ezért nem tudta másképp kezelni az adott helyzetet.”

„Megértettem, és megbántam, amiket a háta mögött mondtam róla, de ehhez valószínűleg kellett a korábbi megtapasztalás és az élmény, hogy tudjam, milyen a másik oldalon állni.”

Miért beszéljük ki a másikat?

„Ha evolúciós szempontból vizsgáljuk a kérdést, nagyon hasznos, ha kommunikálunk másokkal, hiszen ezáltal információkat szerzünk a környezetünkről – mondja Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – A jó- és rosszindulatú híreszteléseket persze el kell különítenünk egymástól. Utóbbi hátterében többféle pszichológiai folyamat is állhat. Például a saját belső feszültségünk és agressziónk indirekt módon való kifejezése úgy, hogy biztonságos környezetben, várható konfliktus nélkül mondjuk ki azt, ami nyomaszt, zavar minket. Ezzel másokhoz is kapcsolódhatunk, egyrészt úgy, hogy közös nevezőre jutunk azáltal, hogy együtt kibeszélünk valakit, másrészt úgy, hogy a konfrontáció elkerülése érdekében, még ha nem értünk is egyet, igazat adunk.
A kibeszélő habitusban tanult viselkedési minták is szerepet játszhatnak. Ha a szüleink előszeretettel beszéltek ki otthon másokat, akkor nagy valószínűséggel mi is követni fogjuk ezt a mintát a velük való azonosulás során. Az anyák és apák gyakran tanítják arra a gyermekeiket, hogy idegen közegben viselkedjenek szépen, ami olykor gátat szab az érzések, frusztrációk kifejezésének. Ám hazaérve, a biztonságos környezetben már elmondhatják azokat, a frusztráció csökkenésével viszont megerősödik az a viselkedési minta, miszerint védett miliőben beszélhetünk a negatív érzéseinkről. Ezzel könnyedén a szokásunkká válhat mások kibeszélése.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Élhetünk nélküle?

„Őszintén szólva kevés olyan embert ismerek, aki nem beszéli ki az ismerősei viselt dolgait másokkal – kezdi Klára, aki a témához való személyes viszonyáról mesél nekünk. – Érdekes, de a kibeszélést és az irigységet valahol egy kalap alatt kezelem, azt gondolom, az egyikből jön a másik.

Számomra mindkettő valami olyasmi, amit kínos felvállalni, és talán nem véletlen, hogy mindenki tagadja, hogy csinálja, vagy tudná, beismerné, hogy vele csinálják.

Ha magamba nézek, ki tudom jelenteni, hogy szeretek más emberekről csevegni, egyszerűen azért, mert ez rengeteg szituációt és emberi reakciót segít megérteni, ezáltal pedig sokkal inkább hajlok a tolerancia felé bizonyos helyzetekben, pláne, ha a beszélgetőpartnerem más véleményen van, mint én. Több tapasztalatot gyűjthetünk így mindketten, és akár azonos álláspontra is kerülhetünk. Mindezek ellenére gyakran ott mocorog a rossz érzés a gyomromban, ha másokról beszélek, és ezért nagyon remélem, hogy engem is rendszeresen kibeszélnek. Azt hiszem, ez megnyugtató lenne a lelkiismeretemnek.”

Az emberi természet része, hogy összesúgunk egymás háta mögött, és az is, hogy beszélnek rólunk, ezért szinte elkerülhetetlen, hogy úgy létezzünk a világban, hogy előbb vagy utóbb ne kerüljünk bele valamelyik helyzetbe. Még ha ezen nem változtathatunk is, azon igen, hogyan állunk hozzá a dologhoz.

„Ha rosszul érint minket az, hogy kibeszélnek a hátunk mögött, érdemes átgondolni a következőket: Mi bánt benne annyira? Mit mond el rólunk ez a szituáció? Hogyan szól önmagunkról az adott helyzet? Ilyenkor gyakran fel lehet ismerni fokozott megfelelési kényszert, kritika iránti érzékenységet és bizonytalan énképet – hívja fel a figyelmet Sarkadi Bálint, a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője. – Ha erre fény derült, célszerű dolgoznunk vele, fejleszteni magunkat ezeken a területeken, illetve lépésről lépésre feloldani az ehhez kapcsolódó elakadásokat.”

„Nagyon sok esetben persze a kibeszélés, a kritika nem rólunk, hanem a híresztelő személy elakadásairól, irigységéről, rosszindulatáról szól.”

A szakértő szerint a kibeszélésben találkozik az irigység és az üresség, ahhoz viszont, hogy pontosan meghatározzuk, miért is csináljuk, mélyen magunkba kell néznünk. Előfordul, hogy úgy próbáljuk meg fenntartani az énképünket, ha éppen bizonytalanok vagyunk, hogy másokat leértékelünk például a munkahelyünkön, az edzésen, egy szülői közösségben, vagy akár a baráti társaságunkban. Ilyenkor leginkább az irigység a hajtóerő, és azért viselkedünk kritikusan másokkal szemben, hogy csökkenjen bennünk az ellentmondás. (A témáról bővebben Dr. Almási Kittivel közös podcastunkban értekeztünk.) A kibeszélés mint magatartásforma valójában egy viselkedési minta, egyfajta megküzdési mód az életben. Változtatni akkor tudunk, ha felismertük, és ha komolyan elszántuk magunkat. Tudatossággal, önismeretünk fejlesztésével felülírhatjuk a korábbi sémákat.

Miért tud annyira fájni?

„Attól függ, mennyire fáj egy-egy pletyka vagy a rendszeres kibeszélés, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a negatív érzéseket. Ha stabil énképpel és önértékeléssel rendelkezünk, kevésbé tud minket megérinteni a kritika. Fájni akkor tud igazán, ha olyan embertől kapjuk, aki közel áll hozzánk, és akiben megbízunk, illetve, ha van némi igazságalapja a minősítésnek. Utóbbi esetében reagálunk a leghevesebben, hiszen valamilyen szinten valóságosnak érezzük.

Ilyenkor tanácsos a sértettség helyett azon elgondolkozni, hogyan lehet ezen a területen előrelépni.

Azt lehet mondani, összességében természetes, hogy kibeszélünk másokat, érdemes azonban törekedni arra, hogy ezt olyan formában tegyük, a mondandónkat úgy fogalmazzuk meg, amiként azt egy fordított helyzetben is szívesen hallanánk magunkról. Ugyanannyi energiabefektetéssel akár pozitívan is gondolkodhatunk másokról, és a hiányosságok helyett akár a jó dolgokat is kihangsúlyozhatjuk. Mások leértékelése helyett beszéljünk inkább őszintén a saját negatív érzéseinkről és bizonytalanságainkról” – javasolja a szakember.